Magyar Adorján
Az Õsmûveltség

Volt azonban a szemeréknek még egy vallásos tiszteletben részesülõ fája: a som, amely név is, íme, szemere szócsoportbeli.  E fa gyümölcse is hosszúkás, azaz tehát szem- vagy som-alakú.  Csakhogy mivel e gyümölcsnek egy, bár szintén hosszúkás magva van, amelynek azonban nincsen olyan bevágása, amilyen van a búzaszemnek és a datolya magvának, és így sem a lehunyt szemre, sem a nõi szeméremrészre nem hasonlít, ennélfogva e növény hímségnek tekinthetõ.  Gyümölcse nem terem sem fürtökben, sem kalászokban, hanem egyenként.  Meglepõ mindenesetre még azon egyezés is, hogy a som gyümölcse is piros, mint a meggyé, s ugyanolyan kellemes savanykás ízû is.  De a som hímsége mellett szól még más is: az, hogy virága ötszirmú, mint a meggyé (páratlan, tehát hímségi), valamint az is, hogy faanyaga rendkívül kemény; márpedig õseinknél a keménység hímségként, a lágyság nõiségként volt fölfogva.  A som virága azonban sárga.  A szemerék egyik szent színe volt a sárga, azért is, mert szent fémûk az arany volt, de azért is, mert a gabonaféléknek úgy növénye mint magva amikor megérik, a költõk által annyiszor megénekelt aranyszínûvé lesz.  Ugyancsak sárga pedig a datolya virága és megérett gyümölcse is.  A szemerék másik nemzeti színe a kék, vagyis a víz színe volt.

Mindabból pedig, amit a somról itt elmondottam, azt is kell következtetnünk, hogy miként a magyaroknál a Napisten szent fája a meggy volt, ugyanúgy kellett hogy a szemeréknél ez a somfa legyen.  Népünknél ma is közmondásos a "somfabot" vagy "somfavesszõ", a megverés, megbotozás, büntetés eszközeként.  Eszerint azután azt is lehet következtetnünk, hogy miként a magyaroknál az õsi, harci fegyverül is szolgáló bunkósbot meggy- vagy makkfából készült, ugyanúgy készült ez a szemeréknél a szintén rendkívül kemény somfából.  Már "Magyar" fejezetemben leírtam, hogy a meggyfa botot naponta zsírral vagy olajjal kenték be, ami után mindig a napra tették ki, s hogy ezáltal tették azt oly keménnyé és törhetetlen szívóssá.  Bizonyos tehát, hogy ugyanígy jártak el a szemerék is a szintén fegyverül is használt somfa bottal, valamint talán õsidõkben a datolyapálma amúgy is igen szívós "tollai" szárával is.  De ezek szerint bizonyossá válik még az is, hogy a somfából való bunkósbot ugyanúgy a Napisten jelképe is lett, mint ahogy az volt a magyaroknál a meggyfa-bunkó, valamint a Megyer is, avagy miként a bunkósbot volt Herkules Napisten jelképe is.  Említettem, hogy a meggyfa bot tulajdonképpeni õsmagyar neve megyer, makar, makka alakú lehetett, és hogy viszont az olaszban e szónak mazza (olvassad: macca) neve is fönnmaradott, bunkó, bunkósbot értelemmel, ami tehát sziszegõhangos kiejtése, azaz szemere kiejtése, a makka szónak, amely sziszegõhangos szóból az olasz amazzare (amaccáre) = agyonütni, megölni szó is származik, amely utóbbinak etimológiája tulajdonképpen "lebunkózni", mivel olaszul mazza = bunkósbot.

Tudvalévõ, hogy az itáliai szamniták Herkulest nem így, hanem Szam-nak nevezték.  Valamint ismeretes az is, hogy a szumer-asszír Napisten is a Samas, Szemes, Szan, Szanszi nevet viselte, amely istenséggel azonos volt a kis-ázsiai Szandon Napisten is, úgyhogy részünkrõl nem kételkedhetünk abban, hogy a német Sonne (szanne vagy zonne) = Nap szó is tehát szemere eredetû.  Fáy Elek is említi, hogy Creuzer Friedrich dr. ("Symbolik und Mythologie der alten Volker." Leipzig u. Darmstadt, 1821. II. köt. 210. oldal) is állítja, miszerint például a föníciaiaknál is a Szem nevû Herkules az aratás hõségét adó Napistenként tiszteltetett, ami tehát a legközvetlenebbül utal a mi szem gabonát jelentõ szavunkra.  Ugyancsak Fáy Elek említi, hogy viszont Movers F.: "Die Phönizier" címû mûvében (1. köt. 174. old.) természetesen anélkül, hogy magyarul tudott volna, avagy hogy magyar mythologiáról sejtelme is lehetett volna, kimutatja, miszerint a föníciaiak Bál-Szemesz vagy Bél-Szemesz Napistene ezen neve: oculus-Beli = Bél-szeme értelmû volt (föníciai nyelven bél, bár = úr).  Szerintem tehát Movers, magyarul nem tudván, csak annyiban tévedett, hogy a név nem Bál, vagy Bél-szeme, hanem Bél-szemes azaz Szemes-Bél volt, amely név szerintemi magyarázatát, értelmét a napkorongnak népünknél máig fönnmaradott csupa szemalakkal kitöltött ábrázolata adja meg, amely ábrázolat szerint a Nap tehát valóban "szemes", azaz szemek sokaságával bír, és amely életszemeket, életrnagokat sugaraiban szórja a Földre, miként a szem-vetõ férfi a búzaszemeket a szántóföldre.  Láttuk pedig azt is, hogy az említett napkorong ábrázolat a valóságnak meg is felel, azért mert a Nap felülete a valóságban is hasonlóképpen szemcsés.  Valamint láttuk azt is, hogy például a régi szlávok õseink két különbözõ jelképezés módját egymással összezavarták, azaz hogy az õseink által jelképesen a Napban nyüzsögni képzelt lélekméheket vagy életméheket a más jelképezésünk szerinti életszemekkel vagy életmagokkal összezavarva, a végén azon szánalmasan ízléstelen elképzelésre jutottak, hogy a Napisten arcát legyekkel födöttnek tartották !

Tudjuk a Bibliából, hogy a zsidók nemzeti hõse Sámson vagy Simson néven neveztetett, "aki ereje a hajában volt".  Ami azonban csak a zsidók által már meg nem értett jelképezése annak, hogy a Nap ereje valóban sugaraiban van, illetve hogy ezek révén hat, sugaraival veri vissza a világûr halálos örök sötétségét és hidegségét, azokban érkezik életet adó ereje a Földre.  A Számszon avagy Szimszon név értelme pedig mint ismeretes is, valóban Nap-ember.  Úgyhogy eredetét a palesztinai Szamaria város és ország népénél, azaz a szamaritáknál kell keresnünk, akik tehát egy szemere törzsünk voltak, ha késõbb elzsidósíttattak is.  Szerintem a Sámsonról szóló egész regét a zsidók csak átvették, a maguk észjárásához átalakították, Sámsont neve dacára is napisteni mivoItából kivetkõztették és maguknak zsidó nemzeti hõst alkottak belõle.  De szerintem ezen kívül Sámson azonos a szintén bibliabeli Szem nevû törzs atyjával is, azaz Kám és Jáfet ily nevû testvérével, amely azonosságról a zsidók már szintén semmit sem tudtak.  (Eredetileg Kám a magyarok és kunok regebeli õsatyja volt, Szem a szemeréké és besenyõké, Jáfet pedig a jászok, kazárok és kabaroké.)  Egészen bizonyos tehát az is, hogy úgy a Sámsonról mint a Szemrõl és testvéreirõl szóló regéket a zsidók csak átvették és utóbb kisajátították.  Ami szerint továbbá kétségtelenné válik még az is, hogy e regebeli Szem õsatya helyesen nem is tekinthetõ azon népek õsatyjának vagy megszemélyesítésének, amelyeket ma "sémitáknak" nevezünk (asszírok, zsidók, arabok), hanem hogy Sámson és Szem egy és ugyanazon személy, a szemerék napistensége, és hogy helyesen csakis a szemerék, szumerek, szamariták, az itáliai szamniták és más szemere származású népek mythologiai õsének tekinthetõ.

Van azonban még egy növény, amely a szemerék egyik kultusznövénye volt, de amely nõiségként volt fölfogva, neve pedig szintén som volt.  Ez a leánysom vagy leánykasom (Berberis L).  Ez sohasem nõl fává, mint a nagy som, hanem csak 1-2 méter magas cserjévé, bokorrá, és igen tüskés, holott a nagy somnak nincsenek tövisei.  Virága hatszirmú, élénk sárga színû, bogyókái a soménál sokkal kisebbek és még hosszúkásabbak, színük szép piros, mint a somé és meggyé, de sokmagvúak, amiért is tehát e növény õseink szemében nõnemûvolt, aminthogy e fölfogást a leánysom neve máig is õrizi.  A bogyócskák igen kellemes, savanykás ízûek, ugyanúgy mint a som és a meggy.

Valamikor még, az 1930-as évek vége felé vagy az 1940-es évek elején a mag és a szem szóról és az életmagról, életkezdetrõl gondolkodva, ezt a meggyel és sommal, valamint mindkettõ savanyú voltával kapcsolatba hozva, valahogy azon gondolatra jöttem, hogy a földi élet kezdeténél, elsõ keletkezésénél valamilyen savanyúságnak is kellett szerepe legyen.  Évekkel késõbb, meglepetésemre, olvastam valahol arról, hogy az élet titka valószínûleg az úgynevezett nukleinsavban rejlik, amely sav nélkül nincsen is élet, vagyis hogy e nélkül élet nem is keletkezhetett volna.  A legkezdetlegesebb és egyúttal a legkisebb élõlények ugyanis a vírusok; ezek fõ alkatrésze pedig a nukleinsav.  A vírusok mindenesetre az élet kezdetét is jelentik, habár viszont ugyancsak a vírusok az élet legveszedelmesebb ellenségei is, azért mert minden élõ sejt fõ alkatrésze is a nukleinsav, és így tehát az emberi szervezeté, valamint minden élõ szervezeté is.  A vírusok pedig az élõ sejteket megtámadják, megölik, hogy szaporodhatásukhoz a sejtek nukleinsavát fölhasználhassák.  Igy keletkeznek a vírusok okozta betegségek.  Ez juttatja viszont eszünkbe a számos népmesénkben szereplõ "élet vizét" és "halál vizét", de amelyet némely népmesénk még "élõhaló víz"-nek is nevez (például Horger Antal: "Hétfalusi csángó népmesék." Budapest, 1908. 50. oldal) ami szerint a kettõ helyett csak egy és ugyanaz volna, és tehát csak alkalmazása módjától függene, hogy gyógyulást, életet avagy halált okoz-e.  Annyi pedig tény, hogy a nukleinsav is csak folyékony állapotban, azaz tehát "víz"-ként mûködhet, úgy életet keltõen mint halált okozóan.  Mindenesetre tehát az életkezdetnél egy savanyúság szerepel, de víz is, mivel élet víz nélkül sincsen.  Tudjuk, hogy a teljesen kiszáradott szervezetben avagy magban az élet vagy megszûnik és beáll a halál, vagy pedig abban az életmûködések megszûnnek ugyan, de az élet szunnyad.  Föltámadva, benne az életmûködések megindulhatnak, ha nedvesség, azaz víz jut hozzá.

Sav szavunk azonban újabb keletû mû szó és só szavunk származéka.  Népünk ugyanis a sós ízt és a savanyú ízt egynek veszi, aminthogy ezek lényegileg azonosak is, illetve ízük különbsége csak attól függ, hogy mely sóféle okozza.  Némely vidéken népünk sós helyett savanyút mond.  Savó szavunk is azon savanyú levet jelenti, amely a túró leszûrésekor marad.  Miként népünk, úgy helyesebb irodalmi nyelvünk sem mondja, hogy szó–szók, tó–tók, jó (fõnév)–jók, hanem szó–szavak, tó–tavak és jó–javak.  Vagyis itt az ó hang a-vá változik és egy v hang tolódik hozzá, amely v hang helyén azonban régen u hang állott, amit bizonyít a német sauer = savanyú szó, amely tehát még õsnyelvünkbõl ment át az õsnémetbe.  A savó és savanyú szavainkból a végzést elhagyva képezték tehát nyelvújítóink sav szavunkat.  Az õsszó tehát só, de amelynek régen soú kiejtése is volt.  Felötlõ azonban, hogy hiszen ezen só szavunk a som szavunknak csak egymássalhangzós kiejtése, ami szerint azonban savanyú szavunknak is kellett legyen régen somonyú, samanyú kiejtése is; mivel pedig úgy a som, mint a meggy is magok, amelyekben életkezdet van, ezzel ismét az életkezdet és savanyúság összefüggése sejtéséhez jutunk vissza.

