Jász
folytatás
A Csillagszemű Juhász
Volt egyszer egy hatalmas király. Gazdag is volt nagyon de minden kincsénél kedvesebb volt neki egy aranyszőrű báránya. Volt egy juhásza is, aki a juhait őrizte. Ez igen szép, fiatal legény volt és szemei fényes Csillagok voltak. Nagyon becsületes ember is volt, mindenki tudta róla hogy sohasem hazudik, úgyhogy a király aranyszőrű bárányát is reábízta. Csak azt nem mulasztotta el azért mégsem a király, hogy minden este, amikor a Csillagszemű Juhász a juhokkal a legelőről hazaért, azokat és az aranyszőrű bárányt látni akarta s a juhászt és a nyájat esténként a kapuban várta. Volt a királynak egy nagyon szép aranyhajú leánya s ez is ott szokott lenni édesapjával.
Hogyan történt hogyan nem, de hát úgy történt hogy, habár az aranyszőrű bárány is nagyon tetszett a királykisasszonynak, de mégjobban megtetszett neki a szép Csillagszemű Juhász. Annyira megtetszett neki, hogy egy este, amikor ezt észrevétlen megtehette, kiosont hozzá az ólba. De hát most mit mondana, milyen kifogást találna, hogy miért jött ? Azt mondotta neki, hogy ő az aranyszőrű bárányt akarja, vagyis csak annak bőrét, az aranygyapja miatt. Ölje le, a húsát tartsa meg, a bőrét meg adja neki. A Csillagszemű Juhász ilyesmit hallani sem akart, mert hát mit szólana ehhez a király ? Nagyon megbüntetné ! De hát az úgy van, hogy ha egy leány egy legénytől valamit akar, azt el is tudja érni, s ha szép szóval nem, hát szerelemmel. Meg hát hiszen tudjuk azt is, hogy az aranyszőrű bárány meg a bőre csak kifogás volt... Elég az hozzá, hogy a szép királykisasszony az aranyszőrmét megkapta.
Másnap reggel a Csillagszemű Juhász a nyájjal kiment ismét a legelőre, de hát az aranyszőrűbárány nélkül. Nagyon szomorú volt mert tudta hogy a király megfogja büntetni. Egész nap azon gondolkodott, hogyan kerüljön mármost a király szeme elé ? Mit mondjon, az aranyszőrű bárány hová lett ?
Estefelé, ahogy a nyájjal hazafelé eregéltek, egyszer megállott, botját a földbe szúrta, a kalapját reá tette, nehány lépést visszament, aztán a bot felé fordulva, köszöntötte, mintha a király állana ottan. Azután meg szólott, de mintha a király beszéllene :
— Hej, te Csillagszemű Juhász ! Hol aranyszőrű bárányom ?
Erre felelte őmagaként :
— Nem tudom... Elveszett valahol...
— Hazudsz, juhász ! Látom a szemedből. Hová lett ?
— Nem tudom... Talán ellopta valaki...
— Hazudsz, ember ! Látom a szemedből. Hol van ?
— Nem tudom... Talán megette a farkas...
— Hazudsz, juhász ! Látom a szemedből. Hová lett ?
Ej, gondolta magában, hiába hazudnék; a király úgyis meglátná a szememből. Sohasem is tudtam hazudni. Ha hazudok, a király csak még jobban megharagszik. Jobb lesz az igazat bevallanom.
Haza érve, a király ott várta, mint máskor is. Ott volt a királykisasszony is, mert hát ott akart most mindenképpen lenni, mivel szerette a juhászt és hibásnak tudta magát is.
Ahogy meglátta a király hogy nincsen az aranyszőrű bárány, mindjárt kérdezte :
— Hej, te Csillagszemű Juhász ! Hol aranyszőrű bárányom ?
Ez meg felelé :
— Nincsen itten... mert egy még szebbért elcseréltem...
— Micsoda ? De hát hol van az ? Nem látok semmit.
— Fenséges uram forduljon meg; ott áll kegyelmed mögött...
Megfordult a király, de ott csak a leánya állott.
Kérdezte a király :
— Már mit jelentsen ez ?
A királykisasszony pedig felelé :
— Oh, édesapám... ez azt jelenti, hogy Ő, az én kérésemre, az aranyszőrű bárányt megölte s a szőrméjét nekem adta... Íme, itt van... De azért immár én az övé vagyok, mert szeretem és ő is szeret engem, úgyhogy hát felesége szeretnék lenni...
S ahogy ezt mondotta, az aranygyapjat elő is mutatta, amelyet eddig karján, keszkenőjével betakarva tartotta.
Az ám ! De a király nagyon megharagudott. Mondotta a Csillagszemű Juhásznak hogy el van bocsájtva, szolgáinak pedig megparancsolta: a városból űzzék ki azzal hogy ha a lábát még egyszer ide be merné tenni, hát a fejét véteti. A leányát pedig a szobájába küldte s megtiltotta neki, hogy a királyi palotán kívül csak egy lépést is tegyen. De e hatalmas királynál olyan szokás volt, hogy valahányszor tüsszentett, nem csak azoknak akik ezt hallották, kellett azt mondania hogy "Egészségére!", hanem tüstént hajdúknak kellett lóra szállaniok és vágtatva, az országban hírül vinni hogy a király tüsszentett, mire mindenkinek mondania kellett hogy "Egészségére!". Ezt a király így szigorúan meghagyta volt és mindenki a parancsnak engedelmeskedett is. De most, mikor a király megint egyszer tüsszentett és mindenki aki a híradást meghallotta "Egészségére" kívánt, csak egyetlen egy ember volt aki ezt nem akarta mondani s ez a Csillagszemű Juhász volt. Meg is kérdezték tőle a hírnökök hogy hát miért nem akarja mondani ?
Ő azt felelte :
— Azért mert a királykisasszonyt nem kaptam feleségül. Ezért nem is fogom mondani.
Mert hát bánatában úgyis mindegy volt már neki hogy a király ezért megbünteti-e vagy fejét is véteti.
A hajdú meg hát megjelentette a királynak, hogy a Csillagszemű Juhász nem mondja hogy "Egészségére!", és megmondotta azt is hogy miért nem.
Nagyon megharagudott ezért a király és megparancsolta, a Csillagszemű Juhászt vessék az óriás-sünök barlangjába, hogy azok döfködjék agyon.
Oda is vezették hát, a vasrács ajtaját kinyitották, őt oda belökték, bezárták és ott hagyták. Nemsokára az óriás-sünök a barlangból elő is jöttek, de ahogy ő a csillagszemeivel rájuk nézett, azok megszelídültek és nem bántották. Volt neki egy furulyája, aminthogy minden juhásznak van, ámde az övé olyan varázsfurulya volt, hogy aki annak hangját hallotta, annak táncolnia kellett. Ezt elővette s furulyázni kezdett, mire a sündisznóknak táncolniok kellett. Ő pedig fújta, fújta szakadatlan, míg a sündisznók kifáradva a földre estek és elaludtak. Erre azután bement a barlangba, szűrét leterítette, leheveredett és aludott ő is jól, reggelig.
Reggelre jöttek az őrök a sünöket megetetni s hát látták hogy a Csillagszemű Juhász ül nyugodtan a barlang szádában és semmi baja. Csodálkoztak ezen nagyon, aztán mentek a királyhoz és jelentették neki hogy él a Csiliagszemű Juhász, semmi baja, mert az óriás-sünök nem bántják.
Bosszankodott ezen a király, aztán mondotta :
— No, de bizonyára nagy félelmet állott ki. Menjetek, kérdezzétek meg fogja-e mármost mondani ?
Mentek az őrök, megkérdezték de ő azt felelte :
— Nem. Nem mondom addig amíg a király-kisasszony a feleségem nem lesz.
Jelentették az őrök a királynak ezt is.
Megharagudott a király emiatt még jobban és megparancsolta hogy hát vessék őt a medvék barlangjába, azok bizonyosan széttépik.
Oda vezették hát, a vasrács ajtaját kinyitották és őt betaszították. Jöttek is ki a medvék a barlangból, de ahogy a csillagszemeivel rájuk nézett, ezek is megigézve, meghunyászkodtak és nem bántották. Ő pedig varázsfurulyáját elővette, fújni kezdte s a medvéknek táncolniok kellett. Fújta, fújta szakadatlan mindaddig amíg a medvék is holtfáradtan lefeküdtek és elaludtak. Ekkor ő is lefeküdött hát és aludott békén reggelig.
Jöttek reggel az őrök a medvéket etetni s megint csak azt látták, hogy ül a Csillagszemű Juhász a barlang szádában szépen és semmi baja sincsen. Mentek hát a királyhoz ismét és jelentették hogy él a Csillagszemű Juhász, semmi baja, mert a medvék sem bántják.
Bosszankodott emiatt a király mégjobban és most azt parancsolta, vigyék őt a kaszásverem-börtönbe, a vermet mutassák meg neki s mondják meg hogy estig meggondolhatja, akarja-e a királynak egészségére kivánni vagy nem, mert ha nem, a verembe taszítják és akkor vége az életének. Ezzel ott hagyták és a vasajtót rázárták.
A verem pedig olyan volt mint egy kerek, mély kút, belülről ki volt falazva s falából száz éles kaszavas meredett ki, fenekén pedig mécses égett. De mit tett a Csillagszemű Juhász ? Azt, hogy kampós juhászbotját, egészen a verem széléhez közel, a börtön földjébe beszúrta, a szűrét, tarisznyáját ráakasztotta, a tetejére pedig a kalapját föltette, ő meg lefeküdött ettől nem messze a földre.
Jöttek aztán estére az őrök a vasajtót kinyitották. Sötét volt már de azért még látták amit a Csillagszemű Juhász a verem szélére fölállított és azt hitték, ő áll ottan. Kérdezték :
— No, juhász, meggondoltad-e ? Mondod-e ? Ő felelé :
— Meggondoltam. Nem mondom, mert ha a királykisasszony nem lehet a feleségem, akkor inkább meghalok.
Erre az őrök, amiről azt hitték hogy a Csillagszemű Juhász, a verembe taszították, aztán néztek utána miként esik kaszáról kaszára, míg a fenékre leérve, az olajmécsest eloltotta. Ahogy ezt látták mondották :
— A Csillagszemű Juhász halott. Élete világa is kialudott mint ahogy összekaszabolt holtteste a mécsest eloltotta.
Mentek a királyhoz és jelentették :
— A Csillagszemű Juhász nincsen többé. Meghalt. Ellenkezett most is, azért hát a verembe taszítottuk. Láttuk miként esett kaszáról kaszára s láttuk hogy holtteste a mécsesre esve, azt eloltotta. Ahogy a mécses, úgy aludott ki élete világa is.
No, most a király meg volt elégedve. Azt mondotta :
— Úgy járjon mindenki aki nekem nem akar egészségemre kívánni.
Hanem amikor az őrök a kaszásverem börtönéből kimentek, a vasajtót be sem zárták. Minek ? Senki sincsen már bent. A Csillagszemű Juhász meghalt.
Ő pedig a börtönből szépen kisétált és elment. Sötét este volt már, senki sem látta s ha látta volna is, az sem mondotta volna meg a királynak, mert hiszen mindenki sajnálta őt. Szabad volt hát ismét, csak a szép aranyhajú királykisasszonyt sehogy sem bírta feledni s azon járt az esze miként kaphatná mégis meg, mit tehetne hogy mégis feleségül kapja ?
És mi történt ezalatt a királykisasszonnyal ? Bizony az, hogy, holott ezelőtt mindig jókedvű volt és a királyi palotában víg nevetése sokszor ezüstcsöngő csengéseként hallatszott, most ő szomorú lett és búsult a szép Csillagszemű Juhász után, akit halottnak hitt és azt hitte hogy ő okozta a halálát. Soha senki sem hallhatta őt többé nevetni, senki sem láthatta többé jókedvűnek. Hervadozott napról-napra száratörött rózsaként. Hívatott a király orvosokat de nem használt semmi. Azt mondották az orvosok: a királykisasszonyt semmi sem mentheti meg, csak az ha sikerülne őt fölvidítani, ha sikerülne őt megnevettetni. Meg is próbáltak hát mindent a királykisasszony megvigasztalására, fölvidítására de hiába volt minden. Végül a király még azt kihirdettette, hogy akinek sikerülne a leányát megnevettetnie, annak adná őt feleségül és még fele királyságát is hozzá. Jöttek is hát mindenféle orvosok, királyfiak, szép ifjak is, meg bohócok is és ezek is mindent megpróbáltak hogy a királykisasszonyt megnevettessék, fölvidítsák, de hiába, hiába.
Ámde a hírt megtudta a Csillagszemű Juhász is. És hát mit gondolt ő ki ? Hát odaállott a pap háza elé. Gondolta magában: Kijön majd előbb-utóbb a pap szakácsnéja, bevásárolni vagy valamely barátnőjéhez beszélgetni menni. Várt ott egy darabig míg hát egyszer a kövér szakácsné a kapun csakugyan kijött. Elővette hát hamar varázsfurulyáját, elkezdte fújni s hát a szakácsnénak táncolnia kellett, mint az óriássünöknek, mint a medvéknek. Ő fújta, fújta, a szakácsné meg táncolt, táncolt. Meglátta ezt az ablakból a pap. Megharagudott, kikiabált a szakácsnéra hogy rögtön hagyja abba a táncolást, mert micsoda viselkedés ez így az utcán táncolni; azonnal jöjjön be főzni ! De mindhiába kiabált mert a szakácsné csak táncolt és táncolt. Úgy megmérgelődőtt a pap, hogy kijött, a szakácsné kezét megfogta hogy a házba vezesse de a csodafurulya bűvös erejétől a keze a szakácsnéjéhez ragadott és most táncolnia kellett neki is. A Csillagszemű Juhász fújta, fújta, a szakácsné meg a pap táncoltak, táncoltak. Hiába kérte a pap, hagyná abba, nem hagyta abba.
Arra ment egy katona, elszörnyűlkődött azon hogy a pap a szakácsnéjával az utcán táncol. Oda szólott nekik hagynák abba, hogy ez sehogysem illő dolog, de hiába, azok csak táncoltak tovább. Csodálkozott ezen a katona nagyon és odament, megfogta a pap kezét hogy elhúzza onnan, de a keze azéhoz ragadott és táncolnia kellett neki is. A Csillagszemű Juhász fújta, fújta, azok meg táncoltak, táncoltak. Kérte a katona, hagyná abba, nem hagyta abba.
