Jász
folytatás 2.
De térjünk vissza a jász szócsoport j-d kiejtésű szavaira. Említettem hogy a csehben jadro = bél, valaminek bele, de hogy ez jelentheti — a mi geszt szavunkkal ellentétben — valaminek külső részénél lágyabb belét, belsejét is. A dolgot úgy kell tehát képzelnünk, hogy, holott a külsőnél keményebb belső rész nevei a jász szócsoport szerint j-z, j-sz avagy j-t alakú szavakból képeztettek, amivel egyezik az hogy a z, sz, t hangok kemény, éles hangzásúak. De ezzel szemben a külsőnél lágyabb belső rész nevei j-d alakú szavak lehettek, mivel a d hang lágy hangzású. Az, hogy a belső a külsőnél lágyabb, előfordul némely gyümölcsnél, magnál (például tök, narancs, kókusz), valamint némely növény száránál is, amennyiben a kemény, fás szárnak lágy bele van. De így van ez a legtöbb állatnál és az embernél is, például a csontoknál és a koponyánál, amire jellegzetes példát képeznek a rovarok és rákok. Fölhozható itt a szerb-horvát jétre = máj szó, amely eredetileg bizonyára jedera, jadera alakú volt, vagyis lágy d hanggal ejtődött, és eredetileg nem is csak a májat hanem az összes lágy belső részeket (régi nyelvünk szerint: johokat, jonhokat, jószágokat) jelentette. Hasonló de megfordított értelemromlást tapasztalhatunk a magyar vese szónál is, amelyből a latinban viscera lett, de amely latin szó már a test összes belső részeit jelenti. Viszont a magyar bél, belek szó is eredetileg az összes belső részeket jelentette, holott azt amit mi ma e szó alatt értünk, régi nyelvünk a húr, húrok szóval nevezte, ami látszik abból is hogy a hegedű-húrok régen kizárólag állati "belek"-ből, azaz helyesen: húrokból, készültek. Látjuk itt tehát még azt is, hogy nyelvünket tökéletesebben megismerve, miként igazíthatjuk helyre úgy a saját, mint más nyelvek irodalmi értelemromlásait.
Úgy embernél mint állatnál az egész test legfontosabb része a fej, és ennek is belseje: az agyvelő. Ez külsőleg kemény csontkoponya, amely a lágy velőt tartalmazza. Régi nyelvünk az agy szó alatt tulajdonképpen csak a koponyát értette, míg ennek tartalmát agyvelő-nek nevezte (van ugyanis "csontvelő" is, a test más csontalkatrészeiben). Világos hogy velő és bél, belső szavaink egymással tulajdonképpen azonosak, mert hiszen — amint már ezt is említettem — a v és b hang egymásnak oly közeli rokona, hogy egymással számtalanszor föl is cserélődik. Mai nyelvünk szerint is, ha azt mondjuk hogy "valaminek veleje", ezzel tulajdonképpen lényegét, tulajdonképpeni és legfontosabb tartalmát, azaz tehát belsejét, legfőbb részét értjük, aminthogy a velő az agy tartalma, belseje sőt legfontosabb része az egész embernek is, mivel ebben székelnek, ebből származnak, ennek fejlettségétől függenek szellemi képességei, tudása, egyszóval egész embervolta is, más szóval: agyveleje magas fejlettsége nélkül nem is volna ember hanem csak állat.
Sejtelmem szerint a jász szócsoportban épen a jád, jéd vagy jód, júd alakú szó kellett legyen az agyvelő neve. Tény hogy a latinban, olaszban a judicium és az ebből romlott olasz giudizio (dzsudício, mível az olasz ban a j hang, különösen ha szókezdő, mindig dzs-vé változik, sőt más nemzetek helyesírásában is a j betű hol dzs-nek, hol zs-nek olvastatik) szónak, bár van ítélet, ítélkezés, megítélés értelme is, de van ugyane szónak még meggondolás, okosság és bölcsesség jelentése is, úgyhogy ha például az olasz valakire azt mondja: "É giudizioso," (dzsudiciózo) ezzel azt akarja mondani hogy az illető igen okos ember, holott ellenkezőleg: "É senza iudizio", ezzel azt mondja hogy az illető esztelen, ostoba. Úgy vélem tehát, hogy a latin judicare szó, egykori jász edetében még főképen goldolkodást, megfontolást, azaz tehát: "velőzést" vagy "agyvelőzést" jelentett és e réven azután még bölcsséget és tudást is. Úgyhogy észre kell vennünk miszerint bölcs szavunk is tulajdonképpen bölős azaz velős származású szó (etymologia), vagyis hogy itt is a v-b oly gyakori hangváltozás van csak jelen. (Megjegyezem hogy mindezen v-l, b-l szóalakok palóc, azaz pelazg, tehát nem jász szócsoportbeliek.) E szavainkkal szemben a gondol, gondolkodás szavunk kún szócsoportbeli, amiszerint tehát e szócsoportban a gond szó kellett agyvelő jelentésű legyen, éspedig azért kemény k hang helyett a lágy g hanggal ejtve, mivel az agyvelő valóban lágy valami.
Annyi pedig bizonyos, miszerint ahhoz hogy valaki igaz bíró, helyesen ítélő bíró lehessen, mindenképen nagyonis gondolkodnia kell, nem csupán, hanem igen okosnak — velősnek: bölcsnek — is kell lennie, mert esztelen azaz "giudizio" vagyis "judicium" nélküli ember, igaz bíró, helyesen ítélni képes bíró, nem lehet. Viszont ha az agyvelő neve a jász szócsoport szerint júd volt, akkor világos hogy ugyane szócsoport szerint a bíró neve júdos, júdes = velős: bölcs, lehetett, amely szó azután a latinban judex = bíró lett.
És íme, nem csodálatos egyezés-e tehát a judex, judicare latin szavakkal — amelyek tehát jász eredetűek — az hogy a bírók hagyományos öltözete mind napjainkig is a fekete palást, amelyet ma talárnak neveznek (a jászok fő színe a fekete volt), amelyhez járul a négyszögletes tetejű, szintén fekete színű bírói sapka, tetejéről lecsüngő fekete bojttal, amely utóbbi eredete bizonyára nem más mint az hogy az eredetileg kötött sapka szála (egy vagy több) végét csüngeni hagyták (1 szám a rajzon), aminthogy a kötött sapkák hegyén ma is szoktak bojtocskát meghagyni avagy külön készült bojtot is odavarrni (2), mint például a török fesz nevű sapka tetejére. Fiatal koromban Albániában magam is láttam népviseletként kötött sapkát férfiak fején, amelyek azonban ott mindig fehérek voltak. Viszont a sapka négyszögletes tetejének eredete az, hogy annak fölsőrészét két egymással keresztbetett pálcával feszítették szét (3), ami különösen kötött sapkánál, mivel a kötés könnyen enged, tágul, tökéletes jász jelképet, vagyis a beszegdelt szélű négyszögletes lapot hozta létre. A szélek beszegettsége pedig a bírói sapkáknál bizonyára csak utóbb maradott el, amikor ezeket már nem kötötték hanem fekete szövetből készítve, beléjük valamely kemény anyagból tettek négyszögletes lapot. Ha viszont régen a pálcákkal szándékosan alakították a sapka tetejét beszegett szélű négyzetalakúra, akkor ez mi másért történhetett mint azért hogy a jászok — akik neve tehát ját-, jád-, júd-nak ejthető is volt — azt akarták hogy fövegük ugyanúgy vallásos jelkép is legyen mint ahogyan ez a más törzseknél is így volt: a magyaroknál gömbölyded, a fehér kunoké hegyes ékalakú, a fekete kunoknál lecsapott hegyű, a szemeréknél fönt hosszúkás behajlítású, a besenyőké pedig ilyen kupalakú amilyennek azt a besenyőkről szólva korábban ábrázoltam.
De viseltek az ősjászok ezenkívül kalapot is de olyat amely eredetileg szintén csak lap volt, őseredetében talán fakéregből, bőrből, utóbb posztóból való, amelynek széles, ágú napsütés mint eső ellen is jól védő, karimája volt. Ilyet a magyar nép régebben szintén viselt, éspedig kivétel nélkül fekete színűt. Tény hogy széles karimájút a görögök is használtak és ezt petázosz néven nevezték. Ennek sajátsága azonban az volt, hogy a fejre illő mélyedése még vagy egyáltalán nem volt, vagy pedig csak igen sekély. Ezt, hogy a fejről le ne essen, az áll alatt zsinórral kötötték le; ha pedig épen sem napfény sem eső elleni védelmére nem volt szükség, akkor zsinorjánál fogva hátukra eresztették. Szempontunkból pedig az igen érdekes, hogy ezen petazosz gyakran nem volt kerek mint a mai kalapok, hanem négyszögletes és hogy négy szélébe egy-egy félköralakú bevágást csináltak, ami által e kalap tökéletes jász jelképpé lett. (Lássad például a Meyer féle német lexikon "Hut" cikkében.) Régi képeken pedig láthatjuk hogy néhány századdal ezelőtt még magyarok is viseltek olyan föveget amelynek karimája bár fölhajlított volt de jász módra négyszögletes. (Lássad: "A magyar nemzet története." Budapest, 1898. V. kötet, 594. oldal utáni tábla, VI. köt. 98. oldal utáni tábla) Annak oka pedig hogy a régi görögök ilyen kalapot viseltek, nem más szerintem, mint öröklött, régi hagyomány, mert hiszen e kalap szélei ilyen bemetszésének gyakorlati célja nincsen. Ezt illetőleg az említett lexikon így ír: "Bisweilen hatte die Krempe dieses Hutes vier bogenförmige Ausschnitte." Magyarul: "E kalap karimájának néha négy ívelt kivágása volt." Amiről képet is közöl.
D e föltűnik ezen jud illetve judex és judicare szavak azonossága a zsidók jud, juda, judeus, olasz giudio (dzsudio) nevével, ami hogy mennyire nem véletlen, alább látandjuk. Említettem már, hogy a filiszteusok jászok voltak, akik csak a mind számosabban közéjük áradó de műveletlen, pusztai sémíták által nyelvileg elsémisíttettek. Ki nem ismeri a Bibliában a "Bírák könyvé"-t ? Amelyből kitűnik hogy a zsidóknál a bírók úgy a vallást mint egész társadalmukat illetőleg is, hogy olyankor is amikor nem volt avagy amikor volt is királyuk, mindig valósággal szellemi vezetők voltak. Egészen bizonyos tehát, hogy a zsidóknál valamikor ezen bírók, akik, a többi népnél bölcsebbek lévén, bizonyára jász, azaz júd, eredetűek voltak: valamikor fekete jász palástot és négyszögletes jász sapkát is viseltek, hasonlóképpen mint a mai bírók, azaz judexek. Azt pedig jól tudjuk, hogy például a lengyel zsidók is, főképen pedig papjaik, napjainkig is fekete, hosszú talárban jártak — amelyet nálunk "zsidó kaftán"-nak szoktak nevezni — és széles, bár kerek karimájú fekete kalapot viseltek.
De hiszen ismerjük a régebbi görög-keleti papság szintén fekete, hosszú talárját és ilyen, habár kerek, de fekete és fönt kihajló szélű fövegét. Honnan származhatott mindez mint a kereszténység első terjedése korában Palesztínából Görögországba jött zsidó, azaz tehát már rég elzsidósodott de jász eredetű és most már keresztény hittérítő papoktól ? Hiszen tudjuk azt is, hogy az első keresztények a zsidóktól még alig különböztek és hogy náluk eleintén még a körülmetélés (circumcisio) szokása is megvolt, amely kellemetlen és nem szép műtétet csak utóbb, a sikeresebb térítés kedvéért voltak kénytelenek elhagyni, mivel ugyanis a felnőtt pogány férfiak magukat ily megalázó és fájdalmas dolognak sehogyan sem akarták alávetni. Tudjuk ugyan azt is, hogy a zsidók ezt tisztasági és tehát egészségi alapon szokták megokolni, csakhogy az oly nagyszerű fürdőkkel bíró görögök és rómaiak, akik tehát sokat fürödtek és tiszták is voltak, erre azt felelték hogy hiszen tisztaságot mosakodással is elérhetni.
És a jézsuiták ? Nem csodálatos-e itt is az egyezés a jézsu vagy jézu szó azaz tulajdonképpen a Jézu vagy Jesus jász név és a jezsuiták hosszú, fekete talárja és négyszögletes, fekete, jász sapkája és kalapja között ? Mi más ez is mint öröklött hagyomány ? A jézsúiták régebbi olyan sapkáját mint e rajzokon 1 bármely képes világtörténelem-könyvben láthatjuk de megvan ez például a föntemlített magyar történelem VI. kötete 201. oldalán is. E sapka is mindig fekete volt, kivéve a bíbornokét, akiknél piros. Mai kikeményített alakja már olyan mint itten 2. és tetején bojt van. Szempontunkból igen érdekes a jezsuiták régebbi kalapja is. Ez valóságos négyszögletes, fekete petazosz volt, alig egy kissé bemélyített fejrésszel, amiértis fekete zsinórral kellett az áll alá lekötni, szélét pedig, amint azt régi képeken láthatjuk, kétfelől fölsodorták, ami azonban, úgylehet, szintén ősi hagyomány, mivel amint láttuk, a kacskaringó (spiral) szintén jász jelkép volt (3). Manapság a jezsuíták is csak kerek, fekete kalapot viselnek, amelyen a zsinór is még megvan ugyan, de már csak díszként a fejrész köré tekerve.
Föl kell nekünk ezek után tűnjön a filiszteus jászok fejviselete, amilyeneknek azt egyiptomi ábrázolatokon láthatjuk. Körvonalaiban ez tökéletesen egyezik a görögkeleti papok említett, fönt kihajló szélű fövegével, csakhogy annál sokkal díszesebb. Bár némelyütt olyan mintha a fölállított hajzat képezné, másutt azonban határozottan sapkának kell tartanunk, mivel még állazója is van (e rajzon 2.). Arra azonban emlékezem, hogy fiatalabb koromban láttam egy lengyel regényt, amelynek képein olyan férfiak is voltak, akik hajzata fölső része rövidre volt nyírva és fölfelé fésülve, úgy ahogyan ezt e rajzom tünteti föl (hogy bajuszuk volt-e, erre ma már nem emlékezem), hajzatuk többi része azonban hiányozván, ebből az következik, hogy borotválták. Emlékszem arra is miszerint régen olvastam valahol hogy jászainkat egykor "kopasznyakú filiszteusok"-nak gúnyolták, amiből annyi következtethető, hogy akkoriban hajuk hátsó részét szintén borotválták, habár nem következik az, hogy ez minden jász törzsnél is így lett volna, mert hiszen például a fönt bemutatott, filiszteusokat ábrázoló egyiptomi domborművekben is a sapka alól kilátszó hajzat van föltüntetve. (E rajzok közül 1 és 2: Visco Ester: "Storia del popolo d'Ismaele" című könyvéből véve [Palermo, 1924], 3, 4 és 5 ellenben a német "Propylaen Kunstgeschichte" című nagy műből) Egyiptomi domborműről véve a fönti rajzon az 5. szám alatt föltüntetett sapka is, amely ott egy Anuket nevű istennő fején van, amely istennő tehát az egyiptomiaknál filiszteus eredetű lehetett, mivel egyrészt az egyiptomiaknak filiszteus zsoldosaik is voltak, másrészt Líbiában is említtetnek ottlakó filiszteusok. A fönt említett lengyel regényről és az ebben látott képeket meg azért hoztam föl, illetve arról azért szólottam, mivel a régi Lengyelországban is említtetik jat, jatwi, jatwiez, jatwing, jaczving, jazving nevű igen vitéz nemzet, amely azonban a kereszténység fölvételével elszlávosodott. (Lássad: Gyárfás István: "A jász-kunok története." Kecskemét, 1873. I. köt. 283. old.) Már Fáy Eleknek is ("A magyarok őshona.", 81. oldal) föltűnt volt a filiszteusoknak "barét"-ra (bírói sapka) hasonló jellegzetes alakja, amelynek eléggé hasonlatos másai ismerhetők föl egy, a krétai Hagia-Triada-ban lelt amfora alakjain is. (Angelo Mosso: "Palaces of brete.") Ami pedig a filiszteusoknak Kréta szigetéről Líbiába menekülését illeti, erre vonatkozólag hozom itt Fáy művéből (77. old) e sorokat : „Kaftor (ország) Jeremiásnál (47/4.) szigetként említtetik, ezért ma már általánosan Krétát tartják Kaftornak (Hitzid: "Ungeschichte und Mythologie der Philister." 14. oldal. Leipzig, 1845.), ami mellett a Bibliában a filiszteusoknak több ízben előforduló kretim nevén kívül azon kreti-pleti (Renan Ernest: "Geschichte des Volkes Izrael" [5 Bände] Übersetzt von E. Schvelski. Berlin, 1844., H. 35. oldal) nevezetük is szól, amelyet — szintén a Biblia tanúsága szerint — David zsidó király filiszteus zsoldosai viseltek. De neveztettek a filiszteusok még etheokreteknek is, amely nevük ugyancsak Krétára utal." Ez tehát a Kréta szigetéről Palesztinába költözött jászokra vonatkozik, míg a Líbiába menekültekről ez áll Fáynál (77. old.): „Némelyek a filisztéusok krétai eredetét Tacitusznak (Hist.V/2.) következő soraira alapítják : »Judeos Creta insula profugos novissime Libiae insedisse memorant, qua tempestate Saturnus vi Jovis pulsus cesserit regnis. Argumentum e nomine petitur, accolas Ideos, aucto in barbarum cognomento, Judeos vocitare.« A tudósok ugyanis az itt említett Judeos-t annyival inkább a filiszteusokra vonatkoztatják, mivel Líbiában kétségtelenül voltak filiszteus telepek." Világosan látjuk tehát, hogy a filiszteusok, vagyis a jászok, nem csak ját hanem júd, judeos néven is neveztettek, amely név tehát szintén a jász névnek sz-t-d hangváltozásos kiejtése volt. Ha pedig a filiszteusok júd vagy júda néven is neveztettek, akkor ebből világosan következik az is, hogy a zsidók júd avagy júda nevű törzse sem volt más mint nyelvileg elsémításodott filiszteus. Tudjuk ugyanis, hogy a filiszteusok egy időben a zsidókat leigázták volt de hogy utóbb ezek mégis föléjük kerekedtek, éspedig, amint az történni szokott, bizonyára csak nyelvileg, aminthogy a kisebb számú hódítók többnyire a nagyobb számú hódítottakba olvadnak, de csak nyelvileg, holott a hódítók nemzeti nevét is a meghódítottak ezután is, saját nevükként, a magukéként, megtartják, amire jellegzetes példa a bolgároké, ahol is a kisebb számú hódító, török nyelvű törzs neve volt a bolgár de ez a nagyobb számú szláv nyelvű meghódítottak nyelvét utóbb elfogadta, de a bolgár név az egész nemzet neveként mai napig is fönnmaradott. Egyébként pedig, mint itt a nyelvi elszlávosodást a már régebben keresztény szlávok között a hódítók kereszténységre térése is elősegítette, ugyanúgy amott a jász-filiszteusok nyelvi elzsidósodását meg a mózesi vallás elfogadása is elősegítette. Ennek dacára is azonban, mivel a filiszteusok városokban lakó magas műveltségű nemzet voltak, a zsidók ellenben az arábiai sivatagokról jött műveletlen, beduinféle nomád sémiták, akik a filiszteusoknak nem csak ősi műveltséget hanem ezeknek még júd nevét is átvették, de átvették, örökölték a bírók, azaz júdok (judex) által vezetett társadalmat is, valamint ezen bírók jász viseletét, vagyis a fekete talárt és a fekete jász, széthajló, lapostetejű sapkát is. E jász sapkáról az egyiptomi ábrázolatokból kitűnik, hogy az vagy kerek volt, mint a mai görög-keleti papok sapkája, amelynek fölső része szintén kihajló, vagy pedig négyszögletes, mint a mai bírói sapka teteje, azért mert nehány egyiptomi ábrázolaton az illető filiszteus alak feje szembe lévén föltüntetve — ami egyiptomi domborműveken nagy ritkaság — annak fövege így is ugyanolyan mint oldalról tekintve, ami szerint tehát az lehetett úgy kerek mint négyszögletes is. (A szembe tekintő arcot lássad a rajzon 1. szám alatt.)