Ha azonban a szemere szócsoportban az egymássalhangzós alakú só vagy sau savanyúságot jelentõ szó a som szóval függ össze, akkor okszerûen azt is kell következtetnünk, hogy a meggy szónak a magyar szócsoportban szintén kellett létezzen egymássalhangzós alakú és savanyúságot jelentõ megfelelõje.  És íme, ez meg is van, mert az olaszban agro, a franciában aigre (egr) = savanyú, amely szavakból tehát az m hang hiányozik.  Ámde miként bizonyítható, hogy ezen olasz és francia szavaknak az õsmagyar nyelvhez valami köze is volna ?  A bizonyíték a legmeglepõbb: Magyarországon, de másutt is Európában közönséges az egres.  Vad fajtái bogyója egészen gömbölyû és apróbb, nemesebb fajtája nagyobb, és némely fajtájáé ugyan igen keveset hosszúkás is, általában azonban gömbölyû.  A meglepõ azonban az, hogy az egres a leánysomnak pontos megfelelõje, mert bogyója kellemes savanykás ízû (éretlenül igen savanyú), sokmagú, tehát nõnemûnek volt fölfogva, és bokra is ugyanolyan és ugyanúgy tövises, mint a leánysomé.  Kellett tehát létezzen egy eger alakú magyar szócsoportbeli szó is, amely savanyúságot jelentett.

Mind az elmondottak fejtik meg azonban a következõket is, azaz hogy az elmondottak segítségéve1 bírjuk helyreigazítani a késõbb keletkezett népek — amilyenek az árják is — tõlünk átvett, de sokszor félreértett dolgait.

Németül a közönséges, egymagú, nagy som neve Dirndel és Kornelkirsche (kirse = cseresznye).  Márpedig németül Dirndel és Dirne = leányka és leány.  (Utóbbi szó csak késõbb kapta a szajha értelmet is.)  Amihez mellesleg megjegyezhetõ, hogy a finn-ugor ter = nõ szóból származik.  Viszont ismeretes a római Cornelia nõnév, amely som (de a nagy som) és leány értelmû is egyúttal, azért, mert latinul cornus = som (a nagy som), görögül pedig kora = leány.  Vagyis: teljes a félreértés, mert a határozottan hímségi nagy somot hozták mindenképpen össze a nõiséggel;  aminek oka pedig egyrészt az, hogy a nagy som gyakori, mindenütt ott van, a leánykasom ritkább, szerényebb, nincsen mindenütt szem elõtt, azt pedig ez újabb népek már nem tudták, hogy az egymagú gyümölcsök hímnemûekként, a sokmagúak nõnemûekként fogandók föl.  Igy történt azután az is, hogy a szlávok a nagy somot szlávos magánhangzókihagyásos, dren, drien néven nevezik, amely szó azonos a német Dirne és a finn-ugor és õstörök ter = leány és nõ szóval.  A tévedést, azaz összetévesztést azonban nekünk azonnal elárulja az, hogy ugyancsak a szlávok a tövist is ugyane szóval, azaz trn, tirn = tövis, tüske szóval nevezik, holott a nagy somnak tövise egyáltalán nincsen, de nagyon is van a kicsi és szerény leánysomnak.

Mivel õsnépeink a fehér kunokat és még egynehányat kivéve fõképp lapályokon laktak, ezért erõdítményeik is fõképp földvárak voltak, amelyek lépcsõzetesen, vagy csak lehetõleg meredeken emelkedõek voltak.  Ezekkel alább kellend bõvebben foglalkoznunk.  Hogy a földanyag esõvíz általi lehordását lehetõleg gátolják, az ilyen földvárak oldalait azaz lejtõit cserjékkel kellett sûrûn beültetni.  Hogy viszont az ellenség föltörtetését még jobban akadályozzák, e célra tövises cserjéket választottak, hogy az ellenséget lassú elõretörése alatt nyilazhassák, parittyázhassák.  Természetes dolog, hogy olyan tövises cserjét, bokrot választottak, amelynek termése ehetõ, tehát számukra hasznos is volt, e réven is.  A magyarok tehát egrest, a szemerék leánysomot, az õstörökök pedig, amint alább látandjuk, csipkerózsát, de itt is fölemlítem már, hogy a csipkerózsa bogyója is igen kellemes, savanykás ízû, és hogy belõle ma is kitûnõ gyümölcsízt fõznek.  Ezen kívül C-vitaminban is gazdag lévén, igen "egészséges" is.

Az egymássalhangzós, avagy azonos más salhangzós ama, ma, mama, ana, na, nana nõiséget jelentõ szavak egyaránt vezetõk úgy szemere, mint magyar és kún szócsoportbelieknek is, mivel az m és n hang e mindhárom szócsoportban megvan, de mivel a nõiséget és anyaságot ilyen alakú szavakkal minden nép nevezi, ebbõl az is következik, hogy ilyen alakú, nõiséget jelentõ szavai a mi õseinknél is, azon törzseknek is voltak, amelyek szócsoportjában az m és n hang nem is szerepelt.  Eszavakat részben már "Magyar" és "Kún" fejezetünkben is említettem, de ezeknek a legkülönbözõbb nyelvekben is meglévõ számtalan változatát fölhoznom fölösleges volna, vagyis elég, ha itt csak egynehányat hozok föl.

Pédául albán nyelven nana = anya, olaszul nonna = nagyanya.  Elõ-Ázsiában Istár istennõt Nana-Istárnak is nevezték;  mivel pedig õ természetanyául tiszteltetett, ennélfogva bizonyos, hogy a név Nana része tehát anya értelmû volt.  Finn nyelvben anoppi = anyó, enene = szaporodik, neite = leány.  De finn naisze is nõ, úgyhogy ezzel a mi nõszik igénk és nász fõnevünk is kétségtelenül összefügg.  Albán nyelvben viszont nusze, nusziha = menyasszony.  Létezett tehát a nõiségnek tisztán szemere szócsoportbeli n-sz alakú megnevezése is.  Ha pedig tudjuk, hogy a finnben neszte még nedvet is jelent, akkor kétségtelennek kell tartanunk, hogy a német nass és Nasse = nedves és nedvesség szavak is innen származtak, annyival is inkább, hogy a magyar nedû, nedves szó is vehetõ úgy kún mint szemere szócsoportbelinek is, mivel az sz és t, d hangok könnyû váltakozása ismeretes.  Nád vizi növény szavunkat már említettem, a víz nõiségkénti fölfogásáról pedig már szólottam.

A finn nara szó is nõstény jelentésû;  az sz és r hang könnyû váltakozhatása pedig szintén ismeretes.

Ismerjük az anyag nõiségkénti fölfogását (latin mater = anya, materia = anyag).  Finn ainee = anyag.

Hozzátehetõ mindehhez a magyar nõ, nõstény és ünõ szó, amelyek közül az utóbbi tehenet és szarvastehenet jelent.

Különösen általános a mama = anya szó.  Viszont mummo, muja, muori a finnben = öreganya, vénasszony.  E finn szavak fejtik meg a szumer-asszír Mummu-tiamat nevét, a sötét világûrt megszemélyesítõ nõistenséget, akit sötét, rémes, óriás, mindent iszonyú szájával elnyelõ vénasszonyalaknak képzeltek.  Ez azonos tehát az indiai Káli = fekete istennõvel, valamint a mi népmeséink óriási fekete gödény képében megjelenõ boszorkányával, aki szintén iszonyú száját, torkát tátja, hogy a mesehõst és kedvesét elnyelje.  Mivel azonban a finnben munija feleséget is jelent, ez meg az olasz moglie (olvassad: molye) és a spanyol musera = feleség szavakat is megfejti.  De összefügg mindezzel bizonyára a francia mouillé = nedves szó is.  Összefüggésben van még mindezekkel a finn muta = iszap szó is, és a kétségtelenül ebbõl származott olasz mota, amely szintén iszapot jelent.

A finn eme = nõstény és anya szó viszont azonosul a mi emse = nõstény szavunkkal és Álmos regebeli anya Emese nevével.

Hogy az árja mater, mati, Mutter = anya szavak is kún vagy szemere származásúak, ehhez kétség nem fér.

Viszont, hogy a nõiség mind e fölhozott szavaival az emlõ szó, valamint maga az emlõ is egészen természetesen az ember észjárásában mindig összefüggött, az magától értetõdõ.  Régi nyelvünkben emni szopni jelentésû volt, amivel egyezik a finn ime, ami szintén szopást jelent.  Világos tehát, hogy a latin mamma, mamilla = emlõ is ide tartozó szó.  Ellenben a görög mazosz = emlõ szó tisztán szemere szócsoportbeli.  Ismeretes, hogy az amazon szót a görögbõl a mazon azaz emlõtlen-nek magyarázzák, és azt vélik, hogy ez elnevezés onnan származna, hogy az amazonok jobb emlõjüket már a gyermekleányoknak levágták volna, hogy ez õket késõbb a nyilazásban ne akadályozná.  Hogy azonban ez csak szójáték, illetve késõbbi csinálmány, kitalálás, azt már Gyárfás is megírta, fölhozván, hogy hiszen az ábrázolatokon az amazonok sehol sincsenek így megcsonkítottan föltüntetve.  Másrészt az emlõ a nyilazásban nem is akadályoz.  Mi viszont azt is gondolhatjuk, hogy az amazon szó kezdõ a hangja a mi a névelõnk.  Annyi bizonyos hogy az amazonok az általuk különösen tisztelt Artemiszt, azaz a Holdistennõt Amasz-nak is nevezték, bár nevezték még Ma és Enyo néven is, amely utóbbi név, mivel a görögök az y betût még ü-nek ejtették, helyesen tehát Enüo-nek olvasandó, s így a mi ünõ = tehén, avagy szarvastehén értelmû szavunkkal azonosul;  hogy pedig a Holdistennõ jelképeztetett is úgy tehénnel mint szarvastehénnel is, az eléggé ismeretes.

Egyébként pedig a cserkesz nyelvben maza, a szlávban meszec = Hold.

Tudjuk, hogy a nõ elhízásra a férfinál hajlamosabb, és hogy a nõ testvonalai azért lágyabbak, gömbölydedebbek, mivel izmai közeiben mindig van némi zsírlerakódás.  A test zsiradéka ugyanis bizonyos tápanyagtartalékot képez, amely olyankor kerül elhasználódásra, amikor valamely okból táplálékhiány áll be, amely tartalékra a nõnek azért van nagyobb szüksége, mert magzatát szoptatnia is kell, táplálékhiány esetén pedig teje elapadna, s a magzat elhalna.  A busman nõk steatopigiája, azaz tomporuk nagy zsírpárnája is ilyen tápanyagtartalék.  Ugyanilyen tartalék a teve púpja is, ami csak zsiradékból áll.  Ismeretes az is, hogy — különösen a kezdetleges népeknél — gyermeküket egy-két évig szoptatják, annak dacára, hogy a gyermekek már maguk is esznek.  Ennek oka pedig az, hogy éppen a kezdetleges népeknél, nem lévén náluk még fejlett élelemtartaléktárolás, élelemhiány gyakran elõfordul, amikor a gyermekek anyjuk tejére szorulnak.

A zsírra, kövérségre mai nyelvünkben nem maradott fönn tiszta szemere szócsoportbeli szó, ellenben például az oromóban szama = vaj, a németben Schmer (smer) = háj, a szláv nyelvekben maszt, maszlo = zsír, vaj, a törökben, tatárban szemir = kövér.  Föltûnõ ellentétet képez az, hogy az olasz, német magro, mager viszont soványat jelent.

