Kiegészítések a Magyar és Kún fejezethez
Bevégezvén e két fejezetben az ősmagyar és őskún törzsekről a lényegesebb, általam eddig megismert dolgok elmondását, fölsorolom még az itt-ott talált olyan adatokat is, amelyek az elmondottak kiegészítéséül szolgálhatnak, éspedig itt együtt a magyar és kún dolgokat, mert hiszen a magyar és kún törzsek egymásnak amúgy is a legközelebbi rokonai voltak, ami közös szócsoportjukból is kitűnt, amennyiben hiszen — amint láttuk — a magyaroké a kunokétól csak abban különbözött, hogy ugyanazon hangokat a magyarok lágyan (g, gy, d) a kunok ellenben keményen ejtették (k, t). Úgyhogy ha itt a magyar és kún dolgokat együvé is teszem, azért az olvasó, aki mind ez ideig elmondottakat már megismerte, már semmit sem fog összetéveszteni.
A sírhalmok tetejére egykor állított és az elholtat ábrázoló szobrokat illetőleg : Munkácsi Bernát: "Az irtiszi osztjákok néprajza" című közleményében ("Etnographia" folyóirat, Budapest, 1898. 142-3. oldal) írja, hogy az osztjákok (egy velünk rokon szibériai kis nép) a halott képét fából kifaragják és ezt étkezésnél a helyére teszik, este pedig ágyára fektetik (bizonyára özvegye mellé), egy év múlva azonban e szobrot is a sírba teszik. Szerintem a halott szobra elkészítése összefügg azon szokással, hogy annak, akár fából, avagy kőből, esetleg bronzból valót is, ősnépeinknél szokás volt elkészíteni, s azt egy bizonyos idő múlva, talán halála évfordulóján, azaz tehát egy év múlva eredetileg nem sírjába tenni, hanem sírhalma tetejére állítani. Összehasonlítható az osztjákok e szokása a finn "Kalevala" azon egyik indítékával, amely szerint a hős meghalt neje szobrát készíti meg aranyból, és ezt magával ágyába viszi. Szerintem mind e szokások azzal is összefüggésben vannak, hogy az ősök meggyőződése szerint a halott lelke mindezt látja, tudja, s az élők ezzel irántai szeretetüket, hűségüket, tiszteletüket akarták neki kifejezni, neki így örömöt okozni, hogy ő a túlvilágon is megelégedett és tehát boldog legyen. E gondolat maradványa él még ma is abban, hogy még egyébként teljesen materialisták is elhalt kiváló személyeknek tiszteletet adnak, róluk nagy kegyelettel emlékeznek meg, sőt különösen azok halála évfordulóin azoknak szentelt ünnepet is rendeznek.
Ugyane szokásokból azonban egyúttal az is kitűnik, hogy ősrégi szokás volt az elholtakat ábrázoló szobrok készítése.
Kteziasz görög író, aki a Kr. előtti V. század ban élt a perzsa udvarban, említi a cynocephalokat, azaz a kutyafejűeket, akik szerinte Indiában élnek. Plinius ellenben a hegyekben lakóknak mondja őket, ami egyezik azzal, hogy a legrégibb őskunok valóban hegylakók voltak.
Törökül kaj siklást, csúszást jelent, amely szó tehát egyezik a kígyó kljó, halji, gúja neveivel, valamint a magyar hajó szóval, amely eredetileg szintén csúszó, úszó, sikló jelentésű volt, és amit a magyar nép ma is nevez nemcsak hajó-nak, hanem hijó-nak is. Viszont a törökben kaik csolnakot, hajót jelent.
A tisztaság eszmetársulásként összefüggésbe hozható a jóval. Ugyanígy a piszok, tisztátalanság a rosszal. Föltűnő, hogy a kún és magyar kiejtésű konok és gonosz szavainknak pontosan megfelel a horvát bár szlávos magánhangzókihagyásos gnus, gnusno (gnusz, gnuszno) = piszok, piszkos. Viszont ugyanúgy a gonosz szavunknak meg a ganaj szavunk is megfelel.
Görögül ’edüsz (hédüsz) = édes. De jelent ez a görögben még kellemeset, kedveset is, úgy hogy az "Éden kertje" e nevét is ezen édes szavunkkal összefüggőnek kell tartanunk. Említve volt már föntebb Kún László királyunk Edua nevű kún leány kedvese. Márpedig a szavak őseredetét képezi az étel, étvágy, étek, evés, eszik szavaink e, é vagy ed, ét töve (magyar kiejtés szerint d-vel, kún kiejtés szerint t-vel), amely egyébként megvan a latin edo, német essen evést jelentő szavakban is, de mind amelyeknek csak jésített kiejtései a török je-nek és a szláv jesti szintén evést jelentő szavak. Ámde hogy mindez a mi ősnyelvünkből kellett származzon, bizonyítja az, hogy csak a magyarban van meg még mindezek legegyszerűbb, azaz tehát legősibb alakja, amely még csak egy egyszerű hangadás, vagyis az é vagy éh szó, amely éhséget (példa: éhét csillapítani) azaz tehát ét-vágyat jelent, de amelynek szintén csak a magyarban meglévő pontos párhuzama az ivásra vonatkozó ivás, inni és a népünk által még használt ihos szomjasságot jelentő szó (megvan Ballagi szótárában is, de ihas alakban), amely tehát a hidegséget (h-i-deg), a hidegség anyagát: a vizet (víz) is kifejező i magánhangzóval ejtődik, amiről föntebb már volt szó.
Van azonban az éh vagy íh szónak még üreg, üresség, hiány értelme is, amivel egyezik a latin hiatus szó is, amely szintén hiányt, sőt nagy mélységet is jelent, amely magyar és latin hi szótő az íh szótőnek csak megfordított kiejtése. Viszont az éh szót népünk itt-ott még ma is nem csupán éh, éhség értelemmel használja, hanem üreg, valaminek ürege, valamiben lévő üreg értelemmel is (Például: éha = ürege). Ez értelme tükröződik egyébként az "éhgyomor" szavunkban is, amely inkább a gyomor üres voltát, mint az éhség érzését fejezi ki. Ellenben ha ezen éh vagy ih szavunkat csak éhesség, illetve szomjúság értelemben vesszük, akkor ezek telni vágyást, mintegy magába hívást fejeznek ki. És íme, ha ugyane két szócskát megfordítva ejtjük, akkor valóban a hí, hé, azaz a hívás, hévás szavainkat kapjuk. Népünk ugyanis hívni helyett ma is mondja hogy hévni, és a magyar, ha valakit hív, azt kiáltja utána, hogy: "Hé!" Sőt, ha távolról hí valakit, akkor : "Hé, hé hééé!", avagy : "Hehehééé!-t (Lássad például: Horger Antal: "Csángó népmesék" című mesegyűjteményében: "A megvakított óriás." Budapest, 1908.) De e megfordított, hé, hí jelent üreget, hézagot is, nem csak hiányt, bár az üresség, hézag, hiány és a nincsen amúgy is egymással azonosuló fogalmak. A székely-magyarságnál általános, de itt-ott másutt is meglévő szó ugyanis a hiú, hivú, héjú, hévú = padlás, padlásüreg, azaz helyesebben szólva: a tető alatti üreg, amelyet a szobáktól a padlás = deszkázat választ el. A régebbi magyarban ugyanis a szláv deszka szó helyett a pad szót használták (amely szó csak utóbb kapta az ülőalkalmatosság értelmet) és tehát padlás, padolás alatt nem a tető alatti üreget magát értették, hanem a tető alatti űrt a szobáktól elválasztó deszkázatot. Ezért mondjuk ma is: "a padláson", holott a székelyek azt mondják: "a hiúban", vagyis tehát: a tető alatti űrben. E pad szavunkból származott a padló szó is, amely viszont a szobák földje deszkázatát jelenti. A tető alatti űrnek Ballaginál még egyszerű ké nevét is találjuk. Ugyane hé, hí, éh, ih ős-szavunkból — amely hiányt, nincsent, hívást, telni vágyást jelentett — származott a hiába, népünknél heába, héjába szó is, amelynek pontos párhuzama a latinban is megvan, ahol vanus, vanum ürességet és hiábavalóságot egyaránt jelent, sőt a mai olasz vano = űr, de invano = hiába, holott az in szócska értelme ugyanaz, mint a magyar -ba, -ban rag, vagyis: bele, benne. Másrészt magyar hiúság szavunk a főképp női tulajdonságot képező (önmagát díszítgető, cicomázgató) jelentésén kívül eredetileg szintén csak üresség és hiábavalóság értelmű volt, aminek pontosan szintén a latin vanus, vanum ürességet, hiábavalóságot jelentő szóból származott vanitas = hiúság szó felel meg, amely dolog tehát azonos a mi hiú = űr, üreg, üres és hiúság szavunkkal. De hogy ezen hiú szavunk eredetileg mennyire csak űr, üresség jelentésű volt, bizonyítja például Ballagi ez idézete: "hiú kalász" = üres kalász. Másutt a "hiútarisznyát" = üres tarisznyát is említi.
Ûr, üresség, éhség, telni vágyás, nincsen azonban amellett, hogy egymással is összefüggő dolgok, még negatívumok is; ami pedig negatívum (űr, nincs, hiúság), az elődeink fölfogása szerint: nőiség is. Ellentétben a positivummal, azaz a van és a plusszal, aminthogy a hívás, tennivágyás, befogadóképesség: ellentét az adással, adni képességgel, ami tehát hímség is. Világossá lesz pedig mindezekből, hogy miként az Ádám név és a török adam = ember, férfi a van fogalmát is fedő positiv ad, adás ősszavainkból származott, az Éva név, illetve éva szó, amelynek eredeti értelme tehát: evő, befogadó, éhező, kívánó, telni vágyó, hívó, hévó, de egyúttal: űr, üres, hiú is volt, azaz tehát: nő, nőiség és negatívum.[1] Megemlíthető itt, hogy a tagadás (negatio) számos nyelvben meglévő nem, ne, no, nein, nicht szava azonos a nő, né szavunkkal, viszont hogy a magyar igen szó meg azonosul az Ég és régi ig egységet és hímséget (positivumot) jelentő szavunkkal, és hogy a magyar ad (positivum) szó is azonos a szláv da = igen szóval, míg a több nyelvben meglévő jes, jest = igen szó meg a szintén több nyelv jest, ist, est = van (positivum) szóval azonos. Az Éva név pedig egyik régebben általános alakja Héva volt, amely alakja a mi hívás, hévás szavunkkal azonosul. (Lássad például Sylvester János 1539-ben megjelent magyar nyelvtana címlapján Ádám és Éva ábrázolatát, de ahol utóbbi neve Heva-nak írva áll. A könyv latin címe : "Grammatica hungaro-latina". Megvan a Magyar Nemzeti Múzeumban, de címlapja reprodukciója látható "A magyar nemzet története" című mű V. kötete 205. oldalán is. Budapest, 1897. Athenaeum kiadása). A szóvégi -a hang az Éva vagy Héva névben szerintem pedig csupán a mi régi névutónk, amelynek mai névelőnkével volt azonos szerepe.
Szerintem a bibliai "Havila" vagy másként "Evilát földe" sem más, mint maga Éva, azaz a Föld megszemélyesítése, éppen úgy, mint ahogy Ádám is azonos Ad, Adon Napistennel. Ami szerint tehát Éva tulajdonképpen a Földanya, vagyis a Földistennő, s így tehát ő azonos a mi Tündér Ilonánkkal, vagyis Magyar Ilonánkkal, Magyar Napistenünk kedvesével, az emberiség ősanyjával is.
Csak azt kell itt még megemlítenem, hogy míg a hijú, héjú a kún kiejtés, a hivú, hévú s tehát az Éva vagy Héva is a kabar kiejtés.
Mivel Évával összefüggőleg nemi vonatkozásokat is említettem, ezért itt ezeket is folytatom, de csak azokat hozom föl, amelyek a gyümölcsök, a Hold és a ló révén az ősmagyar és őskún törzsünkkel is kapcsolatban vannak. Hogy tehát ősműveltségünkben nemi vonatkozások is voltak, ennek természetes oka az, hogy Földünkön az élet nagyrészt nemi alapon áll, amit az ősi természetvallás, bár sem tagadni, sem eltitkolni nem akarhatott, amint hogy a természeti valóságokat a Természet vallásának tagadnia nem is lehetett volna, mivel hiszen e vallás éppen a természeti abszolút valóságokon alapuit, csakhogy e dolgokat őseink a szemérmesség fátyolával oly szépen tudták takarni és oly gyönyörű költői alakba tudták öltöztetni, hogy ezek még a legfinomabb érzésű emberre sem válhattak soha sértővé. Nem úgy, mint némely más népnél, például a régi rómaiaknál és némely elő-ázsiai sémita népnél, akiknél ily dolgok sokszor visszataszítóakká válottak. Említem művemben már, de egészen röviden házasságkötési szokásainkat, amelyekről itt most kissé részletesebben és az ezekhez szükséges magyarázatokról is akarok írni.
Mikor tehát ama "Napnyugati király követe", azaz a vőlegény által küldött leánykérő, a "Napkeleti király" házánál, azaz a leányos háznál megjelenik, mondván, hogy őt ura küldi, aki erre jártában e "királyi ház" legszebb ékességét megismerte és eljegyezte, most őt azért küldi, hogy annak kezét számára megkérje. Akkor erre az apa azt feleli, hogy hát a követ mutasson jelet, hogy ő valóban Napnyugat királya követe. Ez fölmutatja az almát, amelyet a leány adott volt jegyesének, szerelme jeléül. Az almát a jelenlévő vagy behívatott leány is meg kell nézze, mire föl is ismeri, hogy ez valóban az, amelyet ő adott, amelybe nevét is belekarcola volt. (Ez a jeggyűrűváltás egyik ősalakja is volt, aminthogy ma is szokás a jeggyűrűk belsejébe a nevet belevésetni.) De az apa még nincsen eléggé meggyőződve, mondván, hogy sok egymáshoz hasonló alma van, és hogy leánya nevét más valaki is belekarcolhatta. Hanem azt kérdi a követtől, vajon a Napnyugat királya tudja-e, hogy a leány testén mely titkos jelek vannak ? A követ feleli : „Uram ezeket is tudja: két aranycsillag és egy ezüstholdacska". Erre az apa meglepetve (azaz meglepetést színlelve) leányát kérdezi, hogy ez igaz-e ? Mire a leány szemlesütve feleli, hogy igaz. Régen azonban mindez nem ment ily egyszerűen. A követ vissza kellett menjen a kérőhöz, hogy a feleletet megtudja, s azt megtudván tért vissza, azaz "utazott" vissza Napkelet országába (a szomszéd faluba, avagy esetleg csak néhány házzal odább) és hozta meg a választ.
Mivel azonban őseinknél a többmagú gyümölcsök a nőiség egyik jelképei voltak, ezért adott tehát a leány almát, esetleg aranyozottat: "aranyalmát", esetleg narancsot választottjának. Tény, hogy a szűz anyaméhének (1) a hüvelybe (vaginába) nyúló száda (2) piros és gömbölyű almára hasonlít, de amit a nép a nő nemi része mélyében (népünk e szót "méhében"-nek is ejti) lévő "aranyalmá"-nak nevezi.[2] Ennek a közepén levő mélyedésben van egy egészen kicsiny, de kissé nyílni is képes lyuk (e rajzon a), holott a már szült nő anyaméhe e szádrészén behegedett szakadások is vannak (b). Meg kell azonban itt jegyeznem, hogy ilyesmi, és még sok más megismeréséhez őseinknek nem volt szüksége holmi boncolásokra, sem más dolgoknál a mai műszaki eszközökre, mert táltosaik között még voltak "látók", akik két szemüket be hunyva "látták" azt, amit látni akartak, azaz itt a "Bevezetés"-ben már említett "harmadik szem" segítségével nem csak a test belső részeit, szerveit, hanem nagy messzeségben levő dolgokat is láthattak. Ilyen látókról Erdélyben a nép között fiatal koromban is hallottam még beszélni, akik például a csonttörést azért tudták pontosan összeilleszteni, mert ők a csontot és annak törését is látni képesek voltak.[3] Noha nálunk régen egy lány valamely udvarló legényt szeretett és neki almát adott yolt, úgy ez rendesen már eljegyzési jel is volt. Ez tehát a bibliabeli, de ott már eredeti és igazi értelmét veszített "Éva almája"-ról szóló rege eredete is, amelynek igazi értelmét a zsidók már nem tudták. Ellenben népmeséinkben máig fönnmaradott azon indíték, amely szerint egy királyleánynak sok kérője van. A király, palotájában összehívja valamennyit, ahol a leány azáltal választ magának közülük vőlegényt, hogy a kezében lévő arany almát szíve választottjának, akit tehát már szeret, ünnepélyesen átadja. Világos, hogy az indíték ősrégi, és hogy még azon ősidőkből származik, amelyekben a legtöbb nép még nőelvi és anyajogi (matriarchális) volt, vagy pedig valamely oly törzsünktől, amely talán még a keresztény kor kezdete előtt is nőelvi volt, amelynél még a nőnek voltak előjogai, ez választhatott magának párt. Úgyhogy valószínűnek kell tartanunk e mesében azt is, hogy benne csak az újabb fölfogás adott szerepet az apának, vagyis a "királynak", holott ehelyett régen az anya, vagy is egy "királyasszony" szerepelt, az illető törzsnek tehát fejedelme. Szerintem ugyanis ez indítékból az is következik, hogy a Biblia írója e szokás emlékét is elő-Ázsia fajunkbeli őslakóitól örökölte, s azt az Ádám-Éva ősregével együtt föl is jegyezte, anélkül azonban, hogy az egésznek titkos nemi vonatkozását tudta volna, mivel erről ősnépeink éppúgy nem szoktak volt a hódító és uralkodó zsidóknak beszélni, mint ahogy a mai magyar nép emberei és asszonyai a mesegyűjtő néprajztudósoknak sem beszélnek erről soha, s elhallgatják az "urak" elől ma is. Például: Az "Etnographia" folyóirat 1896. évfolyama 365. oldalán is találunk egy panaszkodást afelől, mily nagy akadály a néprajzi gyűjtő számára a nép bizalmatlansága, hogy sokszor jóformán semmit sem akarnak megmondani. Én igen jól tudom azt is hogy miért: Főképpen azért, mert attól félnek, hogy az ilyen úr csak el akarja velük hitetni, hogy őt mesék, dalok, szokások csak amolyan "tudós" célból érdeklik, a valóságban pedig kémek, akik hozzájuk befurakodnak, hogy láthassák, megtudhassák, kire mennyi adót lehet kivetni, avagy hogy beárulja majd a papoknak, hogy micsoda illetlenségeket és pogány dolgokat beszéltek el. A papság ugyanis főképp a gyónás útján a nép titkait is megtudja, a nemi vonatkozású vagy más, a keresztény fölfogással nem egyező dolgokat bűnnek mondja, s ilyenekért a "prédikáció"-ban az illetőket megrója, avagy szigorú "penitenciákkal" bünteti. Avagy régebben, amikor még nem egy legény nem ment volt el katonai szolgálatra, az ilyen kém ez irányban nyomoz, és amit észrevesz, beárulja "a németnek". De féltek még attól is, hogy nevetségessé lesznek, mivel fél-művelt emberek városokban is járt munkások, különösen pedig az idegenek, a nép emberét tájszólása miatt valamint beszédei, hiedelmei miatt is, amelyeket "ostobaságoknak" meg "buta babonáknak" mondanak, gúnyolni és kinevetni szokták. Mikor azonban én egyszerű közhuszárként, avagy szabadságaimon egyszerű parasztlegényként jártam közöttük, máskor meg a hadgyakorlatokon voltam éjszakára parasztházba szállásolva, olyankor jól vigyáztam arra, hogy senki ne is gyaníthassa "úri" voltomat. Ezenkívül megtanultam volt a székely nyelvjárásokat és hanglejtést, őrizkedtem az "úri" beszédtől, sem szemük láttára semmit fel nem jegyeztem, le nem rajzoltam. Sőt van a meséket illetőleg még egy baj is: az, hogy miután beszédmódja miatt a népet sokan gúnyolták, ezért aztán a mesegyűjtő néprajztudós előtt is mindenáron "urasan" akarnak beszélni, azt akarják utánozni, aminek következménye azonban az, hogy rettentő nyakatekert módon és cikornyásan beszélnek és a gyűjtő az így elmondott mesét jegyezi föl, sokszor gyorsírással is. Ezenkívül a mesemondó az illető följegyezőnek sokszor még szörnyen imponálni is akar a maga nagy tudásával. Amiért is csupa bombasztikus mondatot használ, minden meseszerűt a szertelenségig túloz, mást meg jónak véli elhallgatni; hogy pedig a mese mentül hosszabb legyen, össze nem tartozó meseindítékokat toldoz-foltoz együve, és gondolja magában : „Hadd lássa ez az úr mit tudok én ! Ezt írja föl magának !" Igy lesznek a mesék, meseindítékok sokszor teljesen elrontva, eredeti alakukból kiforgatva és elértéktelenítve.
