Kún
Bár a különböző magyari törzsek, mint kunok, besenyők, kabarok, székelyek, avarok, jászok és a többi, annak dacára is, hogy sok-sok ezredéven át a Kárpát-medencéből való szétvándorlásuk után a különböző életmód és különböző éghajlat, majd kint más népekkeli keveredés folytán közöttük mind nagyobb különbségek keletkeztek, de azért egymásnak mégis úgy eredetüket, fajukat, mint nyelvüket illetőleg is rokonai voltak, aminek ők tudatában is maradtak, és a közös eredet a különbségek dacára is még fölismerhető volt, valamint amíg ősvallásukat megtartották, vagyis mozaismusra, buddhizmusra, kereszténységre, mohamedanizmusra nem tértek, addig a közös eredetet nem feledték volt, annak dacára sem, hogy későbbi időkben egymással szemben sokszor ellenségességbe is kerülve, egymás ellen harcoltak is. Az említett idegen, azaz már prófétai vallások valamelyikére térve a közös eredetet is feledték, valamint a szokások, hagyományok, majd a nyelv is mindinkább elváltozott, annyira, hogy ma már csak gondos vizsgálattal találhatjuk még meg a rokon vonásokat, amelyek közül a legszembetűnőbbek egyike az, hogy nyelveik többnyire még ragozóak maradtak, habár az idegen befolyás ebben is mind több és több elváltozást okozott, így például mind több és több elővetést hozván létre az eredetileg tisztán ragozó nyelvekbe. Mégis, amíg ősnépeink a maguk természeti ősvallását el nem hagyták, addig a nyelv elváltozása egyik legfőbb akadálya az volt, hogy nyelveik szavai szerves és a legszorosabb összefüggésben lévén vallási fölfogásukkal, ez tehát a szavak elváltozását nem engedte meg, egyrészt, de másrészt egykori magas szellemi műveltségünk idején bizonyára az ősvallás írástudó és kiváló természetismerettel bíró tudós papjai, a táltosok (régibb szóval, ahogy ezt a nép ma is ejti: tátosok, azaz tudósok) valószínűleg tudatosan is alkottak szavakat és fejlesztették a nyelvet. Például különösen azáltal, hogy a vallásos fogalmak és az ezekkel összefüggésben lévő tárgyak, állatok és növények pontosabb megjelölésére szavakat képeztek és ezeket tanították is, habár természetesen maga a nyelv és a szócsoportok még maguktól, azaz a Természet törvényei szerint alakultak volt ki, eleintén csak egyszerű hangadásokból szavakká, majd nyelvvé, nyelvszerkezetté és nyelvtani alakulatokká.
A tulajdonképpeni magyar törzsnek tehát legközvetlenebb rokona, testvére a kún törzs volt, ami a Magyarról és Hunorról szóló ősmondánkban is kifejeződik, de kitűnik a két törzs kultuszbeli és alapszócsoportjabeli azonosságból is, amennyiben a két szócsoport is egymástól tulajdonképpen csak abban különbözik, hogy a magyar szócsoportban a lágy g, gy és ezek némi átalakulásával a szintén lágy d hang szerepelt (az m és n mellett) az ezeknek megfelelő, de kemény k hang, a d helyett pedig a t. Holott a h hang általános maradott mindkét szócsoport számára. Hozzátevődött ezekhez még az orrhangos ng, nd és nt hang összetétel is, de természetesen sohasem a szó elején, hanem csakis a szó végén, avagy a már többtagú szavaknál a szó közepében is. Például sohasem úgy, hogy nkún, ntun, hanem csak kúnt, tunt, avagy többtagú szavaknál, mint például a tündér, vagy a kender és kontár, kantár, stb. szavainkban. Mindezekhez járult még a j hang, amely úgy a magyaroknál, mint a kunoknál is szerepelt, és utóbbiaknál különösen a kört, karikát és a kígyót is jelentő és két azonos mássalhangzóból álló szóalakokban volt meg, amilyenek például kék, kuk szavaink, amelyek a j hang révén ilyen alakokat vettek föl : kéjék, kujuk, avagy az egyik mássalhangzó elmaradásával például kij és megfordítva jik, de amely utóbbi kettőt a magyar törzsek inkább kigy- és gyik-nak ejtették, amiből a mai magyar kígyó és gyik szavak is keletkeztek, de ismeretes, hogy a régi magyar nyelvben azért a kígyót nevezték kijó-nak is, és hogy nevezi ezt az alföldi magyarság némely része így még ma is. (A kunok nyelvében kijó annyit tett mint csúszó).
Említettem, hogy a kunok vallásos alapjelképe az ék volt. Miután pedig ők, azaz tulajdonképpen csak a "fehérkunok” ősidők óta és eredetileg a magas, havas hegyeket lakták, náluk egyúttal a kőnek is nagy kultusza fejlődött ki, s az ék vallásos jelképük is a kőből, vagyis az úgynevezett "marokkő” — vagy "marokék”-ből (a német tudósok által "Faustkeil”-nak nevezett) keletkezett, mivel ez volt az emberiség igen régi korában egyik legkezdetlegesebb és azon ősidőkben egyik legáltalánosabb fegyvere és szerszáma, amelyet markába szorítva, vele az ember hatalmas ütéseket bírt adni, e hegyes követ tehát úgy fegyver- mint szerszámként is használva. De természetesen ez csak az ősemberiség hegylakó részénél volt így, de nem a síkságlakónál, mivel hiszen többnyire a síkságon, amilyen a Csalló-köz és a Magyar Alföld is, kő nem lévén, ott eredetileg minden szerszám és fegyver fából és csontból készült.
Ék szavunk nem is más, mint kő szavunk amelynek régen kú, ke, ko kiejtése is volt megfordított alakja, de amely ezenkívül tökéletesen egyezik a német Ecke (ekke) = sarok, szöglet szóval, amely tehát szintén ék alakú valamit jelent. De hiszen ide tartozik eke szavunk is, mivel az eke lényege is valóban egy ék, amely a földbe hatol, azt hasítja, szétveti. Tudjuk pedig, hogy a régi faekék helyére régen rézből majd vasból, a legrégibb időkben azonban kovakőből erősítettek éket. Kő és ék szavaink ősegyszerű szavak, egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból képezve, amelyekkel viszont ököl szavunk ök töve is egyezik. Az őskunok úgy az ök mint az üt igével (a kún k és t mássalhangzóval képezett) az ütést és döfést fejezték ki, s ezen ököl szavunk második szótagja ugyanaz, mint más szavakban hat-ol, behatol, ének-el, füst-öl stb. szavaink utolsó szótagja. Vagyis ökölni, öklelni tulajdonképpen csak annyit jelentett, mint ütni, de mivel a marokkő hegyes is volt, tehát e szónak ütve szúrás, azaz döfés, kún szóval, öklelés értelme is lett. Meg is jegyzendő, hogy ezen ök igető megfordítva kő szavunkat adja, de ugyanezt adja maga az ék szó is, mivel kő szavunknak régen ke, ké kiejtése is volt, a magánhangzók könnyű elváltozását pedig már említettem. Viszont üt szavunk megfordítva tű, amely szó régen a hegyes kőre is vonatkozhatott, de tudjuk, hogy az ősök tűi még nem fémből, hanem csak csontból készültek. Ide tartozik a latin acus és acutus = tű és hegyes szó, valamint a szláv igla szó is, amely csak lágyult kiejtésű, de tű jelentésű, és a mi öklel szavunkból származott, mert ék szavunknak ik sőt üklű alakja is létezett (Ballagi: A magyar nyelv szótára), ami tehát azt jelenti, hogy öklel szavunknak is kellett létezzen iklel és üklel kiejtése.
Megtaláljuk azonban az éknek más kún, de bizonyára későbbi keletű, mert már három hangból álló nevét más nyelvekben is. Ilyen a latin cuneus, conus (kúneusz, kónusz) = ék, és az olasz és német cantone (kantóne) és Kante = sarok. Az ék ilyen neve a mai magyar nyelvből már kiveszett, de hogy a kunokéban okvetlen megvolt, bizonyítja azon tény, hogy hiszen e szavak azonosak magával a kún névvel, amely szó keleti török nyelvjárásokban ember jelentéssel is fönnmaradott. A kunok vallásos alapjelképe éppen az ék volt, és tehát minden kún magát egy-egy romboló, ható ékkel azonosította, aminthogy a kunok magukat az istenség, azaz a Mindenség romboló illetve büntető hatalmának is tartották, akik küldetése, rendeltetése is az azon népeket büntetni, amelyek azt megérdemelték, vagy is hogy őket a Természet örök törvénye rendeli oda, ahol reájuk szükség van. Tudjuk a történelemből, hogy amikor I. Leó pápa Atillától azt kérdezte : „Ki vagy te, rettenetes ember?”, ő azt felelte: „Isten ostora vagyok, akit azért küldött, hogy bűneitekért büntesselek !” Őseink eszejárását megismerve, e szavakat is jobban értendjük.
Tény, hogy minden behatoló, ütve, szúrva vagy vágva romboló fegyver lényege mindig az ék, amely szétvetve rombol. De említettem már azt is, hogy őseink is már megállapították volt, hogy az erőny alkotni is, de rombolni is képes. Habár a kunok vallása tehát rombolóelvi volt, ellentétben a magyar törzsek alkotóelvi vallásával, de azért, miként a magyarok a rombolóelv szükségességét, ugyanúgy a kunok az alkotóelv szükséges voltát, létezését is elismerték. Ezért náluk szerepelt az alkotóelv is, például a nemzésben, amennyiben ők a férfit és magát a hímtagot is egy éknek azaz egy kún-nak fogták volt föl, amely behatolva előbb rombol is (defloratio), de azután alkot, új életet teremt. Tény, hogy keleti török nyelvekben a kún szó férfit jelent, és bizonyára megvolt e jelentése a régi, igazi kún nyelvben is, amely szóval azonos a mai magyarban is kan = hím szavunk, amelyet a székelyek kam-nak ejtenek, amely kiejtéssel viszont pontosan egyezik az általános magyar hím szó. E kam és hím szó megfordított alakja a mag szavunk, amely makk és mák szavainkban kún kiejtésben is él. Makk-nak egyébként a hímtag fejrészét is nevezzük. Az oromo nyelvben kúntorro a hímtag egyik neve.
Elmondottam, hogy a magyarok gömbölyű tetejű fövegeket viseltek. Viszont legalább néprajztudósaink előtt eléggé ismeretes, hogy a "kúnsüveg” régen hegyes tetejű volt, és hogy ez a "Bécsi Képes Krónika” képein is látható, valamint középkori templomi falfestményeken is. De látható ugyanilyen magas és hegyes kúnsüveg a nevezetes behisztuni (Ázsia) szikla fölirat domborművén egy fogoly fején is. A fölirat szövege szerint az alak a szkíták Munka nevű királya, akit hadifogolyként, megkötözve vezetnek. A név (m-nk) tisztán kún hangzású. Tény, hogy az oláhok magas, hegyes báránybőr süvegeiket ma is még cuman-nak (kumán) nevezik, azt pedig tudjuk, hogy a kunok kumán és komán néven is általánosan neveztettek, bár előfordult e név kamán, kammán alakban is. Az oláhok által viselt ilyen süveg többnyire fekete, de viselnek fehéret is, a régi fehér kunoké azonban bizonyára mind fehér volt, és nem is bárány, hanem fehér kutya bőréből, azaz szőrméjéből készült. Az általam látott és ismert adatok révén tehát a fehér kunok fövegeit e rajz szerint rekonstruálhatjuk. Készülhetett az ilyen süveg egészen posztóból, de készülhetett belsejében szőrmésen hagyott kutyabőrből is, csakhogy a hegyes, ék alakú részén (azaz a bőr belső felületén) mindig pirosra festett volt, esetleg ezüstösen díszített, kihímezett varratokkal, elöl a hasíték, azaz a varrat azért volt nyitva hagyva (de esetleg begombolhatóan), hogy a karima könnyen lehajtható legyen. E karima mindig fehér volt, esetleg szintén ezüstös díszekkel. E karima vagy elöl volt magasabb, vagy köröskörül egyenlő magas, vagy pedig hátul magasabb, azért, hogy lehajtva, esőben a nyakat jobban védje. A karima, különösen ha szőrmés volt hidegben a fület is igen jól védte.
A süveg magas, ék alakú része volt a kunok viseletében az egyetlen piros valami, míg minden más csak fehér, világos- és sötétkék volt, kevés feketével, de sok ezüsttel. A süveg piros része egyúttal a kutya hímtagját is jelképezte, mivel ősidőkben ez volt a kunok egyetlen háziállata, s ezenkívül kultuszbeli állata is, de eredetileg csakis, amint alább látni fogjuk, csakis egy igen nagytermetű, fehérszőrű fajta, és a hideg északi tájak hegyeiben ma is élő fehér színű farkas (lássad: Brehm: "Tierleben”. 1925. évi kiadása, 12. kötet 211. oldalon írja, hogy északi tájakon fehér farkas is van).
Ismeretes az is, hogy hegylakó népek általában sokkal magasabb termetűek, mint a síkságlakók, amiből jogosan következtethetjük tehát, hogy magas termetűek voltak a fehér kunok is, ellentétben a zömök termetű magyarokkal és a fekete kunokkal, azaz hunokkal.
A fehér kunok első, legrégibb háziállata tehát a kutya volt, éspedig azon igen nagy, farkas alakú, de a farkasénál hosszabb szőrű, fehér, komondor-nak nevezett kutyafajta, amelyet a Magyar Alföldön, főképp a Kunságokon ma is tartanak. Tény, hogy úgy a komondor szó, mint maga a kutya szavunk is kún alakú, utóbbi k-t mássalhangzókból képezve. De kom alakú az előbbi, valamint megvan ennek k-n-es változata a görög küon, latin canis, olasz cane, k-nd, k-nt-s alakja a német Hund, régen Hunt = kutya szavakban.
Meglepő egyezés pedig az, hogy a kúnsági kapukon, a tetőn, címerszerű díszként ma is ott látjuk a farkasalakú komondor-kutya ábrázolatait, bár ugyanott látjuk némely kapu tetején még a kígyót és egy madár alakot is. (Néprajzi Értesítő. 1908. 1-18. old.) A madáralak valamikor talán sas vagy keselyű lehetett, de ma mindezen alakzatok, valamint egész, valamikor gyönyörű népművészetünk általában is, ma a hanyatlás utolsó fokán vannak már; mert az örökös rosszallás, másrészt félművelt vagy a magyarsággal szemben ellenséges indulatú emberek által gúnyolva, de a mai gyáripar által is elnyomva, mindezt a nép már mindinkább elhanyagolta. Az itt bemutatott alakzatokon is látszik, hogy csak deszkából lombfűrésszel hanyagul kivágták. Mégis, ősvallásunkat ismerve, rendkívül érdekes voltukat még így is észrevesszük.
A madáralak, ha valamikor valóban sasféle volt, akkor valószínűleg kondorkeselyű lehetett, amely kún hangzású szó azonban nem onnan származhatott, minthogyha e madár tollazata lett volna kondor (göndör), hanem onnan, hogy a keselyűféle madarak különösen, de a sasfélék is néha a magasban óraszámra keringenek körökben és kacskaringóban, figyelve a földet és zsákmányra lesve, várva, és mert a kún szócsoport szerint e szavak kondor, göndör valószínűleg kört és kacskaringót (spirált) jelentettek. A sasféle madarak keringő, köröző szállongásáról alább is kell majd még írnom, azon őstörzseinkkel kapcsolatban, amelyeknél a sasnak nagyobb szerepe volt, mint a kunoknál.
Hogy a kígyónak a kunok szimbolikájában szerepe volt, neve is tanúsítja. Mai nyelvünk kígyó szava ugyan félig már magyar kiejtésű, de az Alföld némely részén a nép ma is kijó-nak mondja, s ilyen alakban régebbi nyelvünkben is megvolt. E szó még régibb alakja azonban az -on képzős kion, kijon, még régebbi alakja pedig kiovon, kijovon, ez utóbbi pedig meg rövidülve kijovó, kijov, kiov voltak. A csúszást, siklást kifejező szó a kunoknál ugyanis kij volt, de amely szónak ezen kívül még folyás értelme is volt, ami a kunoknál a kígyó csúszó, sikló, folyásszerű mozgását is jelentette. Mivel azonban a kígyó, főképp mérges volta miatt, már a legrégibb ősember gondolkodása szerint is a gonoszság megszemélyesítője és jelképe lett, ez fejti meg kaján vagy kiján = gonosz, álnok, rosszindulatú szavunkat, de amely szó eredeti értelme bizonyára szintén kígyó (kijon) volt. Ismerjük a kígyó biblia beli szerepét is, de e szavaink fejtik meg a szintén bibliabeli Kain vagy Kajin nevet is, amely bibliai testvérgyilkos nem is más, mint a gonoszság költői megszemélyesítése (míg az Abel név kétségtelenül a jó, ja, jav, jab, jámbor szavak valamely alakjából kellett keletkezzen. Tény, hogy e szavunk a törökben j-sítetlenül ejí = jó-nak hangzik). Törökül ma is kajín = gonosz, míg a finnben heijú jelent szintén gonoszat. Viszont az abesszíniai tigréi nyelvben kain = áruló. (Manfredo Camperis: "Manuale tigre-italiano”. Milano 1894. Manuali Hoepli.) Továbbá azaromo (galla) nyelvben kic = hurok, kelepce, gonosz csel, azt pedig szintén a Bibliából tudjuk, hogy a régiek fölfogása szerint a kígyó a Gonosz, az embereket megcsalja, rosszra téríti. Hogy pedig a hurok ugyanúgy szorít össze és fojtogat, mint áldozatát a kígyó, és hogy lesből is ugyanúgy vethető emberre, állatra, mint ahogyan a kígyó veti magát áldozatára, eléggé ismeretes, úgyhogy a hurok-kígyó-csel-kajánság összefüggés egészen magától értetődő dologként jelenik meg, de amiből egyúttal azt is látjuk, hogy mindez a Bibliánál sokkal régibb eszmetársulás, és hogy bizonyára az emberiség őskorából származó dolog. Ammianus történetíró jegyezte föl a hunokról, hogy a vetőhurkot harcban fegyverként használták. Tény, hogy ugyanezt az alföldi magyar csikósok, bizonyára főképp a kunok nagy ügyességgel használják ma is, és hogy a rohanó, félvad ménesből is a kívánt lovat a hurkot a szintén rohanó lovukról annak nyakába vetve, bármikor ki tudják fogni. Való igaz az is, hogy 1848-ban, szabadságharcunk idején az alföldi csikósok az osztrákok elleni harcokban a hurkot fegyverként szintén használták, úgy, hogy azt az ellenséges lovasra vetve ezt lováról lerántották. Az amerikai spanyol lovasok "lasso”-ja sem egyéb, mint az ilyen vetőhurok. Kiemelhetem, hogy az aromo kic szót az olasz szótár is a laccio (olvassad: laccso) és insidia = gonosz csel szavakkal fordítja.