Láttuk, hogy nyelvünkben számos sokaságot és tehát nõiséget jelent, de hogy ezzel homlokegyenest ellenkezõleg, a szlávban viszont szam egyedüllétet, magányt, tehát hímségi fogalmat fejez ki.  Ugyanilyen homlokegyenest ellenkezõ dolog az is, hogy például a latin masculus (maszkulusz), szláv muzs, sõt kínai zsen is = hím, férfi, holott ugyancsak a szlávban zsena = nõ, asszony.  E teljesen szabályos értelemmegfordítás biztos magyarázatát adni nem tudom, de éppen e pontos megfordítás képezi jellegzetes esetét annak, hogy "kivétel, amely a szabályt bizonyítja".

A fönt elmondottakhoz tehetõ még az is, hogy nehéz szavunk a nõ, né szavunkkal, a könnyû meg a kan szavunkkal egyezik.  Tény, hogy a kövérség a nehézséggel, nehézkességgel egyezik, a soványság viszont a könnyûséggel.  De tény az is, hogy az erõnynek súlya nincsen, de van az anyagnak.

Mások számára abban semmi föltûnõ nincsen, hogy a régi Egyiptomban a Nilus második zúgójánál a két parton egymással átellenben levõ két vár egyike neve Szemne, a másika neve Kumne volt.

A bõ gabonatermésérõl õsidõkben híres Egyiptomot a zsidók Mizraim-nek nevezték, de más nyelvekben is neveztetett Miszir, Mesziri néven.  A palesztiniai Szamaria, másként Szimron város és ország nevét már említettem.  Népét szamar, szemar néven is nevezték.  A város alapítója a rege szerint egy Szemar nevû ember volt, aki azonban szerintem senki más, mint a szemere törzsek Napistene, akibõl csak a késõi, elferdített hagyomány csinált közönséges embert, ugyanúgy, mint Sámsonból és a mi Magor és Hunor Napisteneinkbõl.  A följegyzések szerint Kappadókiában is volt egy Mazaka nevû város és muszri nevû nép, ezek közelében pedig egy muszka vagy moszkai nevû, amelyet pedig úgy Rawlinson György mint Bochart is turániaknak és a moszkoviták õseinek tart, akik eszerint csak késõbb, a kereszténység elfogadásával szlávosodtak el.  Kelet-Afrikában ma is él az oromoval nyelvrokon szomal nevû nép.  Nem érdektelen, hogy a maláj szigetek térképén a következõ elnevezéseket látjuk :  Szumatra, Szumba, Szumbava, Szemerang;  Szamar pedig a Fülöp-szigetek egyike.  Mind e szigetek lakossága maláj fajú, amelyet némelyek turáni eredetûnek tartanak.

Magyarországon egyes szemere telepektõl származhatnak, ha nem is mind, mert hiszen véletlenül is jöhettek egyesek létre, az alábbi helységnevek :

Moson megyében :  három Moson nevû község
Pozsony megyében :  Szempen, Somorja, Szemet
Sopron megyében : Szany, Zemenye, Muszaly, Répce-Szemere
Vas megyében :  Sömjén, Szemenye, Miske
Veszprém megyében :  Somlyó, Som
Somogy megyében :  Somogyvár, Zamárdi, Som, Mesztegnye, Falu-Szemes, Puszta-Szemes, Szomajom, Zimány, Somotor
Zala megyében :  Sümeg
Komárom megyében :  Szomor
Szerémségben :  Zimony
Csík megyében :  Somlyó
Sopron megyétõl nem messze, Ausztriában, vagyis még az egykori Hunniában :  Semmering nevûhegy.

Megemlíthetõ még az ázsiai Szamarkand, valamint az Amurvidéki Szamur folyó, amelynek nevével egyezik a Fejér megyében volt Zamur nevû falu (Gyárfás II. köt. 96. old).

Észak-Dalmáciában van a szarmata hangzású Zermanya, mai magánhangzókihagyásos, elszlávosodott kiejtésében Zrmanya nevû folyó.  Ennek tájáról származó Semaruna családnevû katonát ismertem az elsõ világháborúban.

A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában õriznek durva posztóból való számos, igen régi, sárgás-barna színû, olyan süveget, amilyet e rajzon a alatt látunk.  Ezek közül némelyek karimáján olyan hosszabb avagy rövidebb vágást látni, ahogyan azt a rajzon b mutatja.  Hogy e bevágást miért csinálták, avagy hogy az mit jelentett, nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy emiatt keletkezett a Rákóczi korabeli olyan süveg, amelynek karimája az igen hosszú, majdnem körülmenõ, ferde bevágás miatt úgy lógott, ahogyan azt a rajzon c mutatja.  A Néprajzi Értesítõ 1909. évfolyama 176. oldalán Gyõrffy István mutat be egy tökéletesen ugyanilyen süveget (mint e rajzon a), amelyet "kún süveg"-nek, avagy "túri süveg"-nek neveztek, azért, mert a Kúnságon Túrkevén készült még a XIX. század vége felé is.  Láttuk azonban, hogy az igazi kún süveg nem ilyen, hanem hegyes tetejû volt, azaz nem volt tetején a hosszúkás behajlítás.  Azt hiszem azonban, hogy az ilyen — szerintem szemere ! — süveg készítése azért maradott fönn éppen a Kúnságon, mert itt voltak mindig mesteremberek, akik ilyesmit elõállítani tudtak.  Szemere eredetû süvegalaknak én az ilyet pedig éppen teteje, e hosszúkás behajlítása miatt tartom, amely behajlítás fölülrõl tekintve ugyanolyan, mint a föntebb ábrázolt római "maritozzo" nevû zsömle, mint a nõi nemi rész, avagy mint a búzaszem.  Nis vidékén az olyan sapka, amilyet a rajzon d mutat, az ottani népviselethez tartozik.  1907-ben láttam Brassóban Nis vidékérõl jött munkásokat, akik mind olyan sapkát viseltek, mint a fönti rajzon a d.  Bár Szerbia e része szláv elõtti õslakossága inkább besenyõ volt, de ezek és a szemerék is nõelviek lévén, lehet hogy elvegyülten is laktak, egyébként pedig a Nis városnév tiszta szemere szó.  Ott van a Nisava folyónév is.  Az ilyen sapkák akkor még mind sötétkék posztóból készültek, és szegélyükön vagy egyszer hullámvonallal díszítették (a rajzon d), avagy olyan szemere mintával, mint a rajzon f.  Mivel az ilyen sapka szerb nemzeti viseletté is lett, ezt a szerb hadseregbe is bevezették, kék posztóból, de díszek nélkül, az elsõ világháború alatt azonban már zöldes-szürke posztóból, vagy is a hadi céloknak megfelelõbb színben.  Meglepõ tény azonban, hogy tökéletesen ugyanilyen alakú, habár igen díszes sapkával a fején ábrázolja egy kínai festmény Konfucse-t is, ami tehát e sapkaalak nem szláv eredetét kétségtelenné teszi.  (Lássad itt a rajzon e alatt és Spamers Weltgeschichte. Leipzig, 1893. évi kiadás, I. köt. 23. old).  Ami pedig Nis városa nevét illeti, megjegyezhetõ, hogy már a rómaiak idejében is Nissa (Nissza) volt.

Ismeretes egyébként, hogy még a XX. század elején is általános volt a fekete vagy barna posztóból készülõ, fönt hosszúkás behajlítású kalap, amelyet e rajz mutat.

Miután azonban az eddigieket megismertük, további érdekes megállapításokat is tehetünk: Új-Zeeland maori, azaz tehát maláj fajú, európaiak elõtti lakossága Nagy Égistenét Tangaroa néven nevezi;  tudjuk pedig, hogy tenger szavunk a szumerban, törökben dengirra, dingir, engir, tingiz alakban egyaránt jelent Istent és Eget.  A maoriknak igen gazdag faragványaikon kétféle emberábrázolat-módot figyelhetünk meg, azaz helyesebben: van egy emberábrázolat módjuk és egyemberszerû lények ábrázolásmódja.  Elõbbieken az emberi alak arca és koponyája a közönséges embereket tünteti föl, a másik ellenben az istenségeket.  Emezeken az arc csak emberszerû, de nem közönséges emberi, s ezeken a koponya fönt ugyanolyan hosszanti bemélyedésû, mint amilyenek a fönti fövegeké.  Ezen kívül náluk a közönséges emberábrázolatok kezei többnyire rendes ötujjúak, ellenben az istenségekéi következetesen mindig háromujjúak, amit azonban nem lehet holmi csak elnagyolt, hanyag ábrázolásmódnak tartanunk, mivel hiszen a faragványok mindig rendkívül gondos kivitelûek.  Ami ezeken kívül még föltûnhet, az is, hogy az alakok feje a testhez képest igen nagy, és különösen föltûnõ ez az istenségábrázolatokon, ami azonban egyszerû atavisztikus megérzésen is alapulhat;  azon, hogy az ember õsei valamikor, õsrégi idõkben valóban ilyenek lehettek, amit az ontogenezis is bizonyít azáltal, hogy a fõtusz (magzat) és a kisgyermek feje a testhez arányítva valóban ilyen nagy.  Más megítélés alá esik a koponyatetõ hosszanti behajlása és a kezek három ujja.  A koponyatetõ ilyen hosszanti behajlását atavizmussal még magyarázhatjuk valahogy, de a kéz háromujjúságát már csakis atavizmusmentes hagyománnyal.  Tény ugyanis, hogy a koponyacsontok közül a két oldalcsont (a két parietalisz) a megszületés elõtt még teljesen külön áll, csak a megszületés után nõl össze, de a koponyatetõn megmarad a varrat (sutura).  A homlokcsont (frontalis), bár eleintén ez is két félbõl áll, de azután még a megszületés elõtt oly tökéletesen összenõl, hogy fölnõtt korban varrat sem marad, kivéve igen ritka eseteket amelyekben e varrat megmarad fölnõtt korban is (metopismus).  Viszont alacsonyrendû állatoknál a mi homlokcsontunknak megfelelõ csont két részbõl áll fölnõtt korban is, illetve nem nõi össze.  Miután azonban a fölnõtt emberszabású majmoknál, valamint a majomembernél és a legállatiasabb õsemberfajoknál homlokcsont varratnak semmi nyoma sincsen, holott a mai embernél ez, ha ritkán is, de elõfordul, úgy ez annak egy kétségtelen bizonyítéka, hogy a mai ember ezek egyikétõl sem származhatott, mert ha ezektõl származott volna, akkor nem tarthatna fenn olyan kezdetleges testi bélyegeket, amely ezeknél már nincsen meg, de megvan sokkal alacsonyabb rendû állatfajoknál.  Vagyis más szóval: az ember, minden agyvelõi és szellemi fejlettsége mellett még az emberszabású majmoknál és neandertaloidoknál is kezdetlegesebb testi bélyegekkel is bír.  Hogy viszont a koponya valamikor, még kétéltû õselõdeinknél fönt hosszanti bemélyedésû volt, valószínûsítve nem csupán a koponyacsontok hosszanti varrata teszi, hanem azon tény is, hogy maga az agyvelõ is hosszant két félre oszlik.  Másrészt, ha a kétéltûek és a gyíkok fejét szembe tekintve figyeljük meg, úgy észrevehetjük, hogy ezek közül számosnak feje némi hosszanti bemélyedéssel bír.

Ámde sem a fõtusz, sem az embrió nem okolja meg a háromujjú kezet, mi több, még a mai kétéltûeknek is mind négy ujjuk van kezükön, azaz elsõ lábukon, és öt a hátsón.  De létezik mégis egy kivétel.  Egy kétéltû faj, amelynek kezén valóban csak három ujja van.  Amibõl tehát azt következtethetjük, hogy õsrégi idõben, amikor a kétéltûek kialakultak, már akkor kialakult ezeknek egy ötujjú fajtája, amelybõl a már említett kézállatok, ezekbõl az összes emlõsök és az ember is keletkeztek; egy négyujjú fajtája, amelytõl a mai kétéltûeek származtak, és egy háromujjú, amelytõl ma már csak egy származék él még: a Karszt hegység barlangvizeiben élõ ungfajta, amelyet németül Menschenfischlein (Mensenfislájn) = Emberhalacska néven neveznek, a szlávok pedig ugyanott covjecja ribica-nak, ami ugyanazt jelenti.  Ennek elsõ lábain vagy kezein valóban három, hátsó lábain csak két ujja van.  Lehet ugyan, hogy ez csak elkorcsosulás, de ugyanúgy lehet õseredeti sajátság is.  Honnan veszi azonban a nép, hogy ez állatnak "ember" nevet adjon, holott ez emberre egyáltalán nem hasonlít ?  Igen hosszú teste, lapos és uszonyos farka, nyakán pedig rojtos kopoltyúi vannak.  Mindenesetre egy közönséges béka is emberre sokkal inkább hasonlít, mint ez a különös ung (szalamandra) fajta.  Szerintem tehát ez elnevezésben egy õsrégi hagyomány maradványa él még, amelyet az ottani szláv és német lakosság az ugyanott azelõtt élt fajunkbeli õsnéptõl örökölt, amely nép még tudott az egykori kétéltû emberiségrõl, amely tehát ilyen ungfajta volt, és amelynek kezein csak három ujja volt.  Ugyan e hagyomány élt tehát a maoriknál, akik tehát ezen kétéltû, háromujjú lényeket istenítették, illetve ezért isteneiket is háromujjúaknak képzelték, és tehát így ábrázolták is.  Másrészt ugyane hagyomány élt az Oannesz mondában a mûveltség adó kétéltû emberektõl, szumer õsrokonainknál is.  Megjegyezhetõ még, hogy ez említett állat másik német neve Olm, ami az Oannesz, más változatában Oesz (az sz természetesen csak a hozzátoldott görögös, latinos végzés) névre nagyon is hasonlít.