Ami a filiszteusok elzsidósodását illeti, tudjuk hogy ehhez teljesen hasonló volt az eset a rómaiakat és az etruszkokat illetőleg is. A rómaiakat eredetileg képezettek valamely harcias de műveletlen emberek kellett legyenek, amit legjobban igazol az "asilum"-ról (menedék) szóló saját hagyományuk, amely szerint e menedéket azért alapították mert igen kevesen voltak, ahová mindenféle hazátlan jött-mentet, máshonnan a vérbosszú elől menekülni kénytelen gyilkosokat stb. itt gyűjtöttek össze, hogy többen legyenek, utóbb azonban az etruszkok Rómát mégis meghódították és fölötte egy ideig etruszk királyok, a Tarquiniusok, uralkodtak. Ez etruszkoktól örökölték a rómaiak első műveltségüket és társadalmi berendezkedésüket, míg további műveltséget teljesen a görögöktől vettek át. Ugyanúgy tehát mint a zsidók első műveltségüket a fölöttük uralkodott filiszteusoktól, majd később a föníciaiaktól (akik meg elsémiesedett púnok voltak). Tudjuk ugyanis, hogy Salamon királyuk temploma építéséhez a föníciai Tiruszból kért építészeket és mesterembereket, holott művelt népek templomaik építéséhez nem szorulnak idegenekre.
A Kréta szigetén végezett tudományos ásatások révén kitűnt, hagyott ősidőkben nem csak hogy egy gyönyörű és fenséges műveltség létezett, hanem ott egész könyvtárakat találtak, de amelyek, már azon ősidőkben is, nem hieroglif (nem ideogram) rendszerű, hanem betűrendszerű írással írottak. De kitűnt az is hogy ez egész műveltséget később rettenetes barbár betörés, pusztítás és rombolás érte, amely ez egész műveltségnek egycsapásra megszüntetését okozta. Viszont a görög mondákból még az is kitűnik hogy a krétaiak legyőzői ők maguk, a tulajdonképpeni görögök, voltak, akik azonban akkor még teljesen műveletlen de harcias, az északi hegységek körül a jobb megélhetést nyújtó tájakra le költöző nép voltak, akik előbb magát a Félszigetet igázták le de azután ennek leigázott fajunk beli őslakosságától a hajózást is eltanulván, képesek lettek Kréta szigetére is betörni s azt kirabolva, ott mindent elpusztítani, majd idővel oda be is telepedni. A Krétát ért ezen iszonyú pusztítás volt tehát annak oka, hogy az ottani művelt nép maradványai, hajós nép lévén, részben Libiába, részben pedig Palesztínába menekültek, amely helyeket, hajózó és kereskedő nép lévén, már ezelőtt is jól ismertek és ahol valószínűleg már kisebb gyarmataik is voltak. Ide vonatkozik kétségtelenül a görög Theseus-monda, amely szerint e hős megölte volt a krétai Minotauruszt aki számára a krétaiak, a rege szerint, minden esztendőben a görögöktől ifjakat és leányokat követeltek emberáldozatul. Annyi azonban bizonyos hogy a labirintusban élő bikafejű óriás Minotaurusz alatt a krétaiak holdistenségét, azaz tehát tulajdonképpen egy a kert közepén álló embertestű de bikafejű szobrot kell értenünk. Említettem már hogy a krétaiak ezen Min avagy Mén nevű holdistenségét eleintén fehér ménlóval jelképezték, utóbb azonban Krétán, ahol lovak nem voltak, ugyanezt fehér bikával, avagy talán az óriástermetű ezüstfehér argali-juh kosával is jelképezték. Ami azonban az emberáldozatokat illeti, megjegyezhetem a következőket : A krétai ásatások bebizonyították, hogy az itteni görögelőtti őslakósságnak, bár gyönyörűen ékes és nagyszerű palotái, nagy kertjeik voltak, de váraik nem valamint hogy sem harcias, sem vérengző nép nem voltak, aminthogy kereskedő és kereskedésből élő népek harciasak lenni nem is szoktak. A még többé-kevésbé jó állapotban fönnmaradott krétai falfestmények is csupa meglepően kedves jeleneteket mutatnak, díszesen öltözött leányokkal, léha ifjakkal és virágos kertekkel, úgyhogy okszerűen kell azt gondolnunk miszerint az ily dolgokat kedvelő nemzet emberáldozatokra nem is lehetett képes. Vagy is a legvalószínűbb, hogy az egész emberáldozat itt csak görög kitalálás, annak megokolására hogy krétai rablóhadjáratukat miért tették, aminthogy a népek rablóhadjárataikat mindig is a kirablottak és lemészároltak valamely elkövetett bűne miattinak tüntetik föl, hogy így tettüket jogosnak és dicsőnek mondhassák. Tudjuk hogy például Pizarro és társai sem mondották soha hogy az inkák népét azok sok aranyáért meg azért hogy gazdag földüket elvegyék, mészárolták le, hanem azért mert ezen király megtagadta a kereszténység elfogadását. De tudjuk azt is hogy emberáldozatok is épen a régi görögöknél voltak szokásban, ami emlékét épen a görög Ifigénia-rege (máskép Iphigeneia, Iphianassa) tartja fönn. Szokás volt náluk ugyanis nagy vihar esetén azon istenségnek, aki haragjának a vihart tulajdonították, ennek lecsendesítése érdekében, azaz az illető istenség engesztelése céljából, fiatal leányt az istenségnek emberáldozatul föláldozni, sőt szokás volt az is, hogy viharba került hajóról, szintén a vihar lecsendesítése érdekében, valakit, rendesen a legfiatalabbat, a tengerbe dobni.
Említettem föntebb az egyiptomiak jász eredetűnek sejthető Anuket, más nevén Anuke, görögösitve Anukisz, istennőjét, akinek ide teszem még egy ábrázolata fejét (lássad: Maximilian Ahrem: "Das Weib in der antiken Kunst." Verlag: Eugen Diederichs. Jena, 1914.,70. oldalon.) és a már elmondottakhoz toldom még, hogy őt földistennőként, valamint szerető, gondviselő és tápláló anyaként is tisztelték.
Az "Athenaeum" kiadásában, Budapesten, 1916-ban megjelent "A világegyetem" című könyvben találjuk Cholnoky Jenő tudós meteorologustól a zivatar egész keletkezése leírását, hozzá az általam ide is lemásolt rajzokkal, világosabb magyarázatként. A szövegből, kivonatosan a bennünket is érdekelő részeket itt hozom: "A zivatart keletkezése." 1. számú rajz: "A kumuluszfelhő fölött szétterülő ernyő képződik." (A rajzon a nyilak a légáramlás irányát jelezik.) 2. számú rajz: "A zivatar teljes erővel kitört." (A felhők alatt föltűntetve az eső illetve jégeső.) 3. számú rajz: "A távol dühöngő zivatar fölött komor nyugalommal terül szét az ernyőfelhő. Ez az oka annak, hogy a zivatarfelhő olyan sötét ólomszürke színű. A fölötte levő, messze szétterülő ernyő az egészet sötét árnyékkal leplezi s félelmessé teszi a látványt." Cholnoky e zivatarfelhőt "ernyő"-höz hasonlítja. Amely felhő azonban alakjával, amint látjuk, az itt ismertetett jász fövegekkel egyezik a legtökéletesebben.
Ezen egyezés természetesen csak véletlenség; hogy azonban őseink, illetve a jászok, ezt már ősidőkben megfigyelték és hogy az ilyen viharfehőt nem is ernyőhöz hanem fekete kalaphoz hasonlították, bizonyítják a következők : Először is népünk a sötéten föltűnő, viharfelhőt, ha ez a valóságban tényleg csak sötétszürke is, mindig "fekete felhőnek" nevezi "nagy fekete felhő"-ről beszél, sohasem szürkéről. Továbbá: Benedek Elek: "Magyar mese- és mondavilág" című mesegyűjteményében van: "A mindent járó malmocska" című mese. Ebből hozom a következőket : „Útközben amint igyekezett hazafelé, egyszer csak látja, hogy valami rettentő nagy feketeség közeledik feléje. Nem tudta mi lehet az. A feketeség csak jött közelebb és hát mi volt ? Nagy fekete kalap, a kalap alatt ember." Észre vehetjük tehát, hogy itt a kalap és az ezt viselő ember tehát tulajdonképpen a viharfelhő vagy a vihar megszemélyesítése. Elmondatik ezután a mesében hogy a kalap tulajdonsága az hogy parancsszóra rettenetes dörgés közben ágyú- és puskagolyókkal képes iszonyú lövöldözést véghez vinni. E kalapot amaz embertől a mese hőse megszerezi s utóbb ennek segítségével egy királyt, aki ellenségei elől már menekülni volt kénytelen, iszonyú ágyúzással és puskatűzzel ellenségeitől megszabadít, illetve azokat teljesen szétveri. Ide teszem Benedek Elek könyvéből az e kalapot ábrázoló rajzocska másolatát is. Természetes dolog, hogy az "ágyúzás és puskatűz" nem más mint ez ősi meseinditék korszerűsítése (modernizálása) és hogy ehelyett régen mennydörgés, villámlás, villámcsapások és iszonyú jégverés szerepelt, vagyis az ami a szóban volt viharfelhőből, avagy "viharkalapból" valóban származni szokott. Jól tudjuk hogy villámcsapások milyen 
rombolást sőt tűzvészt is okozhatnak. Hogy a csak mogyorónagyságú jégszemekből álló jégeső is mily kártételt visz véghez, szintén jól tudjuk, de van ennél sokkal vészesebb jégeső is. Az említett tudományos műből idézem e sorokat : „Ki merne ilyen időben kimenni az utcára ? A jég agyonveri még az ökröt is, mert nehány nagyobb szem csapása halálos. Félni kell a villámcsapástói is, amely most sűrűn csattog, recseg. Lecsapott egy magányos épületbe s azt fölgyújtotta. Nem siethettek oltására." (A jégeső miatt.) Fiatal koromban magam is szemtanúja voltam egy jégesőnek, amelynek jégszemei olyanok voltak amilyennek e rajzomon természetes nagyságban ábrázolom.
Úgyhogy egészen természetesnek tarthatjuk miszerint villámcsapásokkal és ilyen avagy még nagyobb szemű jégveréssel járó vihar támadó sereget is szét sőt agyon is verhetett, amit azután isteni beavatkozásnak is tulajdoníthattak — akár hitből, akár csak költőileg is. Például éppen egy olyan istenség beavatkozásának, aki olyan jász föveget viselőnek képzeltetett, amilyennek az egyiptomiak Anike istennőt ábrázolták. Ha tehát a fönti meseindíték látszik is, mégis, itt is egy "naiv"-nak látszó mese indíték megfejtésére jöttünk rá és észrevesszük, hogy azon jászok akik valamikor, sok ezredévvel ezelőtt a kalapból lecsapó, pusztító viharról szóló regét, azaz régen mythoszt, kigondolták, valószínűleg meg is történt esemény nyomán, nem csupán a Természetet figyelték volt igen jól meg, hanem megfigyelésüket költői regében kifejezni is tudták. Hogy pedig a régieknél szokás volt csaták sorsa eldőltét isteni beavatkozásnak tulajdonítani, eléggé ismeretes. A fönti meseindíték sem más tehát mint valamely ősrégi jász, költői rege, mai tudatlan de okoskodó, korszerűsíteni akaró észjárás által elrontott alakja, amelyben a villámcsapások, a menydörgés és iszonyú jégverés már ágyúzássá és puskatüzeléssé alakítva.
Végül föl említhető még, hogy a szóban lévő fejdísz a görögöknél, a jónoktól származólag, későbben sem volt ismeretlen, bizonyítja a Delfi városa múzeumában álló három táncosnőt ábrázoló, ilyen fejdíszt viselő szoborcsoport. Viszont a lengyelek nemzeti viseletéhez tartozik mai napig is az olyan négyszögletes lappá feszített tetejű sapka amilyet ez a rajzocska mutat és amely minden valószínűség szerint a lengyelországi egykori jazvingektől származott. Hasonló sapkát viseltek egyébként a lappok is de amely azért volt még határozottabban jász jellegű mert fölülről tekintve teteje valóságos jász négyágú csillagalakú volt.
Föntebb említettem azon jásznak sejthető hajviseletet, amely szerint a hajzat fölső része, rövidre nyírva, fölfelé fésültetett, míg a fül melletti és a nyakon lévő része borotváltatott. Viszont természetes hogy ha az így viselt hajzatot valamivel hosszabbra hagyták megnőlni de ezt tövénél valamilyen szallaggal, szijjal avagy abronccsal körülfogták, akkor is ugyanolyan, fönt széthajló alakulat jött létre amilyet a föntebbi egyiptomi ábrázolat némelyi kén láttunk. Azt hiszem azonban hogy ha létezhetett is a jászoknál ilyen hajviselet, ez még nem zárja ki azt, hogy ugyanilyen alakú föveget is ne viselhettek volna. Másrészt, ha ilyen hajviselet a jászoknál létezett is, ez azt sem zárja ki, hogy a jászok egyes törzsei ne viselhettek volna egészen hosszú hajat is. Erre pedig utalnak a következő adatok is : A kis-ázsiai Jónia (alább látandjuk, hogy elgörögösödésük előtt a jónok jászok voltak) Mauzolosz nevű királya egy fönnmaradott, a természetesnél nagyobb szobra tanúsága szerint, ilyen hátrafésült, a háton hosszan aláfolyó hajat, azaz tehát hosszú üstököt, viselt. Amely hajviselet tehát a fehér-kunokétól csak abban különbözött, hogy a fő elülső részén a haj nincsen leborotválva, illetve a homlok nincsen mesterségesen magasítva.
Homérosz, Iliászában, a görögöket az achaiosz összefoglaló névvel szokta nevezni, az pedig tény, hogy a regék szerint a jónok és achajoszok ősapái, Jón és Achaiosz, egymás testvérének mondatnak, amiszerint a jónok és achaioszok között sem fajilag sem nyelvileg nagy különbség nem lehetett. Úgy látszik tehát, hogy az achaioszok és jónok elgörögösödésük után sem különböztek még nagyon a félsziget fajunkbeli őslakosságától, amelybe az északi hódítók és uralkodók beolvadtak, illetve saját faji tulajdonságaikat még, a nyelvet kivéve, igen keveset bírták érvényesíteni, bár nyelvükre is sokat hatott az őslakosság nyelve. Ezzel szemben a később bevándorló és sokkal durvább dórok befolyása sokkal inkább érvényesült és nagyobb elváltozásokat is okozott. Tudjuk hogy a dórok a már elgörögösödött jónokat is részben leigázták, részben pedig lakhelyeikről elűzték. Homerosz ezen "achaiosz"-okat többször (például: Iliasz, III. ének 79. sor) Acaioinak, azaz üstökös, vagyis hosszúhajú achaioszoknak nevezi; görögül ugyanis kómé = hajzat, üstök, sörény; komáontesz avagy konoóntesz = üstökös és hosszúhajú; amiszerint tehát bizonyos hogy eme régebbi, Homerosz korbeli, görögök még hosszú hajat viseltek, illetve hogy a hajzat rövidebbre nyírása általánosabbá csak dór uralom avagy legalább is dór hatás következtében válott. De, hogy a hosszú hajzat a leigázott őslakosságnál, ha nem is mindenütt, továbbra is fönnmaradott, bizonyítja az, hogy ez a görögországi földműves parasztságnál egészen napjainkig is megvolt. Lássad például G. Kraus képén, amely I. Ottó görög király Nauplia városábai bevonulását ábrázolja, amelyen több görög paraszt és egy lóháton ülő előkelő görög is ilyen, hátán hosszan aláfolyó hajzattal, láthat. (A kép az 1830-as évekből való. — Hans Kraemer: "Das XIX. Jahrhundert." Berlin, Verlag Bong. I. köt., 336. oldal utáni tábla. Évszám nincsen föltüntetve.) Ismeretes, hogy az üstököscsillagok latin és görög neve is kometa = üstökös, sőt láttuk föntebb még azt is, hogy régebben ábrázolatokon az üstökösök üstökét, azok természetes megjelenésével ellentétben, nem egyenes hanem hullámos vonalakkal is ábrázolták volt, azért hogy így üstöküket hajzathoz hasonlóbbá tüntessék föl (Egy magyar népmesében, "Tamás kocsis", az üstökösök sörényes lovakként képzeltetnek.) Mind ebből én tehát azt következtetem, hogy, mivel a jászoknál nagy csillagtisztelet volt, eszerint a férfiak hosszú hajviselete, azaz üstöke, az üstökösökkel is jelképes összefüggésbe hozatott. Még az én fiatal koromban is föltűnt volt nekem hogy a dalmáciai Konavle (régi nevén Canale, Ragusa mellett) völgy lakói között mily gyakori az úgynevezett "görög profil", amelyről, amint látandjuk, okom van következtetnem, hogy ez a jászok egyik faji jellege is volt. Ugyanúgy föltűnt volt nekem az is, hogy az ottani férfiak majdnem kivétel nélkül meglehetősen hosszúra hagyott hajat viseltek, amelyet úgy fésültek hátra ahogyan azt e rajz mutatja. De egyúttal föltűnt volt úgy nekem, mint másoknak is, hogy e völgy lakossága között mily sok a szőke, valamint még az is, hogy úgy női mint férfiai is mily szép emberek. Úgyhogy mind ebből azt következtetem miszerint e lakosság, habár ma már természetesen szláv nyelvű, de jász őseredetű.