Csakhogy nem csupán a leány szokott volt szerelme jeléül a legénynek almát adni, hanem a legény is a leánynak. Azt beszélték pedig, hogy a leány, bár ezt el nem utasíthatta, mert ez gorombaság lett volna, de ha csak a kezében tartogatta, ez azt jelenté, hogy a legény nem tetszik neki. Ha az almát meg is ízlelte, ez már annyit jelentett, hogy a legény, ha csak valamennyire is, de tetszik neki, ám ez azért szerelmet még nem jelentett. Ha azonban nem csupán ő harapott, evett belőle, hanem a legénynek is kínálta, hogy az is harapjon belőle, úgy ez már szerelmi vallomást jelentett. Ezen almaadás később oda is fejlődött, hogy a legény is valóságos "aranyalmát" ajándékozott a leánynak, azaz igazi aranygömböcskét, de csak már tényleges eljegyzéskor, úgyhogy ez is a mai jeggyűrű adásával volt azonos szokás. Azonban régen, ősvallásunk idejében ezen a legény által adott "alma" csakis egymagú gyümölcs, vagyis tehát hímségi jel, azaz csak szilvaféle, barack, meggy avagy cseresznye. Tény pedig, hogy némely egymagú gyümölcs, különösen a kisebb fajta kajszibarack, alakjával a hímtag makkjára nagyon hasonlít. (Lássad az előbbi rajzon a c-vel jelzettet.) A legény ez almaadása tehát kétségtelenül a görög mythologiában is meglévő "Páris almaadása" indítéka ősalakja, amely szerint már a férfi választ a három szép istennő közül, ami tehát már hímelvi fölfogásról tanúskodik. Miután azonban ez indíték is nálunk máig is élő népszokás ként van meg, ebből az is következik, hogy ez is ősnépeinktől származó dolog, annak dacára is, hogy például Olaszországban is hallottam a nőben lévő "aranyalmá"-ról beszélni; hanem ott ilyesmivel kapcsolatos népszokás már nincsen, és szerintem ami homályos ilyen szóbeli hagyomány még él is, az is ottani egykori őstörzseinktől maradott. Úgyszintén a már elhomályosult görög hitregében is csak annyi mondatik, hogy almáját Páris a három versengő istennő közül Afordíténak (Venusnak) adja, de az már nem mondatik, hogy ezután Afrodíte az övé lesz, csak annyi, hogy ezért Afrodíte neki a "legszebb nőt" ígéri jutalmul. Ez pedig ki más, mint őmaga ? Vagyis: a szépség és szerelem istennője, vagyis: a Páris által elrabolt Szép Helena. Láttuk már, hogy a mi Tündér Ilonánk azonos Afrodíte-Venusszal és Szemiramisz-Istárral. Viszont a Szép Helena név maga is elárulja az Ilonánkkali azonosságot, sőt hiszen tudjuk, hogy a görög rege szerint Tróját Szép Helena miatt ostromolták, márpedig Trója másik neve Ilion volt, és hogy ezt az egyiptomiak még egyenesen Iluna néven nevezték (Spamers Weltgeschichte. Leipzig, 1893. 1. kötet, 123. oldal), az pedig szintén ismeretes, hogy régen a városokat a bennük főképp tisztelt istenség neve után is szokták volt nevezni, s ami szerint a valóság az, hogy Ilion vagy Iluna város fő istensége Ilona Istennő volt. Vagyis: a görög regék önkényes átalakításai, zavarcsinálásai dacára ez útvesztőből is a mi mythologiánk segítségével igazodhatunk ki.
A "két aranycsillag és ezüstholdacska" magyarázatát pedig a következőkben találjuk meg :
A magyar szüzek fejükön a pártát, a szüzesség e jelképét viselték, amely holdkaraj alakú volt. Ez őseredetében csak virágokból állott, amelyet a leányok főképp ünnepélyes alkalmakkor készítettek volt maguknak, ha pedig a fejet egészen körülérte, akkor ezáltal koszorúvá lett, de rendesen ekkor is elöl, a homlok fölött magasabb volt, és tehát így is diadémszerű volt. Ez ősi virágpárta emlékezete élt napjainkig is, úgy nálunk, mint más népeknél is a "menyasszonyi mirtuszkoszorú"-ban, amely azonban rendesen nem koszorú, hanem inkább csak diadém alakú volt, és régebben nálunk, törzsek szerint más-más virágból készült, a magyaroknál természetesen amikor volt gyöngyvirágból, a hunoknál fehér nárciszfélékből vagy más csillag alakú virágból, amilyennek éppen ideje volt, mivel őseinknél ily virágpártát a szüzek nem csupán nászukkor, hanem egyébként is viseltek. Az ide mellékelt képek közül az 1. számú egy Bény nevű Esztergom megyei községből magyar lányt ábrázol. (Lássad: "Néprajzi Értesítő" folyóirat. Budapest, 1913. évfolyam, a 64. oldal után következő színes táblán). 2. egy magyarországi német leány. 3. egy magyar képeslapból kivágott képen egy magyar leány, aki képén a virágok alatt a tulajdonképpeni ezüst párta is látszik. A 4. számú egy Hasznos nevű községi magyar leány. Az 5-ös számú kép egy matyó-magyar leányt ábrázol, amely képen azt is látjuk, hogy e virágpártát 
manapság milyen túlzottan nagyra is készítik. Ami a német leányt illeti: a Magyarországba jött összes idegen nemzetiségek igen hamar mindenben elfogadták a magyar viseleteket, sőt sok helyen a régi magyar népviselet náluk jobban megmaradott napjainkig is, mint magánál a magyarságnál. Hogy a magyar viseletet oly hamar elfogadták, ennek fő oka ezek nagy szépsége, amihez képest emez idegeneké esetlen és ízléstelen volt, úgyhogy ők a magukét hamarosan maguk is nevetségesnek tartván, elhagyták. (Lássad: Néprajzi Értesítő. 1927. 80-81 és 83. oldal.)
Később e virágpártából alakult ki a tulajdonképpeni párta, amely szabályos holdkaraj alakú lett, fölső szélén pedig mindig gyöngysor dísze volt. Régen e pártát nyírfakéregből is készítették. A nyírfa kérge fehér, sima és hajlékony. 
Ékesítették az ilyen pártát gyöngyvirággal avagy más törzseknél más-más virággal is, de fölső szélére mindig valamely fehér gyöngyszerű bogyócskákból, avagy bimbócskákból való sor került. Később, amikor a pártát már fehér selyemmel vagy bársonnyal is bevonták, vagy már egészen ezüstből avagy gyöngyházból is készítették, reá igazgyöngysor került, csak fehér kellett mindig úgy a párta, mint a gyöngyök is legyenek, mivel a párta a Holdat, a gyöngyök pedig a harmatcsöppeket is jelképezték. Csak később, már a keresztény korban, amikor a jelképezések mindinkább feledésbe mentek, lett a párta akármilyen színű is. Voltak azonban még nemrégen olyan párták is, amelyeken középen kis kerek, kidomborodó díszek is voltak. Lehetséges, hogy ez annak emléke, hogy valamikor a leányok legényektől kapott aranygömböcskéket: "aranyalmákat" így pártájukra tették.
A párta két hegyén, kétoldalt, régen mindig két kerek, kissé domború lemezke volt, amelyek mindegyikére egy-egy — a leány két emlőjét, két csecsbimbóját jelképező — "aranycsillag" volt ábrázolva. E korongocskák célja az volt, hogy alattuk a párta szallagját átkötve, a pártát ezáltal a fejre erősítsék, és amely szallag két vége a hajfonatok mellett hátul, díszül is lelógott. Mivel pedig a két hajfonat is végén, hogy ki ne bomoljon, egy-egy szallaggal volt megkötve, amely szallagok két vége szintén díszül lógni hagyatott, így a lányok hátán a szél összesen hat szallagvéget lengethetett, amely díszüket igen kedvelték. Említve volt már a Megyernél, hogy a szallag nőiségi jelkép is volt. (A halántékhajat néha kibontva, de néha szintén befonva és keskenyebb szallagocskákkal megkötve viselték). A lányok szallagjai dalban is említvék, habár ma német kereskedőktől átvett "pántlika" néven azaz "Band" = szallag.
Fújdogálja a szél piros pántlikáját,
Kiskapuban várja a kedves babáját.
Csakhogy a párta nem csupán a Hold jelképe volt, hanem a szüzesség é is, valamint jelképes értelme volt, illetve jelképes értelmet kapott a "két aranycsillag" is. Ezekét igen könnyen megmagyarázhatjuk: ezek a leány két emlője csecsbimbóját jelentették. A párta maga azonban a szüzességet jelképezte. A szüzesség kétségtelen bizonyítéka a szűzhártya (membrana virginalis vagy hymen), amely holdkaraj alakú és fehér színű. Ez az első közösüléskor elszakad, illetve ennek elszakadása nélkül teljes közösülés lehetetlen, mivel ameddig még ép, addig a nő szeméremnyílását (a vaginát) majdnem teljesen elzárja.
Tudvalévő, hogy a görög-római mythologiában Artemisz-Diana Holdistennő volt, és hogy egyúttal a szüzesség istennőjeként is tiszteltetett, valamint fején a magyar lányokéhoz teljesen hasonló diadémmal, azaz tehát pártával ábrázoltatott. Mindezt a görögök és a rómaiak a görög félsziget, Kréta szigete és Itália fajunkbeli őslakóitól örökölték volt, csak azt nem tudták már, hogy mi köze van a holdsarlónak a szüzességhez, azért mert bár ősnépeink tudták, mint ahogy népünk tud erről ma is, de a hódító és leigázó uraknak akkor éppen úgy nem szoktak volt erről beszélni, mint ahogy mai népünk emberei és asszonyai a gyűjtő néprajztudósoknak nem mondottak a holdkaraj alakú párta titkos értelméről soha semmit, de amit Erdélyben való katonáskodásom ideje alatt többször is hallottam.
Hogypedig őseink a Holdat nőként is megszemélyesítették volt, ez az ősi, szabad mythosz alkotás korában ugyanazon jelenség volt, mint ahogy a Napot is tetszésük szerint személyesítették meg hol férfiként, hol nőként.
Görögül parthenosz = szűz, csakhogy a görögök már azt sem tudták, hogy e szó honnan származik, holott világos, hogy ez valamikor pártást, pártaviselőt, pártával birót kellett jelentsen. Ámde a görögben e parthenosz szó elszigetelten, rokonszavak nélkül áll, ahogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak állanak. Holott a párta szónak a magyarban több rokon alakú és rokon értelmű mása is van. Ilyenek: parat, pártázat, párkány és perem, de jelent a párta szó maga is valaminek kiálló szélét is, amit németül például a Gesims, Rand szavakkal neveznek meg, sőt nevezik magyarul a virágkehely szegélyét is pártának. Ebből azután okszerűen következik, hogy valamikor a szűzhártya egyik neve párta is lehetett. (Megjegyzem már itt is, hogy mindezen p-r alakú szavaink avar őstörzsünk vallási szócsoportjabeli szavaink, de hogy párta szavunk egy a kőrös vagy kurus nevet viselt őstörzsünk hártya, hárta szavának csak pontos párhuzamát képezi.) Mind az említett p-r alakú szavaink mindig valaminek szélét, szegélyét, partját jelentik. És valóban a szűzhártya egy kis perem vagy pártázat, egy part, amely a szűzleány nemi része nyílását majdnem teljesen elzárja, s amelynek szakadása fájdalommal és vérzéssel jár. De ezenkívül a párta-fejdísz is a leány fején, homloka fölött szintén valóságos pártázat, párkányként áll. Mindez tehát kétségen kívül helyezi, hogy a párta szó nyelvünk ős-szava. De ezen kívül a legmeglepőbb egyezés még az is, hogy a nyírfakéreg, amelyből az őspárta készült, valóban hártyaszerű, hártyás felületű és fehér színű.
A párta fölső széléről a görögöknél és rómaiaknál azonban a gyöngysor már többnyire hiányozik, amiből azt kell következtetnünk, hogy náluk már ennek jelképes értelme is feledésbe ment volt. Pedig e gyöngysor a harmatot jelképezi. Sok népi hagyományunk a harmatot a Holddal is kapcsolatba hozza, aminek természetes oka az, hogy borús éjszakákon harmat nincsen, ha pedig az Ég borús, akkor a Hold nem látható, másrészt a Hold éjjel világít és a harmat is éjjel támad. De jelentette a harmat jelképesen mindig a nedvességet is. És valóban a női nemi rész mindig kissé nedves, és természetesen a szűzhártya is. A harmat reggelenként a növényeknek különösen levelein, éspedig legnagyobb csöppekben ezek fölfelé álló szélein rezgő gyöngyszemekként van, honnan azonban ezek a legkisebb érintésre is igen könnyen lehullanak. Ugyanígy pedig a leány is, ha nem tud magára eléggé vigyázni, szüzességét igen könnyen elveszíti. A harmat pedig valóban az érintetlenség jelképe is lévén, ezért nyelvünkben a "harmatos" szónak "érintetlen", azaz tehát "szűzi" értelme is van. Sőt van erről említés a népdalban is :
Harmatos a babám pártája széle,
Leverem én minden csöppjét estére.
Ezt esküvők napján szokták volt énekelni, de sohasem a legény maga, ami részéről nem is illene, hanem barátai, mintegy az ő nevében. Esküvője napján ugyanis a nő utoljára viseli pártáját, ami azt is jelenti, hogy "harmata még nem hullott le". Másnap, és soha többé, a párta már nem szabad a fején legyen, hanem csak a főkötő.
Hajnalban különösen a rózsa nagyobb szirmai közül a fölfelé állók fölső szélén, valamint például a káposztafélék nagy levelei közül szintén főképp a fölfelé állók szélén láthatunk nagyobb harmatcsöppeket, míg a szirmok, levelek egész fölületét egészen apró harmatcsöppecskék borítják csak. Mind e harmat a "gyöngyharmat" pedig a fölkelő Nap fényében gyönyörűen csillog; ám érintésre igen könnyen lepereg. És íme: a párta fölső szélén is nagyobb gyöngyök szoktak lenni, de szokás volt némely vidéken, például Kalotaszegen is a párta egész fölületére is gyöngyöt alkalmazni, de a szélén valónál sokkal kisebbeket.
Ámde a harmatot így megfigyelni, ezt a szüzességgel, azaz az "érintetlenséggel" így költőileg jelképesen összefüggésbe hozni, majd ugyanezt így a leányok fejdíszében is kifejeződésre juttatni csakis rendkívül finom érzésű és költői lelkületű nép lehetett képes. Durva emberek ilyesmit észre sem vesznek, ilyesmi iránt érzékük nincsen, és költészetük, ha van, úgy ez borzalmas és véres dolgok elbeszéléséből áll, mert ilyenek nélkül számukra semmi sem volna "érdekes". Ellenben a mi népünk lelkületére jellemző például az, hogy leányai, asszonyai, bár az ékszereket, díszt oly nagyon kedvelik, bár nyakéket, gyűrűt, gazdagon hímezett ruhadarabokat annyira szeretnek, de fülbevalót sohasem viseltek, mert a leánykák füle kifúrását vad, durva szokásnak tartották, amit szerintük csak az idegenek durva szokásait utánzó "urak" cselekednek.
De látjuk, hogy habár itt nemi vonatkozásokkal van dolgunk, de - amint mondottam mindez a legszebb költői alakba öltöztetve, s egyúttal oly szemérmetesen el is fátyolozva, el is rejtve, hogy aki e jelképezéseket nem ismeri, a nemi vonatkozásokat észre sem veszi, de így azokra nézve sem ölt soha sértő alakot, akik a titkos értelemről tudnak.
Bizonyos azonban az is, hogy ily dolgok nem alakulhattak így ki rövid idő alatt, sőt századok alatt sem, hanem csakis egy nép hosszú ezredéveken át tartott fejlődésén és műveltségi életén át, de csakis magas fejlettségű és nemes lelkületű népnél, szerintem mindez egy ma sokak által mesebelinek vélt "Aranykorban", majd a Réz- és Bronzkorban jött létre, hosszú, hosszú ezredéveken át, ugyanakkor és azon idő alatt, amely alatt a fönt ismertetett ősmagyarfaj is kialakult. Holott azóta fajunk, nemzetünk és egész szellemi életünk leigázottsága, háborús pusztítások és idegen hatások folytán, már vagy két-három ezredév óta szellemi kincseink vagy irtatnak vagy letagadtatnak és mások martalékává lesznek.
Visszatérve a pártára, megemlítem még, hogy magyar népmesékben is előfordul a "két aranycsillag" és az "ezüstholdacska" leány testén való jelekkénti említése, de amely jelekről néha az is mondatik, hogy közülük a holdacska a leány homlokán, a két aranycsillag pedig két füle mögött van, úgyhogy ebből meg az tűnik ki világosan, hogy a párta és ennek két csillagos korongocskája valóban az említett testi jelek szimbólumai, mert más mesékben meg ugyane jelek testi és titkos volta van elmondva, habár kimondva azért soha sincsen, hogy a jelek mint jelentenek, ám a nép tudta, csak a mesegyűjtő tudósoknak sohasem mondotta meg. Pedig még a Rabsóné-ről szóló (ez volt Tündér Ilona egyik avar neve) egyik mondában is ő az illető udvarlónak bizonyos általa kívánt föltételek teljesítése esetén „két aranyhegyet és egy ezüstvölgyet" ígér. Ami természetesen azt jelentette, hogy az övé lesz. (Megjegyzem, hogy régi nyelvünkben a né szó nem okvetlen valaki feleségét jelezte, hanem egyszerűen csak nő értelmű is volt.) A nép e mondás értelmét tudta, avagy ha valaki még nem is tudta és kérdezte, neki megsúgták.
A Magyar Nemzeti Múzeumban is láttam néhány ősrégi sírkövet amelyeken e jel volt látható, amely szerintem azt jelentette, hogy e sírkövek valamikor szűzen elhalt leányok sírján állottak.
A házasságkötési szokásokat illetőleg tehát: miután a kérő vagy annak "követe" a titkos jeleket megmondotta volt, ezzel a "Napkeleti király" (vagy valamely más kitalált nevű "király"), azaz az apa most már teljesen meg van győződve, hogy a követ az igazi, s hogy leánya ama "Napnyugat királyá" -val magát valóban eljegyezte, most még különböző föltételeket szab, amelyeket a vőnek még teljesítenie kell (ezekből lettek a "Heraklesz munkái"). Manapság azonban az apa már csak szóbeli talányokat ad föl megfejtésre, amelyeket vagy maga a követ fejt meg ott helyben, vagy pedig, ha megfejteni nem tudja, üzenetként megviszi a vőlegénynek. Ha pedig a megfejtés meghozása sokáig késik, amiből kitűnik, hogy a vőlegény sem tudja megfejteni, akkor a leány, avagy a lány közvetítése útján maga az apa egy titkos küldönc által, aki rendesen a leány valamely barátnéja, üzenteti azt meg neki. Csak mindezek után adta meg "az öreg király" a házassághozi beleegyezését.