Arra ment egy hadnagy. Látta azokat táncolni s hogy a katona mégcsak nem is tiszteleg neki. Rákiáltott hogy hagyja abba és hogy micsoda dolog az hogy nem tiszteleg ? De hát a katona is csak táncolt tovább. Megmérgelődött a hadnagy, odament, megragadta a katona kezét, hogy elrántsa onnan, de már hozzá is ragadott a keze s táncolnia kellett neki is. A Csillagszemű Juhász fújta, fújta, azok meg táncoltak, táncoltak. Hiába kérte a hadnagy, hagyná abba, nem hagyta abba.
Arra ment a király főhadvezére, meglátta a hadnagyot és a katonát a többiekkel táncolni. Rájuk rivallott, micsoda dolog ez, az utcán így táncolni s hogy őt még csak nem is köszöntik. De hát azok csak táncoltak tovább. Megmérgelődött a hadvezér, oda ment, a hadnagy kezét megfogta hogy elhúzná onnan, de a keze már oda is ragadott és táncolnia kellett neki is. A Csillagszemű Juhász fújta, fújta, azok meg táncoltak, táncoltak. A hadvezér is hiába kérte, hagyná abba, nem hagyta abba.
Meghallotta a furulyázást a király, az ablakon kinézett és hát látta hadvezérét, a hadnagyot a többiekkel az utcán táncolni. Lekiáltott a hadvezérnek hogy hát micsoda dolog ez; rögtön hagyják abba. De azok nem hagyták abba, csak táncoltak, táncoltak. Szörnyen megharagudott a király, lesietett, odament, megfogta a hadvezér kezét, hogy elrántsa onnan, de odaragadott a keze neki is és táncolnia kellett neki is. Hiába kérte ő is a furulyázót, hagyná abba, ez nem hagyta abba, hanem fújta , fújta , azok meg táncoltak, táncoltak.
Meghallotta a furulyázást a királykisasszony is, kinézett az ablakon ő is, látta a kövér szakácsnét, a papot, katonát, főhadvezért meg a királyt mind együtt az utcán táncolni s erre úgy elnevette magát hogy úgy csengett az mintha ezüst- meg arany-csöngettyűcskék csengenének. Meghallotta ezt a király, odakiáltott a furulyázónak hogy most már hagyná abba, mert a leánya nevet és ő megígérte hogy feleségül adja annak aki megnevetteti. No, erre a Csillagszemű Juhász a furulyázást abba is hagyta. Most látta csak meg a király a Csillag-szemeit és megismerte. A többiek, hogy most megszabadultak, szégyenükben elszaladtak haza mind, csak a király maradott. Ahogy a Csillagszemű Juhász az ablakra fölnézett, megismerte őt a királykisasszony is. Leszaladott ő is nagy örömmel és most egymás nyakába borultak és megcsókolták egymást ők mind a hárman. Nagy ünnepséget rendezett a király és a Csillagszemű Juhász és a királykisasszony férj és feleség lettek.
Mikor pedig a menyegzői lakomán a sok meghívott vendéggel mind együtt ültek, a királynak egyszer megint csak tüsszentenie kellett, mire a Csillagszemű Juhász kiáltotta a leghangosabban :
— Egészségére !
Magyarázatok a „Csillagszemű Juhász” meséhez
Hogy Argosz (más nevén Panoptesz = mindentlátó) szemei Csillagok voltak, ez a görögöknél már feledésbe ment. Csak a mi népmesénkben van ez még világosan megmondva, amiből az következik, hogy a mi mesealakunk a régibb, eredetibb, a görög pedig származék és ennélfogva már elhomályosultabb. A görög rege szerint, miután Hermesz Argoszt megölte, ennek véréből lett a páva, amelynek farkán most is ott van Argosz száz szeme. Ebből annak dacára is, hogy ez a görögöknél már feledésbe ment volt, a mai tudós mythologusok már megállapították, — de természetesen a mai népmesénk ismerése avagy figyelembe vétele nélkül is, — hogy úgy Argosz mint a páva, Hera szent madara: Tulajdonképpen a csillagos Ég megszemélyesítése volt. De következik ezekből még az is, hogy a sokszemű, azaz tehát csillagos Argosz, miként a mi Csodaszarvasunk, valamint a mi Csillagszemű Juhászunk is, nem csak az Eget hanem ennek megszemélyesítését: magát a Nagy Égistent is jelentette, vele azonos is volt, habár ez utóbb, hosszú ezredévek alatt, feledésbe is ment. Ismeretes a mythologiákban azon jelenség, hogy — különösen a népek szellemi hanyatlása vagy más vallásra térése következtében — az istenségek királyokká, királyfiakká, hősökké, de földi emberekké is szoktak lefokozódni, ahogyan a mi Magor és Hunor napistenségeinkből is utóbb vadászó legények lettek. Ugyanígy lett Argoszból, azaz a Csillagszemű Juhászból is tehenét, illetve juhokat őriző és legeltető ember. Viszont ha megértettük hogy a Csillagszemű Juhász tulajdonképpen maga az Ég, vagyis ennek megszemélyesítése, akkor megértjük azt is, hogy az általa legeltetett juhok a ma "bárányfelhők"-nek nevezett felhőcskék voltak.
A mondottak szerint a páva is, ha az Ég jelképe vagy megszemélyesítése volt, akkor azonos volt a csillagos de fehér színű nőstényszarvassal azaz szarvasünővel: Hera-Júnóval, az ős-Anyagistennővel (a Nagy-Boldogasszony), azaz tulajdonképpen a fehér Tejúttal is: az ősi Tehén- avagy Juh-istennővel. Tény az is, hogy a Tejút közelében látszanak az Égen a csillagok a legsűrűbben és a Tejúttól távolabb mind ritkábban. Mi pedig, az eddig elmondottakból is tudjuk már, hogy az ős-Égisten, hímségként, az Égben létező örök őserő (ős-erőny) megszemélyesítése, a Tejút Istennője pedig, nőiségként, az Égben létező örök ősanyagé.
Azzal pedig, hogy a görög rege szerint Argosz azért volt képes oly jól őrködni mert mindig csak szemei felével aludott, azok másik felével nem, érdekesen egyezik az, hogy Földünknek valóban mindig csak egyik felén van csillagos éjszaka, ami azt jelenthetné, hogy Argosznak is csak éjszaka kellett a tehénre ügyelnie, nappal nem, amivel viszont az egyezik, hogy tolvajok, farkasok éjszaka szoktak zsákmány után járni. Argosz neve a rómaiaknál Argus volt és az „Argusz szemekkel vigyázni" mondás máig is használatos.
Eszünkbe juthat ezen Argosz névnek az argali és a regebeli Argo hajó nevéveli azonos volta, valamint az hogy ezen Argo hajónak is csillagos szemei voltak, úgyhogy mindebből kitűnik az is, hogy a jászok utóbb az Égistent kossal is (régebben szarvassal) jelképezték volt.
Érdekes indíték szóban levő mesénkben a földbe szúrt bot is, amelyre tehát kalap téve, hogy így emberi alakot, azaz királyt — istenséget ! — jelképezzen, akit köszönteni kell. Ugyanez indítékot megtaláljuka svájci Tell Vilmos-mondában is, amelyben a földbeszúrt bot, rajta a kalappal, az osztrák császárt jelképezi s amely bot előtt minden arramenőnek meghajolnia és köszönnie kell. Elmondottam hogy már a tulajdonképpeni magyar őstörzsnél is egy földbe szúrt meggyfabot jelképezte Magyar Napistent, amely bot körül a leányok körtáncot jártak, és amely bot vékonyabb végével lefelé, tőkés vagyis bunkós végével azaz tehát fejével, fölfelé volt letűzve, ami hiszen természetes is, mivel tőkés, gömbös végével botot a földbe tűzni nem lehet. Mi több, hiszen mesénkben a földbe tűzött bot, rajta a kalappal még másodszor is előfordul, ahol ez meg magát a Csillagszemű Juhászt helyettesíti: jelképezi ! Azt is említettem már, hogy a Magyar Napistennel azonos Heraklesz — akit Makar és Magar néven is neveztek — szintén jelképeztetett hatalmas bunkós botjával, az pedig eléggé világos amúgy is, hogy a mi Toldi Miklósunk, észt rokonaink Nagy Toll nevű regebeli hőse s a svájciak Tell Vilmosa is egymással és Heraklesszel azonos regebeli hősök.
De hogy ezen földbe szúrt és istenséget avagy királyt, császárt jelképező bot szokása mily ősrégi dolog, bizonyítja az hogy a belső-ázsiai török népeknél is megvan napjainkig is, ahol ugyanis a legeltetők amikor a mohamedán szokás szerinti imádkozás ideje van, botjukat a földbe szúrják, amiután úgy állva, illetve térdepelve, hogy a bot tőlük Mekka felé álljon, leborulva, hajlongva imádkoznak, mivel ugyanis a mohamedán vallás szerint imádkozni mindig Mekka felé fordulva kell. Világos tehát hogy a bot csak a mohamedán vallásra térés óta jelképezi Mekkát, holott azelőtt istenséget jelképezett. (A földbeszúrt kalapos és királyként köszöntött bot indítékát a mai magyarságnál lássad: Horger Antal: "Csángó népmesék." Budapest, 1908. 105-106. oldal.)
Föntebb bemutattam a racka-juh, illetve ennek kosa, fejét, mint a jászok egyik szentállatáét. Ennek, azonkívül hogy szakála is van mint a kecskének, egyik legföltűnőbb sajátsága, hogy szarvai nem keringenek csigavonalban, már juhokéiként, hanem egyenesek, de emellett kötél szerűen gúzsoltak, mintha megvolnának csavarva, vagyis eszerint a kacskaringóval (spirállal) mégis azonosulnak. Hogy a kacskaringónak a jászok jelképei között valóban szerepe volt, ezt alább többször látandjuk. Itt a kacskaringóval és az itt elmondott mesénk kaszás vermével is foglalkoznunk kell. A verem valamint a barlang, gödör, mélyedés, mélység neve jász szócsoportbeli neve jászó volt. Ezt bizonyítja némely helységnevünk is, például Abaújrona megyében Jászó nevű falu, amely közelében van a nevezetes Jászói Barlang (vagy helyesebben: Jászai Barlang.). Ugyanígy Kajászó helységünk neve is, amelynek értelme hogy kő-gödör vagy kő-verem volt, tanúsítjákrégi oklevelek amelyekben helység neve így írva: Cuweazon, Keucozou. Hogy ugyanis ezen jászó szavunk gödröt, mélyedést, mélységet is jelentett, tanúsítja szerb-horvát nyelvben fönnmaradott jáz szó, amelynek értelme: gödör, mélység; amely szó azonban a szerb-horvát nyelvben elszigetelten áll, holott nálunk rokona egyrészt a jászoj = csolnak (Lássad: Horger Antal: "Csángó népmesék." Budapest, 1908. 176. oldal.) A mesebeli kaszásverem neve is lehetett tehát kaszásjászó, kaszajászó is. A mesében az mondatik, hogy akit ebbe vetnek az „kaszáról kaszára esik" mert falából éles kaszavasak merednek ki. Eszerint e vermet csakis olyannak képzelhetjük amilyennek ezt a fönti rajzon az 1. szám tünteti föl, itt természetesen egyszerűsítve, stilizáltan, távlat (perspectiva) nélkül. A kaszavasak örvényszerűen (spirálisan) kellett a falból kiálljanak, egymás alatt, lejjebb, lejjebb, de úgy hogy minden egyes vas kissé arrább álljon mint a fölötte való, ezáltal valóságos örvényt képezve, de ezenkívül még úgy is hogy minden vas hegye valamivel lejjebb is legyen falba erősített tövénél. Igy a jászóba vetett test a legfölső kaszák valamelyikére esve, saját súlya miatt, mély vágást kapva, minden egyes kasza élén végig csúszva, esett kaszáról kaszára, míg folyton forogva, összekaszabolva, feneket ért.
Hogy a fönti 2. és 3. számú örvényszerű rajz népművészetünkben mily általános indíték, ezt a népművészetünket ismertető legtöbb kiadványban láthatjuk, de megvan ez természetesen más népeknél is, habár ritkábban és hozzáfűződő értelem nélkül. Ez őseinknél azonban (fekete színben) a vég és a halál jelképe volt, de jelképezte (fehér színben) a kezdetet is; ez utóbbiról azonban alább leend szó. Ezen örvény-indíték népművészetünkben gyakori úgy középpel (3. számú rajz), azaz tehát geszttel, mint enélkül. (2. számú rajz) Fölhozható még, hogy a kőrös szócsoportbeli örvény szavunkat máig is szoktuk használni úgy a tényleg forgó vízi örvényre (régi nyelvünkben örű, örv = gyűrű, karika), mint a nagy mélységre általában is.
Az 1. számú rajzon középen a mécsest fehér csillagalakkal tüntettem föl, de, amint mármondottam, e rajz egyszerűsített és stilizált, vagyis a valóságot nem ábrázolja tökéletesen. Érthető, hogy a verem feneke felé mind sötétebb kell legyen, amely sötétségben azután a mécses valóban az éjben fénylő Csillaghoz hasonlítható s amely mécses kialvása a halált jelenthette. Magától értetődő, hogy egy ilyen veremnek egy földalatti bejárata is kellett legyen, hogy ezúton a mécses gondját lehessen viselni s a fenékről a hullákat eltakarítani. Amit leegyszerűsített rajzban így ábrázolhatunk. Ezt illetőleg lássad például a kréta-mykénéi ősműveltségből származó úgynevezett "Atreusz kincstárá"-t, amely azonban a valóságban sirbolt volt és ilyen alsó oldalbejárattal szintén bírt.