Ami pedig a filiszteusok jász voltát illeti, részben kitűnt már abból is, hogy a filiszteusok a júd nevet is viselték de krétai eredetükre is utal a bibliai krétim és kréti-pléti elnevezésük. Szerintem tehát a filiszteusok illetve jászok őshazája Magyarország és a Duna-Tisza köze északibb része volt, de tudjuk, jászok még a rómaiak idejében is Szlavóniában is voltak. Innen került még ősidőkben egy kivándorló részük Isztriába, amely félsziget is nevét róluk vette, mivel följegyeztetett, hogy isztrok (jisztrok?) lakták, akik fekete (jász: gyász) ruhában jártak. (Lássad például: Giovanni Lucio Traguriense: "Storia del regno di Dalmazia e di Croazia." Prima versione italiana dallatino. Megvan e könyv Hercegnovi könyvtárában.) E nevezett könyv 35. oldalán áll még az is, hogy az isztrok azért járnak feketében mert Heliosz Napisten fiát Phaeton-t (Feton) gyászolják, aki apja, a Nap, szekerét ügyetlenül hajtván, az aranyszőrű lovak elragadták és halálát lelé. Hogy a késői görög-római mondák az isztrok fekete ruhaviselését miképp okolták meg, mellékesnek tekinthetjük, de fontos az adat hogy egy jász hangzású nevet viselő népről fölegyeztetett hogy fekete ruhát viseltek és hogy ez gyász (jász!) ruha volt.
A görögök régebben az egész Adriát Jón-tengernek nevezték, nyilván az ezt régen teljesen uraló jászok jón vagy ijon neve után, de később e név már csak Adriától délre levő mái Joni-Tengerre használtatott, amelyben Korfu szigete és a közelébeni kisebb szigetek ma is Jon-Szigetek-nek neveztetnek. Ismeretes, hogy Zára, ma szláv nevén Zadar, városa még a rómaiak idejében is Jadera, Jasera néven neveztetett, úgyhogy jász alapításúnak tarthatjuk habár némelyek a liburnoknak tulajdonítják, aminek azonban magyarázata az lehet, hogy a jászok innen délebbre elköltözvén, e várost a liburnok szállották meg. Ettől délebbre következik Lissa (Lissza) szigete, amelynek, amint ez ismeretes régibb neve Issza volt és csak sokkal később, a velencei uralom alatt kapta, olasz névelővel La Issa, illetve L' Issa, majd a L' névelő volta feledésbe menésével a Lissa nevet. Úgyhogy itt is a hajóikon mind délebbre költözködő jászok isz vagy jisz, jisztor nevére ismerhetünk, valamint délre költözködésüknek még útvonalát is követhetjük. Lissza szigetétől délre következik Ragusa (Ragúza) városa, amely valamikor, amint ez is ismeretes, szintén kis sziget volt és a szárazfölddel csak idővel, föltöltés útján, kötődött össze. Ragusa közelében van a már említett Konavle, régebbi nevén Canale, völgy és még délebbre Korfú, a többi Jón Sziget és a Jóni Tenger, majd még délebbre Kréta nagy szigete. Itt, amely szigetet azon ősidőkben még lakatlanul találhattak, alapították azután az oda érkező jászok, valószínűleg más őstörzseinkkel, főképen a szintén hajózó besenyőkkel együtt, a gyönyörű krétai ősműveltséget, míg utóbb, de talán csak ezredévek multán, innen a görögök által elűzetve, menekültek részben Líbiába, részben Palesztinába, kivéve természetesen azokat akik a görögök foglyai és rabszolgái lettek, míg jóval ezelőtti időkben ugyancsak ezen krétai jászok gyarmatosították volt Argoliszt, Attikát, valamint Kis-Ázsia nyugati partjait is, ahol azonban utóbb szintén a görögök által igáztattak le. A német "Der Mensch und die Erde" című mű VI. kötete 16. oldalán is olvashatjuk azon megállapítást, hogy a „hellének (görögök) csak a dór bevándorlás után lettek tulajdonképpen azzá amit ma hellének alatt értünk." A német "Propylaen Kunstgeschichte" című mű "Die Kunst des alten Orients" részében épen a görögelőtti és a görög műveltséget illetőleg olvashatjuk e sorokat, annak 147. oldalán : "Wenn nicht das ganze unterworfene Volk einfach ausgerottet wird — ein ausserst seltener Fall, — bleiben die Handwerker, nun in Dienste der neuen Herren, wie früher an der Arbeit." Magyarul : „Ha az egész leigázott nép ki nem irttatik — ami rendkívül ritka eset —, akkor a kézművesek, mint azelőtt, most az új urak szolgálatában, munkában maradnak." Ami más szóval bár, de ugyanazt jelenti amit én is állítok: A harcias népek dolgozni nem szeretnek sőt arra többnyire képtelenek is, amiértis inkább rabolnak és rabszolgákat tartanak. Más népeket sem azért igáznak le, hogy maguk dolgozzanak, hanem azért hogy ők maguk csak uralkodjanak, parancsoljanak és a maguk számára a leigázottakkal dolgoztassanak, de ami egyúttal azt is jelenti hogy a műveltség hordozói és fönntartói továbbra is ezen leigázottak maradnak, habár ilyenkor eleintén, a sok rombolás, vad pusztítás és a legyőzöttek kiválóbbjai legyilkolása vagy elmenekülése miatt mindig nagy visszahanyatlás is szokott bekövetkezni, de amit azután újbóli emelkedés is követ, amely azonban csak akkor szokott megtörténni amikor a leigázott nép, habár eredeti nyelvétől már meg is fosztva, fajilag és szellemileg ismét érvényesülni kezd; csakhogy ekkor az újra éledő műveltséget már a leigázó és uralkodó nép a magáénak állítja sőt sokszor hiszi is. Ezt nem csupán a régi görögöknél látjuk így, akik megvoltak arról győződve hogy műveltségüket teljesen ők maguk teremtették, de látjuk ugyanezt ma is, amidőn például minden ami Kréta szigetén az ottani ásatások révén maradványaiban napvilágra kerül, az ma "görög", illetve görögként lesz beállítva, holott a történelemből igen jól tudjuk, hogy ez ősműveltség a görögöknek a félszigetre és Krétára történt bevándorlásával ezredévekkel régibb, valamint tudjuk azt is, hogy e gyönyörű krétai műveltségnek épen elpusztítói voltak a görögök.
A hódítók betörése utáni szellemi lezüllést majd a lassan bekövetkező újra emelkedést épen a ma görögnek ismert művészetben észlelhetjük a legmeggyőzőbben kifejeződve. Itt a szép és bájos krétai művészet elpusztítása után következett, már görög uralom alatt az úgynevezett "dipilon ízlés", amelyet különösen az azon kor vázáin látunk. Ezután keletkezett az úgynevezett "archaikus ízlés", amely már határozott emelkedést mutat és szintén a vázákon fejeződik ki a legtökéletesebben. Ez ízlésben az emberalakok már sokkal helyesebbek, föltűnik azonban a mindenféle díszítmények gazdag alkalmazása; a díszítmények iránti nagy szeretet pedig a mi fajunk egyik tulajdonsága. Úgyhogy itt azt látjuk, hogy görög uralom és hatás alatt ugyan, de e korban mégis érvényesülni kezdett a leigázott őslakosság szelleme és ízlése, míg azután, a későbbi görög korban valamint a még későbbi hellenisztikus korban, érvényesül mindinkább a tulajdonképpeni árja ízlés, annyiban hogy a díszítmények mindinkább elcsenevészednek avagy el is maradnak és helyükbe csupa emberalak avagy legföljebb még állatalakok kerülnek. Az emberalakok úgy a vázafestményeken mint a szobrokon nagy tökéletességre fejlődnek ugyan, de az egész művészet ridegebb, zordabb lesz, teljesen hiányozik már azon báj és virágos kedvesség, amely a krétai művészetet annyira jellemezte, habár ebben meg az emberalakok maradtak tökéletlenebbek, aminthogy fajunk művészetére mindig is jellemző volt az hogy díszítményei gyönyörűszépek, de emberábrázolatai kezdetlegesek maradtak.
A krétai műveltséget illetőleg idézem itt a következőket :
Maximilian Ahrem: "Das Weib in der antiken Kunst". Verlag Diederichs. Jena, 1914.: "Die Paläste der Könige mit allen Komfort der Neuzeit ausgestattet, besitzen eine stattliche Kanalisation, Aborte mit Wasserspülung, Badezimmer. Die griechen haben lange einen solchen Luxus nicht gekannt; ihr ausseres Dasein war primitiv." Magyarul : „A királyi paloták korunk minden kényelmével ellátva, kiváló csatornázással, vízöblítéses árnyékszékekkel, fürdőszobákkal. A görögök egyáltalán nem ismertek ilyen fényűzést; mindennapi életük kezdetleges volt." Fölhozható: 5000 évvel később a francia paloták piszkosak voltak, vízvezetéket, csatornázást nem ismertek, az egész versaillesi palota egész vízszükségletét egyetlen vízhordó ember látta el. Ama bizonyos "félreeső helyeket" messziről érezhető bűzük után lehetett megtalálni.
Továbbá a német "Propyläen Kunstgeschichte" III. kötetében Gerhart Rodenwaldt írja a krétai ősműveltségről : "Wir kennen weder Nationalitat noch Sprache des Volkes, das Schöpfer und Trager der kretischen Kultur war. Gewaltige Archive sind gefunden worden, aber noch nicht entziffert. Warscheinlich ist es kein indogermanisches Volk gewesen." Magyarul : „Sem nemzetségét sem nyelvét azon népnek nem ismerjük, amely a krétai műveltség megteremtője és hordozója volt. Hatalmas irattárak találtattak, de még megfejtetlenek. Valószínű hogy nem indogermánok voltak."
Ide teszek egy kis mutatványt a krétai írásból és kiemelem ennek az indiai, de árja hindú előtti, dravida írásokhoz, vagyis például a Mohendzso-Daro-ban végezett ásatások révén előkerült írásokhoz való nagy hasonlatosságát. Előszöris szembetűnő itt, hogy betűírással van dolgunk, mivel az egyes jelek már e rövidke mutatványban is többször ismétlődnek. Betűírás megfejtése, illetve ennek nyelve megismerése összehasonlíthatatlanul könnyebb mint szójelírásé. Megkönnyítené itt a megfejtést még az is, hogy a kis függőleges vonalkák kétségtelenül szóválasztók. A jelleli szóválasztás a rovásírások egyik sajátsága, de itt ez írás rováseredetére még az is utal, hogy a sorok párhuzamos vonalak közé írvák, ami a rováseredetű írások egyik hagyománya. Ez a rovásnál a szögletesre vágott rovásbotok lapszéleit vagy is tehát a "rovatokat" (rubrica-kat) jelezte. Természetes azonban, hogy megfejtéshez elsősorban is a magyar nyelvet, továbbá az etruszkot (Lássad: Jules Martha: "La langue etrusque.") a finnt, oromót, szomált, az egyiptomit, a szumert és a dravida nyelveket kellene eszközül használni, de a görögöt is, mivel bizonyos, hogy ebben sok a félsziget és Kréta szigete őslakosságától átvett szó.
Rodenwaldt írja még azt is, hogy a krétai műveltség egyik föltűnő sajátsága, hogy nincsenek nagy templomai, holott más műveltségeket templomaik jellemezik. Tény hogy a krétai művészet sem vallásos tárgyú, vagyis főképpen az életből vett dolgokat ábrázol. Egyezik pedig ez azzal hogy a mohendzso-darói magas dravida ősműveltségnek sem voltak templomai, hogy Priscus a hunoknál nem szól templomokról és hogy fajunknak, és így a magyarságnak sem volt a vallásos fanatizmus sohasem tulajdonsága. Irja nevezett szerző még azt is hogy e krétai ősnépnek egyáltalán kiváló lakáskultúrája volt, amilyet a későbbi ókor már nem ismert. Írja hogy kertjeik a szabad természet jellegét megtartották, ugyanúgy mint a japáni kertek és kertészet. Említett könyv 14. oldalán, ábrázolatok nyomán, ír az ünnepi játékokról is. Számos ábrázolat maradott fönn például a bikákkali játékokról, amelyeket azonban sohasem kellett sem megsebesíteni sem megölni, mint ahogyan az manapság, eldurvult szokás szerint, de nem magyar népeknél, már történik. E szokás Krétán abból állott, hogy — amint ez különböző ábrázolataiból kitűnik — az ügyes ifjú a fölbőszített és rohanó, avagy hajsza közben eleső, bika szarvait megragadva, annak hátára ugrik, a rohanó állat által magát nem csak viteti hanem, mindig annak szarvait megfogva, majd ismét eleresztve, az állatnak hol az egyik hol a másik oldalára magát átlendítve, ér földet. (Ide tettem Woermann nyomán e játék egy krétai ábrázolata másolatát.) E játékot illetőleg igazán csodálatosan egyezően találjuk mai napig is alföldi magyarságunk "bikahajszá"-jában. Erre vonatkozólag idézem itt röviden az "Ethnographia" 1928. évfolyama 106. oldaláról e sorokat : „Pünkösdi szokásuk is igen érdekes. Korán reggel a közös legelőre siettek és ott ingerelték a falú tenyészbikáját. Mikor földühödött, egy arra vállalkozó legény, ing, gatya és csizmában, a bősz állatnak rontott, szarvát megfogta s »megvítt« (megküzdött) vele. Ha sikerült az állatot megfékeznie, megválasztották ez évre pünkösdi király-nak. Kötelessége volt a mulatságok, családi ünnepélyek rendezése, zenéről gondoskodnia, stb. de ezek fejében ingyen vett részt az összes mulatságokban. Ha a következő évben nem akadott vállalkozó, tisztségét továbbra is megtartotta, néha 5-6 évig is. A viadal nem ment mindig simán, előfordult hogy a bősz állat föl akarta dobni az illetőt, eltiporni, mindazáltal komolyabb sérülésekre nem emlékeznek."
De a szokás egyezésén kívül mi itten még egy felötlő egyezést is észre veszünk, azt ugyanis hogy az itt ábrázolt krétai bika ugyanolyan óriástermetű és nagy és hosszúszarvú állat mint a mi régi, alföldi, fehérszínű magyar szarvasmarhánk. Az itt idézett szövegben a bikával küzdő legény ugrásairól, ügyes mutatványairól ugyan már nincsen szó, magam azonban régen hallottam ezekről is, amelyek látására régen az egész falu népe szokott volt kivonulni. Viszont bizonyos az is, hogy az olyan apróbb de rendkívül bősz természetű, fürge mozgású de rövidszarvú bikákkal amilyeneket a spanyol bikaviadalokhoz használnak a fönti játékos mutatványok, már csak ezek rövid szarvai miatt is, lehetetlenek volnának, holott igenis lehetségesek voltak a mi óriástermetű de sokkal nehézkesebb mozgású és óriási szarvakkal bíró bikáinknál.
Ami azonban a "pünkösdi király" megválasztását illeti, régen az illetőnek nem csupán e "bikahajszában" kellett erejével, bátorságával és ügyességével kitűnnie ahhoz hogy megválaszttasson, hanem még más mindenféle testi és szellemi játékokban és versengésekben is, úgy ügyességével mint eszével. Igen valószínű hogy a játékoknál és versenyeknél már ősidőkben is voltak ítélőbírók, akik valamely a maihoz hasonló értékelő pontozás szerint ítélték meg hogy a játékokban és versenyekben résztvettek közül ki a legkiválóbb. Hasonlóképen választtatott meg nálunk régen a "pünkösdi királynő" is és a két megválasztott aztán többnyire házaspárrá is lett. Kétségtelennek tartom hogy ugyanúgy volt ez ősidőkben ama Kréta szigeti őstörzseinknél is. Természetes viszont, hogy himelvi őstörzseinknél az így megválasztott férfi, akit ma pünkösdi királynak, de némelyütt legénybíró-nak is neveznek, régen az illető törzsnek valóságos uralkodó fejedelme, királya lett, mindaddig míg helyébe mást nem választottak, és ugyanúgy nőelvi őstörzseinknél a megválasztott nő is. Szerintem bizonyos hogy a Kréta szigeti ilyen játékok voltak a későbbi görögországi olympiai játékok ősei is. Ha pedig elolvassuk újból amit e művem elején a pünkösdi király és királyné megválasztása szokásáról, valamint ennek ellentétét képező "szűzgulyahajtás" szokásáról már megírtam, akkor fogjuk megérteni azt is, hogy a szóban lévő játékoknak mi volt eredeti, nem csupán szép, hanem igen fontos, célszerű, hasznos, fajnemesítő oka és célja. Ami azonban az e szokásokat átvevő és utánozó görögök olympiai játékaiban már elhomályosult, ma pedig az olympiádokat utánozó, ma nemzetközi olympiádokban már teljesen elveszvén, már csak "sport"-ról van szó.