 E fényképet 1962. augusztusában küldte nekem Turmezei Lászlóné ismerősöm Új-Zélandból. Levele szerint azonban a fénykép indonéziai menyasszonyt ábrázol. Levelében Turmezeiné kiemeli, miszerint sárközi magyar menyasszonyok is tökéletesen ugyanilyen virágfejdiszt viselnek. Ilyen virágos fejdiszt azonban csak földművelő népek női készítenek és használnak. Nomád, állattenyésztésből élő népeknél ilyesmi nincsen. Sem a régi germánok, sem a régi szlávok nem voltak földművelők. |  Német parasztmenyasszony Dél-Magyarországból, német lapból kivágva, és tót menyasszony Felső-Magyarországból, cseh lapból kivágva. A németek szerint ugyanezen virágpártát a magyarok a betelepített németektől tanulták, de a csehek szerint a felső-magyarországi tótoktól (Erdélyben: oláhoktól). |
A párta legrégibb, még csak virágokból álló ősalakja azonban népviseletként nem csak a magyarságnál van meg mai napig is, hanem Óceániában is a polinéznak nevezett népnél is, olyan alakban, ahogyan ezt e rajz tünteti föl, virágokból, sőt fehér bogyókból is képezetten. A polinézeknél a tudósok is többek között az alábbi néprajzi és embertani adatokat állapították meg: E faj legtisztábban Szamoa szigetén maradott meg. Más szigeteken az ott talált régebbi, melanéz-nek nevezett és az ausztráliai őslakókhoz is némileg hasonlító, sötétbarna, gyakran feketebőrű, szerecsenszerű fajjal sokkal erősebben keveredett. Ez utóbbi sokkal később került e szigetekre, talán még amikor ott még egy más földrészekkel is érintkező, őskontinens is létezett. A polinézek ellenben — úgy látszik — csak néhány ezredévelőtt, hajós népként érkeztek a szigetekre. Bár a melanézeknél sokkal kevésbé harciasak, de összehasonlítatlanul magasabb szellemi képességeik segítségével ezek fölött mégis mindenütt diadalmaskodtak. A leírások szerint e polinéz faj igen szép, alkatában a keletbaltihoz hasonló, de barnabőrű és fekete vagy barna hajú, bár ritkábban, különösen Szamoa szigetén náluk szőkésig is valószínűleg atavizmusként előfordul. Szerintem tehát a nagyobb fokú pigmentáció náluk egyrészt a fekete melanézekkeli keveredés, másrészt a meleg éghajlat hatása eredménye. Ajkaik általában duzzadtabbak mint amilyenek a keletbalti faj ajkai, ami szerintem ős-besenyő származásukra is vall, mivel ezeknek is, más törzseinknél duzzadtabb ajkai voltak. A besenyők is ősidők óta mindig szintén hajós nép voltak, hajózó, halászó, vízi életmódúak. A polinézeknek mondáik vannak, amelyek szerint ők messzi Napnyugatról jöttek mai szigeteikre (Polinézia és Új-Zéland). E hosszú hajós utazásukról szóló regéikben említés van egy földről, amelynek leírásában Indiára ismerhetünk, amelynek hiszen legrégibb lakói szintén a fekete bőrű szerecsenszerű (negroid) faj volt, amely a melanézekkel és ausztralidákkal lényegileg azonos. Ezek után jöttek oda is a fajunkbeli dravidák, az indiai műveltség megteremtői, azaz tehát akik ott maradtak, nem hajóztak még tovább, míg ugyanide a hindu árják csak vagy 2000 évvel ezelőtt hatoltak be, de nem tengerről, hanem Északról, állattenyésztő, műveletlen, de harcias népként. A polinéz hagyomány a "Vörös Útról" is regél, amelyen utaztak volt, mielőtt ama földre érkeztek volna, amelynek leírásában Indiára ismerünk. E Vörös Útban pedig a Vörös Tengerre kell ismernünk, amelynek vize az ottani nagy mennyiségű mikroszkopikus plankton vörös színe miatt valóban, különösen a partok mentén vörös színű, sőt az ottani vörös homok miatt partjai is vöröses színűek. Ott van pedig ma is Eritrea, azaz "Vörösország", ahogyan azt a görögök nevezték el, de nevezték ezt Punt Országnak is, márpedig a finnben, észtben punane ma is pirosat jelent. A Vörös Tengert pedig hosszú és keskeny volta miatt a hajós nép tényleg nevezhette "vörös út"-nak is. Véleményem szerint a polinézek, amint azt úgy nyelvi, mint faji jellegük is igazolja, európai, éspedig fajunkbeli eredetűek. Például Buschan Georg dr. "Die Sitten der Völker" című művében I. kötet, 2. oldal) azt is megállapítja, hogy a polinézek brachicephalok, azaz tehát gömbölyű fejűek, ellentétben a melanézekkel, az ausztralidákkal, akik rendkívül hosszúfejűek. Buschan 
említett műve I. kötete 131. oldalán egy kép Taripi szigetebeli (Melanézia) gyülekezési házat (körülbelül a mi községházainknak megfelelő, de kezdetleges) mutat, amely emberi koponyákkal ékesített, amelyek olyannyira hoszszúkásak és halántékuknál annyira összeszorulóak (e rajz), hogy már nem csupán a neandertaloid fajok és az északi faj koponyáira emlékeztetnek, hanem a majomemberére (pithecantropus) is. Mondja még Buschan a polinézekről, hogy szabályos arcúak (azaz tehát szépek, holott a melanézek arca is igen rút, állatias). Elmondja, hogy néha szemükön, habár csak igen csekély mértékben, mongol redő is észlelhető — ami tudvalévőleg így a keletbalti fajnál is előfordul. Mondja, hogy általában jóindulatúak, igazságszeretők, békések, tiszták és fejlett szépérzékük van, vendégszeretők, testüket nagy gonddal ápolják, szeretik magukat, különösen a hajukat ékesíteni. De hozzáteszem: nem a vad népek azon borzalmas ízlése szerint, amely mindenféle vágott sebhelyekből, orr-, fül-, ajak- és fogtorzítással jár, fa- vagy csontkorongoknak, pálcáknak a fülekbe, ajkakba feszítésével, valamint az orron át való dugásával, mind ami a melanézeknél is általános szokás, sem iszonyúan kínzó és torzító rézsodronyokat nem csavarnak nyakuk vagy tagjaik köré. Föltűnő dolog, hogy a melanézeknél még a körülmetélés szokása is megvan, miként több afrikai népnél is, és ami tehát nem csak zsidó szokás (amit a zsidók hiába akarnak egészségügyi okokkal megokolni, mivel ugyanezt mosakodással, vagy is tisztasággal is elérhetni). Külön kiemeli Buschan, hogy a polinézek mennyire kedvelik a virágdíszt. Ebben is egyeznek tehát a magyar néppel, amely a virágot annyira szereti, de irtózik még a fülbevalótól is, a leányok füle kifúrását vad, idegen szokásnak tartván. A test ékesítésének a polinézeknél meglévő egyetlen, barbár szokása a tatuálás, de amit valószínűleg a melanézektől vettek át Melanéz, avagy talán éppen európai hatás, hogy itt-ott fülbevaló is előfordul, ami azonban például Szamoában, ahol a polinéz faj a legtisztábban maradott meg hiányozik, illetve az európaiak megjelenése előtt hiányozott. Általános műveltségük azonban már az európaiak megérkezése előtt is sokat hanyatlott, ami a melanézekkeli keveredésük természetes következménye kellett legyen. Ők maguk is reg élnek például egykori gondozott és fákkal szegélyezett utakról, amely fák lombja fönt összeérve, az utakat beárnyékolta, valamint regélnek a maiaknál sokkal nagyobb, díszes, de csak fából és vesszőfonadékból készült épületekről. Kitűnő vitorlás naszádaik ma is vannak, amelyeknek a naszádhoz erősített, a fölfordulás ellen biztosító kiegyensúlyozója volt, illetve van ma is. Egy öreg dalmát tengerész ismerősöm elbeszélése szerint e hajóikkal olyan viharokat is baj nélkül kiállanak, amelyek a gőzhajók számára is veszedelmesek. Pálcikákból összekötözött pontos térképeik voltak, amelyeken az egyes meszszi-távoli szigetek is csomókkal voltak föltüntetve. A távolságról, szelek járásáról, tengeráramlatokról pontos ismereteik voltak, és a távoli szigetekre is kereskedés céljából eljártak.
Dehát honnan is tudhatta volna meg "Napnyugat királya" a "napkeleti királyleány" testén lévő ama titkos jeleket, ha csak nem a vele való szerelmeskedések közben ? Hiszen tudjuk, hogy szerelmesek miképpen szoktak egymással játszani, ha okos fiatalok ebben nem is jutnak soha túlságosan messzire. Szárnos magyar mesében a titok meg is van mondva, habár mindig csak igen burkoltan, úgyhogy aki azt nem tudja, az a tulajdonképpeni értelmet észre sem veszi. Itt azonban a jelek nem a homlok fölött és a két fül mögött levőknek mondatnak. A tulajdonképpeni értelmet két magyar mesealakban találjuk sejtetve. Az egyike ez: Egy szép ifjú (némely mesékben szép ifjú, másban juhászlegényke) szerelmes a királykisasszonyba, akit azonban a titkos jelek ismerése nélkül senki sem kaphat meg. A legényke az erdőben gyönyörű szép rézvirágot talál. (Többnyire liliom mondatik.) Ezt a királykisasszonynak megmutatja, aki nagyon kéri tőle, ő azonban azt mondja, hogy csak úgy adja oda, ha neki az egyik titkos jelet megmutatja. A leány ezt eleinten nem akarja, mondván: "Jaj, azt nem szabad, mert azt csak édesanyám láthatja". De aztán a szép virágért mégis megoldja kebelén ingét és látni engedi egyik emlőjét, amelyen egy aranycsillag látszik. Nincsen megmondva, de érthető, hogy a szép legénykét egy kicsit már a leány is szereti, mert különben ezt nem tette volna; a virág tehát tulajdonképpen csak ürügy, kifogás; a valóságban már szerelmeskedésről, ahogy népünk mondja: lebegésről van szó. Máskor a legényke gyönyörű ezüstvirágot lel, és a királyleánynak ezt is megmutatja, de ezt is csak úgy adja oda, hogy az látni engedi a másik emlőjét is, és azon is egy aranycsillag van. Harmadszor gyönyörű szép aranyvirágot talál. (Tény, hogy van vörös színű, fehér és sárga liliom, azaz tehát: "réz-, ezüst- és aranyliliom".) Megmutatja ezt is, de csak úgy adja oda, ha láthatja a harmadik titkos jelt is. A leány eleintén ezt ismét nem akarja, mondván, hogy ezt édesanyján kívül még senki sem látta, de aztán a szép aranyvirágért mégis megemeli a szoknyáját, és látni engedi "a térdét", amelyen egy ezüstholdacska látszik. Érthető, hogy itt nem a térdről van szó, de így mondják. Közben természetes, hogy már a leány is szerelmes a szép fiúba, mert különben ezt meg nem tette volna, s világos, hogy a virág csak ürügy és kifogás. Ezután a legény megkéri a királytól a leány kezét, és miután a jeleket tudja, miután a leány is szereti, valamint a leány titkos segítségével a szabott föltételeket is teljesíti, a házasság megtörténik. (Azt már láttuk, hogy itt "a király" alatt egyszerű falusi gazdát is érthetünk.) Végül aztán, mivel a király már öreg, a legényből király lesz.
A másik mesealak a következő :
Egy szép ifjú (vagy királyfi) szerelmes a királykisasszonyba, a jelek ismerése nélkül azonban nem lehet az övé. Tanácsért egy varázslóhoz fordul, aki jó pénzért segít neki. Készítenek fából (némely változat szerint ezüstből) egy nagyon szép lovat, amely azonban belül üres, és a legény abba rejtőzik. A varázsló a lovat elviszi a vásárra eladni. Mivel igen szép, sokan meg szeretnék venni, de a varázsló olyan sokat kér érette, hogy senki sem tudja megvenni. A király és a királykisasszony is megtudja, milyen szép lószobrot kínálnak a vásárban, és elmennek megnézni. A ló a királykisasszonynak annyira megtetszik, hogy édesapját annyira kéri, hogy ez neki a nagy ára dacára is megveszi. A pénz a varázsló jutalma. A királyleány oly boldog, hogy a szép ló az övé, hogy szobájába állíttatja, éjszaka azonban, mialatt aluszik, az ifjú a lóból kijön és a királykisasszony testén lévő jeleket meglátja, amelyek két aranycsillag és egy ezüstholdacska. Természetesen semmi sem mondatik arról, hogy a jeleket csak a leánnyal való szerelmeskedés útján láthatta meg, hanem csak az mondatik, hogy amikor a leányt fölébreszti, ez megijed, de azután, mivel az ifjú olyan szép és hozzá oly kedves, szerelmes lesz belé. Az ifjú a királykisasszony kezét apjától megkéri és mivel a jeleket tudja, s a föltételeket is teljesíti, a házasság megtörténik.
Ámde őseink szimbolikájában a ló egyúttal a hímtag jelképe is volt, amiről népdal is szól :
Szilaj ló, szilaj ló,
Kerüljünk elébe,
Hogy be ne ugorjék
Virágos kis kertbe.
Be talál ugorni
Kárt talál ott tenni,
Szerelem bimbóját
Le találja törni.
Népdalgyűjtő tudósaink, uraink e dalt hallhatták, föl is jegyezhették, de titkos értelmét a nép nekik meg nem mondotta, annál kevésbé, hogy az illetők ilyen értelmet nem is sejtvén, felőle nem is kérdezősködtek, maguktól pedig az értelemre rá nem jöttek, mert a nép eszejárását, gondolatvilágát, szimbolikáját nem ismerték. Ezeket azonban ismerve észrevehetjük, hogy itt a "szilaj ló" alatt a hímtagot, illetve a fiatal legényt kell értenünk, a "virágos kiskert" alatt pedig a leány nemi részét, illetve a leányt magát is, a "szerelem bimbója" alatt pedig a leány szüzességét. Miért lesz azonban a mondott éppen a "virágos kiskert" által jelképezve ? Ezt is megmagyarázhatjuk. A magyar falvakban régen a házak sohasem állottak közvetlenül az utcára, hanem ez és a ház között mindig egy kicsi, virágos kert is volt, holott a "nagykert" a ház és a gazdasági épületek mögött volt. A kiskertben mindig csak virágok voltak, a nagykertben pedig voltak ugyan virágok is, de főképp főzeléknek valók és zöldségek. A kiskert kizárólag a leány gondjaiba tartozott (ha több leány volt: megosztották), míg a nagykertet a háziasszony gondozta, bár a leányok is segítettek neki. Mivel minden ház előtt ilyen kiskert volt, amelynek kerítése azonban embermagasságnál valamivel mindig alacsonyabb lévén, a virágok az utcáról is láthatók voltak, de láthatók voltak ezek egyébként a léckerítés lécei között is. így tehát, ha az ember a falun végigment, csupa virágoskert között járt, amely szépséget még az is növelte, hogy a kapuk, kerítések fából lévén, ezek szép faragásokkal, kifestésekkel is díszítve voltak.
A falubeli lovakat az utcán hajtották ki a legelőre, sőt ezek többnyire maguk mentek ki, s maguk tértek is vissza, mivel útjukat és házukat, amelybe tartoztak, jól ismerték. Megtörténhetett azonban a valóságban is, hogy valamely szilaj méncsikó, amelynek az ilyen kertecske nagyon csábító volt, a nem magas kerítésen át beugrott legelni, ahol így azután nagy kárt is okozott. A kiskertek pedig a leányok jelképeivé azért is lettek, mivel hiszen gondozásuk a leányok dolga lévén, ennélfogva a szépen öltözött falubeli leányokat sokszor lehetett a kiskertben foglalatoskodva látni. Természetesen az arra járó legények meg szerettek a kerítések mellett megállani és a leányoknak udvarolgatni, úgyhogy azért is az emberek gondolataiban a kiskert mindig a leányokkal, a lovak meg a legényekkel kerültek kapcsolatba, akik bizony sokszor, szintén szerettek volna egy ilyen „kiskertbe ugrani s abban kárt tenni..." De ezen kívül még azért is a leány jelképe volt a kiskert, mivel ennek állapota szerint ítélték meg a leányt magát is. Ha a kiskert szépen ápolt, szépen virágokkal teli volt, ez azt jelentette, hogy az illető leány szorgalmas, ügyes és rendszerető, ha azonban elhanyagolt volt, ez rossz tanúságot tett a leányról is. De egyébként általában is szokás a leányt virághoz hasonlítani, virággal jelképezni. (Lássad "Magyar építőízlés" című művemben a házakat és kapukat ábrázoló rajzaimat.)
Sajnos, újabb időkben a községi elöljáróságok falvakban is, de különösen városainkban rendeleteket adtak ki, amelyek szerint kötelező lett minden újonnan épülő házat nyugati "európai" mintára kiépíteni közvetlen az útra, vagy utcára, hogy a házsorok "rendes városi" jelleget kapjanak, mivel az elöljáróságbeli urak a magyar nép említett házelrendezését falusiasnak, "parasztosnak" tartották volt. Csak legújabban, miután a Nyugaton egészségi és szépészeti (esteticai) szempontok miatt angolok, franciák, németek az úgynevezett "kertvárosokat" kezdték létesíteni, úgy hogy ház és utca között kert is legyen virágokkal és szép kapuzattal, akkor kezdték a városatyák nálunk is ismét rendeletekkel ilyesmit létesíteni akarni, de anélkül, hogy eszükbe is jutott volna megállapítani, észrevenni, hogy hiszen a magyar nép ezt ősidők óta saját okosságából és szépérzékéből már így csinálta, és hogy ezt éppen csak az "urak" oktalan idegenmajmolásból kezdték irtani és megsemmisíteni.
Életemben sokat olvastam már, de sehol nemi vonatkozású dolgokat még nem találtam oly szép költői alakban kifejezve és oly szépen elfátyolozva, mint magyar népünknél. Mindez azonban nem jöhetett létre rövid idő alatt, és bizonyára századok alatt sem, vagyis csak sok ezredév alatt alakulhatott így ki, mivel ismét és ismét azt vesszük észre, hogy népünknél minden népmese, népköltés, népszokások, az élet és a természeti jelenségek egymással csodálatos és okszerű összefüggésben vannak, egymással mintegy összefonódnak, sőt összefüggenek a nyelvvel is, a nyelv szavaival is, úgyhogy mind e dolgok nem lehetnek valahonnan máshonnak átvettek; csak ott keletkezhettek, ahol mindez egymással ily szoros összefüggésben van.
De folytassuk: Ismeretes az Iliászból a „fa-ló" indítéka, illetve annak elmondása, hogy a görögöknek mely csellel sikerült Trója várát bevenniök.
Az összehasonlító néprajzi tudomány sok oly dolgot ismertetett meg velünk, amelyről nem is oly régen még semmit sem tudtunk. Fölvilágosított bennünket például afelől is, hogy a görögök ama Trója vagy Ilion várát sohasem ostromolták, hanem hogy ez egész ostrom, valamint Szép Heléna elrablása történetét is a Görög Félsziget őslakóitól örökölték, de azt soha igazán meg nem értve, mindenféle betoldással szaporították, átköltötték, és hosszúra nyújtották. Ama fa-ló igazi érteméről sem volt sejtelme sem Homerosznak — ha valóban élt is valaha — sem a görögöknek sohasem. Gondoljuk csak meg jól például azt, hogy mekkorának kellett volna lennie ama fa-lónak, hogy benne annyi harcos elférhessen, hogy ezek a várat hatalmukba keríthessék. Bizonyára kevésbé képtelenség az, amit a mi mesénk mond e lóról.
Magyarázatként azonban, hogy az alább elmondandókat megérthessük, és azokat valamennyire bizonyítva is láthassuk, kénytelen vagyok itt előbb ismét száraz nyelvi adatokat hozni.
A magyarban a kor, ker-, kör szótő és a karika, gariga, guriga, gyűrű, kerek, kerék, korong, (vagyis mindig k-r, g-r) szavaink mindig kerek, gömbölyű, kerék- vagy kerület-szerű valamit jelentenek. Ezért a kerít = bekerít, elkerít szóból származtak a körülvevés fogalma révén a kerítés, valamint a karima és körül, körös-körül szavaink, amelyek többek között a kert-re is vonatkoznak, vagyis ezen kert szavunk a fönti szavainkból származott, mégpedig ősrégi időkben, mivel kerítéseket az ember már ősidőkben is készített. Márpedig a németben Garten, az olaszban giardino (dzardíno) = kert, a mi kert szavunkkal hangtanilag teljesen azonos. Mivel azonban e magyar szavunk oly sok más magyar szóval van értelem- és hangzásbeli összefüggésben, eszerint e magyar szó nem lehet idegenből átvett szó, hanem okvetlen ősrégi időkből kell származzon, éspedig ugyanonnan, ahonnan a fölhozott német és olasz szó is, vagyis: ősnyelvünkből. Tény, hogy régen a falvak és városok csak kertekként voltak bekerítve, eleinten csak sövénnyel vagy földsánccal is. Ilyen falvak Magyarországon még nemrég is voltak, amely falvaknak azért természetesen kapuik is voltak, amelyeket éjszakára vagy ha kellett, nappal is bezártak. Ilyen falu-kapukat és azok még meglévő maradványait a "Néprajzi Értesítő" fényképekben is bemutat. Csak utóbb kaptak azután a városok ezeket körülvevő erősebb kőfalakat is. És íme, föníciai nyelven gart, kart, karta = város. Tudvalévő, hogy például Cartago azaz helyesen Kart-kadast = város-új, azaz új-város jelentésű föníciai elnevezés volt, amely várost ugyanis a föníciaiak alapították. Ámde hiszen a régibb németben is Gart (például Stutgart város nevében is) várost jelentett, amivel viszont egyezik a szláv grad, gorod, ami szintén várost jelent, sőt a szerb nyelvben ma is zagraditi = bekeríteni, kerítéssel körülvenni. Világossá válik tehát egyúttal az is, hogy ezen za-graditi nem egy graditi = építeni igéből származik, hanem megfordítva: a za-graditi származott egy graditi = bekeríteni szóból, amit egyébként a magyar garád = kerítés, földsánc szó is bizonyít, mivel ennek "építeni" értelme nincsen.