Törökül kaj = siklás, csúszás, míg arabul haiji, szerbül guja = kígyó, azaz kijó. A kígyó sikló, csúszó, de egyúttal hajlongó mozgásával függ össze hajlik, hajlong szavunk, amelynek megfelelője a népünk ajkán ma is általános kajla és kajsza görbét, hajlottat jelentő szó is.
Ismerve azonban immár ezen kij-, hij-, haj szótövünk csúszás és siklás értelmét is, megállapíthatjuk, hogy hajó szavunk, valamint a török kaik = csolnak is e szótőből származik, amit még az is kétségtelenné tesz, hogy hajó szavunkat népünk hijó-nak ma is ejti, amely kiejtés tehát a kijó = sikló, csúszó, folyó értelemből való eredetét világosan mutatja. Másrészt tudjuk, hogy Sió egy folyónk (a Balaton tó lefolyása) neve, amely sió szó tehát nem más, mint a kió vagy hió szó szemere-besenyő kiejtése. (h helyett s hang, ami közismert nyelvi jelenség) Hozzátehetjük ezekhez, hogy olaszul scia (olvassad sía) a hajó után a vízen egy ideig látható csík neve, de hogy ide tartozik a siet, az olasz scivolare (olvassad: sivoláre = csúszni) , valamint az északi rokon népeinktől származott si = hótalp, hókorcsolya értelmű szó is.
Hogy a folyók kanyargó, kígyózó folyását az ősök a kígyóval szintén és igen természetesen összehasonlították, mutatja még az is, hogy ők költőileg bár a világot körülvevő végtelenséget tengernek is képzelték, de képzelték ugyanezt úgy is, hogy folyóként folyja a Földet körül, amely képzeletbeli folyóvizet azonban kígyóval is jelképezték, amely képzeletbeli óriási kígyót például a régi görögök Ladonnak is nevezték, amely név két görögországi folyó neve is, de így nevezték a görögök a világ végén lévő, regebeli Heszperidák Szigetén (Tündérek Szigetén) képzelt aranyalmafát őrző kígyót is. Berze Nagy János is írja az "Ethnographia” folyóiratban (1927. évfoly. 66. old.), hogy Ladon maga a tenger, „mely a világot bekeríti”, és hozzáteszi jegyzetben : „A Földet bekerítő Okeanosz-nak kígyóval való szimbolizálása, így a Pseudokallisthenesnél fennmaradott Nagy Sándor-regényben is.”
Meg kell azonban itt jegyeznem, hogy habár a kígyónak kún törzseink kultuszában valóban nagy szerepe volt, de hogy a görögök e regéjében a Ladon névben a kígyó és tenger, víz egy ős-török neve maradott fönn.
Szerintem tehát itt őseink egy regéjének különböző népek által átvett, de az ezredévek alatt hol így, hol amúgy elváltozott és összezavarodott töredékeivel van dolgunk. A "Heszperidák Szigete”, vagy "Kertje” is tulajdonképpen a Csallóköz volt, amely ősidőkben részben folyóágakkal, részben pedig végtelen mocsárvilággal volt körülvéve, sőt amidőn e sziget még a Duna deltája volt, Alföldünk pedig még tenger, akkor tehát részben tenger is határolta, és a mocsárvilág egyik oldalon tengerbe ment át. Úgy e tengerben mint a mocsarakban pedig valamikor az óriáshüllők is éltek, amelyek miatt a szigetet annál nehezebb lehetett megközelíteni. Úgyhogy a legrégibb időkben az e szigeteken élő, még egészen kezdetleges őseink ezeken kívüli más világot sokáig még nem is ismertek, vagyis szerintük szigeteiken kívül mintha más föld nem is létezett volna, csak végtelen víz, amelyet tehát egészen természetesen folyónak is képzeltek, de egyúttal végtelen tengernek is, amely tehát világukat körülfolyja. Később azután, amikor már magas szellemi műveltséget értek el, megtudták, fölismerték a valóságot is, de azért költői regéikben, költeményeikben, költői beszédben továbbra is megtartották a világnak a Végtelenség Tengerében, az Örökkévalóságban szigetként való jelképezését, amely tengerről pedig továbbra is úgy regélték, mintha az folyna, és a világot, önmagába örökkön örökké visszatérve folyná körül, majd e folyót természetszerűen a folyáshoz hasonló mozgású kígyóval is jelképezték, amely kígyó a világot, azaz a szigetet mintegy őrizi is. Mivel pedig regéikben őseink később a Csallóköz szigetét Tündér Ilona és tündérei szigetének, hazájának is képzelték, amely szigeten a regebeli Aranyalmafa is állott, így utóbb a kígyó, avagy az őstenger sárkánya e fa őrizője is lett, éspedig azért is, mert későbben a mesterségesen készülő arany levelű vagy aranyalmákat viselő e szent kultuszfát az idegen népek elhatalmasodása s a szellemi hanyatlás beállta következtében tolvajlás, rablás ellen már őrizni is valóban kellett.
Az Aszteasz régi görög vázafestő képéről vett föntebbi rajzon csak a fát és a kígyót rajzoltam oda, de az eredeti képen tündérek is vannak föltüntetve, akik közül az egyik csészét, valószínűleg tejjel, nyújt a kígyónak, hogy figyelmét elterelje, míg a másik oldalon egy másik tündér az almákat szedi és Heraklesznek adogatja, aki a rege szerint azért jött, hogy ilyen almákat lopjon. Hasonló meseindíték számtalan népmesénkben is van, azt pedig már láttuk, hogy Heraklesz azonos a mi Napistenünkkel, azaz regebeli ősatyánkkal és így ezen egész indíték egy származékát kell fölismernünk a biblia beli Ádám-Éva hitregében is: Aranyalmafa, ennek titkos gyümölcse, amelyből a nő mégis szed és a férfinak adja, a fára pedig kígyó van föltekeredve. De föl kell egyúttal azt is ismernünk, hogy mind ezen szóban lévő regeindítékok a mi őseink regéi változataiból származnak.
Minden esetre azonban bizonyos, hogy kezdetleges korunkban őseink is, mint minden kezdetleges nép, Földünket, világunkat még laposnak, azaz mintegy kétdimenziós kiterjedésűnek képzelték, és csak utóbb, a már igen magas szellemi műveltségük korában, amikor tudásban, természetismeretben talán mai tudásunkat, ismereteinket is fölülmúlták volt, és tudták már azt is, hogy a Mindenség, azaz a "Végtelenség Tengere” tulajdonképpen minden irányban, vagyis három kiterjedésesen (háromdimenziósan) veszi körül nem lapos, hanem gömb alakú Földünket, csak akkor válott nálunk a lapos, azaz két kiterjedéses világkép csupán költői jelképezéssé, de amely jelképezést továbbra is használták, és a Világvégtelenséget tehát tengerrel továbbra is jelképezték, és azt "tenger”-nek továbbra is nevezték. Ezért jelent a török nyelvekben ma is tengiz, tingisz Eget, a szumerben pedig dengirra jelent Eget és Világvégtelenséget, mennyei óceánt. E jelképezés azért volt igen természetes, mert a beláthatatlan tenger a végtelenség jelképezésére igen alkalmas volt, és mivel a Földet kígyóval körülvettnek képzelni két kiterjedésesen megfelelőbb volt, mint három kiterjedésesen.
Majd a regék összezavarodásával a különböző népek a dolgot úgy is kezdték képzelni, hogy az örök Végtelenség Tengere innenső partja az emberek világa, de hogy túlsó partja nincsen, mert ott a végtelenség van, vagyis az óceán, az Okeanosz, amelyben csak a Heszperidák Szigete, Boldogok Szigete, Tündérország van, amiben azonban a Csallóköz elhomályosodott emlékezete maradott fönn.
Például Homerosz szerint Ókeanosz (hosszú, azaz, ω-val) a világot körülfolyó őstenger, amely örökké, körben, önmagába tér vissza. Holott tehát, amint említém, a Ladon név őstörök, de ezen Ókeanosz névben találjuk föl ismét a kígyó kún nevét, valamint tehát a folyás és az Őstenger nevét is. Tudjuk ugyanis, hogy nyelvünkben ó = régi, ősrégi (antiquus). Egészen világos tehát, hogy Ó-Keán vagy Ó-Keján = Ős-Kígyó és Ős-Folyó, míg az -osz csak a görög végzés. Ehhez csupán azt kell itt még hozzátennem, hogy a régi görögök is szokták volt az örökkévalóságot farkába harapó kígyóval, azaz tehát önmagába visszatérővel, tehát körrel, karikával jelképezni, azért mert a körnek nincsen kezdete sem vége. Csakhogy az ősmagyarok képezték örök szavukat a régi ör, örő (romlottan örv) = karika szavunkból. Pontos párhuzama ennek az, hogy a magyarban ezen ör szónak megvan öv változata is, de amelynek megfelel a latin aeviternus, aevum = örök, igen hosszú idő, az olasz evo = hosszú idő, kor és a német ewig = örök. De világos, hogy a magyar év szó is a kört jelentő öv szavunkkal úgy szóalakilag mint értelmileg is azonos, mert hiszen minden év egy önmagába visszatérő kör, de nem csak eszmeileg, hanem a valóságban is, mert minden év egy Földünknek a Nap körül megfutott köre, vagyis egy kora, egy öve. De ismét csak a magyarban azonosak a kör és kor szavak. Viszont ha őseink az év és öv szavakat azonosnak képzelték, úgy ez azt jelenti, hogy tudták, miszerint a Föld kering a Nap körül, és hogy egy év alatt tesz meg a Nap körül egy önmagába visszatérő kört, és így örökké ! Hogy pedig az év és öv szavaink egyező alakja nem véletlen, bizonyítja az, hogy pontos párhuzama a latinban is megvan, ahol annus = év, anulus = karika. Csakhogy a rómaiak az év igazi kör voltát már nem tudták !
Említettem föntebb a kigyó szó régi, kiov, kiovo és kiovon alakját. Ezt pontosabban is meg kell okolnom. Ugyanis miként a kigyó azaz kijó szavunk egy kij, kijik = csúsz, csúszik, szóból származott, ugyanúgy származott eleven és halovány, továbbá ingovány szavunk is az él, élet, és hal, halál, továbbá inog, ingás szavainkból, vagyis tehát mai -ő, -ó képzőnknek régen nem csak -on alakú kiejtése létezett, hanem még egy teljesebb alakja is : -ven, -van és -even, -avan, amely képzőnk eredete tehát a van szavunk, ami szerint elven, halovány, ingovány tulajdonképpen annyi mint élő-van, életben van, halvan, halálszerű színben van, ingásban van. Ezen legrégibb -van képző azután ezredévek alatt különféleképpen rövidült meg. Például a szumer nyelvben alava = szobor (Hommel fr. dr. "Geschichte Babiloniens u. Assiriens.” Berlin,1885. 251. oldal), amely szó tehát áll igénkből keletkezett, és tulajdonképpen álló jelentésű volt, de már az -n elmaradásával. Hogy pedig e szumer szó kétségtelenül áll igénkből keletkezett, bizonyítja pontos latin és olasz párhuzama : stare = állani, statua = szobor. Más példa : ásó szavunk természetesen az ás, ásni igénkből származott. E szót átvették a szerbek, de asovnak mondják, amiből az következik, hogy ezt a magyarság oly részétől és oly régi időben vették át, amikor ennél is e szó még ásov-nak hangzott. Miután pedig földművelő szerszámról van szó, ez amellett is tanúskodik, hogy ezt a földművelő ősmagyarságtól a hegylakó, eredetileg csak állattenyésztő szerbek a földművelés eltanulásakor és e szerszám megismerésekor vették át. Viszont a szumer alava szóból meg az következtethető, hogy az újabb, már törökös nyelvű szumerek a magyarral még rokonabb ős-szumer nyelvből némely műveltségi szót örököltek. Igen valószínűnek tartom, hogy az oroszországi, de a kunok egykori országa területén álló igen régi Kiev városa nevében is kijó szavunk rejlik, mert a név tulajdonképpen Kijevnek ejtendő, és a lengyelek azt ma is Kijov-nak mondják, holott e várost a magyarok Rákóczi korában is még Kijó-nak nevezték. Az Égei tenger Khiosz szigete nevéről Bochardt Samuel ("Geographica Sacra”. Lugduni Batavorum, 1707.) megjegyezi, hogy a sziget e nevét egy ottani nagy kígyóról vette, holott ő bizonyára nem tudott magyarul, sem azt nem tudhatta, hogy a magyar nép a kígyót kiónak, kijónak ma is nevezi. Valószínű tehát, hogy a Khiosz névben az -sz csak görög végzés, annyival is inkább, hogy a sziget mai, bár görög nyelvű, lakossága azt ma is -sz nélkül Khio-nak nevezi. Nem kevésbé érdekes az olasz chiocciola (kioccsola) észak-olasz tájszólásokban chiozola (kiócola)nak is ejtett, csiga jelentésű szó, amelyből azt is következtethetni, hogy a csigavonal azaz a kacskaringó (spirál) neve a kunoknál szintén a kígyó kijó nevéből képeztetett, és valahogy kioz vagy kióc alakú lehetett. Összevág ezzel, hogy Velencétől nem messze egy város neve Chioggia (Kioddzsa), de amely nevet az ottani lakosság Chioza (Kioca)-nak ejti. Megjegyezhető még, hogy házatlan csiga is van, amelyet kióca-nak, azaz csúszócskának, kijóca-nak ma is nevezhetnénk. Azt hiszem tehát, hogy a fönti nevek ős-népeinktől származtak, az árja nyelvek elterjedése előtti régi időkből.[1]
Az -ava képzőt, amelynek nyomát tehát még a már eltörökösödött szumereknél is megtaláltuk, látjuk számos európai folyó nevében is. Ilyenek például Morava, Nisava és Dráva is. A Morava név értelme aligha volt más, mint morajló. A szerbiai Nisava mellett van Nis városa, amely már a rómaiak idejében is, amikor itt szlávok még nem voltak, Nissus, Naissus néven neveztetett, és Nisről tudjuk, hogy már Szent László királyunk korában is a balkáni besenyők fővárosa volt, de amelyet ekkor e királyunk elfoglalt volt. Nis mellett ma ott van egy Pecenjevci (Pecsenyévci) nevű falu, amely név értelme: besenyők, mivel tudjuk, hogy a szlávok a besenyőket pecsenevci, pecsenjegi néven nevezték. Ezen elnevezésben az -eg szótag bizonyára csak a mi többes számot jelentő -ők ragunk (besenyők), úgyhogy e falunév azt jelenti, hogy e faluban az elszlávosodás után is még besenyők éltek. A Dráva folyó szintén már a rómaiak idejében is, amidőn itt szlávok még nem voltak, a Dravus nevet viselte. Ismeretes, hogy a Dráva még a szabályozások után is, de azelőtt még inkább rendkívül kanyargós volt. Szerintem tehát igazi neve, az árja magánhangzó kihagyás előtt Doráva, Duráva, Turáva lehetett, és az őstörök dur, tur, tür, tor igéből származhatott, amelynek kör, kering és fordul értelme volt. Magyarul ma is tűr = csavar, térül = fordul, visszafordul. De olaszul is torcere = csavarni, tornare = visszatérni, németül drehen = csavarni, fordítani.
A fönti kún kapudíszeken azonban olyan alakokat is látunk, amelyek kutyafejű kígyót látszanak ábrázolni. Hogy azonban ez csak véletlen alakvegyülés-e, vagy volt a kunoknak ilyen regebeli azaz jelképes és képzeletbeli állata is, nem tudom. Mindenesetre néprajzi gyűjtőink hibája, hogy annak idején az ilyen és más mindenféle népművészetbeli indítékok felől a népet ki nem kérdezték, mert sokszor a legértelmetlenebbnek látszó magyarázatok, hagyományok is érdekesnél érdekesebb megfejtésekhez segíthetnek bennünket.
A Kunság címere szaladó kutya volt ("Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben”. Budapest, 1891. VII. köt. 236. oldal), vagyis tehát a kunok egykori szent és jelképes állata, amellyel a legrégibb ősidőkben még a Holdistent, utóbb a Napistent, azaz regebeli ősapjukat Hunort jelképezték volt. Sajnos a fönti műben nincsen megmondva, hogy az a Kis- avagy a Nagy-Kunság címere volt-e.
A kutya az embernek mindenesetre egyik legrégibb háziállata, de természetesen a hegylakó és vadászó népeknek tényleg a legelső és legrégibb háziállata is kellett legyen, de nem a síkságlakó és növényevő népeknek. Ilyen hegylakó és vadászó nép volt eredetileg a kún is.
A "Der Mensch und die Erde” (Berlin, 1911) című német műben Heller dr. tanár valóban azt írja, hogy az ember legelső háziállata a kutya volt, amit J. Stenstrup csontleletek alapján bizonyított be, amelyek egyúttal azt is tanúsítják, hogy az egy igen hegyes orrú komondorfaj volt. Amihez hozzáteszem, hogy olyan tehát, amilyen a kunok mai nagy komondor kutyája is, és amilyet a Kunsági kapukon is ábrázolva találtunk. De hozzá kell a föntihez tennem még azt is, hogy az ősember lakta barlangokban lelt csontok mindig csak hegylakó, vadászó és húsevő emberfajokról tesznek tanúságot, de nem a síkságlakó, növényevő és utóbb földművelővé fejlődő ősemberfajokról, márpedig ezek voltak a régibbek, csakhogy ezek csontjai, fa- és csonteszközei fönnmaradásához a síkságon a viszonyok nem voltak soha oly kedvezőek, mint a hegységek barlangjaiban voltak.