Amint hogy pedig az öt-tízes számrendszer kezeink öt-öt ujja után vette eredetét, természetes tehát, hogy a három-hat-tucat számrendszer alapját egy három-három ujjú emberiségnél kereshetjük, vagyis azt vélhetjük, hogy azon kétéltû õsemberiség, amelyrõl az Oannesz monda szól, kezein három-három ujjú volt, vagyis olyan kezû, amilyennek istenségeiket a maorik ábrázolják, és amilyen kezû a fönt említett kétéltû faj.  Ez magyarázza tehát meg azt is, hogy a szumerek ötujjú voltuk ellenére miért számoltak mégis hatos számrendszer szerint, vagyis azért, mert ezt a kétéltû õs-emberiségtõl örökölték, ami egyébként egyezik a nõ-elvséggel is.  Csakhogy mi az Oannesz mondát, bár kaldeai eredet, de görög följegyzések alapján tudjuk.  A görög följegyzés tehát sémita kézbõl származott, viszont a sémiták is ezt csak örökölték a szumerektõl.  Igy történt szerintem az, hogy a monda átlokalizálódott az ottani tengerre.  Mert én ugyanis azt hiszem, hogy a szóban lévõ háromujjú õs-kétéltû emberiség eredethelye is a valamikor tenger borította Kárpátmedence volt, amelyben cölöpépítményekben élt e kétéltû emberiség, amelytõl az emlõs emberiség cölöpépítményes mûveltsége valamikor vagy százezer évvel ezelõtt származott.  E véleményem pedig azt támaszthatja alá, hogy másutt sehol Földünkön, csakis itt, a Karszt hegység barlangjaiban, vagyis az õsi Magyarország szélén él egy háromujjú, kétéltû állatfaj ma is, emez õskori magas fejlettség faj utolsó csenevész rokonaként, de amelyet a nép csodálatos képpen fönnmaradott hagyományból ma is az ember elnevezéssel illet.  Amely elnevezést ma senki sem értett meg, sõt mivel e csak néhány deciméter hosszú, vízben élõ állatka emberre testalkatában sem hasonlít semmiképpen, ez elnevezést furcsának és nevetségesnek is tartotta.  Csak mi, õsmûveltségünk világába immár bepillanthatván, értjük ezt meg teljesen.

Többször említettem már a Csallóközt, mint az õsregéink szerinti azon szigetet, helyesebben: szigeteket, amelyek közül a középsõ és nagyobbról a magyarság származott.  Említettem, hogy mivel õsnyelvünkben "magyar" eredetileg csak "ember" jelentésû szó volt, eszerint õseink fölfogása az is volt, hogy az emberiség is e szigetrõl származott, merthogy az emberiség õstörzse is a magyarság volt.

Csakhogy véleményem szerint a Csallóköz valamikor igen régi geológiai korban még nem volt ugyanolyan alakú, amilyen ma, hanem a Duna deltáját képezte, ami szerint alakja tehát olyan lehetett, mint az alábbi rajzon a.  Akkor ugyanis, amikor a Nagy-Alföldet még tenger borította, s amely tenger egy része vagy öble még a mai Csallóköz alsóbb részét is födte volt.  Ez még azon õsidõkben kellett így legyen, amelyekben a mai emlõs emberiség még nem létezett, de létezett amaz általam népmeséink alapján megsejtett kétéltû emberiség, amely a Duna-delta akkoriban vizenyõs, mocsaras területein, valamint a mai Fertõ-Tó helyén volt, akkor még sokkal nagyobb vizenyõin a maga félig vízi életmódjához igen megfelelõ helyeket talált.  A mai vagy a maihoz hasonló alakjukat e szigetek csak az alföldi tenger elapadásával vehették föl, amikor is a deltát képezett négy folyóág a mai Komáromnál egyesült ismét, és innen egységes Dunaként folyt tovább (b).

Eickstedt is azt állítja, hogy az emberiség õsfaja, amelybõl az összes ma élõ és a már kihalt emberfajok idõvel és különbözõ irányba való specializálódás útján alakultak ki.  Ismétlem: Eickstedt e faj nyelvét illetõleg is kimond annyit, hogy "õsnyelve semmi esetre sem volt árja", habár szerintem õ ezzel sem gondolt a magyarra, hanem csak a finnre és észtre, tudván, hogy e két testvérnép alapeleme a keletbalti, holott a sírleletek szerint az õs-árjaság alapeleme az északi faj.  Hozzáteszem: az ember kialakulása kezdetén hosszúfej (dolichocephal) volt, mint minden állat és minden emberszabású majom is, csakhogy a "keletbalti"-nak nevezett, azaz a magyar alapfaj volt az, amely már õsrégi idõkben, más fajoknál sokkal elõbb érte el a gömbölyûfejûséget, és ezzel a magasabb szellemi színvonalat is, valamint többé-kevésbé elérték ugyanezt a belõle származott, de nem degenerálódott fajok is, amilyen például a turáni, a mongol, a tisztább fajú kámiták, a polinézek, a dinári és az alpesi faj is.  Viszont degenerálódott, avagy helytelen irányba fejlõdõtt fajok hosszúfejûek maradtak máig is, amelyek ezért kihalófélben vannak, mint az ausztralidák, vagy a mûveltségben elmaradoztak, mint például a bantu-szerecsenek, avagy már ki is haltak, mint a neandertalidák.

Hogy a Csallóköz jól körülzárt, védett és õsidõk óta ragadozó állattól mentes területe valóban az emberiség õshazája kellett legyen, erre vonatkozólag fölhozhatom itt az alábbiakat :

Hans Weinert, "Stammesentwickelung der Menschheit" címû mûve (Braunschweig, 1951. 201-202. old.) írja, hogy az emberiség csak egyszer keletkezett, egy õstörzsbõl, egy bizonyos helyen, és egyazon idõben.  Azt, hogy a különbözõ emberfajok, különbözõ helyeken, különbözõ, az emberhez többé-kevésbé hasonló állatfajokból keletkezhettek volna, lehetetlenségnek tartja, amely véleményét fõképp azzal okolja meg, hogy: az összes emberfajoknak vannak olyan, egyébként teljesen lényegtelen testi sajátságai is, amelyekrõl lehetetlenség föltételezni, hogy ugyanezek többször és több helyen jöttek volna azonosan létre, vagyis, hogy tehát annyi különbözõ emberfajnál minden szükség nélkül, csak véletlenségbõl alakultak volna azonosakká.  Ez legföljebb úgy lett volna lehetséges, ha mindezen emberfajok azonos életmód, éghajlat és életlehetõségek mellett keletkeztek volna, és e sajátságok a megélhetéshez mindnyájuknak szükségesek lettek volna.  Holott e sajátságok lényegtelenek, viszont az emberfajok éppen ellenkezõleg, nagyon is különbözõ éghajlatok és életviszonyok miatt alakultak egymástól különbözõkké, úgyhogy e lényegtelen sajátságok csak azért közösek, mert mindnyájan közös õstörzsbõl ágaztak szét.

Úgy Weinert a már említett, valamint "Erdgeschichte und Werden des Menschen" címû másik mûvében, mint Gustav Schwantes ("Geschichte der Urzeit") az emberiség õshazáját úgy a leletek, mint a természeti viszonyok alapján Európában voltnak állítja.  Ami tehát teljesen egyezik Eickstedt véleményével, ami szerint az emberiség õsfaja a "keletbalti"-nak nevezett faj, amely egyúttal a legjellegzetesebb europida faj is.  Hozzáteszem :  például az északi faj, amely úgy koponya alkatát mint vércsoportja arányszámát illetõleg is az ausztralidákkal és a tulajdonképpeni bantu-szerecsenekkel meglepõen egyezik;  ami szerint tehát sokkal kevésbé határozottan europida a keletbalti fajnál.

De egyezik mindez még azzal is, hogy a magyarság õseleme és többsége, amint azt már elmondottam, a keletbalti faj.  De egyezik mindez még azzal is, hogy a keletbalti faj nincsen semmilyen irányban túlspecializálódva, és ma is gyermekszerû megjelenésû még;  annak ellenére is, hogy gömbölyûfejûvé fejlõdött.  A gyermekszerûség pedig az ontogenezis törvényei szerint is õsfaj voltát bizonyítja, ami viszont nem áll az északi, a dinári és a bantu-szerecsen fajokra, amelyek fölnõtt korukban gyermekre már egyáltalán nem hasonlítanak, tehát specializálódottabbak.  Eickstedt állításával egyezõen, az emberiség igazi, de mégis már fölfejlõdött õsfajához tehát ma is a keletbalti faj áll a legközelebb.  Igaz ugyan, hogy például a már szóban volt dél-afrikai busmanok is gyermekszerûek, de másrészt vannak nagyfokú specializálódásaik is, mint a szerecsenekét megközelítõ, igen nagyfokú sötét pigmentációjuk, valamint a koromfekete hajuknak még a szerecsenekénél is göndörebb, gyapjas volta, amely apró csomócskákba áll össze, annyira, hogy az egyes csomócskák között a fejbõr kilátszik, amivel szemben a keletbalti faj haja többnyire annyira pigmentum nélküli, hogy szürkés-szõke, vagyis belõle gyakran még a világos sárga pigmentum is hiányozik, illetve, hogy haja színe csak magának a haj szaruanyagának színe, és ezen kívül a hajzat csak gyöngén hullámos és csak ritkán némileg göndörödõ is.

További egyezés az, hogy a Csallóköz ma is tisztán magyar lakosságú és keletbalti fajú, amilyennek azt Bél Mátyás már több mint 200 évvel ezelõtt leírta.

De tökéletesen egyeznek az elmondottakkal a magyar nép regéi, mondái és meséi is, amelyek szerint a Csallóköz volt az emberek boldog, paradicsomi õshazája, ahol Tündér Ilona gyönyörûséges Aranykertjében éltek.  Hogy pedig nyelvünkben "magyar'" még csak "ember" jelentéssel bírt, már mondottam.  Említettem azt is, hogy népünk a Csallóközben Tündér Ilonát Magyar Ilonának is nevezte, illetve hogy neve csak násza elõtt volt Tündér is, mert a tündér szónak szûz értelme is volt ami kitûnik a finn nyelvbõl is, ahol tütti, tüttö, tüttere: leányka és szûz jelentésû.  A Magyar Ilona nevet ellenben õ minden esztendõben tavasszal Magyar Napistennel való násza után kapta, azért is, mert a "magyar" szónak egyúttal még "boldog" értelme is volt.  Fönnmaradott a kereszténységben is a "Szegény ember szándékát Boldog Isten bírja" mondás, csakhogy itten már feledve, hogy e név a Napistené volt, és itt már a Nagy Istenre alkalmaztatott.

