Kún
folytatás
Meg kell itt még jegyeznem azt is, hogy Amon isten nejeként az egyiptomiak egy Mut nevű istennőt, azaz az ősvíz istennőjét tisztelték, azt pedig tudjuk, hogy még a régi görögök is a vizet tekintették minden létező anyag őselemének. Márpedig a mut szó is tisztán kún hangalakú, s ezen kívül a legkülönbözőbb nyelvekben is mut, mat, vagy lágyultan mad kiejtéssel, anya és nő jelentéssel bír. (Mater, Mutter, madre, Madchen stb.) Ezenkívül a latinban, olaszban madidus, madido = nedves, az angolban mud = iszap, sőt iszapot jelent az olaszban is mota,[7] úgyhogy a német Moder szó eredetét is ebben sejthetjük, amely rothadás jelentésű, habár a német nyelv már inkább csak korhadás értelemmel használja; tény azonban, hogy nedvesség nélkül korhadás sem lehetséges.[8] Tudjuk viszont, hogy a régiek, különösen az egyiptomiak, még azt tartották, hogy az iszapból élő állatok őskeletkezés útján is létesülnek. Ma tudjuk ugyan, hogy ez nem lehetséges, mégis, a mai tudomány is azt sejti, hogy az élő anyag az ősvizek még meleg iszapjában keletkezett, és ezt protoplazmának nevezi. Ilyen még alaktalan, de élő és táplálkozó, s ennélfogva növekedni, terjedni is képes de még alaktalan, kocsonyaszerű anyagot a tenger iszapjában ma is találtak, habár ez ma csakis tápanyag magába olvasztása útján képes növekedni, önmagától azonban nem keletkezik. Van ugyan más elmélet is, amely szerint az első életcsírák a világűrből kerültek volna Földünkre, de amely elmélet az élet keletkezése kérdését meg nem oldja, csak elodázza. Részemről azt hiszem, hogy őseink egykori műveltsége idején is, ők is azt tartották, hogy az élet a Föld ősvizei iszapja anyagából keletkezett, ami tehát a mai protoplazma-elmélettel egyezik. Úgylehet pedig, hogy ezen ős élőanyag nem is nagy mélységben jött létre, hanem ellenkezőleg sekélyekben, ahol az iszap a Föld akkori önmelegén kívül még a Nap, azaz talán az akkor még napként ragyogó Hold sugárzása hatásának kitéve volt. Hogy így élet ma már Földünkön nem keletkezik, ezt a mai tudomány azzal okolja, hogy a mai állapotokban Földünkön az ehhez szükséges föltételek sem vegyileg (kémiailag), sem sugárzásilag már nincsenek meg, de okszerűen föltételezhető, hogy másutt a végtelen milliónyi égitestek között többszörösen is megvannak, megvoltak és mindig újra létre is jönnek.[9]
Ezek szerint tehát az Élet valóban az Erőny és az anyag gyermekének tekintendő. E fölfogás már nem egészen helyesen megértett, későbbi maradványa az egyiptomiak azon hite is, hogy élőlények, mint férgek, rovarok, sőt még békák is, a Nílus áradások után hátramaradó iszapjában a Nap melege hatása folytán keletkeznek, azaz tehát őskeletkezés útján jönnek létre, vagyis tehát, hogy az első élet is Amon és Mut istenségek teremtménye. Mi több, a népeknél még ma is élő hit az, hogy az iszap, valamint a tisztátalanság is "megterem", amint ezt e szóval kifejezve a magyar nép körében is többször mondani hallottam, azaz hogy tehát az iszap és tisztátalanság férgeket önmagától is hoz létre.
De észrevehettük azt is, hogy úgy az egyiptomiak mint a görögök mythologiájában az első ős-Égisten vagyis az Őserőny-Isten és az Ős Anyagistennő már többszörösen összezavarva a Napisten és Földistennő (vagy Vízistennő) fogalmával. Holott a mi ősnépeinknél ezek még nem voltak egymással összezavarodva, összetévesztve, mert náluk a Nap és Föld (vagy Víz) istenségei (megszemélyesítései) mindig megvoltak különböztetve az őserő és ősanyag istenségeitől (megszemélyesítéseitől), illetve a Nap és a Föld mindig az őserő vagy Égatya és ősanyag vagy Éganya (a Tejút) gyermekeiként volt fölfogva, sőt így volt ez egészen napjainkig is kis vogul rokonnépünknél, amíg a kereszténység "pogány" vallásukat ki nem irtotta.
Visszatérve az egyiptomiak ősnedvesség-istennője Mut nevére, kiemelem, hogy nedű (ma romlottan: nedv), nedvesség szavunk is csak ugyanezen mut szó n-hangos változata, amely nedű szavunk ned tövével függ kétségtelenül össze nád szavunk is, amely egy vizinövény neve. Emlékeztetnem kell itten "Nádszál kisasszony" népmesénkre, amelyben leljük a kővetkező költői szépségű és mély értelmű indítékot : A mesehős el kell menjen a Sötétség Országába, hogy onnan magának feleséget hozzon. Ott van egy nagy mocsárvilág és abban egy helyen három nádszál női egymás mellett. Ezeket egy vén boszorkány őrizi, mert ezekben rejlik három leánya, akiket ha valaki elviszi, akkor a boszorkánynak meg kell halnia. A három nádszál azonban a hősé lehet de csak úgy, ha sikerül mindhármat egy csapásra levágnia. A mesehős elérkezik a Sötétség Országába, de ott a hajfonataiba font arany-napsugarak világítanak neki, úgyhogy a három egymás melletti nádszálat megtalálja, ami után sikerül azokat kardjával egy csapásra levágnia, ami alatt hallja a vén boszorkány sírását, mert ennek most meg kell halnia. A mesehős megyen, a három nádszálat viszi. Ha azokat fölhasítja, a tündérlányok azokból kiszabadulnak. Egyet fölhasít, a gyönyörű tündérleány kijön belőle de vizet kér, mert ha nem kap, meg kell halnia, s hogy ott víz nincsen, meghal. Később kíváncsiságból a másik nádszálat is fölhasítja, abból is kijön a gyönyörű tündérleány és az is vizet kér mert különben meg kell halnia, s hogy ott víz nincsen, ez is meghal. Most már tudja a mesehős hogy csak ott hasíthatja föl a harmadik nádszálat is, ahol víz is van. Egy forráshoz érve, a harmadik nádszálat is fölhasítja, a tündérlánynak vizet ad, ez megmarad és feleségévé lesz.
E mese is, ameddig az ezredéveken át egykori hitregéből (mythoszból) népmesévé lett, ki tudja mennyi elváltozást és romlást szenvedett el, míg e mai, több változatban létező, alakját kapta. Egyik változata szerint már nem is "három nádszálról", hanem "háromágú tölgyfáról" van szó, úgyhogy eszerint a mesének már a vízzeli, nedvességgeli kapcsolata is elvész, illetve ennek már csak abban él még némi, de meg nem okolható emléke, hogy leányok a tölgyfa ágai levágása után azokból kijövén, hogy életben maradhassanak, vizet kérnek. Mégis, mythologiánkat ismerve, a mese mai alakjából is még sokat megsejthetünk: A mese hőse a Nap, legrégibb ősidőkben még a napként ragyogó Hold, volt, amit még mutat az, hogy haja, azaz sugarai, világosságot árasztanak. A kunok is, miként egyik közvetlen rokonnépünk, a besenyők, Földünket inkább vízként fogták volt föl, aminthogy Földünknek a valóságban is kétharmad részét víz borítja de ősidőkben még sokkal nagyobb részét borította víz. Ezért ők a Földistennőt inkább vízistennői megnyilvánulásában mint Temisét, tisztelték. Ugyane név maradott fönn Temes folyónk nevében, de ugyanezt sejthetjük más folyók nevében is, például a Themse régebbi Temisa nevében de úgyszintén az angolországi Tamar-éban is, továbbá n-es kiejtéssel a Duna, Don, Deneszter, továbbá a régi Tana folyónévben is, amely n-es kiejtés a nedű és a nád szavunkéval egyezik. Ezért tehát e mesében a Napisten nejét a nád vizinövény jelenti. Népünknél ma is általános szokás széptermetű leányt nádszálhoz hasonlítani "hajladozó nádszál"-nak mondani, karcsú termete miatt is, de másrészt mondván, hogy "szépen hajlik, hajladozik erre is, arra is, de egyik legény felé is, a másik felé is", vagyis csapodár is, megbízhatatlan is. E mesénkben a tündérleányok anyja a sötét világűr: a "Sötétség Országa". A világosság ugyanis erőny (energia), ő azonban az űr és az anyag (amely az űrben van) megszemélyesítője, istennője; ahol pedig erőny nincsen, ottan világosság sincsen, mert a világosság is erőny; a "Nagy Sötétség" országa tehát a Világűr. Tudjuk hogy a vizi növények, amilyen némely nádfajta, valamint például a rizs is, ha magjából kikelt, de nem ültetik át vízbe úgy, hogy gyökerei bár földben, de víz alatt, azaz iszapos földben legyenek, akkor elhal. Ezért kívánnak tehát mesénk tündérleányai is vizet, ami nélkül meg kell halniok. Lehet, hogy ősidőkben e mesénkben, azaz egykori hitregénkben, még nem is nád, hanem rizs vagy valamely más vizinövény szerepelt. Való igaz az is, hogy a rizsnövénykéket nem egyenkint, hanem kis csomócskákban ültetik a víz födte földbe, s talán szokás is volt hármat-hármat egy csomóba ültetni. Igen valószínűnek tartom, hogy e regében is valamikor olyan vizi növény szerepelt, amely az embernek tápnövénye is. De van ilyen más is, nem csak a rizs, mert ilyen például a lótusz is (Nelumbium), amelynek diószerű magvai s más részei is eledelül szolgálnak. Tudjuk, hogy lótusz azaz vizililiom a Dunántúl meleg forrásai által képezett tavacskákban is van, és szerintem ősidőkben, amidőn hazánkban még több meleg forrásvíz és több tó és mocsár is volt, akkoriban lótusz is még igen sok termett. Mesénkben tündérleányokról van szó. A lótusz pedig, virága gyönyörű szép volta mellett még tápnövény is lévén, Tündér Temise, azaz Hunor felesége és a kunok ősanyja jelképezésére minden más vizinövénynél alkalmasabb lehetett. Ugyanennek egyik fajtája, mely Nagyvárad (Bihar megye) környékén az ottani szintén melegvizekben ősidők óta vadon terem (Nymphaea lotus L. vagy Nympha eathermalis DC.) a latin nevében a tündér szót szintén tartalmazza, mert nympha = tündér. E virágok mai magyar nevei : vizirózsa, tavirózsa, tündérrózsa, vizikorsó, míg magát a növényt vizitök-nek nevezik.
De van még egy a föntieknél közönségesebb vizi tápnövényünk, a sulyom vagy vizigesztenye, amelynek szintén két fajtája van és amelyet lisztes tartalmú magjai miatt itt-ott ma is termesztenek.
Meglehet, hogy ezen vizi tápnövényeknek is volt valamikor nád, ned alakú elnevezése is, úgyhogy érthető hogy ma a fönti mesénkkel kapcsolatban már csak a ma nádnak nevezett növényre gondolnak.
Az egyiptomiaknál egyébként az ősnedvesség Mut nevű istennőjével azonos Neite Istennő is, aki nevében nedú szavunkat tisztán fölismerhetjük, eltekintve attól hogy úgy a magyarban mint rokonnyelveinkben ne, né, ené, ana, anna (utóbbi szurner) és enna (etruszk) sőt az afrikai oromo nyelvben niti = asszony, nadde pedig = feleség, amely utóbbi szó úgy a nedű mint a nád szavunkkal is azonos. A legmeglepőbb azonban a finn neito = leány szó, amely egyenesen azonos az egyiptomi Neite Istennő nevével, akit neveztek szóvégi magánhangzó nélkül Neit-nek is.
A legcsodálatosabb egyezés azonban az, hogy ez istennőről — bár ő is a nőiség megszemélyesítése volt — még az is mondatik hogy: szűz. Holott hiszen a finn nyelvben ma is neito = leány, neite = kisasszony, neitszüe pedig egyenesen szüzet jelent. Úgyhogy nem lehet el nem fogadnunk, miszerint ezen Neit istennő, bár Mut-tal is azonos volt, de míg Neit még ugyanazon istenség leánykénti, azaz szűzkénti, megnyilvánulása, utóbbi azonban ugyanőt, de Mut név alatt, már asszony- s anyakénti megnyilvánulását jelentette. Habár valószínűleg később már az egyiptomiak sem voltak ennek ily világosan tudatában, mert hiszen ők úgy mythologiájukat mint egész műveltségüket is csak örökölték az ős-egyiptomiaktól.
Vagyis : ezen egyiptomi Neit tehát azonos a mi népmesénk "Nádszál-kisasszony"-ával, azaz a nádszálból (vagy a megnyíló tündérvirágból, Nymphaea-lótuszból) kijövő tündérszűzzel, aki csak utóbb lesz a mesehős nejévé, valamint azonos a mi Tündér Ilonánkkal is, aki a tavaszi napéjegyenlőség-kori nászünnepen, valamint azelőtt, még szűz, azaz tündér, de az ünnep után Magyar Ilonává, azaz Magyar Napisten nejévé lesz. Csakhogy a mi mythologiánkban a két istennői személy még nem volt — mint az egyiptomiaknál — teljesen különválva, nem lett két külön személlyé, vagyis a mi őseink mindig tisztában maradtak azzal, hogy Tündér Ilona és Magyar Ilona egyazon személy, csupán hogy az első még szűz, emez pedig már asszony és anya. Ami pedig a tündér szavunk leány és szűz értelmét illeti, elég fölemlítenem, hogy a finnben tüttere = leány.
Viszont tény, hogy az egyiptomiak úgy Neit mint Mut istennőt a neki szentelt tehénnel is szokták volt jelképezni, természetesen Neitet üszővel, azaz tehát még fiatal szűz tehénnel, ellenben Mutot tejelő anyatehénnel. De tehénnel, vagy fején tehénszarvakkal, vagy pedig egészen tehénfejű nőalakkal, szokták volt ábrázolni az e két istennővel azonosuló Izisz vagy Iszisz istennőt is, akinek a tehén szintén szent állata volt. Iszisz istennőnek nagy kultuszhelye és temploma volt a mai Dendera helységnél, amelynek neve az egyiptomiaknál azonban még Tantar, Tanter volt, később, a görög uralom alatt pedig Tentürisz, amely nevek, lám, a mi tündér szavunkkal azonosak; amiből okszerűen következik, hogy Iszisznek ilyen alakú neve is kellett legyen, mert ismeretes, hogy a régiek szokták volt a városokat a bennük különösen tisztelt istenségekével azonos néven is nevezni. És íme Iszisznek volt még egy másik egyiptomi neve is: Hathor, egyiptomi nyelven pedig hathor = tündér, és őt egyúttal a hathorok, azaz tündérek, királynőjeként is tisztelték, és kíséretéül hét tündérleányt képzeltek. Tudjuk pedig, hogy a mi hagyományaink szerint Tündér Ilona szintén a tündérek királynéja. De megállapították már a tudósok is azt, hogy Iszisz azonos az elő-ázsiai Istár istennővel is, akit pedig még Szamuramat- vagy Szemiramet-, azaz görögösen Szemiramisz-nek is neveztek. A mondák szerint Babilon városát Szemiramisz alapította, s itt ez istennőnek egyik fő kultuszhelye is volt. A Babilon név a sémita Bab-ilu = mennyei kapu elgörögösített alakja, de nevezték e várost szumer nyelven is Ka-dengirra néven, ami ugyanazt jelenti, mert ka = kapu és dengirra = Menny vagy Ég. Őseink fölfogása szerint pedig minden kapu, ajtó és minden nyílás nőiségi jelkép volt. Meglepő tény azonban, hogy Babilon régi, eredeti neve is Tintir volt, ami tehát tündér szavunkkal tökéletesen egyezik; említettem pedig, hogy Izisz és Szemiramisz egymássali azonosságát már a tudósok is megállapították, mi pedig meg kell állapítsuk hogy Szemiramisz is azonos a mi Tündér Ilonánkkal.
Mondottam, hogy Izisz szent állata a tehén volt, de hogy ő azonosult Neit istennővel és hogy Holdistennőként is tisztelték, ugyanúgy mint a görögöknél Artemiszt. Neit istennő üszőtehénnel, Artemisz pedig üsző-szarvastehénnel is jelképeztetett, a rómaiaknál pedig, amint láttuk, tehénszarvakkal. Igaz ugyan, hogy némely ábrázolaton Artemisz szarvasát bár nősténynek de mégis szarvakkal ábrázolták, holott a mai közönséges szarvastehén szarvatlan. Ez azonban onnan ered, hogy az ős-óriásszarvasoknak nősténye is bírt szarvakkal, bírt ugyanúgy mint a mai iramszarvasok nősténye is, és egyébként a közönséges tehén is.
Ismeretes azonban, hogy Iszisz ez istennő elgörögösített neve s hogy e név a görögök egyiptomi uralma előtti időkben csak Izi, Ézi és Sziszi alakú volt. (Movers F. "Die Phönizier". és Creuzer Friedrich dr.: "Symbolik u. Mythologie". Leipzig u. Darmstadt 1821. 9. old.) Márpedig mi más e három név, mint a mi üsző és szűz szavaink ? Hogy pedig a szüzesség a szerelemmel kapcsolatban az édességgel is összefügg, ezt magyaráznunk nem kell, elég ha fölemlítem, hogy németül ma is süss (züsz) = édes.[10]
Oroszországi ős-ugor rokonnépeink (finnek, észtek, mordvinok, cseremiszek, votyákok) nyelvében tér, tár nőt, nőiséget fejez ki (például finn Ilma-tár: Lég-istennő, Hpotár: Észak-istennő, Szinetér: a vászonfestést megszemélyesítő nő alak, Kalevatár: Kaleva családbeli nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér; de ide sorolhatjuk a szumer Istár istennő nevét is, amelynek értelme aligha más mint: ős-nő.) Miután pedig mordvin rokonnépünk nyelvén tehter = lány, ebből az következik hogy a német Tochter (tohter) is ősnépeink nyelvéből került a germánokhoz. Mi több: a horvát sestra, német Schwester (sveszter) is valamely ősnépünk nyelvéből kellett a szlávba és germánba kerüljön és eredeti értelme valószínűleg szűz-lány volt. Ezen tér és tár szónak ősnyelvünkben azért volt nő és nőiség értelme, mert őseinknél minden ami lap, lapos (tér, rét, elterül, terjed, térség, terület), valamint minden, ami űr, üreg, nyílás (tár, kitár, tárul) nőiségül volt fölfogva. Angol sister (sziszter) is = nővér.
Irtam már arról is, hogy ez istennők azért is jelképeztettek tehénnel mert ők a víz megszemélyesítései is voltak, a tej elő és tejével tápláló tehén pedig a folyóvizet is jelképezte, őseink pedig a vizet, igen helyesen, nem csak az élet egyik alapelemének, hanem az élet egyik legfontosabb tápanyagának, táplálójának, tehát az élet egyik legfontosabb fönntartójának, életben tartójának is tekintették, amint hogy igaz is hogy víz, azaz nedvesség nélkül nincsen élet, e nélkül minden élet megszűnik. Öszszefüggésbe hozattak azonban ezen Ős-nőiségistennők a nedvességgel a legközvetlenebbül még azért is, mivel úgy a női nemi rész, mint maga az anyaméh is mindig nedves, ezen felül a magzat megszületése előtt burkában: a magzatvízben van, amely csak a szüléskor ömlik el.
A régi Egyiptom nyugati részében és Líbiában tiszteltek még egy Iszisszel azonosuló Szohit nevű, tehénnel jelképezett istennőt, amelyet az ottani nép oly oda adó szeretettel imádott, hogy jelképét, a tehenet, testére tetoválva ábrázolva viselte. E nép a mai berberek őse volt (tehát nem sémita, sem szerecsen, hanem kámita fajú). E nép neve tamahu, tehenu volt, Észak-Afrikában pedig ma is él a tamazig vagy tamasek nevű kámita fajú és nyelvű nép. E Tehén-Istennővel szemben a hímséget egy Bak, Pika, vagy Pakis, Bakis nevű istenség képviselte. A tamahu vagy tehenu névben világosan tehén szavunkat, emezekben pedig bika vagy bika-ős szavainkat ismerhetjük föl. (Lássad: Brugsch Heinrich Bey dr.: "Geschichte Aegyptens". Leipzig, 1877, 117, 122, 131, 342, 343, 469 és 667. oldalakon.)
Látjuk itt csak abból is, amit a Mut, Neit, Iszisz, Szemiramisz és Szohit istennő személyekkel kapcsolatban elmondottam, valamint a szűz, tündér, nedü, nád, tehén és bika szavainkat illetőleg említettem, hogy tehát Észak-Afrika és Elő-Ázsia legrégibb, műveltségalapítói a mi őstörzseink kellett legyenek, mert máskülönben az ottani régi mythologiából származó nevekben a magyar nyelvvel ily bámulatos egyezések nem volnának lehetségesek. Pedig az itt elmondottak ez egyezéseknek csak egy részét képezik, és a többit más fejezeteimben kellend elmondanom.
Hozzátehetjük itt a már elmondottakhoz még a következőket is : Mut vagy Nut istennőről még az is mondatott, hogy ő az Ég Tengere, hogy ő az Ős-Világtenger Istennője is, aki a világot körülveszi és magába foglalja. És ábrázolták is néha lehetetlenül hosszúra nyújtott nőalakkal, aki ívként fogja át a világot. De azt is mondották róla hogy ő a Végtelenség Tengere, amelyen hajókon a Nap és a Hold örökkőn örökké utazva bolyonganak. Mindez világosan mutatja, hogy itt tulajdonképpen még csak költői megszemélyesítéssel van dolgunk, vagyis még nem tényleg és valóságban is létezni képzelt emberszerű istenséggel. Itt a létező Természet egy része megszemélyesítése van csak, ugyanúgy ahogyan az a mi népmeséinkben is megvan, ami szerint például a Nap így szól édesanyjához : „Dél van már és én erősen sütök". Avagy a Hold : „Hűvös van már, amikor én világítani kezdek" stb. Világos, hogy itt még a valóban látható égitestekről van szó, de mégis emberi beszéd tulajdoníttatik nekik. Vagyis itt még tényleg csak költői megszemélyesítésről van szó, nem létezni képzelt istenségekről. Más szóval: itt a költészet még nem süllyedett babonává. Az egyiptomiaknál azonban a hiba mégis már abban van, hogy az ilyesmit képben ábrázolni is akarták, holott az ilyesmi csak a szóbeszédben költői szépségű, mihelyt azonban azt képben ábrázoljuk is, azonnal nevetséges ízléstelenséggé válik, kellemetlenül hat. De látjuk itten őseink még teljesen szabad és költői regealkotása egy példáját is, vagyis azt, hogy ők regéiket még nem fogták föl szó szerint, mert íme, holott ugyan-azon őskunok a Világ-óceánt másutt kígyóval jelképezték, itt meg ugyanazt jelképezték nőalakkal. Ez tehát ugyanazon jelenség, mint például a voguloknál, akiknél a Nap többnyire férfiként megszemélyesítve, de esetek szerint, ha ez így megfelelőbb, nőként is. Ami azonban csak addig lehetséges így, ameddig úgy a regemondó, mint hallgatósága is tudja, hogy mindez csak jelképezés, nem szó szerint fölfogandó dolog.