Az "Ethnographia” folyóirat 1903. évfolyama 256. oldalán Kraus Sámuel, idézve Roger Bacon "Opus majus” című művéből, közöli e sorokat : „A tatároknak ezen egész földe a Tanaistól az Ethiliáig a kunoké volt, akiket Csanglák-nak is neveztek, akik mindannyian földúlattak a tatárok által. Régente az egész Albániának nevezetetett. Itt nagy kutyák vannak, úgy hogy az oroszlánt is legyőzik, az ökröket pedig legyűrik, és az emberek szekér elébe is fogják őket. A Dunától egészen e földig laktak a kunok, akik mindannyian elpusztíttattak, kivéve azokat, akik a magyar birodalomba menekültek.” Tanais és Ethil = Don és Volga. Azt történelmünkből tudjuk, hogy a mongolok (akiket tévesen tatároknak is szoktak volt nevezni, azért mert a mongoloknak behódolt tatárok a mongolokhoz csatlakoztak) elől menekülve Kuten királyuk vezetése alatt Magyarországba jöttek és itt menedéket kaptak, akiktől a mai két Kunság népe nagy része származik. Látjuk, hogy a Kuten név tisztán kún alakú szó. Azt is mondja Roger Bacon, hogy a kunok a Duna folyamig is laktak. Ez alatt természetesen az oláhországi Al-Dunát kell értenünk, egészen a Fekete-Tengerig, mert tudjuk azt is, hogy Oláhország régen Kumániának, azaz Kunországnak is nevezetett, valamint hogy kereszténységre térésünk után e kunokkal mily sok harcunk volt, mivel ezek a mai Oláhországból Erdélybe és Magyarországra minduntalan betörve, nagy pusztításokat, rablásokat vittek véghez. Máskor meg a mi királyaink törtek be a kunok földére. A kunok és magyarok közötti nagy gyűlölködés fő oka pedig az volt, hogy a kunok a magyarokat, miután ezek kereszténységre tértek, árulóknak, és ősvallási fölfogásuk szerint tehát büntetendő, pusztítandó népségnek tekintették, másrészt a keresztény papság meg a magyarokat tanította a kunok ellen gyűlöletre, mint pogányok ellen, mint ahogy vakbuzgóan gyűlöletet hirdetett volt mindenütt minden nem keresztény nép ellen. Holott pedig azelőtt saját ősregéik szerint a kún és magyar egymást testvérnek tartotta, mivel Magyar és Hunor ikertestvérektől származtak, de amit most, a kunok szerint a magyarok megtagadtak. Tudjuk viszont azt is, hogy a német szászok Erdély Oláhország határa felőli betelepítése azért történt, hogy e határokat a kunok ellen biztosítsák, mivel a magyar és a székely nép, amely hiszen minduntalan "pogánylázadások”-ban tört ki, nem csak nem volt "megbízható”, hanem a már teljesen idegen vérű, mert csakis idegenből házasodó "magyar”, de magyarul már nem is tudó királyok, valamint az idegenből betelepedő urak ellen, a kunokkal szívesen szövetkezett is, éspedig nem csak a vallás miatt — mivel hiszen vallásos fanatizmust fajunk sohasem ismert — hanem főképp azért, mert a királyok nyugati mintára behozván a "nemesség” és "nem nemesség” intézményét, azaz tehát urak és szolgákét, vagyis az azelőtt szabad magyar népet most, szintén nyugati mintára, a helyhez kötött jobbágyság rabszolgaságába taszították. Eltörölték ezen kívül a nép szabad királyválasztási jogát, behozván, ezt is nyugati mintára, az „Isten kegyelméből” való, vagyis apáról fiúra örökösödő királyságot, és az ebből következő önkényuralmat, és ezáltal létrehozták azt is, ami ebből szintén önmagától következik: hogy a királyok elpuhult, degenerált, uralkodásra nem alkalmas, de kegyetlen indulatú egyének lettek. Történelmünkből azt is tudjuk, hogy azon időkben az urak, azaz a nemesek és földesurak, akiknek a leigázott nép fölött, azaz jobbágyaik fölött, élet-halál jog is adatott, mind idegenek voltak, főképp németek, azért mert törvénybe foglaltatott, hogy mindenben azoknak legyen több joguk, akik régebbi keresztények, és természetes, hogy a bejött idegen lovagok voltak a magyaroknál régebbi keresztények. A nemességet illetőleg tehát nem ok nélkül írja Kézai Simon, Kún László királyunk udvari papja, de már magyar ember, a magyarokról, hogy : „mind egy atyától és egy anyától származnak, hogy lehetne az egyiket nemesnek, a másikat nem nemesnek tartani ?” (Lássad műve magyar fordítását Császár Mihály : „Kézai Simon Magyar Krónikája”. Budapest, 1901.) Kézai tehát keresztény pap volta dacára is számontartotta az ősi hagyományt, amely szerint a magyarok mindnyájan Magortól és Tündér Ilonától származtak, csakhogy, habár ezt még meg is merte említeni, de Magorból és Hunorból már ő is közönséges vadászó, kalandozó legényeket, Tündér Ilonából pedig az "alánok” fejedelme leányát csinálta. Tudjuk, hogy azon időkben a kereszténység az ősi, költői, de "pogány” mondákat, regéket mindenütt ilyenképpen hamisította meg és rontotta el, sőt hiszen már a zsidók is a szumerek és szamáriaiak Szamás Napistenét, bár nagy erejű és hős, de mégis közönséges emberré alacsonyították le: Sámsonná.
Természetesen a Roger Bacon által említett Albánia alatt nem a mai Adria-Tenger melletti Albániát kell értenünk, hanem a Don folyótól a Kaspi Tengerig terjedőt, amelyet csak a rómaiak neveztek volt el Albániának, bizonyára a fehér kunok és ezek fehér viselete miatt, ugyanúgy, mint az Adria melletti Albániát is az albánokról, akik napjainkig is fehér abaposztó és fehér vászonruhában jártak, és fehér sapkát viseltek. Roger Bacon azt is mondja, hogy csangla néven is neveztettek a kunok. Igen jól tudjuk pedig, hogy a kún származású erdélyi (Barcaság és Hétfalu, továbbá Gyímesi Szoros) valamint a Moldovában és Oláhországban élő magyarul beszélő, de a közmagyar nyelvtől nagyon eltérő és egészen sajátságos éneklő nyelvjárású néptöredéket a székely magyarok ma is csángó néven nevezik, de ami tulajdonképpen nem igazi név, hanem éppen e sajátságos és éneklő hanglejtés miatt jött létre. A székelyek nyelvében ugyanis a csángatni szónak (amely a csönget, zenget szavaink közvetlen rokona) zajosan, értelmetlenül beszélni értelme van. Például : „Ne csángass!” annyi mint: „Ne zajongjál!”, vagy „Ne beszéljél értelmetlenségeket !” Ismeretes az is, hogy a csángómagyarok a cs, és zs hangok helyett mindig c, sz és z hangot ejtenek, valamint, hogy igen sok szó náluk j-sítve van. Példák: „Ijédesz sziliú” = Édes szőlő. „Odajazt ne akajsza, hogy a fogaszt leszakajsza!” Vagy : „Be megfutojsziám jauz ijünűőcke után!” = Be megfutkosám az ünőcske után ! Ünő = nőstényborjú, ha már nagyobb. A kiejtésbeli cs, 5 és zs hangok hiányáról és az éneklő beszédről a moldovai és oláhországi kún eredetű csángókat még nyelvi eloláhosodásuk után is sokáig fölismerhetni.
Mindennél azonban még sokkal érdekesebb Roger Bacon azon megjegyzése, hogy ezen csangla-kunoknál oly nagy kutyák voltak, hogy még ekébe és szekérbe is fogták azokat, holott hiszen tudjuk, hogy a Magyarországra menekült kunok utódainak máig is nagy, fehér, hegyespofájú és farkas alakú komondor kutyáik vannak, sőt amint láttuk, ez állat címerükben is ott van, bizonyára azért, mert őskorukban náluk ez volt a Holdisten jelképe, akitől ők magukat, mint regebeli ősatyjuktól származtatták. Láttuk azt is, hogy a finn nyelvben kun = Hold.
Említettem a kutya ezen magyar és latin, görög, német, canis, küon és Hund nevét, amelyek mind kún szócsoportbeli szavak. Ám a kutyát nem csak nevei hozzák a kunokkal közvetlen összefüggésbe, hanem a komondor, illetetve a farkas alakú kutyák egész teste minden vonala is, valamint fehér színe szintén egyezik a kunok szimbolikájával, amely, amint látandjuk, főképp ék alakokból és hegyes, tehát szintén ék alakokból képződő zegzugvonalakból állott. Brehm: "Tierleben” Leipzig, a "Bibliographisches Institut” 1925. évi kiadásában olvashatjuk, hogy északi tájakon előfordul teljesen fehér színű farkas is. Úgy a farkas, mint a komondor szőre egyenes lévén, ezért még ott is, ahol hosszabb is, a test körvonalainak zeg-zugosságot ad. Úgy a farkas, mint a komondor pofája hegyes, ék alakú, fülei is hegyesek, sőt néha szája széle is hátsó részén hegyes ék alakokba csipkézett, szemfogai ék alakúak, zápfogai pedig azon jellegzetes hármas ék alakot képezik, amilyeneket Erdélyben hímzéseken is látni, ma már inkább csak oláhoknál, de akik azt bizonyára a kunoktól örökölték, és amely hímzésmintát hegyeknek szokták nevezni, és amely minta hegyekre, sőt havas, sziklás, avagy fenyves hegyekre valóban emlékeztet is. A kutya, valamint a farkas is ragadozó, harcias és húsevő, amilyenek hiszen a kunok is voltak.
Mi, ismerve immár a kún dolgokat, érdekesnek kell találjuk azt is, hogy a kutya és farkas éjszaka teliholdkor ugatni, azaz tulajdonképpen üvölteni szokott. És vajon miért hát éppen a Holdra ? Holott mi már tudjuk, hogy úgy a Hold, mint a kutya a kunok vallásos kultuszában különösen szerepelt. És miért van az, hogy amikor a kutya a Holdra üvölt, fejét magasra tartja, és ezáltal teste körvonala pontosan az ék alakját veszi föl ? Holott hiszen az ék a kunok vallásos jelképe volt...
Elmondottam már, hogy a kunok még akkor is, amikor már náluk a Hold tiszteletet mindinkább a Nap tisztelet kezdé fölváltani, még akkor is a rombolóelv követői maradtak. Nos, olvastam arról, hogy népünk azt tartja, miszerint a Hold fénye állatnak, embernek ártalmas, hogy nem jó a Hold fényének kitéve aludni, mert az egészségünknek ártani fog. Tudományos kísérletek által pedig állítólag beigazolódott, hogy némely dolog, például a hús, vagy ugyanegy időben fogott, ugyanazon fajta hal gyorsabban romlik meg, ha a szabadban éjjel a Hold fényének kitéve feküszik, mint ha oly helyen feküszik, ahol a holdfény nem esik rá. Tudományosan ezt azzal magyarázzák, hogy a Hold fénye csak visszaverődő fény, és tehát polarizált, amelynek a szerves anyagokra bomlasztó hatása van. Nem lehetetlen tehát, hogy a kutya a Hold fénye e káros hatását illetőleg más állatoknál érzékenyebb, és hogy tehát ezért teliholdkor, vagyis erősebb holdfénynél valamilyen fájdalmat érez. Hogy némely állatnak, például a kutyának is, valamely olyan érzéke van, amely az embernek nincsen, avagy csak ritka, kivételes egyéneknél van meg, hogy bizonyos vészt, bajt, mint például földrengés, avagy a kutya gazdáját fenyegető veszedelem, annak bekövetkezendő halála, a kutyára már előre hat, azt ez már előre megérzi. Ismeretes ugyanis, hogy a kutyák ilyenkor is, előre, kísértetiesen üvölteni kezdenek, ugyanolyan kísértetiesen és fájdalmasan, mint amikor nagyon éhesek. Népünk ilyenkor azt szokta mondani, hogy „a vesztét érzi”, avagy hogy „a gazdája vesztét érzi”.
Eléggé meglepő dolog tehát mindezek után az is, hogy például a cápa, különösen pedig a cápák közül a legveszedelmesebb, az úgynevezett "emberevő cápa” vagy "kékcápa” (Careharias glaucus) vagyis a tengerek e valóságos farkasa, amelynek háta kék, hasa pedig fehér, nem csak e színeiben, hanem egész teste vonalaival, különösen pedig hegyes, ék alakú fejével szintén tökéletesen illik a kún vonalritmusba, sőt még fogai is lapos, de hegyes ék alakúak, éleik borotva élesek, és némely fajtánál még fűrészesen csipkézettek is (e rajzon: 3), ezen kívül az őskori cápák fogai még ugyanolyan hármas alakúak is (a rajzon: 2), mint a kutya és farkas fogai. Mindezzel pedig összevág az, hogy az olaszban pescecane (pessekáne) = cápa, de szó szerint = kutya-hal. Németül viszont Hai (háj) = cápa. És hát mi más e német szó, mint a magyar, azaz kún kaján, kijó, hajó, és az arab nyelvben is meglévő haiji = kígyó szavak egy változata, amely szavak mind kún alakúak, és a kunok vallásos szimbolikájában, kultuszában szereplő dolgokat jelentenek.
Ismét és ismét láthatjuk tehát, hogy mind az elmondott csodálatos egyezések nem alapulhatnak véletlenségen, és hogy tehát a kunok ősvallása sem volt valamilyen mondvacsinált, kigondolt, ember összeállította dolog, amilyenek a mai prófétai vallások, sem pedig csak babonás hiedelmeken alapuló, habár később, a hanyatlás idején belőle miegymás már babonává is süllyedett, hanem hogy igenis az örök Természet törvényein alapult, de olyan törvényein, amelyeket íme, mi ma sejtünk de még nem ismertünk újra meg, valamint látjuk azt is, hogy mindez a nyelvben, de fölismerhetően már csakis a magyar nyelvben fejeződik ki. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar nyelv ismerete és figyelembe vétele nélkül ez irányban eredményesen nem kutathatunk. Mivel pedig eddig a magyart csak keverék nyelvnek tartották és figyelmen kívül hagyták, azért az itt elmondott és sok elmondandó dolgok nyomára pedig senki sem jöhetett, aminthogy a magyar nyelv és néprajz nélkül én sem tudhattam volna meg soha mindebből semmit.
Tény, hogy ékek ismétlődése zegzug vonalat képez. Tény, hogy a magas havasok vonalai lényegükben ékek, és zegzug vonalakat képeznek azért, mert itt a hideg (a hid szótő is kún alakú), a fagy hasogatja, tördeli a sziklát azáltal, hogy a víz a legkisebb repedésbe is beszivárogva, ha ott megfagy, a legkeményebb sziklát is széthasít ja, de ugyanitt növényzet már alig lévén, földanyag is alig képződhet, és ami képződik is, víz, hó, jégár, lavina viszi le a völgyekbe. Ellenben például a magyarok lakta tájakon, ha hegy, domb van is, az is mind lágy vonalú, gömbölyödő alakulatú, uralkodó színük a zöld, a kunok őshazájáé azonban a fehér: a hó színe, távolról nézve kékes, a kunok e másik színe.
Tény az is, hogy a havas hegységek kevésbé magas részei jellegzetes növénye a tűlevelű fenyő, amelynek pedig vonal ritmusa szintén a kún kultuszbeli dolgok közé illik. (E rajzon 1, 2, 3, 4, 6). A legtöbb fenyő egészében is ék alakú, amiért is a fenyőfélék latin neve coniferae lett, mivel latinul conus, cuneus (kónusz, kúneusz) = kúp, ék. Az őskunok három-hatos számrendszer szerint számoltak, a fenyő pedig alakzata minden részletében is a kún vonalritmusba illik, mert zöldje tű alakokból áll, minden galya hármasan ágazódik (1,2,6), körvonalai pedig, bár a különböző fajtáknál más-másképpen, de mindig zegzug vonalakat, vagyis ékalak sorozatokat képez, ami stiIizáltan ábrázolva igen szépen ki is emelhető (1,3,4). Külön kiemelendő még az is, hogy a fenyőfélék törzséből mindig egyenlő magasságban lévő, azaz tehát központból sugárzóan, és mint egyemeletenként hat-hat ág indul ki, úgy ahogyan azt a fönti rajzon az 5. szám alatt látjuk föltüntetve.
Elmondottam, hogy a magyarok szent érce az arany volt, viszont a kunoknak ugyanilyen szent és vallásos tiszteletben is részesülő érce volt az ezüst. Ezt ők fényes fehérsége miatt az ezüstösen fehér Holddal hasonlították össze, ugyanúgy, mint a magyarok az aranyat a Nappal. Tudjuk, hogy mai napig is az aranyat kicsiny, a Napot, azaz Apollón Napistent ábrázoló bélyegzéssel szokás megjelölni, az ezüstöt pedig ugyanilyen, de a Holdat, azaz Diána Holdistennőt ábrázoló bélyegzéssel. Meglepő tény tehát, hogy természetes jegecesedésében az ezüst teljesen fenyőághoz hasonló alakulatokban fordult elő. (A mellékelt rajzon a: "Der Mensch und ide Erde”. V. kötet. 128. oldal utáni színes táblán, b: "Meyers Lexikon”. 342. oldal utáni színes táblán.)
A föntebbi rajzon a 7-12. számú ábrázolatokon a fehér hójegecek legfőbb, de a Természetben ezernyi változatban előforduló alakulatát mutatom be, amelyek mindig csak nehány milliméternyi nagyságúak. A 7. számú, egyszerű háromszög, azaz ék alak csak ritkán fordul elő, valamivel gyakoribb a 8. számú, a hatszög alakú, míg a többit nagyobb hidegben az ilyenkor fehér porként, azaz kicsiny jegecekben (kristályokban) hulló hóban gyakran megfigyelhetjük és megcsodálhatjuk nagyítóüveg segítségével e csillagocskák szépségét. Alapalakjuk mindig a hatágú csillag, a hármasan ágazódó fenyőgally és a hatszög, valamint az ezen alakulatok megszámlálhatatlan változatokbani egyesülése. És íme, mindez ismét a kún dolgok vonalritmusába illik ! Említettem már azt is, hogy őseinknél a páratlan számok hímneműeknek, a párosak nőneműeknek voltak fölfogva. Ha tehát a három, azaz páratlan oldalú háromszög, vagyis az ékalak a hímséget jelképezte, akkor magától értetődő, hogy hatoldalú hatszög alak meg nőiségi jelkép kellett legyen. A hócsillagokhoz hasonló, de néha fél- vagy egész méternyi átmérőjű, de csak legföljebb egy centiméternyi vastagságú jégcsillagok néha a teljesen csöndes sima vízfelületen is képződnek. Ez igen ritka jelenség, de egyszer magamnak is volt alkalmam megfigyelhetni. Ugyanis a Cattarói Öbölben (Dél-Dalmácia) ennek belső részében, amely magas hegyek között feküszik, Sztolivo falu télen e környező hegyek miatt a Napot hónapokig nem látja, úgyhogy itt némelykor ezért olyan hideg van, hogy a falu előtt a tenger befagy. E helyen egyszer teljes szélcsöndben csolnakon járva láttam ilyen nagy jég csillagokat a víz színén, amelyek a haladó csolnak előtt zizegve törtek össze. Alkatukkal mind a fönti rajz 9. és 10. számára hasonlítottak.
Miként a tulajdonképpeni magyarok szent színei ősidők óta a piros, fehér és zöld voltak, úgy a kunokéi a fehér és kék, értve természetesen itt csak a fehér kunokat. E két szín a hó és jég és a víz színei. De ezek a kunok őshazája: a magas, havas hegyek, a havasok világa, színei is. Közelből a fehér hó, távolból a fehéren és kékesen a kék Égre rajzolódó, fehér felhők közé emelkedő ködös hegycsúcsok. (Köd szavunk is tisztán kún alakú szó, habár lágyult d hanggal.) De a kunok e kék színe soha sem a melegebb, vagyis a lila felé hajló kék volt, hanem a teljesen hideg, tiszta kék, avagy az inkább a zöld felé hajló, amilyen nagyobb tömegben a víz és jég színe is.