A Csallóközrõl szóló további regék rövid összefoglalása ez :  A három közül az egész középsõ sziget gyönyörûséges kert volt, amelyben gyümölcs, virág, búza nagy bõségben termett.  (A kereszténységben a Földi Paradicsom.)  A Dunaágak homokjában annyi volt az arany, hogy az emberek azt nem csak ékességül használhatták, hanem aranyból volt minden házi edényük is.  De ugyancsak a regék szerint az arany akkor fogyott el, amikor az emberek kapzsiak lettek, többet szedtek belõle, mint amennyire szükségük volt, és vele kereskedni kezdtek.  Szólanak azután a regék még arról is, hogy az emberek idõvel rosszak lettek, a tündérektõl kezdtek mindent maguknak foglalni, Tündér Ilonát és a tündéreket többé nem tisztelték, hanem durvák és gorombák lettek.  Ezért Ilona és tündérei hattyakká változva elszállottak, föl a Mennyei Duna (a Tejút) szigetére, az Égi Csallóközbe (A kereszténységben a Mennyország), s most ott élnek békességben, mert oda az emberek nem bírnak feljutni, azaz csak néha, talán ezer esztendõben egyszer juthat egy oda föl, aki megérdemeli.  Szól még a rege arról is, hogy Tündér Ilona néha-néha hattyú képében leszáll a Földre, úszkál a Dunaágakban és sír.  Siratja elveszített szép szigetét és az embereket, akik most, saját gonoszságuk miatt anynyit szenvednek.  Néha aztán öreg anyókává változva jár Ilona az emberek között is, hogy lássa, megjavultak-e már ?  Szed egy köteg száraz gallyat, emelgeti a hátára, meg viszi, lássa, akarnak-e segíteni neki, de azok nem törõdnek vele.  Hanem ha majd egyszer azt látja, hogy az emberek észretértek, megjavultak, ismét igazak és jószívûek lettek, akkor tündéreivel viszszatér, és akkor az emberek számára is visszatérend az örök békesség és boldogság.

A valóságban is látszik a Tejútban egy nagy, hosszúkás sziget, amelyet népünk többek között Fehérköz-nek is nevez, és a mennyei Tündérországnak tart.  A köz szó régibb nyelvünkben sziget értelemmel is bírt, aminthogy a köz szó a sziget, szeget, régiesen szeged szó elsõ szótagjának csak megfordított alakja.  Ezen Égi Csallóközben van ma is népünk csillagos Egén a "Tündérek fordulója" (a Tejútban a Hattyú [alpha] és [xi] elágazásánál) és a "Tündérek tánca" (Szobieszky pajzsa), amit láthatunk megrajzolva Toroczkai-Wigand Ede "Öreg Csillagok" (Budapest, 1916) címû mûvében.

Észrevehetõ tehát, hogy e regék a Földi Paradicsomról és a Mennyországról szóló keresztény fölfogás õsalakját képezik, valamint megsejthetjük azt is, hogy az emberek rosszakká válása, kapzsisága és a tündérek iránti tiszteletlensége tulajdonképpen az idegenek hatása, befolyása következtében a nép megromlását jelenti.

A Biblia szerinti Földi Paradicsomról az is mondatik, hogy az gyümölcsöskert volt, amelyben Isten az elsõ emberpárnak a fák gyümölcsét és a füvek magvát adta volt eledelül, bár ott volt a tiltott gyümölcsû fa is, de már elhomályosult az, hogy e kert szigeten volt, habár szó van a négy folyóvízrõl.  Ellenben a görögök még a "Heszperidák kertjé"-rõl, azaz a "Tündérek kertjé"-rõl regéltek, amelyrõl már meg volt mondva hogy szigeten van, messze Nyugaton, a tengerben, valamint mondatott az is, hogy benne aranyalmafa áll, amelyet azonban sárkánykígyó õriz.

A Csallóköz pedig valóban sziget, és valóban nagy gyümölcstermelésérõl volt híres, bár volt kiváló gabonája is.  Benne ma is áll Nagy Magyar és Somorja városa.

Ha mármost az elmondottakat összefoglalva még miegymást így hozzáteszünk :

1.  Eickstedt szerint az emberiség õsfaja a keletbalti, mely nem volt árja nyelvû.
2.  A magyarság fõeleme ma is a keletbalti.
3.  A magyarság regéi, népmeséi, azaz egykori mythologiája ma is e kerekarcú, kerekfejû, szõke fajt tüntetik föl.
4.  A Csallóköz lakossága ma is keletbalti fajú, tiszta magyar.
5.  Weinert és Schwantes állítása szerint az emberiség keletkezési helye csakis Európa lehetett, valószínûleg a közép-Duna vidéke.
6.  Nyelvi, embertani és néprajzi adatok szerint a magyarság európai õsnép.
7.  A rendkívül gazdag bronzkori magyarországi leletek szerint e korban is itt volt Európa legfejlettebb mûveltsége.
8.  Schwantes írja (Geschichte der Urzeit):  „Fontos tény, hogy olyan majommaradványok, amelyek az emberhez legközelebb állanak, nem Ázsiában, avagy Afrikában, hanem Európában kerültek elõ, a késõ Harmadkorból, Dél-Németországban, és a Közép-Duna tájairól".  Természetesen "Dél-Németországot" azért mond, mert azon idõben írt, amelyben Ausztria s vele Nyugat Magyarország is Németországhoz volt csatolva.  Alább írja, hogy az Újkõkorszak kezdetén már elõforduló, finomabb kidolgozású Solutré-féle kõfegyverek eredete Magyarországon keresendõ.  Megállapítja továbbá, hogy létezett egy békés természetû valóságos földmûvelõ parasztnép (Volkrichtiger Bauern), amely falvakat, erõdítményeket épített (szerintem a magyar, szemere és más törzseink földvárai).  Megállapítja azt is, hogy e nép mûveltsége volt az úgynevezett Dunamûveltség (Donauzivilisation) népé, amely Északra is, de a Balkánra is elterjedett, sõt Keleten egészen Kínáig is, és bizonyítékul fölhozza e mûveltség cserépedényei díszítményeit, amelyek úgy Európában, mint Kínában annyira azonosak, mintha mind egy fazekasmûhelyben készültek volna.  Írja továbbá, hogy e nagytehetségû (hochbegabt) népnek a tudomány és a mûvészet terén is teljesítményeket kell tulajdonítanunk.

Hans Weinert (Erdgeschichte und Werden des Menschen) azt állítja, hogy az emberiség keletkezése helye Európa kellett, hogy legyen, éspedig éppen Közép-Európa Dunavidéke, azért mert itt kerültek elõ olyan majommaradványok, amelyek az ember õseinek tekinthetõk.

Ugyancsak Wienert másik, "Die Entstellung der grossen Menschenrassen" címû mûvében szintén azt írja, hogy az emberiség keletkezése helye Közép-Európa Dunavidéke volt.

Akkor tehát, vagyis e 8 pontba foglalt adatok alapján észre kell vennünk, hogy íme, a tudomány haladásával régi állításaim mindinkább igazolódnak.  E nyolc ponthoz azonban hozzávehetnõk Skinner azon föntebb is már említett állítását amely szerint volt egy õsnyelv, amely — ha rejtetten is — de az összes mai európai nyelvekben mintegy bennük foglaltatik.  Amely titokzatos õsnyelv pedig szerintem nem volt más, mint a magyar nyelv egykori, a mainál sokkal tökéletesebb õsalakja.  A valóság idõvel mindenesetre kiderülend, ha ellenséges sovinizmus ezt ma még akármennyire igyekezik is elhomályosítani.  Ha csak az e 8, illetve 9 pontomba foglaltakat is megállapítjuk, a többi csak eddig is elmondottak nélkül is, mi áll akkor annak útjában, hogy fölismertessék, miszerint a magyarság európai õsnép, és hogy Európa elsõ, legrégibb mûveltsége megalapítója, mely õsmûveltség Magyarországból indult ki ?  E fölismerésnek más nem áll útjában, mint a mesterségesen összeállított, minden alapot nélkülözõ "ázsiai nomádság" elmélete, amelyet a magyarság minden ellensége nagy hangon hirdet, annyira, hogy a magyarság nagyobb részével is már sikerült elhitetnie, de amely elmélet oly nagyhangú terjesztése egyetlen célja a magyarság öntudata aláásása, irtása és hazája földétõl való megfosztása.

Ilyen sovinizmus a háttere annak is, hogy az itt föntebb megnevezett tudósok némelyike, annak dacára is, hogy ma a leletek alapján tudjuk, miszerint az árjaság és a hosszú fejû germánság, azaz az északi faj Európa északán, az úgynevezett Kjökkenmöding-eken keletkezett, amely Kjökkenmödingek, azaz konyhahulladék-halmok, amint azt ugyanazon tudósok is megállapították, elfogyasztott kagylók héjából és kizárólag vadászaton elejtett vadállatok csontjaiból állóak, ami szerint ez illetõ nép még sem földmûvelést, sem állattenyésztést nem ismert, vagyis hogy ezt csak késõbb, ama Dunamûveltség népétõl tanulta el, — mégis a végén azt rebesgetik, hogy talán eme mûveltségterjesztõ nép is germán volt !

Azonban a föntiekben a Csallóközrõl még távolról sem mondottam el mindent.  Itt van például az alábbi térkép, amelyet Gustav A. Ritter: "Das Buch der Entdeckungen" (Berlin, SW. Verlag W. Herlet. 1898) címû mûve 167. oldaláról másoltam le.

Vajon miért van e régi térképen a Csallóköz oly nagynak föltüntetve ?  A térkép mérete szerint itt a Csallóköz oly nagy, mint akár egész Csonkamagyarország, avagy mint az egész Svájc !  Ennek oka szerintem a következõ :  Sanudo, régi olasz tudós, megrajzolta Európa térképét, amint látjuk, körvonalaiban meglehetõs helyesen, de Európa belsejérõl már igen keveset tudott.  A Duna latin neve "Danubius" és a Csallóköz ábrázolata ott van ugyan, de míg a Dráváról és Száváról még volt tudomása, mert ezeket a térképen föl is tünteti, de már a Tiszáról mit sem tudott, mi több, holott az Apenin- és Alpes-hegységrõl volt tudomása, s ezeket föl is tüntette, de a Kárpátokról már semmit sem tudott.  Hogy Magyarország nevét sem tünteti föl, csak Ausztriáét, ez természetes, mivel azon idõkben, a törökök elûzetése után Magyarország teljesen Ausztria igájában volt;  ezért van az "Austria" szó a Csallóköztõl délre, tehát éppen Magyarország helyére írva.  Ha azonban Sanudo Magyarország, a Tisza és a Kárpát hegység létezésérõl mit sem tudott, hogyan magyarázható akkor, hogy a Csallóközrõl meg volt tudomása ?  Mikor hiszen ez földrajzilag Tiszánál, Kárpátoknál sokkal lényegtelenebb valami.  Mi lehet tehát oka, hogy a Csallóközrõl nem csak tudott, hanem hogy ezt még oly túlzottan nagynak is tüntette föl ?  Szerintem ennek oka az hogy hallott a Csallóközrõl szóló regéket, éspedig bizonyára nem magyaroktól, mert hiszen akkor a Tiszáról és a Kárpátokról is hallott volna.  E szigetrõl valamely más, de attól távol élõ, szláv vagy német néptõl kellett valamit hallania.  Úgyhogy ez tehát azt jelenti, miszerint azon idõkben e szigetrõl még más népeknek is voltak elbeszélései, mondái, amelyek azt igen fontosnak tüntették föl.  Holott manapság e szigetnek Európában, a magyaron vagy legföljebb még az osztrákon kívül a nép között senki még csak létezésérõl sem tud már semmit.  Ezt meg, úgylehet, azzal okolhatjuk meg, hogy az ezután következõ tudományosabb, fölvilágosodottabb korban, a mûveltebb emberek kezdték a regéket, hiedelmeket megvetni, elbeszélõiket és az ilyenekben hivõket kinevetni, aminek következll1énye lett azután, hogy sok régi rege és monda végképp ki is veszett.

Régi nyelvünkben csalló, salló, csellõ jelentett folyóvizet is (vessed össze a Csele-patak nevével) bár a szó tulajdonképpeni értelme hullámzó volt, és a hullámvonal kanyargó volta miatt még kanyargó értelmet is kapott.  Mindenesetre azonban ezen salló, csalló, csellõ szóból származtak szallag és sallang szavaink is, amely utóbbit népünk ma is ejti sallangónak is.  Miután azonban e szavak eredeti értelme hullámzó volt, ennélfogva a Csallóköz név úgy folyó-köz mint víz-köz értelmû is volt, mivel hiszen, amint láttuk, a hullámzás a víznek ugyanolyan sajátsága mint a folyás.