Említettem, hogy holott a ló a hímtagot, a kert ellenben a női nemi részt jelképezte, ami —amint láttuk — a magyar népnél mai napig is, népdalban is kifejezésre jut. Nőiségi jelkép volt azonban miden kör, karika vagy gyűrű is, ellentétben a bottal, rúddal, cölöppel, ami meg hímségi jelkép volt. Magától értetődik tehát, hogy a kerítéssel vagy fallal körülvett kert és a város is, azaz tehát minden gart vagy kart szintén nőiségi jelképpé lett, de nemcsak ezért, hanem azért is, mert — amint említettem — minden sokaság, számosság is nőiségként volt fölfogva. És valóban: minden város, házai és lakói nagy számával, sokaságot is képez. Ez fejti meg például azt is, hogy görögül poly = sok, és polisz = város. De ugyanez fejti még meg azt is, hogy a görögöknél Kybele, a rómaiaknál Ceres nő-istenség volt, hogy többek között a városok pártoló istennőikül is tiszteltettek, és hogy fejükön a "várkoroná"-val ábrázoltattak. Továbbá: mindez elmondottakból és ezek nyomán észrevesszük és megértjük azt is, hogy nem csupán a virágos kertbe ugró "szilaj ló", hanem a várba hatoló, "fa-ló" sem más, mint a hímtag jelképe, de hogy ugyanennek jelképe a királykisasszony szobájába hatoló "fa-ló", a magyar mesében is, vagyis hogy mindez az őrzött szüzesség "vára" diadalmas bevételét is jelenti. Csakhogy mindez nálunk még őseredeti, egyszerű, és a nép által még értett alakban van meg, a görögöknél ellenben csak már megértetlenül és szertelenségbe vive, vagyis tehát: késői származékként, mivel hiszen egy oly szertelenül nagy ló, amelyben egy egész csapat fegyveres férfi rejlik, sokkal képtelenebb, túlzottabb valami, mint amelybe egy szerelmes férfi rejtőzik. De ezen kívül: miért kell, hogy az éppen ló legyen ? A görögöknél erre már semmilyen megokolás sincsen. Lehetne ott szó akármilyen más állatról is, ez csak valószínűtlenül nagy kell legyen, hogy a sok ember beleférjen ! Csak nálunk, a magyar népnél, ennek életéből, szokásaiból és említett eszejárásából (ideologiájából) tűnik ki, hogy miért van lóról szó, csak az említett "virágos kiskert" és az ebbe ugrani kívánkozó "szilaj ló"-ból tűnik ki az egész gondolatmenet igazi eredete, vagyis hogy miért kell, hogy éppen lóról legyen szó. Amihez még hozzátehetjük azt is, hogy a ló azon állat, amely kerítésen könnyen bír átugrani, még lovassal is a hátán, amint azt számtalan képen ma is láthatjuk. Vagyis tehát ezek megismerése után mindenki aki a néprajzi tudományban csak valamennyire is járatos, el kell ismerje, hogy mindez okszerűen azt jelenti, miszerint ezen egész kert vagy kart és ló indíték csakis a magyarságnál keletkezhetett.
Mi több: nőiségi jelkép volt minden kapu, minden ház, valamint minden szoba is, mivel minden nyílás és minden üreg, ami tehát valami befogadására alkalmas, nőiségi jelkép volt. A magyar mesékben pedig a falovat a királykisasszony szobájába viszik.
De vannak még további és még meglepőbb dolgok is: Görögül phallos (fallosz) = hímtag, de szóvégi sz hang csak azon szóvégzés, amelyet a görögök az idegenből átvett szavakhoz is hozzá szoktak volt tenni. Ámde hiszen ezen fallo szóval teljesen azonos a magyar faló szó is, márpedig úgy a Trójáról szóló regében, mint a magyar mesében is fa-lóról van szó. Ha pedig a magyar fa szóhoz csak egy sz hangot teszünk hozzá, akkor is a hímtag nevét kapjuk. Továbbá fás, fásult szavaink olyasmit jelentenek, ami eredetileg nem kemény, de amely megkeményedve fához lett hasonló. Aki pedig valami előtt megáll és azt bámulva állva marad, arra népünk azt szokta mondani, hogy „áll ottan, mint egy Fajankó". Minderre ugyan azt is mondhatni, hogy csak véletlenség; ha azonban számos "véletlenség" összejátszik, akkor az már nem véletlenség, hanem tény. Igaz ellenben, hogy az itt most mondottak csak szójátékok, szerintem azonban ezek olyan szójátékok, amelyek még ősnyelvünkben keletkeztek talán, a Cölöpépítményes Korban, talán még régebben.
Ellenvethetni azt is, hogy jellegzetesen kemény anyag nem a fa, hanem a vas, és a kő. Csakhogy azon ősidőkben, amelyekben meséink, mondáink, mythologiánk keletkeztek, a vasat még nem ismerték, kővel pedig csak a hegylakóknak, például az őskunoknak volt dolguk, míg földművelő őstörzseink életében, akik Alföldünkön laktak, ahol kő nincsen, a növényzet játszott nagy szerepet, a fák, gyümölcsfák. Ismeretes ma is az alföldiek mondása: „Nálunk olcsóbb a kenyér mint a kő." Szó volt már föntebb a meggyfából készülő Megyerről, amely lényegileg csak egy bot volt, és a hímtagot jelképezte, de egyúttal fegyverül is szolgált.
A mony és a mén szó hímség és hímtag értelmét illetőleg nem csak a dél-olasz minchia = hímtag és német Mann = férfi szót hozhatjuk föl, hanem azt is, hogy népünk némely vidéken a kút billegő részét nem gém-nek, hanem ménnek, vagy mény-nek nevezi (Lássad: Ballagi: "A magyar pásztorok nyelvkincse". Budapest, 1914). Tény, hogy a gémeskutak e része úgy alakjával mint mozgásával hímtagra emlékeztet. Egyébként pedig a gém szó is egyezik hím szavunkkal, sőt gyám szavunk is, amint már föntebb szó volt róla, eredetileg botot, rudat, támasztó karót jelentett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című mű "Magyarország" része II. kötete 236. oldalán áll, hogy sehol olyan hatalmas komondor-kutyák nincsenek, mint a kunoknál.
Népmeséink egy egészen sajátságos indítéka az, hogy egy boszorkány szövőszéken szövi a katonákat, amelyek onnan jőve a mesehősre támadnak, akinek folyvást életre-halálra küzdenie kell ellenük, mindaddig, míg magát a boszorkányt meg nem találja, s azt meg nem öli, mire végre megpihenhet. E mese megvan Erdélyben, de megvan, bár romlottabban, Hevesmegyében is (Lássad: "Magyar Népmesegyűjtemény". Budapest, 1907. Athenaeum kiadása. 252. oldal). Ez indíték magyarázata az, hogy a székely-magyar asszonyok szövik az itt bemutatott jellegű "szőtteseket" (szőnyegeket), amelyeken az egymás melletti sorokban álló, egyforma, pálcikaszerű alakokat "katonák"-nak nevezik. Katona szavunk kún alakú. Ilyen szőtteseket ábrázolva láthatni: Viski Károly: "Székely szőnyegek" (a Magyar Nemzeti Múzeum kiadványa) 6, 7, 8, 12, 15 és 20. számús zínes tábláján.
A Cattarói Öbölben Dél-Dalmáciában Cattaro (Kattaro), szláv nevén Kotor városa főterén áll egy állítólag a rómaiak idejéből származó, sajátságos és minden fölirat nélküli kő-emlékmű, amely négyszögletes kőtömbből, ezen négy kőkockán álló, körülbelül két méter magas, négyszögletes kőékből áll. Az egészen semmi fölirat nincsen, de állítólag a rómaiak idejéből származik. Szerintem e kőemlék valamely e városban ősidőkben különösen tisztelt istenséget jelképezhette, és annak tiszteletére állíttatott. A föntebbiekben láttuk, hogy az éknek ősnyelvünkben kut, kat alakú neve is kellett létezzen, aminthogy a szlávban ma is kut, az olaszban, németben cantone, Kante = sarok. Mindez tehát összevág a város Cattaro – Kotor nevével. Igaz ugyan, hogy régi görög Dekateron nevét a görög deka = 10 szóból származtathatni, kérdés azonban, hogy a görögök egy még régibb névből nem csak "népetimológia"-ként azonosították-e deka szavukkal ? Annyi bizonyos, hogy e város az öböl legbelső, legnehezebben hozzáférhető végében van, és hogy két igen bővizű forrással bír, amelyek egyike oly bő vizű, hogy eredeténél malom hajtására is használtatott, úgyhogy eszerint bizonyos, hogy ősidők óta e hely emberi település volt. Eszünkbe juttathatja e kőék az egyiptomiak obeliszkjeit is, amelyeknek — bár lényegileg szintén kőékek voltak — neve azonban az egyiptomi nyelvben men lévén, és az obeliszk alak az egyiptomi hieroglif írásban a men szótagot jelentvén, ezért a menhireket juttatja eszünkbe, amelyek szintén kőszálak. De eszünkbe juttathatja e kőék még a piramisokat, amelyek közül a meroeiek sokkal élesebb szögűek a többinél, vagyis majd olyan alakúak, mint amilyen e kőék.
Tény, hogy a finn nyelvben a legősibb, csak összetámasztott fenyőtörzsekből álló, de szabályos ék alakú kunyhó neve kata (kún szóalak). Viszont kata, kota több nyelvben jelent kunyhót, sőt a német Hütte = kunyhó is ide sorolható. Az egyiptomi nyelvben kut = ház. Például: Kut-Aten = Aten Isten háza, azaz temploma. (A finn kotát illetőleg lássad: Néprajzi Értesítő, 1906. évfolyam, 139. oldal, és Herman attó: "A magyar ősfoglalkozások köréből". Budapest, 1899.). Holott azonban a finn kota még kerek alaprajzú, viszont a magyar, kúnsági nádkunyhó, amellett, hogy szintén szabályos ék alakú, de már négyszögletes alaprajzú, sőt oly tökéletes kivitelű, hogy "kezdetleges" valaminek tulajdonképpen nem mondható ! Feltűnő egyezés pedig szempontunkból az is, hogy e kunyhóalak nálunk éppen a Kúnságon van meg. 
Ezt, valamint eme vésőalakú kunyhót is ugyan is szintén Herman attó a fönt megnevezett művében a kúnsági Nádudvar nevű helységből mutatja be. Kiemelendő, hogy úgy a finn kotába, mint a mi kunyhóinkba egy karót szoktak keresztbe átdugni, amelyről a főzőüst függ (lássad a föntebbi rajzokat).
Idézem itt az alábbiakat nagyjában Herman Ottó nevezett művéből :
Belül ott volt a keresztrúd, amelyet gangórud-nak neveznek, a finneknél haahlat-nak, amelyről kötélen, följebb-lejjebb igazíthatóan, bogrács lógott (Gangó = kampó, amelyre a bográcsot akasztják, csakhogy míg a gangó szó kún-magyar, addig a kampó kabar kiejtésű). Az ajtó irányában szokott lenni a tűz, hátul a szekrény, körül a csobolyó (besenyő szó, hordócskához hasonló faedény víz vagy bor tartására), láda, gyalogszék, fekhely; a korcba tűzve mindenféle szerszám és a kolompok, följebb a szalonna, a magasabbik korcon. Ily építményeken az ősiséget bizonyítja, ha az anyag kezelése biztos, rendes, egyenletes, és olyan, hogy az egész építménynek még szép külsőt is ad. Ezt pedig a törzsökös magyarságnál találjuk így meg. A korcok alkalmazása oly mesteri, hogy nagy szilárdságot ad az egyébként gyönge anyagból készülő építménynek. A vessző (rekettye-fűzfából való) és a kötések megfeszítése tökéletesen biztos és egyenletes.
Mindezzel Herman Ottó azt is bebizonyítja tehát, hogy ezek nem csak valami újabb keletű találmányok, hanem ősi, megállapodott hagyományok, szokások alapján ilyenek, nem csak imígy, amúgy, hevenyészetten készülő rendetlen tákolmányok. Mindez tehát sok-sok nemzedék (és ezredévek alatt) tapasztalatai szerint alakult így ki. Hozzáteszem még azt is, hogy mindez tehát nem származik holmi kósza "nomád" néptől, amely hiszen sátorát magával viszi, de múló anyagból sem készít ily helyhez kötött, szilárd építményt. Mi több, nomád népek sátraikat nem is készítik növényi anyagokból, amilyen a nád, a szalma, rekettyefűzvessző, ami bajosan szállítható, mivel sok helyet foglal, széthulló, hanem készítik összevarrott bőrökből, posztóból, avagy legföljebb gyapjúszövetből, lehetőleg kevés karóval. Vagyis tény, hogy a magyarság még ott is, ahol állattenyésztéssel nagyobb mértékben is foglalkozik, kunyhóit mégis nem szállítható, növényi anyagból és helyhez kötötten készíti. Mégis olvastam egyszer valahol egy idegen utazó leírását az alföldi falvakról, amelyekben ilyeneket mond: A magyar falvak ma is "nomád táborok" benyomását keltik, mintha bármely percben itt minden fölszedhető volna, hogy lakói lovakon, szekereken tovább vándoroljanak. Két házsor között széles út van, amelyen szekerek, lovak, szarvasmarha kényelmesen járhatnak. A házak csak szalmával födöttek, az úttól csak léc- vagy sövény kerítés választja el. Világos, hogy ilyesmi a képtelen ázsiázó és nomádsági elmélet alapján írva és a néprajzi tudományban teljes tájékozatlanságot, sőt a tudatlanságot árulja el. Mert: nomád nép nem készít utat. (Hogy az út és két házsor között mindkét oldalon mély árok van, ezeken hidak és hogy mindkét felől fasor is van, természetesen elhallgatja, valamint a virágos kiskerteket is.) Nomád nép sátrai nem út mentén állanak, hanem zárt kört képeznek, amelynek közepén éjszakára az állatok biztonságban vannak, és el sem széledhetnek, nomádok kerítéseket nem készítenek, mert ilyesmire nincsen szükségük. Szalmája csak földművelő népnek van, mivel hiszen ez földművelés terméke. Vagyis az író egy jellegzetes földművelői falvat ír le, de azt nomád jellegűnek állítja ! Vagyis: ilyen képtelenségeket eredményez a magyarságnak mindenképpen nomád eredetűnek állítani akarása.
Mindezekkel szemben fölhozhatom itt is a tények egész sorozatát: A "Turing" nevű olasz folyóirat (Milano) 1908. januári száma "I Tratturi" című cikkéből veszem ez adatokat, amelyekben a máig is a legtisztább nomád olasz legeltetőkről (pásztorokról) van szó. Ezek télen juhnyájaikat Dél-Olaszországban, Pugliában (Púlya; régi neve Apulia), nyáron pedig Közép-Olaszország Abruzzo hegységében legeltetik. Az utak, amelyeken vándorlásaikat végezik, tulajdonképpen nem utak, hanem csak "járások", vagy "csapások", amelyeken semminemű kiigazítás nincsen, és némelyütt sziklák között is haladnak, úgyhogy rajtuk kerekes járművel közlekedni lehetetlen, vagyis nem forgalmi utak.
Télen ugyanis az Abruzzo hegységet hó födi, s ott fű nincsen, de van bőven a meleg éghajlatú apúliai síkság legelőin, holott ugyanitt nyáron a Nap heve és szárazság éget el minden füvet, a mindenféle szúró légy, bögöly pedig nyáj ottartózkodását amúgy is lehetetlenné teszi.
E nyájjárások vagy csapások már a rómaiak idejében is megvoltak, és "itineraria callium" vagy "tractoria" néven neveztettek, törvényesen védelmeztettek, bárminemű foglalás ellen, mivel közszükségletet képeztek. Ezek régebbi olasz népi neve tracturi (traktúri), ma tratturi. Ugyanezen tratturikat védelmezték a Középkor különböző uralkodói is azért, mert minduntalan megtörtént, hogy községek vagy földesurak belőlük elkerítés által, megműveltetés vagy építkezés céljából foglalni akartak. 1905-ben a tratturik hatóságilag újból meghatároztattak és határkövekkel jelöltettek meg, éspedig azért, mert a gyapjú Olaszországnak rendkívül fontos ipari nyersanyaga, de fontos élelmiszere a juhsajt és a juhhús is.
E csapások össz-hossza 3000 kilométer, azért mert nem egyenesek, és mert mellékágaik is vannak, de a távolság az Abruzzo északibb része és az apuliai síkság délibb része között légvonalban is 1000 kilométer. Szélességük a 112 és 18 méter között váltakozik, a helyi viszonyok szerint. Kiemeli a cikkíró, hogy ezen tratturik népe élete ősidők óta semmit sem változik. Ezredévek óta a tratturikon sem fa, sem bokor nincsen, mert az állat, ember kiirtja, s nomád népük minden esztendőben ugyanazon időben vonul rajtuk nyájaival végig. A juhok száma százezrekre megy. Egy-egy 3000 juhból álló nyáj rendesen három részre osztva megy. Mindig hajnalban indulnak, éjszakán át pedig egy helyben pihennek. Egy teljes vándorútjuk körülbelül 20 napot vesz igénybe. Mindig elöl mennek az öszvérek, megterhelve az élelmiszerekkel, sátrakkal, karókkal, sajtkészítő edényekkel. Az öszvérek nehány kísérő embere ezekkel halad, a többi a nyájak mögött, míg kétoldalt mennek a nagy, fehér juhászkutyák (komondorok!) a nyáj farkasok és tolvajok elleni védelméül. Ahol a fű gyérebb, ott gyorsabban haladnak, ahol bővebb, ott legelészve, lassabban. Estére az elöl lévők a táborozó helyet, sátrakkal már elkészítették, mire a többi is megérkezik. Éjszaka főképp a kutyák őrködnek a nyájak körül.