Hogy vannak "hideg” színek (kék, zöld, fehér) és "meleg” színek (piros, narancs-sárga) eléggé ismeretes, de nem ismeretes, hogy ugyanúgy hideg hangok és meleg hangok is vannak, hogy a hidegnek magas hangok, a melegnek a mély hangok felelnek meg, de értve itt nem a zenei hangokat, hanem az emberi beszéd magánhangzó hangjait. Szerintem tehát az i, ü, é hangok hidegek, holott az a, o, ö hangok melegek, vagyis előbbiek hidegség kifejezői, utóbbiak melegségéi, míg á, u, e határozatlanok, közepesek. Mi több, szerintem az ősök valamikor, ősrégi időben ezt így vagy már tudták, vagy legalábbis érezték, és hogy ez az emberi beszédben is kifejeződött volt, amit még ma is, a sok ezredéven át történt zavarok dacára is, még megállapíthatunk, csakhogy ez is csak a magyar nyelv segítségével lehetséges, azért mert csak ebben az összezavarodás még nem oly nagy mértékű, mint más nyelvekben. Hogy az árja nyelvekben a zavar már ilyen nagymérvű, mutatja az is, hogy például ugyanazon szó ma az olaszban caldo (káldo) = meleg, holott a németben kalt = hideg. Állításom alátámasztásául szavakat alább táblázatszerűen is összeállítok, de előrebocsátom, hogy itt is „a végletek érintkeznek”, vagyis hogy amint a fehér a hidegség színe is, de a legmagasabb izzás színe is fehér, ugyanúgy az i hang a hidegségnek felel meg, de megfelel a legmagasabb izzásnak is.
hideg latinul: frigidus, görögül üszükosz, oromo: dilala
hűvös németül: kühl
víz görögül: hüdrósz, oromo: biszan
jég görögül krisztallosz, északi germán: iz, ma romlottan már ájz, szláv: léd
tél szláv: zima, jelent hideget is, oromo: dilala = hideg, fagy
dér
hó görögül khion
fagy
Látjuk tehát, hogy még a mai magyar nyelv ben is, kettő kivételével az összes a hidegségre vonatkozó szavak szótöve i, ü, é magánhangzókkal ejtődik, vagyis tehát a hideg hangokkal, de még e kettő közül is, a görög khion = hó azt bizonyítja, hogy ősnyelvünkben, amelyből a régi görögök e szavunkat örökölték, a hó szavunk is még khion vagy hion-nak hangzott. Volna még a zúzmara és zimankó szavunk, de úgy lehet, ezek újabbak a szlávból származtak, habár azért a zí hideget jelentő szótő, még mindig származhatott ősnyelvünkből a szlávba, illetve hogy a kún kiejtésű hí hideget jelentő szótövünket volt valamikor szemere és besenyő törzseinknél (akik a h és k hang helyett sokszor sz, s, z hangot ejtettek) szí, zí kiejtése is. Látjuk még azt is, hogy az árja nyelvekben, még ha a szavakat több nyelvből szedjük is össze, még akkor is csak bajosan lehet nehány oly szót összekeresni, amelyekben a hidegséget valóban az í, ü és é hangok jelölik. A már többször említett afrikai oromo nyelvben bíszan = víz, amely szó első szótagja kétségtelenül a mi víz szavunkkal azonos és szintén í magánhangzós, míg a második szótag az -an csak a nőiséget jelentő toldás. De miután e szó már két szótagú, tehát összetett szó, kétségtelen, hogy a mi egytagú szavunknál újabb keletű, ha sok ezredéves is. A víz szót a hidegséget jelentő szavak közé azért kell tennünk, mert a víz az anyagok közt a leghidegebb természetű. Egyenlő környezeti hőmérsékletben tapintásra mindig a vizet érezzük leghidegebbnek, aminek oka az, hogy a víznek van fölmelegedéshez a legtöbb melegre szüksége. Vagyis hogy például egy kilogramm víz hőmérsékletének egy fokkal följebb emeléséhez több melegségre van szükség, mint bármely más anyag hőmérséklete ugyanennyi emeléséhez. Az anyagok e tulajdonságát fajmelegnek nevezzük, ugyanúgy, mint ahogy az anyagok önsúlyát fajsúlynak. Ha egy szobában mondjuk a levegő hőmérséklete 15 fok, akkor ha ott faanyagot érintünk, ezt nem érezendjük hidegnek, ha márványt érintünk, ezt már hidegnek érezendjük, de leghidegebbnek a vizet, azért mert a víz fajmelege a legalacsonyabb. E jelenséget tehát már őseink is észlelvén, ezért kapott náluk a víz hideg í hangot tartalmazó nevet.
A hőségre, vagy is a magas hőfokra vonatkozó szavak a magyarban meleg magánhangzókkal ejtődnek :
hő tűzkivéve a forró és meleg szavunkat, amelyek bár a közepes o és e hangokkal ejtődnek, de amely két hang, bár közepes, de mégis inkább a meleg felé hajló. (Ellentétben az u-val, amely a hideg felé hajló) Viszont tűz és süt szavunk (amelyek egymásnak megfordítását is képezik) már az igen magas hőfokot jelentik, vagyis az i-vel rokon ü hanggal ejtve már a végletek érintkezése felé közelítenek, míg a legmagasabb hő fokokat is jelentő izzás szavunk i hangja már teljesen a véglet érintkezést fejezi ki, mivel ez egyúttal a leghidegebb hang is. Ismeretes, hogy az igen nagy hidegség érintése ugyanolyan égett sebet okoz, mint tüzesen izzó tárgy érintése.
fől süt
meleg izzik
forr
Az árja nyelvekben a melegséget és hidegséget jelentő szavakban tehát törvényszerűséget nem találunk, de maradványként itt mégis megemlíthető a német glühen ige, amelynek jelentése izzás és az i-vel rokon ü-vel ejtődik.
Mind az eddig megismertek után már magától értetődőnek fogjuk tartani, hogy a kunok szent virágai, miként a magyaroknál a gyöngyvirág, úgy náluk a fehér, hatszirmú és csillag alakú virágok kellett legyenek, és hogy náluk ezek voltak a Föld- és Víz-istennőjük, akit ők Temisének neveztek, szent jelképei. Tudjuk, hogy némely nárciszféle különösen a magas fennsíkok rétein, főképp vizek mellett terem, valamint, hogy a szintén csillag alakú és fehér havasi gyopár (németül Edelweiss) a magas, sziklás hegységek egyik virága. De a nőiség egyik jelképe volt a kunoknál a fenyő is, mivel ez, amint láttuk, mindig hatágú, de ezen kívül magvait is tobozokban, tehát együttes sokaságban termi.
A kunoknál ezen Temise Istennőjük tehát a magyarok Tündér Ilonájának megfelelő nőistenség volt és akit ők hitregéikben szintén ősanyjuknak is tekintettek, de akit ők főképp vízistennői megnyilvánulásában tiszteltek és Tündér Temisének, de úgylehet Etil, Etel alakú nevekben is neveztek, ahogy régen a Volga is neveztetett. Őseinknél a víz nőiségként volt fölfogva, s neve a kunoknál egyrészt net, nit, nut, met, mut, mat alakú szó volt, bár volt a víznek úgy látszik még hid, hüt alakú neve is. Az előbbi a magyarban a nedves és nád, valamint a régebbi nedű = folyadék és a nád szavakban maradott fönn, amely vizinövény természetesen szintén a nőiség egyik jelképe volt, úgy mint a többi fűféle is, mivel ezek is termésüket mind kalászszerű alakulatban hozzák, amelyben tehát sok mag van együtt. Az említett szóalak nyomát a latinban is megtaláljuk, amelyben madeo, madidus, mador jelent nedvességet, és amely szó hiszen — mivel az n és m hang egymássali könnyű fölcserélődése ismeretes — a magyar ned szótővel azonos. Másrészt az egyik mássalhangzó elmaradásával a ne, né, nő asszonyt, nőt jelentő szót kapjuk, de az oromo nyelvben nadde és niti ma is nőt, feleséget, asszonyt jelent. Az egyiptomi mythologiában pedig Nut, más nevén Neit istennő az ős-nőiség és az ős-víz, ős-nedvesség istennője volt. Amely névvel azonban nem csak a magyar nedű (ma romlottan: nedv) szó, hanem a finnugor neite (Vámbéry Ármin: "A magyarok eredete”. 245. old.)[2] még inkább mint a föntebbi két oromó szó, azonosul. Hogy pedig ugyane szavak ma, na, nő, mat, met, mut kiejtései a legkülönbözőbb nyelvekben is nőt, anyát jelentenek, elég megemlítenünk, de fölemlíthetem itt a mi Temes folyónk nevét, a görögök Artemisz istennőjét, továbbá a Themse és a Tamar angolországi, valamint a számos Tana, Tanaisz, Don, Duna stb. folyóneveket is. Mindezek a legszorosabban összefüggenek a görög A-thene nevével (a névelővel), aki azonos az egyiptomiak Neit istennőjével, és akit tudvalévőleg a görögök is jelképeztek volt tehén-nel; a tehén, azaz tulajdonképpen teién, teien szavunk pedig a neit szónak csak megfordított alakja. Hogy az Athéné név kezdő a hangja csak névelő, tanúsítja azon tény, hogy őt különböző kultuszhelyein a görögök még Tanaisz, Tanait, Tanith nevek alatt is tisztelték. (Movers F.: "Die Phönizier.” 1. köt. 615. old.) De ugyanígy van ez Artemisz nevével is (ar = az), aki azonos volt a tehénnel, de még üsző, azaz szűz tehénnel szintén jelképezett egyiptomi Izisz Istennővei, akit az egyiptomiak Sziszi, Ezi nevek alatt tiszteltek. De a tudósok azt is megállapították, hogy az egyiptomi Neit kétségtelenül azonos Athénével, valamint a líbiaiak Tehenu vagy Tahenu istennőjével is, aki ugyanúgy mint Athene is, tehénnel jelképeztetett. (Brugsch Heinrich dr.: "Geshichte Aegyptens”, "Religion und Mythologie der Aegypter” és "Die Aegyptologie”.)
Bár a kunok legrégibb háziállata kétségtelenül a kutya volt, később azonban, amikor a fehér kunok már nem csak a magas hegyeken, hanem ezek völgyeiben és fennsíkokon is laktak, háziállatuk lett a tehén is, valamint később, amint látandjuk, a ló is, a fehér kunoknál természetesen a fehér tehén és a fehér ló.
Az eddig elmondottakból következtethetjük, hogy a fehér kunok díszítményei az eddig is már bemutatottakon kívül még az alább föltüntetett indítékokból is állottak, mint amelyekről látjuk, hogy a magyarok gömbölyded indítékaival ellentétben a kunok a szögletes, hegyes alakulatokat kedvelték, ami természetszerűleg származott onnan, hogy a magyarok vallásos alapjelképe a gömb volt, a kunoké pedig az ék. Másrészt a g, gy, d hangokban való lágyaknak, a k és t ellenben keményekül érződnek, aminek megfelel az, hogy a gömbölyded alakoknak is a g és gy hangokat érezzük megfelelőnek, a szögletes alakoknak pedig a k és t hangokat. Tény pedig, hogy a természetben az arany többnyire gömbölyded, bár szabálytalan alakú, úgynevezett gyömrőkben fordul elő, holott a kövek inkább vagy szögletes darabokra törve, vagy sokszor szép, de mindig szögletes jegecekben is találhatók, mi több, hiszen föntebb láttuk, hogy az ezüst is fenyőgallyszerű, tehát szintén szögletes alakulatokban található.
Említettem föntebb a magyar törzsbeli dolgokkal kapcsolatban a magyar vonal- és alakritmusba illő cumulus-felhőket, valamint ismertettem az ősmagyarok naptiszteletét. Tény, hogy cumulus-felhőket főképp nappal, ragyogó napfény mellett láthatunk az Égen, míg éjszaka és holdfény mellett mindinkább a stratus felhőket látjuk. Természetesen vannak ilyenek az Égen nappal is, de mégsem oly gyakran, mint éjszaka, úgyhogy a holdvilágos éjszakák jellegzetes felhői mégis a sávszerűen az Égre rajzolódó stratus-felhők. A magyar törzsek naptiszteletéről valamint az őskunok holdtiszteletéről pedig még írnom kellend. És íme, miként a cumulus felhők a magyar vonal- és alakritmusba illenek, ugyanúgy illenek a stratus-felhők a kún vonal- és alak-ritmusba, sőt ezeket kún vonal ritmus szerint, amint azt az előző rajzon láthatjuk, rajzolva igen szépen stilizálhatjuk, éspedig azért, mert e ritmusba igen jól illenek.
Holott a régi népek a vizet leginkább vízszintes hullámvonalakkal szokták volt ábrázolni, az egyiptomiak ezt mindig függőlegesen vezetett sarkas zegzug vonalakkal ábrázolták, vagyis kún vonalritmus szerint. Igen valószínűnek is tartom, hogy ezt valamely ősrégi kún néptől örökölték, és amely ábrázolásmód alighanem a tükröződés jelensége olyan alakja utánozásából származott, amilyet az egyik előző rajzon látunk.
Erdélyben csángó-magyaroknál, valamint oláhoknál úgy viseletekben mint különféle hímzésekben sok kún dolgot láttam. Az oláhoktól tudjuk, hogy sokáig voltak a kunok uralma alatt, kún műveltség hatása alatt éltek, sőt nagyrészük csak a kereszténységben eloláhosodott kún. Föltűntek nekem bőrködmönökön és bundákon különösen Brassó vidékén úgy oláhoknál mint a hétfalusi és a Gyímesi Szorosbeli csángóknál a csupa ékalakból álló hímzett díszek, habár e ruhadarabokon már újabban, vagyis azon időben, amelyben Erdélyben éltem, e ködmönökön és bundákon is már megjelentek a mai általános magyar virágos hímzések; láttam azonban régi darabokat, amelyeken ilyenek még nem voltak. Viszont a szűcsök, valamint a más mesteremberek is az oláhok között nem csak Erdélyben, de Oláhországban is régebben kizárólag magyarok, székelyek voltak, vagy pedig csángók, azaz tehát tulajdonképpen kunok. Mindezen mesteremberek idővel eloláhosodtak, de készítményeik, művészetük az maradott, ami volt, és igen jól látszik minden művükön, hogy nem a rómaiaktól származik.
Ugyancsak Brassó környékjén láttam oláhokon gyönyörűen, kún módra kihímezett ingeket. E vidéken az oláhok viselete nem is más, mint kún viselet. Ez ingek részben kék és fekete hímzéssel, részben pedig ezüstfonállal, ezüst szironnyal (szirony régibb nyelvünkben és népében ma is = igen keskeny, hosszú, hajlékony ezüst vagy bőrszallag, amelyet vászonba vagy bőrbe tűzdelve, ezáltal képeznek hímzésszerű díszeket; a bőrszironyok színesre is festettek) gazdagon díszítettek voltak. De láttam sok olyat is, amelyen a dísz kemény ezüst lemezkékből készült. Az egyes lemezkék vagy pikkelyek, rombusz alakúak voltak (a rajzon a), de két hegyesebb végüket behajtva ezeket a vásznon átszúrták és visszahajlították, hogy ki ne eshessenek. A vászon felületén ilyenképpen a pikkelyekből különféle mintázatok voltak alakítva, de ezek főképp ék-, hatszög-, négyszög- vagy rombusz alakúak voltak, vagy pedig zegzugvonalakat és fenyőgalyszerű 
alakzatokat képeztek. Az így díszített ingek a napfényben gyönyörűen csillogtak-villogtak, vásznuk pedig szép, nehéz redőkbe esett. Ahol ritkásan voltak alkalmazva, ott tökéletesen kígyóbőrre hasonlítottak (ide teszek egy darab igazi kígyóbőrt, a fönti rajzon: b) ahol pedig egészen sűrűn voltak (a rajzon: c), ott valósággal páncélzatul is szolgálhattak. El is képzelhetjük, hogy őseink ilyenképpen, a pikkelyeket erősebb bőrre alkalmazva, könnyű páncélzatot is készítettek, amely különösen ha a kis fönnmaradó rések mögé még belül is alkalmaztak kisebb lemezeket is, páncélzatul igen megfelelő volt.
Az ilyen ingekhez a nép télen ma is hegyes, fehér vagy fekete bárány bőr süveget, nyáron pedig fekete kalapot visel, de ennek helyén régen bizonyára kunsüveg volt.
Ugyanezen nagy, fehér kún inget némely vidéken ma is szokás mosáskor erősen kékíteni, úgy hogy ez, bár fehér, de haloványan hideg kékes árnyalatú is, vagy is látszik, hogy a meleg sárgásba játszó fehér színt nem szeretik, kerülni akarják, ami bizonyára szintén kún ízlés maradványa.
Az ing neve az olaszban camicia (kamicsa), aminek megfelel az újgörög kármisz, amely megvan az arabban, sőt még az oromoban is, amely szavak kám része pedig kún alakú. De szintén kún alakú a német Hemd = ing szó is, amelynek a nép nyelvében még Hemed, Hemet alakja is él. A magyar ing szó szintén kún alakúnak mondható, mivel a lágyult g hang helyett régen állhatott k is. Viszont népünk az inget ümög-nek nevezi, amely szó hogy régen hangozhatott hümög, hümöd alakúnak is, ezt igen valószínűvé éppen a német Hemed szó teszi. A régi görögben egy az ingnek némileg megfelelő ruhaféle neve kilon, kitonion volt, amely szó, bár egészen más alakú, de ez meg a kún k-t szócsoportba illő. Mindenesetre tény, hogy valóságos inget a nyugati árja népek még a középkorban sem ismertek, úgyhogy ennek és neveinek kún alakja alapján jogosan kún eredetű viseletnek tarthatjuk.
A csángó-magyarok az inget ma is a nadrágon kívül viselik, amit Erdélyben "oláhos” szokásnak tartanak, de tévesen. Az inget ugyanis nem csak az oláhok viselik kívül, és ez sem római szokás, mert hiszen éppen Olaszországban ezt a nép nem viseli így, pedig éppen Róma környékén, valamint Közép-Olaszországban a népviselet még a XX. század elején is élt. Ez is olyan dolog tehát, amit az oláhok a kunoktól örököltek. Az inget kívül a Balkánon a szlávok nagy része is viseli, továbbá ugyanígy az albánok egy része, valamint így van ez a görög mai népviseletben is, amelyet a mai görögök, amint ez ismeretes is, az albánoktól vettek át. Ugyancsak kívül viseli az ingét az orosz nép nagy része is, amit az oroszok is a kunoktól és más, ma nyelvileg eloroszosított rokon népeinktől örököltek. Mi több: ugyanígy viselték ingüket még nemrég a bácskai, valamint a felvidéki magyarok is nagyrészt, sőt régi képeken láthatjuk, hogy dunántúli magyarok is viselték ingüket így, akik pedig oláhot sohasem láttak, és oláhok létezéséről sem tudtak. Mindemellett azonban az ingnek a nadrágon belül való viselését is ősrégi szokásnak tartom, amit bizonyít nem csak az, hogy a magyarság nagyobb része, valamint az egész székely-magyarság is mindig így viselte, de így viseli ezt az albán nép nagyobb része is, amely pedig ugyanolyan fehér abaposztó nadrágot visel, feszesen testhezállót és zsinórozással díszítettet, mint a székelyek is.
Részben régi ábrázolatok és leírások, részben pedig saját tanulmányaim alapján következtetem, hogy a kunok fegyverei a nyíl, a kétélű egyenes és hegyes kard, valamint a fokos, azaz a csatabárd is volt, éspedig úgy lehet a magyarság által napjainkig is használt fokos és régebben csakis a hadban használt kétélű csatabárd. Ezeken kívül valószínűleg használtak még hosszú lándzsát is.