Néhány oldallal elõbb már megrajzoltam a Csallóközt olyannak, amilyen az ma a valóságban.  Ha azonban elképzeljük, hogy az északi, ma egészen rövid (a rajzon 2-vel jelölve) belsõ Dunaág valamikor sokkal hosszabb is lehetett, a déli külsõ Dunaág (a rajzon 4) pedig szintén valamivel hosszabb akkor olyan alakulatot kapunk, amilyet eme rajzon c mutat.  Ha pedig ezt sitlizáljuk, akkor meg olyan rajzot, amelyet itt d-vel jelöltem.  Ez pedig tökéletes szem-alak, a két szempillával, de amely a nõi nemi rész ábrázolata is lehet, a két kis szeméremajakkal.  Márpedig eszünkbe kell jusson, hogy regéink szerint a Csallóköz volt a magyarok — illetve az emberek — eredete helye, s így meglepetve kell észrevegyük azt is, hogy hiszen akkor alakjával a Csallóköz a Földanya szülõ ölét is jelképezhette, ahonnan kivándorló õstörzseink mind származtak.  Mert hiszen láttuk, hogy mythologiánk szerint az Anyaföld költõi megszemélyesítése Tündér-Magyar Ilona, az emberiség õsanyja volt, azaz a Napisten neje.  Úgyhogy mindezzel bámulatosan egyezik az is, hogy hiszen népi regéink szerint a Csallóköz volt Tündér Ilona szigete, amelyen Aranykertje is volt, ami tehát azonos a Biblia Földi Paradicsom kertjével, ahonnan a Biblia szerint is az elsõ emberpár származott.  Más egyezés: A Biblia említi Haviláh (Evilát) földjét, amely azonos az "Éden" kertjével, azaz ismét csak a boldog Földi Paradicsommal, úgyhogy ezen Éden névben is édes szavunkat sejthetjük, amelynek úgylehet boldog jelentése is lehetett.  Márpedig hiszen ezen Haviláh (avagy Evilát) név az Éva névvel is azonos, amely utóbbinak hiszen Héva változata is van (Lássad például: Sylvester János 1539-bõl származó "Grammatica hungaro-latina" címû mûve címlapja reprodukcióját "A magyar nemzet története" V. kötete 205. oldalán. Az Athenaeum kiadása 1897., amely címlapon az elsõ emberpár mellett az Adam és Heva két név áll), vagyis látnunk kell azt is, miszerint a Bibliában leírt hagyománnyal az ezt leíró zsidók már nem voltak egészen tisztában.  Viszont mi már tudjuk, hogy Éva vagy Héva, azaz az elsõ nõ és emberiség õsanya, azonos egyrészt a mi Tündér-Magyar Ilonánkkal, másrészt az elõ-ázsiai Istár-Szemiramisszal és a rómaiak Venus-ával is, akit a rómaiak is isteni õsanyjukként tiszteltek, ugyanúgy, mint nálunk Ilona, azaz Életanya, a magyarság, illetve az emberiség anyjaként.

A Biblia szerint az Isten által "növényekkel szépen fölékesített kertet", azaz a Földi Paradicsomot négy folyóvíz folyja körül, amely azonban egy folyóból ágazik szét néggyé.  Neveket is ad a Biblia e négy folyóágnak: Pison, Gikhon, Hiddékel és Eufrát.  Amely Eufrát névbõl, valamint abból, hogy e kert a zsidók hazájától Napkeletre feküdöttnek mondatik, világosan kitûnik, hogy a zsidók tehát az Eufrát és Tigris folyók közére gondoltak, azaz tehát Mezopotámiára.  Tény, hogy még a görög "Mesopotamia" szó is Folyóköz, azaz tehát Csallóköz jelentésû.  Vagyis a zsidók az igazi Csallóközrõl már semmit sem tudván, az õsi hagyományt, amelyet valamely fajunkbeli néptõl hallottak, Mezopotámiára átlokalizálták.  A néprajzi tudomány elõtt az ilyen átlokalizálások ismeretesek.  Tudjuk, hogy ugyane hagyományt a görögök meg Napnyugatra, a "Heszperidák Szigeté"-re lokalizálták át.

Itt azonban egy elháríthatatlan baj volt :  az hogy Mezopotámiát csak két folyóvíz, az Eufrát és a Tigris képezi (ez utóbbit tartották a zsidók a Hiddékelnek), és ezek sem ágaznak szét egymásból, hanem mindegyiknek saját, egymástól igen távoli eredete van.  Volna ugyan Mezopotámiában még két kicsi folyó, de ezek mindegyikének is ott jól ismert, saját, külön forrása lévén, ezeket a Biblia magyarázói nem vették tekintetbe, hanem mivel a Biblia a Ghikont Kus földével hozza kapcsolatba, ez pedig Afrikában van, ezért a Nílust tartották a Ghikonnak, holott hiszen a Nílus forrásai is Afrikában, tehát más világrészben vannak: De még így is hiányozott a negyedik, a Pison folyóvíz.  Úgy hogy némelyek az Indusra, mások még a Gangeszre is gondoltak, dacára annak, hogy ezek mindenikének is saját külön eredete van, messze, messze, a Himalája hegységben.  Holott a Biblia szerint, és bizonyára különbözõ népek hagyománya szerint is, ahonnan ez a Bibliába is származott, határozottan egy folyóvíz néggyé ágazásáról van szó.  A zavar tehát teljes és tökéletes lett és maradott.

Mindezzel szemben a mi Csallóközünk négy folyóága valóban és szó szerint úgy, ahogyan a Biblia szövege szól, egy folyó, a Duna négyfelé ágazása, amely szétágazásnak még természetes oka is van:  az, hogy e folyóágak és az általuk képezett szigetek valamikor a Duna deltáját alkották;  a nagyobb folyók deltája pedig ilyen szokott is lenni.  Mi több, e négy folyóág a Csallóközt valóban körülfolyja úgy, ahogyan azt a Biblia mondja.

Továbbá a Biblia szerint az elsõ folyóág neve Pison.  Nem csodálatos-e tehát, hogy hiszen a Csallóköznél is éppen az elsõ Dunaág elválásánál ma is ott áll Pozsony városa, régies nevén Poson, de amelynek neve a rómaiaknál, akik birodalmához tartozott, betû szerint Pison volt.  Honnan vehették tehát a régi rómaiak e nevet, holott õk a Bibliáról még semmit sem tudtak ?  Kétségtelen tehát, hogy õk e nevet a Csallóköz vagy ennek vidéke lakosságától, vagyis a mi õsnépeinktõl vették át, akik a rómaiak idejében is ott éltek és ottani városukat Pisonnak nevezték, de amely õsnépeink egyes törzsei Elõ-Ázsiába is vándoroltak volt ki, s amely kivándorolt törzseink regéibõl, elbeszéléseibõl meg a zsidók vették át ugyanezen Pison nevet, valamint a Földi Paradicsomról és az emberiség eredetérõl szóló hagyományt.  E Pison név szerintem nem is más, mint egy õsi, úgy a magyarban mint más nyelvekben is meglévõ pis vagy pisz alakú: folyást, kifolyást jelentõ szó amely hiszen víz szavunkkal is hangtanilag azonos, a már többször említett régi -on képzõvel megtoldva, pison = folyó, kifolyó.  Viszont ugyane város Pozsony, azaz Poson neve értelme is egészen világos, mert ez sem egyéb, mint folyó, kifolyó.  Sajnos, a bizonyítás érdekében kénytelen vagyok itt, mai értelmük miatt nem szép szavakat is fölhozni, de a tudomány szempontjából ez meg van engedve.  A szónak csak mai nyelvünkben van nem szép értelme, Erdélyben azonban számtalanszor hallottam fos igénket egyszerûen bármely erõsebb vízkifolyásra, vízkilövellésre is használni, úgyhogy e szó a foly, folyik szavakkali rokon és a föcskend, fecskend szavakkali hangtani azonossága, illetve ezekkeli közös eredete is világosan kitûnik, mivel a p és f hang egymásnak közvetlen rokona.  Úgyhogy a Poson név is csak azon hely neve volt, amelynél a Dunából az elsõ Dunaág kifolyik.

Azt is mondja még a Biblia, hogy Havila földe aranyban igen gazdag;  tény pedig, hogy régen a Dunaágak homokja valóban aranyban igen gazdag volt, és hogy a csallóközi aranymosás híres volt.  Most is vannak még ott aranymosók, habár az arany már majdnem teljesen elfogyott.  Lehet, hogy a Csallóköz egykori sok aranyával függ össze az "Aranykert" és az "aranyalmafa" elnevezés is.

Népmeséinkben ismert indíték, hogy Tündér Ilona szigetére csak két folyóvízen átkelve lehet bejutni, sõt némely mese szerint ezek mindegyikén híd is van, amelyeket egy-egy sárkány õriz, sõt mondatik némely mesében még az is, hogy az elsõ az ezüsthíd, a második az aranyhíd.  (Az "Angyalbárányok" alakú mesékben hidak nincsenek, de a második folyóvízen átkelés gyönyörû kertbe vezet).  E hidakról tudjuk, hogy a Hold és a Nap ezüst, illetve aranycsillogású tükrözõdés sávjai a vízen.  Sajátságos mindenesetre azon tény is, hogy a Biblia a második folyóvizet Hiddékel-nek nevezi, amely név mintha a mi hid és kel (átkel) szavaink összetétele volna, de meg nem értés folytán magára a folyóra alkalmazva.  Ha viszont tudjuk, hogy a Csallóközt õsidõkben végtelen vízivilág, mocsárvilág vette körül, akkor az õrizõ sárkányoknak is igen természetes magyarázatát találjuk :  Sár-kány szavunkat ugyanis már Fáy Elek is sár-kan azaz mocsári állat értelmûnek sejtette.  Habár mai nyelvünkben a kan szó már csak hím értelemmel van meg, de például a patkány, cickány, vadkan (utóbbi = vaddisznó, a nem megkülönböztetése nélkül) szavaink arra mutatnak, hogy valamikor állat értelemmel is élt, lehet pedig, hogy kiejtésbeli különbség értelembeli különbséget is adott: kan, kán, kány, kajn, kain, káin.

Az pedig igen valószínû, hogy õsrégi idõkben a Csallóközt körülvevõ vízivilágban, mocsarakban még éltek veszedelmes ragadozó stegocephal-féle óriás-kétéltûek, vagy krokodilus-, avagy sárkányszerû õshüllõk, amelyek azonban vízi életmódjuk miatt a szárazra, azaz a középsõ nagy szigetre még soha ki nem járván, az ottani emberek számára semmi veszedelmet nem jelentettek, hanem ellenkezõleg, ezek a szigetnek mintegy õreit képezvén, annak lakói valóban teljes békében élhettek és fejlõdhettek, vagyis eszerint éppen itt, a Csallóközben kezdõdhetett ama "Dunamûveltség", amelynek egykori létezését a tudósok csak mostanság kezdik megállapítani.  Az viszont természetes, hogy vad, állatias neandertaloid emberfajok hajót, tutajt még nem tudván készíteni, úgy a mocsár- és vízivilág, mint a "sárkányok" miatt a szigetre be nem juthattak, ellenben a szigetlakók, amikor elszaporodtak, hajókon, tutajokon bármikor bocsáthattak ki maguk közül kivándorló rajokat.

Azt hiszem, nem tévedek tehát, ha föltételezem, hogy Sanudónak, amikor fönti térképét rajzolta, még tudomása volt a Csallóközrõl szóló regékrõl, illetve annak egykori Aranykert, Tündérkert, Földi Paradicsom, azaz emberiségeredethely voltáról szóló mondákról.  Hogy aztán késõbb az ilyen regék, mondák kivesztek, ennek amint már említettem, egyik oka az lehetett, hogy tudós avagy tudákos emberek az ilyen regéket és azok elbeszélõit gúnyolták, kinevették, a más ok pedig az is lehetett, hogy az ilyen elbeszélések ellenkezésben voltak a Bibliával, amely szerint a Földi Paradicsom Mezopotámiában, a zsidók földjétõl "Napkelet felé", az Eufrát és Tigris folyók közében volt.  Aki tehát ezzel ellenkezõ valamit beszélt, amaz idõkben eretnekség vádja alá is esett, ami az akkori vallásos idõben az illetõnek életébe is kerülhetett.