Ez elmondottakhoz a következő megjegyzéseket fűzöm: A tracturi vagy tratturi szó egészen oláhosan hangzik, és bizonyosnak tartom, hogy még ma is megállapítható lenne a tratturik nomádjai nyelve, illetőleg nyelvjárása és a juhlegeltető havasi oláhok nyelve rokon volta. Némelyek, szerintem helyes véleménye, hogy az oláhok azért nem származhatnak egykori római gyarmatosoktól, mert az oláhok még egy-két századévvel ezelőtt is kizárólag nomád, hegyi juhlegeltetők voltak, tudvalévő pedig, hogy műveltebb, földművelő nép, amilyenek a római gyarmatosok voltak, sohasem megy föl a hegyek közé, hogy ott vad, nomád juhlegeltetővé vagy akármilyen más állatok csordáiból élő néppé váljon, hanem csakis ellenkezőleg, a hegylakók, mihelyt számuk a szükségesnél többre szaporodik, kénytelenek maguk közül időnként kivándorlókat, elköltözőket a völgyekbe, lapályokra, tengerpartokra bocsátani, ahol ezek megtelepednek. Ezt írja egy Paisker nevű tudós is a "Zeitschrift der hist. Vereines für Steiermark" 1917. évi 160-205. oldalain, mondván, hogy kizárt dolog, miszerint az oláhok római gyarmatosok utódai lehetnének, mivel hiszen az oláhok még az egész Középkorban is kizárólag juhtenyésztő hegyi nomádok voltak. (Schafwanderhirten). Tény, hogy áz igazi oláhok ma is hegyi juhtenyésztő emberek, mind barna arcú, feketehajú, földközi (mediterrán) fajú nép, és tehát vagy balkáni vagy itáliai eredetűnek lehetnek csak. Kivételt ez alól csak azon oláhok képeznek, akik csak nyelvileg eloláhosodott magyarok, székelyek, balkáni besenyők, kunok vagy szlávok. Ezek nagy része pedig valóban inkább földművelő és fajilag egészen más jellegű. Csak az a kérdés tehát, hogy az igazi oláhok ősei, ahogy némelyek vélik, még a rómaiak idejében, avagy csak a Középkorban költöztek-e az Otrantói Tengerszoroson át a Balkánra, hogy ott is hegyi juhtenyésztő nomádokként éljenek tovább, avagy pedig megfordítva: balkáni származásúak és még sokkal a római kor előtt, történelem előtti ősidőkben költöztek át Itáliába, szintén az Otrantói Tengerszoroson át, amely akkoriban bizonyára még jóval keskenyebb is volt, mint ma, és tulajdonképpen a Pó folyó torkolatát képezte. Itáliában azután hegyi legeltető életüket folytatták, de elszaporodva a fajunkbeli, műveltebb őslakókat mindinkább elnyomták. Ezt szerintem valószínűvé teszik a következő dolgok: A mai balkáni nyelvek közül éppen az oláh, a ma szláv bolgár és az albán, bár egymástól nagyon különböznek, de mind keverék nyelveknek mondhatók, mivel bennük megvan úgy az elővetés, mint a ragozás is. Ámde éppen e három nyelv oly dologban egyezik, ami árja nyelvekben idegen elem: a névelő helyett egy névutó használata. Ez már magában véve is azt bizonyítja, hogy valamikor mindhárom nyelv olyan ragozó nyelvek erős behatása alatt alakult ki, amelyekben ez szintén így volt. Tudjuk, hogy ilyen volt igen régen az ősmagyar nyelv, valószínűleg az őskún és ősbesenyő, és amilyen még ma is az oromo nyelv, amely a magyarhoz a töröknél közelebb álló, de afrikai nyelv. De ezenkívül, a többi árja nyelvtől eltérőleg, a latin és az oláh, árja elemei dacára is tulajdonképpen ragozó nyelvnek mondható, mert habár megvan bennük az elővetés is, de annyi a ragozás is, hogy nyelvszerkezetüknek ez jellegzetessége. Ami pedig azt is jelenti, hogy a latin is keveréknyelv, illetve hogy ha eredetileg valamely hegyi legeltető nép nyelve volt is, de utóbb a római síkságra is lekerülve, ott a leigázott, de műveltebb őslakók, szikulok, etruszkok, szabinok kultúrhatása folytán nagymértékben átalakulva, azzá lett, ami az általunk ismert latin nyelv. Csakhogy tény, hogy az oláh nyelv is, árja jellege ellenére is, túlnyomóan ragozó nyelv, ami eszerint azt jelenti, hogy ha balkáni eredetű, akkor szintén valamely turáni ragozó nyelv befolyása alatt keletkezett, és népe Itáliába költözött része ilyen nyelvet vitt oda. De jelentheti ez azt is, hogy a mai oláh nyelv csak későbbi időkben került erős turáni hatás alá. Mindazonáltal, ha bebizonyul, hogy az oláh nyelv balkáni eredetű, ahonnan utóbb Itáliába is átkerült, akkor ez azt is jelenti, hogy az oláh nyelv a latinnak nem származéka, hanem anyja. Amit alapos nyelvészeti kutatások a jövőben fognak eldönteni.
Ami pedig az oláhok nomádságát illeti, anynyit történelmi kutatások mégis bebizonyítottak, hogy még néhány századdal ezelőtt is, országhatárokkal nem törődve, a lakatlan vagy igen gyér lakosságú hegységeken nyájaikkal egyrészt Isztriáig, másrészt a Kárpátokon végig néha egészen Csehországig is eljutottak volt.
Minden juhtenyésztő ismeri a spanyol, úgynevezett "merinó" juhot. A merino, merinos szó azonban spanyolul vándort, vándorlókat jelent. E juhfajta pedig nevét onnan kapta, mert legeltetőivel együtt valóban örökké vándorolni kénytelen, azért, mivel ha csak néhány száz főből álló juhnyáj is, ha egy helyen a füvet lelegelte, kénytelen tovább vándorolni, annál inkább kénytelen tehát vándorolni az ezernyi vagy százezernyi főből álló nyáj. Viszont a juhokból élő emberek, hogy megélhessenek, ezernyi juhot kell tartsanak, de ennél fogva velük maguk is örökké vándorolni kénytelenek. Ez fejti meg tehát a spanyol merino = vándorló szót, de ugyanez fejti meg az olasz és francia marciare, marcher (márcsáre, marsér) = menni, haladni szót is. Hogy azonban ezen mar-, mer szótő menés, haladás értelemmel a mi ősnyelvünkben is megvolt, kétségtelenné teszi az afrikai oromo nyelv, amelyben marmarszu = vándorolni, bolyongani. (Látandjuk, hogy az m r alakú szavak palóc őstörzsünk szócsoportja egy részét képezték). Fönt szó volt már a magyar mendegel, mendegél, möndögel igéből származó mendelecs, möndölecs = juh, bárány szóról (mivel -ecs, -acs: kicsinyítő rag, az eredeti szó tehát mendel, möndöl = vándorol és juh volt), valamint említettem, hogy Egyiptomban Amon (a mon) vagy Men istenséget Mendes városában egy szent kos képében tisztelték. Tudjuk pedig, hogy a finn nyelvben mene, a vogulban mine = megy, halad. A magyar népi nyelvben is mén = megy, halad. Szó volt már a Holdról, mint az Ég örökkön mendegélő vándoráról is, és a Hold Men, Min, Mon nevű istenségéről. Ez fejti meg az olasz mendico, mendicare (mendiko, mendikáre) = koldus, koldulni szót is. Tény ugyanis, és nyelvészeink előtt ismeretes, hogy koldus szavunk a kólál, kólicál = kószál szavainkból száramazik, ugyanúgy, mint a kalandoz szavunk is. A koldusok pedig házról házra, faluról falura vándorolnak, kószálnak, amiért is általános szólás, hogy "kósza koldus". Viszont a szóban volt mer, mar- szótőnek csak megfordított alakja van meg az olasz ramingo, velencei tájszólásban remengo szóban, amelynek értelme: kósza, tönkrement, koldus ember. Hozzátehetjük mindezekhez, hogy hold szavunkat, azaz a Hold nevet népünk tiszta kún kiejtéssel Hód-nak is szokta ejteni, aminek megfelel a szerb-horvát hódati, míg viszont a Hold kiejtés a haladni és kólálni vagy koldus szavainknak felel meg; márpedig úgy e szláv szó, mint eme magyar szavaink is, mind járkálást, haladást, vándorlást jelentenek. (A merinó juhot illetőleg lássad a Pallasz Nagy Lexikon "Merino" cikkét.).
Dr. Appel Ottó-Dahlem a "Der Mensch und die Erde" című mű egy cikkében (46. oldal, IV. kötet) írja többek között, hogy a németség egy része még ma is félnomád életet él. Svájc német lakosságú részében az Eifischtal (Ájfis-völgy) lakói csak december közepétől február elejéig laknak falvaikban. Mihelyt ezt a hóviszonyok lehetővé teszik, kezdenek nyájaikkal lefelé vonulni a völgybe. Miután itt a megelőző évben fölgyűjtött szénát az állatok elfogyasztották, február végén még lejjebb vonulnak a Rhone völgyébe, ahol földművelő munkába állanak, mivel itt ilyenkor már tavaszodik. Április elején aztán ismét indulnak fölfelé, és itteni saját földjeiket művelik meg, ami után ismét lejjebb vonulnak tavaszi legelőikre. A nép egy része itt marad a földek gondozására, más része azonban a havasi legelőkre, föl egészen a 2700 méter magas Alp-Stafel-re. Augusztusban mind lefelé vándorolnak és szeptember végén érkeznek falvaikba. Ám októberben még egyszer az egész nép ("die Gesamte Bevölkerung"-ot ír, tehát nem csak a férfiak) megint lejjebb vándorol a szüreti munkákra, és csak december közepén tér ismét téli szállásaira, azaz falvaiba.
A tudósok előtt ismeretes tény, hogy a szlávok legrégibb sírjaiban csakis hosszú koponyájú (dolichocephal), északi fajjellegű csontvázakat találtak, amiből kitűnt, hogy a szlávok ősei tehát ilyen hosszúfejű, északi fajú, igazi germánokkal közeli rokon, azaz árja nép voltak, vagyis hogy tehát eredetileg ugyanolyan harcias, főképp hadakozásból, zsákmányolásból, vadászatból vagy állattenyésztésből élő, de nem dolgozó földműves nép voltak, mint a régi germánok. Amiből kitűnik, hogy mivel a mai szlávok jelentékeny része, különösen Csehországban, Lengyelországban és Oroszország nagy részében is gömbölyűfejű (brachicephal) és földművelő, eszerint tehát népük e része csak a leigázott és nyelvileg elszlávosított turáni fajú rokonnépeinkből áll. Hogy pedig a szlávok még nemrégen is főképpen a hegyeken élő, állattenyésztő és nomád népek voltak, (főképp juh és kecsketenyésztők), az eléggé ismeretes, valamint az is, hogy a Balkánon ilyen nomád életet élő, harcias, hegységi szláv törzsek ma is vannak elég nagy számmal, ez ma is köztudomású.
Kitűnt tehát az elmondottakból, hogy az összes árja népek, (még Indiában a hinduk is) régebben és nagyrészt még ma is nomád életet éltek, illetve élnek még ma is.
És miért nincsen hát ilyesminek sehol semmi nyoma a magyarságnál ? Éppen a magyarságnál, amelyre mindenáron a nomádságot akarják ráfogni ? Pedig nagyon jól tudjuk, hogy a magyarság, különösen Alföldünkön sok lovat tart, a ló pedig vándorlásra, messzi utazásra a legalkalmasabb állat. Csakhogy a magyarság, bár természetesen használja lovát lovaglásra is, ha éppen valahová sietősebb útja van, valamint használják lovaglásra csikósaink, gulyásaink a ménes avagy gulya hajtásához és őrzéséhez, úgyszintén szekérbe fogva vásárra járásnál, de legfőképpen mezei és gazdasági munkára: szántásra, széna és termés behordására és a gabona szérűbeni kinyomtatására. Vagyis a magyarság állatait is főképp földművelő népként használja, s ha, amikor ez szükséges volt, lovát harcokhoz, háborúkban is, lovasnépként használta, de akkor sem soha holmi nomádoskodásra, vagy vándorlásra, mivel a háborúbefejeztével mindig hazatért. Úgyszintén a magyarság, ha tart is lovat, juhot vagy gulyát, de ezekkel is csak falvai, városai határa legelőin jár, és csakis annyi állatot tart, amennyit saját helysége legelőin és saját helysége földjeiről való téli takarmánnyal el tud tartani Vagyis: nomádoskodásról, vándorlásról mint az olaszoknál, spanyoloknál, oláhoknál, németeknél, szlávoknál éppen nálunk szó sem lehet ! Ahol tehát a magyarság ázsiaiságáról beszélnek vagy írnak, ott vagy tévednek vagy pedig politikai hátterű szándékos hamisítás és a magyarságnak ártani akarás van.
Említettem föntebb, hogy nomád népek táboraikat mindig körben ütötték fel, amint azt ázsiai mai nomádok is még teszik. Ezen kört mindig szekerek vagy sátrak, avagy mindkettő képezte. A középen lévő szabad téren állataik éjszakára, vagy máskor is, ha szükséges volt, biztonságban lehettek, de e kerek tér közepén, mialatt az állatok legelőn voltak, tartották gyűléseiket, tanácskozásaikat is.
Igazán meglepő tehát, hogy az ilyen nomád tábor maradványát is éppen a németeknél talál juk meg, mind a mai napig is. Íme ugyancsak egy német műben: Georg Buschan: "Die Sitten der Völker" című műve IV: kötete. 183. oldalán mutat be egy kis német falut, amelyben a házak körben állanak egy középen levő kerek tér körül. A középen lévő e tér neve Herrenhof, ami úrudvar jelentésű, de mondja, hogy e teret még Anger-nek is szokták nevezni. Tudjuk, hogy a szumerben agara, igara földet jelentett, valamint egyszerűen földet jelentett eredetileg a magyar ugar szó is (egy évig műveletlenül pihenni hagyott szántóföld a mai jelentése), úgyhogy tehát a latin ager és a német Anger mezőt és szántóföldet jelentő szó is innen származott. Úgy a Herrenhof, mint ezen Anger elnevezés itt azonban kétségtelenül a tanácskozásokra is használt teret jelenti. A tanácskozásokra használt kerek tér neve a régi görögöknél is agora volt. De említi, hogy e téren szokott volt egy Dorfteich (dorftájh) = falutó is (amelynek helyén eredetileg valószínűleg az állatok itatóhelye volt) lenni.
Igaz ugyan, hogy ily, középen lévő tér körülfekvő, helységeket a magyarságnál is találunk, csakhogy ezek eredete, vagyis létesülésük oka egészen más, és egészen más ennélfogva jellegük is. Ezek tere sohasem üres, hanem ezek közepén áll a templom, ott ugyanis, ahol régen az ősvallás temploma is állott. Az ilyen helységek nem nomád tábor maradványai, hanem éppen ellenkezőleg: földművelő nép által nomádok rablótámadásai ellen létesültek. E helységek utcái sugarak szerűen indulnak a központból a kapuk felé, és régen jól védelmezhető körsánccal, árokkal és tövises sövénnyel voltak körülvéve. Hogy mindez így mennyire igaz, ennek bizonyságát megtaláljuk Erdélyben, ahol kő van bőven, holott az Alföldön ez sincsen. Erdélyben állanak ma is az úgynevezett templomvárak. Ezekben is, némi magaslaton, középen áll a templom, eredetileg természetesen szintén ősvallásunkbeli, amely erős kőfallal körülvéve. E falon belül, köröskörül, biztos helyen tehát, voltak az egész falu élelmiszertárai még napjainkig is, családonként külön-külön. Ellenség támadása esetén a falu népe e templomvár körüli házaiból a jól védhető és élelmiszerrel ellátott várba menekült. Minderről és az egykori nagyszerű avar várakról azonban bővebben "Avar" fejezetünkben kellend írnom.
Fönnmarad azonban a tény, hogy amaz utazó (német) a jellegzetesen földművelői magyar falvakat írta le, és azt jó német fölületességgel nomád tábor jellegűnek állította, de emellett az igazán nomád tábor maradványát képező német falvakat elhallgatta, avagy ilyenek létezéséről sem tudott.
Arra vonatkozólag, amit föntebb a Holdról és vele kapcsolatban a vándorlásról mondottam: a görögben hódosz = út, a szlávban hódati = járkálni, ami egyezik a magyar népi Hód = Hold szóval. Viszont az l-es Hold kiejtéssel meg egyezik a görög kelendosz és olasz calle = út, a magyar kelni, tovakelni és az albán kallue = elhaladni szó.
Zichy Jenő gróf „Kaukázusi és közép-ázsiai utazások" című könyve I. 54. oldalán írja le, hogy Azerbaidzánban még most is szokásban van a homlok hátranyomása által a gyermekek koponyája torzítása. Föntebb láttuk, hogy ez kún szokás volt, holott ezt már az egykori kunoktól öröklötten csak az azerbaidzáni törökök, kurdok és örmények tartják még fönn. De ugyane művében (I. köt. 60. oldal) Zichy a kurdokról még egy igen érdekes adatot közöl, azt ugyanis, hogy a kurdok hite szerint a majmok egy eladósodott embertől származtak. Szerintem ez csak annyiban romlott, elhanyatlott hagyomány, hogy elzüllött, elvadult, degenerált helyett ma "eladósodottat" mondanak, ami mögött azonban valószínűleg azon gondolat rejlik, hogy rendetlen, gondtalan, vagy részeges ember, eladósodván, hitelezői zaklatásai elől elmenekülve, az emberek közül elbujdosva, valahol az erdőkben elvadult, állattá lett. Mindezzel pedig bámulatosan egyező, hogy Földünk különböző részében is, más népeknél is ugyanilyen hagyományokat találunk. Például: a malájok azt állítják, hogy az orangután őse ember volt, de lusta, aki nem akart dolgozni, amiért az emberek maguk közül elűzték és aki aztán az erdőben züllött el olyanná, amilyen ma. De azt is mondják, hogy ha akarna, most is tudna még beszélni, de nem akar, mert attól fél, hogy akkor dolgoznia is kellend. Ugyanígy afrikai törzsek szerint meg a csimpánz majmok származtak olyan emberektől, akik mindig loptak, amiért elűzettek és az erdőkben elvadultak. Ismeretes, hogy a csimpánzok kertekben lopkodásaikkal nagy károkat okoznak. Az pedig tény, hogy a maláj nyelvben orangután = ember-erdei, azaz tehát: erdei ember. Nálunk pedig a Szőrös Büfögőről szóló monda hasonlít ezekhez, amennyiben e szerint szőrös testű és gonosz indulatú emberek egy a mocsarakban élő vad és szőrös testű víziembertől és egy rosszhírű, lusta, a falujából elűzött leánytól származtak.
Szerintem azonban mindezen együgyűvé hanyatlott és ma már csak mintegy jelképesen, egyes személyekről szóló hagyományok valamikor nem személyekről, hanem elvaduló néptörzsekről szólottak, és egy rég letűnt magas szellemi műveltség maradványai, amely műveltség korában az ember teljes tudatában volt annak, hogy valamikor még az emberiség keletkezése idejében ennek egyes részei lustaság és gonoszság miatt, fölfejlődés helyett lezüllöttek, elvadultak, és félig avagy egészen ismét állatokká lettek.
Mahler Ede "Ókori Egyiptom" című művében (Budapest, 1909.) a 106. oldalon mondja: Egyiptomi nyelven hat-nuter = Isten-háza, azaz ház-Isten, vagyis templom, aminthogy a templomot "istenház"-nak ma is nevezzük. Egyiptomi nyelven ugyanis Nuter = isten. Ez tehát egyezik a ház, azaz a kunyhó, illetve az ős ház, finn kota nevével.