A nyíl kún neve azonban kitt, kitta lehetett, amely szó elé még a nyíl szisszenő, süvöltő sz vagy szí hangja is odatéve szikitta-nak is hangzott, és ebből lett utóbb árja magánhangzó kihagyással a szkíta, szagitta = nyíl és szagittáriusz kiejtésű latin szó (utóbbi = nyilazó); úgyhogy e szóra vezethető vissza a szkíta, latinosítva scitha (szcita), majd utóbbi magyarosítva szittya szó is.[3]
A balta és bárd eredetét az ökölkő képezte, de amely utóbb fából való nyélre köttetett, majd utóbb kifúrva, a nyél rajta lett átdugva.
A kunoknál is, amint láttuk, a Nap, illetve a Napisten volt a nemzeti istenség, akit egyúttal a nemzet, vagyis az emberiség és az élet apjaként is tiszteltek. Ennek felel meg az is, hogy a törökben ma is kün, gün = Nap és hogy a török mondákban említtetik is, egy ősi kün-kán, azaz Nap-király vagy Nap-fejedelem, valamint hogy Napkirályról a magyar néphagyományok is tudnak, és az is, hogy a magyar nyelvben ezen kün szónak a kan (a székely nyelvjárásokban kam) és hím szavak felelnek meg, de amivel egyezik a szumer gun = kan, továbbá a cigány humus és a latin homo = ember, férfi. Márpedig török nyelvjárásokban is megvan a kun szó ember és férfi jelentéssel, de ugyancsak a török és tatár nyelvjárásokban kan, kán meg királyt, fejedelmet jelent. Ugyanígy a vogulban kan = fejedelem, hum = férfi, ember. E szavak fejtik meg a germán konik, kuning és a mai német König szavakat is.
Az ilyen és oly sok más hasonló egyezést több nyelvész is már észrevette — mivel hiszen észre nem venni lehetetlen — csakhogy mindezt homályosan, „régi árja-turáni érintkezések”-nek tulajdonították, de ezalatt természetesen mindig azt értve, hogy tehát az illető szavakat a turániak vették volna át az árjáktól. Ennek azonban a valóság éppen az ellenkezője; amit már igen régen megsejtett a finn Koskinnen is, azt állítván, hogy Európa legrégibb őslakói finnugor, azaz tehát turáni népek voltak. De ugyanezt nyelvi tényekkel Nagy Géza kiváló tudósunk be is bizonyította "Turánok és árják” című cikkében, amelyben többek között azt is fölhozza, hogy az egyes árja nyelvek között a különbségek még sokkal kisebbek, mint az egyes turáni nyelvek között, ami azt jelenti, hogy a turáni népek sokkal régibbek az árjáknál. Bizonyítékként hozza föl azt is, hogy mivel őseredetben léteztek külön elővető és utóvető (praefigáló és suffigáló, azaz ragozó) nyelvek és például az afrikai bantu nyelvek tisztán elővetőek (még a többesszámot is elővetéssel fejezik ki), a turáni nyelvek meg tisztán utóvetőek (ragozóak), akkor ez azt jelenti, hogy azon nyelvek tehát, amelyekben úgy az elővetés mint a ragozás is megvan: keverék nyelvek. Vagyis miután a két ős-alapjelleg vegyülése révén keletkeztek, világos tehát, hogy csakis az előbbieknél fiatalabbak lehetnek. Márpedig ilyenek az árja nyelvek, mert ezekben van meg úgy az elővetés, mint a ragozás is. Igaz ugyan, hogy a legtöbb mai árja nyelvben sokkal több az elővetés mint a ragozás, csakhogy a régibb árja nyelvekben ez megfordítva van, ami azt jelenti, hogy a régi árja nyelvek még sokkal erősebb turáni műveltségi hatásnak voltak kitéve, mint azon árja népek nyelve, amely népek az árják őshazájából, a Dánia és a Skandináv félsziget közötti szigetekről (Kjökkenmödingek) később vándoroltak szét. Ilyen újabb árja nyelvek például a germán nyelvek is. Viszont a latin sokkal régibb jellegű, mert benne nem csupán igen sok a magyarral egyező szó, de túlnyomó benne még a ragozás is. Holott a mai olaszban ez már nincsen így, miszerint ez azt jelenti, hogy benne mindinkább az árja szellem, vagyis az elővetés érvényesült, a régi turáni hatás pedig elhomályosult. (Ismétlem itt, hogy a "turáni” elnevezést csak elfogadott volta miatt használom, bár tudom, hogy fajunk keletkezése helye nem Turán, hanem Közép-Európa, vagyis a régi Magyarország területe: a Kárpátok által körülvett medence.)
Visszatérve a kan-kam alakú szavakhoz : A bibliai Kám is ott nemzetség-ősapaként föltüntetve, de láttuk, hogy hiszen e név a mag szónak csak megfordított és keményebb kiejtése, és hogy tehát ezen Kám név úgy a mi őshagyományunk Hunorja, valamint Magorja nevével is azonos. Lenormant a turáni faj megszemélyesítőjét viszont Kain-ban látja, amely véleményéből azonban mindenesetre csak annyi a helyes, hogy úgy a Kám, mint a Kain is, kún nevek. Viszont tény, hogy Plankarpin tanúsága szerint a kunok nemzeti istensége még a XIII. században is a Kham nevet viselte, azt pedig mi már tudjuk, hogy nemzeti istenségüket ősnépeink egyúttal ősapjuknak is tekintették. Márpedig úgy a bibliai Kain és Kám miként a mi Magorunk és Hunorunk is, mind szintén ősatyaként szerepelnek. Hozzátehetjük ezekhez még azt, hogy a japáni nyelvben is kámi = isten.
Itt hozom még föl, nagyrészt Fáy Elek nyomán ("A magyarok őshona”. Budapest, 1910.) a következő, igen érdekes dolgot: Egyiptom történelméből ismeretes, hogy III. Amenhotep király (fáraó) az észak-szíriai Mitáni nevű ország királyi családja egy nőtagját, Ti nevű nőt vette feleségül. Ez fiát, a későbbi IV. Amenhotepet egészen hazája naptisztelete vallási fölfogása szerint nevelte, úgyhogy az ifjú e Napisten rajongó, fanatikus tisztelője lett. Az egyiptomiaknak is voltak ugyan Napistenei, de ezen IV. Amenhotep, trónralépte után, Egyiptom minden istensége tiszteletét el akarta törölni, s csak a maga Napistene tiszteletét Aten Istenét engedte meg, sőt saját nevét is megváltoztatva, magát Kuen-Aten-nek neveztette. E nevet, nem lévén ez az egyiptomi nyelv szerinti, a tudósok különféleképp magyarázzák. Fáy a név Kuen vagy Kün részében a török kün = Nap szót sejti, az Aten részében pedig ten igénket, amely Isten szavunkban is megvan, és amelynek értelme: tevő, cselekvő, alkotó, teremtő volt. Hogy a név ezen ten része valóban tevő lehetett, én is valószínűnek tartom, ami szerint tehát a Kuen-Aten név értelme: Nap a Tevő, Nap a Cselekvő, vagy Nap az Alkotó lett volna, hasonlóképpen, mint ahogy az Amenhotep név értelme, amint az ismeretes, az egyiptomi nyelv szerint: „Amon megelégedett” volt. Amon ugyanis az egyiptomiak egyik istensége neve volt. Ha pedig ama Mitáni ország nyelve már nem is talán valamely ősnépünk nyelve, azért nem lehetetlen, hogy istenségneveikben valamely ősnépünk szavai maradtak fönn. Hiszen tudjuk, hogy későbbi népek nemcsak megelőző népek istenségneveit és kultuszbeli szavait szokták volt megtartani, hanem szent vallásgyakorlati nyelvként azok egész nyelvét is, mint ahogy az asszírok vallási nyelve a szumer volt, a legkülönbözőbb keresztény népeké a latin, és a szlávoké az ó-szláv nyelv.
Tudjuk Egyiptom történelméből azt is, hogy az említett Aten vallás azonban Khumen-Aten halálát nem élte túl. Mindebben azonban nem az az érdekes, amit eddig elmondottam, hanem a következők :
Az alábbi rajzon látjuk föltüntetve, hogy Kuen-Aten királya saját és neje feje fölé miképp ábrázoltatta a Napot. Ez minden ábrázolaton korong volt, amelynek sugarai kicsiny kezekben végződnek, és amelyek közül amelyek a király és a királyné felé irányulnak, még az úgynevezett "fogantyús kereszt”-et is nyújtják, amely jel az egyiptomiaknál az élet jelképe volt. Azt pedig már tudjuk, hogy őseink, a valóságnak megfelelőleg, a Földre életet sugározó, adó-, ható-nak a Napot tartották. A meglepő azonban az, hogy vogul rokon népünknél, regékben, a Nap sugarai kezeknek is mondatnak, természetesen csak jelképesen, mert tudjuk, hogy őseinknél a jelképezéseket nem vették szó szerint, úgyhogy a Nap sugarait szabadon lehetett akár kezekkel, hajjal avagy nyilakkal is jelképezni. Azonban tény tehát, hogy a napsugarak kezekkeli jelképezése őseinknél már a Kőkorszakban is megvolt, mivel hiszen a vogulok még egy századdal ezelőtt a Kőkorszakban éltek. Még meglepőbb azonban, hogy a vogul nyelvben kat, hat = kéz szó egyrészt azonos a magyar hatni igével, amelynek hehezet nélküli alakja az ad, adni igénk, amelyek aktív, azaz cselekvő, hímségi dolgot jelentenek, másrészt pedig ugyanezen vogul kat, hat szó a mi kéz szavunkkal is azonosul, mert hiszen minden nyelvész tudja, hogy a t hang az sz és z hanggal mily könnyen cserélődik föl, márpedig a kéz valóban az adás, tevés, cselekvés eszköze. Nem csodálatos-e tehát, hogy a vogulban maga a Nap is Hatel, Katel néven neveztetik, amely név tehát kétségtelenül a vogul kéz hat, kat nevével függ össze, és így e név alighanem kezes, adó, Kezes Isten értelmű volt. De meglepetésünkre még azt is meg kell állapítanunk, hogy hiszen a német Hand szó sem más, mint a vogul hat = kéz szó orrhangosított és lágyult nd-s kiejtése ! Jól tudjuk azt is, hogy az indiai műveltség és mythologia a ragozó és a finnugor nyelvek közé tartozó nyelvet beszélő dravida népek alapítása, akik az árja hinduknál Indiának ezredévekkel régibb lakossága. És íme India mythologiájában is a Nap "aranykezű”-nek mondatik. Sőt mindezeket tudva értjük csak meg igazán azt is, hogy az ilyen alakú és a Napot jelképező napkultuszbeli szent tükröket miért nevezik a japániak "nyolckezű tükör”-nek. Bizonyosnak tartom, hogy valamikor ezek nyolc kiálló részére is egy-egy kéz volt ábrázolva, mert hiszen egyébként mi értelme volna a "nyolckezű” elnevezésnek ?[4] Igen valószínűnek tartom azt is, hogy, ha az elmondottakat tudva, további kutatásokat végeznénk, még sok érdekesnél érdekesebb őstörténelmi fölfedezést tehetnénk, ami, hogy eddig nem történhetett meg, ennek oka ismét csak az, hogy ilyen kutatásoknál a magyar nyelv figyelmen kívül maradott.
Ősrégi időkben, amikor a Nap még nem sütött oly világosan mint ma, s kevesebb meleget is sugározott, akkor volt a Hold tüzesen ragyogó, ám Földünknél sokkal kisebb lévén, ma már kihűlt. Azon ősidőkben azonban a Hold volt a Föld éltető Napja. Ezzel egyezik azon tény is, hogy — amint azt már számos tudós megállapította — igen régi időkben az emberiségnél főképp holdkultusz volt, míg a napkultusz későbbi keletű, s hogy megszemélyesítve a Hold szerepelt nemző ősatya és istenségként. Aminthogy némely török nép mondái szerint is, őseik a Holdból származtak, avagy hogy ősük egy Aj-kán (Hold-király) nevű hős volt. Lehetséges, hogy azon ősidőkben, a mai emlős emberiség még nem létezvén, csak ama már említett kétéltű emberiség élt a Földön, amelynek azonban a mai emlős emberiség ősműveltségét és hagyományait örökölte volt.
Valóban, különösen a kún dolgokkal kapcsolatban akadunk olyan felötlőbb dolgokra, amelyek egykori nagy holdkultusz maradványai lehetnek. Például finn kún = Hold. Török aj = Hold és Aj-kán, Ij-kán = Holdkirály, azaz tehát Hold-Isten, mert hiszen régen az istenség és királyság fogalma annyira azonosult, hogy még a rómaiak is szokták volt császárjaikat divo = Isten-nek is címezni. Viszont ugyan csak törökül jaj, jej = íj, vagyis ez a nyilat kilövő fegyver neve. Márpedig való igaz, hogy a holdkaraj, amidőn még egészen vékony: íj-alakú. Úgyhogy a kunok a legfőbb nemzeti fegyverüket bizonyára a megszemélyesített Holddal, vagy is a Holdistennel már igen régen kapcsolatba hozhatták, habár természetesen csak azóta, amióta a Nap már ragyogó lett, a Holdnak pedig már nem volt önfénye, hanem olyan változó volt a megjelenése, amilyen ez ma. Ez fejti meg azt is, hogy a nőnek képzelt holdistenséget Artemiszt a rómaiak Diánáját, a görögök és rómaiak miért képzelték íjjal nyilazó és vadászó istennőnek. Bizonyosnak tekinthető tehát, hogy ugyanakkor a kunok ősei a Holdat szintén íjjal, nyíllal vadászó és harcos istenségnek képzelték.
A kunok legrégibb háziállata habár a kutya volt, de későbbi időkben már háziállatuk lett a ló is. Ez állat ma magyar ló neve ugyan nem kún szó, de megtaláljuk kún nevét a szláv kon = ló szóban, míg a magyarban a ló hímjének maradott csak fönn kún neve, a mén szavunkban, amely azonos mássalhangzós szó lévén, a kún szócsoportba is illik, habár illik ugyanúgy a magyar és a szemere szócsoportba is, mivel m, n hang ezekben is van. E szónak különböző nyelvekben létezik több rokona, amelyek mind hímségi jelentésűek. Ilyen nálunk is a mony szó, amely ma ugyan az egész hímszervet is jelenti, sőt jelentheti csak a heréket is, hogy azonban régen csak magát a hímtagot jelentette, ennek több bizonyítéka van. Ilyen bizonyíték a szó megfordított alakja: a nyom igénk, amely a hímtagnak a női nemi részbe való benyomását is jelenti, és amely igét a nép ilyen értelemben használni is szokta. Más bizonyíték a mángorló szó. Népünk ugyanis régen a kimosott fehérneműt nem "vasalta”, hanem mángorolta. E mángorló készülék, egyszerűsített rajzban ilyen alakú volt. Lényegét a három, körülbelül egy méternyi hosszú és karvastagságú, keményfából készülő rúd képezte, vagy is a három mángor vagy mangorló (nevezik ma romlottan mángolónak is), más néven monyók. Ezek alá gondosan elhelyezték a kimosott és félig száraz, azaz kissé nedves fehérneműt, miután a készülék fölső részét ide-oda tologatva, ezáltal az ide-oda guruló rudak az alájuk rakott fehérneműt simára mángorolták. A készüléket a németek is használták, és azt Rumpel-nek, valamint Mangel-nek is nevezték. amely utóbbi elnevezés a mi romlottabb "mángol” szavunkból keletkezett. Előnye e készüléknek a vasalóval szemben az, hogy a fehérneműt nem rontja, ami a túl forró vasalónál szokott megtörténni, valamint az is, hogy hozzá szénre nem lévén szükség, a mángorolás semmibe sem került. Hátránya csak az, hogy sok helyet foglalt.
Kétségtelen tehát, hogy a mángorló szó értelme guruló mán, azaz guruló rúd volt, és hogy a szó azon időből származik, amelyben — a ragozó nyelvek szellemének megfelelőbben — még nem azt mondották volt, hogy „guruló mán, magas hegy, kerek becs”, hanem "mánguruló, Hegymagas, Becskerek” (becs, becse, bács, bécs a besenyők nyelvén = vár). Dél-olasz tájszólásban minchia, mienchia (minkia, miénkia) = hímtag. Ezen mángorlórudak német neve Rumpelstilz volt. Ebből származott a német überrumpeln ige is, amelynek értelme: lerohanni, hirtelen leteperni, lehengerelni. Stilz tájszólásokban az irodalmi Stiel és Stelze szavak megfelelője, és mind nyelet, szárat, rudacskát, mankót jelentenek.
A mén avagy mán vagy mony szavunk mutat rá a germán nyelvek men, man, Mann, Mensch = férfi és ember szavak kún eredetére is. Az indiai mythologiában is Manu a neve az emberiség Ádám- vagy Noé-szerű ősapjának.[5]
További bizonyíték még a következő dolog is: Ismeretes, hogy az igen kis termetű embereknek általában aránytalanul nagy hímtagja van. Ezért népmeséinkben és más népi hagyományainkban a földalatti barlangokban, bányákban avagy sűrű erdők mélyén lakó manó-knak, azaz törpéknek, vagy még más nevükön köpeceknek is mindig ilyen aránytalanul nagy hímtagja van. Fölhozom itt ezt illetőleg az alábbi népmesénket, amelynek hőse neve azonban népmese-irodalmunkban ma, illendőségből mindig meghamisítva, átalakítva található, egyrészt már azért is, mert a mesegyűjtő "uraknak” a nép maga sem szokta az igazi nevét megmondani. Az irodalmi mesékben e manó neve Panci Manci, Tánci-Vargaluska vagy Hétszűnyű-Kapanyányi-Manó. Igazi neve azonban, ahogyan azt Erdélyben 1909-ben magam hallottam: Hétsüngösszakálú-Kapanyélfaszú-Manó.
Közlöm itt a teljes mesét, annak német mesékkeli összehasonlításával, amely összehasonlításokból világosan kitűnik egyrészt az, hogy a német változatok a mi mesénknek csak töredékei, késői, már egészen elromlott maradványai, de amelyekben a "Rumpelstilzchen” név mégis még igazolja, hogy a man, mon szó eredetileg rúd és himtag jelentésű volt, mivel a német Rumpelstilz szó jelentése: mángorlórúd.
Volt egy asszonynak igen lusta leánya, akit dologtalansága miatt sokszor meg kellett vernie. Egyszer éppen az udvaron verte, mikor arra lovagolt a király, aki még fiatal volt, és nem volt még felesége. Megkérdezte az asszonyt :
Ő:02.74 — Ugyan miért veri kend úgy azt a szép leányt ? (Mert hát szép volt a leány nagyon.) Szégyenlette az asszony az igazat megmondani s ezt felelte :
Ő:02.75 — Azért mert olyan szokása van hogy mindig fon. Minden lenemet, kenderemet már megfoná aranyfonállá, s most már szénám, szalmám is kezdi aranyfonállá fonni ! Mivel etetjük télen a tehenet !?