Már a fönt említett Rodenwaldtnak is föltűnt a krétai művészet virágdíszekbeni gazdagsága. E virágdíszekből kettőt ide is teszek mutatóba. Aki a görög művészetet csak valamennyire is ismeri, tudja, hogy az ilyen virágdísz menyire nem görög ! Tudja, hogy görögnek már sohasem jutott volna eszébe lakása falait avagy egy vázáját ilyen virág díszekkel kifesteni. Természete sokkal ridegebb, sokkal zordabb volt semhogy eszébe is juthatott volna lakása falára kosarába virágokat szedő fiatal férfit ábrázoltatni, holott Krétában ilyen falfestmény is került elő. (Lássad: Propyläen Kunstgeschichte. "Die Kunst der Antike.") Jól tudjuk ellenben hogy magyar népünk igenis szokta hasonló virágdíszekkel, madarakkal és itt-ott emberalakokkal is lakása falait kifesteni, főképen azonban mindig virágokkal. Ilyeneket, főkép virágokat, mutat be, nehány madár- és két emberalakkal, részben színes táblákon is, magyar népi lakások falfestményeiről Homokmégy faluból (Kalocsa mellett), szebbnél szebbeket Novák József Lajos a Néprajzi Értesítő 1909. évfolyama 156-158. oldalain. Én itten úgy a krétaiakon (1. és 2. szám) mint a magyaron a színezést elhagytam (3. szám), mivel az összehasonlítás így is eléggé meggyőző : Falfestés az egyik is, a másik is, virágos az egyik is, a másik is. A részletek másak de a fal díszítésmódja, a szellem, a fölfogás és a szándék ugyanaz: a lakás falait kedvesen virágossá tenni. Pedig a krétai és a magyar között 5000 esztendő korkülönbség van; ami azt jelenti, hogy az egyezés faji, szellemi alapú.
Megemlítésre érdemes még azon feltűnő hasonlóság amely az itt 2. számmal jelölt krétai virágdísz és a fentebb bemutatott jász jellegű szűrdíszítményeink között van. Habár az indítékul szolgált növény bizonyára más lehetett, a hasonlóság mégis felötlő.
Irja Rodenwaldt még azt is miszerint jellemző hogy a krétaiaknak nem voltak váraik. Tudjuk pedig hogy a régi Mykéné és Tiryusz, mindkettő ciklopikus kövekből épült vár volt, holott a mykénéi és tiryuszi műveltség egyébként a krétaitól alig különbözik. Szerintem ennek oka a következő: Kréta: sziget. Ezen az ottani, a tengeren uralkodó hajós népnek ellenség támadásától tartania nem kellett, annál kevésbé hogy sem föníciai sem egyiptomi tengeri hatalom akkor még nem létezett. Másodrészt az ott élő őstörzseink a sziget első betelepítői lévén, ezek ott csak maguk éltek, leigázott nép ott nem volt, amelynek lázadásától félniök kellett volna, viszont eredeti ősnépeink sokkal békésebbek és jóindulatúbbak voltak még akkor, semhogy rabszolgatartásra gondoltak is volna. A félszigeten ellenben, Mykénében, Tiryuszban, idegen, raboló ellenség betörésétől is, de főképen a már görög uralkodó elemnél sokkal számosabb rabszolgák, leigázottak, heloták lázadásától az uralkodóknak mindig félniök kellett, valamint tudjuk is, hogy ilyen lázadás többször elő is fordult. De tudjuk azt is, hogy Mykéné és Tiryusz mégis elpusztultak, éspedig a reájuk törő, bár szintén görög, dórok bevándorlásakor, akik úgy az őslakosságot mint az ott talált görögöket is leigázták avagy elűzték.
Sejti Rodenwaldt is, hogy Kréta pusztulását az első bevándorló árja görögök okozták, akik azonban műveltségi központtá szárazföldi megtelepülésük helyeit tették. Sejti azt is hogy e hódítók Krétát nem csak elpusztították és kirabolták hanem hogy onnan rabszolgául művészeket, kézműveseket is hoztak, akikkel dolgoztattak, úgyhogy ezáltal a krétai műveltséget örökölték, de amihez hozzátehető hogy a krétai és mykénéi művészetben annyi különbség mégis észrevehető, hogy emebben gyakoriak a véres harci és vadászati jelenetek ábrázolatai, amelyek a harcias, hódító urak ízlésének inkább megfeleltek mint a krétai csupa virág és kedvesség művészete.
Lehet, hogy amit az achaiosz névre vonatkozólag még mondani akarok igazán csak a véletlenség játéka, az egyezések azonban még így is érdekesek : Láttuk tehát hogy Homerosz az achaioszokat üstökösöknek, azaz tehát hosszúhajúaknak mondja. Láttuk azt is, hogy ezek a jónokkal tulajdonképpen azonosaknak vehetők. Láttuk hogy a jászok, azaz jónok, hajós nép voltak, aminthogy az Iliász szerint is hajókon utaznak Trója ostromára. Azt is láttuk hogy némely ősi elnevezés értelmére úgy jövünk rá, ha annak kezdő a hangját a magyar a névelőnek vesszük, valamint láttuk, hogy őseinknél némely szóalaknak, csak igen csekély kiejtésbeli különbséggel, más-más értelme is volt, ami a különböző dolgoknak egyazon szócsoport szerinti elnevezése természetes következménye. Úgyhogy eszerint az achaiosz nevet akár a hajas-nak vagy akár a hajós-nak is értelmezhetjük, mivel az Iliász szerint üstökösöknek, hosszúhajúaknak valamint hajósoknak is mondatnak. Hogypedig a haj és hajó szavaink miért azonos alakúak, azt már láttuk abban hogy a kígyó még kijó és haja, haijio, haje (lássad például: Brehm: "Tierleben." Leipzig u. Wien, 1900., 367. oldal.) néven is neveztetett, a magyar népi kijó = kígyó szónak pedig tökéletesen megfelel a magyar népi hijó = hajó, csolnak szó, amelyek eredeti értelme: csúszás, úszás, siklás valamint folyó, kígyózó mozgás is volt, úgyhogy ez a hosszú, hullámos hajtincseknek kígyókkali összehasonlítására is vezetett. Ez összehasonlítást illetőleg lássad egyrészt az alább következő kígyós hajzatú Meduza-fejet és még alább a krétai művészet női fejeit, amelyekre oly jellegzetesek a hosszan, hullámosan kígyózó hajtincsek. Megjegyezem itt pedig még azt is, hogy ami a kún szócsoport szerint h-j hangokkal ejttetett, mint: haj, hajó, hij, hijó, ugyanaz a jász szócsoport szerint természetesen sz-j hangokkal kellett ejttessen, úgymint szaj, szajó, szíj, szijó, ami viszont megfordítva a jász vagy jísz szóalakokat adja. Hogy egy szíj kígyóra s a kígyózó hosszú hajtincsre is hasonlít, említenünk sem kellene. "Kún" fejezetemben szó volt már a Medúza-fő kígyóhajzatáról és említettem ottan haj szavunknak a kígyó régi magyar kijó, kaján, kajín, kión kiejtéseit és származékait, hozzátéve az olasz chioma (kióma) = hajzat szót. Mindezen nyelvi összefüggések közét a Medúza-fő kígyós hajzatával azonban csakis a magyar nyelv segítségével vehetjük észre, aminthogy anélkül még senki észre nem is vette, holott hiszen ezt minden másnál jobban megvilágítja hajlik, hajol, hajlong igénk, amely úgy a kígyó hajlongó mozgását mint a hosszú hajtincs kígyószerű ide-oda hajlásait is kifejezi. Úgyhogy kénytelenek vagyunk a Meduza kígyós hajzata eszméjét is ősnépeink nyelvéből de egyúttal költői gondolkodásából is származónak fölismerni. Annyi bizonyos, hogy a krétai művészet emberábrázolataira, különösen a nőkére, de részben férfiakéra is, jellemzőek a hosszan alácsüngő, kígyózó hajtincsek.
De van ez ábrázolatoknak még egy más jellegzetessége is: az úgynevezett "görög profil". De már Fáy Eleknek is föltűnt volt a filiszteusoknak egyiptomi ábrázolatokon következetesen előforduló "görög" arcéle (lássad a már többször említett művében), amiszerint, aminthogy ez ismeretes, ez az általánosabb arcéltől (a) abban különbözik hogy az orr és a homlok között nincsen avagy alig van egy kevés bemélyedés (b). Ezt látjuk föntebb az egyiptomi filiszteus-ábrázolatokon sőt ugyanezt látjuk még Anuke arcán is, amely istennőt fejdísze miatt is krétai vagy filiszteus eredetűnek kell tartanunk. Ugyanezen arcélt látjuk azonban a krétai művészetben is, úgy a férfi mint a női arcokon, miként az alábbi két, női fejet mutató rajzon is (1 és 2), amelyek krétai falfestményről valók ("Propyläen Kunstgeschichte" nyomán). Észre vehetjük azonban itt — az ábrázolatok kedvességén kívül — még azt is, hogy itt ezen "görög" arcél mégsem olyan mereven egyenes vonalú mint például számos görög szobron látható, ami szerintem azt jelenti, hogy az ilyen arcél a jászoknál ősidők óta létre jött ugyan, és ha néha talán teljesen egyenes is lehetett, 
de ezt a művészetben is már csak későbben a görögök vitték túlzásba, illetve tették aztán többnyire teljesen mereven egyenessé. E fajt illetőleg véleményem tehát az, hogy ezen jász faj az ősmagyar ("keletbalti") fajnak egy, a szintén az ősmagyar fajból kiválott dinári fajjal némileg rokon, gömbölyűfejű származéka ugyan, csakhogy míg a dinári (azaz őstörök) faj csontosabb, durvább arcjellegű, ezzel szemben eme jász faj úgy arcjellegében mint egész testalkatában, és ezzel természetes összefüggésben, egész lelkületében is, még sokat megőrizett az eredeti csallóközi ősmagyar faj gyöngédségéből és finomságából, ami azután művészetében is és egész műveltségében, amint látjuk, megnyilvánult. A szóban volt arcéle pedig e jász fajnak azáltal fejlődött ilyenné, hogy agyveleje homlokrésze, vagy is az agyvelő gondolkodási központjai különösen megnövekedvén, ez a koponya homlokrészét is előrefelé növesztette meg.
Ami azonban épen minket az itt 1. számmal megjelölt női fejen különösen meglephet, az hogy rajta a magyar leányok régi pártája tökéletes mását is ott látjuk, fölső szélén még a gyöngyökkel is. Mi pedig már tudjuk ennek jelképes értelmét is, azt hogy a párta maga a szüzesség és a Hold jelképe volt, a gyöngyök pedig a harmatéi. E képen a párta hátsó sarkáról már csak a csillagos korongocska hiányozik, lehetséges azonban hogy ez hosszú századok sőt talán egy-két ezredév alatt, az oly messzire kivándorolt krétai jászoknál már feledésbe ment, aminthogy ugyanennek nálunk is már alig maradtak nyomai s e csillagos korongocskák emlékét nálunk is inkább csak a népmesék őrizik még. Az 1. számú rajzon még azt is látjuk hogy a hajzatot díszítő gyöngysorok között feketék is vannak, illetve hogy ezek a hajzatnál sötétebb színűek, ami szerint a festőművész itt tehát vagy szőke vagy világosbarna hajat festett. Sajnos a "Propyläen Kunstgeschichte", amelyből e rajzot másoltam, a képnek, amely három majdnem egyforma és ugyanilyen kedves leányfejet mutat be, színezését nem tünteti föl. A 2. számú rajzot szintén színezetlen nyomás után másoltam, amelyen a hajzat igen sötétnek látszott és én itt feketének rajzoltam is, de hogy az eredeti valóban fekete hajat mutate, kétséges. Sőt szerintem e jász faj is eredetileg szőke volt, ugyanúgy mint a dinári faj északabban, például Bajorországban, élő része, és csak délebbre költözve válott barnábbá, aminthogy a dinári faj balkáni része is barna, habár távol van attól hogy fekete hajú lenne, sőt gyakran itt is szőke.
Össze kell hasonlítanunk a fönti két rajzot (1 és 2.) eme kanaáni nőábrázolattal (3). Látjuk e domborművön a kréta-mykénéi művészetteli teljes egyezést, éspedig nem csupán a jellegzetes arcélet illetőleg hanem más részletekben is, amilyenek például a homlokot körítő apró, göndörített hajcsigák, továbbá éppen a hosszan alákígyózó hajtincs, de még az is hogy a nő melle egészen mezítelen, ami az ábrázolatok szerint, különösen a mykénéi nőknél volt divat. E rajzot Ivor Lissner német tudósnak a Hamburgban megjelenő "Film und Frau" című folyóirat 1960. XII/12-i számában megjelent "Rätselhafte Kulturen" című cikkében közölt fényképfölvétel nyomán készítettem. A cikk az ősrégi Ugarit nevű város romjai ásatások általi föltárásáról szól. Ő is figyelmeztet e dombormű kréta-mykénéi jellegére, amiszerint ez tehát mindenesetre a sémiták előtti ős-kanaáni korból való. Idézem itten magyar fordításban alábbi sorait : „Egész mai vallásunk mögött áll titokzatosan, szinte láthatatlanul beleszövődve és a történelem nagy távolában egy a zsidóknál sokkal régebben ama bibliai tájakon élt nép. Ez, amelynek műveltségét 30 évvel ezelőtt tárták föl: a kanaáni volt és körülbelül 3000 évvel Kr.e. telepedett meg Szyriában és Palesztínában." Ezek közé tartoztak tehát a jászok és kétségtelenül még más őstörzseink kivándorló részei is. Írja alább, hogy már 2-3 méternyi földréteg alatt is sémita kor előtti városmaradványok találtattak, de hogy a krétai-minoszi korból származóak még sokkal mélyebbről, 5-6 méternyi mélyből, kerültek elő, amelyek tehát körülbelül 4000 évesek, míg maguk a kanaániak Kr.e. még sokkal régebben kerülhettek oda, csak nehány századdal későbben tehát mint a jászok krétai megtelepedése.
A szóban lévő Ugarit nevű város a mai Latakia közelében, a ma Rasz Samra nevű halom területén állott, vagyis tehát Kis-Ázsia és a kanaáni tengerpart összeszögellésénél, Ciprus szigetévei szemben. Eszerint pedig a fönti dombormű tanúsága szerint vagy azt kell következtetnünk hogy filiszteusok, azaz Krétából avagy Achaiából a görögök elől elmenekült jászok, nem csak Palesztinában telepedtek meg, hanem ettől sokkal északabbra is, vagy pedig azt, hogy e dombormű a délebbre fekvő Filiszteából utóbb került valamiképpen Ugaritba, ami kereskedelem révén is megtörténhetett.
Említettem már az egykori lengyelországi jászokat, akiket azonban ottan jazving, jacviez stb. neveken is neveztek. Anyai nagyapám családját Lengyelországból származottnak mondotta, családi nevét pedig Jaczkó-nak írta. Mivel igen valószínű, hogy az ottani jászokat a lengyelek jaszko és jacko néven is nevezték, így okszerűen következtethető hogy tehát e nagyapám családja, bár lengyelországi, de tulajdonképpen jász származású lévén, a szláv nyelvű lengyelek között épen ezért kapta a Jaczkó, azaz jacko, jaszko vagy jacsko nevet. Ami azután meglepő egyezés, az hogy e nagyapám arca is meglehetősen jász jellegű volt, leányáé, azaz édesanyámé (Magyar Antalné, született Jaczkó Ida) viszont a legcsodálatosabban hasonlított a föntebb 1 számmal jelölt krétai leányarchoz, ami bizonyságául teszem ide édesanyám leánykori arcképét.
Föltűnhetik nekünk még az is, hogy az archaikus, azaz régebbi, görög szobrászatban még a szem, annak dacára hogy a jász arcél megvan, gyakran még nem ül mélyen, mint a későbbiben, vagyis hogy a mélyen ülő szem az elárjásodás dacára sem képezte mindjárt a görögök szépségmintaképét.
Tudjuk ugyanis hogy a nem mélyen ülő szem a "kelet-balti"-nak nevezett magyar faj egyik sajátsága, ugyanúgy mint ahogyan ez sajátsága a mongol fajnak és némely mongoloid fajnak is, ami az arcnak nyílt és barátságos kifejezést ad, holott mélyen ülő szem a tekintetet szúróssá és sötétté teszi. Korábban láttuk egy archaikus görög szobor arcélét a nem mélyen ülő szemmel, míg az ugyanott b-vel jelezett rajz már a mélyen ülő szemű későbbi görög szobrok arcélét mutatja. Azt hiszem tehát, hogy a magyar faj szóban lévő arcjellege tehát eszerint az e fajból származott, kiágazott jász fajnál is megmaradott volt, ha utóbb, a mind több idegen vérrel való keveredés folytán nála e sajátság mindinkább el is veszett.
Van azonban a filiszteusokat ábrázoló szóban volt különböző egyiptomi festményeken és domborműveken, valamint a krétai jász falfestményeken még valami ami nekünk föltűnhet. Az ugyanis, hogy a férfiak sima arccal, szakál és bajusz nélkül vannak ábrázolva, ami azonban például a Mykénében talált ábrázolatokon már nincsen mindig így; tudjuk pedig hogy Mykénében már az uralkodó elem nem a jászok hanem a görögök voltak. Itten a harcosok már szakálasan és nevetségesen nagy orral vannak föltüntetve, nem csupán, hanem igen kezdetlegesen, gyarlón is, ami világosan mutatja az idegen hódítás következtében beállott nagy szellemi hanyatlást, amely azután a "dipilon stílus"-ban érte el tetőfokát és csak az "archaikus"-ban kezdődött meg az újra való emelkedés. Ezen itt bemutatott, a nevetségességig torz, degenerált ábrázolat is mykénéi vázáról való. Igen valószínű tehát, hogy a nem magyari fajú, harcias bevándorlók ilyen nagyorrúak voltak (lássad Schliemannál, Woermannál), amit egyébként a dipilon ízlés emberalakjainak szinte madárfejhez hasonlító feje is igazol (lássad föntebb), úgyhogy e következetesség arra látszik mutatni miszerint az uralkodó hódítók e sajátságukra büszkék is lévén, a nagy orr illetve a madárfejre hasonlító fő ábrázolását a szolgáikká lett, dolgozó fazekasaiktól meg is követelték. Jellemző dolog azonban, hogy mykénéi műtárgyakon is a valamely munkát végező alakok, amelyek tehát alantasabb embereket, szolgákat ábrázolnak: mindig szakáltalanok. Holott ezzel szemben a filiszteus harcosokat ábrázoló egyiptomi domborműveken ezek — a még szabad harcosok is tehát — mindig sima arcúaknak, szakáltalanoknak tüntetvék föl.