Észrevehettük az elmondottak folyamán azt is, hogy az egyiptomiaknál az ős-vízistennő, Mut, már nagyon is összeolvad Neittel, sőt hogy Iszisz személyében a kettő egészen egy is, holott kétségtelen hogy előbbi az anya kellett legyen, Neit pedig a leánya. Mut a világűr ősanyaga "az ősvíz", Neit pedig a Nap által megtermékenyített földi anyag vagy víz. Ez a mi "Nádszálkisasszony" mesénkből még világosan kitűnik: a Sötétség Országa mocsarában van a "vén boszorkány"; leánya a Nádszál, vagy a vizi tündérrózsa. Az életben is pedig úgy van, hogy a leány férjhez megy, elviszik, anyja pedig, az elkerülhetetlen végzet szerint, elöregedik és meghal.
Amon isten jelképe volt a koson kívül még az obeliszk is, amely pedig mi más mint a hímtag jelképe ? Vagyis : a mony. Említettem pedig, hogy Amont álló hímtaggal szokták volt ábrázolni. Az obeliszkek mindig egy hatalmas kődarabból voltak kifaragva, azt pedig már láttuk hogy őseinknél az egység hímségül volt fölfogva. E hatalmas kőszálakat ma a görögből obeliszkeknek nevezzük, de kétségtelennek tartom, hogy mon, mun vagy mén alakú nevük is kellett legyen; eszünkbe is kell juttassák az európai őskorból fönnmaradott, fölállított kőszálakat, amelyek neve, állítólag a kelta nyelvből származólag ma is: menhir. A tudósok megállapították, hogy Európa őslakói (akik nyelve azonban szerintük "ismeretlen") e nagy, természetes, faragatlan avagy csak durván faragott kőszálakat nagy események avagy elhalt nagyjaik emlékére állították volt föl. Ez fejtené meg tehát a latin monumentum = emlék, emlékkő, emlékszobor, intő jel szót is, amelyet a monitio = emlékeztetés, figyelmeztetés szóból származtatnak. Szerintem azonban ez éppen megfordítva történt: a mon = emlékeztető kőszál nevéből származott a monitio szó. Sőt, úgy látszik, hogy nem csupán e latin szó származott a kőszál mon nevéből, hanem a görög mono egységet jelentő szó is, mert tudjuk, hogy őseink az egységet hímségként fogták volt föl, úgyhogy ez eszünkbe kell juttassa a mon, azaz mony, hímtagot jelentő szót, valamint az álló hímtaggal ábrázolt A-mon ősistenséget. Emlékezünk pedig a magyar szócsoportbeli egy és Ég szavainkra, amelyek, párhuzamként, szintén az Ős-Égisten nevei is voltak, amint pedig ezen egy és Ég szavaink azonos alakúak, ugyanúgy azonos alakúak a mono egységet jelentő szó, és a magyar Menny = Ég szó, de azonosul ez még az Amon és Mén vagy Minosz ős-apaistenség nevével is. Ahogy pedig a magyar szócsoport és vallási fölfogás szerint az Ég és az Égisten jelképe az ágos-nak nevezett Csodaszarvas, azaz egy hímszarvas volt, ugyanúgy lehetett ezen m-n kún szócsoport és vallási fölfogás szerint a Menny jelképe egy mén-ló, csupánhogy azt tehát, mint a Csodaszarvast, feketének avagy kéknek kell képzelnünk, esetleg a Csillagokat jelképező fehér foltokkal.
Igen érdekes a szintén tisztán kún hangalakú mente szavunk, valamint még érdekesebb mindaz, ami vele néprajzilag és mythologiailag összefüggésben van. E szó alatt régen csak azt értették ami a mente tulajdonképpeni őse is volt, vagyis azt, amit ma irodalmi nyelvünk a "kacagány" szó alatt ért, vagyis egyszerű állatbőrt, amelyet palástként használtak, különösen farkas, medve vagy párducbőrt. Hogy leggyakoribb nálunk a farkasbőr volt, azt történelmünkből, a kuruckorból tudjuk, a farkas pedig a kunok szent állata lévén, ez egybevág a mente szó kún voltával. Párducbőrt nálunk természetesen csak igen gazdagok viselhettek. Ismeretes, hogy a görögök Herakleszt szokták volt oroszlánbőr-palásttal ábrázolni. Úgy a Heraklesz névvel mint az oroszlánnal valamint a párduccal is azonban kőrös őstörzsünkről szólófejezetünkben kellend foglalkoznunk. De a görögöknél szokásban volt a kecskebőr-palást is, amelyet aigisz- azaz égisz-nek neveztek, és általános szólás volt, hogy valakinek "égisze alatt", ami annyit jelentett, hogy azon illető személy pártfogása, védelme vagy hatásköre alatt. Ilyen palástja, kecskebőrből való, volt a hitrege szerint Zeusz főistennek is, amelyet ha megrázott, ez menydörgött, villámokat szórt és a Földön vihar és záporeső keletkezett. Tudvalévő, hogy a szőrme, valamint az ember haja is, ha erősen kefélik vagy fésülik, villanyos szikrákat ad, pattog, serceg, amely szikrák a sötétben villognak is. Az égiszt a tudósok úgy magyarázzák, hogy, mivel Zeusz az Ég istene, e palást az Ég felhőit jelenti, amelyekből villámlik, dörög és esik. E magyarázat igen helyes, csakhogy, mivel a magyar nyelv mindig figyelmen kívül hagyatott, ezért az égisz szót Ég szavunkkal nem hasonlították össze. Hogy görögül aix vagy égsz kecskét jelent, sőt aigosz vagy égosz kecske bőrt és kecskebakot is jelenthet, ez csupán annak párhuzama, hogy menny is Eget, mén pedig hím lovat jelent. Később a görögök a dolgot úgy is képzelték, hogy az égisz tulajdonképpen Zeusz pajzsa; a pajzsra pedig szokás volt lent kecskebőrt akasztani, hogy ez a lábakra mért csapásokat, szúrásokat is fölfogja, akadályozza. Viszont a pajzs is mindenképpen "védő, betakaró" valami, s ebben tehát hasonlít a palástra. Mondáikban mindig ki emelték azonban a görögök azt, hogy az égisz, akár kecskebőrnek, akár bronzból valónak volt is fölfogva, fényes, ragyog. Igaz hogy egy bronzból való pajzsnál a fényesség, ragyogás magától értetődő, de kecskebőrnél ez már magyarázatra szorul ! A magyarázat az, hogy a kecskebőrre is fényes réz vagy ezüstpitykéket alkalmaztak, halpikkelyek szerűen, vagy pedig úgy, ahogyan azt föntebb a kún ingekkel kapcsolatban már ismertettem, éspedig úgy a palástként használt bőrre, mint a pajzsról alácsüngőre. Ámde ez fejti meg azon érthetetlennek látszó állítást is, hogy Zeusz kecskebőr palástja ragyogott, holott ez a sötét éjszakát is jelentette! így azonban mi megértjük, hogy ha tehát a palást maga tulajdonképpen az Eget jelentette, akkor a rajta lévő ragyogó, csillogó pitykék meg a Csillagokat kellett jelképezzék. Rájövünk tehát így arra is, hogy Zeusz Égisten palástja tehát feketének (az éj), azaz tehát fekete kecske bőréből valónak, képzeltetett, de fényes Csillagokkal ékesnek, és hogy ez így tehát azonosul a mi fekete (vagy sötétkék) Csodaszarvasunkkal, amely szintén a nagy Egisten és az Ég jelképe volt és agancsain és szőrén szintén Csillagokkal ragyogott. De rájövünk így még arra is, hogy a fekete de csillagragyogásos, villámló, menydörgő és esőt küldő "palástot" nem a görögök képzelete alkotta meg, hanem hogy a görögök ezt is, mint annyi mást, a félsziget általuk leigázott fajunkbeli őslakóitól örökölték. Úgy az egykori harcosok pajzsa fényessége, mint a róla lecsüngő bőr pitykéi csillogása gyakorlati célja azonban az volt hogy az ellenség látását a harc közben zavarja, hogy azt vakítsa. A harcra készülő seregek ugyanis mindig úgy igyekeztek fölállani, hogy a Nap az ellenséggel legyen szembe, hogy ennek fénye az ellenséget, s nem őket magukat zavarja, ami ha sikerült, ez különösen reggel vagy késő délután, amikor a Nap alacsonyan áll, a harcban, vívásban óriási előnyt jelentett. De ha ez nem sikerült, akkor legalább a pajzs fényessége, ami a Nap fényét tükrözte, valamint a fényes pitykék csillogása zavarta az ellenfél látását. Ugyanez okból, nem csak azért, mert ez szép is volt, szerették a mi régi harcosaink is, hogy rajtuk pajzs, sisak, melltükör, boglár, forgó és csattok, szíjvégek mind fényesek, csillogó-ragyogóak legyenek, éppen ellenkezőleg tehát mint ma, amikor közelharc már alig vagy egyáltalán nem fordul elő.
Utóbb azonban nálunk a "kacagány" már ujjakat és elöl gombolást is kapott, habár még mindig teljesen állatbőrből készült. Igy létesült az, amit ma ködmön, ködmen, mente néven ismerünk. Ilyet, még tisztán állatbőrből valót, népünk még ma is készít és visel. Sőt a nép Erdélyben a már durva, szőrös abaposztóból készült téli fölsőkabátot is még mindig "kocogány"-nak nevezi. A mai, már posztóból készülő mente is belől még mindig szőrmével bélelve, viszont a még egészen állatbőrből készülő ködmönt mindig szőrével befelé, sima felületével kifelé, és csak hidegben, viselik. Ellenben a régi, ujjatlan és csak szabatlan állatbőrből való kacagányt, vállravetetten, szőrével kifelé viselték, és csak hidegben burkolóztak belé, de ekkor szőrével befelé fordítottan. A ködmönre régen irhából kivágott és fölvarrott díszítményeket alkalmaztak (hímezetteket csak újabban), de úgy régen, mint napjainkig is szokás volt az irhabőr (hártyabőr) által körülfoglalva, kisebb-nagyobb kerek tükröcskéket is bevarrni, úgyhogy a ködmön a ráeső napfényben minden oldalról igen szépen csillogott-villogott. Sejthető pedig, hogy régen üvegtükrök helyett a ködmönöket a fönt említett módon ezüstlemezkékkel is megtűzdelték. A tükröcskék alkalmazása módját az alábbi rajz mutatja. Készült ilyen fölsőkabátszerű ruhadarab, amelyet hidegben a dolmány fölé öltöttek, posztóból, majd bársonyból is. A hoszabbat inkább köpönyeg-nek, köpeny-nek, a rövidebbet menté-nek nevezték, de mente volt régen a kacagány egyik neve is. (Mente és ködmön kún szavak, kacagány vagy kocogány székely és kazár törzseinktől, köpeny, köpönyeg, kabát, kaparán kabar törzseinktől.) De a kacagányt régen még kecse néven is nevezték, ami szintén kazár szó. Ez Ballagi szótárában is megvan és "hadi köpeny"-nek magyarázza, vagyis tehát: kacagány; és idézi e régi szólást : „sisak a fejükben, pajzs a kezükben, fénylik a kecse a hátukon". Vagy is a kecse tehát fénylett, sőt fénylő voltáról kapta e kecse nevét is. Ezen kecse szónak ugyanis régen fény, csillogás értelme is volt, ami kitűnik a következőkből: kecsege a tokhalhoz hasonló, de kisebb halféle, fényes, csillagszerű csontpikkelyekkel. Pontos párhuzamként német: Stör, Sterlet, Stemhausen, latin Acipenser stellatus = kecsege, német: Stem, latin stella = csillag. Kitűnik ezekből az is, hogy kecsegtet = ígérgetve csalogat szavunk eredete is: valamit előcsillogtatva csalogat, ígérget, például fényes ezüst- vagy 
aranypénzt. Sőt az a hanggal ejtett kacsint, kacsintgat sem egyéb tehát, mint: szemmel villogtat, úgyhogy a szintén a-val ejtett csalogat szavunkat is össze kell hasonlítanunk a csillag szavunkkal, annál inkább, hogy az afrikai oromo nyelvben is csalinka, csalinksziszu villogást és villámlást jelentenek (az olasz szótár abrillare, splendere és baleno = csillog, ragyog és villám szavakkal fordítja). De következik mindebből, hogy tehát a kacagány szó is valamikor ragyogány értelmű lehetett. Régi képeken láthatjuk is, hogy a kacagányra ezüst- vagy aranycsillagok voltak fölvarrva, valamint egy holdkaraj is, amely utóbbi mindig a bal váll fölé került, úgy ahogyan azt a föntebbi rajzon látjuk (Spamers Weltgeschichte. Leipzig, 1894. évi kiadás. VII. kötet, 457. oldal), de látjuk ezt még a régi magyar huszárviseletet tökéletesen utánozó, német Zieten-huszárokon is. Kétségtelen tehát, hogy a kacagány az Ég, a menybolt jelképe is volt, amely a Földet boltozatként látszik borítani, takarni, mint a kacagány a viselőjét, sőt régi költők "az Ég palástjáról" is szoktak volt beszélni, az Eget tehát a Földünket betakaró palásthoz hasonlítva. Mi több, magyar népdal is mondja a bujdosó betyárról, hogy
Kopasz föld a derekalja, (derekalj = matrac)ami költőileg azt fejezi ki, hogy sem ágya sem takarója nincsen.
Csillagos Ég takarója.
Mi más tehát a magyar kacagány, mint a görög égisz őse?... Mert hiszen az Ég magyar szó, nem görög, de meg ama régi, kacagányos magyar harcosok, huszárok Zeusz palástjáról, görög mythologiáról semmit sem tudtak, nem hogy viseletük ruhadarabjait aszerint alkották volna meg, ellenben örökölték, és fönntartották ezredéveken át ősi hagyományainkat, szokásainkat és tudtak "az Ég Csillagos palástjá"-ról, meg arról, hogy a szegény üldözötteknek "kopasz föld a derékalja, Csillagos Ég takarója". De vajon hát a mente szó honnan származik ? Hiszen ment igénknek régen véd, betakar értelme is volt, ami szerint tehát a mente szó régen a mente ősét, a kacagányt és palástot is jelenthette ! Avagy, ha ebben kételkednénk, fölhozható az olasz manto kicsinyítő raggal mantello = köpeny, palást, illetve kabát szó. A régi fölfogás szerint természetesen tehát mente szavunkat az olaszból kellett volna vennünk, holott az olaszban e szó elszigetelten áll, összefüggések nélkül, az idegenből származott szavak pedig a nyelvekben elszigetelten állanak, míg nálunk a mente szónak, amint láttuk, összefüggései vannak. Sőt hiszen amiként az égisz szó viszonyodik az Ég szóhoz, ugyanúgy pontos párhuzamként viszonylik mente szavunk a Menny szavunkhoz is. Viszont ég, égni igénk a fényességgel, ragyogással szintén összefügg, népünk "a fényes Égről" és "ragyogó szem" helyett "égő szemről" ma is beszél. Hogy viszont Menny és tehát mente szavunk is a mén = hím ló szavunkkal is összefügg, a mén szóval is, akkor nem lehet-e azt is következtetnünk, hogy palást is készült lóbőrből ? Valóban, ahogyan a régi görögök használtak lókoponya-alakú, ló sörénnyel díszített bronz-sisakot és azt lotosz(ló-fő)-nak nevezték, akkor elképzelhető, hogy azon ősnép, amelytől a görögök az ilyen sisakok készítését örökölték, valamikor igazi lókoponyából való sisakot és lóbőr kacagányt is viselhetett. És ha a Menny szó összefügg a mén szóval, akkor viszont nem találunk-e olyan szót is, amely Ég szavunkkal azonos alakú, de lovat jelent ? Ime: latinul equus (ékvúsz) = ló. Sőt miként Ég szavunk összefügg az egy (az egy Mindenség) és az igaz (egy az igaz Isten) szavunkkal, úgy a latinban is aequus = igaz és egyenlő. Hogy végtelen Mindenség csak egy lehet, kétségtelen, mert ha kettő volna vagy több, akkor közöttük határ is volna, vagyis akkor sem végtelen, sem egy nem volna.
Értelmeznünk kell azonban még a ködmön vagy ködmen szavakat is, amely szintén tisztán kún alakú, s ugyanazt jelenti, mint a mente, azon különbséggel, hogy legalább ma mente alatt inkább a posztóból való és szőrmével bélelt és peremezett (szegélyezett) kabátszerű ruhadarabot értünk, holott ködmön alatt ugyanilyet, de teljes állatbőrből valót. Világos, hogy ez összetett szó a köd és mön, vagy men szavakból. Utóbbi rész nem más, mint a már megismert Menny és föld, betakar értelmű ős-szavunk. Ködszavunkból mindnyájan tudjuk, hogy felhőszerű párát, de alacsonyabban járót jelent. Tudjuk azt is, hogy magas hegyekben többször van köd, mint síkságon vagy völgyekben, mert ami a lent lakóknak felhő, az magas hegyek lakóinak már köd, amiért is a hegylakó őskunok életében a ködnek több szerepe volt, mint a lapályok és völgyek lakóiéban. Láttuk már az égisszel kapcsolatban, hogya szőrme bolyhosságával a felhőket jelképezte, de összefüggésbe hozza a gyapjasságot a felhőkkel a "bárányfelhők" (a németeknél "Schiifchenwolken" és Wolke = felhő és Wolle = gyapjú) kifejezésünk is, amely az apró felhőcskéket bárányokhoz hasonlítja. Igen valószínű tehát, hogy az általam Erdélyben hallott azon regeindíték, amely szerint a Hold édesanyja ködből fon fonalat, az ősi hegylakó fehér kunoknál is megvolt. Mindez azonban a nyelvekben is kifejeződik, mert nem csak a ködmön szavunkban akadunk a köd szó nyomára, hanem különböző nyelvek gyapjat vagy gyapjas anyagot jelentő szaviban is. Ilyenek az arab, olasz, francia koton, coton = gyapot, és a szerb kudelja = kender. Mivel pedig meglehet, hogy a kunok a köd szót orrhangosan könd-nek is ejtették, sőt mivel régen nyelvünkben ö helyett gyakran u állott, úgy lehet kund-nak is. E révén az is következtethető, hogy ezzel függ össze a kender és a már említett szerb kundelya, olasz canapa, német Hant = kender is, mindenesetre ezzel függenek azonban a magyar göndör, kondor, kondoritani szavaink is össze, amelyek kanatos, bolyhos anyagot jelentenek, de mivel inkább göndöret, kondorodóat (kacskaringós szálút), ennélfogva ez utóbbi szavak úgy lehet, már azon időben keletkeztek, amikor a kunok is tenyésztettek juhot is, mert a juh szőre kondor, és mindenesetre fonásra a legtöbb más állaténál alkalmasabb is, ami azonban nem jelenti azt, hogy a kunok a fehér komondor gyapjas szőrét is ne használták volna, amiről különben följegyzés is van, sőt Magyarországon a kunsági komondor szőrével ez irányban ismét elég jó eredménnyel kísérleteztek is. Igen valószínű tehát, hogy a kanat, kanatos szavaink is, amelyek bolyhos, gyapjas anyagot jelentettek, a kunok egykori komondorgyapjú használatából származnak. Viszont a kutya canis, cane (kánisz, káné) neve a latin és olasz nyelvben fönn is maradott.
Elég meglepő tény azonban az is, hogy a kender növénye nem csupán neveivel, hanem úgy az egész növény alakjával, ami szabályos éket képez, hanem levelei fűrészes széleivel is a kún dolgok közé igen jól illik.
Mindenesetre észrevehető tehát, hogy ha az egyiptomiak és a görögök mythologiája bármennyire zavarossá is válott, de azért ezekben ősnépünk sokkal világosabb, logikusabb mythologiája nyomai megvannak, úgyhogy e zavarokban is a magyar és a finn-ugor nyelvek segítségével még mindig tájékozódhatunk, sőt az értelmetlenné válott dolgok helyes magyarázatát, illetve egykori csak jelképes voltát is megállapíthatjuk; mindenesetre sokkal inkább, mint e nyelvek figyelmen kívül hagyásával, vagyis úgy, ahogyan az eddigi tudósok cselekedtek és cselekednek ma is.
Irnom kell még a kunok temetkező helyeiről és szokásairól is, vagyis a kúnhalmokról, ahogyan ezeket népünk ma is nevezi, s amelyek az egyiptomi piramisoknak éppúgy ősalakját képezik, mint a menhírek az obeliszkeknek. Kúnhalmok főképpen a kunok egykori országa területén, azaz a Don és Volga közötti részeken vannak igen nagy számmal, de vannak ilyenek egész közép- és Kelet-Európában, Magyarországon, valamint Ázsiában is. A német nép ezeket Humengraber, Hünenbetten néven nevezi, és hunok vagy óriások sírjainak tartja. Vannak ilyenek mindenfelé kisebbek is, de némelyek valóban óriásiak. Például Rubruquis tanúsága szerint — akit a francia király a nagy mongol kánhoz küldött volt követségbe — e sírhalmok két mérföldnyire is ellátszottak. Az ilyen halmok némelyike csak földből, mása földből és kövekből való, de némelyike egészen kőből is rakva, aszerint, hogy mely tájon menynyi kő van. Láttuk, hogy az őskunok életében és vallási gondolkodásában a kőnek nagy szerepe volt. Ennélfogva természetes, hogy hegyvidéken, amilyenen az őskunok eredetileg laktak, sírhalmaikat is kőből rakták, építették, de természetes az is, hogy utóbb síkságokon is élvén, mint főképpen a fekete-kunok, ahol kő kevés van, avagy egyáltalán nincsen, ott sírhalmaikat földből is kellett fölhányniok. Szerintem azonban fejedelmeik, királyiak, kiválóbbjaik sírja fölé nem is csak a kunok szoktak volt ilyen nagy halmokat rakni, hanem némely más ősnépünk is, és így bizonyára a tulajdonképpeni magyarok is, habár voltak különböző őstörzseinknek egészen más temetkezési szokásai is, mint például a halotthamvasztás, amelynél a halottat nagy máglyán égették el, teste hamvát pedig edényben, sőt külön e célra készülő, gyakran ház alakúra alkotottban őrizték meg, amely edények ismert latin neve urna, de amely latin szót csak a vogul rokon népünk nyelve ufne = megőrizni, eltenni igéje fejti meg. Tudjuk pedig, hogy régi nyelvünkben is a mai ö hang helyett gyakran még u állott, úgy hogy a mai magyar őrizni igénknek is lehetett urizni vagy urni kiejtése. Szokás volt őstörzseinknél a hegyoldalakba barlangszerűre vájt üregekbe is temetkezni, amely szokás úgy az egyiptomiaknál, mint szárnos előázsiai népnél is megvolt. Viszont némely őstörzsünknél a halottat csolnakban, hajóban bocsátották utolsó útjára a folyóvízre, hogy ez vigye őt el a Végtelenség, az Örökkévalóság Tengerébe.