Egy ilyen kaszásvermet stilizálás, illetve egyszerűsítés nélkül és helyesen ábrázolni igen nehéz, mert hiszen nem elég, hogy az egyes pengék csak lefelé lejtsenek, hanem szükséges hogy ezek még úgy is álljanak, hogy a bevetett test valóban kaszáról kaszára is essen. Ezt e rajzon kísérlettem meg föltüntetni, de viszont a kaszák lejtését e rajz sem mutathatja. (4)
Igaz ugyan, hogy népmeséink kaszásverem indítékának van olyan változata is amelyben kaszák helyett kések említtetnek, amit azonban romlásnak tartok, azért mert ha a pengék nem volnának elég hosszúak ahhoz hogy olyan elhelyezésűek legyenek amilyennek azt ezen 4. számú rajzunk mutatja, akkor a bevetett test nem esne egyik pengéről a másikra, azaz nem kellene az összes pengéken végig csúsznia, amely esetben a pengék nagyobb része jelenléte volna ottan teljesen fölösleges. Viszont ugyanezen rajzon a kaszapengék vízszintes helyzetbe rajzolvák, holott ezek, magától értetődőleg, élükkel fölfelé kell álljanak ! De ezt a rajz érthetősége kedvéért kellett így rajzoljam, mert hiszen ha élükkel fölfelé akartam volna rajzolni, akkor a kaszapengék vékony lemez volta miatt, a rajzon belőlük semmi sem látszódhatna, vagyis a rajz legföljebb érthetetlen kusza vonalakból állana.
Az hogy romlottabb meseváltozatokban a verem leírásában kaszák helyett késekről van szó, úgyi ehet részben onnan is származik, hogy kasza és kés szavunk egymással hangtanilag majdnem azonos, ami pedig nem is lehet véletlenség, mivel a kaszapenge lényegileg nem is más mint nagy késpenge. Ettől eltekintve kacs szavunk is hasonlít ezekre, ez pedig horogszerű valamit jelent, a kaszavas pedig szintén görbe.
Vissza kell azonban mégegyszer térnünk a jászoj = csolnak szavunkhoz : Világos, hogy a jászol szavunk úgy szóalakilag mint jelentésileg is annak közvetlen rokona; említettük pedig már, hogy régen kivájt fatörzsből csolnak, avagy tehát hajó, is készült. Régebben a Balatonon a hajó szó csolnakot is jelentett, sőt így volt ez régen másutt is, éspedig azért mert eredetileg a kún szócsoportbeli hajó szó jelentése csupán csúszó, úszó volt, aminek megfelel jász kiejtés szerint jésítetlenül úszó, ászó jésítetten pedig júszó, jászó, azaz tehát jászoj avagy jászol = jászoló = úszkáló. Fölemlíthető itt még az Alföldünkön használatos "félhajó" is. Ez nem egyéb mint fatörzsből kivájt — újabban csak deszkákból összetákolt — csolnakalak, amelynek azonban hátsó vége nyitott. Ezt a tavaszi vagy őszi nagy sarak idején, amikor szekérrel járni szinte lehetetlen, a szálítandó holmival megrakván, elébe lovat fognak, amelynek hátán a hajtó ember is ül, így az út során húzatják, amikoris e félhajó valóban csúszva, félig-meddig úszva, halad. Fiatal koromban pedig olvastam valahol, hogy Alföldünk egykori nagy ingoványain, amelyekbe minden idegen ember, ha közéjük tévedett, valamint minden nagyobb állat is, odatévedve, menthetetlenül az ingovány iszapjába, hínárjába süllyedett és odaveszett, holott az ottaniak a mai siekhez hasonló hosszú fatalpakkal teljes biztonsággal jártak. Mi azonban hozzátehetjük hogy ez nem is volt "járás" hanem csúszás, azaz az ismert r-z hangváltozás szerint és tehát jász kiejtés szerint: jázás.
De ugyancsak szerszámmal kivájt, tűzzel kiégetett fatörzsből készült régen kád, tekenő, koporsó valamint állatokat etető és itató jászol és vályú is. Az pedig, hogy a jászó vagy jászoj szó hajót is jelentett, — aminthogy ezt Horger Antal csángó népmeséjéből is látjuk — eszünkbe kell juttassa a hajózó Jáson nevét, aki tehát, neve szerint, a hajó és hajózás megszemélyesítése is volt, mert hiszen a név a régi -on képzővel: járó vagyis járon, de az r-z hangváltozással járó és úszó, hajózó értelmű is lehetett. (Láttuk már, hogy őstörzseink szócsoportjaiban ugyanazon szó a kiejtésnek csak árnyalati különbségével más-más értelmet kaphatott.) Annak hogy Jázon a hajó és a hajózás költői megszemélyesítése volt, pontos párhuzamát képezi, de egész más szóalakkal, azon tény hogy a bibliai Noé e neve is egyezik a számos nyelvben meglévő nau, nao, nou = csolnak, hajó szóval, amelyek őse bizonyára a vogul nautan = ringani, libegni, de aminek megfelel az olasz nuotare = úszni szó is; úgyhogy azt kell vélnünk hogy a hajózó Noé is eredetileg ugyanúgy a hajózás megszemélyesítése volt, mint Jáson.
Fölhoztam föntebb ama magyar népdalt, amely a vízen csolnakként úszó "gyászkoporsó"-ról, azaz tehát halottas koporsóról szól, és láttuk hogy régen a "koporsó" szó csolnakot is jelentett. A halottas koporsót ma is feketére festik, gyász szavunknak pedig régen fekete értelme is volt. Ballaginál is jász, miként népünk nyelvében is, = gyász. Az ormánsági magyarok nyelvében jászolni = gyászolni ("Ethnographia" folyóirat. 1931. évfolyam, 24. oldal.) A csagatáj nyelvben jász = gyász, gyászruha. Lássad ezt Gyárfás István: „A jász-kunok története" című műve I. kötete 291. oldalán. Ugyancsak Gyárfásnál találjuk a 290. oldalon hogy „1272-évi oklevél a jászokat »feketew nép«-nek nevezi és hogy a XVI. században pedig Melius Péter írja : »fekete szűtt zsák vagy jász ruha«; így neveztetett a jász nép azon része, amely fekete ruhát viselt". Bár mindezt e fejezet elején is idéztem már, de jónak látom az olvasót ezekre újból emlékeztetnem. Megjegyeztem már azt is, hogy a fekete jászok valószínűleg nőelviek, a fehér jászok ellenben hímelviek voltak. Itt viszont megjegyezhető, hogy a fehér ezüst — a jászok nemzeti érce — ha oxidálódik fekete lesz. (Ezüst — ezüstszín — fehér — szürke — fekete összefüggése.)
Föntebb, még "Besenyő" fejezetünkben szólottam a Sólymossy Sándor által leírt (Ethnographia. Budapest, 1930., 72-79. oldal.) halászcsolnakalakú síremlékeinkről, amihez itt hozzáteszem, hogy ilyeneket halottaik sírja fölé úgy a besenyők mint a jászok is tehettek, mivel hiszen úgy amazok mint emezek is halászó és hajózó nemzet voltak. Említettem már ott is a szempontunkból azon rendkívül fontos, Sólymossy által közölt adatot, hogy ezen, vastag fatörzsből készült síremlékek mindig feketék, éspedig szurokkal, vagy pedig csak fekete festékkel, feketére mázoltak (míg föliratuk betűi fehérre festvék). Tudjuk pedig, hogy az egy fatörzsből kivájt avagy kiégetett régi magyar bodonhajók, valamint az ugyanúgy készült itatóvályúk is, mindig feketék — "gyászok" — voltak. Aminek oka ez volt : Nem csak belsejüket vájták ki szerszámok és tűz segítségével, hanem fölületüket kívülről is tűzzel kissé meg szenesítették, amitől az máris fekete lett. E megszenesített fölület a faanyag rothadás és szuvasodás ellen biztos védelme volt, de hogy ezen igen vékony megszenesítés le ne kopjon, az egészet forró szurokkal kenték be. Magam, fiatal koromban teljesen ugyane műveletet végezni, szintén láttam, éspedig Dalmáciában, tengeri csolnakokon, habár ezek már nem fatörzsből valók, hanem bordákra dongákból épültek voltak. Ugyanez okból voltak régen az Adrián a trabaccola nevű nagy vitorlás hajók valamint a kisebb paranza és bragozzo nevű halászhajók is mindig fekete hajótestűek. Mi több, Homerosz is említi Iliászában a fekete testű hajókat. Például XIII. ének, 267. sor és XV. ének 387. sor.
Van azonban a juhval illetve a kossal kapcsolatban még más igen érdekes elmondani valónk is :
Ismert dolog, hogy a rénszarvasnál igen gyakran nincsen mindkét szarvnak azonos alakulata, vagyis hogy az egyiknek több, a másiknak kevesebb ága van, sőt hogy sokszor az egyik szarv sokkal nagyobb, a másik sokkal kisebb. Hasonló rendellenesség a ma általánosan tenyésztett juhféléknél is, bár sokkal ritkábban, szintén előfordul annyiban, hogy az egyik szarv nagyobb, a másik kisebb, avagy hogy hajlásuk nem részarányos (nem symmetricus). Ilyesmit, fiatal koromban, az albániai cigája juhfajtánál többször láttam, amelynél — úgy látszik — gyakoribb is az ilyesmi mint más fajtáknál. Előfordult az is, különösen a kosoknál, hogy négy szarvuk volt, hátrább két hosszabb, előrébb két rövidebb (az alábbi rajzon 2). Volt olyan is mint az alábbi rajzon 2., amelyek feje, illetve homloka mindkét oldalán három avagy négy szarvacskája is volt, összesen tehát hat avagy nyolc; amikoris ezek töve lemezszerűen forrott össze (az alábbi rajzon 3) és tehát olyanféle jász vonalritmusú alakzatot képezett mint amilyet mutat egy korábbi rajzocska, és tehát, ha kicsiben is, de a jávorszarvas szarvaira is emlékeztető volt. De volt olyan kos is, amelynek hosszú, egyenes de gúzsolt szarvainak csak egyike volt kifejlődve, míg másika vagy csak igen kicsi volt vagy teljesen hiányozott is, a meg lévő pedig nem állott fölfelé és oldalra, mint a rendes kosoknál, hanem kissé fölfelé ugyan, de előrefelé, amikoris ez az állat igen veszedelmes fegyverét is képezhette. Érdekes egyezés ezzel az, hogy a szarvaknak meg egyik foga van ugyanúgy kifejlődve, előreállóan és kötélszerűen csavarodottan.
Említettem, hogy a hosszúszőrű cigája juhféle, amely régebben Debrecen környékén, Erdélyben, a Balkánon és Kréta szigetén elég közönséges volt, a mai általános juhféléknél nagyobb testű is volt, valamint szó volt a belsőázsiai óriástermetű juhokról. Elképzelhető tehát, hogy valamikor létezett óriástermetű cigája-juhféle is, valamint elképzelhető az egyszarvúság ezen óriástermetű cigájánál, ugyanúgy mint ahogy mai kisebb változatánál meg is van. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor egykori valóságon alapulónak kell tartanunk az eddig csak regebelinek vélt, ló nagyságú egyszarvút, latinul unicornis-t (görögösen monoceroszt). Régi ábrázolatokon, városok címerében, valamint az angol királyi címerben is látjuk ezen egyszarvút teljesen lóalakúnak föltüntetve, de hasított patával, vagyis tehát juh-, illetve kos-, vagypedig antilopfélének képzelten, de mindig homlokán előremeredő egyenes avagy kissé fölfelé görbülő szarvval. Lássad Bludenz német város címerét. (Meyers Lexikon.) Sőt előfordul ez állat régi Mária-képeken is, úgylehet Jézus jelképeként. Tudjuk hogy vannak antilopfélék, tehát hasított patájú állatok, amelyek testalkatra és nagyságra teljesen lóhoz hasonlítanak és ugyanolyan kiváló futók is. Ilyen például a gnú és az oryx-antilopok (lássad Brehmnél), amely állatok közül némelyiknek csak farka de némelyiknek úgy farka mint sörénye is olyan mint a lóé.
Birtokomban van egy igen régi erdélyi magyar hímzés, fehér de megsárgult erős vászonrafekete gyapjúval hímezetten, amelynek fényképét ide teszem de mellékelem hozzá az alábbi rajzot is, azért mivel az igen régi hímzésen a gyapjúfonál festett vagy molyrágta volta miatt a róla készült fényképen egyes részletek már nem láthatók, nem különböztethetők meg. E hímzés állatalakja is az egyszarvút, előremeredő szarvával tünteti föl. Sajátságos rajta a lóénál és juhfélékénél előrenyúlóbb orra, ami azonban az ezredévek óta ki tudja hányszori lehímzés, lemásolás révén keletkezett hiba is lehet. Sörénye álló mint a szamáré és a gnué de mégsem egészen merev hanem kissé visszahajló, fülei meglehetős nagyok, a lóénál nagyobbak de a szamárénál sokkal kisebbek.
Az állat farka ellenben egészen rövid, ami egészen határozottan utal arra, hogy nem lóféle, hanem juhféle állat ábrázolatával van dolgunk, mert vannak ilyen rövidfarkú juhfélék is, habár, sajnos, arra nem emlékezem, hogy az általam régen látott cigája juhoknak hosszú vagy rövid farka volt-e ? De hogy az ábrázolat semmiesetre sem akar lófélét föltüntetni, kétségtelenné teszi ennek hasított patája (helyesebben szólva: kétujjú, vagy kétkörmű, patája), habár ez a fényképen, a fekete gyapjúfonál feslett és tehát összefutó volta miatt, már nem látható elég tisztán, de ami az ide mellékelt rajzon világosan megkülönböztethető, mivel ezen az egyes keresztöltések külön-külön tüntetvék föl. Hogy pedig ez állat háziállat volt, teljesen kétségtelenné teszi nyakravalója, amelynek végéről csillag csüng, ami viszont a jászok csillagtiszteletére utalhat.
Szempontunkból igen érdekes az állat szügyén kihagyott fehér keresztalak. Lehet hogy ez valamikor nagyobb volt és a Holdat jelentette, mint a Csodaszarvas szügyén, és csak értelme feledésbe menésével, az újabb utánahímzéseken, válott kicsivé, de lehet hogy a jászok a Hajnalcsillagot ábrázolták ez állat szügyére. Föltűnhet még az állat igen nagy szeme. Ismeretes, hogy az igen kicsi szemű állatok többnyire ostobák is. Ez állat értelmesebb voltára enged következtetni homloka kidomborodó volta, ami fejlettebb agyvelő jele lehet. De ugyanerre enged következtetni még az is, hogy fejét magasan hordja, holott az igen alacsony fokú értelemmel bíró állatok nyakukat, ha nem is mind, de többnyire, vízszintesen tartják és fejüket tehát alacsonyan.