A Csallóköz tehát, amint ezt a fönti rajzokon látjuk, valamikor egy szem-alakú, nagyobb területû középsõ szigetbõl és két keskeny, karajalakú szélsõ szigetbõl állott.  E két utóbbi egyike, az alsó, Szigetköz név alatt ma is majdnem teljességében megvan még, ellenben a másik, a fölsõ (amely nevét sajnos nem tudom) ma már csak megrövidült maradványként van még meg.  Ha már most megállapítottuk, hogy e szigetek valamikor az emberek eredethelyének tekintettek, és hogy alakjukkal a nõi szeméremrésszel is összehasonlíthatók, akkor azt is valószínûnek kell tartanunk, hogy tehát a két szélsõ sziget e szeméremrész két kis-szeméremajkával is jelképesen azonosíttathatott.  A mai európai nõknél e kis-szeméremajkaknak nevezett részek valóban kicsinyek (e rajzon b-vel jelölve) és a szeméremrésznek nem nyúlnak egész hosszára, tudvalévõ azonban, hogy némely nõnél, föltûnõen, különösen a lapos-arcúaknál, ezen szeméremajkak sokkal nagyobbak, ami valószínûleg atavizmus, és ami meglepõen egyezik azzal, hogy például a dél-afrikai busman és hottentotta igen kistermetû fajoknál (pigmeusok) e szeméremajkak (labia minora) igen nagyok, annyira, hogy a talpon álló, mezítelen nõknél kilátszanak.  Föltûnõ egyezés pedig, hogy a busmanoknál és hottentottáknál gyakori az arc erõsen lapos volta (Eickstedt).  Mi több, e népek nõik nemi része említett sajátságát egyik szépségének tartják, amiért is náluk a nõk gyermekkoruktól kezdve e részeiket húzogatni szokták, hogy ezek mentül nagyobbakká s hosszabbakká legyenek.  Úgyhogy az ottani európaiak ezt "hottentotta kötény"-nek nevezik.  Miután pedig különösen a busmanok kis termetükkel és egész test- és koponyaalkatukkal az úgynevezett gyermekszerû (infantilis) emberfajok közé tartoznak, ebbõl azt következtethetjük, hogy valamikor az õsember nõinek szóban levõ részei is a mainál nagyobbak voltak, és valamikor a nõ nemi részének tetszés szerint nyitható és zárható védelmét is képezték, ugyanúgy, mint ahogy szemünk védelmét szempilláink képezik.  Ezért vélem tehát azt is, hogy a mai európai nõknél is elõfordul a labia minora különösen nagy volta: atavisztikus jelenség.

Ha azonban a Csallóközt ilyenképen a nõi szeméremrésszel összehasonlítjuk, de egyúttal az emberiség egykori Paradicsomának, illetve eredethelyének is tartjuk, de aminek népünk regéi szerint egy Mennyei Csallóköz is megfelelt, akkor eszünkbe kell jussanak a következõk is :

A kereszténység is létezõnek tart egy a Mennyországnak mintegy külsõ részét képezõ és limbus-nak nevezett helyet, amelybe a hagyomány szerint egyrészt a kereszteletlen elhalt gyermekek lelke, másrészt az olyan nem keresztény emberek lelke kerül, akik oly jóságos és igaz életet éltek, hogy kárhozatba nem taszíttathatnak, de pogányok lévén, a Mennyországba sem engedhetõk.  E Limbusz puszta, rideg helynek képzeltetik, amelyben azonban a lelkek minden szenvedés nélkül élnek, csupán Istent nem láthatják.  A másik hely a Tisztítótûz (Purgatórium), amelyrõl azt tartják, hogy ott a tûzben szenvednek azok, akik életükben, bár nem voltak egészen hibátlanok, de mivel halálos bûnt sem követtek el, itt a tûzben addig kell szenvedniök, míg megtisztulnak, ami után a Mennyországba jutnak.

E Tisztítótûzrõl tudjuk, hogy a népek hagyományában különbözõ alakban megvolt, de az újabb vallások, amilyen a zsidók mózesi vallása és a kereszténység, nem fogadták el.  Mivel azonban az ebben való hitet kiirtani nem lehetett és igazságos dolognak is el kellett ismerni, ezért utóbb a katolikus egyház a néphit nyomása alatt 1430-ban a Florenci Concilium határozata szerint a Tisztítótûz létezését hivatalosan is elfogadta.  Amit azonban a görögkeleti egyház sohasem fogadott el, a protestánsság pedig, mivel errõl a Bibliában szó nincsen, ismét elvetette.

E két, tehát mintegy semlegesnek képzelt hely megfelel Csallóközünk két elõszigetének,amelyek népmeséink szerint is az elsõ folyóvízen, vagy ennek hídjáni átkelés után következnek, míg Tündér Ilona szigetére és kertjébe csak a második folyóvízen, avagy ennek aranyhídjáni átkelés után juthatni.  A különbözõ népek hagyománya szerint a Tisztítótûzben vagy Purgatóriumban a lelkek tûzben tisztulnak, és Európában ez lévén az általánosabb fölfogás, ezt a kereszténység is így fogadta el.  A tûz által tisztulás - ami a tûz, illetve igen magas hõfok általi fertõtlenítés — természeti valóság költõi jelképezése volt, és bizonyára tûztisztelõ õstörzseinknél — avaroknál és palócoknál — keletkezett gondolat volt.  Kétségtelen azonban, hogy a víz általi tisztulás ennél sokkal régibb, õsi gondolat, mert hiszen a vízben való mosás, mosdás a tisztulás legkezdetlegesebb és magától értetõdõ módja.  Viszont már a régi görögök is regéltek egy túlvilági tûzzel lángoló Pyriphlegeton nevû folyóról, ami kétségtelenül a késõbbi tûzzel lángoló Pokolról és Tisztítótûzrõl szóló hiedelmek egyik régibb alakja volt, de a víz általi tisztulásnál valamennyire azért mégis újabb.

A magyar népmesék azonban túlvilági tûz folyóról vagy túlvilági tûzben való tisztulásról semmit sem tudnak, ellenben igenis tudnak túlvilági folyóvízrõl, és ezáltali megtisztulásról.  Az "Angyalbárányok" különbözõ változatban meglévõ mesealak lényege összefoglalva ez: A mesehõs, azaz a mese fõszereplõje egy bárány- más változatok szerint juh- vagy malac- nyájat kell legelõre kísérjen, amelyeket azonban terelgetnie nem szabad, hanem csak azokat követnie kell.  Az állatok mendegélnek, majd átgázolnak egy sebes folyású folyóvízen, a mesehõs követi õket, a víz pedig testérõl húsát lesorvasztja, de így is vándorol az állatok után tovább.  Lát egy kopár, aszott legelõt, és ezen szép kövér teheneket, majd lát egy szép, füves legelõt, és ezen meg sovány teheneket.  Mennek, mendegélnek tovább, és egy tó mellett haladnak el, amelyben a víz olyan fehér, mint amilyen a tej.  Ebben asszonyok állanak térdig, mindegyiknek szûrõ van a kezében, azzal meregetik és szûrik a vizet szakadatlan.  Aztán kerítést lát, ennél innen és túlnan is mérges kutyák vannak, és ezek a kerítés között egymással marakodnak, de egymásnak sokat nem árthatnak, mert közöttük a kerítés.  Végül lát egy tisztavizû erecskét, inna is belõle, de gondolja, megy még tovább és majd forrásánál iszik, ott meg azt látja, hogy a víz döglött eb szájából ered, és gondolja, milyen jó, hogy e vízbõl nem ivott !  Ezután érnek állatai egy második folyóvízhez, amely csendesen folyik.  Átkelnek ezen is, íme ettõl húsa kiújul, és õ most még sokkal szebb lesz, mint azelõtt volt.  Ezzel gyönyörû szép virágos és gyümölcsös kertbe érnek, ott szép ház áll, ebbõl szép tündérlányok jönnek elõ, õt behívják, mindenféle jó étellel, itallal megvendégelik.  Ezután az állatok indulnak visszafelé, de most már ama sebes folyóvíz sem árt neki semmit.  Otthon a nyáj gazdájának mindent elmond ami történt, és amit látott.  Ez pedig megmagyarázza neki :  Az elsõ folyóvíz róla minden rosszat lemosott.  A sovány legelõ kövér marhái jószívû emberek voltak, akik kevesükbõl is szükségben lévõknek adtak, a jó legelõn sovány állatok meg olyanok, akik fösvények voltak, ha gazdagok is.  A tejes vízben álló asszonyok csaló emberek lelkei, olyan asszonyokéi is, akik a tejbe vizet öntöttek, és úgy adták el másnak.  Ezek a túlvilágon örökké a vizes tejet fogják szûrni, de bizony a vizet a tejbõl sohasem fogják kiszûrhetni.  A marakodó kutyák gonosz, veszekedõ, örökké háborúskodó emberek voltak, és ezeknek a másvilágon is így kell marakodniok.  A tiszta vizû patak, amely döglött kutya szájából folyik, azt jelenti, hogy a világon is vannak álnok emberek, akik sok szép beszédeket tesznek, de maguk nem azok szerint élnek, és jaj annak, aki reájuk hallgat.  A szép sziget, a kerttel és tündérekkel pedig Tündérország (változatok szerint Mennyország), ahová holtuk után csak azok juthatnak akik egész világ életükben igazak és jóságosak voltak.

Egészen bizonyosnak tartom, hogy e mesealak, habár mai változataiban ki tudja, mennyi romlást, átalakulást és kopást szenvedett, a mi õsnépeinktõl származott, azért, mert a két folyóvízen való átkelésben Csallóközünk elhomályosult emlékezetét ismerem föl, és mert benne még nem tûz, hanem víz általi tisztulás szerepel, ami a legõsibb jelleg, és ami itt minden idegen hatás ellenére is fönnmaradott.  Egészen bizonyosnak tartom azt is, hogy például a szumerek és asszírok mythologiájában is Istár istennõ túlvilági útja elbeszélése, valamint a görögöknél a Danaidákról szóló rege is innen származik, amely utóbbi szerint ezek elkövetett gyilkosságukért a másvilágon azzal bûnhõdnek, hogy egy lyukas hordóba kell örökkön vizet hordjanak, de ami abból mindig folyik ki.  Mellesleg megjegyzem, hogy a dana szó úgy a szemere, mint a kún szócsoport szerint folyást és vizet jelent, és hogy tehát a mi ned, nedû (romlottan nedv) szavunknak csak megfordított alakja.  Tény, hogy az egész Danaida-rege folyókkal, forrásokkal, vízzel függ össze, úgyhogy utalnunkkell a Duna, Tana, Tanaisz, Don, Deneper, Deneszter folyónevekre is.  Úgyszintén a mi õseinktõl származott a görögök Hadeszében, azaz másvilágában az ebben folyó folyóvizek elképzelése is.  De e fönti mesénk, azaz valamikor mythoszunk adata volt az alapot Dante "Isteni Színjáték"-ához (Divina Commedia), mert igen valószínû, hogy amaz idõkben Olaszországban is éltek még a mi "Angyal bárányok" mesealakunkhoz hasonló, azaz túlvilági utazást elbeszélõ mesék.  De merített ehhez Dante régi nem-keresztény íróktól is, aminthogy Vergiliust (Virgilio) mesterének is vallja, túlvilági útjában pedig vezetõjéül is teszi.  Mindent azután õ részben képzeletbõl és — habár költeményének keresztény külsõt adott is — igen nagy részben a görög-római mythologiából vett anyaggal is gazdagította, de betoldva még igen sok, a korabeli életbõl vett dolgokat is.

Elgondolhatjuk tehát az egykori Csallóközt úgy, hogy a két szélsõ sziget lakatlan volt, valószínûleg azért, mert mindkettõ túlságosan vizenyõs, mocsaras volt.  Ezért lett azután ezekbõl a jelképes regékben a két külsõ, kietlen sziget, késõbb pedig a kereszténységben a Purgatórium és a Limbus, de amely két szélsõ sziget õseinknél a két kisszeméremajak jelképe is volt.  Ami azután itt különösen érdekes, az a Limbus név maga, mert népünk ma is a folyók nagyon vizenyõs, mocsaras, semmire sem használható szigeteit, amelyeken csak nád terem és legföljebb vízimadarak tartózkodnak, a libány néven nevezi.  Továbbá: említettem már, hogy õseinknél a lap, különösen pedig két lap nõiségi jelkép volt, mivel a párosság és számosság is nõiségként volt fölfogva.  Lap szavunkkal pedig úgy a Limbus név, mint a libány szó is hangtanilag egyezik, csupán hogy az elõbbi mb-s kiejtésû (l és b vagy p).