Biztosra vehetjük azt is, hogy például a magyarok nagy halottjaik sírja fölé földből emelt halmot raktak, és hogy ez vallási szimbolikájuk, de egyúttal a föld anyagának is megfelelőleg, félgömb alakú és kerek alaprajzú volt, holott az őskunok szintén vallási szimbolikájuknak, de egyúttal a kő anyagának is megfelelőleg, sírhalmaikat hegyes ék alakúra és négyszögletesre vagy szintén kerek alaprajzúra építették, amelyek tehát, ha akár kerek, akár négy- vagy többszögletű alaprajzúak voltak is, tulajdonképpen piramisok voltak. Úgyhogy szerintem az egyiptomi piramisok nem is mások, mint óriási és magas fejlettséget, tökéletességet elért kunhalmok, ha azokat már nem is kunok építették, hanem népek, amelyek kún hagyományokat örököltek.
Való igaz, hogy az egyiptomi piramisok óriási kőékek. Ma felületük nem sima, mivel sima, fényes kőburkolatukat késői barbárság leszedte, hogy e piramisokhoz képest oly gyarló épületeihez fölhasználhassa, úgyhogy ma a burkolat kis része már csak egy piramis legmagasabb részén látható még. Hogy az ilyen, teljesen sima és tükörfényes felületű óriási kőékek a napfényben mily fenséges látvány lehettek, azt ma már csak elképzelhetjük, de látni többé nem fogjuk. Állítólag a görög pyramis szó a görög pür, pir szótőből származik, amely ragyogást, tüzet, izzást jelent. A tükörsimára, fényesre csiszolt kemény kő felülete elváltozatlan marad. Ez ugyanis a sugárzást visszaverve, annak porlasztó hatásának nincsen kitéve, a víz pedig az ilyen fölületről teljesen lefut, ez nem maradván nedves, sem a víznek nincsen rá feloldó hatása, sem a fagynak repesztő, porlasztó hatalma. Láthatjuk ma is például a Rómában álló gránit obeliszken, amelyeket még a régi rómaiak hoztak oda, hogy azok felülete ma is tükörsima és fényes, mintha csak ma kerültek volna ki a csiszoló kőművesek keze alól.
A piramisokhoz ma számos monda fűződik, különösen pedig a három legnagyobbhoz, amelyeket "Gizehi"-eknek neveznek, azért, mert közelükben fekszik Gizeh arab helység. A történelmi adatok szerint ezek legnagyobbikát egy Kufu nevű fáraó (király) építette, a görögök hagyományai szerint azonban ennek Keopsz volt a neve. Akármi is azonban a valóság, de nem lehetetlen, hogy a piramisokhoz csak utóbb fűződtek az eredetileg ezeknél is régibb regék és mondák. Minket itt az érdekelhet, hogy íme, mindkét név mintha a mi kő szavunkkal kezdődne, amelynek hiszen régi nyelvünkben ku és ke kiejtése is volt. Mintha tehát az illető fáraó e nagyszerű alkotása miatt vette volna föl, vagy kapta volna nevét. Csak mi szoktuk meg, hogy a születésünk után kapott nevet egész életünkön át viseljük, holott a régieknél még szokás volt, hogy emberek a velük kapcsolatban volt valamely nagyobb vagy föltűnőbb eseményről, avagy valamely nagyobb tettük vagy teljesítményükről kaptak vagy vettek föl új nevet. Ugyanígy fejedelmek trónraléptükkor régebben, valamint a pápák még ma is, pápává megválasztatásukkal mindig új nevet vesznek föl. De ugyancsak a mi szempontunkból még érdekesebb az, hogy a piramisok egyiptomi neve kha vagy ku, sőt éppen Keopszé, vagyis Kufué, egyiptomi nyelven kut, holott ez utóbbi szóalak a kún szócsoport egyik alapszava. (Lássad: Körösi László: "Egyiptom művészete". Budapest, 1898. 101. és 102. oldal). Igaz ugyan, hogy e neveket az egyiptomi nyelvből "korona, tüzes, világos" értelműnek magyarázzák, csakhogy az ismert egyiptomi nyelv nem Egyiptom legrégibb nyelve, mi pedig ezen nevekben is a kő szavunkat sejtjük, annál is inkább, hogy hiszen a kovakövet népünk ugyanúgy, mint a pirit követ, ma is nevezi tűzkőnek, azért mert ilyen kövek összeütögetésével nem csupán acéllal való ütésévei is lehet szikrákat előidézni, s tehát könnyen gyúló anyag, mint például tapló vagy gyapot segítségével tüzet is gyújtani. Ebből pedig mi, tudván a kunok nagy kőkultuszáról, arra is következtethetünk, hogy ez volt a kunok ősi, és utóbb szertartási tűzgyújtási módja, ami tehát azt is megsejteti, hogy a fönti szavakban miért került össze a kő és a tüzesség, fényesség értelem, eltekintve attól, hogy a piramisok eredetileg fényesek is voltak.
Ami pedig a pápák névváltoztatását illeti : a keresztény hagyomány szerint Szent Péter volt az első keresztény egyházfő, illetve tehát az első pápa, akit Jézus Krisztus a maga utódává téve, őt régi Simon neve helyett Péter-nek nevezett el — amely név görögben, latinban kő, szikla, de egyúttal atya és gondviselő értelemmel is bír mondván, hogy ő legyen ezen túl azon szilárd szikla, amelyen Egyháza minden vihar ellenére is biztosan álland. Ámde azon időben a zsidók már nem beszéltek héberül, hanem arámi nyelven, viszont görögül vagy latinul sem, és így Jézus is csak arámi nyelven mondotta a föntieket, amely nyelven pedig kéfász jelent sziklát, úgyhogy "Péter" csak ennek fordítása. A meglepő azonban az, hogy e kéfász = szikla szóban szintén a ké, azaz kő szavunkra kell ismernünk, mert hiszen tudjuk, hogy régi nyelvünkben kő szavunk szikla, sőt sziklás hegy értelemmel is bírt. (Például Brassó mellett Királykő egy sziklás hegy neve.) Nem kevésbé érdekes az ugyanazon körbeli zsidó főpap Kaifász vagy Kajafás neve, amely nem is más, mint Kéfász, úgyhogy azt kell föltételeznünk, miszerint e név tulajdonképpen nem is volt személynév, hanem a főpapi méltóság neve, azaz hogy e nevet tehát minden akkori zsidó egyházfő viselte, és hogy tehát Péter is az új egyház fejévé lettekor kapta ugyane nevet. Ismeretes az is, hogy Egyiptom legrégibb korában a királyok egyúttal főpapok, egyházfők is voltak, ami szerint tehát Keopsz vagy Kufu is, bár király, de egyúttal egyházfő is volt. Igy pedig az is kitűnik, hogy a jelképes elképzelés, amely szerint az illető főpap azon szilárd szikla, amelyen az egyház biztonságosan áll, ősrégi gondolat, amelyet a név magyar kő-apa, szikla-apa értelmű szóalakja alapján ősnépeinktől származónak és úgy az egyiptomiak mint a zsidók által is használtnak kell fölismernünk, de amelyet keletkezésekor, a kereszténység is fölhasznált. Másrészt a pápa, valamint a közönséges pap szó sem egyéb, mint az apa vagy papa = atya szó, és való igaz, hogy úgy a pápát, mint a papot minden nyelvben még atyának, szentatyának is szokás nevezni. Annál meglepőbb tehát, hogy hiszen még az orosz császár: az orosz egyház feje is volt, amiért is egyúttal atyának is címeztetett. Mi több: még a mohamedán egyházfők is, akik ugyanígy egyúttal királyok, császárok is voltak, mint a török szultánok, akik ezért a kalifa címet is viselték. Közönséges nyelvi jelenség pedig, hogy a ji, ja kiejtés li-, la-vá alakul át, úgyhogy ezen kalifa szó régebben kajifa vagy kajafa is lehetett. Továbbá a kőszikla neve a keleti törökben ka, de a nyugati-törökben kaj, ugyanígy a víz neve a keleti-törökben szu, de a nyugatiban szuj. A Duna vize közepében áll a Vaskapunál egymagában a Babakaj nevű szikla, amely név jelentése a törökben apa-szikla vagy kő-apa. Világos tehát, hogy a hagyomány által Jézusnak tulajdonított azon mondás, amely szerint Péter apostol és ezennel egyházfő azon szilárd szikla, amelyen egyháza, azaz temploma a viharzó tenger közepében is biztosan álland: ősrégi költői hasonlat, amely itt is csak fölhasználtatott. Tudvalévő, hogy a szumereknél is régen a fejedelmek szintén egyúttal egyházfők is voltak. Már pedig tudjuk azt is, hogy ezek címe patizi volt, a török nyelvjárásokban (a szumer nyelv pedig a töröknek rokona) az r hang gyakran változik z, illetve zs hanggá, amely jelenség egyébként más nyelvekben is, például a dél-olasz tájszólásokban és a csehben is megvan. Világos tehát az is, hogy ezen patizi szó sem más, mint a pater, peter, Vater = atya szó, amely tehát szintén ősnépeinktől maradott a későbbi népekre, jelentése pedig apa, de egyúttal kő és szikla is volt, aminthogy őseink észjárása szerint a kő kemény volta miatt hímségként volt fölfogva. A törökben viszont er = férfi, hím. Azt pedig, hogy a pat, pet szó besenyő őstörzseinknél bot, rúd, hímtag és férfi jelentésű volt, "Besenyő" fejezetemben fogom kimutatni.
Visszatérve a kunhalmokra, különböző leírások és a magam következtetései szerint is azok fejlettebb alakját olyannak képzelem, amilyennek az alábbi rajzokon tüntetem föl, de természetesen lehettek azok úgy kerek alaprajzúak mint négyszögletesek, avagy többszögletesek is. Maga a halom, vagyis a piramis egyúttal a hímség, azaz a kunok jelképe volt, míg az ezt körülvevő fal a nőiségé. Sőt, úgy lehet, hogy a piramis és a fal között körös-körül vízmedence is volt, amelyen át híd vezetett a piramis bejáratához, azoknál, amelyeken bejárat volt. Lehet ugyanis, hogy voltak olyanok is, amelyeken bejárat nem is hagyatott, hogy belsejében a halottat élők közeledése ne zavarja. Lehetségesnek tartom, hogy a körfalon a kunok szent állatainak, kutyának és a sasoknak szobrai is állottak. Ezeket olyanoknak képzelem, amilyeneknek e rajzaim tüntetik föl, amelyeket azonban természetesen csak képzeletből rajzoltam. Viszont a kunhalmok tetején állott szobrokból valóban több fönn is maradott, és ma ezek főképp oroszországi múzeumokban vannak. Róluk képeket már Jerney ("Keleti utazás") is bemutatott. E szobrok legjellemzőbb sajátsága az, hogy az alak két kezében maga előtt csészét vagy csöves kancsót tarta. A kunok szertartási edénye valószínűleg a kancsó volt, ami mellett már maga a kancsó szó is tanúskodni 
látszik. Igen valószínű az, is, hogy az ilyen kancsó töltőcsöve a hímtagot jelképezte, míg az egész edény ember alakúra is készülhetett. Az ide mellékelt fénykép egy saját szoborművemről készült, amelyet még 1912-ben, fiatal koromban csináltam. Más jellegzetesség volt az, hogy a régi leírások szerint e szobrok a halom tetején mindig arccal Napkelet felé állottak. Hogy az alak miért tartott kezében ilyen edényt, ma megfejteni nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy a csészének, illetve kancsónak őseinknél gyakorlati célján kívül még valamilyen szertartási szerepe is volt, ami kitűnik a következőkből: Már az ötezer éves szumer sírokban is csészéket találtak, éspedig úgy, hogy az a halott kezébe volt helyezve. Kereszténység előtti magyar sírokban szintén találtak igen szépművű aranycsészéket, de olyanokat, amelyek szélén csat van, ami azt jelenti, hogy a csészét övön függve viselték. Katona koromban pedig (1907-1911) magam is láttam öreg magyarokat, akik övükről függően, baloldalt, igen szépművű, de már csak fából való csészét viseltek. Herodotosz pedig a szkítákról jegyezte föl, hogy a halottaknak más egyéb tárgyakon kívül arany csészét is adtak a sírba. Gyárfás István történelemírónk („A jász-kunok története". Kecskemét, 1873. 55-56. oldal) is említi ezeket : „Herkules Scythia földén egy félig kígyó félig leány alakú nővel, Ehidnával a scythák (szittyák) őseit nemzette. Távozása előtt íjat és egy övet adott a nőnek születendő fiai számára. 
Az övről aranycsésze függött. Ennek emlékére a szkythák övükről lefüggő csészét viselnek." (Herodotosz: IV. 8. 9. 10.) Ezek után Gyárfás is megjegyzi, hogy a csésze vagy kancsó őseink temetkező szertartásaiban is szerepet játszhatott. Hozzá kell tennem ezekhez, hogy habár a cs hang nem tartozik a kún szócsoport hangjai közé, de népünk ugyane szót kanta- és kanna-nak is ejti. Hogy pedig a kancsó szóban a -csó szótag kétségtelenül cső értelmű is volt, és tehát a hímtagot is jelentette, ezt bizonyítja azon tény, hogy az olasz nyelvben ma is canna (kanna) = cső és nád, holott a magyarban kan = hím. Népünk némely vidéken kancsó szavunkat kincső-nek is mondja, tény viszont, hogy Magyarország némely északibb részeiben a nép a Göncölszekér csillagképet szintén Kincső-nek nevezi; márpedig való igaz, hogy ha az e csillagkép fölött lévő két szintén igen fényes Csillagot még hozzávesszük, sőt anélkül is, valóban kancsószerű alakot kapunk.
Ami pedig azt illeti, hogy az említett görög monda szerint Heraklesz a szkíták ősének mondatik, erre vonatkozólag emlékeztetnem kell arra, hogy hiszen Heraklesz valóban a mi Napistenünkkel azonos, és hogy őt a görögök és föníciaiak még Makar és Magar néven is nevezték.
Magától értetődik, hogy a kunhalmok tetején álló szobor mindenkor az elholtat ábrázolta, aminthogy napjainkig is szokás elholtak sírjára azok szobrát, a Középkorban főképp domborművű ábrázolatát, ma festett képét, sőt újabban fényképét tenni. E szokásnak azonban őseinknél mélyebb értelme is volt, de ami ma feledésbe ment. Az értelem az volt, hogy ameddig szobra áll, ez az élőket folyton az illető elholtra emlékezteti, és hogy ameddig reá emlékeznek, amíg emléke él, addig mintha őmaga is élne. Őseinknél ez volt a "halhatatlanság" egyik igazi értelme is. Vagyis őseink ezt sem vették volt szó szerint. Szellemi ősműveltségünk idején az értelme az volt, hogy aki emlékezete az emberek között örökkön él: az "halhatatlan". Avagy ha például a kínaiaknál mindmáig is azt mondják, hogy „Konfucse nagy szelleme védi Kínát", úgy e mondás szerint legföljebb a tudatlanok képzelik, hogy Konfucse szelleme valóban ott lebeg valahol Kina fölött, és védelmezi, holott e mondás igazi értelmét minden művelt kínai tudja, ami az, hogy: Konfucse szelleme, azaz Konfucse tanai, erkölcsi tanításai azok, amelyek Kínát, vagyis Konfucse követőit minden baj és romlás ellen megvédelmezik. Másrészt ugyane gondolatok vezetnek minket rá a "lélekvándorlás" tana igazi magyarázatára, azaz e tan egykori tulajdonképpeni értelme fölismerésére is: Aminthogy a halál után a test, illetve azon anyagmennyiség, amely a testet képezte, egy ideig még együtt maradhat, eszerint elképzelhető, hogy ugyanígy azon erőnymennyiség is, amely az ember lelkét képezte, a halál után szintén valameddig még együtt maradhat; mivel pedig az értelem és az öntudat is erőny, ennélfogva az is elképzelhető, hogy tehát ezen halál utáni lélek vagy szellem is bírhat értelemmel és öntudattal, mindaddig, amíg föl nem oszlik. Ha tehát későbbi babonás hit azt tartotta, hogy holta után az ember lelke átmegy más emberbe, avagy állatba, vagy is hogy megszülető emberben avagy állatban újraszületik, ennek értelme eredetileg csak az volt, hogy miként ugyanazon anyag részei, amelyek valamikor valamely ember testében voltak, utóbb más élőlény teste részei is lehetnek, mert hiszen az anyag örök és d nem veszhet, ugyanígy azon erőnymennyiség részei, amelyek egyszer egy ember avagy állat lelkét képezték, utóbb más élőlény anyaga élővé tevőjét, azaz lelkét is képezhetik, mert hiszen az erőny is örök, és el nem veszhet. Sőt, ezek szerint azon erőnymennyiség, amely valamikor egy ember lelkét képezte, megnyilvánulhat mondjuk szélben, viharban, avagy tűzben is. Úgyhogy azt kell következtetnünk, miszerint a lélekvándorlás tulajdonképpen csak babona, tévhit, de aminek eredeti eszméje, értelme ugyanaz volt, amit a mai tudomány az erőny (energia) megmaradásának nevez. Ezeken alapulhatott tehát a régi egyiptomiak azon hite is — amelyet azonban már babonának tarthatunk —, hogy a halott lelke addig nem oszlik el, nem semmisül meg, amíg teste megmarad, amiért is a hulla feloszlását ennek bebalzsamozásával igyekeztek akadályozni. Ugyanezen alapult a népek azon hite is, hogy az elholt lelke egykori élete helyein, volt hozzátartozói közelében szeret lebegni, ha csak eleintén is. Azt is hitték, hogy ha neki holta után is megadják a tiszteletet, mindenben úgy járnak el, mintha élne, és ahogyan az neki életében is kedves lett volna, akkor ő a Túlvilágon is megelégedett lesz, holott ha nem így járnak el, akkor a megholt lelkének nem lesz nyugalma, életben maradott hozzátartozóira haragudni fog, ezeknek ártalmára lesz, náluk kísérteni, károkat okozni fog, sőt azoknak betegségeket, kínokat, sőt halált is okozhat. Ezért hagyták meg a neki életében kedves tárgyait, és adták ezeket vele sírjába. Majd az eszme hozta létre elvadult, kegyetlen természetűvé válott népeknél még azt is, hogy az elholttal nem csupán kutyáját, lovát, hanem nejét, szolgáit is vele temették el, élve, vagy ezeket előbb megölve.
De nem minden nép ismerte a bebalzsamozást, és ez nem is mindenütt volt lehetséges. Úgy lehet tehát, hogy azon hit is kialakult, hogy ha az elholt képmását készítik meg, szoborként avagy csak festett képként is, úgy a testet ez is pótolja, illetve az elholt lelke túlvilági életét ez is lehetővé teszi. Ez is egyik oka lehetett tehát annak, hogy a kunok is az elholt szobrát állították volt annak sírhalma tetejére. Másrészt ugyanezen gondolkodás hozta létre több népnél az ősök tisztelete szokását, azaz az ősök kultuszát, ami abban is megnyilvánult, hogy különösen az illetők halála évfordulójának neki szenteit, megemlékező ünnepet is tartottak.
A följegyzések szerint a kunhalmok tetején régebben még állott kőszobrokat az ez országrészeket utóbb megszálló szlávok "kameni baba" néven nevezték, amely elnevezés értelme "kő-banya", azaz "kő-vénasszony" volna. Világos azonban, hogy ez csak a magyar "kő-báb" félremagyarázása. A régi magyarban ugyanis a báb, bábú szó (amelyből baba szavunk is származik) tulajdonképpeni értelme: alak és szobor volt. Sőt megvan ugyane szó a törökben is, ahol baba apa, apó, öreg férfi értelemmel bír. Annak azonban, hogy a kunok és bizonyára némely más őstörzsünk is az elholtak sirhalma tetejére azokat ábrázoló szobrot állítottak, még más mély értelme is volt, habár úgy lehet, ez értelmet csak a már meglévő szokás szülte volt. Ismeretes, hogy népünknél még ma is szokás a halottat "arccal Napkeletnek" temetni, ami úgy történik, hogy azt fejjel Napnyugat felé temetik ugyan, de fejét kissé föltámasztva, vagyis úgy tehát, hogy a halott valóban arccal Napkelet felé nézzen. Azt pedig a följegyzések mondják, miszerint a szóban lévő kún sírszobrok mindig arccal Napkelet felé állítottak voltak. Minden nyelvben szokásos mondás az, hogy "szoborként áll", avagy "mozdulatlan mint egy szobor". Vagyis az ember mozdulatlanságát a szobor mozdulatlanságával szokás összehasonlítani. Ilyen mozdulatlan a halott is, de ilyen mozdulatlan a halott szobra is, a szobor, amely őt ábrázolja, amely vele mintegy azonos is, mert hiszen az ő testét pótolja. Ő tehát áll mozdulatlan az Örökkévalóságban. Előtte kel föl a Nap, fölötte halad el, és mögötte megy le. Előtte kelnek a Csillagok, fölötte haladnak el és mögötte mennek le, vagyis fölötte halad el az Idő, de ez rajta már nem változtat, mert ő már az Örökkévalóságban van. Az idő halad ugyan, de e haladása az Örökkévalóságban, aminek sem kezdete, sem vége nincsen, tehát mégis egyenlő a mozdulatlansággal.
Népünk némely vidéken a főzést "kövesztés"-nek mondja. Vajon miért ? Ezt már magyar néprajztudósaink is megfejtették, csupán a további következtetéseket ebből nem vonták le, azaz a további következtetések levonásában őket az "ázsiai eredet" és a "nomád keveréknép" téves elmélete gátolta.