Írja még Mahler Ede (172. oldal) azt is, hogy az egyiptomiak azért szokták volt az ajtónyílások fölé a szárnyas napkorongot ábrázolni, mivel hiedelmük szerint olyan ajtón, amely fölött ez van, gonosz szellemnek, bemennie lehetetlen (lássad a rajzon 1-et). Éspedig ez az egyiptomiaknál két különböző dolog összevegyüléséből lett, amelyeket ők az ősegyiptomiaktól, vagyis fajunkbeli őstörzsektől örököltek volt, de amit már nem értettek egészen. Hogy valóban így van, bizonyítja az, hogy minkét dolgot nálunk, élő szokásként máig is megtaláljuk még. Viszont az egyiptomiaknál az összevegyülés azért lett lehetséges, mivel mindkét dolog célja ugyanaz, a rossznak a háztól távoltartása. E két dolgot bővebben kifejtve "A magyar építőízlés" című művemben írám meg. Most itt csak röviden ennyit: A mi "kiskapu"-inkon különösen Erdélyben, amelyeken át csak gyalogosak járnak ki és be, a Napot ábrázoló sugárzó korong van, de nem a kapun magán, hanem a kapuszárnyon, mindig olyan magasságban, hogy a belépő arcával éppen szemben van. E napkorong (lássad a rajzon 2-t) az értelem feledésbe menésével ma csak deszkából készül, régen azonban tükröző fölületű aranyozott réz- avagy bronzlemezből, de fejedelmi házaknál avagy templomoknál bizonyára tiszta aranyból is. A tükör pedig őseinknél a lelkiismeret jelképe volt. A belépő e tükörben arcát meglátván, ez mintegy intés volt hozzá, illetve lelkiismeretéhez, hogy ugyanis e házba csak becsületes szándékkal lépjen. Holott az egyiptomiaknál ama szárnyas napkorong oly magasan volt, hogy ottan, ha tükröző lett is volna, arcát abban senki meg nem láthatta, de meg tükröző nem is volt, hanem pirosra festett. (Az e tükörre vonatkozókat bővebben: "A lelkiismeret Arany tükre" című művemben írtam meg régebben.) Ezenkívül bizonyos szagos virágokból és szagos levelekből való füzért őseink ajtók íve széleire szoktak volt alkalmazni, eredetileg valószínűleg azért, mert ezek szaga a legyeket, szúnyogokat tarja távol; a mai tudomány pedig megállapította, hogy a legyek és szúnyogok mily számos betegség terjesztői, átvivői; őseink pedig a betegségeket (valamint az Igazságot, Hamisságot, Szerénységet, Kevélységet stb.) szokták volt költőileg meg is személyesíteni (amit népmeséinkben ma is megtalálunk még). Idővel azután ezen eredetileg csak költői megszemélyesítések — a szellemi műveltség hanyatlásával — tényleg létező gonosz szellemeknek képzeltettek, vagyis: hogy például a betegséget gonosz szellem okozza, amely az illető beteg embert hatalmába kerítette, megszállotta. Vagyis szerintem így válott az egykori tudás: szánalmas babonává, mivel szerintem őseink valamikor, magas szellemi műveltségünk idején már tudták volt, hogy a legyek és szúnyogok bizonyos betegségek áthordozói, valamint tudták tapasztalatból azt is, hogy ezek, mely szagos növények által tarthatók távol. Mi több, hallottam már olyan babonát is, hogy minden légy egy-egy gonosz lélek, vagy meghalt gonosz ember lelke, ami tehát homályosan, babonává romlottan fönnmaradott emlékezete annak, hogy a legyek a betegségek terjesztése által károsak, veszélyesek. Az ilyen füzérrel díszített ajtónyílást lásd a fönti rajzon a 2. szám alatt (Erdélyből). Babonás hit továbbá még az is, hogy a jó illat jó szellem jelenlétét, a rossz szag, büdösség ellenben gonoszét jelenti, valamint az is, hogy ahol az ördög megjelenik, ott égett kénkő bűzét érezni, de hogy viszont az ördögöt tömjénfüsttel elűzhetni. E hiedelmek alapja pedig az, hogy ahol rothadás, mocsok, tisztátalanság van jelen, ott bűz is lenni szokott, a betegségek — azaz a "rossz szellemek" — egyik legfőbb fészke pedig a tisztátalanság, a piszok. Másrészt tény az is, hogy mivel szaglásunk két szagot egyszerre nem képes észlelni, ennélfogva például valamely kevésbé erős, de kellemetlen szagot erősebb, de kellemes szagú tömjénfüsttel elfödhetni. Ha tehát őseink eredetileg ajtó és ablaknyílások köré szagos virágokból és levelekből való füzéreket és csokrokat azért alkalmaztak, hogy a legyeket, szúnyogokat távol tartsák, hogy ezek a lakásba ne menjenek, de később ehhez azon babona is fűződött, hogy e jó illatú füzérek, csokrok a gonosz szellemeket végül a boszorkányokat is távol tartják, illetve hogy ezek ilyen ajtókon belépni képtelenek, aminthogy némely vidéken például a szagos kakukkfűből ma is tesznek az ajtó fölé csokrot azért, hogy boszorkány be ne jöhessen. Ugyanilyen okokból nyírfaágacskákat is tesznek az ajtók fölé és mellé, mivel azt hiszik, hogy a gonosz lelkek és boszorkányok a nyírfától is nagyon irtóznak, úgyhogy a nyírfagallyal védett ajtón bemenni nem képesek. E hiedelem meg fejtése is azonban az, hogy a nyírfa is igen kellemesen illatos, vagyis hogy fiatalabb leveleinek igen kellemes szagú gyantás izzadmánya van. Ebből, valamint a nyírfa más részeiből még illatszer is készül. Megjegyezhetem, hogy népünk a nyírfát különben is nagyon szereti, mert e fa egyébként is sokféleképp igen hasznos. Nagyon szerették a füzérekhez a szintén igen kellemes szagú kakukkfüvet is használni, amely pedig, miként a széna is, különösen megszáradva, igen kellemes illatú. Szokták kakukkfűből való csokrot az ajtók fölé is tűzni, szintén azon meggyőződésből még ma is, hogy így az ajtón gonosz lélek vagy boszorkány be nem jöhet. Látjuk tehát, hogy a napkorongnak az ajtóra alkalmazása, valamint az ajtókra alkalmazott füzér, gally avagy csokor ugyanazon célt szolgálta, a rossz távoltartását. Az ajtó fölé tűzött csokor tehát emlékeztet az ajtó fölé alkalmazott egyiptomi napkorongra, éppen azonos célja miatt is. A nagy különbség azonban az egyiptomi és a magyar szokás között az, hogy míg az egyiptomi egyetlen magyarázata egy babona, addig nálunk még élő népszokásról van szó, amelyből és a vele összefüggő hiedelmekből, babonákból az eredeti gyakorlati és hasznos cél még ma is kikövetkeztethető. Márpedig tény, hogy ilyesminek eredethelye mindig ott van, ahol annak még gyakorlati és hasznos célja van, avagy volt, mert a szokást mindig ez hozta létre, míg a hiedelmek, babonák csak később, a cél feledésbe menésével és szellemi hanyatlás következtében fűződtek hozzá.
A füzérdísz oka és értelme mindinkábbi feledésbemenésével, mivel ez azonban a kapuk és ajtók igen szép dísze is volt, ezt oda különféleképp és többé kevésbé stilizáltan faragottan és kifestetten kezdték alkalmazni, de tehát már csak azért, mert ez így szép. Ezt lássad a föntebbi rajzon a 2. szám alatt, és ennek különböző változatait a "Magyar építőízlés" című művemben.
A Középkorban a "román"-nak nevezett építőízlésben is látunk az ívek szélén a mieinkhez némileg hasonlító füzérszerű díszt, de ott már csak kizárólag díszként, anélkül, hogy ennek ott valami magyarázata is lenne. Vagyis ez oda is a mi népművészetünkből származott, ami annyival könnyebben megtörténhetett, hogy azon időkben Európában is még mindenfelé éltek őstörzseink maradványai, amelyek kereszténységre térésükkel ha nyelvileg el is árjásíttattak, de ősi szokásaikat még sokáig fönntarthatták.
Föntebb szó volt a magyar virágpártáról. C. Leonard Woolley tanár "Vor 5000 Jahren" című művében (Stuttgart. Évszám nincsen föltüntetve, de 1930 körül jelenhetett meg) a szumerek virágpártája a könyvben megnevezett adatok szerint így rekonstruálva.
Tény, hogy légy szavunkat népünk némelyütt léh-nek is, többes számban pedig lehek- vagy léhek-nek ejti. E kiejtés maradott meg a léhűtő szavunkban, amely olyan semmirevaló embert jelent, aki másra nem használhatni, mint hogy a legyeket csapkodja agyon, a szintén léhűtő, légy-gyűjtő vagy légycsapó szerszámmal (fanyélen bőrdarab), amely másra mint légyütögetésre szintén nem használható. Miután pedig az ősök a lelket valóban lehelletnek, lehelletszerűnek, légiesen szálló valaminek képzelték — ami egyébként más nyelvekben is kifejeződik (például görög-latin: anemosz-anima, szláv: dah-dun, magyar-német: szél-szellem Seele), ebből tehát világosan kitűnik, hogy a legyeket azaz a leheket eredetileg csak jelképesen, utóbb valóban is szállongó voltuk miatt lelkeknek, éspedig tehát gonosz lelkeknek tartották.
Görögül khion = hó, ’édüsz = édes
Az oláh vászonszöveteket jellemzi a közbeszőtt ezüstfonál. Ilyen fonalat hímzésekben is nagyon sokat látni náluk. Ennek oka az, hogy kún hatás alatt voltak, nagy részük eloláhosított kún; az ezüst pedig a kunok szent érce volt.
Jerney "Keleti utazás" című, ma már száz évvel ezelőtt megjelent könyvében mondja, hogy Oláhország előkelőbb városaiban kizárólag magyarok az iparosok (1. köt. 8. oldal). Azt is mondja (13. oldal), hogy az Etil, Itil folyónév (a Volga) azaz az itil szó tulajdonképpen a kunoknál a víz neve volt, és összeveti a magyar ital szóval. Ehhez mindenesetre párhuzam a görög-latin potus szó, amely ivást és kutat jelent, holott görögül potamosz = folyó. A Don régi neve is Tana-Idel, a Kumáé Dzsolman-Idel.
Timon Sámuel 1730-ban írja, hogy 1706-ban Besszarábiába a kunok maradékihoz Nagyszombatból lelkész küldetett (Timon Sámuel: "Imago novis Hungariae". Viennae).
A régi germánok hadcsapataikat ékalakban szokták volt fölállítani, s az ilyen alakulatot Eknek nevezték. Említettem, hogy a mai németben Eck, Ecke (ekk, ekke) = sarok, amely szavak ék szavunkkal azonosak. De ugyanilyen hadcsapat fölállítás volt a régi görögöknél is.
A görögök tiszteltek egy Hekate nevű nőistenséget, akit régebben, három fővel, utóbb már egészen képtelen módon már három egymással hátával összenőtt testtel is, azaz tehát valóságos szörnyszülöttként is szoktak volt ábrázolni, majd mind többféle isteni tulajdonságot is képzeltek neki. Ő lett például a hármas válaszutak, az éj, a sötétség, a vadászat istennője; a gyermekek, a vetés és még más mindenféle pártfogójává is, úgyhogy nem is volt a görögöknek komplikáltabb istensége nála. A tudósok azonban már megállapították, hogy eredetileg csak egy Artemisszel azonos Holdistennő volt, és hogy háromfejűsége csak a Hold háromféle megjelenését (újhold, telihold, fogyó hold) jelképezte. A teljes megfejtés e rajz :
A görögök Hekate nevét nyelvükből "meszszireható"-nak értelmezték, úgylehet azonban, hogy ez értelmezéshez a nevet még hozzá is alakították. Tény ellenben, hogy ez tiszta kún alakú, hogy pedig ez istenség a kunokkal valamilyen összefüggésben lehetett, ezt a kunok holdtiszteletén kívül még az is valószínűvé teszi, hogy a Hekatének szentelt állat a kutya volt, amiért is neki kutyákat áldoztak is.
A "Der Mensch u. die Erde" című műben (VI. köt. 343. old) Gurlitt Kornél írja : „Szaporodnak azon nyomok, amelyek azt bizonyítják, hogy az egyiptomiakat, bárminő régiek is ezek, egy más, még régibb nép előzte meg. Hozzátehetjük ehhez, hogy régi írók szerint a szkíták minden más népnél régibbek, hogy a szkíták maguknál régibb voltát az egyiptomiak is elismerték, valamint, hogy a szkíták ősrégi időkben egész Európát, Elő-Ázsiát és Észak-Afrikát bírták".
Föltűnő, hogy Thetisz vagy Tetisz görög tengeristennő neve egyezik az albán dőd, dődi, dél-albán déd, dédi = tenger szóval, amely szavak egyenlő mássalhangzós kún szavaknak is vehetők. Viszont egyeznek e szavak a germán tot, tod, ded halál jelentésű szavakkal is. Vogul rokonnépünk szerint a tenger a Halál országa. Az afrikai oromo nyelvben viszont hallja, halleja = tenger és mélység. Említettem, hogy székelyeink nyelvjárása szerint halni igénknek süllyedni értelme is van. Tétisz a görög mythologiában a tenger mélysége istennője, a tenger mélyében lakik, ahonnan csak ritkán jön föl. A halni igénk a hullani igénkkel is rokon kiejtésű, a hullás, és süllyedés pedig ugyanígy egymással rokon dolgok, amiért is őseink a meghalást költőileg mélységbe hullással hasonlították össze, úgy hogy még ma is mondható, hogy valami "a mélységbe hullott". A miénkkel rokon ugor nyelvekben kulem, kuolema = halál. Föntebb pedig említettem a régi germánok Halja, Helja, Ne-Halemnia Halálistennője e nevét, amely név tehát ősnépünktől származott.
Fejér-megyében van Igar nevű falu, s ennek közelében ugyanilyen nevű hegy is.
Szumer nyelven gim = alkotni, csinálni. Föntebb mondottam el, hogy mag szavunk alkotóelvi magyar őstörzsünk szócsoportja alapszava volt, ami szerint e szó egyúttal az alkotóelv alapszava is kellett legyen. A gim és mag egymásnak csak megfordítása. Többször látandjuk, hogy őseinknek tudomása volt a ködfoltokról, avagy világködökről, és hogy ezek szerintük is létesülő, keletkező világok voltak. A szumer gim szóval azonos a tigré (Abesszínia) nyelv gim, gimet = köd (Manfredo Camperio: "Manuale tigre-italiano". Milano. 1894. Hoepli kiadóvállalat). E gim szónak pedig csak megfordított alakja a szláv magla = köd. Föntebb volt szó arról, hogy a gomolygó felhő, a gomolyag felhő mintha csupa gomolygó gőmbből állna.
Népünk napjainkig is épít kemencét így, égetett agyagedényekből, azaz bögrékből, valamint ásatásaink bebizonyították, hogy ez nálunk régi időkben is szokás volt. (Lássad: Néprajzi Értesítő. 1911. 250. oldal), amit itt metszetben be is mutatok. Ismeretes, hogy régen nagy templomkupolagokat (kupolákat) is építettek égetett agyagedényekből. Ilyen például Ravennában a San Vitale templom kupolája is, amelyhez valóságos amforákat használtak föl. Nagyon érdekes tehát a népmeséinkben előforduló indíték, amely szerint egy gonosz erdei boszorkány a vándorló embereknek éji szállást ad, de ezeket megöli, leányával együtt ezeket megfőzi, ketten megeszik, koponyájukból pedig maguknak gallyból való rácsra kunyhót raknak. Csak egy koponya hiányozik még legfölülről, amely az egészet összetartaná, mire a rácsot ki lehetne szedni. A mesehős azonban kifog a boszorkányon, ennek fejét leüti, és ezzel fejezi be ő a kunyhót a boszorkány leánya számára. Elmondva a mesében az is, hogy a kunyhó körüli kerítés karói szárított emberbelekből való húrokkal kötözvék.
Az "Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben" című mű V. kötete 248. oldalán a Csallóközről az is mondatik, hogy régebben önálló kerületet (provincia) képezett. Északi fele a Feltáj, a pozsonyi, déli része az Altáj nevet viselte, s a komáromi várhoz tartozott. Lehet-e, hogy ez csak véletlen, de föltűnhet az utóbbi elnevezés egyezése az ázsiai Altáj hegység nevével. Vajon nem volt-e valamikor ennek megfelelően egy Feltáj, Például az Ural hegység, említett műben ugyanott elmondva még a Csallóközről, hogy mivel nedves talaja gyümölcs termelésre igen alkalmas volt, a lakosság nagy része ezzel foglalkozott. Mondva továbbá: így lett azután a Csallóköz a regékbeli "gyümölcsös paradicsom", vagy nagy "gyümölcsöskert". Terményei nagy hírre tettek szert. Verbőczy Hármas törvénykönyvében is föl említi, hogy a Csallóközben termett szőlőt bármely más szőlőnél többre becsülik.
Mivel a ma magyarnak nevezett legtöbb díszítmény, illetve a magyarnak ismert díszítőízlésünk legnagyobb részt nem az öt-tízes számrendszer szerint számoló magyaroktól maguktól, hanem a hat-tizenkettős szerint számoló besenyőktől származik, ezért díszítményeinkben népünknél ötszirmú virágalakot is elég ritkán találunk, de azért előfordul ez is. Lássad például a „Néprajzi Értesítő" 1911. évfolyama 20-29. oldalain.
A cseremiszek egy velünk rokon oroszországi ugor nép. Nyelvükben aga = eke. Ezen aga szó azonban, mint már írtam, ősidőkben még csak az eredeti, kézi őskapa neve volt, azaz egy egyszerű, kampós ág, fa ága, majd a szarvas agancsából készülő ág, kampós ág. Az ősi faeke pedig nem egyéb, mint egy nagyobb, erősebb aga, amelyet belefogott emberek, utóbb belefogott állatok húzhatnak, és tehát vele szánthatnak. Ilyen faekét mindenütt, ahol a földművelés még egészen kezdetleges színvonalon van, még láthatunk. Megvolt régen nálunk is, és magam is láttam ilyeneket Dalmáciában, valamint Olaszországban az Abruzzo hegységben (2). De közli egy ilyen aga, vagyis faeke képét Indokínából a "The national geographic magazine" című amerikai folyóirat 1935. évi októberi száma 490. oldalán. Ezen (itt a rajzon 3) nincsen ekevas, azaz lemez, sőt e faeke vastagon hagyott hegye mintha arra mutatna, hogy rá szántáskor sem kerül ilyen, hanem hogy valahányszor tompára kopik, újra hegyes re faragják, és hogy hát éppen ezért hagyva e része a végén olyan vastagra. A dalmáciai faekén (a rajzon 1. Cattarói Öböl, Tivat, régi nevén Teodo községből) a lemez rajta, s a rajzon melléje a alatt azt oda is rajzoltam. E lemez neve az itteni szláv nyelvben is lemez (lemezs), ami a magyarból származhat azért, mert ez a szlávban speciális jelentésű, csak az ekevasat jelentő szó, holott a magyarban a lemez szó még általános jelentésű, és bármely anyagából való és bármily alakú, de nem vékony, hártyaszerű, hanem kissé vastagabb lapot is jelenthet, sőt hangcserés párhuzama is vap a nemez szóban, amely szőrből készülő, posztószerű lapot jelent. Világos az is, hogy az olasz lama = penge is e szavakkal közös eredetű, illetve, hogy ez is Itália fajunkbeli őslakóitól származott. Az eke rúdját az említett faluban, valamint az öböl más falvaiban is oje vagy ojnica néven nevezik (a rajzon c). Szerintem bizonyos, hogy ez elnevezés a hajtás: haj! szavából, illetve kiáltásából származott, és hogy tehát e rúdnak is lehetett valamikor hehezetes haj neve. A szerbek és horvátok a mélyhangzású magyar a hangot o-nak hallják és ejtik, nyelvükből pedig a h hang már annyira kikopott, hogy irodalmi nyelvükben ugyan néha még írják, de a kiejtésben, sem az irodalmiban, sem a nép nyelvében már nincsen meg. Az eke alsó, szántó része neve itt ralo, valamint ugyanez a neve az ekének mint egésznek is. Az pedig kétségtelen, hogy e szó régen oralo kellett legyen, mivel a szerb-horvátban orati = szántani, valamint kétségtelen az is, hogy e szó az olasz-latin arare = szántani és aratro = eke szóval azonos. (Az eke említett szántó részét lássad a rajzon d-vel jelölve.) És mi lehetett ezen ra, ora, ara- szótő eredete ? Semmi más, mint a magyar ró, ra (rovás, ravás) ige, amely jelentheti a föld fölszántását is, de amely még nem eredeti, specializálatlan szó, mert jelenthet bármilyen rovást, rovogatást, karcolást is, de emellett népünk ma is mondja, hogy „rója a barázdákat ekéjével, két jó ökrével". Az pedig tény, hogy az ilyen őseke a földet bizony nem nagyon mélyen szántja föl, hanem jóformán csak karcolja: rója, egy vagy másfél arasznyira is csak azóta, amióta lemeze is van, holott amíg az ember a fémeket nem ismerte, a szántás még inkább csak rovogatás lehetett, bár bizonyára erősítették az eke hegyét már akkor is beleillesztett csonttal, kovakővel. A szóban lévő faeke két fő részét összekötő fadarab neve itt kata (a rajzon e), világos pedig, hogy e szó a mi köt igénkre vezetendő vissza, amelynek régen bizonyára volt kat kiejtése is (innen a gyapotféléknek az árja nyelvekben meglévő koton neve, amely szó -on képzővel = kötő). Az őseke e része, valamint az eke eredetét képező őskapa e része még nem is volt fából való, hanem csak gúzzsal volt összekötve, hogy alsó része ugyanis le ne törjön. (Lássad a rajzon: 4.) A megfeszítőékeket, bár nevezik a szláv klin = ék szóval is, de különösen Tivatban hallottam ezeket kúnj(kúny)-nak is nevezni, amely szó kétségtelenül azonos az olasz cuneo, cono = ék szóval, de származhatott közvetlen ősnyelvünkből is, amelyben tudjuk, kún éket is jelentett (a rajzon: f.
Az általam az Abruzzo hegységben látott olasz faekék annyiban fejlettebbek, hogy szántórészük két oldalára egy-egy vetőfa is alkalmazva, hogy ezek a földet jobban széjjelvessék. (A rajzon: b.)
Legkezdetlegesebb mindenesetre az indokínai faeke (a rajzon 3.). Ennek vastag szántóhegyén (a rajzon g), amely ékalakú, ekevas nincsen, bár lehetséges hogy szántáskor kovakővel, amelyet beleerősíthetnek, avagy valamilyen bádoggal erősítik meg.