Viszont az attikai jónoknál, akiknél a régi jász elem a későbbi görög hódítás és elgörögösödés dacára is, jobban érvényesült, szintén azt látjuk, hogy kevés kivétellel, a fiatalabb férfiak úgy a szobrászatban mint a vázafestményeken, szakál és bajusz nélkül ábrázolvák, míg szakálasak csak a már meglett férfiak, a körülbelül 40 évesnek mondhatók avagy az ennél is idősebbek, de még ezek szakála sem hosszú soha, vagyis nem olyan mint például az északi fajé. Úgyhogy azt kell következtetnünk, miszerint a jászoknál, vagyis a krétaiaknál, a régebbi argolisziaknál, valamint az attikai igazi sőt a már elgörögösített jónoknál is, szokás volt, régi hagyományból, a fiatalabb férfiak arca teljes borotválása. Amely szokás eredete szerintem az volt, hogy, amint már tudjuk, az ősi magyar faj teste, a hajzaton kívül, szőrtelen volt, bajusza, szakála is igen kevés és csak igen későn 20 éves korban avagy még későbben, serkedő volt. Úgyhogy magától értetődőleg ez volt szépségeszményük is, miértis ha valakinek szakála, bajusza korábban serkedett: ezt borotválta. E korábban serkedés előfordulhatott a tudomány előtt isrneretes változékonyság (variálás) miatt, de előfordult nem egészen tiszta magyari vérű egyéneknél is. Említettem, hogy fajunk e testi szőrtelenségére és e sajátság szépségeszmény voltára vezetendő vissza a nőknél a fan borotválása is, ami a görögöknél, bizonyára jón, azaz jász, szokásból, amint ez szobrászatukból is kitűnik, általános volt.
Eléggé ismeretes az is, hogy a nemi érettség valamint az öregedés is a szőke magyari fajnál későbben következik be mint más fajoknál, vagyis, hogy e fajnál sokszor 20 éves egyén is még egészen gyermekszerű megjelenésű. Ezzel tökéletesen egyezik, ha talán túlozva is, a görög regék azon állítása, hogy a hyperboreusok — azaz tehát a mi őseink — több száz évig éltek. Másrészt természetes, hogy az öregedés csak akkor késhet ha a szervezet nincsen kicsapongásoknak kitéve, de csak akkor is ha az egyén nincsen már fiatal korától kezdve nehéz testi munkának, rosszul táplálva nélkülözésnek alávetve, ami pedig, sajnos, a századok óta leigázottságban élő magyar nép nagy többségénél már állandóan így van.
A "keletbalti" fajú, szőke, magyarságnál némelyütt még ma is az a fölfögás hogy "nem szép a bajuszos vőlegény", mivel azt tartották hogy férfinak legkésőbb húsz éves koráig meg kell házasodnia, viszont e fajnak húsz éves kora előtt bajusza ritkán is volt, és ha volt, hát menyegzője napjára ezt bizony leborotválta, nehogy az asszonyok "csúnya vőlegény"-nek mondják.
Lehetségesnek tartom tehát, hogy a test és arc szőrtelensége a jász fajnál is megvolt még, ha pedig később, például Attikában a görög hódítás utáni időkben, idegen vér közbevegyülése miatt, már nem is volt többé általános, de mivel itten az idegen hódítás dacára is az őslakosság szelleme továbbra is uralkodott, így az ősi hagyomány miatt a fiatalságnak borotválkoznia kellett, hogy "csúnyának" ne mondasson. Hogy azután a fiatalság szakál- és bajusztalansága idővel az egész görög műveltségben, sőt későbben, a görögöktől átvéve, a rómaiaknál is elterjedett, ennek a műveltség mérvadói, vezetői mindinkább a jász eredetű attikai és athéni jónok lettek illetve, hogy a görögöknél a műveltség, művészet, költészet és tudomány hazája és otthona Attika és Athén lett. Igaz ugyan hogy a műveltségben a kis-ázsiai jónok is kiválóak volak, de hiszen, mint jónok, ezek is jász eredetűek voltak.
Egyet mást én is fölhoztam itten a kréta-mykénéi műveltségből, ami azonban csak porszem mindazon sok szépségből amit a tudománynak abból sikerült napvilágra hoznia. De menyi lehet még az ami még nincsen napvilágra hozva ? És mi minden pusztulhatott el csak Kréta szigetén is legelőször az oda betört romboló és minden értékeset elrabló harcos de műveletlen seregek által ? És ezután is még menyi minden pusztulhatott ott el e műveletlen nép ottani megtelepülése után ? Amely nép elől, hogy életét megmentse, az őslakosság színevirága, vezető, legműveltebb része, kénytelen volt hajóin elmenekülni ! Hiszen jól tudjuk, hogy műveletlen hódítók elsősorban is a leigázandók legjobbjait, vezetőit irtják ki, mivel számukra ezek jelentenének leginkább veszedelmes elemet. De jól tudjuk azt, is, hogy tudatlan és műveletlen népek az ősműveltségek nagyszerű építményei maradványait ezredévek óta használták, és részben használják még ma is, kőbányául gyarló házaik fölépítéséhez és hogy eszükbe sem jutott soha az esetleg így napvilágra kerülő falfestmények miatt a falból fejthető kövekről lemondani. De és mind ezen kívül menyi minden semmisülhetett meg 5000 év alatt az idő és nedvesség természetes megsemmisítő hatása miatt !
Ami a szóban volt nagyorrú hódítókat illeti : Írtam már arról, hogy a barlanglakó neandertali és neandertaloid emberfajoknak igen nagy orra és igen nagy szemeik voltak. Erre vonatkozólag ide teszek alább egy neandertaloid ember koponyája fényképe után készült egy képet. E koponya a bochum-i múzeumban áll egyéb őskori emberi és állati csontokkal együtt. A képen az igen alacsony agykoponya és a fejletlen járomcsontokon kívül igen jól látható az óriási orrnyílás és az óriási szemüregek is. Tudjuk, hogy az állatoknál az éjjeli életmódú, állandóan félhomályban élőknek igen nagy szemük van. Míg a nagy orr világosan az állatiasan fejlett szaglóérzék bizonyítéka. A rendkívül fejlett szagolóérzékre pedig éppen az éjjeli életmódú és állandóan barlangokban és erdőségekben élő állat- és emberfajoknak van, illetve volt, nagy szüksége. Az erdőlakó, ősgermánokról pedig Tacitus is följegyezte, hogy földbe vájt üregekben is laktak, hogy az időt nem a napok hanem az éjszakák szerint számítják, valamint hogy összejöveteleiket is mindig éjszaka tartják meg.
Hogy viszont nagy erdőségben nappal is félhomály van, elég említenünk. És hozzáteszem — bár erről is szólottam már — a következőket: Kőváry László: "Történelmi regék" című művében (Kolozsvár, 1857) találjuk "Az ördögök végromlása" cím alatt az elbeszélést : „Bihar megyétől keletre Erdélyben van az Ördög hegy, ebben egy 300 lépés hosszú barlang, tele csontokkal kívül kőhalmazok látszanak. A rege szerint e vidéket régen ördögök bírták, emberi teremtés akkor nem léphetett e helyre, mert az ördögök mindjárt elragadták. Egyszer az ördögök a barlang fölött a hegyen nagy táncot, majd a barlangban nagy lakomát rendeztek, istenkáromló beszédeket tartottak, míg iszonyú vihar támadott és Isten, aki az ördögök által elkövetett sok bűnt tovább nem nézhette, mindnyájukat elveszítette. A barlangban látható csontok a villám által agyonsújtott ördögökéi."
Ezen "ördögök"-ről azaz erdei, szőrös vademberekről avagy óriásokról Erdélyben a néphagyomány azt is állítja, hogy igen rútak voltak és hogy igen nagy orruk, nagy szemük és nagy szájuk volt, hogy igen gonoszok voltak és ha valakit elfoghattak, agyonütötték, barlangjukba hurcolták és megették. Valószínű tehát hogy a Kőváry által följegyezett mondában tulajdonképpen két különböző de összevegyült hagyománnyal van dolgunk. Az egyik régebbi s a barlanglakó ősemberekről szólott a másik meg az ugyancsak barlanglakó későbbi rablókról. Észre vehető ezenkívül a keresztény hatás is, amennyiben vademberek helyett "ördögök"-ről van szó, továbbá bűnökről és isteni büntetésről, ami természetesen már a későbbi, a rablókról szóló hagyománnyal van okszerű összefüggésben. Tudjuk, hogy villám barlang belsejébe nem csaphat, amiértis a barlangban heverő csontok sem villámsújtotta ördögöktől, sem villámsújtotta rablóktól, bűnösöktől nem származhatnak, úgyhogy itten a későbbi hozzáadás ügyetlenségét kell észre vennünk. Azt ellenben tudjuk, hogy kezdetleges népek valahányszor bő élelemhez jutnak: vigadozni, táncolni, lakomázni szoktak. De tudjuk azt is, hogy fejlettebb, értelmesebb fajok megsemmisülnek, sőt fajilag lassan még akkor is elenyésznek ha fegyverrel, erőszakkal műveltebb, szellemileg fejlettebb népet le is igáztak.
Ide teszem mégegyszer ezen balkáni származású férfi képét, ennek embertani szempontból való érdekessége miatt. (Leírását lássad korábban) Ez tehát azon faj, amely nehány ezredévvel ezelőtt a Balkán hegységei közül, pusztítva, rabolva és öldösve, századokon át, sőt talán egész ezredéven át, folyton ereszkedett le a tengerpart és termékenyebb tájak felé, leigázva az ottani őslakosságot de utóbb fajilag részben ebbe enyészve, részben pedig a rendkívül szapora volta miatt terjedő földközi faj által kiszorítva, elborítva. Maradványai azonban, íme, a balkáni hegységek között, bár kiveszőfélben, de élettani maradványként (relictum) még előfordulnak.
Már volt említés föntebb Lissner Ivar a "Film und Frau" folyóiratban (Hamburg) megjelent cikksorozatáról. E lap 1960. XII/21. számában írja a krétai írásról, hogy ennek két változata van, egy régebbi amely megfejtetlen és amely a görögök Kréta szigetére való betörése előtti időből való, és egy újabb, amely már a görög megszállás utáni időkből való, és már a görög nyelv számára átalakítva, görög nyelvű is, habár igen régies görög nyelvezetű. Írja hogy itt a görög bazileusz = király szó még pazireu-nak írva. (1960. XII. 22. füzetszám.). De említi hogy e két írásmódon kívül még egy harmadik, még régibb képírásosat is találtak, amely tehát eme kettőnek őse volt, mert eme kettő szótag- és betűírásos, holott ama legrégibb bizonyára még szójegyírás, amelyben minden jel egész szót jelent, úgyhogy ennek megfejtése a legnehezebb. A két újabb írásmódot az angol Evans nyomán "linear" azaz vonalas írásnak nevezi, a régebbit "A vonalas"-nak. A "B-vonalas"-at, amely tehát már görög nyelvű, sikerült is megfejteni. Tartalma kereskedelmi jellegű följegyezések és leltározások. Az "A-vonalas" azonban megfejtetlen maradott, mivel nem görög nyelvű. Írja hogy ez bizonyára a görög hódítók parancsára lett a görög nyelv számára átalakítva. Ennek példányaira a félszigeten is akadtak, ami tehát azt jelenti, hogy a görögök ez írásmódot utóbb másutt is használni kezdették volt, mindaddig amíg a valószínűleg föníciai eredetű mai görög betűk használatba nem jöttek. A "B-vonalas" írás megfejtéséhez többen hozzájárultak, a tökéletes megfejtés azonban csak az osztrák Schermeyrnek sikerült, aki szerint : "Linear A schon vor der Landung der Griechen für eine altkretische Sprache benutzt und nun für griechisch übernommem wurde." Magyarul: "A vonalas a görögök partra szállása (Kréta szigetére) egy ókrétai nyelvre használtatott és lett utóbb a görög számára átvéve." Itt is ugyanaz történt tehát mint a szumerek írásával, amelyet meg a sémíta asszírok vettek át és alakítottak át asszír nyelvre. De igen lehetséges hogy a krétai A vonalas valamint a még régibb képírás és ezek nyelve megfejtése is ugyanolyan ellenségességbe fog ütközni mint az etruszké és a szumeré. Tudvalévő, hogy Halevy milyen harcot indított a szumer nyelv ellen, a szumereket is sémítáknak állítva. Tudvalévő, hogy amikor az egész szumer nyelv is már ismeretessé lett, akkor meg azt állította, hogy ez csak egy titkos műnyelv, amelyet a sémíta papok csak azért szerkesztettek, hogy irományaikat kívülük más ne olvashassa. Halevy csak akkor hallgatott el amikor már az egész, nagyszerű szumer műveltség és ennek turáni volta ismertté lett, valamint bebizonyosodott az is, hogy a szumereket leigázó, harcias de műveletlen asszírok írásukat és műveltségüket a szumerektől örökölték, vették át. Az etruszkokat illetőleg érdekes Lissner azon megjegyezése, hogy például az angol Ventris-nek a krétai B vonalas megfejtése azért nem sikerült mert ő e mögött az etruszk nyelvet sejtette. Holott kutatásaihoz Ventris miként vehette volna alapul az etruszk nyelvet, ha ez "ismeretlen" volna ? (Megjegyezem: az általam bemutatott krétai írás: az A vonalas.)
Régebben olvastam valahol, hogy Krétában találtak még olyan igen régi írott táblákat is amelyeken a fölirat nem egymás után következő sorokban áll, hanem egyetlen sorban, de amely kacskaringóvonalban (spiral) borítja a táblát (itten a). Ennek oka az, hogy a régiek nem mindjárt és nem mindenütt jöttek rá az egymást után következő sorok szerinti írásra hanem mindenképen csak egy megszakítatlan sort akartak írni. A négyszögletesre gyalult rovásboton is, ha az egyik lap (rovat) végére értek, az új sort nem kezdték ismét a bot ugyanazon végén ahol az első sort kezdték, hanem, a botot megfordítva, a sort a következő lapon folytatták tovább, visszafelé, amiáltal a sorok tulajdonképpen kígyóvonalban haladtak ide-oda, ide-oda, ami ha lapon ábrázoljuk, akkor olyan mint a fönti rajzon b. És valóban úgy a régi görögöknél mint másutt is megtaláljuk ezen ide-oda kígyózó sorvezetésű írást kötáblákon is. E sorvezetést a tudósok busztrofedon, azaz barázdáló, sorvezetésnek nevezik. Ámde, ha az írást lapra, táblára alkalmazták, mégsem használták a régiek mindig és mindenütt ezen kígyózó sorvezetést, hanem, az írás során nem akarván megszakítani, ezt a táblán körül kacskaringóztatták (a rajzon a). 1955. avagy 1956. esztendőben találtak Hercegovinában, Humac helységben, az ottani ferences barátok kolostorában egy elég nagy, cirill betűs fölirattal borított kőtáblát, amelyen az egyetlen sor szintén kacskaringóban halad (a fönti rajzon c). A jugoszláv tudósok a föliratot kibetűzvén, megállapították hogy az a kolostor egy Ukrszimir nevű zsupán általi alapítására vonatkozik. De megállapították még azt is, hogy, bár a szöveg szláv nyelvű, de benne a szláv zsupán szó helyett urun áll, amit azonban, adatok alapján, urum-ra helyesbítettek, ami szerintük zsupán jelentésű avar szó, amely azon időben azért volt használatos mivel akkoriban Bosznia és Hercegovina avar uralom alatt volt. Eszerint a szó nem más mint a magyar uram, amelynek régen lehetett a magyarban is urum kiejtése. Tudjuk pedig azt is, hogy régi magyar nyelvű iratokban az -am ragot akkor is oda teszik az úr címhez ha ez az illető esetben nem is volna szükséges. Aminthogy a magyar nép ma is szokta mondani például "bíró uram", ha az illető esetben a rag ott nem is volna szükséges. Hogy e szokás mily ősrégi, bizonyítja a vogul nyelv, amelyben a főisten általánosan használt neve Numi Torem, holott e név tulajdonképpen csak Numi Tor = Fölső Lény vagy Fölső, azaz magasságbeli, Férfiú, míg az -em csak rag és ugyanaz mint a magyar -em, -am = enyém. Egyébként pedig az olaszban, franciában is a hölgyet, urat jelentő madonna, madame, monsignore szavakban a ma-, mon- kezdő szó értelme sem más mint: enyém. Viszont a föntebbiekhez tehető még az is, hogy amaz időkben Bosznia és Hercegovina nem csupán avar uralom alatt állott hanem lakossága is részben még magyar és besenyő volt, de amely népmaradványok a kereszténység fölvételével elszlávosodtak, azért mert a keresztény papság a kereszténységnek sokáig ellenálló e nép "pogány" nyelvét természetesen tiltotta és annak minden emlékét is következetesen irtotta, de amely irtást későbben a szláv majd az osztrák uralom is, most már politikai okokból, ugyanúgy folytatott.
Hogy a fönti Humac helység (Ljubuski melletti domb) neve régebbi iratokban Hlum és Hulm alakban is előfordul, ez azt jelenti hogy a mai szláv hum = domb a magyar halom szó régies halum alakjából származott. Például Milena Preindlsberger-Mrazovic: "Bosnisches Skizzenbuch." (Drezden, 1900. E, Oiersons Verlag) művében e helység nevével kapcsolatban említi is a szláv hum, humac szórégibb chlum (hlum) alakját, de természetesen anélkül hogy ezt a magyar halom, angol hill és olasz colle (kolle) = halom szavakkal is összehasonlítaná. Holott fölhozható itt még az olaszculmine = valaminek csúcsa, hegye szó is, amely a halom és colle szavakhoz ugyanúgy viszonylik mint a magyar hegy = valaminek hegye, hegyes vége szó viszonylik a magyar hegy = mons, Berg szóhoz.
Viszont, hogy a magyar rovásírás menyire hatott még a balkáni szlávok írására, minden üldöztetése ellenére is, szépen tanúsítják a következők: A balkáni szlávok a kereszténység fölvételével az írás mesterségét is megtanulván, első írásukként a bizánci újgörög betűsorból származott glagol, majd utóbb a cirill írást használták. Miután azonban a görögök már ezredévek óta csakis a balról-jobbra haladó és egymás alá következő sorvezetést használták, illetve náluk kacskaringóbani sorvezetés ismeretlen volt, világos hogy a szóban volt alapítási emléktábla szerzője annak ilyen sorvezetését csakis magyaroktól avagy magyariaktól örökölhette, vagy pedig maga is megkeresztelkedett és ennélfogva ősi anyanyelvét megtagadott magyar avagy magyari volt, aki a keresztények betűit már megtanulta ugyan de ezek sorvezetését még nem szokta volt meg.