A köveszteni = főzni szó ma már ismert megfejtése a következő: Népünknek különösen mezei vagy erdei munkákkor a főzésnek még ma is előfordulnak ősrégi módjai. Ezek közül a legkezdetlegesebb az, amidőn földbe, főképp agyagosba, vájt gödörbe avagy valamilyen kőmélyedésbe vizet hordva, ebbe tűzben izzóvá tett köveket löknek, amitől a víz forr és a beléhelyezett húst, növényi eledelt avagy tojást megfőzi. Ugyanígy készítettek Erdélyben a Kalánfürdő nevű természetes de mesterségesen is kimélyített kőmedencében meleg fürdőt. E főzés némileg tökéletesebb módja a kászúban való főzés. Kászúnak Erdélyben a fakéregből összehajlítva készült zacskószerű edényt nevezik. Ezt tűzre tenni nem lehetvén, benne szintén forró kövekkel főznek.
Az ilyen főzés tehát kövek segítségével történvén, azért azt kövesztés-nek nevezték, mivel azonban kő szavunknak régen kú, kű, kó, ka, ke kiejtése is volt, így származékok ezekből is keletkeztek. A kő: kemény, amiért is az általa okozott ütés ko-, ku-szerű hangot ad. Világos tehát, hogy kopog, koccan, koppan szavaink hangutánzó szavak, és ko = kő szavunkkal közös eredetűek. Eszerint azonban a latin-olasz per-cussio, percuotere és cozzare (perkusszio, perkuótere, koccáre) = ütés, ütni és koccanni szavak, továbbá a szláv kucati = kopogni szavak is a ko és ku ős-szavunkra vezetendők vissza.
Mivel az ősember, aki a rezet, vasat még nem ismerte, a követ a keménység fogalmával természetszerűen azonosította, éspedig jogosan, mert hiszen a gyémánt is kő, és ezt ma is a legkeményebb anyagnak ismerjük. Kétségtelen tehát, hogy a magyar kemény szó is a kő szavunkból keletkezett. De ez fejti meg a szláv kamen = kő szót is, amely azonban már kéttagú szó lévén, csakis az egytagú kő szó származéka lehet, illetve tehát a kő legfőbb sajátságát megjelölő kemény szavunkból alakult. Az igazi ősszavak ugyanis mindig egytagúak, mivel egyszerű hangadásokból keletkeztek, és természetesen mindig olyan dolgokat neveznek meg, amelyeket már az ősember is ismert, vagyis olyanokat, amelyek a természetben fordulnak elő, mint például kő, föld, víz, fa, fű stb., stb. Mihelyt tehát valamely szó többtagú, akkor az csakis valamely egytagú ős-szó származéka lehet. Eszerint kétségtelen, hogy nemcsak a szláv kamen, hanem a finn kive = kő szó is a mi kő szavunk származéka. Ugyanígy a magyar kova szó is, amely azon jellegzetesen kemény kőnemet nevezi meg, amelyből az ősember, és mindenesetre a kunok ősei is szerszámaikat és fegyvereiket készítették volt. Ezt igazolja azon tény is, hogy a finn nyelvben kova = kemény, amely szó a mi kova szavunkkal teljesen azonos. Hogy azonban őseink kő, ko vagy ka szavunk továbbképzéseiben nem csak v hangot ejtettek (kova, kavics, köves, kövecs), hanem h hangot is, bizonyítja például az is, hogy Békés megye magyarsága kova szavunkat ma is koha-nak ejti (Lássad: Herman Ottó: "A magyar pásztorok szókincse". Budapest, 1914. 215. oldal.) Hogy e tényt megállapítanunk mily fontos, alább mindjárt látandjuk.
Kétségtelen az is, hogy a magyar kovács szó értelme kovás volt, vagyis hogy azon embert jelentette, aki kovával foglalkozik, kovakőből szerszámot, fegyvert készít. De ebből az is kitűnik, hogy a szláv kovaé (kovács) = kovács és kovati = kovácsolni szó is ősmagyar eredetű. De kitűnik ez igen világosan még abból is, hogy például a horvát nép némelyütt még máig is a kőfaragókat nevezi kovaé-oknak. Josip Horvat "Kultura hrvata kroz 1000 godina" című művében is, a 209. oldalon (Zágráb, 1939) írja, hogy Boszniában a nép a sírkövet készítő kőfaragókat kovaé-oknak nevezi. Vagyis ezáltal is minden kétséget kizáróan bizonyítva látjuk nem csak azt, hogy a kovács szó kő szavunk régi ko alakjából származott, hanem azt is, hogy a kovács szó ősmagyar eredetű, és eredetileg a követ megmunkáló mesterséget jelentette, és hogy tehát csak utóbb ment át a rézből, bronzból, majd vasból szerszámokat és fegyvereket készítő mesterségre is. Hogy pedig a szóvégi s hang (kovás) mily könnyen alakul át, cs hanggá (kovács), bizonyítja még a magyarral rokon török nyelv is, amelynek keleti nyelvjárásai szóvégi s hangja a nyugati törökben szintén szokott cs-vé változni. Például a keleti tas = kő a nyugati törökben tacs. Egyébként is pedig a magyar -ász, -ás, ács képzőnek (juhász, kovás, szakács) megfelel a török -dzsi. Például sekcser = cukor, sekcserdzsi = cukrász.
Miként azonban az itt fölsorolt szavak mind a kő, ku, ko, ka, ke ős-szavunkból származtak, ugyanúgy származtak a magyar köveszteni, kohasztani, kuhasztani (utóbbi kettő tehát h hanggal v helyett, miként az említett koha = kova szavunkban) = főzni szóból. De ugyanígy származtak az ősmagyar nyelvből mind az árja nyelvek kuhati, kuhinja (szerbül = főzni és konyha), latin-olasz: coetus, cocere, cuocere (koktusz, kocsere, kuocsere) főzést jelentő szavak, továbbá olasz: cucina (kucsína) = konyha, német: kochen, Küche (kohhen, kühhe) = konyha, valamint a coco, Koch (kókó, kohh) = szakács olasz és német, kuhar = szakács szerb szavak is. Minden kétséget kizáróan kitűnik tehát az elmondottakból az is, hogy tehát az említett árja népek valamikor igen régi időben az ősi, még megtüzesített kövekkel való főzést a mi őseinktől tanulták el, mert ha ezt maguk találták volna föl, akkor az összes, a főzésre vonatkozó említett szavaikat nem a magyar ko és ku, illetve kohasztás és kuhasztás szavainkból, hanem a saját, követ jelentő petra, pietra, saxum, sasso, Stein szavaikból képezték volna. Viszont ha a magyarok "csak 1000 évvel ezelőtt" jöttek volna Ázsiából, akkor az árják a főzést és ennek elnevezéseit nem tanulhatták volna a magyaroktól, mert hiszen főzni az árja népek már azelőtt is tudtak, és nyelvükben a főzésre vonatkozó fönt említett szavak már azelőtt is megvoltak. Másrészt képtelenség azt is föltételezni, hogy az "ezer évvel ezelőtt bejött" magyaroknál a kőnek még ne lett volna neve, s ennek nevét valamely árja nyelv főzést jelentő szavából csinálták volna maguknak, sőt hogy még a kovát vagy kohát is a német kochen és Koch = főzni és szakács értelmű szavak után nevezték volna el ! Nem is említve, hogy hiszen a finn nyelvben is kive = kő, kova = kemény ! Márpedig ha magyarságot 1000 évvel ezelőtt Ázsiából jöttnek akarjuk állítani, akkor mind e képtelenségeket is valóságként kell elfogadnunk ! Vagy pedig a világosan látható tényeket el kell hallgatnunk, ahogy azt az ázsiaiságunkat hirdető elmélet hívei tenni kénytelenek is.
Említettem, hogy műveltségi szavak, amilyenek a főzést jelentőek is, csakis egytagú és a természetben előforduló dolgokat megnevező szavakból, amilyen a kő szavunk is, keletkezhettek.
Nem szólottam még ősnyelvünk azon sajátságáról, amely szerint egy szóvégi er szócskát, amelynek értelme többnyire erő volt, a szó közepébe szokták volt beékelni, ahelyett, hogy azt a szó végére tennék. E szócska azután gyakran csak egyszerű r hanggá is rövidült. Ismeretes, hogy az ilyen beékelés (infigatio) a sémita nyelvekben igen általános jelenség, de ami az árja nyelvekben nincsen meg. Hogy ősnyelvünkben ez szintén meg volt, erre az alábbi fejezetekben még más bizonyítékot is hozandok föl, de itt csak a szláv kremen = kovakő szót említem meg, amely ősnyelvünkben kermen vagy keremeny alakú lehetett, de a szláv magánhangzó-kihagyás szokása szerint lett mai alakjává. Miután viszont a közbeékelés a szláv nyelvekben ismeretlen, ennélfogva kétségtelen, hogy e szó a kemény szavunk egyik származéka, ugyanúgy, mint a szláv kamen = kő szó is.
Plan Carpin szerzetes följegyzései szerint, akit IV. Ince pápa 1245-ben a mongol kánhoz küldött volt követségbe, a kunok nemzeti istensége még a XIII. században is Kám-nak neveztetett. Ez istenség pedig nem más, mint a kunok és hunok Hunornak is nevezett regebeli ősatyja és nemzeti istensége, vagyis Magor, vagy Magyar ikertestvére, de azonos a Kanaán őslakóinak a bibliában is említett Kám nevű ősével, azaz bizonyára csak regebeli ősével, és egyúttal nemzeti istenségével, amit a Biblia azonban természetesen már nem mond meg, de amely névnek Kamor alakja is volt (Spamer: "Weltgesichte". Leipzig 1896. évi kiadás 1. köt. 271. old.), amely név a Hunor névvel még inkább egyezik. Úgyhogy valószínűleg Kanaánban is élt valamikor a más őslakókon kívül egy kún törzs is, amely után e föld a nevét is kapta. Tudjuk azt is, hogy I. Tiglát-Palaszár asszír király is hadakozott egy kumán, kamán nevű néppel, lerombolva azok legerősebb városát Hunusát is. (Hommel Fritz dr.: "Geschichte Babiloniens und Assiriens". Berlin, 1885.529. oldal.) Ezek szerint teljesen egyetértek Fáy Elek kiváló tudósunkkal ("A magyarok őshona". Budapest, 1910) abban, hogy míg Heraklesz azonos a mi Magor vagy Magyar nevű istenségünkkel, viszont ezen Kun, Kiun, vagy Kaun, Kamor, Karn, esetleg a mi Hunorunkkal azonos, de azonos egyúttal a görög-római mythologia Aresz-Mars hadistenévei is.
Ami a kunok nyelvét illeti: Történelmünkből tudjuk, hogy miután őket a mongolok legyőzték, királyuk Kuten maradék népével Magyarországba menekült, ahol IV. Béla királyunk megtelepítette. Róluk történelmünkben igen sok följegyzés van, amelyekből tudjuk azt is, hogy azután közöttük és a magyarok között néha jó viszony, de néha elkeseredett ellenségeskedés is volt, de sehol egyetlen szó sincs arról, hogy a kunok más nyelven beszéltek volna, mint a magyarok, vagy hogy a magyarok a kunok beszédét vagy a kunok a magyarokét ne értették volna. Holott ha közöttük ily nyelvkülönbség lett volna, akkor erről valahol valamely följegyzés, megemlítés bizonyára létezne. Ilyenek híján tehát jogosan gondolható, hogy a magyarok és kunok között inkább csak nyelvjárási különbség, kiejtésbeli eltérés lehetett, olyan, amilyen magyarok, palócok, székelyek között van, és amilyen följegyzés szerint valóban a magyarok és kunok között a Kunság határain még vagy száz évvel ezelőtt is létezett. Annyira, hogy például mivel régen Szegeden a szegedi polgároknak nem kellett hídpénzt fizetniök, de a kunoknak igen, ezért a hídőr azokkal, akiket személyesen nem ismert, csak néhány szót váltott, hogy megismerhesse kún-e az illető vagy nem, és ha kiejtéséből kún voltát észrevette, ennek fizetnie kellett. A kunok ugyanis régebben képtelenek voltak a magyar s és cs hangot ejteni, amelyek helyett mindig sz-et és c-t ejtettek, ugyanúgy tehát, mint az oláhországi kún eredetű csángók és csángó eredetű oláhok is. Mégis ma a Velencében talált "Codex Cumanicus" más nevén "Petrarcha Codex" és az úgynevezett "kún miatyánk" alapján általános vélemény az, hogy a kunok nyelve egy török-tatár nyelvjárás volt. Ami azonban e miatyánkot illeti, csak azt kell megjegyeznem, hogy azért mivel ezt valaki valahol egyszer tévesen "kún miatyánk"-nak nevezte el, ez még korántsem kell azt bizonyítsa, hogy a kunok valóban tatár nyelvűek voltak. Éppen úgy nem, mint ahogy a Magyar Alföldön lakó jász népet, amely a legtisztább magyar nyelvű, nem tartjuk sem szlávoknak, sem németeknek, annak dacára sem, hogy például Schlözer német tudós őket szlávoknak, Ranzan Péter olasz tudós pedig németeknek mondja ! Hiszen tény, hogya "Petrarcha Codex"-ben is van egy ott valóban tatárnak és nem kunnak nevezett miatyánk, amely a mi "kún miatyánk"-unkkal sokban egyezik, amiből tehát az következik, hogy emez sem kún, hanem tatár nyelvű, éppen úgy, mint ahogy a jászok sem nem szláv, sem nem német nyelvűek. Továbbá jól tudjuk, mily nagy faji és nyelvi különbség van a mongolok és az általuk leigázott tatárok között is, mégis régen egész Európában, sőt nálunk még ma is a mongolokat tatároknak nevezik, illetve mi mégsem beszélünk "mongoljárás"-ról, hanem "tatárjárás"ról. Magyarországon pedig még 1588-ban is voltak kisebb tatár nyelvű települések, mivel annak idején a mongolok elől tatárok is éppen úgy menekültek volt Magyarországba, ha nem is oly nagy számmal, mint kunok. Sőt a magyar törvények is, jelesen az 1454. évi II. végzés 9. cikke, az 1459. évi végzés 3. cikke és az 1467. évi végzés 2. cikke a kunokat és e tatárokat tisztán megkülönböztetik. (Lássad: Gyárfás István: "A jász-kunok története". Kecskemét, 1873. II. kötet, 162. oldal.) De azért könnyen megtörténhetett, hogy tévedésből a szóban lévő miatyánkot valaki "kún miatyánk"-nak nevezte, ami aztán részben tudatlanságból, részben szándékosan is, a magyarságnak ártani akarásból is, továbbra is "kún"-nak mondatott.
Ami pedig a Petrarcha Codexet illeti: Hiszen a régi keleti utazók, mint Rubruquis Vilmos is, följegyezték és világosan megírták, hogy Cumania (Kumánia) lakói már nem kunok, mert a kunokat a "tatárok", azaz a mongolok tökéletesen kiirtották, kivéve csak azokat, akik királyukkal Magyarországba menekültek. A "Codex Cumanicus" címlapján az 1303. évszám áll keltezésként, holott a mongolok az 1238. évben már az egész akkori Oroszország, valamint Kumánia területén is uralkodtak és 1239-ben a maradék kunok már Magyarországban voltak ! 1241-ben pedig a mongolok már Magyarországot is legyőzték. Tudjuk, hogy Rubruquis 1253-ban, Plan Carpin pedig 1245-ben járt Kumánia földjén. Vagyis Rubruquis 15 évvel azután, hogy a mongolok a kunokat kiirtották és országuk uraivá lettek, de Plan Carpin csak hét évvel azután, és ő nem is csak azt írja, hogy a tatárok (mongolok) a kunokat kiirtották, hanem azt is, hogy a kunok koponyáit, csontjait mindenfelé heverni is látta. Ennek dacára is azonban az ország még századok múlva is Kumániának neveztetett, bár úgy lehet csak Nyugaton, a keresztény országokban. Az 1303-ban kelt, tehát 75 évvel a kunok kiirtása után szerkesztett "Codex Cumanicus" kétségtelenül nem a kún, hanem a kumániai "cumaniai" nyelvet adja elő, amely könyvet a jelek szerint valamely keresztény hittérítő írta a Kumániába járó kereskedők és hittérítők számára, mivel azon időkben Kumániát főképp tatárok, mongolok, sőt némi oláhok is lakták volt. Mivel ugyanis a tatárok nagy része a mongoloknak önként megadta volt magát, ezek megkíméltettek, és egy részük a mongol hadakba is beosztatott, ami azután egyik oka is lehetett annak, hogya Nyugaton a mongolokat is tatároknak tartották és nevezték, bár bizonyára hozzájárult ehhez még az is, hogy görögül Tartarosz az Alvilág egyik elnevezése volt, amely nevet később a keresztény papság a pokol neveként is néha használt, majd nagy félelmükben a mongolokat pokolbeli ördögökkel összehasonlítva, de egyúttal ugyanőket a tatárokkal összetévesztve, egy kis babonával és egy kis tudákossággal a tatár nevet "tartarus"-nak és "tartareus"-nak magyarázták, azaz "pokoli"-nak, "pokolbeli"-nek. Annyira, hogy például az olaszok a tatárokat a mai napig is "tartari" néven nevezik.
Kitűnik tehát a föntebb elmondottakból, hogy a "Petrarcha" Codex nyelvét minden áron a kunok nyelvének állítani ugyanannyi, mintha a mai Angolország, hivatalos nevén Nagy Británia angol nyelvét az egykori kelta britek nyelvének akarnók állítani. Mégis, még mindig akadtak tudósok, akik e codex nyelvét a kunok nyelvének állítják, pedig elképzelhetetlen, hogy komoly tudós, ha e tárgyhoz szólani akart, a dolgoknak utána is ne járt volna, a fönti adatokat, évszámokat észre ne vette volna és meg nem állapította volna. Úgy hogy az illetők állítását csak szándékos megtéveszteni akarásnak, de nem fölületességnek tulajdoníthatjuk.
Másrészt, még ha a középkori kunok már török-tatár nyelvűek lettek is volna, úgy még ez sem kellene azt jelentse, hogy mindig azok is voltak. Hiszen eléggé ismert tény az is, hogy közép-Ázsiában a ma török nyelvű tadzsik nevű nép régebben a perzsához hasonlító, árja alapú nyelven beszélt, hogy a közép-ázsiai ásatások tanúsága szerint vagy 1000 évvel ezelőtt ott még a hindukhoz hasonló nyelvek is voltak, holott ma ott is csak törökül beszélnek. Ugyanígy ismeretes, hogy a ma törökül beszélő kirgizek régebbi nyelve is más volt; némelyek szerint egy finn-ugor nyelv, de jelek szerint ez a magyarhoz igen közelálló nyelv kellett legyen, mert a kirgizek nyelvében ma meg lévő a magyarral azonos alakú és értelmű kacskaring szó is egy példa erre. Ballagi ("A magyar nyelvszótára". Pest, 1873.) szótárában is kacskaring = kacskaringó. E szó eredeti értelme spirális vonal volt. "Kazár" fejezetünkben e szó alkatával és értelmével bővebben kellend foglalkoznunk. De másutt is mindenütt azt látjuk, hogy régebben a török nyelvek is ugyanolyan, más nyelvek rovására terjeszkedni képes nyelvek voltak, amilyenek ma az árja nyelvek.
Ismertetnem kell itt még, amit a kunok (értem itten csak a fehér-kunokat) testalkatáról meg tudtam: Magas termetűek voltak, szálasak, amilyenek a hegylakók lenni szoktak. Koponyájuk kerek, hajuk szőke és kissé hullámos volt, olyan mint a magyaroké, de fejüket elöl borotválták és a hajzatnak csak hátsó felét hagyták meg, ezt a háton hosszan aláfolyni hagyva. Többnyire három, néha több fonatba fonták, de ünnepélyes alkalmakkor, valamint csaták előtt is kibontották, ugyanúgy, mint a magyarok. Ilyenkor a gazdagabbak, de természetesen csak a szőke hajúak, hajzatukat finom aranyporral szokták volt meghinteni. Ezt harcok, ütközetek előtt azért tették, hogy ha elesnek, holtan is szépek legyenek. Ugyanez okból nemcsak ünnepélyes alkalmakra, hanem harcra is a lehető legszebben szoktak volt öltözködni. Orruk egyenes, inkább hegyes volt, ajkaik a magyarokéinál keskenyebbek, arcukat fiatalabb korban teljesen borotválták és szakállat, bajuszt csak az idősebbeknek volt szabad viselniök, de akkor is csak a nőseknek, és csak miután már apává lettek. Általános szokás volt náluk a koponyatorzítás azon neme, amely szerint a kisded homlokát, amíg koponyacsontjai még lágyak és növésük közben alakíthatók, elöl valamilyen lappal hátranyomva és így lekötözve, ezáltal a homlok hátralapul. Tették ezt azért, hogy fejük a kutyáéhoz, illetve farkaséhoz legyen hasonlatos. Itt e kisebbik rajz Feszty Árpád nagy festőnk egy rajza után másolva (Lássad: "Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben". Budapest, 1891. "Magyarország II. kötet, 314. oldal), amelyet ő állítólag egy kún parasztról készített, és amelyet a "Kincses Kalendárium" valamely évfolyamában "kún férfi"-ként közölt is. Rajta látjuk a fehér-kunok igen előreálló, egyenes és hegyes orrát.
Népünk egészen napjainkig a kunokat és tatárokat ma már egymással összetévesztve, hol a kunokat, hol a tatárokat szokta "kutyafejűek"-nek nevezni. A régi nyugati íróknál is pedig többször találunk említést "künokephal" avagy latinosan "cynocephal", azaz tehát "kutyafejű" népről, amelyet embertestűnek de igazi kutyafejjel ábrázolva régi térképen föltüntetve is látunk. Emlékeztetem ezzel kapcsolatban az olvasót, hogy görögül küon, latinul canis (kánisz), németül Hund mind a kún névre emlékeztető, kún szócsoportbeli szavak, habár a magyarban a kutya szó szintén kún szócsoportbeli szó ugyan, de e szócsoport k-t mássalhangzós részébe tartozó.
A kutyafejűekről szóló regékre azonban szerintem a kunoknál ősrégi idők óta szokásban volt említettem koponyatorzítása adott indokot, amely szokás szerint ők fejüket valóban szent állatukéhoz, a kutyáéhoz, illetve a farkaséhoz akarták hasonlóvá tenni.
Bizonyosnak tartom azt is, hogy a farkasnak a kunoknál egy k-n vagy k-t alakú elnevezése is kellett létezzen.
A fönti hagyományok alapján adta tehát még krónikásunk is Álmos vezér szájába azon szavakat, amelyekkel harcosait a kunok elleni harcra akarta bátorítani, hogy a kutyákhoz hasonlító kunok sokaságától ne rettenjenek el, mert hiszen, nemde a kutyák, ha uraik szavát hallják megfélemlenek. Utóbb pedig, hogy a kunok tar fejeit mint a tököt, úgy aprítják vala, ami meg a kunok azon szokására vonatkozott, hogy fejük elülső felét borotválták.