Ő:02.76 Szeget ütött ez a király fejébe, meg szép is volt a leány nagyon. Másnap megint arra lovagolt. Az asszony megint éppen verte a leányt.
Ő:02.77 — Miért veri kend már megint azt a szép leányt ?
Ő:02.78 — Jaj, uram, hogy ne verném, mikor már a tető nádját is kezdi megfonni aranyfonállá. Becsöpög majd az eső a házamba !
Ő:02.79 Másnap a király megint arra lovagolt. Az aszszony megint verte a leányt.
Ő:02.80 — De miért veri kend már megint azt a szép leányt ?
Ő:02.81 — Jaj, uram, hát már hogy ne verném, mikor már a sövényt is kezdi megfonni aranyfonállá. Nyitva lesz mindenfelé az udvarom. Minden idegen kutya, disznó is bejárhat majd !
Ő:02.82 — Hallja kend, anyjuk ! Nem engedem, hogy mindig verje kend azt a szép leányt ! Adja a leányát nekem. Elveszem feleségül. Holnap eljövök érette hintóval.
Ő:02.83 Gondolta magában a király : Ha szalmából, szénából, nádból, sövényből is aranyfonalat tud fonni, milyen gyönyörűt fog nála fonni a legszebb lenből, kenderből ! Az asszony meg örült, hogy ilyen szépszerével megszabadul a lusta leányától. Egy szóval sem mondotta hogy nem adná. Aranyos hintóban a király másnap a leányt el is vitte s elvette feleségül. Aztán egy szobát megtöltetett szép lennel, kenderszösszel, szép gúzsaljat, aranykarikás orsókat is tétetett belé s azt mondotta feleségének :
Ő:02.84 — No lelkem, most hát fonhatsz kedvedre s megmutathatod, mit tudsz.
Ő:02.85 Az pedig még csak nem is tudott fonni, hiszen soha életében sem font még ! Most mit tegyen ? Azt mondotta hát :
Ő:02.86 — Jó, de ő nem szereti, hogy más is lássa miképp fonja ő az aranyfonalat. Azt akarja hogy ez az ő titka maradjon, más el ne tanulja. Bezárkózott a szobába. Annyi volt ott a szösz, hogy még ha tudott volna is fonni, tán egy esztendeig sem tudott volna annyival elkészülni. Gondolkodott, búsult, sírt ott bent, magában. Mi lesz vele, ha a király megtudja hogy még csak fonni sem tud ? A király meg minduntalan zörgetett az ajtón. Szerette volna már az aranyfonalat látni, meg hát a feleségét is. De ez azt mondotta: Három napra van szüksége, addig senkit be nem ereszt. Gondolta: Addig vagy kitalál valamit, vagy megszökik az ablakon át, hiszen a király úgy is elkergeti, ha megtudja, hogy hiszen még csak nem is tud fonni. Ott ült hát az ablakban és sírt. Amikor már este lett, hát egyszer csak fölugrik az ablakpárkányra valami nagyszakállú manó. Azt mondja :
Ő:02.87 — Ne sírjál, szépasszony ! Tudom mi a bajod. A sok szöszt én három nap alatt neked aranyfonállá mind megfonom. De addig a nevem találjad ki. Ha nem, elviszlek feleségül. Jól van-e ?
Ő:02.88 Ráállott az asszony az alkura. Mit tehetett ? Ha kitalálja, hát jó; ha meg nem is találja ki, úgy is jobb mint hogy a király szégyenszemre, világcsúfjára a háztól elcsapja. A manó meg a sok szöszt az ablakon át egy-kettőre kihajigálta, a hátára kapta s vele elszaladott. Ő meg, szegény, egész éjjel, másnap is, harmadnap is, azon gondolkodott, mi lehet a manó neve, de csak nem tudta kitalálni. Estére a szomszéd szobában a királya vadászaival nagy vígan mulatozott. Vadászatról jöttek volt haza. Áthallatszott a kacagásuk. Az asszony odament az ajtóhoz hallgatózni, min mulatnak olyan jól ? Mondja az egyik vadász :
Ő:02.89 — Olyan nagy ? Az nem is lehetséges !
Ő:02.90 — De igen ! Az úgy volt : Este volt már. Eltévedtem az erdőben. Titeket nem találtalak, de megláttam egy tüzet a fák között. Arra indultam de nem ti voltatok ott, hanem egy kis manó ugrált ott át a tűzön. Szakálla olyan hosszú volt, hogy a földig ért, fasza akkora mint a kapanyél. Nem mertem odamenni, mert a manók veszedelmesek, de a bokrok közül jól láttam. Állott neki s mint a kapa nyele, akkora volt ! Ugrált a tűzön át nagy vigassággal, és folyton azt kiabálta : „Hej, hej ! Én vagyok Hétsüngösszakálú Kapanyélfaszú Manó ! Senki sem tudja a nevem ! Holnap szép feleséget hozok és élem a világom ! Hej, hej !
Ő:02.91 A vadászok és a király nagyokat hahotáztak a furcsa dolgon, de örült most a szépasszony is, mert tudta már a manó nevét. Most már jókedvűen várta a manót.
Ő:02.92 Harmadnap éjféltájban hát csak kezdi a manó behányni az ablakon a sok gyönyörű aranyfonalat. Csak úgy csillogott-villogott az a holdfényben. Mikor a sok szép fonál mind bent volt, beugrott a manó is. Kérdezte :
Ő:02.93 — No, szép asszony, a nevem kitalálád-e ?
Ő:02.94 — Elmégysz innen, Hétsüngösszakálú Kapanyélfaszú Manó ! Én bizony a feleséged nem leszek.
Ő:02.95 Szegény manó, mintha hideg vízzel leöntötték volna, úgy ment el nagy búsan.
Ő:02.96 Másnap, amikor jött a király az ajtón kopogni, az asszony az ajtót kitárta s a királynak csak elállott szeme, szája a sok ragyogó aranyfonál láttán. De volt ott nem messze három vén fonóasszony. Az egyiknek az álla verte a mellét, a másiknak alsó ajaka lógott a hasáig, a harmadiknak szempillái csüngöttek le félsüngnyire. Ezeket magához hívatta titokban a királyné, s jópénz fejében megegyezett velük, járjanak minden nap a királyi palota előtt kéregetni. Ha a király kérdezi, mitől lettek ilyenek, mondják meg hogy a sok fonástól. A király pedig őket látván, egyszer valóban meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezné, mitől lettek olyanok, mire az egyik azt felelte :
Ő:02.97 — A sok kócrágástól lett az állam ilyen.
Ő:02.98 A másik azt mondotta :
Ő:02.99 — A sok szösznyálazástól lett az ajkam ilyen. A harmadik mondotta :
Ő:02.100 — A mécses melletti sok éjjeli fonástól lettek a szempilláim ilyenek.
Ő:02.101 Elszörnyűködött erre a király. Ment a feleségéhez és azt mondotta :
Ő:02.102 — No, asszony, elég volt a fonásból !! Megtiltom, ne merészeljél többet fonni, mert nekem nem kell olyan asszony akkinek ekkora, ekkora álla van, ilyen, ilyen lóggi ajka van, meg ilyen, ilyen fityegő szempillái vannak !
Ő:02.103 A királyné pedig engedelmesen megfogadta ura szavát és nem is font sohasem...
Ő:02.104
Az ennek megfelelő két német mesealak (Grimm nyomán) a következő :
Die drei Spinnerinen. (A három fonónő.)
Volt egyszer egy lusta leány, aki nem akart fonni. Ezért anyja megverte. Éppen arra kocsizott a királyné. Megkérdezte az asszonyt, miért veri a lányát ?
Ő:02.107 — Nem bírom a fonástói elvonni. Örökké fonni akar. Pedig szegény vagyok, nem tudok neki annyi szöszt szerezni.
Ő:02.108 A királyné a fonónőket igen kedvelte. Magával vitte a leányt a királyi palotába s ott szösszel teli három szobát mutatott neki, s azt mondotta :
Ő:02.109 — Ha ezt mind megfonod, jutalmad az lesz, hogy a fiam feleségül vesz.
Ő:02.110 Meg volt most ijedve a leány, mert hiszen még csak nem is tudott fonni ! Magára maradva csak sírt és ott ült három napig, anélkül, hogy a fonáshoz még csak hozzá is kezdett volna. Harmadnapra a királyné eljött, lássa mennyit font meg a leány, és csodálkozott hogy még semennyi sincsen. A leány azt mondotta, anyjátóli megválása miatti bánatában még nem tudott hozzákezdeni.
Ő:02.111 — Na, — mondotta a királyné — de holnap hozzákezdjél !
Ő:02.112 A lány nem tudta mit csináljon. Szomorúan nézett ki az ablakon, mire három asszonyt pillantott meg odakint. Egyiknek egyik talpa csúnyán széles volt, a másiknak ajka álláig lógott, a harmadiknak csúf széles hüvelykujj a volt. Ezek fölnéztek és megkérdezték a leányt, mi baja. Ez el is mondotta, mire az asszonyok tanácsolták :
Ő:02.113 — Hívjál meg a lakodalmadra. Ha ezt megígéred mi az egész szöszt megfonjuk neked.
Ő:02.114 Ezt a leány meg is ígérte nekik, mire azok följöttek, és az egész szöszt csodálatos gyorsan megfonták. Másnap jött a királyné s meglátva a sok fonalat, meg volt elégedve s meg tartatta fia s a leány lakodalmát. Meg is volt hívva a három asszony is. Mikor ezeket a vőlegény meglátta, megkérdezte az egyiket :
Ő:02.115 — Mitől van ilyen széles talpad ? Ez felelte :
Ő:02.116 — A sok rokkataposástól. Kérdezte a másikat :
Ő:02.117 — Mitől van ilyen lelógó ajkad ?
Ő:02.118 — A sok fonalnyálazástól. Kérdezte a harmadikat :
Ő:02.119 — Mitől olyan széles a hüvelyked ?
Ő:02.120 — A fonalsodrástól.
Ő:02.121 Erre a királyfi úgy elrémült hogy feleségének a fonást örökre eltiltotta.
Ő:02.122
Rumpelstilzchen. (Mángorlórudacska.)
Volt egyszer egy molnár, és annak egy leánya. Ez egyszer a királlyal találkozott s azt hazudta neki, hogy leánya szalmából aranyfonalat tud fonni. A király a leányt próbára akarta tenni, s egy szalmával teli szobába vezette, oda bezárta de megparancsolta neki, hogy azt mind aranyfonallá fonja meg. A lány azonban szalmából nem tudott aranyfonalat fonni, hanem csak sírva ült a szobában. De egyszer csak kinyílott az ajtó, s valami emberke jött be rajta. Ezt mondotta :
Ő:02.124 — Mit adsz ha megfonom neked az aranyfonalat ?
Ő:02.125 — A nyakláncomat.
Ő:02.126 Az emberke elvette a nyakláncot, neki ült és reggelre a sok szalma mind meg volt fonva aranyfonállá. A király mikor a sok szép aranyfonalat meglátta, nagyon megörült és a leányt másnap más, szalmával teli szobába vezette. Az emberke pedig megint eljött és kérdezte :
Ő:02.127 — Mit adsz ha ezt is megfonom neked ?
Ő:02.128 — A gyűrűmet.
Ő:02.129 Az emberke elvette a gyűrűt, nekiült és ezt a szalmát is mind megfonta. Nagyon örült a király most is, megint más, szalmával teli szobába vezette a leányt és azt mondotta :
Ő:02.130 — Ha ezt is megfonod, elveszlek feleségül. Megjött az emberke most is. Kérdezte :
Ő:02.131 — Mit adsz ha ezt is megfonom neked ?
Ő:02.132 — Semmim sincsen már.
Ő:02.133 — Ígérd nekem születendő első gyermeked.
Ő:02.134 A lány mit tehetett, megígérte hogy első gyermekét odaadja, mire az emberke e szalmát is megfonta, a király pedig a leányt feleségül vette. Megszületett az első gyermek és bizony az emberke el is jött érette; mivel azonban az asszony nagyon sírt, azt mondotta :
Ő:02.135 — Na jó, meghagyom gyermeked, ha harmadnapra a nevem kitalálod.
Ő:02.136 Ezzel az emberke elment de az asszony hiába gondolkodott, az emberke nevét kitalálni sehogy sem bírta. Harmadnap azonban jött egy hírnök s mondotta :
Ő:02.137 — Az erdőben láttam egy tüzet, akörül egy nevetséges emberke ugrált egy lábon és folyton azt kiabálta : — Holnap hozom a királyné gyermekét, mert senki sem tudja, hogy engem Rumpelstilzchennek hívnak !
Ő:02.138 A királyné örült mert tudta már az emberke nevét. Harmadnapra jött az emberke és kérdezte :
Ő:02.139 — No, a nevem kitaláltad-e ?
Ő:02.140 — Talán bizony Rumpelstilzchennek hívnak ?
Ő:02.141 — Biztosan az ördög mondotta meg neked ! Ezzel az emberke nagy bosszúsan elment.
Ő:02.142
A három változat gondos átolvasása és összehasonlítása bárkit meggyőzhet arról, hogy a mi változatunk a régibb és eredetibb. Utóbbi kettő, bár mesterkéltebb, mégis logikátlanabb, csűrés-csavarást, romlást szenvedett, és az utóbbiba még a más mesékben előforduló elsőszülött gyermek odaígérése (föláldozása) is, teljesen logikátlanul van beletoldva. Ebben csak a Rumpelstilzchen név árulja el mégis, hogy e mesetöredék a szép nőre vágyó, nagytagú manóról szólott, mielőtt a kereszténység átalakította.
Würzburgban van a görög, úgynevezett Plimeus-csésze, amelyen nőket üldöző ilyen manók ábrázolatai láthatók. (Lássad: Maximilan Ahrem: "Das Weib in der antiken Kunst. Verlag Eugen Diederich. Jena, 1914.) Ezen manóalakok (termetre a nőknél kisebbek) azonnal a mi népmeséink Hétsüngösszakálú Kap. Manóját kell eszünkbe juttassák. Itt a rajzon, illendőségből, az eredetin meglévő nagy, hosszú de aránylag vékony, tehát a lóéra emlékeztető, álló hímtagot elhagytam, de a rajz mellett vonalakkal annak pontos méreteit jeleztem, amiből kitűnik hogy annak hossza a manóalak alsó karhosszát is fölülmúlja, és hogy az tehát hosszú, de aránylag vékony voltával a lóéra emlékeztet. Hogy az ókori művész ezen alakkal kétségtelenül manót, azaz tehát egy félig ember-félig lószerű, vagyis mén-szerű lényt akart ábrázolni, világosan mutatják annak lólábai, a hímtag alakja, a lófarok, valamint a lóéhoz hasonló hegyes fülei is, míg a testet borító apró vonalkák a manó teste szőrös voltát akarják föltüntetni. Ez ábrázolat is bizonyíthatja tehát népmeséink manó-alakja ősrégi voltát. Művészettörténeti szempontból föltűnhet az ábrázolat archaikus, egyiptomias volta is: Az alak bár profilban áll, de melle mégis szemben föl tüntetve. Egyiptomiásak a kezek és a hajzat ábrázolásmódja is, valamint a hosszú, de aránylag vékony hímtag is.
A törpéket rendesen hegyes, a kúnsüvegre emlékeztető sapkával szokták ábrázolni, ahogyan azt különösen régi meséskönyvekben láthatjuk. A mesék, mondák törpe manókat bányákban is szokták szerepeltetni, és róluk azt is mondják, hogy mindenféle becses ékkövek birtokában vannak. Mindez az ős-fehérkunok hegylakó voltával, kőkultuszával látszik összefüggésben lenni. Tény, hogy az olasz nyelvben canopo (kanópo) = bányász, de tény az is, hogy a bányák eszmeileg könnyen kapcsolatba hozathattak a regék Alvilágával, ami a Föld mélyében levőnek képzeltetett; a finn nyelvben pedig az Alvilág neve Manala, amit manó-laknak Manó-országnak is magyarázhatunk, mivel a még pogány finneknél az alvilág istensége neve valóban Mana volt. Régen a bányászok is hegyes sapkát viseltek.
Népmeséink tudnak a föld alatti kincset őriző kígyóról, valamint koronás kígyóról is, amelynek fején gyémántból vagy más ékkövekből való korona ragyog. Az is igaz, hogy régi képeken a királyok fején hegyes ékekkel díszített koronát látunk ábrázolva, amely ékek hegyére sokszor gyöngy, azaz kis gömb is odahelyezve, azt pedig már tudjuk, hogy a kun, kán szónak ék, de egyúttal kan, hím és király, fejedelem (König) értelme is volt. Ha pedig az ék a hímség és a behatoló hímtag jelképe volt, akkor természetes, hogy a hegyére ábrázolt gömb a belőle származó termékenyítő magot jelentette. Ezt a csángó-kunok bőrködmönei ékalakokból álló díszein is látjuk, habár azokon gömböcskék helyett kicsiny csöpp-alakok (besenyő jelkép is) vagy egészen kicsi ékecskék vannak ott.
Miután azonban a ló is a kunok egyik háziállata lett, akkor ezt ősi holdkultuszukkal is kapcsolatba hozták, éspedig a fehér-kunok természetesen a fehér lovat, illetve, ők hímelviek lévén, a fehér mént. Való igaz pedig hogya Hold neve különböző nyelvekben mén, ména, ménis, és a németben is Mond, tájszólásokban Moon. Említettem, hogy ősnyelvünkben az i, ü, é hangok a hidegséggel, hóval és jéggel kapcsolatban a fehérség kifejezői is voltak, amiből viszont az is következik, hogy a fehér kunoknál a mén, min vagy mún szavaknak kellett legyen fehérség, Hold, ezüst és fehér ménló jelentése is. De következik ebből az is, hogy míg (más szó csoport szerint) ősnyelvünkben szár (meleg á hanggal) aranyat is jelentett, akkor szir (hideg i vagy ú hanggal) ezüstöt kellett jelentsen, és hogy innen van az is, hogy népünk némely vidéken ma is a tiszta hófehér lovat is következetesen "szürke”, "a szürke”-nek nevezi, a miszerint "szürke” szavunk régen fehér, ezüstszínű értelmű kellett legyen.
Említettem, hogy az indiai mythologiában Manu emberiség-ősatyaként szerepel, ami bizonyára valamely dravida fajú néptől származó mythikus alak, viszont tudjuk már azt is, hogy ősnépeink mythologiai fölfogása szerint a mondai ősatya mindig egyúttal mondai első fejedelem, király is volt. Ez, és a holdtisztelet magyarázza meg azt is, hogy ősnépek regebeli elsőkirályai miért neveztetnek a kún szócsoport mén részébe illő néven. Például az egyiptomi I. dinasztia első királya neve is Men vagy Mena, görögösen Menesz. Úgyszintén Kréta szigete legelső regebeli királya neve is Minosz. Mindezeken kívül az egyiptomiak még egy Min nevű teremtő ősistenséget is tiszteltek, akit pedig mindig álló hímtaggal ábrázoltak. Úgyhogy én ezen Mén-, Minosz- és Min-ben az őskunok Hold-ősatyaistenség elhomályosult emlékét látom még fölcsillanni, amely mén, min szó hiszen a mi mai mén = hím-ló és mony = hímtag szavainkkal is egyezik.