Más ugyanilyen érdekes adat a következő ("Glasnik Sarajevskog Muzeja." folyóirat, 1895. évi 402-403. old.): Egy Gjurg (György) nevű deszpota (fejedelem) pénzein, amelyeket Szendrő (szerb nevén Smederevo, latin nevén Semendria) városában veretett, saját neve, cirill betűs írással így áll: [-- --] (DESPOT GJURG), de ugyanezen pénzein a város neve, bár szintén cirill betűkkel, de következetesen így áll: [--] (SMDRVO), vagyis tehát az e hangok állandóan kihagyvák. Ilyesmi a bizánciaknál, akiktől a cirill írás származott, szintén ismeretlen dolog volt, holott a magyar rovásírásban szabály, hogy az e, é hang mindig kihagyható, kivéve a szó végén avagy ha kihagyása zavart okozna (bizonyos szabályok szerint a többi magánhangzó is néha kihagyható). Világos tehát hogy a fönti városnév e hangjai kihagyása is a rovásból származott, amely akkoriban a magyarság körében bizonyára, üldöztetése dacára is, általános használatban volt, mert különben nem gyakorolhatott volna hatást még a cirill írásra is. Másrészt pedig mivel Magyarország akkoriban európai nagyhatalom volt és nem csak a szerb deszpoták hanem a szerb királyok is többször magyar fönnhatóság alatt voltak, ezért a magyar hatás annál könnyebben érvényesülhetett. Hogy e magyar hatás akkoriban milyen nagy volt, bizonyítja az is, hogy a szerb királyok, az országukban általános görögkeleti, azaz bizánci, vallás ellenére is, latin nyelvű pénzeket kezdtek veretni. Például :
Urosius rex. (Uros király.)
Moneta regis Urosi. (Uros király pénze.)
Imperator Uros. (Uros császár.)
Moneta regi Stefani. (István király pénze.)
Vagyis: Bizánc közel volta és a görögkeleti vallás általános volta ellenére, mégis a magyar hatalom és ennek latin katholikussága kezdett volt érvényesülni, aminek azután csak a rigómezei (Kosovo polje) nagy török győzelem és Szerbország török hatalom alá jutása vetett véget, amely nagy ütközetet kevésbé a szerbek, mint inkább a magyarok vívtak, és veszítettek, a török ellen, mivel hiszen a történelemből tudjuk hogy a szerbek nagyrésze, Brankovicscsal, a törökhöz pártolva, a csatavesztést okozta. Amiután az egész szerb úri osztály és a nép nagyrésze, a mohamedán vallásra tért, aminek azután számukra óriási előnye az volt, hogy török uralom alatt bár, de az egész szerbség békében élt és zavartalanul szaporodott, holott Magyarországon és Erdélyben a törökkeli, tatárokkali harcok egészen a legújabb korig, a török hatalom hanyatlásáig, soha meg nem szűntek.
Az említett szerb pénzek ábrázolatait és leírását lássad a fönt említett szarajevói múzeumi folyóiratban.
_________________
Besenyő fejezetünkben bemutattam azon eredetileg fűzfavessző fonadékból készülő de utóbb kőbe is átvitt díszítményeket, amelyek főképp besenyő jellegűek. Ilyen minta azonban fönnmaradott sok olyan is amely határozottan jász jellegű. Amiből pedig az következtethető, hogy tehát ősidőkben a vízi életmódú, halászó, hajózó jászok is éltek cölöpépítményekben, amely házak falai nem készülhettek valamely nehéz, súlyos anyagból hanem igenis könnyű vesszőfonadékból és ugyanígy a bennük lévő asztal, szék és a többi berendezés is, amihez a legalkalmasabb anyag épen a hajlékony fűzfavessző; a fűzfa pedig, tudjuk, csakis vizek mellett, vízben bővelkedő talajban terem.
Az alábbi rajzon bemutatok — de egyszerűsítve, csak vonalvezetésében — két olyan mintázatot amilyet ma templomokban, kőbe faragva láthatunk, amelyekről azonban sejthetjük, hogy, bár már keresztény, de jász származású kőfaragó készíthette s a minta még fűzfaveszszőfonadékot utánoz. E kettő közül a Spalatóban (mai nevén Split), egy templomban van, b Olaszországban (Abruzzi, Valle di Pescara, Abbazia San Clemente Casauria). Ma az ilyen díszítmények leggyakrabban három-három egymásmelletti vesszőt mutatnak, van azonban csak kettős is (e rajzon c), valamint igen ritkán négyes is (d), mivel azonban, a kettős nem nagyon szép, a négyes kidolgozása meg már igen nehéz, ezért lett a leggyakoribb a hármas; azzal pedig hogy a jászok számrendszere a négy-nyolcas volt és hogy ennélfogva a jász jellegű mintáknak a kettős avagy a négyes felelne meg, a kereszténységben már a faragó művészek sem törődtek.
Ezen 1-10 számozású rajzok olyan magyar zsinórdíszítményeket mutatnak be amelyeket jász eredetűeknek tarthatunk és a polipot jelképező szívalakra vezethetünk vissza, habár ugyanezen minták éppen egyúttal a besenyőknél is többé-kevésbé hasonló alakban megkellett legyenek, míg viszont a kacskaringók (spirálok) ugyane minták — amint látandjuk — kazár törzseinknél is szokásosak lehettek. E szívalakú zsinórdísz, számtalan változatban de lényegileg azonos alakkal, nálunk főképen mellények, dolmányok hátán látható de előfordult ruhákon másutt is, aminthogy például az itt 2-vel számozott: nadrág elejéről való. Összehasonlításul újból ide teszem 5 és 6 számok alatt e két mykénéi szívalakot, azon megjegyezéssel, hogy ezektől magyar zsinórdíszeinkig 4000 esztendőnyi korkülönbség van. Ide teszek még a 7-10 számok alatt nehány kereszténység előtti magyar sírból előkerült ékszert is, szintén azon megjegyezéssel, hogy ezek és a mykénéi díszek között is pedig 1000 esztendő !
De szempontunkból nem kevésbé érdekes a most elmondottaknál még az is, hogy ez ilyen zsinórdíszítmények (mert voltak egészen más jellegűek is), majdnem kivétel nélkül, fekete vagy sötétkék szövetből, posztóból való ruhákon, fekete zsinórból készültek. Úgyhogy ilyen lehetett tehát régen jász őstörzseink ama, történelmi följegyezésekben is megemlített fekete ruhája és fekete palástja is, vagyis feketesége mellett is kiválóan művészi, a gazdag zsinórozáson kívül pedig még gazdagon ezüstgombokkal, csattokkal, boglárokkal, pitykékkel és kösöntyűvel ékes is. Bár ritkábban de előfordultak hasonló zsinórdíszítmények piros szövet és posztó alapon is, de szerintem valamikor a piros alapon fekete zsinórozás helyett aranyzsinórozás kellett legyen és ez kazár őstörzseink viseletéhez tartozott. Természetes dolog azonban, hogy utóbb, a kereszténységben, a dolgok jelképes mivolta, értelme már feledésbe menvén, minden össze is keveredett. Mind ennek dacára is azonban, ősműveltségünket megismerve, amint alábbi fejezeteinkben látandjuk, el fogunk tudni igazodni, illetve az indítékok értelmét megismerve, az összekeveredett dolgokat ismét szétválasztani is bírni fogjuk.
A föntebb több változatban bemutatott szívalakú zsinórdíszt — amelyről tehát már Huszka is megállapította volt, hogy ez a polip ábrázolata stilizálásából keletkezett jelkép volt — népünk ma "csukafő" néven nevezi, vagyis a csuka fejéhez hasonlítja. Ez elnevezés azonban azért rendkívül érdekes mert tehát még mindig a vízre és vízi állatra vonatkozik, viszont az hogy a mai Magyarországban, a tengertől távol, a polip maga feledésbe ment, igen természetes dolog.
Csuka szavunk tisztán kazár szócsoportbeli szó s vajon ez nem lehetett-e valamikor épen a polip neve ? De e dolgokról majd alább "Kazár" fejezetünkben. Itt még csak azt kell kiemelnem hogy fönti 1-10 rajzaim távolról sem oly tökéletes kidolgozásúak mint amilyen gondos és pontos kidolgozásúak voltak régen mindazon zsinórdíszítmények, amelyeket annakidején többnyire sietve, ceruzával rajzoltam volt le.
________________
Hogy a lengyel nyelvben a jaz szónak úr, előkelő értelme van ez onnan származhat, hogy ottan a régi jázvingok előkelő, úri osztályt képeztek és hogy utódaik a nyelvi elszlávosodás után is az úri osztály részét képezték.
Láttuk hogy a jászok vizi életmódú nép voltak. Ismeretes vízi növény a sulyom. Már a sündisznóval kapcsolatban láttuk azt is, hogy a sül, sil, sul szóalaknak, ha nem is a jász szócsoportban, de szúrás, tüske, tű értelme is volt, amit, r-es kiejtéssel, szúr szavunk is tanúsít. Kétféle sulyom van; magja mindkettőnek fekete színű (a jászok színe). Egyik fajtájának négy (a jászok alapszáma) igen hegyes tövise van. A sulymot németül Jesuitennuss (jezsuitadió) néven nevezik. A jezsuitákkal azonban szerintem azért hozatott kapcsolatba mert fekete, mint a jezsuiták ruhája és négycsücskű sapkája, mert fekete magvaiból imádkozó füzéreket is szoktak készíteni, másrészt azonban valószínűleg még azért is mert e növény neve valamikor jász őstörzsünknél még jez, jézs alakú szó lehetett, amely nevet tüskés volta miatt kaphatta. Láttuk ugyanis hogy a szlávban jézs ma is = sündisznó. Hogy a sulyom latin-olasz trapa neve is szúrós voltából származott bizonyíthatja egyrészt a görög trüpanon, olasz trapano = fúró, az olasz trapanare = átdöfni valamint a magyar tőr = szúró fegyver szó is. (Őstörök szócsoportbeli szavak.)
Viszont a sulyomnak nem csak a mondottakért és még mint vizi növény volt a jászoknál szerepe, hanem elsősorban is azért mert nagy magvai belseje nyersen is gesztenyeízű, tápláló eledelt képez és mert szárítva és lisztté őrölve némelyütt ma is kenyeret is sütnek belőle, amiértis vizek mellett lakó népek itt-ott művelik is. Bizonyos tehát, hogy e növényt régen a jászok, fontos tápnövényükként termesztették is, amire a régi Duna-Tisza köze, ahol a jászok éltek, sok vizével, tavaival igen alkalmas is volt. Az pedig hogy a sulyom, színével, alakjával, levelei tiszta jász vonalritmusával a jász szimbolikába illik, ez az örök Természet azon csodálatos és titokzatos törvényein és összhangján alapszik, amelynek eddig is már több példáját hozhattam föl, amely összhangról őseink bölcsei, táltosai valószínűleg sokkal többet tudtak mint mi.
Hogy őseinknek mily kiváló természetismerete kellett legyen és hogy szellemi teljesítőképességekben is a mai emberiséget valószínűleg fölül is múlták, ezt már eddig is megsejthettük.
______________
A görög hitregék szerint a jónok ősapja Jón vagy Ión volt, amely regebeli személy azonban szerintem azonos Jázonnal is, aminthogy a jászok is azonosak a jónokkal, ha ezek később el is görögösödtek. Csakis ez fejti meg azt is hogy a peloponezuszi Argosz miért neveztetett még "Jázon Argosz"-nak is (Odysszea, 18. ének, 246. sor), vagy is azért mert a jónok "jáz" azaz "jász"-oknak is neveztettek, Argosz pedig a jónok régebbi hazája volt, de ahonnan a görögök elől Attikába menekültek. Tudjuk azonban hogy Kis-Ázsiában is volt egy Jónia. És íme itt is létezett "Sinus Jassicus" másként "Sinus Issicus", azaz tehát Jász Öböl, valamint Jassus (Jásszusz) nevű város is. (Livius: Hist. rom.) Viszont Strabo meg világosan írja, hogy Attika régen szintén neveztetett Jónia és Jász néven is. Viszont a Meyer-féle Lexikonban is olvashatjuk, hogy a görög nyelv jón nyelvjárását Yas-nak nevezték. Említettem hogy az r-z hangváltozás szerint jázó annyi mint járó, ami a már sokszor említett -on képzővel régen tehát jázon-nak is hangzott; amiszerint tehát a Jázon név is tulajdonképpen járó, bolyongó, bolygó, azaz tehát planeta jelentésű. Jázon volt a hajózó regebeli személy, aki pedig eredetileg nem más mint az Ég Tengerében hajózó, örökkön utazó ezüstös Hold; megszemélyesítve: a Holdisten. És íme, nem csodálatos egyezések-e: A jónok, azaz jászok, régebbi hazája neve Argosz, Jázon hajója neve Argo; láttuk hogy e hajó tulajdonképpen kost is jelképezett, láttuk hogy az ezüstös színű óriásjuhféle neve még a belső-ázsiai törökben is argali és hogy a görögben argürosz = ezüst; ami viszont megfejti dunántúli, a Csodaszarvasról szóló regösénekünk "árdeli szép Hold" szavait (Sebestyén Gyula: "Regös énekek." Budapest, 1902. 43. és 48. oldal), amelyek értelme tehát: "ezüstös szép Hold". Ezen árdeli bizonyára romlott szó, amelynek értelmét, amint Sebestyén is mondja, sem a regös énekesek már nem tudták, sem Sebestyén megfejteni nem bírta. De megfejti e szót a török argali, a görög argürosz szó, valamint a magyar népmesék Árgyirus vagy Árgyilus királyfineve. E mesebeli királyfi pedig, aki kedvese után messzire, messzire, heted-hét országon át bolyong, utazik, senki más mint az ezüstös Hold, vagyis a Holdisten, vagyis: istenfi, a Nagy Isten fia, csakhogy a tengertől ma messze élő magyarság e meséjében a tenger és hajózás már feledésbe ment. Én azonban határozottan azt tartom, hogy az ezüstnek tehát ősnyelvünkben létezett egy árgir avagy árgyil alakú neve is, amiszerint azután az Argirus név értelme sem más mint ezüstös, csakhogy e névben mai az névelőnk még uz vagy usz alakban ragként állott a szó végén.
Amiszerint pedig Jázon is: az Ég tengerén hajózó, utazó, ezüstös Holddal azonos, de amely hold istenség utóbb napistenséggé alakult át. Azt is tudjuk hogy úgy a Nap mint a Hold is ősidők óta az emberek legfőbb időmérője is volt. És íme, a régi magyar nyelvben az idő szó még év, esztendő értelmű is volt, vagyis "egy idő" vagy "két idő" eszerint "egy esztendő" illetve "két esztendő" értelmű is volt. Ma is mondjuk: "az idén" = ez évben. És íme: a szlávban ide = megy, halad. De egyezik halad szavunk a hold nevével is, valamint megy (menni) igénk népies mén alakja azonosul a Hold ősi Mén, Min, Mán nevével is. Említettem már a germánok Idun nevű időistennőjét. Viszont jár szavunk teljesen azonos a német Jahr (jár) = esztendő, év szóval, míg a csehben értelemeltolódással jaro = tavasz. Viszont év szavunk teljesen azonos az olasz evo = kor szóval, míg idő szavunk meg azonos az olasz eta szóval, amely szintén kor jelentésű. Továbbá az idő jelentésű kor szavunk azonos a latin hora = idő szóval. Az idő is örökkön örökké halad mint az időmérő Hold is. Márpedig mi más ezen latin hora szó mint halad igénk, kemény r-hangos kiejtése ? Holott az olasz corre (korre) = halad, fut, már r-es és de amely olasz szó meg a magyar kor és latin hora = idő szavakkal azonos. Hát rohan igénk mi más mint ezen kor, hor szótő megfordított kiejtése ? Hát Kronoszról, a görögök öreg ősidő istensége nevéről Karl Ritter német tudós ("Die Vorhalle Europäischer Völkergeschichten." Berlin, 1820., 86. és 87. oldalon) nem kimutatja-e hogy régibb és helyesebb neve Kor és Koros (Korosz) volt ? És mi más ezen Kor név mint kor= idő szavunk ? És mi más ezen Korosz név mint koros = idős, öreg szavunk ? És Ritter nem nevezi-e ezen Korosz időistenséget "der alte Kor"-nak is ? Ha pedig megállapították a Kronosz név idő értelmét és a latin hora szóvali azonosságát, miért nem állapították meg a magyar kor és koros szavakkali még nagyobb azonosságát ? Hát az év szavunk és az olasz evo (= kor) szó hehezettel nem hév volna-e ? És hát ezen szláv vék szó nem tökéletesen azonos-e az olasz vecchio (vékkio) = koros, idős, öreg szóval ?
De lehetséges-e tehát hogy mindezen csodálatos egyezések hosszú sorát még soha nyelvész észre nem vette ? Ha végtére nem magyar nyelvészek, magyarul nem tudva, mindezt nem vették észre, ez azért van mert természetesen, a világgá kürtölt "ázsiai eredet, vad nomádság és keveréknyelv" elmélete miatt a magyar nyelv figyelembe vételére nem is gondolhattak. Sem nem gondolhattak arra, hogy a magyar azon európai ősnyelv, amely mindezen összefüggések fölismerésére vezethet valamiként ezen összefüggések okát is megfejti. De hát a magyar nyelvészek ? És bizonyos álmagyar nyelvészek ? Előbbiek nyilván az ázsiázás elmélete miatt az ilyesmit nem merték észre venni, amaz álmagyarok pedig az ázsiáztatás elméletük miatt nem akarták észre venni.