A Néprajzi Értesítő folyóirat 1926. évfolyama 29. oldalán Győrffy István közli egy moldovai férfi fényképét, akin ott napjainkig láthatjuk még e kún eredetű nép ez ősi hajviseletét, amely szerint a fej elülső fele borotválva, de hátsó felén a haj hosszúra hagyva.
Ismeretes egyébként, hogy a hajzat homlok fölötti része borotválása a Renaissance-korban némileg a férfiaknál is, de különösen az úrinőknél milyen nagy divat lett. Erre nézve ide teszem az alábbi, Sforza Battista, Montefetro Federigo herceg neje arcképéről készült vázlatom. Szerintem e divat a kunok hajviselete nyomán, és annak utánzataként terjedett el. Amiből az is következtethető, hogy a kún nők hajviselete is ilyen lehetett. Annyira divattá lett azonban ez, hogy bár az ilyen borotvált és túl magas homlok, különösen nőnél szépnek egyáltalán nem mondható, mégis, mert ez divat volt, akárhány azon korbeli Madonna-képet is látunk, ilyen homlokkal. Például: Filippo Lippi: "Madonna a Jézus gyermekkel", avagy Hans Memling: "Madonna" képén. Továbbá ugyanilyen borotvált homlokot látunk Domenico Veneziano egy női arcképe után készült vázlatornon is. De igazolhatja föltevésem az is, hogy férfiaknál ugyane korban a kún süveg is itt-ott látható, például Simon Marmon "Szent Bertino életéből" című képén is.
De ismerjük a Középkorból a nők magas, kúnsüveg-szerű fej díszét, amelyről minden értelem és cél nélkül valamilyen hosszú fátyol csüng alá. E fátyol magyarázatát, értelmét is azonban népünknél találjuk meg mai napig is. Nálunk ugyanis éppen a matyó nők (Matyó: magyar néptörzs Felső-Magyarországban. Az m-d vagy m-t szócsoport átmenetet képez a kún és szemere szócsoport között, mivel az sz hang igen könnyen változik t, d hanggá és viszont.) ilyen hegyes főkötőt, amelyre ma is fehér fátyol van turbánszerűen fölcsavarva, de amely fátyol egyik végét hátul régen mindig szabadon csüngeni hagyták. Ma ugyane fátyolt még szabadon már csak Erdélyben, Kalotaszegen viselik még. A hegyes főkötő azonban sohasem túlzottan magas. A fátyol értelme nálunk a következő volt: Ezt, mivel tulajdonképpen a szemérmetesség jelképévé is lett, régebben csakis leányok és fiatal asszonyok viselték, de utóbbiak csak első gyermekük megszületéséig, ami után már csak fejkendőt viselhettek helyette, vagyis fátyolra asszonynak csak addig volt joga, amíg "menyecske" volt, Az ilyen fátyol rendesen 1,5-2 méter hosszú volt, a nép pedig "bíbor"-nak nevezte, azért mert régibb nyelvünkben és a népében itt-ott még ma is e szó igen fehéret, hófehéret jelentett, amely szót csak irodalmi nyelvünk tévesen értelmezte át "igen piros"-sá. (Északi rokonnépeink nyelvében egy hófehér cet-faj neve biburga, azaz tehát: bíborka. Lássad: Brehm: "Tierleben". Leipzig u. Wien, 1900. Siingetiere, III. 610. oldal. Ugyanez állat szláv neve beluga, mert szláv belo = fehér, tudományos neve Beluga leucas, mert görög leukosz = fehér. Továbbá: szumer kubabbar = ezüst, amely szó értelme kő-fehér, azaz fehér ásvány. Itt a jelző a jelzett után következik.) E fátyolt hol csak karjukra, vállukra téve, átvetve viselték, hol fejükre csavarva, szélben pedig arcukra is borítva ugyanígy erős napsütés ellen is, mivel átlátszó volta miatt a látást nem gátolta. Szerették azonban mindig úgy viselni, hogy egyik vége szabadon lengő maradjon. Hogy azonban a szélben szép ívbe hajolva lengjen, ezért a két végén sűrű hímzés volt rajta, amely mintegy nehezékül szolgált. Az ilyen hímzések neve "bíborvég" volt. Néha arany- vagy ezüstfonál is volt bennük, ami azokat nehezítette is.
E fátyol a szemérmetesség jelképe azért lett, mert leányok, menyasszonyok nászuk napján, nehány napos új menyecskék, sőt a már teherben levők is, kíváncsiskodó, szemtelenkedő, illetlen férfitekintetek elől is, vele arcukat elfödhették. Amikor a bíbort a fejre turbánként fölcsavarva viselték, amikor is alatta főkötő nem is kellett legyen, akkor a fátyolt hat díszes gyöngyös fejű hajtűvel tűzték meg, mindig úgy, hogy ezek hárma kissé jobb felől, más hárma pedig kissé bal felől legyen (ld. a rajzot).
Visszatérve a koponyatorzítás szokására, a következőket kell még ismertetnem: Már Hippokratesz is írt a makrokephal szkítha népről, amely szerinte a gyermekek fejét egészen kicsi korukban deszkák közé kötözi, hogy azt így, nyilván szépségeszményük szerint alakítsák. A "makrokephal" szót némelyek "nagyfejű"-nek fordítják, de helytelenül, mert a görög makrosz szó tulajdonképpeni értelme nem nagy, hanem magas, sőt hosszú is. Viszont kétségtelen, hogy ez eljárás szerint a fő nagyobbá nem lesz, de igenis magasabbá, sőt hosszabbá is, csakhogy nem hosszabbá hátrafelé, amilyen a fejletlen fajok feje, hanem fölfelé. Hogy azután a koponya ily torzítása az értelemre és szellemi tulajdonságokra van-e káros hatással, tudományosan még eldöntve nincsen. Tény, hogy ezáltal az agyvelőközpontokban kár nem kell történjen, mert ezek csupán helyzetükben szenvednek némi eltolódást. Mégis föltételezhető, hogy a fő természetes növekedésébe való ily beavatkozásnak káros hatása is lehet. E koponyatorzítás szokását különösen a régebbi időkben különböző népeknél is megtaláljuk, tény azonban, hogy ilyen torzított koponyák ásatások alkalmával különösen Krimből és Dél-Oroszország más részeiből kerültek elő, vagyis tehát a kunok egykori országa területéről. Legtöbb azonban Magyarországon, éspedig főképpen a Nagy-Kunság területén találtatott. Amint művében Bartucz Lajos ("A magyar ember". Budapest, 1938.) más tudósokra hivatkozva igen helyesen állítja: a makrokephal kérdés megfejtése Magyarországon keresendő. A leletek bebizonyították, hogy e makrokephálság Magyarország területén már a Bronzkorban is megvolt. Mi azonban megállapíthatjuk azt is, hogy ezen makrokephálok azonosak a regék és mondák "cynocephal"-jaival, és tehát a mi hagyományaink "kutyafejű kúnjainkkal" és tévesen "kutyafejű tatárjainkkal" is. Amihez még hozzáteszem, hogy habár kún őstörzseink kivándorolt részei ősrégi idők óta a Földön mindenfelé elterjedtek volt, őshazájuk azonban nekik is 
Magyarország volt. Úgy Bartucz mint más tudósok is sokat találgattak afölött, hogy e koponyatorzítás szokása mely néptől ered és mely néptől eredhetnek a Magyarországon talált makrokephal koponyák, csak arra nem gondolt soha senki, hogy ezek a kunoktól származhatnak, mert hiszen : „a kunok csak a Középkorban IV. Béla királyunk idejében jöttek Magyarországba", és csak kisebb számú menekültek. Hogyan gondolhatna tehát valaki arra, hogy a Magyarországban talált bronzkori makrocephal koponyák is a kunoktól származhatnának ?! Itt is tehát az áldatlan "ázsiai eredet" tana áll az igazság megállapíthatása, fölismerhetése útjában. Ezért hiába beszélt népünk "kutyafejű kunok"-ról, hiába mondotta régi krónikásunk, hogy a "kunok, akik ebeinkhez hasonlítanak." (Anonimusz), hiába beszélnek népmeséi nk ma is a "kutyafejű király"-ról, vagy "kutyafejű vitéz"-ről, aki a mesehős félelmes ellensége, de akit az végül mégis legyőz. Hiába tudjuk azt is, hogy a népmeséinkben előforduló ilyen indítékok többnyire ősrégiek, sok ezer évesek, és elhomályosult, feledésbe merült valóságon alapulnak, mégis az "ázsiai eredet" elmélete miatt minden ami a miénk volt, idegenből átvett dolognak tűnik föl, és emiatt, mint száz más, úgy Bartucz is félre hagyja magát vezetni, illetve a mutatkozó tényeket nem tudja vagy nem meri a maguk valósága szerint tudomásul venni. Ő is hiába látja és állapítja meg a tényt, hogy a magyarság embertanilag tisztán európai, mégis egész könyvén át mindenáron ázsiai meg mongol jellegeket keres és szeretne találni. Vagyis a könyvében meglévő tényleges és értékesnél értékesebb adatai és megállapításai dacára is: eltéved és végeredményben ahelyett, hogy nagy tudásával a magyarság önérzetét emelné, azt aláássa, mert hiszen könyvéből is minden az ázsiai elméletet valló, de egyébként józanul gondolkodó ember kénytelen megállapítani, hogy "a magyarság fajilag ázsiai jellegéből már semmit sem tartott meg."
Szólhatunk itt még a hat, hatni igénkről és a hatalom főnevünkről is, amely szavak tehát a kún szócsoport k-t mássalhangzós részébe tartozóak. A kún szócsoport e része, ha nem is kizárólag, de főképpen a rombolásra, éspedig az ék általi rombolásra vonatkozott. Tény, hogy például a szláv kut szó sarkat, ék alakú valamit jelent. Török ketman = csákány, oromo kotto vagy koto = balta, goddo = kard, míg kuttu = vágni. A szintén afrikai, de nem szerecsen, hanem kámi eredetű hausza nyelvben dakka = ütni, takobi = kard, gatarti = szekerce. De ide sorolhatjuk az olasz daga, német Degen = tőr, azaz egyenes, hegyes szúró fegyver. Valamint kétségtelenül ezekkel van összefüggésben a magyar tájszólásos dökni = döfni és a dugni, bedugni ige és az ezekkel azonosuló dákó főnév is, amely utóbbi értelme eredetileg döfő kellett legyen, és valamikor szúró fegyvert, tőrt jelentett, illetve csak utóbb lett a biliárdozáshoz használt döfködő bot nevévé is.
Japániul katana = fegyver, kard. Ugyane katana szó a törökben lovas harcost jelent, amely szavak tehát a magyar katona szóval azonosítandók. E szóban is a mai -ó képző helyett még a régi -on képzőt találjuk, valamint a szó végén a mai a névelőnknek megfelelő a szócskát. Ami szerint tehát katon-a = a ható. Elfogadhatjuk azt is, hogy katona szavunk értelme még a romboló is volt, valamint kétségtelen, hogy a hatalom (hatni képesség) szavunk is a hat igénkből származott. De ezekkel függ össze a had szavunk is, amelynek megfelel az oromo nyelv godda szava, amely szerintem hadat jelent (az olasz szótár "esercito" = hadsereg szóval fordítja). Ismeretes, hogy kúnjaink régebben egy nagyobb családot, egy nemzetséget is had-nak neveztek.
Ha ezen kat, had szavunkból a t hangot hagyjuk el, úgy az ék, eke és a latin acus(ákusz) = tű szavakat kapjuk, továbbá a német Ecke (ekke) = sarok és a görög akro = valaminek hegye, csúcsa szavakat is. Ami ezen német Ecke és a magyar sarok szót illeti, meg kell jegyeznem a következő, előttem egyelőre meg nem fejtett dolgot: Mindkét szó jelentheti a kiszögellő, azaz pozitív, tehát hímségi sarkat, de jelentheti ennek teljes ellentétét is: a beszögellő, azaz negatív sarkat is. Első esetben azt mondjuk: sarkon, a második esetben: sarokban. De ugyane jelenséget másutt is észlelhetjük. Például szláv kut = ék, sarok, holott a magyar kút szó vizet tartalmazó gödröt, lyukat jelent, tehát határozottan ez előbbi ellentétét. Ugyanígy a latinban cuneus, conus (kúneusz, kónusz) éket jelent, de cuna, cuniculus és cunnus meg bölcsőt, gödröt, sőt női nemi részt is. Hasonló ellentét az is, hogy míg a magyar magány szó egység, egyedüllét jelentésű, de a számos és latin summa (szumma) sokaság, számosság jelentéssel bír, addig utóbbi két szóval éppen ellenkezőleg a szláv sam (szám) jelent egységet, magányt, egyedüllétet.
Ha ellenben a kat vagy tak szóból nem a t, hanem a k hangot hagyjuk el, akkor meg üt szavunkat kapjuk. Úgy az ék, mint az üt szavunk a rombolás fogalmával van összefüggésben. Ezen üt szavunkat csak meg kell fordítanunk, hogy tű szavunkat kapjuk, olyasmi nevét tehát, ami a szúró dákóhoz, tőrhöz hasonlít. Meg is jegyezhetjük, hogy az őskori, még csontból készülő tűk nem is voltak oly kicsinyek, mint a mai acéltűk. Tú szavunkkal azonos a tüske és tövis szavunk. E mindkét szó végzése pedig csak kicsinyítő rag, ami tehát azt bizonyítja, hogy maga a tü szó kicsinyítő rag nélkül, nem annyira kicsiny szúró, átütő valamit kellett jelentsen.
Az egyiptomi templomok előtt állott obeliszkek kőből faragott óriási tűhöz hasonlíthatók. Később ezeket el is nevezték "Kleopátra tűi"-nek, ami nem is más, mint régi hagyomány elrontott, elhomályosult maradványa, mivel e kőszálakat régebben valóban a szúró fegyverekkel is összehasonlították. Tény, hogy az egyiptológus tudósok megállapították, miszerint ezek a Nap sugarai jelképei is voltak. Ha pedig ez igaz, ebből az is következik, hogy a napsugarak tehát tűkhöz, dákóhoz vagy ezekhez hasonló tűző, szúró eszközhöz vagy fegyverekhez is hasonlíttattak. Amit pedig igazol az, hogy a napsugarakra ma is mondjuk, hogy "tűznek" vagy hogy "ma forrón tűz a Nap", értve ez alatt, hogy sugaraival tűz. Márpedig e tűzni igénk azonos a tűz főnevünkkel, amelyet, ha megfordítunk, akkor meg süt, sütni igénket kapjuk, amelynek pedig egyaránt van "forrón égető, sütő", mint "fényesen világító" értelme, sőt meglepetésemre Erdélyben a népnél ez igét még "nézni" értelemmel is hallottam használni, például: "Süss ide!" = Nézz ide ! Eltekintve attól, hogy ugyanez igét "fénylik" értelemmel is használják, például az igen fényes kardra, sarkantyúra vagy csizmára is mondják, hogy "süt".
Mondottam, hogy azért a kún szócsoport nem kizárólag csak a rombolás kifejezésére szolgált. Igy a hat igénknek nem csak romboló hatás, hanem alkotó hatás értelme is van. Említettem föntebb azt is, hogy a vogul nyelvben hat, khat = kéz. Tudjuk, hogy a t és a z, sz hang egymásnak hangtani rokona, s hogy ennélfogva egymással könnyen föl is cserélődik, úgyhogy e vogul szó a magyar kéz szóval azonos, mivel a magánhangzóváltozás lényegtelen. Említettem azt is, hogy Egyiptomban az ázsiai eredetű Aten-naptiszteletben a Nap sugarait kezeknek, sőt életadó kezeknek (ábrázolatokon a Nap sugarai kezekben végződve, és az élet jelképét --ankh-- nyújtva) fogták volt föl, vagyis hogy a napsugarakat költőileg a Nap ható kezeinek tekintették és ábrázolták, mégpedig életadó hatalmat is tulajdonítva nekik. Tény, hogy az embernek is főképp kezei azok, amelyek működésével hat, éspedig velük úgy alkothat, mint rombolhat is. Vagyis ezen hat igénk összefoglalja az alkotás és rombolás fogalmát; márpedig ugyane szó a vogulban kéz jelentésű. Ha mármost tudjuk azt, hogy a vogulok a Napot Khatel, Hatel néven nevezik, úgy ebből azt is kell következtetnünk, hogy e név eredeti értelme tehát Kezes, vagyis: sugározó, vagy pedig Kézlény, Kézisten kellett hogy legyen, hiszen még a Halotti Beszéd-ben is "Isten" helyett "Eleve", azaz "eleven" = élő áll. Népünk pedig Istent ma is szokta "élő Isten"-nek nevezni (Például: "Ha senki sem is látja, de látja az élő Isten.") Úgyhogy ez fejti meg a sémiták Él, Eli, Éliun = Isten szavát is. De kitűnik az elmondottakból a kéznek nem csupán a hat, hatni, hatás, hanem a hatalom fogalmávali összefüggése is. Az pedig, hogy a Nap sugarai kezekkénti költői jelképezése a voguloknál a följegyzések szerint napjainkig élt, azt is bebizonyítja, hogy ez eszme szintén a mi ősnépeinktől származik, mivel hiszen a vogulok műveltsége még Kőkorszak-beli, lévén, hogy mikor őket az oroszok fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, kőfegyvereik és kőszerszámaik voltak.
A föntiekkel kapcsolatban fölemlítendő még katona szavunk is, mivel ennek eredeti értelme aligha volt más, mint -on képzővel és névelő szerepét játszó szóvégi a hanggal : katon-a, azaz a ható = a romboló. Amit igazol a török katana = lovas, harcos és japáni katana = kard, fegyver.
Ad, adni igénknek pontosan megfelel annak árja, de megfordított da, darc alakja, csakhogy az egytagú szavak megfordítása a mi nyelvünk sajátsága lévén, ebből az következik, hogy ad igénk e megfordított da alakja a mi ősnyelvünkben is megvolt, és az árja nyelvekbe éppen emez alakja ment át. Egyébként is az adás, aktív, pozitív, tehát hímségi dolog lévén (a nőiségi tűrés, fogadás ellentéte), eszerint e szó az atya, török ata, szumer adda = atya szóval is természetes összefüggésben van, amely szó eredetileg még hím férfi jelentéssei is bírt, amit tanúsít a török adam = ember, férfi, valamint a bibliai Ádám név is. Sőt ad igénket és az ata, atya, adda szót az aktívsággal az is kapcsolatba hozza, hogy ezeket csak kezdő hehezettel kell ejtenünk, hogy ismét a hat és had szintén aktívsági és hímségi szavainkat kapjuk, amely szavak pedig íme, mind a kún szócsoportba illőek. Másrészt kún alakú a kínál igénk is, amely jelentésében szintén az adás fogalmával függ össze. Bár e kínál szavunkat a kényszerítés szavunk révén a kín, kínzás szavunkból („kínszerével") újabban létrejöttnek szokták mondani, de ellentmond ennek az oromo nyelv kennu = ad és szintén aromo diacsu = kínál szó. Ezen dia- igető azonos a da-val, a kennu szó pedig a kínál igénkkel, csakhogy éppen ellenkezőleg: dia = kínál, kennu = ad. Ámde éppen e fölcserélődés, illetve a fölcserélődés lehetősége tanúsítja a két fogalom közeli rokon voltát.
A mondák szerint a dél-arábiai egykor nagy és hatalmas adita asszad nép regebeli ősapja Ad király az Eufrát vidékéről, tehát Mezopotámiából, vagyis a szumerek földéről jött volt ősidőkben Dél-Arábia földére. Hogy Dél-Arábia nyugati sarka tengerparti részeiben valamikor mily magas műveltség kellett létezzen, bizonyítják az ottani nagyszerű városromok, amelyek között valóságos felhőkarcoló-szerű óriási építmények ma is állanak még. Tény az is, hogy bár ma a pusztai eredetű arab, azaz tehát sémita nyelvű beduin nép által mindinkább elnyomva, de éppen Dél-Arábia e sarkában ma is él még egy nem sémi, hanem az oromo és a szomál nyelvhez hasonló nyelvet beszélő nép maradvány; az pedig ismeretes, hogy az oromok és szomálok hagyományai szerint ők a Vörös-Tengeren át jöttek Afrikába. Miután pedig az oromo és szomál nyelv inkább a magyarra, mint a törökre hasonlít, ebből az is következik, hogy tehát az aditák, vagyis az oromok és szomálok ősei Mezopotámiából még az ottani szumerek vagy más, a szumerekkel rokon népek nyelvi eltörökösödése előtti ősidőkben költöztek Nyugatra, azaz Dél-Arábiába, majd Kelet-Afrikába a Vörös-Tengeren át. Dél-Arábia e sarkában áll ma is Aden városa, amelynek neve tehát az ad nép nevét tartja fönn, amely a rómaiak idejében is még nagy és fontos kikötőváros volt, és az Adan nevet viselte. A regebeli Ad király e neve pedig nem más, mint a bibliabeli Ádám, illetve a szumer adda = atya szó.
Művében Fáy Elek az Adon, Adonisz istenség nevét is ad szavunkkal magyarázza. Ez istenség ugyanis Bibloszban főleg gabonát és gyümölcsöt adó nyári és őszi Napistenként tiszteltetett, amely minőségében tehát a mi Magyar vagy Magor Napistenünkkel azonosul. Miután azonban neve hehezetesen Hadad alakban is előfordul, így még Hunorral, azaz a had, hat szavakkal és a had, harc és rombolás elvével is kapcsolatba kerül, ami azután amellett látszik tanúskodni, hogy e monda, illetve hitrege (mythosz) még azon ősidőkből ered, amelyekben a Napisten még nem volt két személlyé, vagyis az alkotás és rombolás elvét megszemélyesítő ikertestvérpárrá kettéválasztva. Másrészt pedig az ad szavunk a szumer adda = atya szó, az ad nép név (aditák) és az Ádám, Aden, Adan és Adon (görögösen Adonisz) nevek egymássali azonossága eléggé felötlő. Tudjuk, hogy a hitregében Adoniszt szépséges arcúnak és termetűnek képzelték, ami pedig egyezik azzal, hogy a mi őseink is Napistenüket szépséges istenségnek képzelték, és őt a „Gyönyörű"-nek is nevezték. Erdélyben általános szólás ma is, sajnos ma már csak káromkodásokban: „Hogy a Szép Isten". De éppen ez szól amellett, hogy e szólás nem keresztény eredetű, annál kevésbé, hogy a kereszténységben már soha sincsen szó Szép, hanem csak Jó Istenről. Szerintem ezen „szép" elnevezés mindenesetre a fényesen ragyogó Nap egyik elnevezése kellett legyen, mivel őseink fölfogása szerint a fény és világosság a szépséggel, a sötétség és feketeség pedig a rútsággal azonosult.