Az 5. szám alatt az említett amerikai folyóirat 1931. évi áprilisi számából lerajzolva (sajnos, nagyon homályos fényképfölvétel nyomán) egy egyszerű ágból való őskapát, azaz agát, láthatunk, amelynek nincsen kötése, hanem hajlata van, hogy le ne törjön, vastagon hagyva, helyébe pedig kovakő erősítve. E szerszámot az angol szöveg hae-nak nevezi, ami kapát jelent.
Láttuk tehát, hogy az ősi faekék, habár egy mástól oly távol eső helyről származnak is mint Közép-Európa és Indo-Kína, mégis egymással mennyire azonosak, ami azt jelenti, hogy egymással közös eredetűek is. De hol lehetett tehát e közös eredetük ? Szerintem, ha okszerűen akarunk gondolkodni: csakis a magyarságnál, azon népnél amelynek neve is: magyar, magor, ugor, unger, ungár: földművelő jelentésű és a földet jelentő már föntebb is fölsorolt igara, ugar, igar, ager, Anger, maggeses a régi magyar mégy, mágy és megye = föld szavakkal is egyező, aki regebeli ősatyja neve is Magyar, Magor, vagy Mager, akiről láttuk hogy tulajdonképpen azonos az egyiptomiak Ozirisz nevűistenségével, akit az eke és a földművelés föltalálójaként tiszteltek, aki eredetileg Holdisten volt, de utóbb Napisten lett, bár ekkor is még az éjjeli, az alvilágban járó és a halottak lelkei fölött ítélkező istenségként (Minosz) volt fölfogva. Márpedig Herodotosz és mások (Heschius, Origenes) is följegyezték, hogy a szkíták egyik istensége Oitoszür, Gojtozür nevű volt, akit az ökrökkel való szántás föltalálója ként tiszteltek. Erre vonatkozólag idézem itt Fáy Elek "A magyarok őshona", már föntebb is említett műve 136. oldaláról szószerint a következőket. "Ritter kimutatja (Ritter Karl: "Die Vorhalle europaischer Völkergeschichten." Berlin, 1820., 207. oldal), hogya Palusz-Meotisz környékén az ott élő szkitha törzsek virágzó földművelést folytattak, ősidőktől fogva, s hogy azon vidékről már Nagy Sándor kora előtt is nagy gabonakivitel volt. A Meotisz (Azovi-Tenger) bejáratánál, az úgynevezett Kimmeri Boszporusznál, feküdött Szindike vagy Indike terül etén egy monda élt, amely szerint Ozirisz itt fogta legelőször igába az ökröket és Ritter ezt a szántó Oziriszt azonosítja a szkithák Ojtozír vagy Gojtozír istenével, akit Herodotosz a szkithák Apollójának tart." Ugyanezen istenséget ismerhetjük pedig föl, bár más név alatt, mai oroszországi rokonnépünk, a mordvák, Nazárom-Páz istenségében, akiről Kandra Kabos "Magyar mythologia" című kÖf!yve (Eger, 1897.) 98. oldalán olvashatjuk : „O a tél, éj és Hold istene. O fogadja birodalmába a megholtak lelkét. A jó lelkeket Niski-Páz (a Nap) testvéréhez küldi, a rosszakat Saitán hatalma alá űzi." Világos tehát, hogy ezen istenség azonos a lelkek fölött az Alvilágban ítélkező Minosszal illetve Ozirisszel, eltekintve attól, hogya Nazárom név az ozir névre némileg mégis emlékeztet, annál inkább hogy Oziriszt az egyiptomiak Azar-nak is nevezték.
Minden kétséget eloszlató bizonyságul hozzáteszem a föntiekhez Fáy művéből még e szószerinti idéztet is: "Minthogy a föníciai Szankhoniaton, illetőleg bibloszi Filo, által fönntartott mithosz egy Mag nevű félisten ősről (Angelo Mosso: "The palaces of Erete and their builders". London, 1907., 391. old.), mint a földművelés föltalálójáról, vagyis a megszemélyesített földművelésről, is megemlékezik, ebben a Mag névben és az erő er, ar szóalakjaiban, fölleltük mindkét alkatrészét Herkules ama Maker vagy Makar nevének, amelyről mi magyarok, nemzeti nevünket nyertük, úgyhogy részemről beigazolva látom a Czuczor-Fogarassy szótár "Magyar" cikke azon állítását, hogy nemzeti neveink a mag és erő összetételéből áll és magerőt jelent. Amely véleményhez azonban én azt teszem hozzá, hogy mivel a törökben ma is er férfit, hímet jelent, aminek megfelel a német er = ő, de csak hímnemben (míg sie, azaz zí = Ő, de csak nőnemben), ezért én a magyar név eredeti értelmét inkább mag-ember azaz mag-férfi-nek tartom. (Fáy említett műve 174. oldal.)
Jankó János dr. az "Ethnographia" folyóirat 1892. évfolyama 104. oldalán írja: "Itt hallottam azt a votyák mesét, hogy a votyákok ide (Szeiti votyák községben hallotta) a Duna vidékéről költöztek, s hogy a közeli Madjar helységnév hasonló nevű ismeretes személyétől ered." Bizonyos tehát hogy ez elhomályosult emlékezte annak, hogy ők, illetve őseik, mai hazájukba Magyarországból, a "Duna vidékéről" jöttek, és hogy ama "Madjar" nevű személy nem más mint Magyar, regebeli ősatyánk.
A turkománoknak mondáik vannak arról, hogy ők mindnyájan a Kaspi-Tenger ma is Mangislak nevet viselő félszigetéről származnak, — amely félsziget, amint ez ismeretes, régen teljes sziget volt és csak e tenger századok óta tartó folytonos apadása miatt válott félszigetté. A turkománok ma mind a Kaspi tengertől keletre, sőt messzi keletre laknak. A nyelvészek előtt ismeretes, hogy különösen a keleti-török nyelvjárásokban a szóvégi r hang általában zs vagy s hanggá változik. Úgyhogy szerintem e monda sem más mint a Csallóköz, azaz hogy az ősi, igazi Magyarlak, elhomályosuló emlékezete és keletebbre való áthelyezése, azaz feledése annak, hogy az igazi, ősi "Mangislak" még sokkal messzibb nyugatra volt.
Haradaván Erendzsen tudós mongol ismerősöm mondotta volt el nekem, hogy a mongoloknak mondái vannak arról, hogy mindnyájan egy ősrégi, szent mongol vagy mogol néptől származtak és hogy Dzsingiz-Kán, miután őket mind egy hatalmas birodalomba egyesítette, rendelte volt el, miszerint ezentúl mindnyájan e nevet viseljék, holott azelőtt különböző törzsi nevek alatt éltek. E regebeli ősnépet kökemongolnak is nevezték, ami kék-mongolt jelent. Ismeretes, hogy több nyelvben a kék és a szőkeség — valószínűleg a szőkék kék szeme miatt — hasonló vagy azonos néven neveztetik. Például a németben blau és blond, a szerb-horvátban pedig plávo és plávo, ami kéket és szőkét jelent. Úgyhogy ezen köke-mongol név szőke-mongol-nak, azaz szőke-magyarnak is magyarázható, annál is inkább, hogy hiszen az ős magyar faj (a "keletbalti") valóban mongolos arcú és koponyájú de szőke és kékszemű. Amihez hozzátehető még hogy nyelvünkben hőke és hóka egyrészt fehéresen szőke hajzatú embert valamint olyan állatot is jelent, amely bár sötét színű de homlokán fehér folttal bír, sőt jelent embert is aki hajzata között fehér tincs van. Viszont e hőke szavunk (lássad Ballagi szótárában is) a mongol köke szóval teljesen egyezik.
Ismeretes, hogy régebben a Kaukázusban egy Kicsi-Madzsar és egy Ulu-Madzsar nevet viselt város állott de amelyek neve orosz császári rendelettel meg lett változtatva. Az Ulu-Madzsar név értelme a Nagy-Magyar volt, a két város lakossága pedig, török nyelvű volta ellenére, magát magyarnak vallotta s hogy a keresztes hadjáratok idején került oda. Az első világháború után egy ottani, kommunisták elől ide (Cattarói Öböl) menekült emberrel ismerkedtem volt meg, aki engem azért keresett volt föl „mert azt hallotta hogy én is magyar vagyok". Családneve Balla volt, anyanyelve azonban török. Tény hogy a magyarban balla nagy testű, kövérkés embert jelent és hogy a Balla családnév a magyarságnál ma is előfordul. Miután a keresztes hadak útja nem a Kaukázuson át vezetett, ezért azt hiszem hogy e magyarok nem is a keresztes hadjáratok idején jutottak a Kaukázusba hanem egy sokkal régebben odáig elvándorol ott és ott később nyelvileg eltörökösödött törzsünk voltak. Vagyis, hogy eredetükről szóló monda is csak későbben lőn áthelyezve újabb időkbe. A néprajzi tudományban járatosak előtt ugyanis ismeretes jelenség az ősrégi mondáknak mindig újabb és újabb időkbe való áthelyezése. A nép ugyanis a nagyon régi időket mindinkább feledni szokta de a mondákat ennek dacára is fönntartja, csakhogy a monda által elbeszélt eseményeket mindig későbbi időkbe helyezi át, aszerint ahogyan a régebbi időket már feledi.
Az "Ethnographia" folyóiratunk 1892. évfolyama 128. oldalán is említve a népi gümöcs = gyümölcs szavunk, amiből világosan kitűnik, hogy ezen -öcs szótag nem más mint az egyébként -ecs, -acs alakban is meglévő kicsinyítőragunk (például kő, kövecs és gubó, gubacs), vagyis hogy téves a gyümölcs szavunkat török jemis ételt jelentő szóból származtatnunk, de kitűnik ebből egyúttal még az is, hogy gyümölcs szavunkban az l hang csak az ismert l-esítés úgymint tátos-táltos a tudós régebbi alakból. (Az egyiptomiaknál is Duti a tudomány istensége.)
Idézem itt az "Ethnographia" 1890. évfolyama 178. oldaláról az alábbiakat : „A székelyek régebbi pannoniai lakásáról tud különben a hagyomány is." Azt mondja a Képes Krónika (a latin nyelvű "Bécsi Képes-Kronika".): „Amint tehát a székelyek megtudták, hogy a magyarok Pannoniába ismét visszajöttek, Rutheniába eléjük mentek és Pannonia birodalmát velük együtt hódíták meg. És miután ezt meghódították, abban osztályosok maradtak." Kézai pedig : „midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein elébe mentek és Pannoniát együtt meghódítván, abban részt nyertek." Tudósaink ugyanis abban, hogy a "Képes-Krónika" és Kézai Simon évkönyve (krónikája) az Árpád magyarjai honfoglalását a magyarok visszatérésének nevezik, csak azt látják, hogy ez évkönyvek első bejövetelnek a hunokét vélték, vagyis hogy tehát a hunokat és magyarokat egymással csak azonosították. A hunok és magyarok egymássali azonosítása ezek közeli rokon volta miatt eléggé jogos ugyan és így tudósaink említett véleménye is jogos, de ha csakis erről volna szó, illetve csak a hunok és magyarok azonosításáról, akkor az évkönyvek még sem mondanák hogy a magyarok másodszor is visszatértek, illetve ez esetben is csak egyszeri visszatérésről lehetne szó. Vagyis itt az ősi Magyarország emlékezete, ha homályosan is, de még fölcsillan, ami fölismerését csak a Vámbéry-féle ázsiázó elmélet gátolja.
Bonfini krónikás 1690-ben írja, hogy amidőn Árpád a magyar honból meghozott föld, fű és víz jelképeket népének bemutatta: "Mars pater" és "parens Hercules" Istenek nevét említette. Tudjuk hogy a latinban a pater és a parens szavak értelme: atya, ősatya sőt szerző, föltaláló és alapító is. Íme tehát a had és az erő istenségét őseink eszerint ősatyaként és nemzet szerzője, alapítójaként tisztelték. Hogy pedig Mars, a Hadisten, vagyis Hadúr, mennyire azonos Hunorral, kimutattam. Amikor pedig Bonfini alább Szent István ellen e vádoló szavakat adja Koppány vezér szájába : „Martem, Herculem, patriosque deos quorum numinibus res ungarica adolevarat, aboleri jussit", nem világosan a hon és nemzet Isteneinek mondja-e Mars és Herkulest ? Ha tehát különböző krónikások, hol Hunort és Magort, hol pedig Marszot és Herkul est mondják a nemzet ősatyáinak és Isteneinek, nem világosan látnunk kell-e ebből, hogy nehány századdal ezelőtt, azaz a mai, önkényesen és bizonyítékok nélküli, éspedig főkép nem-magyarok avagy álmagyarok által fölállított ázsiázó elmélet előtt, köztudatunk ezen mondai vagy hitregei személyeket még egészen közönségesen azonosította egymással, annyira hogy latin szövegekben Hunor és Magor helyett egész egyeszerűen Marsot és Herculest lehetett írni, amin senki fönn nem akadott, éppúgy mint azon sem, hogy az akkori latin nyelvű okiratokban székely helyett siculus, jász helyett pedig filisteus állott, mert hiszen azon időkben még minden valamirevaló műveltségű magyar — amint azt látni fogjuk — tudta hogy az itáliai sicheli vagy siculi nép (szikelek vagy szikulok) a mi székelyeink, a filiszteusok pedig a mi jászaink igen régi időkben kivándorlott részei voltak. S ha a krónikások a két törzsatyát egyúttal a nemzet isteneinek is mondották, nem világos-e akkor, hogy például a közmondásainkban máig emlegetett "magyarok Istene" sem más mint Magyar Napistenünk, azaz Heraklesz, akit az elő-ázsiai fajunkbeli ősnépek, valamint a föníciaiak és az Égei-tenger szigetei lakói, még elgörögösödésük után is, egészen közönségesen neveztek Makar és Magar néven is; ikertestvérét Ifikleszt pedig Kom- és Kaunnak, akiben pedig Hunorra, a kunok és hunok istenségére és regebeli ősapjára ismerünk.
Nem szinte hihetetlen-e, hogy a régi krónikák és följegyzések világos beszéde ellenére, valamint saját népi hagyományaink, számtalan hazai okirat és külföldi följegyzés ellenére is, az osztrák császári hatalomnak, az idegen sajtó és a magyarság egyéb ellenségei segítségével, egy hamis elméletet sikerült elhitetnie úgy a világgal mint a magyarság nagy részével is ? Mindezt azért, hogy a magyar haza szent földéhez való jogunkat elvitathassa, azt magáévá tehesse s a magyarság kiirtására törekvő gonosztetteit mentegethesse.
Említettem hogy megye szavunk eredeti értelme föld volt és hogy Homokmégy, Halmágy, Kecskemét helységneveinkben a mégy, mágy és mét (utóbbi is helyesebben méd) szintén földet jelent. És íme: Pecz Vilmos, "Ókori Lexikon" (Budapest, 1904.) című művében találom véleményét, amely szerint lehetséges hogy Média neve turáni eredetű és földet jelent. Tény hogy a szumer nyelvben mada is földet jelent. Hogy a d és gy hang egymásnak legközvetlenebb hangtani rokona, eléggé ismeretes.
Réthy László a "Pesti Napló" 1888. évi február 4-i számában, tehát még jóval Vámbéry ázsiázó elmélete világgá kürtölése előtt, írja hogy a magyar nyelv Árpád kora előtt is élt a Dunántúl azaz Pannoniában. Irja azt is hogy Árpád népe már török nyelvű volt, hogy belőle alakult volt a régi magyar főnemesség, míg a nép, a "communitas", beszélte a magyar nyelvet. Ő ezt nem mondja de az én véleményem ez : E legrégibb főnemességünk részben még a kereszténység fölvételekor, részben pedig később az osztrák uralom által, lőn kiirtva és bejött, behozott idegenekkel fölcserélve. Habár a régebbiek utódai idővel mind, az újabbak azonban csak részben, magyarosodtak meg, illetve a nem megmagyarosodottak mindenkor a magyarság vesztére törtek, ugyanúgy mint az osztrák uralom által betelepített idegen néprészek is, amelyek behozatala célja is mindig a magyarság elnyomása és irtása volt.
Azon tény hogy a görögben agatosz = jó, ez szerintem a hímszarvas ősmagyar ágos nevével és az Isten Jó-Isten elnevezésével függ össze. Ha ugyanis az ág szó után az atyát jelentő ata szót tesszük oda, akkor az ágata szót kapjuk, ami tehát a hímszarvas neve is lehetett. Azt pedig már láttuk, hogy ez, szarvai között a Nappal, homlokán a Hajnalcsillaggal, szügyén a Holddal és agancsa hegyein és szőrén az esténként gyújtatlan gyulladó, reggelenként oltatlan elalvó Csillagokkal: az Ég jelképe volt, valamint jelképe volt az Eget megszemélyesítő Atya Istennek avagy Jó-Istennek is. Nálunk is van több Ágota nevű helység. Igaz ugyan hogy ezek nevét a görög eredetű de már keresztény agata női szent nevéből származtatják, csakhogy úgylehet ez is, mint annyi más, csupán névhasonlóságon alapuló későbbi azonosítás. Az ellenben kétségtelen, hogy ezen Agata név a görög agatosz = jó szóból származott, amely görög szó őse azonban a mi ág, ága szavunk volt, amelyből a szarvashím Ágata nevét képeztük és amely már jó értelemmel ment át a görögbe, ahol aztán, tévesen, nőre is alkalmaztatott, holott világos, hogy nőre csak Ágana, Ágona alakúan lehetett volna alkalmazható. És íme, a régi Görögországban állott Egina (Aegina) nevű híres város egy ily nevű istennő kultuszhelye volt, aki tehát szerintem nem is volt más mint Hera-Juno, vagyis a nagy Ősanya Istennő, de akiről csak az ottani fajunkbeli ősnép tudta volt, hogy a szarvastehénnel is jelképezett Tejút megszemélyesítése, vagyis hogy ő nagy Ég-Anya, a Nap anyja. Tény, hogy az ág (agathosz = jó) szónak csak megfordított alakja a mijó, népünknél gyószó, de amelyről föntebb már elmondottam, hogy nyelvünkben régen folyó értelme is volt. Márpedig őseink a folyókat tejelő, tápláló tehenekkel is szokták volt jelképezni, úgyhogy ez ismét az égi nagy, fehér tejfolyóra: a Tej útra , az Éganyára vezeti vissza gondolatainkat. Tény hogy szanszkrit go = tehén.
Mindnyájan ismerjük a jószág szavunkat amely javakat, vagyont is jelent de népünknél főképen háziállatot, ezek nyáját, de ezek között is legfőképpen a fejős teheneket. Nyelvészeink is tudják, hogy népünk különösen Erdélyben juh azaz jú szavunkat jó-nak, többes számban johok-nak is ejti. Vagyis a juh (szintén fejős állat) azaz jú szavunk eredeti értelme is csak jó volt. Ami pedig eszünkbe kell juttassa a görög mythologia már említett Io, azaz helyesebben Jó nevű tehenét. Ha pedig valaki kételkedne abban hogy e név a mi jó szavunkkal is összefügg (mert ugyanis van ion azaz bolyongó értelme is), annak ismét fölhozom a szanszkrit go = tehén szót (viszont alább, "Jász" fejezetünkben látandjuk hogy jázni, ijázni régi nyelvünkben szintén jelentett bolyongást, és hogy ennek mai nyelvünkben az r-es kiejtésű járni igénk felel meg; a z és r hang gyakori váltakozásáról pedig már volt szó.)
A nyelvtudósok előtt ismeretes és elfogadott dolog a szanszkrit go és a Kuh = tehén szavak azonos volta, csupán az nem ismeretes hogy ezek eredetét a magyar jó szó képezte. Tájszólásos gyó = jó, ma is.
Afölött is vitatkoztak már a mythologusok hogy a latinok azaz rómaiak Bona-Dea = Jó-Istennő e neve valóban a latin bonus = jó szóból származik-e, vagy inkább a boo és bos szóból, amely a tehén bőgését de a tehenet magát is jelenti. Pedig e vita tulajdonképpen tárgytalan mert hiszen ezen bó szótő is egyaránt jelentett jót és tehenet is, ugyanúgy mint a mi jó szavunk is, amelynek csak hangcserés párhuzama, eltekintve attól hogy hangutánozó szó is, mivel a tehén bőgő hangját is utánozza, úgyhogy vele a mi bőg szavunk is azonos. (Amott j hang helyett b hang, emitt o hang helyett ő.) Arról viszont, hogy germán Gud, God, Gott is a germán gud, gut = jó szóból származik és Isten jelentést is kapott, már szólottam.