A test fölületén a fehér foltok, amint mi már tudjuk, annak oldalán lévő fehér pöttyöket jelentették, amelyek a Csillagok jelképeiként fogattak föl. Ha pedig ez állat testén ilyen fehér foltok voltak, miként a szarvasnak, akkor ez azt is jelenti, hogy gyapja nem lehetett hosszú, mint a cigája-juhé, hanem rövidszőrű volt, mint a ma is élő ázsiai argali és a szarvas. Lehet azonban, hogy ezen hímzésen a pontocskák, az értelem feledésbe menésévei, már csak az egyhangú nagy, sima felület némi tarkításaként alkalmaztattak.
Igen érdekesek e hímzésen az állatok közé ábrázolt fa-alakok is. Az állatok fara felőliek, amelyeknek szívalakú leveleik vannak, a hársfát juttathatják eszünkbe, amely villás elágazású, mint ezek, de ezek villájába itt egy valamit jelképezhető tárgyat látunk alkalmava, törzsén pedig a négyszögletes megvastagítások mintha azt jelentenék hogy ide valamilyen tárgyak voltak akasztva vagy tűzve. Még érdekesebbek az állatok feje felőli, és tehát főhelyen lévő, szintén fa-alakú, de épen alakjukból következtethetőleg, mesterségesen készültek. Föntebb már volt szó őseink így, mesterségesen készített, de többé-kevésbé fa-alakú bálványairól, oszlopairól, amelyekkel már Huszka József is foglalkozott és ezeket a népünknél fönnmaradott e kifejezés szerint "istenfá"-nak nevezett. Láttuk hogy ilyeneket, bizonyára mesopotámiai ősnépeinktől örökölt szokás szerint, az asszírok is készítettek volt. Föltűnő az e hímzésen lévőn mindenesetre, ennek igen széles alapja, talapzata, valamint az is, hogy rajta ugyanolyan csillagocskák is vannak mint az egyszarvú állat nyakravalóján. Hogy azonban ezen fa-alakok mit ábrázoltak, mit jelképeztek, egyelőre megfejteni nem tudom, ami azonban nem kell azt jelentse, hogy ez a jövőben is megfejthető nem lehetne, valamint bizonyára megállapítható lesz az is, hogy az ilyen hímzéseken mi az ábrázolatnak csak későbbi romlása, elferdülése.
Tény azonban mindenesetre annyi, hogy aki valamikor, bizonyára ezredévekkel ezelőtt e himzésmintát összeállította, annak nem csupán a keresztöltéses hímzés technikáját és ábrázolási lehetőségeit kellett tökéletesen ismernie, de rendkívül fejlett művészi ízlése és tehetsége is kellett hogy legyen, ami nélkül valamit esztetikailag helyesen stilizálni nem lehet, sem az anyagnak és technikának megfelelőleg alkalmazni.
Hogy pedig a hímzésminta jász eredetű lehet, erre következtethetünk nem csupán az egyszarvú rajta meglévő voltából és a nyakravalón és a műfán lévő csillagalakokból, hanem ugyanezen himzésen (egykori díszes párnahajon), az üresen maradó nagy fölületen, mintegy elszórtan lévő ezen két alakból is (1 és 2). Az egyik (1) az ősrégi, a tudósok által szvasztikának nevezett alak, amelyről másutt kellend bővebben szólanom, a másik (2) az Erdélyben általános négy azaz nyolcágú csillagalak (jász számrendszer), amelyet a 4. számú rajz mutat, habár itten a csillag ágai a szokottnál rövidebbek (2). Hogy azonban a szvasztikának (vagy ahogyan még nevezni szokták: a horgaskeresztnek) e hímzésminta egykori megtervezője gondolatában tulajdonképpen olyan, jász vonalritmus szerint stilizált, alakja volt amilyet itt a rajzon 4. mutat, ezt az 1. számú rajzon is egy, a nyilacskával megjelölt, kiálló keresztöltés bizonyítja, amelynek jelenléte, ha nem ilyen jász vonalritmusú szvasztika kellett volna szerepeltessen, teljesen megokolatlan volna. Egyébként maga a keresztöltéses hímezésmód is egyezik a jász szimbolikával mivel minden keresztecske ilyen helyzetben x már magában is jász jelkép lehet, bár ilyen helyzetben viszont + avar jelképként fogható föl.
Ezen állat, nyakravalója tanúsága szerint tehát kétségtelenül háziállat volt. Ha pedig az volt, akkor nagytermetű volta szerint következtethető hogy, miként északi rokonnépeink az iramszarvast, egészen napjainkig is a szamarat használják egyrészt lovaglásra, másrészt holmijuk szállítására, amire azért van szükségük mert hiszen juhaikkal, azaz möndölecséikkel, azaz mendelecséikkel, örökké vándorolniok, azaz mendegélniök kell.
A szamáron járó juhászról ismert versében Petőfi is így dalolt: Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába. (Lássad ezt képpel is ábrázolva: „Petőfi Sándor összes költeményei." Budapest, 1887., 186. oldal.)
Azt következtetem azonban, hogy tehát azon régi időkben, amikor még az óriástermetű juhokat tartották, hátasállatuk is tehát ezek kosa, azaz ürüje volt, vagyis kiherélt kosa. Hátaslónak ma is legalkalmasabb a kiherélt mén, mivel ez nem csak a monyasnál hanem a kabalánál (nőstény lónál) is szelídebb, engedelmesebb. Azt hiszem pedig, hogy még a kos, illetve a lovaglásra is használt egykori egyszarvú óriáskos ősi jász nevét is kikövetkeztethetjük :
A juhászok tehát holmijuk szállítására és 1ovagJásra, azaz tehát a nyájjaljárásra, a szamarat máig is használják. A szamár latin neve asinus (ázinusz). Nem lehetetlen pedig, hogy ez elnevezés csak a régen lovaglásra szintén használt óriáskos eltűnésével alkalmaztatott a szamárra is. Ha pedig ez így van, akkor lehetséges, hogya szamárnak a latin nyelvben fönnmaradott asinus nevének is létezett valamikor jésített azaz tehát jázinusz kiejtése. Ismervén pedig a mi a gyakori r-z hangváltozást, akkor e szónak akár járinusz kiejtését is föltételezhetjük, és ebben a jár, járkál, járó értelmet sejthetjük. Tény hogy régi nyelvünkben, és a népében itt-ott ma is, régi -on képzőnknek volt -in-ből származott -i alakja, ami szerint járó szavunk helyett régen járon és jarin mondatott, és ami szerint népünk itt-ott ma is mondja járó helyett hogy jári. Hogy mai -ó képzőnk helyett régen létezett -i képző is, tanúsítja a ma is használatos "játszi gyermek" = játszadozó gyermek, játékkedvelő gyermek, továbbá "ugri-bugri" = ugráló, ugrándozó gyermek, ember avagy állat, valamint "lóti-futi ember" = olyan ember aki sokat szaladgál ide-oda. Ezek szerint azután úgy az ősidőkben lovaglásra használt szarvast mint a később erre szintén használt óriás-kost, illetve az egyszarvút is, nevezhették jázin = járó néven, amely név azután a latin nyelv kialakulásakor ebbe is átment. Kérdés eszerint csak az marad, hogy a latin asinus szó -us végzése csak latin toldás-e, avagy ami az névelőnk, amely egykor a szó végén ragként állott és amelynek régen uz és ú alakja is volt, a miszerint jázinuz, jázinú annyi volt mint járó, a járó.
Igaz ugyan hogy ezek szerint inkább csak a kiherélt óriáskosra és egyszarvúra vagyis egy teljesen megszelídített és lovaglásra használt állatra következtettünk, de lehetséges hogy jázinusz avagy jázinú volt valamikor neve a még szabadon élő óriáskosnak és egyszarvúnak is, illetve hogy a jászok már ezt is így nevezték. Ez állat nagy és erős volta miatt, valamint előremeredő, döfő fegyvert képezhető, egyenes szarva miatt, amikor nemi hevületében volt, állatra, emberre igen veszedelmes is lehetett; azt pedig láttuk, hogy (párhuzamként) a kos és juh mendesz, mendelecs neve is összefügg mendegél szavunkkal. Tény mindenesetre, hogy a jáz illetve jár szavunk azonosul a szlávban fönnmaradott jarac = kecskebak szóval, de tény az is, hogy a szlávban ugyanezen jar szótőnek még bőszülés, nemi hevülés értelme is van (razjaren = felbőszült, indulatba jött, de különösen nemi értelemben), úgyhogy következtethető miszerint ez valamikor régen a nemi hevületben lévő és ilyenkor veszélyes óriáskosra és annak még veszélyesebb egyszarvú alakjára is vonatkozott. Tudjuk ugyanis hogy a kosok nemi hevülésük idején egymással úgy harcolnak hogy egymásnak ugorva fejüket verik össze mindaddig amíg egyik kábultan avagy betört homlokkal össze nem esik. Elképzelhető tehát hogy az egyszarvú óriáskos előre meredő hegyes, kemény szarvával vetélytársát avagy az általa megtámadott állatot vagy embert valósággal fölnyársalhatta.
Mi tudjuk hogy a jászok földe, a Jászság, Magyarországon, azaz egész fajunk őshazájában, volt, valamint tudjuk hogy a Jászság régen valóságos vízország volt: két nagy folyam, a Duna és Tisza, között, amely földön kisebb folyócskákon kívül régen, a nagy lecsapolások és folyószabályozások előtt, nagy kiterjedésű tavak, mocsarak és nádasok világa terült el. Ez volt a jász nemzet tulajdonképpeni kialakulása helye és őshazája, ahonnan őstörzseik a világba is elterjedtek, ahol azután egyes ágaik állattenyésztéssel és földműveléssel is mint többet kezdtek foglalkozni. De emez említett őshazájukban természetesen főképen a hajózással kapcsolatos halászatból éltek.
Mint hajózó és halászó népnél, természetes hogy mythologiájukban és jelképezéseikben a halnak is nagy szerepe volt. Annyi bizonyos, hogy a legtöbb hal uszonyai azon oldaloni kis rajzon föltűntetett beszegdelt szélű csipkézetet mutatja, amelyet egyébként az ez után ábrázolt halnak különösen hátuszonyán is, de már uszonyain, ezek szélén, szintén észlelhetünk, amely csipkézettség tehát jász vonalritmusú.
Csakhogy vannak még másféle halak is: az úgynevezett őshalak, amelyek Földünk őskorában sokkal előbb jelentek meg a ma elterjedettebb halféléknél, amely őshalak egyik jellegzetessége az, hogy még nincsenek igazi csontjaik, hanem hogy még gerincük is csak porcogószerű anyagból áll, de viszont testük fölületét a köröméhez, fogzománcéhoz hasonló állományú vastag pikkelyekből való páncélzat borítja, némely fajnál teljesebben, másnál ritkásabban. E halak közé tartozik a már említett tok (amelynek e neve is ezen páncélzatáról, tokjáról származik), valamint ennek rokonai, a viza, sőreg és kecsege is. Ezeknek a jászok vallási kultuszában más halakénál nagyobb szerepe is volt, éspedig e halfajták csillagalakú, kemény és fogakszerűen ki is álló, domborodó és közepükön néha ki is hegyesedő pikkelyei (besenyő szóval: pitykéi) miatt, és a jászok csillagkultuszával kapcsolatban. Eszerint nálunk e halak, amelyek teste tehát mintegy csillagokkal borított, ugyanúgy mint a Csodaszarvas is, az Ég és Égisten jelképéve is lett. Nem hagyhatjuk pedig itt sem megemlítés nélkül, hogy a szarvasok mindenkor a vizekben bővelkedő helyeket kedvelték, különösen pedig a dám- és a jávorszarvas, amiből okszerűen következtethető, hogy az ős-szarvasnak a jávorszarvasra annyira hasonlító de ennél sokkal nagyobb fajtája — amelynek restaurált képét alább Charles R. Knight festménye szerint rajzoltam meg — ezével egyező életmódú is volt. Föl is tűnik, hogy dunántúli regös énekeinkben is a Csodaszarvas az égi folyóvíz (Tejút) kiöntésében, vagyis tóállásban, vízállásban, a sarjadozó gyönge sásocskát legelteti, de hogy ugyanígy a görög-római csillagképekben is a halfarkú kecskebak, a Capricornus, is a Vízöntő, azaz a Vizitáj, csillagképébe nyúlik; azt pedig mi már tudjuk, hogy a szarvas helyébe bakkecske csak később és csak a kabar őstörzsünk mythologiája révén került. Népmeséinkben, regékben is, a szarvas mindig vízben gázol, valamely vízen úszik át, valamint régi ábrázolatokon is vagy vízben gázol vagy pedig forrásnál avagy folyóvíznél iszik.
Valószínű az is hogy a jászok az ős-égistenségen kívül ilyen hallal a nagy Égistennőt, a Tejút megszemélyesítését, is jelképezték, éspedig ezt valamely csillagos, de fehér színűvel. Brehm a tok-féle halak 20 fajtájáról beszél és említ egy fehér fajtát is, amelynek szláv neve ugyanúgy beluga, mint egy szintén fehér színű cethalfajtának. E halakkal ez égistenséget annál inkább jelképezhették, mert hiszen hajós, halászó, vízi életmódú nemzet lévén, a Mindenség végtelen voltát az ősjászok más törzseinknél is inkább hasonlíthatták tengerhez, világóceánhoz, amelyben tehát az istenség természetesen jelképeztethetett óriási úszó hallal de amelynek testét csillagok borítják, aminthogy e Világtenger valóban Csillagokkal teljes. Láttuk hogy ugyanezen istenséget őseink költői képzelete a tengerben úszó csillagos Csodaszarvassal is jelképezte volt, csakhogy az ilyen jelképezés azért kevésbé tökéletes, mert mivel a szarvast csak a tenger szinén úszónak képzelhetjük; ennélfogva pedig kétdimenziós fölületre és kétdimenzióbani úszásra kell gondolnunk, holott a világűr végtelensége, azaz "óceánja" háromdimenziós lévén, ennélfogva az ebben háromdimenzióban úszó hal egészen tökéletes jelképezést ad. Kiemelendő mindenesetre még az is, hogy ma jól tudjuk, miszerint a Csillagos nappal csak a Földünk légrétegében szétszóródó fény miatt nem láthatók, holott hogy mihelyt igen nagy magasságba emelkedünk, ahol a légréteg mindinkább ritkul, ott az Ég is mint sötétebbnek, végül pedig a Nap ragyogása ellenére is feketének látszódván, e fekete alapon a Csillagok ugyanúgy látszanak mint a Föld színén csak éjjel. Ámde azon magasságokban a Tejút is fehéren fénylik, mivel a szem a végtelen sokaságú Csillagokat ott sem képes külön megkülönböztetni hanem csak fényes fehérséggé összefolyva látja. De igaz az is, hogy a mind nagyobb magasságokban az Ég eleintén csak mint sötétebb kéknek tűnik föl és csak végül egészen feketének. Említettem pedig, hogy őseink az égi nagyatyaistenséget jelképező csillagos Csodaszarvas úgy sötétkéknek mint feketének is képzelték volt. Bizonyára tehát a jászok az ugyanezt jelképező óriás-kost valamint az óriás-tokot, illetve vizát, is.