Továbbá, miután a Napistennek őseinknél oly nagy tisztelete volt, ezért az ősműveltségünket utóbb átvevő, de ennek nagy részét már nem értő későbbi népek a Napistent a főistennel vagyis az Ég-istennel összetévesztették, ősnépeink napisten neveit a főisten neveiként kezdték használni, ami jelen esetünkben annyival könnyebben megtörténhetett, hogy hiszen itt az Ad név a Had vagy Hat névtől csak egy kezdő hehezettel különbözik, azt pedig tudjuk, hogy sok nép, például az olasz és több szláv nép a h hangot egyáltalán nem ejti, illetve annak ejthetését az idegenből átvett szavakból, nevekből is egyszerűen elhagyja. Mi azonban az ad és Had neveket illetőleg is a dolgot helyreállíthatjuk ekképpen, hogy az Ad, Ata név eredetileg a főistenség, azaz a Nagy Isten vagy Égisten neve kellett hogy legyen, a Had vagy Hat pedig fiáé, a Napistené. Tudjuk, hogy újabban költőink is elnevezték volt őseink főistenét Hadúr-nak. Bár nem lehetetlen, hogy őseink Hunort, azaz a Napistennek a harc istenségekénti megnyilvánulását valóban nevezték Hadúr-nak is, vagyis a hadak urának, ami szerint aztán költőink tévedése csak annyi volna, hogy ezen Hadisten nem volt őseink főistene, hanem Napistene, azaz tulajdonképpen csak a kún törzsek nemzeti istensége és regebeli ősatyja, akit azonban még Kún, Kán és Kám néven is neveztek.
Fölhoztuk már föntebb is a kán, hán és Kunig, Konik, König = fejedelem, király szót, mondván, hogy ez a mi kan = hím ős-szavunkra vezetendő vissza. Hozzá kell ehhez tennünk a régi magyar kende és kenéz szavakat, amelyeknek szintén fejedelem, főember értelmük volt. A kenéz szót mai nyelvészeink a szláv knez, knjaz szóból származtatják, csakhogy mivel ennek a szlávban semminemű közelebbi magyarázata nincsen (etimológiája nincsen), ezért valószínűnek tarthatjuk, hogy a szláv szó származott valamely kún törzsünktől, de e szóból az oly általános szláv magánhangzó kihagyási szokás szerint, az első magánhangzó kimaradott.
Föltehető itt még a latin tumulus = földhányás, domb, sírhalom, sírdomb szó, amellyel a régi latin írók a kunhalmokat is nevezték volt, de amely szóval azonosul egyrészt az olasz tomba = sír, sírgödör, másrészt a latin tumulo = eltemet, de a latin tumor = daganat is. Úgyhogy ezen latin-olasz tum vagy tom szótő mindenképpen a halom, sírhalom de a sírgödör és a temetés fogalmával is összefügg. Tény pedig, hogy ezekkel a magyar domb és temet szavak is egyeznek, mivel ezek is d-m, t-m alakúak. Meglepő tehát, hogy az egyiptomiaknál Tum vagy névelővel Atum néven nevezett istenség bár Napisten volt, de a lemenő és éjjeli útján lévő Napot személyesítette meg, vagyis ő az egyiptomiaknál az alkony, az elmúlás és egyúttal az ősz istensége is volt, amely utóbbi tényben még annak homályos emlékezete is fölcsillan, hogy valamikor este és ősz ugyanaz volt. Érdekes tehát, hogy a szerb-horvát nyelvben a tama, tamno homályt, sötétséget jelent, valamint, hogy a németben is Dammerung = homály, sőt tekintve az m és n hangok egymássali könnyű fölcserélődését, ide sorolhatjuk a német Dunkel = sötétség szót is. Úgyhogy mindezekkel a magyar temet igénk összefüggését kétségtelennek kell tartanunk. Amellett azonban, hogy ezek mind a kún szó csoportba illő szavak, hozzátehetjük, hogy a latin tumulus szónak pontos párhuzamát képezi a latin cumulus (kumulusz) szintén a kún szócsoportba illő, és szintén halom, domb jelentésű szó, de amellyel meg a magyar gomolyag, gombolyag, gomb, gömb szavak vethetők össze.
Tum Napistennel azonban az egyiptomiaknál Ozirisz is azonos volt, mivel az is az éjjeli, az Alvilágban azaz a holtak világában járó Napot személyesíti meg. Ő az egyiptomiak szerint tehát a holtak istensége is, aki az Alvilágban ezek földi tettei és élete szerint az ide érkezők lelke fölött ítélkezik. Világos azonban, hogy ezek szerint ő azonos a mi "Holt Vőlegény"ünkkel, azaz a Holdistennel, azaz Holtistennel, mert hiszen az egyiptomi hitrege szerint is Ozírisz miután őt Szet (a Sötétség Istene) megölte, kerül az Alvilágba, azaz lesz eltemetve. De azonos Ő a görögök Minoszával is, mert hiszen a görög mythologiában is Minosz a halottak lelke fölött ítélkező alvilági bíró. De azon tény, hogy úgy Minosz mint Ozírisz a Holddal is azonos volt, eszünkbe juttathatja — amit már mondottam —, hogy őseinknél régebben holdtisztelet volt, amelyet csak utóbb váltott mindinkább föl a naptisztelet, ami által azután Hunorunk is holdistenségből napistenséggé váltott. Hogy ugyanígy eredetileg Ozírisz is holdistenség kellett legyen, tanúsítja az is, hogy a szent Apisz bika, amelynek Egyiptomban oly nagy kultusza volt, mindenkor Ozírisz földi megtestesüléseként tiszteltetett; márpedig e bika a Holdat is jelképezte, s ábrázolatain, szobrain, szarvai között mindig a holdkorongot viselte. De Ozírisznek a görög Minosszal valóazonossága azt is eszünkbe juttatja, hogy hiszen Min vagy Mén nevű holdistenség is létezett, illetve hogy a min, mén, mán szónak Hold értelme is van. De másrészt tudjuk azt is, hogy Ozírisz meg Ra vagy Re is azonos Napisten volt, csakhogy míg emez a nappali, a magas Égen járó Napot, Ozírisz ellenben az éjjeli, az Alvilágban járót jelentette. Csakhogy az egyiptomi Amon — azaz: a Mon — e neve is azt mutatja, hogy eredetileg szintén Holdisten volt, akiről mondatik is, hogy "ő az éji sötétségben világító", habár utóbb Amon-Ra név alatt ő is Napistenné lett. Vagyis tehát Amon-Ra: egy harmadik Napisten. Az pedig, hogy ember alakúnak, de néha kosfejűnek is szokták volt ábrázolni, azt bizonyítja, hogy valamikor a kos is a Holdnak ugyanolyan jelképe kellett, hogy legyen, mint a mén és a bika, valamint, hogy a mon szónak kos jelentése is volt, amivel összevág az, hogy például az olasz nyelvben ma is montone = kos. Másrészt mindebből az is világosan kitűnik, hogy az Amon névben a kezdő a hang csak az a névelőnk. De Napisten volt az egyiptomiaknál még Horusz is, tehát egy negyedik. Egy másik, szintén az Alvilágban járó, éjjeli Napisten volt náluk Keper vagy Kepera, tehát az ötödik. Továbbá Konsz avagy Honsz, eredetileg Hold- utóbb Napisten a hatodik. A szintén kosfejű Hnum vagy Knum volt a hetedik. Harpokratesz, helyesebben Hor-pa-krud, vagyis a Gyermek Napisten volt a nyolcadik. Mont, a harc istensége, akit fején napkoronggal ábrázoltak és aki valószínűleg a Napból áradó erőny romboló hatalmát személyesítette meg, és alighanem a mi Hunorunkkal volt azonos, volt a kilencedik. Egy másik Napisten, aki a Szopt nevet viselte és Hórusszal azonosult, volt a tizedik ! Hasonló zűrzavar, ha nem is ily nagy, megvolt a görögöknél is, például három napistenségükkel is, amelyek Héliosz, ApolIo és Heraklesz voltak. Mindenesetre — amint láttuk — a Napot megszemélyesítő istenség ily szétválása első kezdete a mi mythologiánkban is létrejött Magor és Hunor ikertestvér-párban, csakhogy nálunk — amint láttuk — ennek még volt értelme, mert megmaradott volt annak tudata, hogy ez csak jelképezés, hogy a kettő egyazon istenség két megnyilvánulása, sem nálunk e dolog nem ment oly szertelenségbe, mint az egyiptomiaknál. Holott a görögök sem tudták már, hogy Heliosz, Apollon és Heraklesz is a Napnak csak költői megszemélyesítései, vagyis inkább csak a tudósok megállapítása az, hogy Heliosz a magas Égen járó Napot jelenti, Apollon a fényt, világosságot adó Napot, Herkalesz pedig a Napot, mint az erőny forrását.
De mi lehetett oka az olyan végletbe, szertelenségbe vesző istenségszaporításnak, amilyet az egyiptomiaknál is találunk, amely szertelenség zűrzavarában a sok Hold- és Napisten értelmetlen keverékét látjuk ? Szerintem az ok az, hogy úgy másutt, mint Egyiptomban is, az egész mythologia nem azon nép alkotása, amelynél azt mi találjuk, hanem egy egészen más, régebbi népé, amely szellemileg — ha technikában nem is — a későbbi, általunk ismert egyiptomi népnél sokkal magasabban állott. Ennek mythologiáját a műveltséggel együtt az újabb nép bár átvette, eltanulta, de azt már nem értette és összevissza zavarta. Például az egyazon istenség különböző megnyilvánulásait is külön istenségeknek képzelte, nem csupán, hanem azt sem tudta már, hogy az istenségek nem igazi személyek, hanem eszmék avagy természeti valóságok költői megszemélyesítései, jelképei. Az ásatások, kutatások, nyelvi adatok révén ma mind világosabb lesz, hogy az általunk jobban ismert egyiptomiakat a Nílus völgyében egy más, sokkal régibb nép előzte meg. Ez ősnép művészete is még egészen más jellegű volt, szabadabb, kedvesebb, határozottan a görög előtti krétai művészetre emlékeztető. Egyáltalán nem volt még oly merev és kimért, mind a közismert egyiptomi; kedvelte a virág- és növényábrázolatokból képezett díszítményeket ugyanúgy, mint a görög előtti krétai ősművészet. Sejtelmem szerint ez ősműveltség népe a mai oromokkal és szomálokkal volt rokon, és tehát, amint azt a mai oromok és szomálok nyelve tanúsítja, a mi ősnépeink közé tartozott. A későbbi és ismertebb egyiptomiakrói mindinkább kiderül, hogy ezek eredetileg egy harcias, hódító, de műveletlen sémiat nép voltak, amely a békés, de szellemileg sokkal fejlettebb (általunk kámitának vagy turáninak nevezhető) őslakókat leigázták, de velük keveredve ezek műveltségét teljes egészében örökölték, habár azt, és annak művészetét is, a saját ízlésüknek és szellemüknek megfelelőbbé alakították is. Velük jelenik meg az egyiptomi művészetben a szintén sémita asszírokéra emlékeztető sok véres harci jelenetből álló ábrázolatok sokasága. (Lássad például: Woermann Karl: "Geschichte der Kunst." Leipzig, 1925. I. kötete. VI. tábláján az f-l betűkkel jelzett vázák, egészen krétai jellegű díszeit, majd a már későbbi, sémita jellegű ábrázolatokat ugyanott a 65. oldalon az 54. ábrán, amelyen többek között a győzők rettentő kegyetlenkedéseit tüntetvén föl tíz lefejezetten fekvő emberalak, amelyeknek feje lábaik közé helyezve.) Az egyiptomi művészetben csak sokkal későbben látunk a véres jeleneteken kívül kedves dolgokat is ábrázolva, vagyis csak már azon időkből, amelyekben a leigázott, beolvasztott, de számbelileg és fajilag valószínűleg többségben lévő békés őslakos faj szelleme és ízlése lassan, lassan ismét érvényesülni kezdett, annak ellenére is, hogy nemzeti öntudatát már elveszítette. Sémita hódítás tűnik ki az egyiptomi nyelvből is, amely bár túlnyomóan sémita szerkezetű, de telidesteli van nem sémita, azaz tehát a leigázott de műveltebb nép nyelvéből vett szavakkal. Egyiptomban is tehát ugyanaz történt, mint Mezopotámiában, ahol először egy harciasabb törökös nyelvű nép borította el az eredeti ősszumereket, de átvéve ezeknek nemcsak műveltségét, hanem még nemzeti és szumer nevét is, míg végül e már törökös szumereket ama még harciasabb és rettentő vérengzően kegyetlen sémita asszírok igázták le és irtották ki, de szintén átvéve az ott talált egész műveltséget, ám már nem a szumer nemzeti nevet is. Ugyanez történt Indiában a dravida ősnépekkel (Mohendzo-darói ásatások), amelyeket meg a harcias árja hegyipásztor hinduk igáztak le, de átvették a dravidák műveltségét, nyelvük, a szanszkrit, pedig telisdesteli lett dravida szavakkal. Ugyanez történt a Görög Félszigeten és Kréta szigetén, ahol meg szintén árja és harcias hegylakó, eredetileg csak állattenyésztő, de műveltetlen görögök igázták le, kezdetben nagy pusztításokat és rombolásokat véghezvive, a pelazgféle, azaz fajunkbeli, magas műveltségű ősnépet (Kréta szigeti ásatások), de utóbb átvéve a leigázott és elgörögösített nép műveltségét. De ugyanez történt Itáliában is, ahol a régibb etruszk, szabin és szikul őslakosságot az árja fajú, latin nevet fölvett nép igázta le, de átvéve ezek műveltségét és mitológiáját. Sőt legújabban, csak néhány század alatt, szinte szemünk láttára ment végbe ugyanilyen folyamat Dalmáciában is, ahol a hegyek közül folyvást a tengerpartra is leereszkedő műveletlen szláv hegyipásztor nép borította és nyomta el teljesen a régibb és művelt latin-olasz lakosságot, de átvette ennek egész műveltségét, sőt Dalmácia északibb részeiben még a római katholikus vallást is. E folyamat pedig azért szokott mindenütt így végbemenni, mert a jobb életlehetőségeket nyújtó lapályosabb, termékenyebb vagy tengerparti tájakról a műveltebb és ennél fogva békésebb lakosság közül soha senki sem megy föl a vad, zord és terméketlen hegyek közé, hogy ott megtelepedjen, ellenben a műveletlen, durva és harcias hegylakók természetesen folyton igyekeznek le a jobb megélhetési viszonyokat adó, lapályosabb, termékenyebb vagy tengerparti tájakra.
Föltűnhetett nekünk az egyiptomi nyelvet illetőleg, hogy annak régibb alakjában több a ragozás, mint az újabb korok egyiptomi nyelvében, ami egyezik azzal, hogy az oromo nyelv is tisztán ragozó. Ugyanezt látjuk Itáliában is, ahol a latin nyelv még majdnem teljesen ragozó nyelv, holott a mai olaszban ragozásnak már alig van nyoma. E jelenség oka pedig nem más, mint az, hogy a ragozás, bár a nyelvet tökéletesíti, a gondolatokat rövidebben, kevesebb szóval is kifejezhetővé teszi, de nehezebb is, vagyis az agyvelőtől nagyobb teljesítőképességet követel, amely nagyobb teljesítőképessége azonban a fajunkbeli, már gömbölyű koponyájú népek agyvelejének mindig meg is volt, de nem volt meg a még hosszúfejű, harcias, hódító, de műveltségben elmaradott népek fejletlenebb agyvelejének, amelyek számára a ragozó nyelv tehát túl nehéz volt, úgyhogy e népek a nyelvezetet azáltal igyekeztek könnyebbé tenni, hogy a gondolatokat elszigetelt szavakkal fejezték ki, amihez azonban majdnem még egyszer annyi szóra van szükség, mint ha ragozást használunk. (Példa: házamból, németül: aus meinem Hause, horvátul: iz moje kúce.) Vagyis ahol tehát idegenek kerültek uralomra, ha számbelileg kevesebben voltak is, de ők lévén a parancsoló és mérvadó urak, ott a nyelvekből a nekik túl nehéz ragozás idővel mindinkább kiveszett, helyet adva az elszigetelt szavakból álló, tökéletlenebb, de könnyebb nyelvszerkezetnek.
A germán népek Hunengraber, Hunenketten néven nevezik a Germániában is előforduló kunhalmokat, ami összevág az alábbiakkal :
Diokletianus római császár korában Germániában egy Catti (Katti) és egy Turing nevű nép is említtetik. Később ugyanezek a régi íróknál kuncknak, hunoknak is neveztetnek. Még Beda angolországi író is (Ecles. Hist. Gentis Angiorum. Libro V. cap. 10. SS Rer. Angl. Heidelbergae, 1587. f. pag. 257.) a dánok mellé egyenesen hunokat helyez. Saxo Grammaticus pedig egy kevéssel Krisztus születése előtt, a dánok és kunok között történt borzasztó ütközetről ír, amelyben győztesek a dánok maradának. Miért van az tehát, hogy a régi írók ily följegyzései ma egyszerűen elhallgattatnak, mintha nem léteznének ?
Bár a gömb a tulajdonképpeni magyar törzs vallásos alapjelképe volt, de megvolt ennek a kunoknál kún szócsoportbeli neve is, ami a teke = gömb szavunk, amellyel a tök szavunk is egyezik, mivel a tök valóban tekealakú gyümölcs. Ha pedig a kutya és farkas nemzési aktusára gondolunk, úgy azonnal meg kell értsük, hogy tök szavunk megfordítva miért köt. Mivel ugyanis a kutya és a farkas ondója ömlése hosszabb ideig tart, ezért ez állatok hímtagja tövén a nemzéskor tekealakú kidudorodás támad, amely a hím és nőstény szétválását mindaddig lehetetlenné teszi, ameddig az ondóömlés véget nem ért, ami után a tekealakú dudor lelohad. Hozzá kell ezekhez tennünk még a következőket: Ondó szavunk csupán lágyult kiejtése az ont, önt, azaz ontani, önteni igénknek, ami szerint tehát ondó szavunknak ontó, tisztább kún kiejtése is kellett létezzen. Miután azonban az ondó ömlésétől függ egy új élet kezdete, indulása, ezért kétségtelennek tartom, hogy indul és ondó szavunk azonossága nem véletlen, eltekintve attól, hogy mindkettő hiszen az ont, önt igénkkel is azonosul. Másrészt mivel minden nyálka, nyálkás anyag, amilyen az ondó is, az emberben undort kelt, ezért tehát undor avagy undok szavaink is ide tartoznak, sőt utál, utálat, utálatos szavaink is, amelyek hiszen a föntieknek csak orrhang nélküli, azaz nd nélküli kiejtései. Nem kevéssé meglepő tehát, hogy a már sokszor említett oromo nyelvben utallo = nyálka, takony, és ezzel kapcsolatban: nátha (E. Viterbo már föntebb megnevezett oromo-olasz-oromo szótára), úgyhogy ez is a magyar és az oromo nyelv közös őseredete egy föltűnő bizonyságát képezi, mivel hiszen itt egyszerű "átvétel"-ről igazán nem lehet szó !
Továbbá világos az is, hogy indul szavunk és a növények kiinduló, tovakúszó vagy kapaszkodó, hosszú szál- vagy zsinegszerű képződményei inda neve is egymással a legközvetlenebbül összefüggenek, sőt az életkezdet, életkiindulás fogalma révén közvetlen eszmetársulási kapcsolat jön létre ezen inda és az ondó szavaink között is, mivel a növények indái nem csak kapaszkodásra szolgálnak, hanem számos növényfajnál, például az eperféléknél, a hosszú inakra hasonlító és a föld színén tovakúszó indái egymás után többször is legyökerezve, egész sor fiatal növényt hoznak létre, amelyek az eredeti növényeknek tehát mintegy gyermekei; úgyhogy kétségtelennek vélem, hogy az ilyen indákat őseink a köldökzsinórral is összehasonlították, amiért is kétségtelennek tartom azt is, hogy vagy a magyar nép nyelvében, vagy valamely más nyelvben a köldökzsinór ind-, und- vagy ond- szótövű nevét meg is találhatnók. Vannak azonban oly növények is, különösen a fűfélék között, például a tarack és a nád, amelyeknek meg gyökérrészei képeznek többnyire a föld alatt, szintén hosszú indákat, amelyekből, a föld alól előbújva, szintén új, fiatal növények hajtanak ki. Mi több, hiszen minden gyökér maga is inra, indára hasonlít. És íme, ismét meglepő tény, hogy az oromo nyelvben úgy orrhangosan mint anélkül is onde, unde és edda, idda = gyökér. Ami pedig hogy nem magában álló példa, bizonyítja egészen más szóalakkal, de mégis pontos párhuzamként a szláv zila (zsila) szó, amely egyaránt jelent inat, eret, valamint gyökeret is. Megjegyezhetem ezen kívül, hogy népünk különösen Erdélyben egészen általánosan az ereket is inaknak nevezi, ami kétségtelenné teszi, hogy in szavunk eredetileg szál- vagy indaszerű dolgokat is jelentett, aminthogy a nép nevezi is a növényi indákat inaknak is. Úgy hogy a német Ader = ér szót is az ond, ind szótövünk orrhangtalan kiejtésének kell fölismernünk, de amely még az er = ér szóval toldatott meg. Láttuk, hogy inda szavunk orrhangtalan kiejtése az oromo nyelv szavaiban is megvan, sőt ugyane szó hehezetes kiejtéssel: edha, még eret is jelent (az olasz vena = ér fordítással). Ki kell pedig emelnem azt is, hogy in szavunk nem is más, mint az ind szótövünk orrhangtalan kiejtése, de amelyből nem az n, hanem a d hang hiányozik. Hogy pedig ugyanezen in szavunknak még a kezdő hehezetes kiejtése is létezett, bizonyítja hinár szavunk, mivel a hináros vízinövényeknek szintén hosszú, inakhoz hasonló indái vannak, amelyek segítségével azok virágaikat juttatják a víz színére, hogy azok ott a hímpor által megtermékenyülhessenek, de amely indák a közéjük keverő ember avagy állat vesztét is okozzák.