A föntebb a nemi vonatkozásokat illetőleg írtam dolgokhoz toldom ezeket: Kerényi Károly ("Magyar Nyelv". Budapest, 1931. 95. old.) többek között írja : „A magyarság ilyen módon ősi és teljesen világos — mag — jelentésű neveivel Európában egy elterjedett népgondolat klasszikusának bizonyul. Valóban ritka, ha nem egyedülálló, dolog ez." Kiemeli hogy minderre (a szóban lévő népgondolatra) alaktani okok szolgáltattak alapot, és itt bizonyos magvak, gyümölcsök és az emberi nemi részek közötti alaki hasonlóságokat érti. Pedig ő minderről még csak igen keveset tud. Valamint én is föntebb ennek még csak kis részét mondottam el és a többit alábbi fejezeteimben, főkép a "Szemere" fejezetben, szándékozom elmondani. Kerényi tehát, bár látja a tényt de nem tud vele mit csinálni, vagyis az oly káros ázsiázó és nomádsági elmélet miatt, nem mer arra gondolni hogy mindezen dolgoknak a magyarság nem csak "klasszikusa" hanem megalkotója is és hogy Európa népei is mindezt őseinktől örökölték ugyan de tökéletlenül, úgyhogy a dolog klasszikusa, a keresztény ellenhatás dacára is, még mindig a magyar nép. Többek között fölhozza azon e szempontból érdekes adatot is, hogy a régi atheni görögöknél a menyasszony a nászszobába való belepésekor almát kell egyen, valamint hogy más népeknél is ilyenkor vagy a menyasszony vagy mindketten valamely magvas eledelt kell egyenek. Az alma avagy mag ilyenkori megevése igazi jelképes értelmét azonban az általam föntebb a magyar nép ide vonatkozó hagyományai beható ismerete alapján elmondott dolgok nélkül nem érthetjük meg.
Említi Kerényi azon, számos népnél meglévő, hitet is amely szerint leány valamely bogyó, gyümölcs avagy mag "megevésétől" is megtermékenyülhet, amely indíték többek között a finn Kalevalában is megvan. Pedig számunkra, mind az elmondottak megismerése után, már világos, hogy eredetileg ez is csak jelképes és költői beszéd, de nem szószerint elhitt dolog volt, azaz hogy itt is a bogyó, gyümölcs avagy mag alatt tulajdonképen a hímtag, pontosabban ennek feje, volt értendő. Erre vonatkozólag egyelőre álljon itt csak e két kabar szócsoportunkbeli szó: bögyörő = hímtag és bogyó.
Mivel az ember fogazata nagyon hasonlít a gyümölcsevő majmokéhoz, több tudós, például Baume véleménye is, hogy az ember őse gyümölcsevő kellett legyen. (Lássad: Preiswerk Gustáv dr.: "A stomatologia tankönyve". Fordította Szabó József dr. Budapest, 1904.) E vélemény pedig tökéletesen egyezik nem csupán azzal amit a tulajdonképpeni magyar törzs eredetéről és őskoráról írtam, hanem a Bibliával is, amely szerint az első emberek csak a fák gyümölcseivel és a füvek magvaival táplálkoztak. Ellenvetik azonban mások, hogy az ember bélhossza a testnek csak ötszöröse, mint a húsevőké, nem tízszerese mint a gyümölcsevőké. Ezzel szemben viszont Baume azt hozza föl, hogy az ember — értelmesebb lévén — eledelét jobban megválogatta, készletet is gyűjtött, a gyümölcsöket pedig szárította s ennélfogva bármit megenni nem kényszerülvén, oly nagy bélhosszra sem volt szüksége. Ez tehát vissza is fejlődhetett. Én azonban, Preiswerkkel egyetértve, azt tartom, hogy az embernek a mainál nagyobb bélhossza sohasem is volt, aminek bizonyságául Preiswerk azt is fölhozza, hogy az ember belei oly ősi (tehát kezdetleges) sajátságokkal bírnak, amelyek a bélhossz másodlagos megrövidülését valószínűtlennek mutatják. Ismeretes, hogy az ember egész teste különben is föltűnően diferenciálódottlan, aminek oka ismét az, hogy megélhetését magasabb fokú értelme tette lehetővé s így különös specializálódásokra teste nem kényszerült. Ezért van az is, hogy fogazata is őskezdetleges, nem specializálódott, bár a gyümölcsevő állatokéhoz hasonlít. Bele rövidebb volta sem visszafejlődés tehát, hanem kezdetleges ősállapot.
Abulghazi elbeszélése szerint a mongolok egy mondája szerint őshazájuk Erkenekon nevű völgy volt, amely elnevezést erkene-kon = völgymeredek-nek értelmeznek, azaz olyan völgynek tehát amelyet magas, meredek hegység vesz körül. A monda mindenféle, bizonyára későbbi keletű cifrázatokkal is megtoldva, lényege azonban: az eredethelynek képzelt, hegyek által körülzárt völgy, amelyből a nép, elszaporodván vándorolt ki. Nem lehetetlen tehát, hogy e monda ősidőkben a mi Magyar Medencénkről, azaz a Kárpátok által körül zárt honunkról szólott, amely valóban fajunk őshazája volt. Az sem lehetetlen, hogy ősidőkben e körülvevő hegység meredekebb is volt és hogy számtalan ezredév alatt csak a természetes abrasio tette olyanná amilyen ma. Sőt még azt is képzelhetjük hogy valamikor nem volt hosszúkás kissé, mint ma, hanem kerek, olyan mint az óriási holdkráterek, amelyek az újabb magyarázat szerint óriási meteorok becsapódása által is keletkezhettek. Mi több, az Erkenekon elnevezést akár Eredet-hon-nak is értelmezhetnők, azon föltevés mellett hogy ez csak utóbb magyaráztatott a mongol nyelvből meredekvölgynek, azért mert a mondában arról is szó van, hogy e völgyet meredek hegység veszi körül.
Görögül auge = fény, ami a fény magyar szócsoportbeli nevéből származhatott ugyanúgy mint ég igénk és Ég főnevünk is. A németben Auge = szem, amely szó szintén, bár a nyílás és luk magyar óg vagy ók nevével is összefügg (amelynek ugyanúgy mint a görög auge is csak palócos au-s kiejtése; ó helyett: aú) de összefügg a fénnyel, világossággal is, azért mert, amint láttuk, az ősi kunyhók és földbevájt veremlakások is fölülről, ógjukon, azaz aúgjukon át, kaptak világosságot. Hogy őseink viszont e világosságot adó nyílást a szemmel összehasonlították, azt föntebb már elmondottam és ennek okát is kifejtettem.[4] Innen származik az is, hogy az olaszban "le luci" (le lúcsi) = a fények vagy világosságok, szószerinti értelme ez ugyan de költői kifejezésként "szemek"-et is jelenti. Kétségtelen tehát, hogy úgy az olasz luce (lúcse) mint a latin lux (luksz) = világosság szó is a mi luk szavunkból kellett származzon, amit megerősít egyébként a mi luc szavunk is, amely azon igen gyantás fenyőfaj neve amelynek fáját régen hosszú, vékony szilánkokra hasítottanvilágító gyertyaként használták. E fenyőfaj neve a szlávban is lúcs.
Az Abruzzo-hegységben (Közép-Olaszország) egy házilag készülő gömbölyded gomolyagokban gyúrt sajtféle neve scamorzo (szkamorco). Az ugyanilyen sajtféle neve Debrecen vidékén gomolya. Ha az olasz szóból az árja nyelvekben gyakori szókezdő sz hangot elhagyjuk és tudjuk azt is, hogy a k hang a g-nek ugyanolyan közvetlen rokona mint az r az l-nek, akkor észre kell vennünk, hogy a kamor és gomoly szavunk egymással azonosak, bár a névelő szerepét egykor betöltött szóvégi a vagy asz, osz kihangzóval megtoldva.
Szó volt már arról, miszerint több kezdetleges nép, épen ellenkezőleg mint némely tudós, avagy inkább féltudós, nem az embert származtatja majmoktól, hanem a majmokat az embertől. Ezt illetőleg ide teszem ez összefoglalást :
Nyugat-Afrika benszülöttei között mai napig él a hagyomány, hogy a csimpánszok saját törzsükből származtak de gonosz voltuk miatt elűzetve, züllöttek, állatiasodtak el. Az afrikai mohamedánok azaz tehát az arabok is, azt tartják, hogy a majmok istentelen, gonosz emberekből lettek, akiket Isten efölötti haragjában változtatta ilyen állatokká. Ezekhez hasonló véleményeik vannak afrikai népeknek a gorilláról is, míg az orangutánról a malájok beszélik, hogy lusta, dologtalan embertől származik; beszélni is tudna de nem akar, mert attól fél, hogy akkor dolgoznia is kellene. Lehet, hogy a különböző népek ilyen egybevágó véleménye ösztönszerű és tehát többé-kevésbé helyes megérzésen alapszik, de lehet, hogy ez egy ősi, letűnt, fejlett szellemi műveltségből fönnmaradott hagyomány, amely ősi műveltségben az is ismeretes volt, miszerint azon őslény amelytől egyrészt a majmok, de másrészt az ember is származott: az emberekhez közelebb állott mint a majmokhoz, amelyek csak elvadulás által állatiasodtak el, úgyhogy valóban jogosabban állíthatjuk, hogy a majmok származtak kezdetleges emberektől, mint azt hogy az ember származna a majmoktól. Sőt szerintem jogosan vélhetjük még azt is, hogy az összes emlősök és az ember közös őse is az emberre jobban hasonlított, mint a mai mindenféle emlősre, habár ide nem számítva az emberszabású majmokat. E föltételezhető őslény azonban mindenesetre az emberhez hasonlatosabb volt mint például a mai ló vagy a farkas. Tudjuk ugyanis, hogy az őslónak mind a négy végtagján még öt-öt ujja volt viszont feje még nem volt oly hosszú mint a mai lónak, amelynek ezenkívül végtagjain már csak egy-egy ujja van. Vagyis az ősló még emberibb volt a mai lónál. Ugyanúgy a farkaskölyöknek még nincsenek oly hosszú ragadozóállati állkapcsai mint fölnőtt farkasnak, vagyis feje még emberibb, másrészt első lábai ujjai még nem oly rövidek mint a fölnőtt farkaséi, vagyis "kezei" még emberibbek, ami az ontogenesis törvényei szerint azt teszi kétségtelenné, hogy a farkas őse is még emberibb volt a mai farkasnál. Úgyhogy azt is inkább mondhatjuk hogy az emlősállatok származtak, helytelen irányokba való specializálódás útján, az ember kezdetleges őstörzséből, mintsem megfordítva, hogy az ember az emlősöktől származott volna. Sőt ha az Oannes-mondából és némely népmesénkből kitűnő hagyományból (azon indíték amely szerint ember békától tanul tudományt) még arra is következtetünk, hogy ősrégi időkben éltek emberi értelemmel bíró kétéltű, azaz tehát még félig vizi életmódú lények is, amelyektől a később keletkezett emlős emberiség műveltsége első elemeit tanulta, örökölte, valamint ha azt is elfogadjuk, hogy az emlősök a kétéltűekből lettek, nem a hüllőkből (sauridákból), amire több bonctani (anatomiai) adat utal (például a koponya és az első nyakcsigolya kettős ízűlete a kétéltűeknél és emlősöknél, ellentétben a hüllők egyes izűletével), akkor még azt is következtethetjük, hogy nem csak az emlősök hanem az összes hüllők is még kétéltű embertől, szintén helytelen irányba való specializálódás és elváltozás útján, származtak. Hogy az elváltozásoknak csak egy különösen felötlő példáját hozzam föl: Mily óriási különbség van ma az ember és a kígyó testalkata között ! Márpedig a bonctan minden kétséget kizáró bizonyítékát adja, hogy a kígyó őseinek valamikor rendes négy végtagja volt, amelyeket csak csúszó-mászó életmódja folytán, mint fölöslegessé válókat, idővel veszítette el. Vagyis íme: valamikor a kígyó ősei is az emberhez jobban hasonlítottak mint a mai kígyók. Mily meglepő tehát a magyar nép azon regéje, amely szerint a kígyónak valamikor lábai is voltak, de gonosz, alattomosan leselkedő volta miatt őt Isten ezektől megfosztotta volt.
Ami viszont az ember és a majmok testi hasonlatosságát illeti, ez különösen áll a majmok és némely állatszerű (nem gyermekszerű, azaz theromorf, nem infantilis) emberfajok között. Első sorban is a koponya alakjában, amely nem gömbölyű, mint a fejlett emberfajoknál, hanem hosszúkás, teteje pedig, szembe tekintve, nem félköruen íveit (a), mint a keletbalti, illetve a magyar fajnál, hanem elipszisívű (b), hogy a szemek, azaz a szemüregek egymáshoz igen közel vannak és hogy mindkét állkapocs valamint a fogak is más fajokéinál nagyobbak és előbbreállóak. A majmok és a fejletlenebb emberfajok koponyacsont-sajátsága még a pofacsontok (járomcsontok) igen fejletlen, viszont a szemöldökcsontdudorok igen fejlett volta, holott a gyermeknek és a gyermekszerű emberfajoknak szemöldökcsontdudoraik egyáltalán nincsenek vagy alig vannak.
Az agyvelő redői, vagy csavarulatai, a magasabb értelemmel bíró állatoknál, valamint a fejlettebb emberfajoknál is, sűrűbbek, azaz fejlettebbek, míg az alacsonyabbrendű állatoknál, és így az alacsonyabbrendű emberfajoknál is, az agyvelő felülete simább. E csavarulatos redők az agyvelő felületét, azaz a szürke agyvelőréteg felületét, erősen növelik, ami által az agyvelő teljesítőképessége is fokozódik. Az állatok valamint az ember ősei is értelmüket eleintén csak a fej és agyvelő nagyobbodása által növelték, de utóbb növelték azt az agyvelőredők szaporodásával is, mivel a túlságosan nagy és nehéz fej igen célszerűtlen. (Utóbb az értelmesség még a szürke agyvelőréteg sejtjei felületgyarapodása azaz ezek sokágúsága segítségével is növelődött.) Mégis az ontogenesis azt bizonyítja, hogy eleintén csak a fő illetve az agyvelő, csak tömegében gyarapodott mert úgy a még meg nem született gyermek mint az állatok még meg nem született kicsinyei feje a testhez mérten aránytalanul nagy de agyveleje még majdnem egészen sima s ennek redői csak a megszületés után fejlődnek mindinkább ki, míg az alacsonyabbrendű állatoknál még ezután sem; viszont úgy az ember mint a fejlettebb állatok feje a megszületés után már csak igen keveset nő, illetve kapja meg a testhez arányos nagyságot.
Ha valamely emlősállat avagy ember agyveleje a testhez mérten szokatlanul kicsiny de amellett mégis elég értelmes, ez mindig azt jelenti, hogy agyvelőredői igen fejlettek. Igy van ez például a közönséges delfinnél, amelynek értelmessége, habár az emberéhez nem is hasonlítható, de más állatokhoz képest föltűnően értelmes. És íme, agyveleje, bár testnagyságához mérten igen kicsiny de csavarulatai (redői) még az emberénél is sokkal fejlettebbek. A delfinről pedig az egész Földközi-Tenger és az Adria halászai állítják hogy vannak olyanok amelyek a halak hálóba terelésében segédkeznek és hogy ők ezért nekik jutalmul nem csupán halakat hanem kenyeret is dobnak és hogya borba mártott kenyeret különösen szeretik. Azt is állítják a halászok, hogy vízbe esett gyermeket igyekezik a partra kilökdösni s hogy a gyermekeket annyira kedveli, hogy ezeket hátán lovagolni is engedi s velük játszadozik, őket ide-oda viszi.
Szempontunkból azonban kevésbbé ez az érdekes, mint inkább az, hogy holott a delfin feje a valóságban csak olyan mint e rajzon a, de azt régi római- és renaisance-korabeli ábrázolatokon következetesen úgy látjuk föltüntetve mint e rajzon b. Sőt, holott a kígyó feje a valóságban olyan mint e rajzon c, de a régi római és renaisance ábrázolatokon ez is mindig olyan mint a rajzon d. Mi több, úgy a delfin fejét mint a kígyóét olaszországi művészek még a XIX. században is a hagyományhoz hűen, a b és d módon ábrázolták, vagyis úgy mintha agykoponyája sokkal nagyobb volna mint amilyen a valóságban. Szerintem e hagyományos ábrázolásmód annak homályos és öntudatlanná válott emlékezete, hogy ez állatok feje valamikor, ősrégi időkben valóban ilyen volt és hogy tehát a maiaknál értelmesebbek: emberibbek is voltak. Aminthogy sejtelmem szerint valamikor kellett is léteznie a maiknál sokkal értelmesebb és az emberhez még közelebb álló emlős-, hüllő- és kétéltű állatoknak is és hogy mind ez állatok talán már millió évek óta folytonos szellemi hanyatlásban de egyúttal folytonos testi specializálódásban vannak. Sőt nem hallgathatom itt sem el azon sejtelmem, hogy ami a szellemi hanyatlást illeti, ebben még az ember sem képez kivételt, vagyis hogy volt, valószínűleg még a Jégkorszakok előtti ősidőkben, a mondák "aranykor"-ában egy idő, amelyben az ember szellemi képességei a mainál sokkal nagyobbak voltak, csakhogy mivel akkoriban még csak vizek közelében élt, ezért a nedves földben csontmaradványai mind szétmállottak és így tőle ilyenekre nem akadhatunk. Mivel azonban amaz ősidőkben Földünk még igen keveset volt benépesedve és az ember megélhetése az akkori örök tavaszban igen könnyűvolt, technikai ismeretekre semmi szüksége nem volt és élete az oly védett és jól elzárt helyen mint a Csallóköz szigetei, békés boldogságban tellett, ahol minden szellemi képességét úgyszólván kizárólag a szellemi műveltség fejlesztésére fordíthatta, amely műveltségben tehát még csupán a társadalmi együttlét szépítésének, eszméknek, ismeretei gyarapításának, költészetének, művészetnek, zenének és a szerelemnek élhetett, amelyek révén — amint erről már föntebb írtam — szellemi képességei ezredévek alatt folyton gyarapodtak és amely fölfejlődésnek csak egyrészt a túlszaporodás folytán, áldatlanabb területekre való kivándorolni kényszerülés, másrészt a bekövetkező Jégkorszakok, vetettek gátat és okoztak visszafejlődést, szellemi hanyatlást is, amit az emberiség az így elvadult és vérengző természetűvé lett emberfajok gonoszságai miatt ma is sínyli még. Hogy viszont műveltségünk mégis haladhat, habár főkép csak a műszakiak terén de a szellemiek terén csak vajmi keveset, ezt az teszi lehetővé, hogy mérhetlen kincset képező örökség birtokában vagyunk, amely meglévő alapként a továbbfejlődést könnyíti de amely alapot nem a mai emberiség hanem számtalan megelőző nemzedék alkotott. Igen valószínű azonban, hogy a legtöbb mai nép, mivel bár nagy műszaki tudással bír, de emellett szellemileg igen alacsony színvonalú, ha egyszerre ugyanolyan teljesen szabad, minden törvényes hatalom és korlátozás nélküli, paradicsomi életbe kerülne vissza, amilyenben amaz ősrégi elődeink éltek, akkor alig lenne képes másra mint lusta tétlenségre de minden szükségesért egymás fosztogatására, rablás céljából való gyilkolásra, de sem költészet sem művészet sem semmilyen szellemi érték nem érdekelné, aminthogy ilyen a mai népek legnagyobb része is és amint ezt a legtöbb európai nép a fölfedezések korában tette is, amidőn olyan földterületekre jutott el ahol műszakiakban elmaradott és tehát ellenállni nem képes népekre talált, amelyeket mindenéből kifosztott és többnyire kegyetlenül ki is irtott.
____________________
1 A messze Szibériában élő osztják ős-ugor rokon népünk nyelvében évi = lány. Oromo hiada = kívánság, de ugyanezt jelenti havu is, míg a görögben himerosz = vágy.
2 E rajzon c barackot ábrázol. Az egymagú gyümölcsök hímségi jelképek voltak, és ezek nagy része meg a hímtag makkjára hasonlít. Az udvarló legény nálunk ma is szokott almát ajándékozni a leánynak, de ma már feledve, hogy eredetileg ehelyett csak egymagú gyümölcsöt ajándékozhatott.
3 Lássad : "Ethnographia" folyóirat, 1914. évfolyam, 317. oldal. "Látók." Ott olvasható : „embertársai belső részébe is úgy belelát, mintha nyitva volna előtte."
4 Német Aug, Auge = Szem.