Az édesvízi halak legnagyobbika ugyanis a tokfélék közé tartozó viza, amelynek ezen besenyő neve összehasonlítható úgy víz szavunkkal, mint a német Fisch és a latin piscis (fiss, fiszcisz) = hal szóval, de amely hal latin neve Acipenser Huso vagy Acipenser Sturio. Ezen sturio (szturio) szó pedig máris emlékeztet bennünket a görög aszter, német Stern és angol star = Csillag szavakra. A viza többnyire csak 7-8 méter hosszú, de Brehm említi hogy Lindemann szerint 15 méter hosszúságúra is 1000-1500 kilós súlyúra is megnő; valóságos óriás tehát. E hal csontpikkely-vértezete bár más tokféléknél tökéletlenebb, de amint ezt Herman Ottó is ("A magyar halászat.") megjegyezi "a hát-sor vértei durván sugarasak," vagyis olyanok mint e rajzomon 1, 2 és 3, és amit egyébként fentebb is láthatunk. Ezen vastag, a köröméhez hasonló szaruanyagú páncélpikkelyek voltak az újabb halfajok olyan sokféle alakú és vékony, átlátszó, sima pikkelyei őséi (e rajzon 4, 5, 6). A vizáról írja Herman Ottó még „Háta sötét hamuszürke, orra része sárgásfehér, hasa és vértezete szennyesfehér, a szemcsillag sárgásan ezüstös. Márciusban jő föl a Dunában, a második serege Augusztustól Decemberig, de nálunk nem ívik. Hajdan óriási mennyiségben jött és nemzetgazdasági fontosságot öltött. Régen 7-8 mázsásak voltak, az orosz vizekben 14 métermázsásak is. Csak ikrája 4 mázsa." A szemet itt Herman is csillaghoz hasonlítja, amihez tehető, hogy vogul rokonaink például medveénekeikben a medve szemét egyszerűen csillagnak nevezik. (Lássad: Munkácsi. "A vogul nyelv." 87. oldal.)
Hogy azonban vannak vagy voltak sokkal határozottabban is csillagalakú páncélpikkelyekkel bíró tokhal-félék, ezt kétségtelenné teszik e halfeléknek a nyelvekben meglévő csillagértelmű nevei. Ezek egyike a latin-olasz surio-storione = viza vagy tok. A tok másik latin neve acipenser stellatus (lássad Brehmnél), amely néve hal tövises, tüskés pikkelyeiről származott, mivel acies = tövis, valaminek hegye vagy éle, stellatus pedig = csillagos. Herman Ottó viszont ugyane halról még azt is írja hogy a magyar nép "halak királyá"-nak is nevezi és hogy : „a csillagalakú vértek kiváló dísze avathatja királlyá". Amihez megjegyezem, hogy több népmesénkben is szó van úgy a "halak királyá"-ról mint a "kígyók királyá"-ról is. Továbbá a kecsegét — amely a tokhalak egyik kisebb fajtája — a németben Sterlet, Stirl, egyik német neve Sternhausen (Brehm), viszont a tokot meg Stör néven nevezik, amely nevek világosan mind az aszter, Stem, sta, stella = Csillag szavakból származtak.
Ismeretes a tokféle halakról, de főképen a kecsegéről, az is, hogy hegyes, csillagalakú szarupikkelyekből álló páncélja — azaz magyar szóval: tokja; mert a páncél szó olasz eredetű — különösen fiatal korában födi testét, míg ez későbben némileg visszafejlődik. Ez pedig, hogy tokja fiatal korában tökéletesebb és később fejlődik vissza, az ontogenesis törvényei szerint azt teszi kétségtelenné, hogy tehát e halfajok ősei tokja volt még ugyanolyan tökéletes mint ez állatok fiataljaié, amely tok (páncélzat) e halfajoknál tízezred-, száz ezredévek alatt mindinkább vissza-fejlődött. Ismeretesek is a Földünk őskorából fönnmaradott teljes páncélzatú halak maradványai.
A kecsege szóra pedig itt is meg kell jegyeznem, hogy e név értelme, kazár szócsoportunk szerint, csillogó. Amit tehát azt jelenti, hogy a kecsege szaru pikkelyei nem csupán csillagalakúak hanem fénylőek is. Kacsint, kecsegtet kazár szócsoportbeli szavaink eredeti értelme is villant, csillant, villogtat, csillogtat volt és: valamit megcsillogtatva, elő-elő csillogtatva, elő-elő mutogatva, ezáltal csábítgat, csalogat. Meg is jegyezhető hogy csillog és csalogat szavaink egymásnak hangtani rokonai, ami hogy nem véletlenség, tanúsítja az aroma nyelv csalinka, csalinkszisza, csalinku = fényesség, villanás, villámlás, ragyogó, fénylő (az olasz szótár a következő szavakkal fordítja: splendore, balenare, lampeggiare, brillante, splendente.). Ballagi szótárában is kecs = hadiköpeny, kacagány; azt pedig már föntebb láttuk, hogy a régi magyarok állatbőr-kacagányaikra fényes ezüst- vagy aranylemezből való csillagokat varrtak volt föl, úgyhogy a kecse és kacagány szavak hangtani azonosságából az is következik, miszerint a kacagány szó értelme is csillogány kellett legyen. Az pedig, hogy ezen kecse szó miért hasonlít még kecske szavunkra is, a görög "égisszel" kapcsolatban már láttuk.
Az ős-kecsegét avagy az ős-vizát tehát e halak mai alakja és az elmondottak alapján a lenti rajz szerint rekonstruálom. Ide teszem Herman Ottó ezen sorait is még : „A vágó-tok (ez a tokfélék egyik fajtája) vértsorai köze sima, fényes (tudniillik: a bőr), csillagalakú vagy kerek és fogacsos csontpénzekkel sűrűbben, ritkábban szórva (a magyar nép a halpikkelyt »pénz«-nek is nevezi); a hát és oldal sor között nehány nagyobb csontpénz tüskés és sorosan áll. Egy hasonló, még fejlettebb pénzsor a hónaljúszó- és hasuszony-szárny között következő. Háta kékes hamuszürke, a vértezet szennyes fehér, a szemcsillag ezüstös. Az ivadék roppant tüskés állat." Amely leírás szerint következtethető hogy ilyen, határozottabban csillagalakú pikkelyek is vannak.
Nevezte a magyar nép a vizát még fizéternek is, amely besenyő szó ugyan, és a latin piscis és német Fisch = hal szavakkal tartozik együvé, de hogy e szavunknak megvolt jász jizéter, jezéter kiejtése is, bizonyítja a szlávban fönnmaradott jezetra = tok, viza szó, ami azonnal eszünkbe kell juttassa a sündisznó szintén a szlávban fönnmaradott jézs nevét, ami pedig azért rendkívül érdekes mert hiszen épen csak most idéztük Herman Ottó azon szavait amelyek szerint e hal "csontpénzei tüskések", valamint hogy az ivadék, vagyis a fiatal állat "roppant tüskés", vagyis tehát sünre emlékeztető ! Azt is láttuk, hogy e halak pikkelyei csillagalakúak is, láttuk hogy a tüskés sünt a jászok sugarasan tündöklő Csillaghoz hasonlították, valamint láttuk azt is, hogy a jászoknál csillagtisztelet volt; ezen jézs és jezetra avagy jezéter, jizéter pedig jász szóalakok. De bizonyára megvolt e szónak jésítetlen azaz izéter alakja is, mivel hiszen az iz, izz szónak nem csupán izzás hanem, amiként láttuk, még Csillag értelme is volt, amit a baszk nyelv izara = Csillag szava máig is bizonyít. Úgyhogy ezen jezéter, hizéter szó révén eszünkbe kell jusson az elő-ázsiai Istár istennőnév is, amely istennőről már láttuk hogy azonos volt a görög-római Afrodité-Venusszal, valamint tudjuk hogy a fényes esthajnalcsillag neve is Venus; holott a csillag szónak ismét a aszter, Stern, star = Csillag szó és az Istár istennőnév felel meg. Miután pedig rokonnépeink nyelvében a ter, tár szónak nő értelme van, eszerint bizonyos tehát, hogy a jezéter szóvég szótagja, ugyanúgy mint az Istár névé is, nő értelmű volt és hogy a jezéter szóban a Tejútat megszemélyesítő nagy ősistennő e jelképes hal-állata neve maradott fönn, míg viszont a férfiként fölfogott nagy Égisten egyik jász neve valószínűleg Izara, Izra, Izur alakú lehetett, amely név mindenesetre az Izrael nevet is eszünkbe kell juttassa, amely elnevezés megfejtését a filiszteus jászok adják meg, de akikről majd alább kellend szólanom.
Miután mi az eddig elmondottakat már tudjuk, így a következő dolgok is föl kell nekünk tűnjenek: Népünknél itt-ott ma is szokásban van a halott sírjába avagy koporsójába faleveleket szórni (lássad: Kallós Zsigmond: "Hejgetés." Szombathely, 1940. Martinnen könyvnyomda.), ami természetes összefüggésben van azzal, hogy olyan állattenyésztők akik állataikat nagyrészt fák lombjával táplálják, saját fekvőhelyüket is régebben fák lombjából ágyazták volt. E szokásról "Palóc" fejezetemben a palócok egykori fatiszteletével kapcsolatban kellend bővebben szólanom. Megvolt azonban e szokás a jászoknál is, valamint a görögelőtti, kréta-mykénéi ősműveltséget megalapító népnél is. Csakhogy a lombhullató fáknak télen nincsenek levelei. Láttuk hogy a jávorfa levelei széle mily határozottan jász vonalritmusú, vagyis, hogy mily határozottan tünteti föl a szélek olyanfajta beszegdeltséget vagy csipkézettségét amit egy korábbi kis rajzon jellemeztem és aminek a jászok szimbolikájában és díszítőízlésében azon beszegett szélű négyzet képezte alapját, amelyet meg a vonatkozó oldalon c-vel jelöltem meg. Láthatjuk azonban az ilyen csipkézettséget némely más fa levelein is, például a platánfa levelein, de megvan ez, ha nem is ennyire föltűnően, a jegenyék azon fajtája levelein, amely jegenyékről már volt szó, illetve olyan pénzalakú levelein mint amilyen a két ide mellékelt levél.
Ha tehát valaki télen halt meg, úgy sírjába faleveleket csakis úgy szórhattak, hogy szokás volt az őszi, elhullott lombot, levelet előbb gondosan megszárítva, télire eltenni. Amely szokás pedig számos népnél, élő szokásként, ma is megvan, éspedig igen gyakorlati okból, tudniillik olyan erdősebb helyeken ahol kevés a füves legelő, amit például Boszniában, Hercegovinában, magam is láttam. Itt nyár vége felé, még lombsárgulás előtt, a fák lombjának körülbelül a felét, de sohasem a lomb legfölsőbb részét is, lenyesik, az így lenyesett galyat a napon gondosan megszárítják, miután ezt boglyákba rakva teszik el téli takarmányul. Régen Alföldünk vizekben bővelkedő sőt lápföldes tájain is voltak erdőségek. Ilyenek ma nálunk már alig vannak de vannak ma is például a Duna deltájában, valamint ennek környékén is. Föltűnő egyezés itt az, hogy a szarvasfélék a fák lombját enni különösen szeretik, valamint az is, hogy a jászok szarvasai: a dám- és a jávorszarvas különösen a vizekben gazdag helyeket kedvelik, természetes tehát, hogy a szintén ilyen helyeken élt ősjászok ezen állataik számára téli takarmányul is főkép fák lombját tették el. Igy pedig nálunk a télen elholtak sírja, koporsója számára mindig volt készen lomb, levél bőven. Csakhogy ez már nem volt zöld, hanem sárga, illetve barna. Az ilyen levelekről pedig már tudjuk, hogy ezeket őseink aranypénzekhez hasonlították volt. Innen származott azután azon szokás is, hogy őseink gazdag és hatalmas fejedelmeik koporsójába, sírjába ágyazásul és takaróul nem csak igazi lombot tettek, nem csak igazi leveleket szórtak hanem külön e célra vert falevélalakú "aranypénzeket", azaz lapocskákat is. Meglépő tény tehát, hogy Schliemann megírja, miszerint mykénéi fejedelmi sírokban nagy mennyiségben talált az e rajzon bemutatott aranyleveleket. Itt azért mutatom be csak e kettőt mert ezek a két általános változatot tüntetik föl és mert e kettőből is eléggé látjuk a jegenye leveleknek a legtisztább jász vonalritmusba való stilizálását. Holott föntebb láttuk, hogy a valóságban a jegenye levelein e vonal ritmus ennyire határozottan nincsen meg. Sokkal határozottabban van ez meg mindenesetre a jávorfa levelein, úgylehet azonban hogy Görögország területén jávorfa azon ősidőkben még nem volt, ámbár hiszen az hogy Schliemann az általa fölásott nehány sírban jávorfalevél-utánzatokat nem talált, ez még nem kell azt is jelentse, hogy ilyeneket a kréta-mykénéi műveltség népe soha nem is készített, sőt még azt sem, hogy ott jávorfa is ne létezett volna. Egyébként pedig azt is mindig számításba kell vennünk, hogy a műveltség népe is, mint ugyanígy több más régi műveltségé is, oda, messzire kivándorolt törzseinkből állott, műveltségük is tehát származék volt, holott az igazi, eredeti és legrégibb, vagyis a többinek őse, Magyarország területén virágozott. A származék-műveltségek pedig természetesen már nem lehettek mindenben annyira tökéletesen okszerűek mint amilyen az eredeti ősműveltség volt, amely keletkezése helyén maradva, elváltozásoknak kevésbé volt kitéve.