Viszont ugyanezen inda szavunk az n hang elmaradásával, az oromo idda szóra is hasonlítva, ideg szavunkat adja, az idegek pedig testszervezetünk szintén hosszú, szálszerű képződményei. Ezen in és ideg szavaink fejtik meg a hegedű szavunkat is. Ezt ugyanis népünk különösen Erdélyben Csík megyében következetesen hedegű-nek ejti, bizonyos pedig, hogy ez a szó ősi és helyes alakja, nem pedig az irodalmi, amely utóbbi a romlott alak. Az íj, a kunok e nemzeti fegyvere, húrját ugyanis ideg-nek is nevezték; a hegedű őse pedig valóban az íj volt, amelyet, illetve annak megfeszített idegét szokták volt vagy csak pengetni, vagy pedig egy másik íj szintén megfeszített idegét emez íj idegén húzogatva, hegedűként megszólaltatni. Emez íjra ilyenkor mindig szárított, üres kabaktököt vagy valamely más hasonlóan elkészített tököt kötöttek volt, hogy ez hangzóként szerepelve, e kezdetleges hangszert így hangosabbá, hangzatosabbá tegye. Több húr alkalmazása által azután ez képezte a gitár, a mandolin, a hárfa és a mai hegedű ősét is. Azt pedig tudjuk, valamint kezdetleges hegedűszerű hangszereknél, úgymint régi ábrázolatokon is láthatjuk, hogy a régi hegedű-vonók, népi nevükön a nyirettyűk még kifeszített íj-alakúak voltak. A nyirettyűíj alakjára emlékeztet máig is ennek olasz arco (árko) és német Bogen neve, mert hiszen e szavak íjat, ívet és hajlítást jelentenek. (Ív szavunk ij szavunknak csak kabar és besenyő kiejtése, mivel e törzseink a j hang helyett szerettek v hangot ejteni.)
Amint azt e rajzunkon is láthatjuk, az egyiptomiak hangszerein, a húrosokon még világosan fölismerhető, hogy az ősalakjuk egy íj, és egy erre alkalmazott tök volt. Edologról "Kabar" fejezetünkben kellend még szólanunk.
Hogy hegedű, azaz helyesebben hedegű = ideggel bíró valami szavunknak valamikor i hangos hidegű alakja is létezhetett egyrészt ideg, hinár és in szavaink, másrészt az oromo idda szó is valószínűvé teszi. Hogy azonban e szó miért egyezett hideg = alacsony hőmérséklet szavunkkal, megokolni nem tudom. Lehetséges, hogy ez csak véletlen egyezés; mindenesetre azonban itt megemlítendő a latin unda, olasz onda = hullám szó, amely inda és indul szavainkkal azonosul. Hogy e latin-olasz szó kétségtelenül ugyanúgy a haladással, tovafutással függ össze (az indázó növényeket közönségesen nevezzük futóknak, futó növényeknek is) mint inda és indul szavunk, azt egészen bizonyossá teszi az olasz andare = haladni, menni szó, amely az onda = hullám szóval egyezik; a hullám pedig jellegzetesen haladó, futó, menő valami. Ami pedig a hidegséggeli összefüggést sejtetheti, az a görög hüdor, hüdro = víz szó, amely nem csak hideg szavunkkal, hanem még hüdni = hűlni igénkkel is egyezik, ami azért fontos, mivel a víz valóban azon anyag, amely az adott környezetbeli hőmérséklet mellett mindig a leghidegebb marad, amit "fajmeleg"-nek nevezünk. A víznek van ugyanis fölmelegedéséhez mindig a legtöbb kalóriára szüksége. Ezért ugyanazon környezetbeli hőmérséklet mellett mindig a víz marad a leghidegebb, úgyhogy ott a vizet érezzük a leghidegebbnek, a követ, fémet valamivel kevésbé hidegnek, a fát kevésbé, a gyapot- vagy gyapjúszövet-félét pedig egyáltalán nem érezzük a környező légnél hidegebbnek.
Visszatérve tök és köt szavainkra, fölhozom, hogy az oromo nyelvben godonfa, godunfi = csomó, bog (az olasz szótárban a "nodo" szóval fordítva), míg a godunfu = kötni, csomózni (far nodi"), amely aromo szavak tehát a mi köt, tök és teke szavainkkal azonosak, csupán hogy ezeknek lágyult kiejtését (t helyett d) képezik. Tudjuk, hogy a kötés kézimunka pedig nem egyéb, mint csomózás, azaz csomózás folytonossága. Úgyhogy az elmondottak révén egyrészt azt is következtethetjük, hogy a szál kún neve kötél, koton, kuton alakú szó lehetett, másrészt, hogy a kunok a szövés helyett valószínűleg inkább a kötést gyakorolhatták, sőt e köt szavunk eszünkbe kell juttassák a gyapotfélék koton nevét is.
Érdemes még a következőt is fölemlítenünk: A magyar vég (nem kún) szónak nemcsak valaminek vége értelme van, hanem hosszúság, hossz is, mert mondjuk egy bizonyos hosszúságú vászonra vagy szövetre is, hogy "egy vég vászon", avagy "egy vég szövet". Ennek párhuzamát (de szintén nem kún szócsoportbeli szóval) képezi az olasz cima (csíma), velencei tájszólásban zima (cima), amely szónak egyaránt van kötél, mint valaminek vége értelme is. Érdekes tehát, hogy viszont a németben meg, különösen a hajósoknál a tisztán kún alakú End vagy Ende szónak ugyanúgy van kötél és valaminek vége értelme, amely német szó úgy alakjában, mint értelmében is inda szavunkkal egyezik.
Láttuk, hogy a kutya és a farkas a kunok legfőbb szent állata volt. Hozzáteszem itt, hogy a ma is Róma városa címerét képező bronz nőstényfarkas nem római, hanem igen régi etruszk szobormű, amely állat talán valamiképpen az etruszkok vallásos kultuszában is szerepelt, habár az etruszkok nem tartoztak a kún törzsek közé. (Egy alábbi fejezetünkben látandjuk, hogy ős-török eredetűek voltak.) Csakhogy éltek Itáliában ős-kún törzsek is, valamint ezekkel a legközelebbi rokon besenyők, azaz szabinok is. Sejtelmem szerint kunok éltek a mai Nápoly környékén ahol Campania (Kampánia) tartomány volt és Cumae (Kúme vagy Kúma, más néven Kyme, azaz Kűme) nevű város is állott, amelyben egy mesterségesen vájt barlangban lakott a híres "sibilla cumana", a kumei jósnő. Tény, hogy Nápoly alapítói a kumeiak voltak. Olaszországban általános, régi időkből maradott szokás, hogy a városoknak egy, ma többé-kevésbé mókás, jelképes, megszemélyesítő alakja van, amely azonban ősidőkben az illető város istensége volt, amelyből a kereszténységben ellenben némelyütt "védszent" lett. Nápoly ilyen jelképes, ma mókás alakja: a Pulcinella nevű férfialak, akit azonban igen verekedő természetűnek képzelnek, úgyhogy ez szerintem tulajdonképpen Hunor, azaz a harc istensége volt, és csak a kereszténységben torzult nevetséges alakká. Tény, hogy őt mindmáig igen előreálló, nagy orral ábrázolják, ami a kún arcjellegre emlékeztet, öltözete pedig fehér vászon nadrág, nagy, fehér kún vászoning és magas, hegyes kúnsüveg, habár ez is fehér. Nem lehetetlen tehát az sem, hogy a szóban lévő farkasszobor, ha etruszk mű is, de talán éppen a kumeiek számára, avagy mivel nőstényállatot ábrázol, talán még inkább a szabinok számára készült. Alább látandjuk, hogy a szabinok besenyők voltak, valamint látandjuk azt is, hogy a besenyők a kunok nőelvi törzsei voltak, ami megfejti azt is, hogy miért ábrázol a szobor nőstényfarkast. Másrészt tudjuk, hogy a szabinoknak a Róma őskoráról szóló mondákban mely szerepe volt, úgyhogy megérthetjük azt is, miért lett a nőstényfarkas Róma címerévé; annál is inkább megérthetjük pedig ezt, ha elgondoljuk, hogy hiszen Romulus és Remus azonosul a mi Magor és Hunorunkkal, hogy ott is, itt is nőrablásról és nemzet- illetve városalapításrói van szó. Tudjuk, hogy a monda szerint ugyanis Romulust és Remust nőstényfarkas szoptatta volt, de tudvalévő az is, hogya Romulust és Remust ábrázolni akaró gyermekszobrocskákat éppen a monda alapján, de csak a XVI. században Gugleilmo della Porta szobrász adta a farkasszoborhoz, ami egyébként eléggé erőltetett dolog is, azért mert a farkas, valamint a kutya is, kicsinyeit csakis fekve szoptatja.
A kunok farkastiszteletét juttathatja azonban eszünkbe még a következő dolog is (Gyárfás: "A jász-kunok története". II. kötet. 20. oldal):
„A kunok lelkesedve valának a csatára, hogy a magyaroktól gyakori megveretésükért bosszút álljanak, s hogy harci dühük még inkább föllángoljon, vezérük Bonyak ősi szokás szerint, az éjfél óráiban elvonult az erdőbe, hogy a farkasok ordításából vállalatuk sikerét előre kipuhatolja. Az erdő rengetegében utánozván a farkasüvöltést, az erre összegyűlt farkasok elkezdtek ordítani. Visszatérve a vezér övéihez, a jósige igy hirdettetett ki: a kunok győzelme bizonyos, ha a magyarokat a támadásban megelőzik."
Hogy e hagyomány valóságon alapul, bizonyítja az hogy hindu fakírokról is állíttatik, miszerint éj idején a tigriseket össze tudják gyűjteni, s azokat például bosszúállás avagy büntetés céljából emberi szállások ellen támadásra képesek vezetni, anélkül, hogy őbennünk a tigrisek kárt tennének. Hogy őket a tigrisek föl ne ismerhessék, valószínű, hogy valamely szer is közbejátszik az állatok szaglása megtévesztésére. Nálunk a farkashájjal való bekenést lovak rémítésére, kutyák bőszítésére használta a nép, leginkább szintén bosszú céljából, avagy büntetésül, mert akinek mondjuk ködmönét vagy csizmáját farkaszsírral bekenték, annak lovai megvadultak, a kutyák pedig megrohanták, mivel tudvalévő, hogy ez állatok, különösen pedig éppen a kutyafélék szaglásuk után inkább igazodnak, mint látásuk szerint. Ez azonban még egy titokzatosnak látszó dolog megfejtését is adja: Erdélyben a székelyek között vannak arról nevezetes emberek, akiket sem a legmérgesebb kutya nem bántja, sem farkas meg nem támadja, amely dologról Erdélyben beszélni hallottam, sőt olvastam is már erről. E dolgot igen titokzatos valaminek tartják, és azt is áhítják, hogy az illetők ez állatokat nézésükkel igézik meg. Lehet, hogy ez is valamennyire közbejátszik, kétlem azonban, hogy csupán nézéssel mérges házörző ebre vagy éhes farkasra hatni lehetne. Ismeretes, hogy a kutyaféle állatok nőstényeik iránt, amelyek náluk a hímekhez aránylag mindig igen kevesen vannak, mily udvariasak és mindenkor mily kíméletesek. Nem kell tehát más, mint annyi, hogy az ember csizmáját avagy valamely ruhadarabját, ködmönét, bundáját szuka (nőstény kutya) valamely váladékával jól bekenje, hogy őt egyetlen kutya, illetve farkas se bántsa, az pedig ismeretes, hogy a falvakban mindig igen kevés szukát tartanak, ha pedig az illető ember mégis éppen szukával találkozik, úgy ez is vele szemben legföljebb közönyösen viselkedik. Sőt mivel az ember kutyánál, farkasnál termetre nagyobb és magasabb, úgy ha még merev nézéssel és mintegy támadóan is lép föl, akkor a kutya vagy farkas, szaglása által megtévesztve, ez embertől még félni is fog. Ami pedig a titokzatosságot illeti, akik ez eljárást ismerik, ezt nem csak érdekből titkolják, hanem azért is, mert ez bizony nem valami szép és tisztaságos dolog, vagyis tehát ezt megmondani szégyenlik is. Természetes pedig, hogy ha a sokkal veszedelmesebb tigriseket így megtéveszthetni, akkor sokkal kevesebb veszéllyel farkasokat és kutyákat is lehet.
Végül: Dr. Karl Wenle: "Leitfaden der Völkerkunde" (Leipzig, BibIiographisches Institut. 1912) című művében írja, hogy az indiánok, hogy a bözöncsordákat könnyebben megközelíthessék, farkasbőrt vesznek magukra, amit képben is bemutat. A bözöncsordák ugyanis a farkasoktól nem félnek, de ezek mégis ólálkodnak körülöttük, elhulló, vagy beteg bözönökre várva.
Megírtam a föntebbiekben, amit, lényegesebbeket, eddig a fehér-kunokról megtudtam, de szólanom kell még a fekete-kunokról is, akik egyik törzséről a hún vagy hunn néven nevezett, azaz tehát Atilla vagy Etele király húnjairól, a történelemből is tudunk. Amit azonban Beda és Sasco Grammaticus kétségtelenül a korukban még élt néphagyomány alapján a hunokról írtak - amit föntebb már említettem azt ma szeretik elhallgatni. Pedig amint láttuk, az északi néphagyomány szerint tehát az ott is létező kúnhalmokat a történelem előtti ősidőkben kún őstörzseink emelték, ami emlékezete él ma is e halmok német népi "Hunengraber" elnevezésében, habár ma már nem is tudjuk meghatározni, hogy azok a fekete- vagy fehérkunoktól származnak-e. Viszont az is lehetséges, hogy amaz ősidőkben a kunok még nem is voltak fekete- és fehér-kún törzsekre különválva, más szóval, hogy azon időkben a különbség még nem volt kialakulva. Az pedig, hogy a német hagyomány a Hunen avagy Hünen elnevezés alatt ma óriásokat is ért, valószínűleg egyrészt onnan származik, hogy a kúnhalmok más, közönséges sírhalmokhoz képest igen nagyok, másrészt onnan is, hogy a kunok, mint a hegylakó népek általában, igen magas termetűek voltak.
Thierry Amédée, francia történelemíró "Historie d’Atilla" című, valamint más műveiben is, nálunk pedig Gyárfás István "A jász-kunok története" című hatalmas művében megírta mindazt, ami eddig a hunok ázsiai szerepléséről ismeretessé válott, ahol ugyanis oda történt bevándorlásuk után hosszú ideig Kína fölött is uralkodtak, majd ez uralmuk megdőlte után Európába visszatérve, itt Atilla alatt hatalmas birodalmat alkottak, amely birodalom összeomlását csakis Atilla korai halála okozta, akit a hagyomány szerint egy germán nő gyilkolt meg, vele való násza éjszakáján. A mai történelemírók, sőt a mai történelemtanítás is azonban a hunok ázsiai szerepléséről következetesen hallgat, de el nem mulasztja a hunokat vad és műveletlen népnek mondani, elhallgatva mindent, ami ennek oly határozottan ellentmond: A hún sírokból előkerült tárgyak, amelyek kiváló és egészen egyöntetű, eredeti, saját ízlésű (stílusú) fémiparról és ötvösművészetről tanúskodnak. (Lássad: Huszka József: "A magyar ornamentika hún eredete". Budapest, 1912.) Továbbá a Thierry és Gyárfás által összegyűjtött történelmi adatok. Továbbá: A régi germán költészet (Niebelung-ének, a skandináv Edda "Attla mal" éneke és a "Heldenbuch", valamint a "Biterolf" ének), amelyben a hunokról és Atilláról csak szépet és nemeset találunk mondva, sőt Atillát egyenesen isteníttetik is. Továbbá: Priscus Rhetor, bizánci görög leírásai. Priscus hazájának Bizáncnak a hunok legveszedelmesebb ellenségei voltak, amiért is a hunok leírásában aligha szépítgetett valamit. Mégis tény, hogy amit megírt, az mind a hunoknak és Atillának mai megítélés szerint is dicséretére válik. Márpedig ő, mivel személyesen járt a bizánci császár követségében Atilla udvarában, mindazt, amit megírt, maga látta, hallotta és tapasztalta. Ha ellenben a Nyugat régi papsága a hunokról mint a kereszténység ellenségeiről csak rosszat írt, ez érthető, mert hiszen ezt az akkori fölfogás szerint vallásos kötelességének tartotta. Nem volna azonban érthető az, hogy még ma, a XX. század második felében is e meghamisított történelmet elfogadják, sőt iskolákban is tanítják, a komoly történelmi följegyzéseket és igazi hagyományokat, amilyeneket például a régi germán költészetben is találunk, elhallhatják. De hogy ez miért van mégis így, megmagyarázza sokak sovinizmusa és gyűlölködése, amely nem kevésbé elítélendő, mint a középkor vallásos fanatizmusa. A hunok ugyanis a magyarok rokonai voltak, természetes tehát, hogy mindazok, akik a magyarságot leigázták, kifosztották és azt évszázadok óta hazája földéről kiirtani törekednek, a hunokról is, ugyanúgy mint a magyarokról, minden lehető rosszat hirdetnek. Miután pedig hunok már nincsenek, annál könnyebb minden rosszat rájuk fogni, mert hiszen nem védekezhetnek. Igaz azonban az is, hogy a hunok rossz híre terjedéséhez az is hozzájárulhatott, hogy ők, amint már említettem, önmagukról azt tartották és úgylehet hirdették is, miszerint ők a Nagy Isten által a népek bűnei büntetésére rendelvék. Márpedig az emberek az őket megbüntetőt gyűlölni szokták, vagyis igen ritka fennkölt szellemű ember az, aki bűneit belátva azt aki őt ezért megbüntette, nem gyűlöli. Csakhogy mindez semmit sem változtat azon, hogy úgy Atilla mint húnjai műveltségileg, szellemileg az akkori Nyugatnak magasan fölötte állottak. Ez állításom bizonyítására hozhatnék itt számos és terjedelmes idézetet Priscus Rhetor valamint Thierry és Gyárfás művéből, e művem célja azonban nem leírások ismétlése, ha e leírások ma el is hallgatottak, de létezőek, hanem ismertetése annak, amit a magam kutatásai és nyomozásai segítségével eddig ősnépeinkről megtudnom sikerült, de ami eddig még sehol megírva nincsen.
A fekete-kunok vallásos alapjelképe is az ékalak volt, de nem a hegyes, hanem a tompa, lecsapott hegyű : --tompa ék--, éspedig azért, mert a nem hegyes, vagy nem éles fegyver, bár nagyobb erőt követel, de az általa okozott seb sokkal veszedelmesebb, mint a hegyes, avagy éles fegyver által okozott. Az utóbbi ugyanis, ha nem halálos, sokkal könnyebben gyógyul. A tompa vagy lapított hegyű vagy élű fegyver okozta seb ugyanis roncsol, tör és zúz, és az ilyen sebnek tehát még ha be is gyógyul, sokkal súlyosabb következményei vannak, mivel a szétroncsolt lágyrészek és csontok sokkal kevésbé jöhetnek helyre, mint az éles, avagy hegyes fegyver által okozott károsodások. Ilyen, törve-zúzva romboló fegyver például a buzogány és a kalapács is. Régi fegyverek gyűjteményeiben buzogányokon kívül láthatunk úgynevezett "harcikalapács"- vagy "harcipöröly"-őket, amelyek nem egyebek hosszúnyelű kalapácsoknál. Tudjuk pedig még ma is, hogy mily iszonyú sebeket okoznak az úgynevezett "dum-dum" puskalövedékek, amelyek igen egyszerűen úgy készülnek, hogy a puskába való, különben hegyes lövedék hegyét kissé lecsapják avagy lereszelik. Az ilyen lövedék, bár valamivel kevésbé messzi visz, más szóval: nagyobb hajtó erőre volna szüksége, ugyanúgy tehát, mint minden nem hegyes avagy nem éles fegyvernek is, de viszont pusztító hatása sokkal veszedelmesebb.
Más, roncsolva ható fegyverek, a tűz, a méreg, valamint a korbács is, a hunok pedig mesterei voltak a mérgezett, valamint a tüzet vivő, gyújtó nyilaknak is.
A fehér-kunokkal ellentétben a fekete-kunok nemzeti színei voltak a fekete és a piros, amelyekhez különben valószínűleg még a sárga, vagyis az arany színe és a sötétbarna járult hozzá, amely utóbbit a fekete és a piros vegyüléke képezik. Ennélfogva viseleteik is természetesen fekete és sötétbarna színűek kellett legyenek, piros, sárga és arany díszekkel. Fövegük valószínűleg a kúnsüveg volt, de lecsapott hegyű. Olyat, mint e rajzon az a, régi magyar képeken sokat láthatunk, bár előfordul olyan szőrmés peremű is, mint a rajzon a b. Ezek lehettek egészen feketék is, de lehettek olyanok is, amelyek fölső része piros volt.
A fekete-kunok szent állatai is fekete vagy sötétbarna színűek voltak. Ilyenek a bulldogkutya, a vaddisznó és a vipera is, habár van fekete ló, fekete juh és fekete tehén, illetve bika is; láttuk pedig, hogy ez utóbbi három állatfaj a fehér-kunoknak is, habár csak másodrendűen, szintén szent állata volt. Amiből következtethetjük, hogy ezeknek szerepe volt a fekete-kunok vallásában is, de természetesen a fekete színűeknek. Hogy például a fekete színű, de kisebb, zömök testű fajta bika a nagy testű, fehér bikánál sokkal vadabb, dühösebb természetű, az eléggé ismeretes, amiért is a spanyol bikaviadalokhoz csakis ama fekete, zömöktestű bikákat használják. Sokkal meglepőbb egyezések azonban a következők: A bulldog kutya zömök testű, színei a barna és a fekete, vagyis barna alapon fekete foltokkal vagy sávolyokkal, pofája pedig tömpe, mintha lecsapott volna, és rút, gonosz kifejezésű, aminthogy természete is gonoszabb más fajú kutyákénál. Mi több, ma is szokás a bulldog-kutyák fülét és farkát rövidre levágni, hogy rajtuk semmi hegyes se legyen; csak azt nem tudja ma már senki, hogy e szokás tehát kétségtelenül a hunoktól maradott reánk, a hunok letompított ék kultuszából. Sőt megállapíthatjuk még azt is, hogy Kínában, amely fölött a hunok egy ideig uralkodtak, ma is igen általánosak a bulldogféle kutyák, valamint megállapíthatjuk még azt is, hogy a kínai művészetben napjainkig is állatábrázolatok pofája föltűnően bulldog jellegűre alakítva, annyira, hogy a kínaiak némely régibb oroszlánábrázolata is olyan, hogy annak pofája bulldogkutyára inkább hasonlít, mint oroszlánra, ami szerintem hún hatás maradványa.
De sötétbarna színű és fekte zegzugvonal lal tarkázott a veszedelmes mérgű vipera is, amelynek pedig feje ékalakú, de szintén mintegy lecsapott hegyű. Tény pedig, hogy a mérgek is roncsolva hatnak, valamint tény az is, hogy a viperák főképp homokos síkságokon élnek, olyan tájakon tehát, mint a fekete-kunok, akik már nem voltak hegy-lakók, mint eredetileg a fehér-kunok. Igen valószínűnek tarthat juk tehát, hogy a barna-fekete bulldog-kutya őshazája is valamely homokos síkság volt. Hogy a vipera milyen gonosz indulatú állat, eléggé ismeretes (Lássad például: Brehm: "Tierleben"), amiért is, valamint veszedelmesen mérges volta miatt ma is, valamint a kígyó általában is, a gonoszság jelképe.