De térjünk vissza a jászokhoz. Mivel az eddig elmondottak talán az olvasót a jónok jász eredetéről még nem győzték eléggé meg, fölhozom az alábbiakat: Gyárfás István "A jász-kunok története" című műve I. kötete 298. oldalán olvashatjuk : „Ptolemaius a régi Pannoniában lakó népeket előszámlálván Sabaria (Szombathely) környékére Jassius (jássziusz) népet helyez. A Magyar Nemzeti Muzeum Savariában azaz Szombathelyen kiásott római tégláján pedig ez olvasható : »Lucius Savariensis Jonet«." Ugyane tégláról már 1825-ben, tehát több mint száz évvel ezelőtt, hazánk egyik nagy tudósa, a gyűlölködők által minden alap nélkül gúnyolt Horvát István is megjegyezte hogy, ha szombathelyi születésű (savariensis) volt e jón, akkor bizonyára nem volt görög, hanem jász. De Gyárfás írja még, többek között, ezt is : „Bizanti István (1694-ben) írja : »jas, IIIuria része, lakói Játák; neveztetik Jonikának is.«" Továbbá ugyanezen újgörög grammatikust, Byzanti Istvánt, idézve írja még : „Mursa, városa Jóniának, építménye Adrianusnak." Tudvalévőleg Mursa (Murza) a mai Eszék római korbeli neve volt. Továbbá : „Egy római kövön, amely a régi Mursa, ma Eszék, várostól nem messze ásatott ki s Kr.u. 192. év előtti időből való, ez áll : »Divo Comodo Respublica Jasoru.«" Fölhoz Gyárfás még több adatot is, de elég ennyi arra, hogy kétségtelenül kitűnjön miszerint jászok a Dunántúl és Szlavóniában is éltek, valamint hogy ők és földjük neveztettek úgy jász mint jón illetve Jónika- vagy Jónia-nak is. De tudjuk még, hogy régen Erdélyben és Moldavában is éltek jászok. És íme; Gyárfás föl is hozza : „Várhely körül kiásott és Antoninus Pius korábul Kr.u. 140. év körül való római kövön többek között ez áll : »pro saluta et felici Pont., Max. et Anniae Faustinae Aug. Coniugi C. Clod. VI., Praef. M. Dacorum Jassiorum hane statuam is Auroria numinibus. stb.; másik görög, harmadik latin föliratú kövön : »Axius Aelianus Jonius« áll, melyekből kiderül, hogy Erdélyben avagy Moldovában Kr.u. 153-al laktak dák-jászok, és hogy a jonius a jassius-szal ugyanazon egy jász nemzet." Hozzáteszem : Igaz ugyan hogy valaki azt is következtethetné, hogy itt csupán valamely nyilazókról van szó és hogy ezeket a rómaiak, az elnevezést a görögből szedve, adták volna a jonius nevet. De honnan szedték akkor az ennek csakis a magyar nyelvből magyarázható jász megfelelőjét ? Görögül ugyanis io, iosz = nyíl de nem íj. Ugyancsak görögül pedig ijon = nyilas vagy nyilazó. Azt is tudjuk jól, hogy a magyar jász népnév íjászt, ijast, de nem nyilazót, nem nyilast, hanem íjjal fölfegyverzettet jelent; aminthogy azonban gyermekek avagy hozzánemértő fölnőltek is gyakran az íjat nevezik tévesen "nyíl"-nak, ugyanúgy a görögök az ijo, ijosz szót az ősjászoktól átvették ugyan de tévesen alkalmazták a nyílra, mert viszont a görögben toxon = íj és toxotesz = íjász, jász. Amely dolog meg azon gyanút kelti, hogy itt is téves görög szóalkalmazással van dolgunk, és hogy ezen tokszan szó tulajdonképpen tok értelmű kellett volna legyen, vagy is hogy azon tokot jelenthette amelyben az íjat avagy a nyilakat tartották. Tény hogy a nyilakat tartó tok neve a magyarban tegez, amely szónak régen tokoz, tokosz, mélyhangzós változata is létezhetett. Többször láttuk már azt, hogy ősnyelvünkben ugyanazon szó igen csekély kiejtésbeli különbséggel más-más jelentésűvé válhatott. (Lássad például a kettő-kötő-ketté táblázatomat.) A régi irók a Duna-Tisza közében élt jászokat említve írják, hogy főképp íjjal, nyíllal harcoltak, valamint a Traján-oszlopon ábrázolt jásziuszok vagy jazigok kezükben íjjal, nyíllal, fejükön sisakkal, a maguk és lovuk testén pedig pikkelypáncéllal tüntetvék föl. Ám hogy a szóban lévő ij és ijász szavunk nem származott a görögből hanem hogy a görög nyelv örökölte ezt az ősjónoktól azaz jászoktól, íjászoktól, bizonyítja az is, hogy a holdsarló amikor igen vékony: íjra hasonlít, amiről föntebb már volt szó, márpedig a törökben aj = Hold, viszont a törökben, tatárban és ujgurban jej, jaj = íj amiből világosan kitűnik hogy nem a magyar, a török, a tatár és az ujgur nyelv (utóbbi egy régi török nyelvjárás) vette Hold és íj értelmű e szavait a görögből, hanem hogy megfordítva: a görög nyelv örökölte, de ezt már tévesen alkalmazva, io, iosz szavát Kréta szigete és a félsziget jász őslakóitól. Említettem már a jászok Jón vagy Jázon Holdistenét és hogy a holdkaraj íjhoz hasonlít, ami tehát a török aj = Hold és jaj = íj szóban is kifejeződik; de ez a görög nyelvben nem fejeződik ki. Amihez tehető még az is, hogy a török regékben a megszemélyesített Hold neve Aj-kán = Hold-király = Hold Isten.
A jászok pikkelypáncélzatát illetőleg, azt hiszem hogy ennek római ábrázolása némelyütt kissé túlozott is, kissé regényessé (romantikussá) téve, például ott ahol nem csak a harcos minden része (a fönti rajzokon B és C), hanem még a ló lába is, egészen patáig, sőt még farka töve is, pikkelyesnek tüntetve föl (a rajzokon C). De nem is kívánható, hogy a Traján-oszlop domborműveit — amelyekről a fönti ábrázolatok valók — faragó művészek minden részletet a néprajztudós pontosságával dolgozták volna ki. Mégis az általunk már tudott dolgokat szemelőtt tartva, meglepetve kell észre vegyük, hogy például a B és C rajzon nem csak ott látjuk ismét a "görög" azaz jász, arcélt (profilt) hanem még a teljesen borotvált arcú és jász szokás szerint hosszú, a hátra lefolyó hajat viselő harcosokat is. (C és B rajz) Holott a germánok a római ábrázolatokon szakálasak. Igaz ugyan, hogy az A rajzon a jász harcosok is szakálasak, de azt hiszem hogy a jászoknál olyan szokás volt, hogy nőtlen férfiaknak nem volt szabad szakálat, bajuszt növeszteniök, csak nőseknek, avagy csak miután apává lettek. Hogy azonban a jászoknál a lovak fejét is pikkelypáncél valóban borította, igen világosan látszik abból, hogy az állat szemei számára, hogy az láthasson, de szemei mégis védve legyenek, lukacskákkal ellátott dobozka volt a páncélzatba alkalmazva. (B és C).
Érdekes egyezésként fölemlítem: Károli Gáspár régi magyar bibliafordításában Sámuel 1.könyve XVII. részében olvashatjuk, hogy a filiszteusok óriástermetű harcosa, Goliát, "halhéj" páncélba volt öltözve. Mely más értelmű lehet pedig e "halhéj" páncél elnevezés mint pikkelypáncél ? Eszerint tehát még a palesztinai jászok is, miként a magyarországi ősjászok is, viseltek pikkelypáncélt, ami halászó hajózó népnél igen érthető dolog. Mindenesetre azonban utána kellene nézni hogy a Biblia eredeti szövegében e "halhéj" szónak mely szó felel meg ? [1]
Kiemelhető még, hogy a fönti A rajz egyik fején szintén jász arcél látható. (A legfölső fején.) Ez utóbbi alakokon a páncélzat nincsen túlozva, regényesítve, hanem úgy van ábrázolva amilyen az valószínűleg a valóságban is volt. Figyelmet érdemel, hogy a kar fölső részén a páncélzat alól az ing is kilátszik. E három alak gondosabb, pontosabb kidolgozott voltát az is mutatja, hogy az egyiknek balkarján karmantyú is van föltüntetve. Ennek célja az volt, hogy az alsókart az íjideg csapásaitói védje. Az mindenesetre bizonyos, hogy a nagy Traján-oszlop több száz alakja kidolgozását — ha tervét egy művész alkotta is — több szobrász kellett végezze, ezek meg természetesen nem dolgoztak mindenben egészen egyöntetűen. Valószínűnek tartom azt is hogy a jászok sem használtak kizárólag csak olyan halpikkelyszerű páncélt amilyet e trajánoszlopbeli domborműveken látunk, hanem olyat is amely — ahogyan azt már a kunokkal összefüggőleg leírtam — csupa rombuszalakból képeztetett, aminthogy ezen alak nem csupán a kunok szimbolikájában, hanem a jászokéban is szerepelt. Az ábrázolatokon nem látjuk itt ama fönt kiszélesedő jász sapkát, amelyet az egyiptomi domborművek mutatnak de nem is valószínű hogy minden jász törzs, és még hozzá annyi ezredéven át, mindig egyforma viseletet használt. Mindenesetre elég érdekesek a római domborműveken látható jász sisakok is. A B és C rajzokon lévők valamilyen hajlított szaru- avagy fémpántokból készülhettek, az A rajzon láthatók pedig vagy igen kemény bőrből vagy pedig réz- vagy vaslemezből, olyanféle képen ahogyan azt a besenyő sisakokról szólva már leírtam. Mindenesetre tény azonban, hogy ezen jász sisakok meglepően hasonlítanak az általam föntebb szintén már leírt és képekben is bemutatott azon magyar sisakokhoz, amilyeneket nálunk a harcosok még nehány századdal ezelőtt is viseltek és amilyeneket múzeumainkban ma is sokat láthatunk. Ilyen érdekes az A rajz sisakjai tetején lévő hegyes ék is. Láttuk, hogy hasonló hegyes ék volt a mongolok sisakja tetején is, mi pedig tudjuk, hogy az ék a rombolás jelképe lévén, ennélfogva jelképezhette a harcot, a harcost magát vagyis kún szóval: a katonát azaz a hatót, a ható erőt vagyis a hatalmat is. Tudjuk hogy régen a királyi hatalom jelképe is a hegyes ékekből álló korona volt. Viszont a tetején hegyes éket viselő sisak a német katonaságnál még nemrégen is általános volt, amit a németek bizonyára vagy a mongol sisakok ékjét vagy pedig a Traján-oszlop jász harcosok ábrázolatait látva, utánoztak volt. Föltételezhető mindenesetre az is, hogy tehát a hegyes ék a rombolás és a harc jelképeként nem csak a kunoknál hanem más őstörzseinknél is szerepelt. Azon tényből pedig, hogy a régebbi német katonaság sisak éke oldala nem egyenes hanem kissé homorú, vagyis tehát jász vonal ritmusú volt, ebből az is következtethető, hogy a Traján-oszlop jász harcosai sisakján ábrázolva -- vagypedig régi mongol sisakokon ilyen ék is látható volt és tehát épen ez utánoztatott. Tény egyébként, hogy ugyanilyen sisakék régebben az angol katonaság sisakjain is megvolt, kérdés marad tehát hogy ezt az angolok a németektől vették-e át, avagy a németek az angoloktól ?
Végül kiemelem itt mégegyszer azon föntebb is már szóvá tett oly föltűnő különbséget, amely a Traján-oszlop ábrázolatai szerint a pikkelypáncélos, sisakos, karmantyús jász harcosok öltözete fejlettsége és az ugyanotti ábrázolatok germán harcosai öltözete gyarlósága között látható (a fönti rajzok közül D), ami kétségtelenné teszi azt is, hogy tehát a jászok műveltsége is a germánokénál azon időkben sokkal fejlettebb volt. Amit egyébként az is kétségtelenné tesz, hogy a rómaiak a jászokat soha teljesen legyőzni, sem földüket, a Duna-Tisza közét, elfoglalni nem bírták és hogy ennélfogva e földterület, bár három oldalról az óriási és oly hatalmas római birodalom által körülvéve, de mindvégig, a római hatalom hanyatlásáig leigázatlan és szabad maradott. Igaz ugyan hogy a rómaiaknak e terület legdélibb részére behatolniok sikerült volt, de itteni uralmuk igen rövid ideig tartott. Ez időben készültek az úgynevezett "római sáncok", de amelyek alkata tanúsága szerint, ezeket nem a rómaiak ásták hanem a jászok a rómaiak ellen.
_______________
Bár jászaink nevét fordították néha latinul sagittarius-ra, azaz nyilazóra, mivel a magyarban a jász névnek valóban volt íjász, vagyis tehát nyilazó értelme is és a jászok tényleg kiváló nyilazó harcosok is voltak, és, amint azt a Traján-oszlop domborművein is ábrázolva látjuk (a fönti B rajz) vágtató lóról hátrafelé is tudtak nyilazni, de már a palesztinai filiszteusok neve ily értelmére kevés utalást találunk. Pedig a régi zsidók a filiszteusok nevét pelistim-nek is szokták volt írni. És íme, a görög belone, belosz = nyíl, tű, hajító dárda, a francia flèche (flésé), a német Pfeil (eredetileg: péjl) = nyíl, hangtanilag a pilistim névvel azonos, sőt az olasz freccia (freccsa) = nyíl is ide sorolható, annak dacára is, hogy ez már kemény r hangos kiejtésű szó. Mi több, a régi zsidók — például Mózes: Genesis, XV. 16-21. — a filiszteusokat hamorim = nyilazó, dárdavető néven is szokták volt nevezni, az pedig hogy a filiszteusok kiváló nyilazók voltak, némelyütt a Bibliában is megemlítve. Ezen hamorim nevet latin szövegekben amoreus-ra változtatva találjuk és a filiszteussal nem azonos népnek tartják, attól eltekintve, hogy némelyek úgy ezeket mint az amoritákat is, szőke voltuk miatt, árja népeknek vélik, míg mások mindkét népet, szőke voltuk ellenére is, sémitáknak tartják. A zsidó szövegekből azonban e két nép azonos volta eléggé kitűnik, vagyis annyi mindenesetre, hogy ezen hamorimek avagy amoreusok legföljebb ha a több törzsből álló filiszteusok valamely különösen kiváló nyilazó törzse voltak. Hogy viszont sem árják, sem sémíták nem voltak, hanem fajunkbeli jászok, ezt, azt hiszem, kétségtelenné tehetem. Hogy a filiszteusok szőkék és kékszeműek voltak, ezt adatai alapján a tudós angol Sayce mutatta ki. (Lássad: A.H. Sayce: "The Races of the Old Testament." II. Edit. London, 1893. és "The Hittites, the story of a forgotten Empire." III. Edit. London, 1903.)
Mégis a tudósok a filiszteus név nyilazó értelmét vagy nem veszik észre vagy pedig teljesen figyelmen kívül hagyják és ezek nevét következetesen — habár igen helyesen és joggal ! — csak vándor, elköltözött, bolyongó értelműnek magyarázzák. Azért teszik pedig ezt helyesen és joggal mert e névnek ilyen értelme is valóban volt. Mi azonban már többször említettük, hogy ősnyelvünk szavainak és így az abban előforduló neveknek is, csekély kiejtésbeli különbséggel, más-más értelme is lehetett, ami szükségszerűen következett abból, hogy őstörzseink más-más dolgokat is szerettek a saját kultuszukbeli szócsoportjukba tartozó szavakkal megnevezni, aminek természetes következménye lettek a különböző jelentésű de hasonló hangzású szavak.
Láttuk már hogy az ió, ion, Jón, Jázon szavaknak és neveknek szintén volt, a nyilazás értelmén kívül még bolygó, bolyongó, utazó vándorló azaz jázó, ijázó = járó értelme is. Az olaszban ma is ire (íre) = menni, járni; a régibb olaszban ivano, ito (ívano, ito) = mentek, ment, viszont a németben irren = tévelyegni, bolyongani. A szlávban is icsi vagy ityi = menni, ide = megy. Világos tehát hogy mind e szavak a magyar idő szóval vannak közvetlen összefüggésben, illetve hogy a magyarban is kellett léteznie egy i tövű és haladást jelentő szónak, de amelynek mai nyelvünkben már csak nyomaira találunk, például az olyan szavakban mint iram, iramodik, ironga, irongál, illan, iszkol, amelyek gyors haladást, futást, csúszást jelentenek, aminthogy ironga népünknél a korcsolyát jelenti de amely régen még csontból készült. Tudjuk azt is hogy a görög regében a tehénné változtatott Ió vagy Ijó, egy Hera istennő által küldött bögöly által űzve szüntelenül bolyong, fut. Hogy e tehén nem más mint a nőként megszemélyesített örökké haladó Hold, ez a mythologusok előtt eléggé ismeretes, amihez azonban hozzá teszem, hogy ezen Ió avagy Jó szó ősnyelvünkben egyaránt jelentett tehenet mint juhot is és hogy megvolt jó, jú és í vagy jí alakban is, amely jó kiejtésből származott a szanszkrit gó = tehén szó is. Azt pedig szintén tudjuk hogy a jú, mivel örökké vándorol, a vándorlás és a Holdjelképévé is lett. A görög rege szerint Jó egy szintén regebeli Jázosz leánya volt, aki bizonyára azonosítható Jázonnal, viszont a Jázosz név utal arra, hogy ezen egész Ió-rege is tulajdonképpen jász eredetű.
A filiszteusok nevét tehát általában úgy régebben mint újabban — és tehát helyesen — vándorlónak, bolyongónak értelmezték és értelmezik. A Biblia görög és latin fordításaiban is nevüket allophylus, alienigena szóval írják, amely elnevezések értelme: vándor, elköltözött, idegen. Úgyhogy például 1706-ban Hiller Máté: ("Onomasticum sacrum." Tübingen, 1706. 4. 279-80, 905-6. oldal) a filiszteusok nevét, akikről egyébként Palesztina neve is származik, a héber pelistim szóból magyarázza, amely szó = exules, peregrinus, azaz tehát: száműzött, vándorló. Amely magyarázat igen helyes is és még azzal is megtoldható, hogy a filiszteusok, amint erről már írtam, valóban Kréta szigetéről, a görögök oda történt betörése miatt menekültek volt Palesztinába. Össze is vetik a tudósok a filiszteus vagy filisztinus valamint a Palesztina nevet is a héber pelistim és etiop palas, falas szavakkal, amelyek szintén vándorló, vándor jelentésűek, de amihez hozzá kell tennem még a görög planao és a szerb-horvát bluditi szavakat, amelyek szintén bolyongás értelműek és a fönti szavaktól csak abban különböznek hogy az árja nyelvszokás belőlük az első magánhangzót kihagyta. A planao görög szóból származó planeta szót mi is bolygó-nak fordítjuk, amely szavunkban azonban az első magánhangzó is megvan. Idézem itt Hiller latin szövegét, mivel ez szempontunkból igen érdekes "Ipsi autem Caphthoraei (Kréta szigetét régen Kaftor-nak is nevezték.) et sua et Deorum nomina ab exilio ducentes vocati sunt Pelischtim = exules. Amos 9:7: et Kerethim, e patria sua, Caphthore scilicet, excisi. Ezechielis 25:16. Sophoniae 2:5. 1. Samuel 30:14. Prius enim vocabulum Pelescheth regionis occupatae vocabulo derivatum radicem habet palasch, quae respondet aethiopico verbo phalasa, id est, migrare, peregrinari, unde flexum tephlasa, incertis sedibus vagatus est."