Ezen a sírokba szórt aranylemezkéken, vagy aranypénzeken, azonban nem mindig kizárólag jegenyelevelek voltak ábrázolva hanem némelyiken pillangó, polip avagy valamely más dísz is. A pillangós lemezkék közül Schliemann nyomán készült alábbi rajzon mutatok be egyet, amelyen látjuk hogy ez, bármennyire egyszerűsítve van és bármenyire el is van stilizálva, mégis a jász vonalritmust nemcsak megőrizte de azt még túlozza is (a rajzon 1.), valamint többé-kevésbé megőrizte ezt a másik két pillangóábrázolat is (2 és 3), amelyek azonban nem szórt lemezekről valók hanem, amint Schlieman sejti, valószínűleg ruhára voltak fölvarrva. A 3. számmal jelezett pillangó majdnem a fölismerhetetlenségig elstilizálva, mégis a jász vonalritmus szerinti szegélycsipkézet még megvan rajta. Ha mármost ezen pillangóábrázolatokat a fentebb bemutatott fecskefarkú pillangóval összehasonlítjuk, akkor nem csak azt látjuk, hogy ezen régi ábrázolatok menyire leegyszerűsítvék, hanem még azt is, hogy talán megállapíthatjuk miszerint nincsen is a világon más állat amely ezen szóban lévő jász vonalritmust annyira magán viselné mint épen ez. Hozzá tehetjük ugyan a mondottakhoz, hogy hiszen vannak más pillangók is, amelyeken e vonalritmus megvan, mégis egyen sincsen ez meg annyira mint épen a fecskefarkú lepkéknek a korábban megrajzolt fajtáján. Hozom is itt két más pillefaj egyik szárnya rajzát azon megjegyezéssel, miszerint lehet hogy a kréta-mykénéi művészek nem is a szóban volt pillét akarták ábrázolni, hanem emezek egyikét, azért mert ábrázolataikról hiányozik ama pillangók oly föltűnő sajátsága: a fecskefarok. Meglehet tehát, hogy ezen mykénéi pilleábrázolatok éppen azon pillefajt akarták föltüntetni amelynek egyik szárnyát a fönti rajzon a-val jelöltem meg. Mivel az ábrázolatokkal ugyanis ez egyezik a legjobban.
Megemlítettem már föntebb a denevért is. Ennek szárnya — amint azt korábbi rajzomon látjuk — tökéletesen jász vonalritmusú, habár sokkal egyszerűbben — csak körvonalaiban — mint ahogyan ezt több lepkefaj, különösen pedig a szóban volt fecskefarkú lepkefaj, szárnyán láthatjuk.
Az itt most szintén tárgyalt, a sírokba szórt aranylemezkék némelyikén ott látjuk a polip ábrázolatát is. Hogy ez állat a jászok mythologiájában szerepelt, valamint ennélfogva szimbolikájában is, ezt bizonyítja az is, hogy az egész kréta-mykénéi művészetben, amely nagyrészt oda kivándorolt jász őstörzseinktől származott, ábrázolata számtalanszor fordul elő. Valószínűnek tartom, hogy mythologiai szerepe a jászoknál is ugyanaz volt mint a besenyőknél, csakhogy, természetesen, a jászoknál neve más kellett legyen, vallási szócsoportjába illő.
Itt bemutatom, Schliemann nyomán, ez állat egyik igen erősen stilizált, de egyúttal igen hanyag ábrázolatát, egy mykénéi sírbeli, kerek aranylevélkéről. Bár igaz hogy az ülő polip indái végét kacskaringóba (spirálba) szokta szedni, de mégsem annyira, sem oly szabályosan mint ahogyan e stilizáló ábrázolat mutatja. Ez ábrázolat hanyag volta abból is kitűnik, hogy róla a polip hártyája föltüntetése teljesen elmaradott (1). Igaz ugyan, hogy — amint már említettem — a kacskaringó a jászok egyik vallási jelképe volt, amiértis ezt díszként is alkalmazni szokták volt, sőt ennek föltűnően sok alkalmazása a kréta-mykénéi művészet egyik jellegzetességét is képezi, de a jászok szimbolikájába tartozott a most szóban volt beszegdelt szélű csipkézet is. Ha pedig a polip hártyáját e levélke polipábrázolatához még odatesszük — amint ezt a 2-vel jelzett rajzon meg is tettem — akkor, a kacskaringó vonalakhoz még a beszegdelt szélek indítékát is hozzáadva, sokkal tökéletesebben jász, de egyúttal sokkal szebb, díszítményt kapunk. Eszerint a szóban lévő levélke polipdísze hanyag volta ugyanúgy kitűnik ebből is, mint abból, hogy rajta a polip feje annak testétől nincsen megkülönböztetve, vagy is itt a fej a testtel teljesen egybeolvasztva s a két szem eszerint a polip hátán van !
Annyi azonban bizonyos, hogy a jászok jelképei között a kacskaringóvonal nem csupán a juhfélék kacskaringós (spirális) csavarodó szarvai és gyapjuk göndör voltával hozatott kapcsolatba, hanem még a közönséges polippal, azaz hogy ennek indáival is, épen azért mert e polip nyugvó állapotában indáit valóban kacskaringóba szokta szedni.
Hogy a kacskaringóvonalnak a kréta-mykénéi ősműveltségben játszott nagy szerepét lássuk, elég Schliemann "Mykenae" című könyvében a képeket végig néznünk. Különösen föltűnő itten a sok, és különböző változatban meglévő olyan dísz minta milyen a fönt látható rajzán 3. (Schliemann: "Mykenae". 91. old. és Woermann: "Geschichte der Kunst." 201. old.) Ennek alapja, lényege mindenesetre azon legegyszerűbb alak, amelyet Schliemann a 299. oldalán hoz és itt a rajzon 2. szám alatt látunk. Némelyek ezt a polip ábrázolatából származtatják, ami azonban igen kétséges, valószínű csak annyi, hogy ezzel utóbb összefüggésbe hozatott. Ezen, itt 2-vel jegyezett alakból származott azon jellegzetesen jász alapalak, amelynek közepén a jász beszegdelt szélű négyzetalak is megvan (Woermann: I. kötet, 29. tábla), amelyet itt a rajzon az 1. szám jelöl és amelynek csak négy iránybani folytatólagos ismétlése a 3. szám, de amelyhez teljesen hasonló a már jól ismert orchomenoszi dísz is (Woermann: I. köt. 201.). Az ilyen örvénydíszek szögletessé átalakítása képezte azután az úgy a görögöknél mint a kínaiaknál is általánossá lett, de aligha általuk kitalált, egyszerű horgaskeresztet is (a rajzon 4.), amelyet újabban politikai céllal csak önkényesen használtak föl. Ugyanennek egyik változata a rajzon 6. számmal jelölt, amely archaikus görög vázáról véve (Woermann: 1. 36. tábla.). Jellegzetesen jásznak vehető a rajzomon 5-el jelezett dísz is, azért mert közeiben még a négyszirmú iszalagvirág ábrázolata is ott van. A görög díszítmények között oly sok változatban meglévő és oly sokat használt, itt 7. számmal jelölt, indíték vehető úgy jásznak mint kazárnak, sőt amint látandjuk, palócnak (pelazgnak) is. A 8. és 9. számmal jelezett díszek kínaiak, amelyeket például a tudós Fr. Hirth is őskínai indítéknak mond (lássad: Woermann, II. köt. 243. és 244. old.), ami szerint tehát ez bár hajszálnyira azonos a görögökével, de azért nem holmi a görögöktől átvett dolog. Miután azonban teljesen valószínűtlen hogy ilyesmi egymástól függetlenül többször de azonossá alakult volna ki, így az egyetlen okszerű megoldás az hogy ezek eredete közös és hogy tehát a mi több tízezeréves ősműveltségünkből, illetve szétvándorolt őstörzseinktől származott. Tény hogy e horgaskereszt-indíték a kínaiaknál és a görögökével a legmeglepőbben azonos alakokban egészen a legújabb időkig is fönnmaradott, amint az a fönti — német lapból kivágott — képen is látjuk.
Szinte magától értetődő, hogy örvényszerű díszítmények főkép vízi életmódú nemzeteknél keletkezhettek, amilyenek a besenyők és jászok voltak, illetve hogy e díszek a víz örvényei ábrázolásából is keletkezhettek. Az örvény, rajzban, fölülről nézve, olyan mint e rajzon a, oldalról pedig mint b. Sajátsága az örvénynek az hogy mindent ami belekerül: magába szív, magába szí, (Népünk a szív, szívja szavakat szíj-, szijja-nak is ejti) éspedig mindent: le a mélybe. A mélység pedig a halállal van természetes eszmetársulásban, amint azt korábban már kifejtettem. De ugyane szerint a halállal eszmetársult a mélységbe szívó örvény is. Viszont tény, hogy a polipnak is sajátsága a szívás, szipolyozás, szopás, sőt láttuk hogy sepia, sipa (szépia, szipa) neve a szívás szavunknak népünknél ma is élő szípás kiejtéséből keletkezett.
E rajzon úgy a mint b mindenesetre a kos szarvára is emlékeztet de eszünkbe juttatja a kaszásvermet valamint azt, hogy ez is örvényhez hasonlító mélység, amely a halált jelenti. Úgyszintén eszünkbe kell juttassa a korábbi, kaszásverem rajz örvényszerű ábrázolatait.
Eddig még nem foglalkoztunk jász szócsoportunk megfordított alakú, vagyis sz-j alakú, szavaival. Pedig, íme, épen a víz neve e keleti törökben jésítetlenül szú, míg a nyugati törökben, bár megvan így is, de némely nyelvjárásban jésítve szuj-nak hangzik, ami tehát tiszta jász szócsoportbeli szó, de az eddigieknek megfordított alakja. Ugyanígy a tea neve is a törökben csáj, amely szónak azonban tulajdonképpeni értelme szintén víz, folyó, folyadék és lé. Mivel pedig népünk szí, szívni igénket szíj, szíjni-nek is ejti (például szíjja, kiszíja), mindebből az is következtethető, hogy miként a polip neve a besenyőknél szípó, szipon alakú szó volt, ugyanúgy a jászoknál ez szíjó, szijjon, szojon, szüjon alakú lehetett.
Fölhozható ugyanilyen sz-j alakú szóként az erdélyi szejke szó is, melynek értelme: pocsolya, sáros, piszkos vízzel telt gödör, úgyhogy a szó eredeti értelme tulajdonképpen lötty, locs-pocs lehetett. Eszerint pedig ide sorolható szajha szavunk is, amely ronda, erkölcstelen nőt jelent, de amellyel azonos értelmű a lotyó szó is, amely pedig a nedvességet, tisztátalan lét jelentő lötty, illetve locs-pocs, szavunkból származott, ugyanúgy mint a szejke és szajha a víz és lé jelentésű szuj és csaj szavakból, amelyek tehát jász őstörzsünk szócsoportjába tartozóak voltak. De igazolja egyébként az elmondottakat még a finn szuo, szujo = mocsár szó is.
Eszünkbe juthat még a tengernek illetve tulajdonképpen a hullámoknak a görög díszítmények között gyakori ilyen stilizált ábrázolása (1 és 2), ami jász, de ugyanúgy kazár eredetű is lehetett és amihez hasonló hullámzó tengerábrázolatokat egészen a reneszánsz- és barokkkorig festményeken, rajzokon, faragványokon is láthatunk (3), sőt ugyanezekhez igen hasonlókat találunk még kínaiaknál és japániaknál is, ami szintén aligha véletlen, hanem szintén közös őseredetre valló egyezés (4).
Hogy a kréta-mykénéi műveltségben a kacskaringóvonal általában is mennyire kedvelt volt bizonyíthatják ezen aranyékszerek is.
Más tulajdonsága még a polipnak az is, hogy habár egész teste egészen lágynak látszik, de a valóságban ez csak gumiszerűen ruganyos, ami mellett egészen csodálatosan szívós. Brehmnél találjuk például egy közönséges polip és egy hatalmas homár-rák harca leírását. Írja, hogy a homárnak egyszer sikerült hatalmas ollójával a polip egyik indáját ennek tövénél megragadnia. Az indát az olló rettentő erővel csípte össze de anélkül hogy azt le is vághatta volna, amely a harc után épen olyan ép maradott mintha semmi sem történt volna, mivel ugyanis győztes a polip maradott. És íme: szíj szavunk, amelyet népünk még szijjú- és szivú-nak is ejt, szintén ide sorolandó, csakhogy a mai irodalmi nyelvünkben is meglévő szívós szó nem a szívás, szopás értelemből származik hanem a szíj vagy szijj, népünknél szivú = bőrcsík, bőrszallag értelemből, azért mert a bőrből való szíj valóban igen "szívós", azaz szíjas, vagyis elszakításnak, kopásnak igen erősen ellenálló, de amely sajátságot népünk igen helyesen szívásnak, szíjasnak, de nem "szívós"-nak, nevez. Igaz ugyan hogy ma szíj alatt lapos, szallagszerű bőrcsíkot értünk, holott a közönséges polip indái hengerdedek, csakhogy egyrészt népünk a szintén hengerded "bakancsszíjat" is szijú-nak, szivú-nak nevezi, másrészt az eledon-polip indái — amelyeken csak egy sor szipoly van, lássad az eledon képét Brehmnél — valóban laposak. Íme, tehát itt is a magyar nyelv szavai csodálatos, okszerű összefüggésére akadtunk, ami ha csak egyszer-kétszer fordulna elő, véletlenségnek is gondolható volna, de mivel ilyen egyezések százával vannak, ezek véletlenségnek nemképzelhetők.
Íme :
1.) A polipfélék besenyő és jász nevei szípó, szíjó alakú szavak voltak; bizonyíték a latin sepia, szláv szipa = polip.
2.) A polipok egyik sajátsága hogy szívnak, szipolyoznak, mert indáikon szívókák, szipolyok sorai vannak.
3.) A polipfélék másik tulajdonsága, hogy testük, indáik csodálatosan szívósak, szíjjasak, ellenállóak.
4.) A szíj tulajdonsága is az hogy szívós; szakításnak, kopásnak ellenálló.
5.) Az eledon-polip indái laposak, vagyis szíj-szerűek.