Föntebb is említettem már, hogy, mivel a magyarban a holt (halott) és a Hold szavak egymással teljesen azonosak, ebből az következtethető, hogy őseink tudták azt is, hogy a Hold egy holt égitest. De említettem azt is, hogy a Holdat őseink fehér ménnel is jelképezték volt. Ma körülbelül minden európai népnél, és így a magyarnál is, megtaláljuk a "Halott vőlegény” vagy "Holt vőlegény” regéjét, különböző változatban, hol röviden, hol hosszú lére eresztve. Lényege azonban ez: Leánynak vőlegénye vagy szeretője volt. Ez meghalt, a leány hamarosan feledte, s más jegyesévé, illetve szeretőjévé lett. Egy holdvilágos éjszakán éjfélkor, ablakán valaki kopog. A leány fölkel, és látja, hogy ablaka előtt fehér ló hátán, fehérbe öltözötten, holt vőlegénye áll. Ez követeli, hogy jöjjön ki hozzá, aztán meg hogy jöjjön vele, mire a lány, mintegy igézet hatása alatt, szót fogad. A halott fölveszi őt maga elé a nyeregbe és viszi. Megcsókolja a lányt, de ajkai jéghidegek. Útközben a halott megkérdezi; egymás után többször is :
Szépen süt a Hold,
Megy egy élő meg egy holt.
Félsz-e angyalom ?
A leány, bár halálosan fél, ezt nem meri mondani, hanem mindannyiszor azt feleli hogy ameddig ővele van, nem fél. A halott a leányt a temető felé viszi, de amikor már közelednek oda, ahol a halott sírja van, és a leány megérti hogy holt vőlegénye őt sírjába akarja magával vinni, ekkor vágtatva jön élő vőlegénye, a holtat legyőzi, ez sírjába visszatér, és a leány megszabadul.
Ismerjük azon régi leírásokat, amelyek szerint a mai Oroszország területén élt régi népek harcosaikat, fejedelmeiket nem csak lovukkal együtt, hanem nejét, sőt szolgáit is megölve, ezeket is vele temették el, a kunok nagy, magas, földből, kövekből emelt "kunhalom” alá. Ásatásokkor az ilyen kúnhalmokban néha valóban több emberi csontvázon kívül lócsontvázat is találtak, továbbá néha igen becses ékszereket, fegyvereket és mindenféle használati tárgyat is. Valószínűnek tartom, hogy e kegyetlen szokást főképpen a harcias kunok kezdték és gyakorolták, habár azt tőlük később más magyari és nem magyari népek is eltanulhatták. Lovas sírokat Magyarországon is födtek föl, az újabb keletűekben azonban már csak lókoponyát és néhány lócsontot találtak, amiből az következtethető, hogy a lovat már csak megölték, húsát a halotti toron elfogyasztották és a sírba már csak koponyáját és nehány csontját tették be. Természetesen, az erkölcsök szelídülésével a nő és szolgák megölése és eltemetése is már elmaradott, de ennek emlékezete a népek hagyományaiban azért még sokáig fönnmaradhatott, amikor is a rege keletkezhetett, amely tehát azt akarta kifejezni, hogy a halott, aki a sírjába nejét avagy kedvesét nem kapta meg, ott nem nyughatik, hanem visszajön érette, hogy őt sírjába magával vigye, de ami azért nem sikerült neki, mivel a nő új kedvese azt megszabadítja. Szerintem azonban e rege őseredetét a Föld, a Hold és a Nap megszemélyesítése képezte, amiből azonban az is következik, miszerint őseink tudták, hogy ősrégi időkben még a Hold volt ragyogó, s a Föld megtermékenyítője, de hogy kisebb tömege miatt hamarább hűlt ki és lett halottá, míg ellenben a Nap csak azután lett ragyogóvá és a Föld megtermékenyítőjévé. Viszont nem következik az, hogy azon ősidőkben a mai emberiség ősei is már éltek volna (akkor valószínűleg még csak a békaszerű, kétéltű lények léteztek), hanem csak az, hogy az e regét megalkotó őseink a mondottakról tudtak. Sőt igen valószínű tehát az is, hogy e rege csak akkor keletkezett amikor a ló is már a kunok háziállata és a fehér mén a Hold jelképe lett, amiért is a regében a fehér ló is szerepel. Mindenesetre igaz az, hogy régen a Holdat szokták volt fehér ménlóval is jelképezni. Roscher W.H. "Lexikon der griechischen Mythologie” című művében (11./2. 2687. oldal) írja, hogy egy Mén-nek nevezett Holdisten kultusza Kis-Ázsiából származott a görögökhöz, amihez azonban hozzá kell tennünk, hogy kultuszát átvették a rómaiak is. Fáy Elek pedig ("A magyarok őshona” Budapest, 1910., 189. oldalon) így ír : „Mén Holdisten még a késői római császári érmeken is rendszerint lovon ülve ábrázoltatik. Azonban lova első lábai vagy emberi lábak, vagy éppen emberi kezek”. Mindez tehát arra vall, hogy voltaképpen e ló tekintendő az istenségnek, amelyben pedig az istenség neve után (Mén) a magyar mén (= csődör, hím ló) szó ismerhető föl. Részemről pedig hozzáteszem : Már más néprajztudósaink is észrevették, hogy népmeséinkben a mesehős lova néha a mesehőssel magával mintegy azonosul, azaz, hogy például amikor a mesehős fényes öltözetű hős, akkor lova is szép és délceg, amikor pedig a mesehős koldussá válik, akkor lova is rossz gebévé lesz, valamint ugyanígy megfordított sorrendben is; ami tehát Fáy véleményétől jelen esetünkben csak annyiban tér el, hogy a ló is Mén Holdistennel azonos. Nem hallgatandó azonban el még a következő dolog sem: Vogul rokon népünk egészen sajátságos nyelvi szokása az, hogy az állatok első lábait nem első lábaiknak, hanem következetesen azok kezeinek nevezik -- ami élettan-történetileg tulajdonképpen helyes is. Vagyis tehát egy állat, jelen esetünkben a ló, első lábai kezekkénti ábrázolása is a mi ősnépeink fölfogásából származott dolognak bizonyul.
Fölemlítem itt még, hogy van még egy nép meseindítékunk, amely a Föld, Hold és Nap szóban lévő viszonya jelképezéseként magyarázható: Egy nő, rendesen Tündér Ilona, szerelmes egy szép hősbe (Szép Miklós, vagyis a Napisten), akit palotájába fogad. Itt neki mindent megmutat, kivéve csak egy zárt szobát, és nem is akarja a mesehősnek megmondani, hogy abban mi van. Ez azonban egyszer, titokban, a szobát kinyitja s abból egy sárkány vagy rabló szabadul ki, aki a nőt elrabolja, bár ezt a hős, sok viszontagság után visszaszerezi. Kitűnik a meséből, hogy a fogvatartott rabló vagy sárkány a nő azelőtti kedvese volt, de amit a nő új kedvese előtt titkolni akart. Ezek szerint a régi kedves a Hold, az új pedig a Nap, az pedig tény hogy a Hold a Föld foglya. Itt azonban annak nincsen magyarázata, hogy az új kedves által kiszabadított kedves a nőt elragadja. De lehetséges, hogy ez utóbbi rész más meseindítékból toldódott ide is, de amely indítékkal másutt kellend foglalkoznunk.
Föltűnő az egyezés a zsidó Manassze és a török Oszman személynév között, amelyek egymásnak csak szótagátvetéses változata is lehetnek. Igaz ugyan, hogy az Oszman névnek Otman, Otoman kiejtése is van, mindenesetre azonban úgy az asz mint az ota, ata szónak ősnyelvünkben ös és atya jelentése volt, azt pedig tudjuk hogy a t hang igen könnyen változik sz hanggá. Lehet ugyan, hogy e két név ily egyezése csupán véletlen, valamint lehet véletlen az is, hogy mindkettőben előfordul a man szó; mégis igen föltűnő, hogy az Oszman névvel egyezőleg az ozmán törökök (akik magukat ezen Oszman nevű őstől származtatják), nemzeti és vallásos jelvénye, amelyet mundzuknak is neveztek, egy rúd volt (hímség), ennek tetején gömb (szintén hímség, termékenyítő mag), és a gömb fölött holdsarló volt, mindkettő ezüstből, míg ezen kívül a rúd még fehér vagy fekete lófarkkal is díszítve volt. Hozzá kell még mindezekhez tennem, hogy Atilla hun király atyját is Mundzuk-nak nevezték bár némely évkönyvben Bendegúznak is van nevezve, tény azonban, hogy hangtanilag bend és mund egymáshoz közelálló, azért mert a b és m egymással rokon ajakhangok, úgyhogy mindkettő esetleg Holdat, de mént is jelenthetett.
Ámde azonos ezen Mén holdistenség neve és a magyar mén = hímló szó meg a magy, megy ige mén változatával is, amely utóbbi úgy régibb nyelvünkben, mint a nép nyelvében ma is, igen általános. Népünk több helyen „el megy” avagy „le megy, föl megy” helyett azt mondja : „el mén” avagy „le mén”, „föl mén”. Viszont irodalmi nyelvünkben is a "menni, elmentem, mendegélni” alakok vannak meg, amelyek közül az utóbbi meg éppen a német Mond = Hold szóval egyezik. A Hold, illetve a Holdisten is, az ősöknél a haladó menő, futó idő mérője és egyúttal megszemélyesítőjeként is szerepelt, de ugyancsak a menés, futás, haladás jelképe volt mindenkor a ló is, úgyhogy Mén Holdisten, a ló és az idő összefüggésbe hozása teljesen okszerű. Ámde csak a magyarban egymással azonos a mén ige és a mén lovat jelentő főnév. Ami hogy nem véletlen, bizonyítja az is, hogy más szócsoport szerint is, de ismét csak a magyarban, azonos a Hold neve a halad igével, úgyhogy csak ezt tudva, értjük meg hogy a mi kelni, tovakelni = indulni, tova haladni szavunkkal azonos görög kelendosz = út, latin-olasz callis, calle = út, ösvény és albán kalon = halad szavak a mi ősnyelvünkből kellett származzanak. Továbbá a magyar idő szavunkkal teljesen azonos a szerb-horvát ide = megy, halad, de összehasonlítandó idő szavunkkal még az olasz-latin etá, aetas = kor, korszak szó is, valamint a régi germánok Jdun idő-istennője e neve is, amely szavak, hogy nem árja eredetűek, tanúsítja az afrikai oromo nyelv ademu = haladás, menés szava. Hold szavunkat azonban népünk tiszta kún kiejtéssel Hód-nak is ejti, aminek meg pontosan megfelel a szerb-horvát hoditi, hodati = menni, haladni, mendegélni. Mindezen t, d és h-d alakú szavak kún szócsoportbeliek, de amint látandjuk, az általuk jelezett eszmekörnek más szócsoportjainkban is még sok párhuzama van. Itt még csak, mivel ezek is kún szócsoportbeliek, még csak indul és inda valamint ideg és in szavainkat említem meg, de amelyeknek még az olasz andare = menni, haladni, de az említett oromo ademu = haladás, menés, is megfelel. A növények indái ezeknek valóban kiinduló részei, amelyekkel nem csupán kapaszkodnak, hanem ilyen indákat több irányba kiküldve, ezek által szaporodnak is, mivel minden indán kis növénykék keletkeznek, amelyek legyökerezve, mint például a kerti epernél, számos új tövet fejlesztenek. Az egyes inda, mint hosszú és igen erős, nehezen szakadó szál, nagyon hasonlít az állati vagy emberi in-ra. Hogy pedig úgy az in, mint az inda szavunknak kellett létezzen h-hangos kiejtése is, bizonyítja hínár szavunk, mivel ez a vizinövények tövéből kiinduló veszedelmes indáit, vagyis inait nevezi meg, amelyek érintésre a közéjük kerülő állatra vagy emberre csavarodnak, és ezután még kacskaringósan (spirálisan) össze is zsugorodva, a megfulladott hullát teljesen a növény tövéhez húzzák le, ahol az beléjük gyökérszálakat eresztve, anyagukból táplálkozik. Viszont, hogy ideg szavunknak is volt kezdő h-hangos kiejtése, ez meg a csíkmegyei székelyek nyelvéből tűnik ki, akik hegedű szavunkat következetesen hedegű-nek mondják ki. Hogy pedig nem ez, hanem az irodalmi hegedű a romlott szó, bizonyítja az, hogy a hegedű valóban oly hangszer, amelynek idegei, azaz húrjai vannak, és hogy a hegedű nem is más, mint az íj egyik származéka, amely íj megfeszített idegét peng ették, de az íjra, hangerősítőül üres koboztököt, azaz kabaktököt, kötöttek volt.[6] (Világos hogy koboz hangszerünk neve is a koboztök nevéből származott.) Ami pedig az ideg szó kezdő h-hangos kiejtését illeti, az nem kellett hogya hideg (hőmérséklet) szavunkkal összetéveszthető legyen, mert hiszen ejthető volt az hidég, hideg, hiedeg, hiddeg stb., stb. alakúan is. Van azonban inda-indul szavainknak még egy érdekesebb származéka is, és ez a latin-olasz undaonda = hullám szó, amely utóbbi a haladással, futással ugyanúgy függ össze, mint ahogy pontos párhuzamként, de más szócsoportunkbeli (nem kún hanem kőrös szócsoportunkbeli) halad és hullám szavaink is egymással összefüggenek. Hogy a latin-olasz unda-onda = hullám a haladással tényleg összefügg azt az olasz andare = elmenni, menni ige is mutatja, amely egyébként a mi indul szavunkkal is azonos, sőt meg kell itt jegyeznem, hogy andalog igénknek csak költőink, íróink újabban adták az „elmélázva gondolkodni” értelmet, mert a népnél ezt kizárólag „ide-oda járni” vagy "bolyongani” ér telemben hallottam használni. Eszerint tehát indul és andalog szavunk úgy hangalakjában mint jelentésében is azonosul az olasz andare = elmenni, menni szóval. De van az olasz onda = hullám és andare szavak egymássali összefüggésének még határozottabb bizonyítéka is : Mondottam, hogy a régieknél a ló a futás, haladás, menés jelképe is volt; márpedig a hullámok is jellegzetesen futó, haladó, menő dolgok, úgyhogy az ősök a vizen futó habsörényes hullámokat futó sörényes lovakkal hasonlították össze. Ezen összehasonlítás hozta létre a hippokamp nevű félig ló, félig hal és első lábaikon paták helyett uszonyokkal bíró képzeletbeli lényeket, amelyeket Poszeidon-Neptun Tengeristen viziszekere elé fogottaknak képzelték, amely szekéren ezen istenséget a tenger színén rohanva szokták volt ábrázolni is. De hogy az említett párhuzamot teljesen föltüntethessem, megemlítem, hogy tehát a kőrös szócsoportbeli halad szó nem csak a hullám szóval függ össze hanem a szintén kőrös szócsoportbeli hal szóval is, mivel hiszen a hippokampok valóban félig hal-alakúak is. Viszont halad szavunknak a lohol = fut, siet szavunk csak megfordított alakja, de amiből az is következik okszerűen, hogy a mai ló szavunk is eredetileg lóh kellett, hogy legyen, ami hogy kétségtelenül így is volt, bizonyítja a szintén kőrös szócsoportbeli és megfordított alakú német Gaul = rosszabb ló, ami (mivel a h és g mássalhangzó hangtanilag egymással azonosnak vehető) hiszen a lóh szónak csak diftongizált (ó-aú) változata. Ezzel a német laufen = futni szintén diftongizált szó is azonosul, de amely szó tájszólásokban lófen alakban is él, és tehát a magyar ló, lohol szavakkal is közvetlen azonosul. Ismervén pedig mi a magyar ló, lohol és megfordítva hal és halad szavainkat, kétségtelennek kell tartanunk, hogy a hippokampok egyik ősmagyari, azaz kőrös neve lóhal, vagy akár halló, kellett legyen, más szóval: 
hogy a hippokampok is a mi ősnépeink képzelete szüleményei, amely képzeletszülemény kialakulásához azonban valószínűleg hozzájárult még az úgynevezett tengeri lovacska nevű halfaj is. Hogy pedig a ló és a hullám egymással mennyire összehasonlíttatott, bizonyítja még ma is az olasz nyelv, amelyben, bár megvan az onda = hullám szó is, de nevezi a hullámot cavallone-nak is, holott olaszul cavallo = ló (kavállo, kávállóné). Ezen cavallone = hullám szó különösen némely dél-olasz tájszólásban annyira általános, hogy sokan az onda szót ott nem is ismerik.
Látjuk tehát, hogy ezen hallovak a hullámok jelképei voltak, sőt szerintem igazi ősműveltségünk idejében azoknak valóban csakis költői jelképei, míg ilyen állatok tényleges létezését már csak későbbi, szellemileg hanyatló népek képzelték.
Említettem, hogy miként a lónak sörénye van, úgy van a rohanó hullámoknak is fehér habsörénye. A Meyer-féle német Lexikonban is (1897. évi kiadás. Pferderassen. 1. színes tábla, 4. szám. Ungarisches Pferd) láthatjuk a jellegzetes alföldi magyar lovat, amelynek színe szürkés-sötétfakó, de sörénye és farka fehér. Ugyanígy a hullámok színe is sötétkék vagy zöldes, zavaros víznél fakószínű, de habsörényük fehér. Magyar haj szavunk kún szócsoportbeli. Tény, hogy a hajzat, ha nincsen folyton fésülve kígyózó, kígyókra emlékeztető fürtökbe csapzódik, éspedig annál inkább mentül hosszabb a haj. Ez jutott kifejezésre a Meduzáról szóló mondában, aki hajzata valóságos kígyókból állónak mondatik. Ámde csak a magyar nyelvben egyezik a kígyó régi kijó neve a haj szóval; valószínű pedig, hogy ezen kijó szavunknak is volt a hangos változata, mert emellett szólanak a már említett kaján és hajlik szavaink. A legmeglepőbben egyezik azonban kió vagy kijó szavunkkal az olasz chioma (kiómá, kijómá) = hajzat szó ! Ha pedig most már a hullámok habsörényére gondolunk, és tudjuk hogy őseink ezt a lovak sörény évei hasonlították össze, akkor nem kevésbé fog bennünket az is meglepni, hogy hiszen míg az olaszban chiama =hajzat, de ugyancsak az olaszban schiuma meg = hab (szkiúmá)! Mi több, a görögben meg kűma = hullám, holott a latinban meg coma (kóma) = hajzat ! Látjuk tehát, hogy az olasz schiuma szóban csak egy elébetett sz hang is van, ami elég gyakori nyelvi jelenség és ami ősnyelvünkben is megvolt de mindig egy i magánhangzóval, és így tehát isz vagy szi-nek hangzott. Látjuk tehát, hogy mindezen olasz, görög és latin szavak kún alakúak és mivel a nyelvünkbeli megfelelő szavakkal egyeznek: csakis ősnépeinktől származóak lehetnek. Hogy pedig mindezen hajzat hab-hullám-ló értelmű szóegyezések nem csupán véletlenségek, kétségtelenné teszi az, hogy párhuzamaik kabar őstörzsünk szócsoportjában is megvannak mert nyelvünkben a hab szó ma is egyaránt jelent habot és hullámot, holott kabala a magyarban, caballus (kaballusz), a latinban = ló, a szlávban kobila = nőstény ló. Itt e dologról csak ennyit, de erről bővebben szólandok kabar őstörzsünkkel foglalkozó fejezetemben, ahol egyúttal azt is látandjuk, hogy őseink a hullámokat nőneműeknek fogták volt föl.