Azt is tudjuk azonban, hogy a vaddisznó, a "vadkan" is igen gonosz indulatú állat, amiért is népünk fölfogása szerint ez is a gonoszság egyik jelképe. Márpedig ez állat is barnás-fekete színű, feje pedig valósággal ékalakú, de hegye mintha csak le volna csapva. Felötlő egyezés még az is, hogy mindezen állatok testalkata zömök, sőt hogy még aviperáé is ilyen, annyira, hogy ezért a magyar népnél a "kurtakígyó" nevet is kapta. Föltűnhetik ezeken kívül még az is, hogy holott a fehér-kunok fehér komondora hosszabb szőrű, a bulldog kutya szőre ellenben rövid. Mindez pedig, mintegy összhangban van a lecsapott hegyű, azaz tehát le rövidített ékkel, és azzal, hogy az említett állatok pofája is mintegy lerövidítve, valamint azzal, hogy mindezen állatok testalkata is zömök. Úgyhogy a tények alapján okszerűen következtethető, hogy a hunok is zömök termetűek, fekete vagy barna hajúak voltak, valamint, hogy hajukat, szakállukat, bajuszukat rövidre nyírva viselték. Olvastam is egyszer valahol, miszerint följegyeztetett, hogy a hunok a gyermekek orrát egészen kicsi korukban szokták volt benyomni, hogy tömpébb legyen. Sőt olyasmit is olvastam valahol, hogy szokásuk volt arcukat is bevagdalni, hogy a sebhelyek miatt ijesztő legyen. Azonban Priscus Rhetor, aki személyesen járt Atilla udvarában, és az ott látottakat leírta, ilyesmiről említést nem tesz. Úgylehet tehát, hogy ilyen szokások ha a hunoknál valamikor régen voltak is, de Atilla korában ezek már nem voltak meg, ám hagyomány még élt róluk, ami azután az említett följegyzéseket okozta. Bizonyosnak vélem azonban, hogy ha az arc "megvagdalása" azaz hogy tetoválása (tatuálása) a hunoknál valamikor meg is volt, úgyde ez sem történt csak akárhogy, minden rendszer nélkül, hanem hogy ennek célja valóban és tudatosan az arckifejezés rémítővé tétele lévén, az olyanféleképpen történt, ahogyan ezt e rajzok tüntetik föl. Itt e két rajz (a és b) arca teljesen azonosan rajzolva, de ab-vel jelzetten olyan vonalak téve hozzá, amily ráncok az arcon vad haragkor keletkeznek, amely vonalak is tehát az arcnak vad harag kifejezést kölcsönöznek. Hogy pedig az arctetoválás ilyen módja tényleg létezett is, bizonyítja a 
maorik (Új-Zéland) régi harcosai arctetoválása (c), amely valóban lényegileg ugyanolyan volt, mint a b. rajz, vagyis az arc vad haragkor képződő ráncait még meglehetősen utánozta. Ezt régi maori férfiakat ábrázoló képeken, valamint a maorik saját faragott emberábrázolatain is láthatjuk. (Lássad például: Sydow Eckart: "Die Kunst der Naturvölker." Berlin, 1923. Propylaer Verlag), amit itt c. rajzon tüntetek föl, de amelyen egyúttal azt is látjuk, hogy bizonyos művészi ízlés a maoriknál sem hiányzott. Sejthetjük egyúttal azt is, hogy a maorik művészete, valamint az arc ilyen tetoválása szokása ősrégi időkből maradott rájuk. A maorik, valamint más polinéz (de nem a melanéz) népek faji jellegéből, nyelvéből és mondáiból már némely tudós is arra következtetett, hogy ezek tulajdonképpen ősrégi időkben Európából származtak.
Hogy a hunoknál a tompapofájú bulldog kutyának valóban szerepe volt, ezt minden másnál határozottabban bizonyítják a hún sírokból előkerülő díszített fémtárgyak, amelyeken e kutyát igen gyakran látjuk ábrázolva. Bemutatok itt Huszka József nyomán ("A magyar ornamentika hún eredete." Budapest, 1912. Pátria nyomda) hún sírokból való fémtárgyakról (szíjvégek, kapcsok) vett kutyafejeket, amelyeken a bulldogot, habár az ábrázolatok igen erősen stilizáltak, részben pedig igen erősen leegyszerűsítvék is, mégis igen világosan fölismerhetjük, különösen annak tompa pofáját. De ezen kívül az 1. számmal jelzetten látjuk a bulldog zömökségét, a 3. számmal jelzetten a levágással rövidített füleket, a 4. számnál jelezetten pedig még a bulldog kutya jellegzetesen ráncos homlokát is.
Igen föltűnő dolog a hún sírokból előkerült ezen fémtárgyakon az, hogy — amint azt Huszka József is kiemelte — ezek egy részén határozottan kínai és belső-ázsiai jellegű díszítményeket látunk, másokon, a számosabbakon pedig ettől teljesen eltérő, egészen más, de egyöntetűeket, holott a tárgyak alakja itt is, ott is ugyanaz, és tehát céljuk, használatuk is ugyanaz volt. Ebből Huszka József és mások is azt következtették már, hogy a hunok Ázsiából kínai ötvösöket is hoztak volt magukkal, akik a hunok számára dolgoztak, amiért is az általuk készített tárgyak ugyan teljesen a hunok által használni szokott tárgyak alakját mutatják, de díszeik, mivel kínai emberek kezeművei, kínaiasak. Föltűnt úgyszintén másoknak is még azon tény is, hogy a nagyobb számú, nem kínaias, hanem egészen más jellegű díszítményeket viselő dísztárgyak szilárdabb, komolyabb és tehát tartósabb kivitelűek, holott a kínaias jellegűek sokkal silányabb, ócskább és kevésbé szilárd munkájúak. Amiből meg azt kell okszerűen következtetnünk, hogy a kínai ötvösök csak a szegényebb hunok számára dolgoztak, olcsóbban, de emellett bizonyára nagyobb haszonnal. Valamint dolgoztak bizonyára a hunok alattvalói számára is, akik hún uraikat úgy öltözködésükben mint ékszereikben utánozni igyekeztek. Holott a hún ötvösök bizonyára magasabb árú, de jobb, szilárdabb és szebb, tehát értékesebb és tartósabb készítményeit csak a gazdagabb hún urak vásárolhatták, illetve fizethették meg.
Abból, hogy a hún dísztárgyakon a két kutyafő mindig ugyanazon helyen ismétlődik (az itt bemutatottakon kívül Huszka is közöl még többet) okszerűen következtethető jelképes voltuk. Több ugyanilyen dísztárgyon (szíjvégek) azonban ugyanazon helyen, ahol különben e kutyafejek szoktak lenni, ezek helyett gömbök vannak. (Lássad itt fentebb.) Úgyhogy ebből, valamint abból, hogy a gömbök hún dísztárgyakon másutt is gyakoriak, az is valószínúvé válik, hogy a gömb a hunoknál szintén vallásos jelkép volt, ha nem is volt náluk, miként az ék, a hegyes avagy a tompa, a legfőbb jelkép. Már előbb is említettem, hogy a gömbnek volt nyelvünkben tisztán kún k-l szócsoportbeli neve is, és hogy ez a teke szavunk, amely a régibb magyarban golyó értelemmel igen általánosan használt szó volt, és amellyel a török dügme, düjme szó is azonosítható, de amellyel legközvetlenebbül azonosul a tök gyümölcs neve. Márpedig a gömbölyűség és a tök eszmetársulást eléggé világosan mutatja az is, hogy a magyar golyó szónak megfelel a görög kolokünda = tök, de csak a gömbölyű, holott a törökben a gülle, az oromoban a gulubi = golyó. Igen valószínű pedig az is, hogy ezen teke szavunk még mag értelme is volt, amit a török tohún = mag szó is igazolhat, lévén ez hangtanilag a teke szóval rokon. Vannak azonban ezen ősegyszerű szavunknak még más érdekes, kún szócsoportbeli származékai is. Ilyen kétségtelenül a teker igénk is, amelynek ma inkább csak kavarás értelmet adunk ugyan, de hogy ez a kerekség fogalmából származólag, eredetileg forgás, sőt keringés értelmű is volt, bizonyítja a tekereg, tekeregni igénk is, amely határozottan kószálás, bolyongás, azaz tehát keringés értelmű is. Ugyanezt bizonyítja a csángó-magyarok — akik, amint láttuk, kún eredetűek — nyelvében a tekerük neve, amely másutt még tekerő, vitolla, valamint gombolyító, sőt sebes forgása miatt még bolond néven is neveztetik, amely utóbbi elnevezés pedig korántsem holmi mókás szó, hanem onnan származik, hogy a bolond szavunk is szintén keringést jelentő bolygás, bolyongás szavunkkal azonos eredetű. A forgása által ez a fonalat fölszedi, fölgombolyítja, de semmiféle "csavarást" nem, hanem csak fogást végez, sőt ama négy fölfelé álló foka, amelyeket némelyütt kacsok-nak, némelyütt pedig tiszta kún szó csoportbeli szóval katonák-nak neveznek, valóban sebesen keringenek, azaz tehát bolyganak, de kún szóval: tekeregnek. Ez igénk ilyen értelmezését azonban nem csupán a tekerük e neve igazolja, hanem igazolják ezt a különböző török és mongol nyelvekben meglévő teker, tigir, tügerek, lögörök stb. kiejtésű szavak is, amelyek mind kerekséget, kerületet, sőt egyenesen kereket (kerék értelemmel is) jelentenek. (Lássad például: Mészáros Gyula dr: "A magyar kerek tükör." Néprajzi Értesítő folyóirat. Budapest, 1914. évf. 2. oldal.) Hogy elődeink a kerekséget a tükörrel eszmetársulásba kapcsolták, azért van, mivel tükreik mindig kerek alakúak voltak, úgy hogy eredetileg "a tükör" tulajdonképpen csak annyit jelentett, hogy "a kerek". Viszont az ősi tükör meg azért volt kerek, mert "teké"-vé kalapált aranygömbből készült, úgy, hogy e gömböt előbb kerek lappá kalapálták, ami az arany lágysága és kiválóan nyújthatósága miatt igen könnyen ment, azután pedig fényesre csiszolták. Igy lett azután a kerek arany tükör egyúttal a Nap jelképévé is. Hogy pedig az összes fönt említett török és mongol szavak, valamint a magyar teker, tekerükés tükörszavak is mind az eredetileg kerekséget és gömböt jelentő ősmagyar, azaz őskún tek (névutóval tek-e), tök szóból származtak, kétségtelenné teszi egyrészt az, hogy ez még ős-szó, mert egyszótagú, és még a természetben előforduló valamit jelent, másrészt kétségtelenné teszi azt is, hogy egyazon nyelvben és azonos tok szóalakkal csakis a magyarban vannak meg együtt a tök, teke, teker, tekereg, tekeruk és tükör szavak. De kiemelhető például még az is, hogy ha például a kalmük-mongol nyelvben tögörök (Haradaván Erendzsen tudós kalmük ismerősöm bemondása szerint) a szekér vagy kocsi kereke neve, úgy világos, hogy e név a tekereg = kering, forog szavunkból származik, illetve, hogy a kún szócsoport szerint a "kerék" neve eredetileg "a tekereg" = forog volt. Erdélyben ma is mondják kerék helyett: kerek.
Említve volt föntebb, hogy a fekete-kunok egyik romboló fegyvere volt még a tűz is. Ez alapján valószínűvé válik, hogy a tűznek vallásukban is volt némi szerepe, ha nem is fejlődött ki náluk olyan nagy tűztisztelet, mint az avaroknál és a palócoknál. Tény mindenesetre annyi, hogy a tűzhányó hegyek, a vulkánok vagy volkánok olyan alakúak, amilyeneknek bár túlozva azokat e rajz is föltünteti, azaz tehát mintegy lecsapott hegyű ékalakot képeznek, amilyen pedig jellegzetes alakja van például a japáni Fuzsijáma tűzhányónak is, amelyet a japániak művészetében számtalanszor láthatjuk ábrázolva, többnyire úgy, mint itt, erősen túlozva, vagyis lecsapott hegyű ék alakra stilizálva. Ősnyelvünkben, valamint a szumerben is, egy vul, vol alakú szó (palóc szócsoportbeli) is létezett, amelynek tűz és hőség jelentése is volt, ami szerint a Vulkán vagy Volkán, azaz a rómaiak Vulcanus, régibb Volcanus, tűzistenség neve, Tűz-király, Tűz-férfi, vagy Tűz-isten értelmű voltát kell föltételeznünk. Tudjuk pedig, hogy őt a kovácsok — azaz a kovások ! — istenségnek is képzelték, amiért is hatalmas kalapáccsal szokták volt ábrázolni; kovácsműhelyét pedig az Etna tűzhányó mélyében levőnek képzelték, így őt a tompa ékalakú tűzhányóval kapcsolatba hozva, de természetesen csak örökölt ősi hagyomány nyomán, de anélkül, hogy a feketekunok tompa ék jelképéről és ennek kovácssággali összefüggéséről már valamit is tudtak volna. Világos azonban az elmondottakból, hogy Vulcanus azonos az északi germánok Tor, valamint Völund kalapácsos kovács- és villámistenségével, de azonos a finnek Ilmarinnen nevű kovács-istenségével is. Márpedig Vulcanust, valamint a görögök a vele azonos Hefesztoszt vagy Hefaisztoszt zömöknek, kis termetűnek képzelték — olyannak tehát, amilyenek a hunok voltak —, egyúttal pedig igen erősnek is, de sántának. Magyar népmeséink pedig ma is tudnak egy "sánta ördög"-ről; mivel ugyanis a kereszténységben az alvilági tüzet megszemélyesítő istenségekből mindenütt "ördög" lett. Ami pedig a görög Hefaisztosz nevet illeti, megjegyezhetem, hogy miképp a Vulcanus és Völund név első szótagjában a vul tüzet jelentő szóra ismerhetünk, ugyanúgy e Hefaisztosz név első szótagjában meg há, hé szavunkat sejthetjük, amely nagy meleget, tüzességet, azaz hevességet jelent. Az oromo nyelvben is hoha, hohuma = hőség, forróság. Úgy hogy a német heizen és heiss = fűteni és forró, tüzes szavakat is ide kell sorolnunk. Vulcanust pedig azért képzelték sántának, mert a hitrege szerint őt Zeusz haragjában az Égről a Földre dobta volt le, amikor is bal lábát törte. E rege értelme pedig nem más, mint az, hogy őseink szerint minden tűz őshelye az Ég, ahonnan az költői elképzelés szerint villámként csap le a Földre.
Hogy azután az újabb népek, sémiták, árják, ez istenségből több személyt is alkottak, például a germánok Tort, Völundot, Donart és ahhoz, ami róluk szólott mind többet és többet is adtak hozzá, ez ugyanazon jelenség, amelyről már az egyiptomi istenségeket és mythologiát illetőleg is szólottam.
Igen valószínű azonban az is, hogy a kovából fegyvert, szerszámot készítő ős-kovácsok ehhez tüzet még nem használtak, de kalapács-szerű szerszámot és fegyvert már készítettek. Úgy lehet tehát, hogy a fekete-kún eszmekört képező első alapok már a Kőkorszakban keletkeztek ugyan, de ezek a tűzzel is összefüggésbe csak utóbb, már a Réz- és Bronzkorban hozattak. Ellenben meg kell itt említenem a magyar guta szót, amely szintén a kún szócsoportba illik, habár benne ma a k hang helyett már lágyult g hang van. Miután azonban ma is azt mondjuk, hogy "megütötte a guta" és "gutaütéses", meg "gutaütött ember"-ről beszémnk, és miután az olaszban és a németben "il col po" és "der Schlag" bár szó szerint csak annyi mint "az ütés", de ugyane szavak nevezik meg a gutát is, ennélfogva úgy képzelem, hogy a Guta, azaz eredetileg bizonyára Kuta tulajdonképpen a kalapácsos kovácsságot és a kalapácsot magát is megszemélyesítő istenség egyik kún neve volt. Tény, hogy a guta, vagyis a kuta szó közvetlen rokon a kő vagy régiesen kú szavunkkal, de rokon ugyanígy az üt szavunkkal is, valamint összefüggésbe hozható az ékkel is, csakhogy ezúttal a fekete-kunok kegyetlen ékével és tehát az ütő kalapáccsal.
Donar villámistent illetőleg, aki neve azonos a német Donner = mennydörgés szóval, megemlíthetem, hogy e német szó éppen úgy azonos a latin tonitru = mennydörgés szóval, mint a latin fulmen és fulger = villám szó is azonos a mi villám szavunkkal, valamint a vulkán és a régi vul tüzet jelentő szóval és Vulcanus névvel. De másrészt azonos a német Donner szó a mi dong, dongás, döngés, döng szavunkkal is, amelynek Ballagi szótárában még dung kiejtését is találjuk. Sőt tudván mi az n és m hangok könnyen való fölcserélődését, föl említhetjük még az oromo tum tum és tumtu = kovács, tumu = ütni szavakat, amelyek tehát hangután.zóak és az ütés hangját, valamint különösen a kovács kalapácsütései hangját utánozzák.
Népünk ménkű azaz mennykő-nek nevezi az "Égből esett" meteor-köveket, valamint a meteorit-vasat is. Láttuk, hogy ősnyelvünkben kú nem csak kő, hanem ásvány értelmű is volt, amire példa a szumer nyelv már említett kubabbar = kőfehér, azaz fehér kő = ezüst szava. De ménkű-nek nevezi népünk a homokos földbe csapott villám által a homok megolvasztásával képződött követ is, amely gyakran vékonyodó részével lefelé álló, ha nem is egészen szabályos, de némileg mégis tompa-ékalakú, sőt néha belül csőszerű üreggel is bíró képződményt; azt pedig már szintén említettem, hogy a fekete-kunok éppen leginkább a homokos síkságon éltek. Homok szavunk is tisztán kún alakú szó, amely tulajdonképpen egy hom szónak csak a többes számot jelentő -ok raggal való megtoldásából keletkezett. A törökben ma is kum = homok, amely szóból tehát a sokaságot jelentő rag még hiányozik. Mindenesetre való igaz, hogy a megszámlálhatatlan szemből álló homok a sokaság, a végtelen sokaság jelképe lehet. Szemere törzseink e hom szót szom-nak ejtették, és ez így nem is más mint a szemesét, és tehát homok-szemet is jelenthető szem szavunk egyik változata. A h és sz hangok egymássali könnyű fölcserélődése is ismeretes; a szemere törzsek pedig igen sok oly szót, amelyet más törzseink h, k vagy g hanggal ejtettek, sz vagy s hanggal szokták volt ejteni. Valószínű tehát, hogy a homok neve is a szemeréknél szom, szon avagy szomok-nak hangozott. Valószínűvé teszi ezt a német Sand = homok szó is. Ugyane szomok avagy homok szót azonban besenyő őstörzseink, mivel ezek az m hang helyett szerettek b hangot ejteni, szintén b-vel ejtették. Bizonyíték: az olasz sabbia (szabbia) és a latin sabulum, saburra = homok szavak. Ez utóbbi latin szó nem is más, mint a mi sokaságot jelentő szapora szavunk, amely tehát az itáliai szabin-besenyő törzsünk nyelvéből származott a latinba.
____________________
7 Hogy mind e szavak ősnyelvünkből származnak, ennek bizonyítására elég fölhoznunk, hogy a finn nyelvben muta = iszap.
8 Egyébként a finnben is madanty = rothad.
9 Mikor ezeket írtam, még nem gondoltam arra, miszerint Földünkön az élet az őstengerek hullámozó, még meleg, felszínén képződő habban is keletkezhetett. Alább erről is lesz szó.
10 De hogy e német szó is ősnyelvünkből származott ezt a vogul szisz = édes teszi teljesen kétségtelenné.
_____________________
Felhasznált irodalom :
Plankarpin szerzetes (IV. Ince küldte a kunokhoz) szerint a ŐIII. sz.-ban is khamnak hívták az Istent – Kánaán őslakóinak Kána nevű ősével azonos. Van Kamor alakja is. Kám = Hunor + Magor, szómegfordítás...
Hommel, Fritz : Geschichte Babiloniens 1885. Tiglath Pilasar I. harca egy Kumán néppel, városuk Hunusa.
Fáy Elek: A magyarok őshona Bp. 1910. – III. Amenhotep Mitannibóli Ti-t vette nőül. Fia IV. Amenhotep naptisztelő lett, Aten-nek hívja, saját magát kün-Aten-nek.
Etimographia 1903. évf. 256.old. – Roger Bacon „Apus Maius" – A kúnok a Tanaistól Ethiliáig laknak, Csangláknak hívják őket, hatalmas kutyáik vannak.
Movers, F.: Die Fönizier I. 616 o. Tanais néven is tisztelték Athenét. V.ö. Egypitomi Neit, ford. Don, Duna, Temes, Artemis.
Brugsch Heinrich dr.: Geschichte Aegyptens. „Religion und Mythologie der Egypter" és „Die Aegyptologie"–líbiai Tehenu istennő.
Nagy Géza: Ethnographia 1902. évf. 1-97. – elő- és utóvetős nyelvek. A bantu: elővetős, a turániak utóvetősek. Német: főleg elővetős, keverék, tehát fiatal nyelv, latin: főleg ragozó – a mai olasz már elárjásodva + keverék.
Kuten kúnjai magyarul beszéltek. A „Kún Miatyánk" tatár nyelvű, s elnevezése hibás, éppen úgy, mint ahogy a jászokat Schlözer német nyelvész szlávnak, Ranzen Péter olasz tudós meg németnek mondja. 1588-ban voltak Magyarországon kisebb, a mongolok elől menekülő, tatár települések – 1454. évi II. végzés 9. cikke, az 1459. évi 3. c. és 1467. é. 2. c. a kunokat és tatárokat megkülönbözteti. (Gyárfás István: A Jászkunok története.) A kún miatyánk dátuma 1303–a kunok már 1239-ben Magyarországon voltak.
Bartucz: „Csongrád és Pancsova-i torzított koponyák". (A Magyar Ember, 1938) – Macrocephal ember Magyarországon a bronzkortól megvan.
Dr. Appel Otto-Dahlem: Der Mensch und die Erde – máig félnomád népek: a németség egy része, Svájcban Eifischtal, hinduk.
Horger Antal: Magyar szavak története 1924.
Roscher, W.H. Lexicon der Griechischen Mythologie II. 2. 2687. o. Mén Holdisten kultusza Kisázsiából jött a görögökhöz.
Huszka: A magyar ornamentika hun eredete. Bp. 1912 – fejlett fémművesség. Plinius: a kúnok a hegyekben laknak.
Ktezias görög író, Kr. e. V. sz. – a kutyafejűek Indiában laknak.
Movers: Izis régi nevei: Izi, Ezi, Sziszi = A magyar üsző és szűz szavakkal.