6.) A polipok áldozatukat indáik szipolyai szívás általi tapadásával ragadják meg. Ezenkívül, bár harapásra képes csőrük is van, de például kagyló és rák héjából a húst szívás útján vonják ki, mert ezután a kagylóhéjak és a rákpáncél érintetlen, csupán a kagylóhéj nyitva, a ráknak pedig csak lábai törvék le a törzsről. (Lássad ezt is Brehmnél)
_____________
Visszatérve még egyszer a gesztenyére, a jászok egykori e fontos tápnövényére, még az alábbiakat hozom föl érdekes adatként, amelyek a gesztenyének a jász dolgok alak- és vonalritmusávali meglepő egyezését mutatják : A sünjéből kiszedett nagyszemű, nemes "marroni"-gesztenye egyes magja alján egy többé kevésbé négyszögletes világosabb fölületet látunk, amely a mag tobozába, azaz sünjébe, való tapadási fölülete volt. E fölület közepén — de csak a még egészen frissen, a még félig zöld sünjéből kiszedett gesztenyén — teljesen fehér, szabálytalan, de jász vonalritmusú csillagalakot látunk (c rajz, természetes nagyságban). E csillagalak azonban már nehány óra alatt barnulni kezd, úgyhogy ezután egy ideig csak szélei fehérek még (b rajz, nagyítva, hogy a részletek világosabban föltüntettethessenek). Egy-két nap múlva azonban az egész négyzetalak annyira megbarnul, hogy rajta a csillagalak teljesen eltűnik. Ugyanígy a gesztenye eleintén világosabb barna színe is annyira megsötétül, hogy a fölületén eleintén látható sötét sávolyozás sem észlelhető többé. (A rajzon a a gesztenyét fölülnézetben mutatja.)
Ide teszek egy sor rajzot, amelyek jász jellegű díszítményeket mutatnak. Az itt következő 1 és 2 számmal jelezettek azt tanúsítják, hogy a jász négy- illetve nyolcágú csillagokból miképpen alakíthatók igen szép díszítő minták. De ugyanígy képezhetők ezekhez hasonló mintázatok úgy is ha csillagok helyett négyszirmú iszalag- avagy jázminvirág-alakokat veszünk alapul. Természetesen azonban ugyanezen mintázatokat számtalan más és más módon változtathatjuk, itt azonban elég e két egyszerűbbet hoznom. Kiemelem hogy csak alább a 2-vel jelezett minta már így is a 7. számú rajzon (alább) föltüntetett határozottan jásznak is vehető elemeket tartalmazza. Természetes dolog, hogy ha viszont egyenes és tördelt vonalak helyett hullámvonalakat veszünk, illetve használunk és ezekkel is ugyanezen mintázatot alakítjuk össze, akkor csillagalakok helyett a négyszirmú jázmin- illetve iszalagvirág-alakokat kapjuk.
A 3-6 számú szépen stilizált növényi díszítmények, amelyeket az egészen napjainkig is Debrecen környékén készülő szűrökön látunk, a jegenyenyár barkái és a barkák egyes virágalakú termései stilizált ábrázolásából keletkeztek. Hogy különösen a jegenyeféle nyárfáknak a jászoknál szerepe volt, már föntebb, ezek egyik fajtája levelei alakja alapján is megsejtettük. De vannak más nyárfélék is, amelyek levelei még sokkal határozottabban jász szegélyvonalúak, amilyen levelet alább a 9. számú rajzon látunk.
Ezen díszítmények, mivel eredetük és jelképes értelmük a kereszténység fölvételével, illetve tehát hosszú századok óta feledésbe merült, ma már alig fölismerhetővé elstilizáltak de nagy szépségük miatt ezekből nehányat itt be kell mutatnom. Az ide mellékelt fölvételt (8. szám) egyúttal azt is megmutatja hogy e díszeket a magyar szűrszabók a szűrökre miképp alkalmazták. Itt is látjuk tehát a már szóban volt azon fölsőbbrendű magyar díszítőelvet, amely szerint a mindenkor teljesen üresen hagyott fölületeken bizonyos teljesen sűrű, tömött díszek vannak.
E díszeket fekete posztóból ollóval vágják ki és az alapra fölvarrják, úgy azonban hogy a nyílások alá más színű posztóból tesznek betétet. A díszek vonalritmusa jászos, eltekintve attól, hogy a "virág"-alakok (azaz tulajdonképpen termések) közepén még a beszegett szélű jász négyzetalak is ott van. E díszítésmód népi magyar neve: metéléses.
A szóban volt jász négyzetecskék sohasem vágvák ki a fekete posztóból hanem mindenkor a más színű betétposztóból valók. Ritkábban fordul csak elő olyan dísz is, amelyen e négyzetecskék hiányzanak (6. számú rajz).
Szűrszabóink ma e díszeket különféleképpen színezik (lássad ezt a 3, 4, 5, és 10. számú rajzomon), de azt hiszem nem tévedek ha az eredeti színezésnek a 3. számú rajzon láthatót tartom, csakhogy oda a szürke szín helyébe ezüstöset kell képzelnünk, mivel fekete, fehér avagy ezüst, és kék, a víz színe, voltak a jászok színei.
Ezen diszítményeken valamikor bizonyára valamely nyárfaféle levelei is ábrázolva voltak, de amelyek ma, az értelem feledésbe menvén, elmaradtak és helyükbe, díszesebb voltuk miatt a barkák és ezek kinyílott, érett termései ábrázolatai léptek, azaz hogy ezek az értelem feledésbe menése után is megmaradtak, azért mert hát a leveleknél díszítő elemekül sokkal szebbek, alkalmasabbak, és így idővel az elmaradó levelek helyébe is kerültek.
A 9. számú rajzon bemutatok ilyen kinyílott terméseket ezek természetes alakjában (a és b, két barkát (e és f), úgyszintén egy nyárfaféle határozottan jász jellegű levelét (c), továbbá két barkát, úgy ahogyan azt magyar szűrökről a "Magyar népművészet" című mű (Budapest, 1898. Egyetemi nyomda kiadása.) 72 és 73, 74 oldalain látjuk, vagy is úgy ahogyan e barkákat magyar szűrszabóink szokták stilizálni. Ezek körül az egyik (g) virágozó hím barka stilizált alakja, amelynek a természetben e felel meg, d viszont nőnemű, azaz termő barka stilizálása, de még éretlen termésekkel, ellenben f betűvel megjelölve egy termő (nőnemű) barka természetes ábrázolata, de amelyen a termések már éretten, fölpattantak, kivéve egynehányat a barka hegyén. Minden kétséget kizaróan látszik, hogy a szóban lévő díszítmények legáltalánosabb "virág"-alakja az ilyen kinyílott termések (a, b és f) ábrázolata stilizálásából keletkezett. Lássad a 3, 4, 5, 6 és 10. számú rajzokon.
Mindenesetre bizonyos, hogy ezen díszek valamikor, ősvallásunkban, jelképes értelműek is voltak, mert hiszen hogyan jutott volna különben valakinek eszébe díszítőindítékul épen nyárfabarkákat és ezek termését használni ?
Fölemlítem még, hogy a szóban lévő barka ábrázolatoknak volt még kissé másképpeni stilizálása is, olyan például, amilyet a 3. számú rajzon látunk.
Szó volt már arról, hogy az ezüst a jászok szent férne volt, fő színeik pedig a fehér és a fekete. De tény, hogy az ezüst a levegőn megszürkül sőt idővel meg is feketedik, tudjuk pedig, hogy az ezüst e tulajdonságát ma a fényképezésben is fölhasználjuk. Érdekesebb azonban ennél, hogy az ezüst áttetszően vékony lemezekben kék színt mutat, holott a kék szín a víz kék színével kapcsolatban a jászok másik színe volt. Megjegyezhető még az is, hogy ezüst szavunk jésítetlenül is vehető jász szónak de annál inkább ha jésítve jezüst-nek képzeljük.
A jésítő kiejtést illetőleg: Említettem hogy ez a moldovai csángó-magyarok egy része nyelvében is megvan, annak pedig történelmi nyomai vannak hogy ott nem csak kunok és besenyők hanem jászok is éltek, de történelmi nyomai vannak annak is hogy jászok hajdan Szlavoniában is laktak. Az "Ethnographia" folyóirat 1931. évfolyama 29. oldalán, az Ormánság magyar népe nyelvéről lévén szó, ez áll: jászoló = gyászoló. Az Ormánságot a szlavoniai régi magyarságtól csak a Dráva folyó választotta el. A mai Poroszország jésítő német tájszólást gúnyoló ezen mondás: "Eine jut jebratene Jans" ahelyett hogy "Eine gut gebratene Gans." (= Jól sült liba.), amely tájszólás szerint a g hang is, nem csak mint a magyar tájszólásokban a gy hang, j hanggá változik. Poroszország és Lengyelország között pedig a történelmi nyomok egy jazving, más nevén jasko nevű népről is szólanak, annak ellenére, hogy a mai tudomány ott már csak szláv őslakókról akar tudni. Viszont Tacitus is említi a germániai osi nevű népet, amelyről azonban azt is megjegyezi hogy pannoniai nyelven beszél. Mi más pedig e név mint a történelemből ismert és fajunkbeli uz vagy uzon nép neve vagy a jász név egy jésítetlen változata ? És mi más lehet ezen "pannoniai nyelv" mint ősmagyar nyelvünk ? Ha pedig Tacitus az ószok nyelvét a más germánokétól ily határozottan megkülönbözteti — holott a rómaiak a "barbárokat" illetőleg ilyesmivel nem szoktak volt törődni — akkor e nyelv a más germánokétól nem különbözhetett csak tájszólásilag, mert hiszen idegenek a csak tájszólási különbségeket észre sem veszik. De kitűnik ebből az is, hogy tehát a "german" elnevezés eredetileg nem is volt nemzet elnevezése hanem csak földrajzi vonatkozású, összefoglalónév, vagyis hogy "german"-nak nevezték a rómaiak mindazon népeket, amelyek amaz északi "Germania", azaz "Erdőföld" vagy "Erdőország" területén laktak, eltekintve minden nyelvi vagy faji különbségtől. Hogy e "german" név eredetileg csak "erdei" vagy "erdőlakó" értelmű volt, ezt már a tudósok is megállapitották, sőt ez a Meyer-féle német lexikonban (1897. évi kiadás) is áll, de anélkül hogy fölemlíttetne miszerint a törökben ma is orman = erdő. Mindenesetre tény pedig annyi, hogy a régi Germánia nagy erdőségek földe volt, és ilyennek írták azt le a rómaiak is, valamint tény az is hogy ott van Turingia vagy Türingia tartomány és hogy a régiek írtak is egy turciling nevű germán, azaz helyesebben tehát germániai, népről. De beszél ezenkívül Tacitus még nemetes-, azaz tehát németek-ről is, mint szintén germániaiakról. Mi más tehát e név mint nem németek elnevezése azon germániai népekre amelyeket a magyar ma is német-nek nevez, amely elnevezést eszerint a rómaiak valamely azon időbeli néptől hallottak és amelyet utóbb a szlávok is elfogadtak.
A törtök orman = erdő szó első szótagja egyezik a mai er-dő szavunk első szótagjával, úgyhogy sejthető, miszerint e szótag tulajdonképpen eredő = növő, növekedő értelmű volt és eszerint a fákra vonatkozott. De ide sorolható a görög és latin ormao és origo, amely szavak értelme szintén: eredés, indulás, eredet.
A moldovai csángókat illetőleg: Az ottani Jassi (Jasszi) nevű várost azon magyarok ma is Jászvásár-nak nevezik, ugyanúgy mint az ottani Roman nevű várost Románvásár-nak. Ugyanezen Jászvásár neve azonban régi latin nyelvű iratokban mindig Jasskytarg, Forum Jazygum vagypedig Philistinorum forum; azt pedig tudjuk hogy az oláhban, szlávban targ, terg, trg = vásár, vásárhely, vásártér (amely szavak őse a magyar tér szó volt) valamint tudjuk hogy a latin forum szó is vásártér, vásárhely értelmű. E dologról azonban alább lesz szó bővebben.
Csakhogy mindenütt és mindig ahol valamely történelmi nyomok a mi ősnépeinkrőlszólanak, ott ma a következetes elhallgatás áll az igazság útjában, így például az északi jazvingokat és más kiírtott északi rokonnépeinket illetőleg is. Említettem már Schwenck Konrád tudós szlávista "Die Mythologie der Slawen" ("A szlávok mythologiája") című művét, amelybe foglalja az észtek, finnek és vogulok mythologiáját is, de nem csak elhallgatja, hogy e népek nem szlávok, sőt árják sem, hanem hogy a magyarok rokonai és tehát turániak, de műve 236. oldalán az észteket határozottan szlávoknak is mondja, holott lehetetlen tudós mythologus kutatóról föltennünk, hogy nem tudta volna miszerint az észtek nem szlávok, sőt nem is árják. De mindenáron való sovinista elhallgatásnak szinte hihetetlen példáit adja Karl Woermann "Geschichte der Kunst." ("A művészet történelme.") című műve (Leipzig, 1925.) I. kötetében :
Ha tudjuk, hogy a szumerek nyelve ragozó turáni nyelv volt, felőle teljes szótáraink vannak és tudjuk azt is, hogy közelebb állott a törökhöz mint a magyarhoz. E nemzet turáni voltával már sokkal régebben a szintén német Spamer is teljesen tisztában volt, amidőn "Illustrirte Weltgeschichte" ("Képes világtörténelem", 1893. évi kiadás) című nagy művében az I. kötet 212. oldalán kimondja, hogy a szumerek nyelve a török, mongol és magyar nyelvvel egyazon nyelvcsaládba tartozik : „demselben dem das Türkische, Mongolische und Ungarische entstammen." Amit szerinte is számos szóegyezés bizonyít : „Das beweist mit Sicherheit die Übereinstimmung zahlreicher Worte." Föl is hozza e szavakat: szumer adda, török ata = atya, szumer anna, török ana = anya és szumer ugul, török oglu = fi, fiú. Mégis Woermann, holott művében behatóan ismerteti a szumerek nagyszerű műveltségét, említi hogy a sémíták műveltségüket a szumerektől örökölték, de ezek faji hovátartozását elhallgatja és így ír I. kötele 111. és 189. oldalán : "Die Sumerer, die, ohne Arier zu sein, in ausgesprochenen Gegensatze zu den Semiten stehen, gelten als Schöpfer der ganzen altmesopotamischen Gesittung." Magyarul: "A szumerek, anélkül hogy árják volnának, a sémítákkal is határozott ellentétben állanak, és az egész ó-mezopotámiai műveltség alkotói." Alább: "neben der schliesslich semitisch gewordenen Bildung der alten Mesopotamier." Továbbá említett az oroszországi kunhalmok tetején állott, két kezükben csészét tartó kőszobrokat szláv szobroknak mondja. Holott ismét lehetetlen hogy ne tudta volna, miszerint régi írók is e szobrokról megírták hogy a kunoktól származtak, akikről legföljebb annyi vitás hogy nyelvük a magyarhoz avagy a törökhöz állott-e közelebb. Hogy ilyen kőszobrokat török nyelvű törzsek is állítottak sírjaikra, kétségtelenné teszi az abakáni, amelynek hátán őstörök fölirat is van; még nem arab betűs, hanem őstörök rovásbetűs. Miért kellett tehát az olvasó elől eltitkolni hogy ezek turáni nép alkotásai ? Avagy miért van az, hogy Woermann ezen egész, hat kötetes művében egyetlen magyar épület képe sincsen, holott számtalan kép van benne egészen jelentéktelen német, osztrák, francia stb. épületekről, amelyeknek sem történelmi sem művészettörténelmi szempontból semminő jelentősége nincsen ? Vagyis miért van tehát, hogy a magyar Országháznak, azaz egész Európa legszebb épületének, és emellett egyik leghatalmasabb, legnagyszerűbb épületének, nemhogy képét közölné, de még csak említést sem tesz róla ? Miért tehát ? Nem világos-e hogy tisztán csak azért hogy az olvasó meg ne tudja miszerint Európa legszebb és nagyszerű épülete Budapesten áll ? Minden kétség kizárva tehát, hogy e mellőzés szándékos és azért van, nehogy valaki észre vehesse miszerint egy századok óta leigázott és leigázói által gazdaságilag kihasznált, de szorgalmas, munkálkodó kis nemzet, a magyarság, áldozatkészsége mégis képes volt egy ilyen fenséges épület létrehozására. Hiszen annyi bizonyos hogy egy "Művészettörténelem" címet viselő műből egy ily fenséges épület képének nem szabadna hiányoznia, sőt annak hogy ez Európa legszebb épülete, még külön ki is emelve kellene lennie.