Csakhogy mindezen héber, etióp, görög, szláv, magyar: bolyongást jelentő szavak, amelyekhez még az olasz pellegrino = vándor szó is hozzátehető, sokkal régibb eredetűek a jászok Kréta szigetéről Palesztinába költözésénél is, mivel ezek már fajunk ősnyelvében is meglévén, innen kerültek a más, későbben keletkezett nyelvekbe. Láttuk hogy a regebeli Jón vagy Jázon neve értelme is már járó, menő, utazó, bolyongó volt, amely regebeli személy tulajdonképpen a megszemélyesített Hold: a planeta, a bolygó, bolyongó, utazó égitest, amely az Ég végtelen tengerében utazik, aminthogy a regebeli Jázon is a tengeren messze hajózó hős, azaz a jászok mondai ősapja, a Hold istensége, aki hajója is képzeltetett holdkarajalakúnak; azt pedig már szintén mondottuk, hogy a jászok ősrégi időkben, az Alföldünket egykor borított tengeren is már hajózó és halászó nép voltak, a kivándorlott jászoknak Kréta szigetéről Palesztínába költözésénél ezredévekkel régibb időkben tehát.
Azonban, ha mégis a régiek, sőt az újabb tudósok is a filiszteusok nevét állandóan vándornak, bolyongónak tartották, magyarázták, holott a jászok neve nálunk úgy régebben mint ma csakis íjásznak avagy nyilazónak magyaráztatott és magyaráztatik, honnan vették tehát összes régebbi magyar de latin nyelvű irományaink, okirataink azt, hogy jászainkat következetesen mégis filiszteusoknak és nem sagittariusoknak nevezték, holott a jászok valóban kiváló íjászok voltak és még nevük is magyarul ezt jelentőnek volt elfogadva ? Szerintem ezt onnan vették, hogy a magyarság között, és mindenesetre főkép a jászság között avagy legalábbis ennek műveltebb elemei között, régebben igen is élt még annak hagyománya, hogy ama, messze szigetekre és Palesztina partjaira elköltözött és a Bibliában is szerepelő nemzet, igen régi időkben kivándorolt jászokból állott, amely hagyomány tehát a jászok között kétségtelenül még kereszténység előtti időkből maradott volt meg, sőt emez az őshazában maradott jászok és a kivándorlottak között némi összeköttetés is, talán ezredévekig is, még megmaradott volt. Amit azért is és annyival is inkább föltételezhetünk, hogy, amint már megsejtettük őseinknek, avagy legalábbis ezek táltosainak, olyan szellemi képességeik is voltak, amelyek segítségével egymástól ezer meg ezer mértföldnyi távolban élő egyének is egymással érintkezni voltak szellemileg képesek, minden anyagi összeköttetés nélkül is. Azon hagyomány tehát hogy ama palesztínai filiszteusok is jászok voltak, nálunk csak a kereszténységben kezdett mindinkább elhomályosulni, majd nehány század előtt feledésbe is ment. E feledésnek szerintem két oka is volt, éspedig elsősorban is a keresztény vallásosság, azért mert a Biblia szerint a filiszteusok "Isten kiválasztott népének" ellenségei voltak, vagyis tehát egy "gonosz pogány nemzet". E fölfogás természetes következménye lőn azután, hogy a kereszténnyé lett jászok mind kevésbé szerették a filisztéusokkali rokon voltukat hangoztatni sőt ezt mindinkább szerették elhallgatni, valamint ha ezt valaki említette is, ez említést sértőnek, gúnynak kezdték fölfogni, úgyhogy ilyképpen őket nem jász magyarok megbántani nem akarván, a dolog végkép el is felejtődött. A feledésbe menés másik oka a magyarságnak osztrák igába jutása volt. Leigázott nép önérzete már amúgy is csökken, az uralkodóé és másokat leigázóké pedig növekedik. De ezenkívül a leigázó hatalomnak érdekében állott a magyarságnak ártani, azt irtani, nehogy az megerősödvén, az igát lerázza és a minden természeti kincsben oly gazdag hazája földét idegenek által kihasználni többé ne engedje. Ezért az uralkodó idegen hatalom minden lehetőt elkövetett a magyarság önérzete és lelki ereje aláásására is. Vagy is olyasmi, hogy egy oly régi, hatalmas és művelt nép amilyen a filiszteus volt, amely egy ideig még Isten kiválasztott népe fölött, a zsidók fölött is uralkodni volt képes, ez a magyarság egyik ágának kivándorlott része volt, ilyesmi a magyarságot leigázó hatalomnak kellemetlen dolog volt. Ilyesmi tudatát tehát a magyarságból ki kellett irtani, amihez egyik igen alkalmas eszköz volt, amint láttuk, a vallásosság is, de rendeletileg is meg lehetett tiltani a jászokat okiratokban filiszteusoknak nevezni. Eltekintve pedig mindettől, az öntelt tudákosság, különösen nem magyaroknál, a hatalommal egyetértve, sőt ezáltal pártfogolva és előmozdítva, az ilyesmit következetesen gúny tárgyává is tette, aminthogy fiatal koromban nemegyszer, ha például Gyárfás „A jász-kunok története” című megbecsülhetetlen értékű, hatalmas terjedelmű, nagy művére hivatkozva — amelyben a jászok és filiszteusok azonos volta szintén bizonyítva — ez azonosságot említettem, ilyenféle válaszokat kaptam : „Ugyan ! Mi köze lehetett volna egy a belső-ázsiai pusztákról bejött műveletlen, nomád keveréknépnek a filiszteusokhoz !?"
Ugyhogy ma már nemsokára 200 éve lesz annak hogy Horvát István írta : „A jászokat a régiségek philistaiusoknak nevezik." Alább pedig : „1741. évtől fogva, mintha a philisztaeusok akár kivesztek, akár hazánkból kiköltöztek volna, egyszerre megszakad a philistaeus név sora, anélkül, hogy legkisebb okát adhatnók." Én azonban, azt hiszem, az okokat is megállapítottam, amelyek között pedig a leghathatósabb épen egy titkos császári rendelet lehetett.
Gyárfás István valamint Horvát István is, régi okiratokból több adatot hoznak föl, amelyekben jászaink filiszteusoknak neveztetnek. Ezeket itt mind ismételnem fölösleges, mert elég meggyőző már egynehány is. Például Nagy Lajos királyunk korából, 1357. esztendőből : „Quod cum inter Ladislaum Leustechii, filii Marcelli de genere Wrs Vaiuodae Philistinorum ab una, et inter Dominum" stb. Amely adat szerint Örs nevű férfi a filiszteusok vezérének mondatik. Továbbá: 1395. évből Zsigmond király korából : "Fidelibus suis nobilibus viris Emerica filio Alba, officiali per magnificum virum Franconeum supremum thesaurarium nostrum inter Philistaeos seu Jassones constituto, item magistra Thomae, filii Georgii de Domoszlo, ac Stephano filio Ugrini salutem et gratiam. In personis Philistacorum seu Jassonum universorum in descensu vocato commorantium nostrae graviter conquestum est Maiestati, quomodo Philistaei seu Jassones nostri in descensu Negyszállás nuncupato residentes." Ez okmányban tehát háromszor is megmondva hogy filiszteus = jász. Továbbá Zsigmond király 1427. évi oklevelében : "Pohárnik de Berzevicze Philistaeorum regalium comes." Többet ezekből idéznem nem érdemes, érdemes azonban a fönti írók nyomán fölhoznom még nehány adatot affelől, hogy nálunk régen viszont a filiszteusok nevét, annak dacára is hogy ez "vándor"-nak értelmeztetett, mégis következetesen "jász"-nak fordították volt : „a Révai Codexben többek között mondatik: »mikoron azért kibocsátta volna pharao az népet, nem hozzá által őket az Úr az Yazoknak földén« stb., »elvesznek a jászoknak maradéki.« Alább: »Úrnak igéje ti reátok nak földő.«" Gyárfás (említett műve, 288. old.) megjegyezi : „a »jász« fordításnak az eredeti héber szövegben mindenütt pelistim, a vulgatában philistin szó felel meg. A XVI. sz. debreceni magyar legendában Dávid király életében olvashatni : », és a Goliád óriás« stb., alább : »kit volna.« Alább: ».« Alább : »Szent .«" Volna ilyen is még több is, de teljesen elég ennyi is.
Végül a már elmondottakhoz tehető még hogy a Magyarország területén élt ősjászok is neveztettek metanoszta jászoknak, amely görög szó értelme szintén, költözködő és vándor értelmű. Szerintem ez elnevezés azonban nem azt jelenti, amint azt némelyek vélik, hogy ezek valahonnan messziről jöttek volna Duna-Tisza közi hazájokba, hanem ez csak valamely saját elnevezésük fordítása, amely elnevezés pedig náluk mythologiai vonatkozású lehetett és tulajdonképpen mythikus ősapjuk és Holdistenük, az utazó, hajózó Jázon (= járó, hajózó) nevére vezetendő vissza. Igy sejtem azt is hogy a rómaiak által gyakran használt jazig vagy jazyg név alakban is az -ig vagy -üg végzés is vagy a magyar ük = ősapa szónak felel meg, vagy pedig a magyar -ak, -ek, -ik többesszámot jelező rag. Említettem, hogy például a besenyők szláv pecseneg nevében is az -eg végzés a magyar -ők többes számot jelentő ragra vezetendő vissza: besenyők.
Ismerjük a Bibliából a zsidók papjai és profétái örökös panaszait és fenyegetődzéseit a nép ellen, sőt még a királyok, mint például Salamon ellen is, hogy ezek a "pogányokkal", azaz tehát Palesztina vagy Kanaán őslakóival nem csak összeházasodnak, hanem ezek szokásait is követik, istenségeiket imádják, ezeknek szobrokat, oltárokat állítanak és nekik áldoznak is. Hogy pedig ezen "pogányok" az egész zsidóság kialakulására mily nagy befolyással lehettek, kitűnik a következőkből : Az "Izrael" név maga sem más mint valamely filiszteus törzs neve, vagyis a baszk nyelvben máig fönnmaradott Izara = Csillag szó alig elváltozott alakja s amely szintén Csillag értelemmel bizonyára a jászok nyelvében is megvolt, amely szó etimonja a magyar izzik = fénylik, ragyog, valamint izink = szikra és kicsi. Mindez tehát azt jelenti, hogy miként például a bolgárok is, habár elszlávosodtak, de a bolgár nevet nemzeti nevükként mégis megtartották. Ugyanígy tehát a zsidók is valamely jász törzs izra vagy zara nevét tartották meg. Tudjuk, hogy az él avagy éli szó a sémiben Isten értelmű volt de tudjuk azt is hogy Isten a régi magyarban, például a majd ezer éves Halotti Beszédben is, Éleve = eleven, élő = Isten és aminthogy népünk ma is használja még az "Élő Isten" avagy "az Eleven Isten" szólást. Láttuk föntebb azt is, hogy a jászok neve létezett régen ját, jád és júd alakban is. Úgyhogy eszerint nem is lehet kétséges hogy a zsidók Juda nevű törzse sem más mint a jászok, azaz filiszteusok valamely elzsidósodott és a Mózes-vallásra tért törzse volt.
Láttuk azt is, hogy a jésités, különösen a szavak elején, a jászok beszéde egyik jellegzetessége volt, ami a moldovai csángók jász eredetű része beszédében ma is megvan, de ami megvan a jász név kezdő j hangjában is, habár észre vehettük hogy ugyane név ejthető volt jésítés nélkül is ász, ísz, úz alakban is, aminthogy Erdélyben ma is van Úzon nevű folyóvíz és helység. Föl is tűnhet nekünk a sok jésített vagy jésítetlen filiszteus és zsidó város- és személynév. Például: Aszdod, Aszkalon, Jeriko és Gáza városnevek, amelyek közül az egyikben ugyan sz-r, a másikban pedig j-g hangváltozás van, amelyek dacára is azonban a jászos szóalak fölismerhető, ugyanúgy mint a Jordán folyónévben is, amelynek értelme is aligha volt más mint folyó, amely név jor része szintén sz-r hangváltozott és folyást jelentő jász vagy júz lehetett, de amelynek eredeti értelme víz volt. Viszont valószínű is hogy a víz neve a jászoknál ilyen alakú volt és jíz kiejtéssel is létezett, de létezhetett emellett o mélyhangzós kiejtéssel is, mert hiszen tudjuk hogy besenyő szócsoportbeli víz szavunknak is a németben a mélyhangzós vasz-er (Wasser), tájszólásos vosz-er (Wosser) felel meg. Ellenben a Jordán név dan részében a szintén vizet és folyást jelentő ősnyelvünkbeli dan, don, ton szóra ismerhetünk, amely él ma is egyrészt a Duna, Don, Deneszter, Deneper (árja magánhangzó-kihagyással Dneszter, Dnjepr) folyónevekben, és megvolt a Volga régi Tana nevében, míg e folyó mai neve kétségtelenül a palóc szócsoportunkbeli foly, vol szavunkból származott. De él egyébként a ton vagy don szó a mi -ton ragunkban is, amely folytonosságot jelentve megvan ma is még foly-ton szavunkban és meg volt a régebben általános olyan kifejezésekben mint futton-futva, folyton-folyvást stb. Úgyhogy mi sem valószínűbb minthogy a Jordán név értelme: víz-folyó, vízfolyás azaz folyóvíz volt. Ezenkívül fölhozok itten a Bibliában, csak egynehányat a sok közül, jász hangzású neveket: Jehova, Jahve, Jézus, Jézsua, Jozafat, József, Józiász, Ezaiás, Ezaú, Jónás, Uziás, Ahasz, Izrael, Júda, Judit, Izebel vagy Jezabel, Jotan, Jozsán, Jezirak, Joáb, Joákim, Joasz, Joahoasz, Jehona, Jonatan, Jeruzsalem. Ismeretes, hogy utóbbi város neve tulajdonképpen Jeruszalaim volt. Jeru ugyanis a héberben lakás, otthon értelmű, szalam, szalaim pedig = galamb, galambok, bár jelent ugyane szó békét is; amiszerint a város neve: galambok-városa, galambok otthona, volt.
De hátra van még az Ahasverus avagy helyesebben Ahasveros, vagyis a rege beli Bolygó Zsidó neve. Hogy a bolygás, bolyongás a jászokkal menyire összefüggésben van, mi már tudjuk. Azt is tudjuk már, hogy jász jésítés révén e nevet akár Jahasverosnak is számíthatjuk, amihez pedig hozzáteendő, hogy a szlávban jehat, jahat főkép utazást jelent, bár van lovaglás értelme is. Úgyszintén fölemlítendő az északi népek jaht, jód, jót szava, amely hajót jelent. Kimutatható továbbá hogy a zsidó nevekben az aha vagy ah jelzés h hangja tulajdonképpen csak egy megnyújtott aaa hang kiejtését jelentette, vagyis hogy mássalhangzóként nem volt számítandó. Amiszerint azután az Ahasveros név akár Jaasveros-nak is vehető. Igaz ugyan, hogy a zsidók a perzsa Xerxesz királyt is nevezték Ahasveros néven, hogy azonban mely okból, megfejtve nincsen. A keresztény hagyományban ellenben Ahasverus egy zsidó varga volt, aki amikor Jézus utolsó útján műhelye előtt megakart volna pihenni, egy sámfát fölkapva, őt ütlegeléssel tovább menni kényszerítette, amiértis őt Jézus azzal átkozta meg hogy örökké bolyongjon, soha meg ne pihenhessen, de hogy az Utolsó Ítélet napjáig (= a világ végéig) meg se halhasson. Ha mármost az Ahas névrészt Jaas-nak értelmezzük vagyis annak neve részeül aki a jászok Jaas nevű istenségét ütlegelte volna, akkor itt azt is sejthetjük hogy itt is valamely ősrégi mondával van dolgunk amelyet csak utóbb, és ezt bizonyára át is alakítva, a kereszténység hozott Jézussal is kapcsolatba. Nem valószínű pedig, hogy a sámfával való verés és a név ver szótagja csak véletlenségből került volna össze, ám, ha valaki ezt mégis föltételezné, akkor harmadik egyezésként fölhozzuk hogy Ahasverus olasz neve Buttadio, Battedio = Istenverő. Honnan vették hát az olaszok e nevet ? Holott más nyelvekben ugyane regebeli személy neve Bolygó Zsidó, vagy Ewiger Jude (Örök Zsidó). Holott ezen olasz butta vagy batte ige (dob, üt, ver) sem a magyar ver igére, sem az Ahasverus név ver szótagjára nem hasonlít. Igaz ugyan hogy az olasz butta (u magánhangzóval) igének dob, hajít értelme is van, de viszont a dobás és ütés vagy verés egymással közel rokon cselekvés. A jégeső is tulajdonképpen jégszemek dobálása, mégis „jégverés"-ről beszélünk és azt mondjuk hogy "a vetést elverte a jég". Másrészt ezen olasz butta vagy batte ige azonos a bot szavunkkal, amely szó a legjellegzetesebb verő eszközt jelenti, de másrészt e mindhárom meg csak a dob, dobál igénk töve megfordított alakja: bot-dob.
Tudjuk azt is, hogy igen kezdetleges, avagy szellemileg igen alacsony és romlott színvonalra hanyatlott népek, bálványaikat, bár imádják de ha, bár szerintük ezek azt megtehetnék, mégis a kívánságokat sehogysem teljesítik, akkor meg is verik. Természetes hogy ilyesmi magas szellemi színvonalon álló népeknél, amilyenek már ősidők óta a jászok voltak, nem lehetséges, de fönnmaradhatott regében olyasmi, hogy „volt egyszer egy gonosz ember aki az Istent, amikor ez a Földön járt, megütötte, de amiért meg is bűnhődött". Sőt kerülhetett ilyesmi valamely félvad néptől is, átvétel útján, fejlettebb nép regevilágába.
____________________
1 Lábjegyzet 2006-ban
Az illető szó (Sámuel I., 17. fejezet, 5. szak):(shiryőn) kasz-keh'-szeth, és azt jelenti (hal)pikkely; tehát úgy volt ahogy MA gondolta : Góliát pikkelyekből készült testvértben volt.
Saul is ugyanilyesmibe akarta Dávidot felöltöztetni (Sam I., 17:38).
Pikkelypáncélos jászokról mit sem tudó angol fordítás (KJ):
1 Samuel 17:5
... and he armed with a coat of mail;
Literally :
clothed with scaled body armour
mail :
1: armor made of metal links or sometimes plates
2: a hard enclosing covering of an animal (as a tortoise)