A hullámok azonban a valóságban csak látszólag futnak a víz fölszínén tova, vagyis a valóságban nem maga a hullám teste vagy anyaga, a víz fut tova, hanem csak a hullámzó mozgás. Maga a hullám anyaga, a víz, egy helyben marad, csupán ide-oda, föl-le mozog, azaz inog, de nem halad, se nem fut. Ha azonban a valóságban ez így van, akkor nem csodálatos-e hogy ez így a nyelvben is tökéletesen kifejeződik ? Mivel hiszen a magyar indul, olasz andare, olasz-latin onda-unda = haladni, menni és hullám, a magyar ingás, inog, ing, ingadozik szavakkal hiszen egyezni látszik, mert a fül számára a d és g hang majdnem azonosan hangzik, annyira, hogy például a selypítő gyermek a g hang helyett valóban d hangot szokott ejteni, például "igen, megnézem” helyett iden, mednézem. És íme, azért mégis az ingás szó nem tova haladást, menést, hanem ide-oda mozgást jelent, pontosan olyat tehát, amilyen a valóságban a hullámok mozgása ! Tény, hogy a látszólag majdnem azonos hangzású g hangot a valóságban egészen másképp ejtjük mint a d hangot. Előbbit nyelvünk hátsó részével, majdnem torkunkból, utóbbit ellenben nyelvünk hegyével, ezt fogainkhoz érintve. Holott az egymással igazán rokon hangokat beszélőszervünk majdnem teljesen azonos állásával ejtjük, például a g és k hangokat avagy a d és t hangokat.
Vagyis: miként a hullámoknál szemünk látszólagos futást lát, holott ott csak ingás van, ugyanúgy az ind-ul, and-are és und-a szavak is az ing-el látszólagosan egyeznek, holott másképp keletkeznek, más szóval: miként a haladás és ingás egymással nem azonos úgy az nd kiejtése az ng kiejtésével sem azonos. Ide tartozó még hinta szavunk is.
Mármost, e csodálatos egyezés is csak a véletlenség műve volna-e ? Vagy a Természet törvényei önmaguktól hozták-e így létre ? Vagy pedig őseink, ősrégi időkben, egy letűnt magas szellemi műveltségük korában alakították, irányították tudatosan nyelvünket úgy, hogy az a Természet törvényei helyes kifejeződése legyen ? Mindezt a jövő kutatásai kellend megállapítsák. Tény azonban, hogy jelen művemben a minden irányból egybevágó "véletlenek” nagyszerű egészet alkotó ezreit hozom föl. De egészen bizonyos az is, hogy ennyi nyelvi, néprajzi, történelmi és élettani egyezést összekeresgélni, összeállítgatni, egésszé kialakítani a legnagyobb lángésszel sem volna lehetséges, ha mindez nem alapulna létező igaz valóságon.
Visszatérve kún őstörzsünk holdtiszteletére, összefoglalom itten: Náluk a Holdnak, illetve Holdistennek, egyik neve tehát Kún, Hún, Hiún, Kund és Hunor volt, amely rombolóelvi és harcos, vagyis Hadistenkénti megnyilvánulásában őt fehér kutyával, azaz fehér farkassal jelképezték. Másik megnyilvánulásában ő a haladás, menés, utazás és egyúttal az idő és az időmérés istensége is volt, jelképe pedig a fehér ló, azaz a fehér mén lett, neve pedig Mén, Min, Man, Mund, Mond. A farkassal azért jelképeztetett, mert ez ragadozó, harcos állat, lóval pedig azért, mert a ló a futásnak, menésnek, haladásnak mintegy megszemélyesítéseként is szerepelt. A Holdnak még ma is egyik költői elnevezése: „az Ég vándora”, vagy pedig „az éjszaka vándora”. Sőt mivel a Hold főképp éjszaka látható, ezzel lehet kapcsolatban a Holdnak a törökben meglévő lj vagy aj neve is. Mert -- habár láttuk, hogy e név az íj fegyver nevével is összefügg -- de tény, hogy éj vagy éjszaka szavunk is azonosul ezekkel, úgyhogy éj-szaka szavunkat tulajdonképpen Hold-időszaka-nak magyarázhatjuk.
Végül ide teszem ezen szép, annak idején Erdélyben hallott népdalunkat :
Ezüstös Hold, aki mindig utazol,
Nem láttad-e a rózsámat valahol ?
Láttam, láttam, csipkebokor tövében,
Acélhegyű nyílvessző a szivében...
Ehhez megjegyzések : Népünknél nem csak a legény nevezi kedvesét rózsájának, babájának, hanem ugyanígy a leány is legénykedvesét.
Az „acélhegyű nyílvesszőt” természetesen csak én tettem oda rekonstrukcióképpen, mert én ezt már így hallottam: „Bosnyák puska golyója a szivében”. Ugyanis Bosznia megszállásakor 1878-ban az osztrák parancsnokság, érthetetlen hibából, azaz valószínűleg magyargyűlöletből szándékosan, Bosznia erdős hegyei között lovasságot, azaz magyar huszárokat küldött előre ! Természetesen az ellenálló mohamedán lakosság ezeket megtámadta és Maglaj nevű helységnél egy egész század huszárt lesből könnyűszerrel lelövöldözött.
E rekonstrukciómat azzal vélem megokolhatni, hogy a szívbe hatolt golyó már nem látható, a nyílvessző tollas vége azonban kiáll és tehát jól látható hogy hová hatolt be. Golyónál legföljebb vért láthatni, de még ebből sem, hogy az tulajdonképpen hová hatolt be. Úgy hogy golyónál ezt a Hold sem láthatná. Mindebből azt következtetem, hogy e dal még a nyilazás korából származva, a népnél még fönnmaradott volt és Bosznia megszállása után lett a nép ajkán úgy, ahogy az új viszonyokhoz hozzáalakítva.
Amint már láttuk, ugyancsak őseink holdkultuszából származott "A holt vőlegény” regéje is. De ebből származott a "Bolyongó zsidó”-ról szóló monda szintén, utóbbira azonban "Jász” fejezetemben kellend visszatérnem. Itt a hold kultusszal még kapcsolatban csak annyit hozok föl, hogy a holdkaraj, amidőn az némelykor egészen avagy majdnem vízszintes helyzetben látszik, olyankor a régi, fölhajló orrú és farú csolnakokra és hajókra is emlékeztet, úgyhogy őseink költőileg az Ég tengerén úszó, utazó, bolyongó hajónak fogták föl. Márpedig hajó szavunk, amelyet népünk hijó-nak is mond (lássad Ballagi „A magyar nyelv szótára”-ban is.) és úgy csolnak, mint hajó értelemben is használ, a legtisztábban kún alakú szó, sőt hiszen kún alakúak a török kaik, a német Kahn (kaan), olasz canotto (kánotto) és gond-ola és a még különböző nyelvekben is meglévő kánu és kajak szavak is, amelyek mind csolnakot jelentenek.
Végül meg kell itt még említenem azt is, hogy őseink nem ok nélkül építették csolnakjaikat, hajóikat a vízből kiemelkedő orral és farral, hanem azért mert ennek, különösen a tengeren, két igen fontos előnye volt: egyrészt az hogy az ilyen jármű orra a szembe, vagy a hátulról jövő hullámokba a fara, nem fúródik bele, hanem fölemelkedik a hullámokra, másrészt az ilyen alakú jármű, ha csak bőrrel is födve (ahogy csolnakjaikat az őskunok födték, hogy a víz beléjük ne csapjon) akkor az fölfordíthatlan, illetve ha föl is fordítva, önmagától mindig újra föláll.
Későbbi időkben, úgy lehet, már a szarvasmarha is háziállata lett a kunoknak, nagyobb mythologiai szerepe azonban ennek náluk már nem lett, mert különben ennek több nyoma maradott volna. Némi nyomára mégis akadunk, például Kréta szigetén a már említett Minosz azaz Mén ősfejedelemmel, azaz valószínűleg holdistenséggel, kapcsolatban. Ha Kréta szigete görög előtti, fajunkbeli őslakói nem is voltak mind kún törzsbeliek, mégis annak, hogy ott valamely kún őstörzsünk egy oda hajózott része is élhetett, emellett éppen ezen Minosz vagy Mén név tanúskodhat. A görög rege szerint ugyanis ezen Minosz fejedelem vagy király neje titokban egy hófehér, igen szép bikába lett szerelmes, amelytől aztán egy embertestű, de bikafejű szörnyfia született, akit Minosz király után Minotaurosznak neveztek (görögül taurosz = bika), de akit a mythologusok is tulajdonképpen Minosszal azonosnak és istenségnek tartanak. Nőnek bikától megtermékenyülése éppoly teljes élettani lehetetlenség, mint bikafejű ember születése és életképes volta, és szerintem e görög rege nem is más, mint ősi jelképes, költői rege, szellemileg kevésbé fejlett, avagy elhanyatlott nép általi szó szerint vétele, vagyis félreértése. A rege szerintem a következőket tükrözi vissza: Azon kún törzs, amely ősidőkben hajókon Kréta szigetére érkezett és ott megtelepedett, lovat nem hozott magával, de eredetileg a Holdat azaz a Holdistent ménnel jelképezte volt, és innen származott ott is az istenség Mén neve. A szigeten azonban lovak nem lévén, így e törzsnél idővel szarvasmarhatenyésztés helyettesítette a lótenyésztést, aminek következtében, bár az istenség régi Mén neve megmaradott, de ezt már bikával, illetve bikafejűemberalakkal kezdték jelképezni és ábrázolni, amit a regében költőileg úgy fejeztek ki, hogy utóbbi az előbbi nek fia ugyan, de csak fattyúfia. Eszerint azután a hullámokat is már bikával és tehenekkel jelképezték. Hogy azonban idővel a zavar mind nagyobbá válhatott, emellett tanúskodhatik az, hogy a szóban lévő bikát amelyről kiemelve, hogy fehér volt, a rege szerint Pozeidon Tengeristen küldte volt és ez a tengerből úszva érkezett Kréta szigetére. Úgyhogy ez a bikát a hullámokkal látszik azonosítani, dacára annak, hogy itt nem tehenekről, azaz nőstény állatokról, hanem bikáról van szó. Nem lehetetlen azonban hogy valamikor a rege még úgy szólott, hogy a tengerből bika által vezetve tehéngulya érkezett a szigetre s ami valószínűleg azt jelképezte, hogy a szigetre a szarvasmarha is csak később máshonnan, tehát a tengeren át lett behozva, valószínűleg Egyiptomból, ahol akkor még lótenyésztés nem lévén, onnan lovat nem is hozhattak. Mindenesetre így, a regéknek későbbi népek általi meg nem értéséből és szó szerint vételéből keletkeztek hát a mythológiákban, regékben és egyéb hagyományokban is a mindenféle zavarok, romlások, vagy is úgy is, hogy az őshazából kivándorlott őstörzseink kint más-más viszonyok közé kerülvén, ez is elváltozásokat okozott azáltal, hogy a régi regék az új viszonyokhoz lettek hozzáalakítva, majd utóbb a már úgyis elváltoztatásokat szenvedett regéket, hagyományokat új népek vették át, amelyek ezeket már nem értették, félreértették, szó szerint is vették és idővel mindig még jobban elrontották. Végül jött azután a kereszténység, a mohamedanizmus és a buddhizmus, amelyek e "pogány” regéket egészen irtani is kezdték, avagy amennyiben ez nem sikerült, azokat legalább a maguk fölfogásához és céljaikhoz tudatosan is, szándékosan is hozzáalakították. Viszont a mi hagyományaink azért maradtak kevésbé romlottak, mert őshazánkban, Magyarország területén maradott törzseink hagyományai nem voltak annyira elváltozásoknak kitéve, ezek itt nem kerültek új, azokat meg nem értő népekhez, a kereszténység pedig nálunk csak igen későn lépvén föl és csak még. későbben hatalmasodván el, ez sem bírt még annyi elváltozást okozni, mint másutt. Az tehát, hogy ma a régi regék igazi értelmét csak a magyar nyelv és a magyar nép hagyományai segítségével fedezhetjük föl, részben tehát ennek tulajdoníthatjuk, de részben annak is, hogy minden nép természetszerűleg a saját lelkéből lelkedzett hagyományokat tartja meg a leghívebben, azért mert ezeket érti, szereti s ezekhez tehát ragaszkodik is.
Van a régiségekben nyoma annak is hogy a bika vagy tehén szarvaival a holdsarlót azaz a Hold "szarvait” jelképezte. Például a rómaiak is szokták volt Diána Holdistennőt némelyütt, fején tökéletesen szarvakszerűen álló holdkarajjal is ábrázolni. Hasonlóképpen, fején tehénszarvakkal, az egyiptomiak meg Ízisz Istennőjüket ábrázolták volt, sőt ábrázolták őt néha egészen tehén fővel is, habár náluk e tehénszarvak nem állottak holdsarlószerűen, valószínűleg azért nem, mert Egyiptomban nem élt olyan szarvasmarhafaj, amelynek ilyen alakú szarvai lettek volna.
A kunok holdtiszteletével kapcsolatban azonban sokkal határozottabb nyomait találjuk a juhnak és kosnak mint a bikának és tehénnek, ami arra vezethető vissza, hogy azok korábban lettek háziállatukká, mint emezek. Nyelvünkben ma is van a juhoknak kún alakú neve, habár a kosnak nincsen. Ilyen maga a jú vagy juh, amely szót Erdélyben jó-nak is ejtenek, de határozottabban kún alakú a juh, tudtommal ma már csak Erdélyben még meglévő mendele, möndöle vagy möndölecs neve, amely szó nem csak hogy a Mén és Mond szavakra hasonlít, hanem a magyar menni, mendegélni, tájszólásos mönni, möndögélni igénkkel is teljesen azonos, ami tehát a Holddal: „az Ég vándorá”-val, vagyis a szüntelen mendegélővel, is összefügg, azaz a görög "planeta” = bolygó, bolyongó szóval is értelem-azonos. Márpedig az ismert "Angyalbárányok” népmesénkben a möndölecskék möndögelése van különösen kiemelve. Kriza János „A möndölecskék” című meséjében is mondatik, hogy a gazda így szól a juhászául fölfogadott legénykének: „ne téröngessed, csak mönjél, möndögejjél mind utánuk”. Ezen möndöle = juh szó azonban azonnal eszünkbe kell juttassa Kún László királyunknak a történelemből ismert Mandula nevű kún leány kedvesét, amely név tehát nem a mai nyelvünk az olaszból vett "mandula” szava, hanem minden bizonnyal juhot, juhocskát vagy báránykát jelentett. És e kún leánynév pedig éppúgy kún alakú mint a király másik kedvese Édua neve, amelynek értelme meg aligha volt más, mint édes, valamint tisztán kún szó a kunoknak a mongolok elöl Magyarországba menekült királya Kuten neve is.
A kos neve az olaszban ma is montone, bár e szót a montave = hágni igéből származtatják. Azonban Egyiptomban Mendesz városban (az sz bizonyára csak görög végzés) egy ugyanezen nevű istenséget tiszteltek, akit ott egy szent kossal jelképeztek, amely a szent Apisz bikáéhoz hasonló kultuszban részesült. Ez istenséget is, ugyanúgy, mint Menesz azaz Mén istenséget, álló hímtaggal szokták volt ábrázolni. Viszont Mén istenség azonos volt Amon Istennel is, akit úgyszintén alkotó, teremtő, nemző istenségként, ugyanúgy álló hímtaggal, de ezenkívül emberi fej helyett kosfejjel is szoktak volt ábrázolni. Mindez tehát úgy Mendeszt mint Mént valamint Amont is, egyrészt a mony = hímtag szavunkkal, másrészt a német Mann = férfi szóval is összefüggésbe hozza, de sejtelmem szerint ezen Amon névben a kezdő a hang nem más mint a mi a névelőnk, amely valószínűleg csak a kétségtelenül avar eredetű hikszoszok révén került a név elé, mivel ezek kezdették volt a vagy az névelőnket a szó elé tenni, holott ősnyelvünkben csakis a szó végén állott. Eszerint az Amon név tulajdonképpen és eredetileg csak Mon volt. Ismételnem kell itt, hogy Egyiptomban a hikszosz uralom kora előtt a lovat háziállatként még nem ismerték, úgyhogy az ős, nemző ősatya Holdistenséget ezért is jelképezték kossal, bár a ménlovat jelentő neve, azaz Mén vagy mon, ennek megmaradott, ugyanúgy tehát, mint Kréta szigetén. Úgyhogy mindebből én még azt is következtetem, hogy Egyiptom legrégibb műveltségalapító ősnépe, amely a későbbi egyiptomival nem volt teljesen azonos, szintén hajókon, tengeren jött volt Egyiptom földjére, talán éppen ugyanazon időben, amikor ugyane nép más része Kréta szigetét is betelepítette, s ennélfogva hajóin az Egyiptomba érkező rész sem hozott oda magával lovat. Igaz ugyan, hogy a későbbi Egyiptom lakói sem voltak sem árják, sem sémiták hanem kámiták, mint az oromok és szomálok, mégis úgy az oromok mint a szomálok nyelve a magyarhoz közelebb álló, mint az ismert egyiptomi, vagyis a hieroglifok nyelve. Úgyhogy azon legrégibb egyiptomiak nyelve is valószínűleg közelebb állott az oromo, szomál és magyar nyelvhez mint a későbbi, ma ismert egyiptomi nyelv.
________________________
1 Párhuzamként fölhozható : Német Schmecke (smeke) = csiga, angol snake (sznék) = kígyó.
2 és Szinnyei József : neito = lány, neitszüe = szűzlány a finnben
3 Asagitta latin szó az olaszban ma saetta-nak hangzik, de szokta az olasz nép a villámot is saetta-nak nevezni, amivel egyezik az, hogy a villámot a magyar nép is nevezi "Isten nyilá”-nak.
4 Munkácsi Bernát : „A vogul nyelvjárások”. (Budapest, 1894) című művében írja a 89. oldalon : „Midőn a Nap a sűrű felhők mögül sugárkévét bocsát, ez az ő "keze”. Vogul nyelven: hatel-kat = nap-kéz, azaz: sugár, napsugár. A Nap sugaraiban adja az életet. Mordvin lakodalmi énekben a leány édesapját: „élet-adó Napom”-nak nevezi. (Barna Ferdinánd: „A mordva nép házassági szokásai”. Budapest, 1887. 54. oldal)
5 Amely szavakkal azonban azonos a vogul mansi = férfi, ember szó is.
6 Az oromo nyelvben is hidda = ideg, in, ütőér. Erdélyben a nép az ereket is inaknak nevezi.