Föntebb megemlítettem már a cseh jadro = geszt, bél, azaz valaminek belseje értelmű szót de hozzátéve, hogy ez annyiban határozatlan, amennyiben nem csak valaminek keményebb hanem lágyabb belsejét, bélét is jelentheti. Szólanom kell tehát még azon jász szavakról is, amelyekben az általam is már oly sokszor említett de a nyelvészetben is jól ismert sz-t-d hangváltozás jelensége révén a j-sz vagy j-z alakú szavakból j-t illetve j-d alakú jász szavak keletkeztek, amilyen ezen cseh jadro szó is, de amelynek megfelel a szerb-horvát jezgro, amely ugyanazt jelenti, de benne a z hang nem alakult át d hanggá. Ugyanezen hangváltozásnak a mai magyar nyelvben is megtaláljuk egy újabb, azaz legföljebb 1000 éve, élő, föltűnő példáját abban, hogy Csík-megyében (Erdély) az ottani magyarság Jézus nevét következetesen Jédus-nak ejti. (Lássad ugyanezt az "Ethnographia" folyóirat 1896. évfolyama 390. oldalán is megemlítve.) Ugyancsak Erdélyben az ijed vagy ijjed igénket közönségesen mondják jed-nek is, amiből az is következtethető hogy ez igéhez az i hang csak hozzátoldódott. (Lássad e szót: Kriza János: "Vadrózsák." II. rész "Tájszótár"-ában.) Ezen jed ige szempontunkból azért érdekes és fontos mert hiszen tény hogy a szlávban is kezdő i hang nélkül jeziti se (jézsiti sze) = megborzadni, iszonyodni, irtózni, avagy jezi mi se koza = borzadás, de ami szó szerint lefordítva: "sünösödik a bőröm" volna, mert hiszen jez = sündisznó. Vagyis e szláv kifejezés tulajdonképpen ugyanazt jelenti amit mi úgy mondunk hogy "lúdbőrös" avagy "libabőrös" lesz a bőröm, mivel ugyanis a lúd bőre nem sima hanem, amint népünk mondja "göcsörtös", vagyis egyenletesen apró göcsökkel borított, vagyis: göcsöcskés. Bőrünk pedig akkor lesz „lúdbőrös" ha hirtelen hideg éri, ami az irtózással, iszonyodással élettanilag hasonló valami. Amit kétségtelenné tesz a latin frigor szó, amely egyaránt jelent fagyos hideget és félelmet is. Sőt az albán frig és német Furcht = félelem szavak is ide sorolandók, annál is inkább hogy a német frieren meg fázást jelent (furht és fríren) Viszont a görög frikszosz értelme pedig: ripacsos, "göcsörtös"; olyasmi tehát mint a "lúdbőrös", vagyis tehát a borzadás-ra is vonatkozik. (Mind ezek avar szócsoportbeli szavak: f-r, b-r.) Mi is mondjuk ugyanis egyaránt, hogy: hidegtől borzongunk és hogy félelemtől borzadunk. Mi több, még azt is mondjuk, hogy "a félelemtől hideg futott végig a hátunkon", amely szólás a félelem és a hidegség érzete élettani hasonlóságát minden másnál határozottabban bizonyítja. Tény az is, hogy kutyánál, macskánál ijedtségében, félelmében, irtózatában avagy ellenségét látván haragjában, háta és farka szőre fölborzolódik. De ugyanez történik az ember hajával is nagy megborzadás, megirtózás esetén, amire azt mondjak hogy "minden hajaszála égnek állott." Ugyanis, mivel az ember testfölülete, háta rendesen szőrtelen ezért ez csak hajzatával történik, de megtörténik bizonyára az olyan embernek hátán is, akié szőrös, mert ma is mondjuk hogy a félelemtől vagy irtózástói "a háta borsódzik", azaz hogy tehát "göcsörtös" lesz, mint a lúdbőr. Azért csak hogy borsódzik, mivel ott szőre nem lévén, csupán a hát bőre pórusai húzódnak össze, ugyanúgy mint a hidegtől is, ami a borsódzás azaz borzongás érzését kelti. Az ember is tehát az irtózástól, ijedtségtől valamint a hidegtől is, megborzad, de mivel általában teste szőrtelen, tehát bőre csak, amint mondani szokták, "libabőrös" lesz, mivel pórusai összehúzódva: kidudorodnak. Igazolja a fázás és a félelem vagy iszonyodás élettani összefüggését még az is, hogy a pórusok erős összehúzódása okozza a haj, illetve a szőrszálak fölállását vagyis fölborzolódását is, valamint a borzongás érzetét. Viszont tudjuk, hogy a szőrözet fölborzolódása által a külső hidegség és a testfölület közötti szigetelő levegőréteg megvastagodva, ez a hideg elleni magától is bekövetkező természetes védekezés. Ugyanezt azonban a legtökéletesebben észlelhetjük a madaraknál, úgymint tyúkjainknál is, amelyek, ha fáznak, tollaikat fölborzolják, de ugyanezt teszik haragjukban is, ha verekednek amikor is ezt berzenkedés-nek nevezzük. A tollfölborzolásnál a hőszigetelés azért oly tökéletes mivel minden egyes testtolluk olyan hajlott mint e rajzon a. Melegben e tollak simán feküsznek a testhez és majdnem teljesen kiegyenesednek (b), amikoris a szigetelő réteg igen vékony, sőt mivel a tollak fényesek is, úgy a fényt mint a hőt is visszaverik. Ha ellenben hidegben az állat fázik, akkor pórusai összehúzódása következtében tollai fölállanak (c), mire a szigetelő légréteg is megvastagodik; azt pedig tudjuk, hogy mozdulatlan légréteg kiváló hőszigetelést képez. Hasonlókép történik ez az emlősök szőrével is, amidőn ez hidegben fölborzolódik, ha nem is ily tökéletesen, amely tökéletlenséget azonban teljesen pótolja az hogy hidegebb éghajlat alatt élő állatok szőre hosszabb és igya képződő szigetelő réteg mégis elég vastag.
Az ember fején haja, kutya, macska hátán szőre, irtózáskor tehát fölborzolódik. Nem meglepő egyezés-e tehát, hogy az olaszban, latinban irto, hirtus szóval neveztetik meg az olyasmi, ami úgy mint a sündisznó háta, tűkkel, tövisekkel, szögekkel, avagy akár csak merevebb szőrökkel is, boritott ? Például olaszul: "irto di spini, irto di chiodi" vagy "irto di peli", ami annyit tesz hogy az illető felületről tövisek, szögek avagy szőrök sűrűn merednek el, vagyis hogy a fölület sűrűn tüskés avagy meredő, keményebb szőrökkel borított. Ugyanezt nevezi az olasz és latin nyelv még irsuto, hirsutus (irszúto, hirszútusz) szavakkal is. Márpedig hiszen borzad, borzasztó, borzolódás szavaink is ugyanazt jelentik mint ezen ir-, hir-tövű szavak, de amiből kétségtelenné válik hogy irtózik, irtózatos szavaink is eredetileg borzolódás értelműek voltak. Világos az is, hogy az olasz irto is csak hehezetnélküli kiejtése a latin hirtus szónak, amiből viszont az is következik, hogy irtózik igénknek is kellett régen legyen hirtózik kiejtése. (Kőrös szó csoport: h-r, k-r.) De következik mindebből még az is, hogy miként az avar szócsoport szerint a borzad szó összefügg a borosta = kemény szőr szavunkkal, ugyanúgy a kőrös szócsoportban is az irtózik vagy hirtózik igével kapcsolatban kellett létezzen egy hir, hirte = szőr, borosta szó is. Ha viszont ismerjük a gyakori h-sz hangváltozást, akkor észre kell vegyük, miszerint ezen föltételezett hir, hirte = szőr, sörte, nem is más mint az sz hangos szőr, tájszólásos szűr, a sörte és sörény szavaink h hangos párhuzama, amellyel, ha csak távolabbról is, összefügg a latin cirrus = szőrcsomó, hajfürt. Viszont szőr, szűrszavunk l-es kiejtéssel átvezet szál, szilánk, szálka szavainkhoz, amelyek származéka a német Seil (szájl) = kötél.
Kiemelendő azonban, hogy kutyának, macskának, és valószínűleg némely más állatnak is, szőre akkor is fölmered amikor ezek valamely ellenségük láttán haragszanak de irtóznak is. És, íme, latin-olasz ira = harag, iratus, irato = haragos, bősz. (A besenyő bősz szavunkkal viszont bozont, bözöntös, bozott szavaink egyeznek.) Ezen harag szavunk (amely a "Halotti Beszéd"-ben o magánhangzóval is megvan: "horoguvék Isten") a más magánhangzó ellenére is csak az ira = harag szó hehezetes kiejtése, ugyanúgy mint a latin hirsus, hirsutus = borzas, borzolt szavak is, amelyekhez azonban hozzátehetők a latin, és szintén o magánhangzós horridus, horrendus = irtózatos, borzasztó, borzas, tüskés.
Eszünkbe kell itt jusson a borz állat e magyar neve, amely állat szőre merev, sörtés, azaz borostás. Ezen borosta = kemény szőr szavunk pedig azonos a német Borste = kemény szőr szóval, amely utóbbiból származik a német Bürste = kefe szó is; csakhogy mind emellett e két német szónak a németben mégsincsen kiterjedett és összefüggő szócsoportja, mert hiányoznak ottan a borzad, borzong, borzol, borzalom, berzenkedik és borz (állat) szavak, amelyek mind egyazon szócsoport részei. Hasonló az eset a sörte szavunkkal is, amelynek közvetlen kapcsolatai a szőr, sörény, szörnyű, szörnyedés és szörnyeteg szavaink, de amely sörte szavunknak pontos, bár árja nyelvérzék szerinti magánhangzó kihagyásos német megfelelője a Schrat, Waldschrat (srat), amely elnevezés alatt a németek egy regebeli szőrös és szörnyűséges, erdei vadembert értenek, de természetesen anélkül hogy a magyar sörte és szörnyeteg szavak létezéséről is tudnának. Pedig igen valószínű, hogy ezen német Schrat valamikor "sörtés" alakú szó lehetett és vonatkozott egyrészt a kemény sörtés sörényű vaddisznóra (a disznót ma is nevezzük sertés-nek), de másrészt régen a szőrös, vad, emberevő neandertaloid erdei és barlanglakó emberfajokra, valamint a mammutra is vonatkozhatott.
Az elmondottakat folytathatjuk még a latin olasz horror-orrore szóval, amelynek értelme szintén irtózat, borzalom és amelyik viszont szóalakilag harag szavunkra hasonlít. Fölhozhatjuk még idevonatkozólag a latin histrix és hispidus = sün és tüskés, borzas, szavakat, amelyek kazár szócsoportbeliek, úgyhogy ezek a h és j hangok egymássali könnyű váltakozása révén visszavezetnek bennünket a jász szavakhoz, csakhogy, amint láttuk, épen az itt most elmondottakra vonatkozó jász szó mai magyar nyelvünkben nem maradott fönn, de fönnmaradott a szlávban a jézs és jézsiti sze = sün és borzadni.
De így is ennyi csodálatos szóegyezés nem teszi-e világossá azt, hogy a magyarságot valahonnan messzi Kelet-Ázsiából eredeztetni (Vámbéry Ármin: "A magyarság bölcsőjénél." Budapest, 1914., 95. oldal.) menyire téves dolog. De nem valószínűtlen-e azt is föltételeznünk hogy ennyi mindenből még soha nyelvész, soha tudós semmit észre nem vett volna ? Miért lett tehát ennyi minden mindig elhallgatva ? Világos hogy egyrészt az ázsia is águnk és nomádságunk elmélete miatt, másrészt pedig politikai okok miatt. Holott, ha az ázsiai nomádság elméletét egyszerűen elvetjük, akkor eredetünket illetőleg a megfejtés kulcsa oly könnyen kerül kezünkbe, amely kulcs pedig nem egyéb mint az hogy: a magyarság ősrégi európai nemzet, őshazája Magyarország, nem csupán, hanem sokezeréves, műveltségalapító is, illetve hogy műveltsége a sémi és árja népek keletkezését megelőző ősidőkben virágozott.