Úgy e két szó, mint az alább még fölhozandók ugyan mind a palóc szócsoportunkba taroznak, de a bizonyítás érdekében ezeket itt adnom kell :

A latin-olasz nyelvben limbus-lembo valaminek szélét, de egyúttal valami lebeny-szerût is jelent.  Ezeknek és lap szavunknak viszont a német Lappen = lebeny tökéletesen megfelel.  Egyezik a valaminek szélé-vel az, hogy a Csallóköz két szélsõ szigete is valaminek szélét képezi, de ugyanúgy, mint ahogy a két szeméremajak is a nõi nemi rész két szélén van, de e két ajak egyúttal két kicsiny lebeny is.  Hogy pedig a Limbus név és e szavak egyezése nem csupán holmi véletlenség, bizonyítják a következõk :  Az oláh nyelvben limba = nyelv, márpedig a nyelv is húslebeny.  Latin-olasz labieslabbro = ajak, de ugyanezt jelenti a német Lippe szó is.  Márpedig e német szónak a magyar pilla, szempilla szó csak megfordított alakja, holott, amint már tudjuk, a szómegfordítás csak õsnyelvünk sajátsága volt.  Másrészt pillog és pillant szavaink is ide tartoznak.  A pillák és az ajkak egymáshoz alkatilag is hasonlítanak, nyíló és záruló mozgásuk pedig ugyanaz;  megsejtettük pedig, hogy valamikor a kis-szeméremajkak is képesek voltak nyílani és zárulni, a szem és a nõi szeméremrész összehasonlításáról pedig már szintén volt szó.  Pilla szavunkkal teljesen egyezik a pille és pillangó szavunk, amelyek a pillék szárnyai pillongó mozgását is, de azt is kifejezik, hogy ezek két lapocskát képeznek.  Pille szavunknak csak megfordítása: lepke, tájszólásos lepe.  Németül Leber = máj, a máj pedig valóban húslebeny, de húslebeny a lép is.  Magyarul lebernyeg-nek nevezzük az ujjatlan, bõ és szövetbõl való köpenyt, amely szó azonban az ilyen köpeny szélbeni lebegõ, lobogó, lebergõ mozgását is illeti, de amit e szavak egyúttal hangutánzóan is kifejeznek, mivel minden szövet avagy vászon a szélben lobogó, lebergõ hangot ad.  Ugyanezen szavak, valamint a lebernyeg szavunk fejti meg a latin labarum szót is, ahogyan a római légiók ilyen zászlóit nevezték volt.

Még számos ezekhez tartozót lehetne itt fölhoznom, a bizonyításhoz azonban ennyi is elég, míg a többivel "Palóc" fejezetünkben kellend amúgy is foglalkoznunk.

A Csallóköz középsõ szigete azonban ma is szabályos szem-alakú, amilyen pedig a nõi nemi rész is, ennek a szem-alakkali összehasonlítását meg már többször említenünk kellett, valamint láttuk a szem-alak és a búzaszem alakja összehasonlítását is.  Említettem, hogy a szem (gabonaszem) szavunknak régi nyelvemlékeinkben szen alakja is van.  Ezen szen szómegfordítása pedig nesz, aminek megfelel úgy a finn nizu = búza, valamint a görög nézosz, újgörög nizi = sziget, aminél fogva azt is következtethetni, hogy nyelvünkben a szemnek (úgy a látószervnek, mint a gabonaszemnek), valamint a nõi nemi résznek a szemérem szón kívül még egy nesz, néz, níz alakú szemere szócsoportbeli neve is kellett legyen.  Valamint bizonyos az is, hogy néz, nézni, tájszólásos nízni igénk is a látószerv ezen néz, niz, nizu nevébõl kellett származzon, vagyis hogy nézni tulajdonképpen annyit jelentett, mint szemni.  Kétségtelen tehát, hogya török nisan = cél szó is ide sorolandó, habár azon körülmény, hogy még a nõiséget különben is jelentõ an megtoldással is bír, onnan is származhatott, hogy a szó talán nem is nézés, hanem nézendõ értelmû volt, vagyis hogy valóban eredetileg is a célt magát jelentette.  A nyíllal való lövésnél, lõni tanulásnál, célbalövésnél pedig kétségtelen, hogy míg a nyíl hímséget, a cél pedig a nõiséget jelentõ jelképpé kellett legyen.  Úgyszintén lehetséges, hogy voltak valamikor olyan versenyfutások, amelyeknél a célt, illetve a gyõzõ jutalmát szép nõ képezte, habár ez valószínûleg inkább hímelvi népeknél lehetett így, habár lehetett nõelvieknél is olyképpen, hogy például egy fejedelemnõ azt tartotta méltónak férjéül fogadnia, aki versenyfutásban elõször érkezett hozzá.  Ennek nyoma — bár ma már senki sem tudja — ma is él még abban, hogy a gyõztes versenyfutó, vagyis az elsõnek érkezõ egy kifeszített szalag átszakításával ér célt;  a szalag pedig nõiségi jelkép volt, és elszakadása a szûzhártya átszakadását jelképezte.  Tudjuk már, hogy a met, mét szó nõiséget jelent, latinul pedig meta = cél.  Hogy pedig a magyar néz igének a török nisan szóvali egyezése nem véletlen, mutatja a görögben meglévõ, más szóalakbani párhuzama, amennyiben a görög szkop- szótõnek úgy nézés mint cél értelme is van.  Megvan azonban a versenyfutás céljának egészen határozottan nõelvi párhuzama is, mert tudjuk, hogy a görögöknél is igen régen volt versenyfutás célja egyszerûen fa, avagy kõszál, késõbb pedig úgy a görögöknél, mint a rómaiaknál is, ilyen alakú fa-, kõ-, majd bronzoszlop is, valamint, hogy az lett a gyõztes, aki ez oszlopot elsõnek megérintette, illetve átölelte.  Hogy az ilyen oszlop hímségi jelkép volt, és hogy nõelvi népek õsi verseny futás célja volt, ahhoz kétség nem fér, valamint bizonyos az is, hogy az õsi nõelvi népeknél a versenyfutók nõk, illetve leányok voltak.

De vissza kell még térnünk a Csallóköz középsõ szigetérõl elmondandókhoz :

A szóban volt níz, néz szóalakot szigettel legközvetlenebbül a görög nézosz szó köti össze, hogy pedig a sziget e nõi nemi rész jelképe is volt, már tudjuk.  Miután pedig a sziget vízzel sõt a Csallóköz négy folyóággal és még mocsarakkal is volt körülvéve, és mivel úgy a nõi nemi rész, mint a szem is mindig nedves, így természetes, hogy a sziget és az ezt is megnevezõ niz, nész szó a nedvességgel is kapcsolódott, ami megfejti a német nass, Nässe (nasz, nessze) nedvességet jelentõ szót, amely hiszen a mi kún kiejtésû ned, nedû szavunknak csak szemere kiejtése és a gyakori sz-t-d hangváltozáson is alapszik.  Azt pedig már láttuk, hogy különbözõ rokonnyelvünkben niti, nadde, neit nõt és nedvességet jelentett, amihez hozzátehetõ, hogy valószínûleg nemi részt is jelenthetett.

Meglepõ egyezések még a következõk is: A görög regék tudtak egy mesés Nyza- (Nüza) vagy Niza-mezejérõl, amelyet gyönyörû, füves, virágos rétségnek képzeltek, habár már nem mondották, hogy ez szigeten lett volna, vagyis ez itt már feledésbe ment.  Igaz ugyan az is, hogy a görögök ezen regebeli szép rétséget késõbb Médiában létezõnek vélték, illetve oda lokalizálták, de tudjuk már, hogy viszont a zsidók meg a Földi Paradicsomot (ami hiszen a Niza-mezejével azonos!) lokalizálták Mezopotámiába.  Magának a Niza névnek a nézosz szóvali azonossága is bizonyítja, hogy eredetileg szigeten lévõ mezõségrõl volt szó.  Vagyis az ilyen lokalizálásokat nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.

Viszont ugyancsak a görög-római mythologia ismer még egy Elysion, Elisium, Eliziai-Mezõséget is, amelyet szintén gyönyörûséges rétségnek képzeltek, ahová az elhalt, de tiszta és igaz életet élt emberek lelke jut, vagyis azoké, akiket igaz és tiszta életük miatt az Istenek különösen kedveltek és megszerettek.  Észre kell tehát vennünk, hogy miként a nízai mezõség, a Földi Paradicsommal, azaz a Földi Csallóközzei, úgy az Elisium meg a Mennyországgal, vagyis a Tejútban lévõ Égi Csallóközzei volt azonos, vagyis a mi regéink és népmeséink túlvilági Tündérországával, ahová minden ezer esztendõben is ha egy ember juthat csak el, aki azt megérdemeli.  Csakhogy míg a magyaroknál gyömölcskultuszuk miatt ezt fõképp gyümölcsöskertnek képzelték, ellenben a szemerék ugyanezt, gabonakultuszuk alapján fõképp mezõségnek gondolták.  Ámde, mivel az embernél a gyümölcsevés alighanell1 régibb, õsibb a fûvel, fûmagvakkal való táplálkozásnál, ez igazolná azon sejtelmem, hogy a szemere törzsek is a magyar törzsekbõl származtak, habár ezen vitatkozhatni is.

És íme, a mi népmeséink is tudnak gyönyörûséges Selyemrétrõl, amelyen a fû olyan mint a selyem, és amely "minden délben" (= nyáron!) aranykalászt és aranybúzát terem.  (Láttuk, hogy a finnben nizu = búza.)  Eselyemrét egyik mesealakunkban egy királyé, a másikban azonban ez nagy messzeségben Tündér Ilona szigetén van, ahová a mesehõs táltos lován a felhõk között szállva jut el.  Útközben a magasságból lát egy kanyargó folyóvizet lent a földön, azon ezüsthidat, azután lát másik, kanyargó folyóvizet, azon aranyhidat, és ezután száll le vele táltos lova a Selyemrétre, amelyen áll Tündér Ilona gyönyörû, kerek, üvegkupolagos palotája, gyümölcsöskerttel körülvéve.

De továbbá :  A mai orvosi nyelvben is a nõi szeméremrész azon kis sík részét, amely az uretranyílás és hüvelynyílás között van (a korábbi rajzon f-betûvel jelölve) Elisium-nak nevezik.  Honnan volna pedig ez az elnevezés, ha nem régi római mythologiai alapból ?  Hiszen az orvostudomány a latin nyelvet ma is következetesen használja, s ezzel együtt római eredetû elnevezéseket is.  Ha pedig a nõi nemi rész e síkja a rómaiaknál Elisiumnak nevezetetett, akkor bizonyos, hogy a mi õseinknél pedig Selyemrétnek.

És íme, a mai németben is — bár ezt a német nyelvészek megokolni nem tudják — habár más alakú szóval, de a Flur kifejezés bár rétet is jelenthet, de jelent bejárat elejét is.  Márpedig mi más a nõi nemi rész e kis síkja, mint a hüvelynyílás elõtere ?  Valószínû pedig, hogy ezen német Flur szó a latin floreus szóval azonos eredetû, amely virágzó értelmû, és tehát virágos rétre is vonatkoztatható, amiért is eszünkbe kell jusson a virágos rétet jelentõ virány szavunk.

Világos tehát, hogy mindez összefügg a Csallóközzel, illetve õs-népeink errõl szóló regéivel, de bizonyossá válik még az is, hogy a Csallóközön a gyümölcsös kerteken kívül még bõven termõ gabonaföldek is voltak.

A "Néprajzi Értesítõ" 1911. évfolyama 255. oldalán Cserzy Mihály "Temetkezési szokások Szeged vidékén" címû cikkében írja, hogy a néphit szerint a Mennyországba hídon át vezet az út.  Íme tehát, vagy 800 éves kereszténység ellenére is él még népünknél a hiedelem, hogy a Mennyországba hídon át juthatni, holott a kereszténység ilyesmirõl semmit sem tud, ellenben tudnak népmeséink arról, hogy Tündérországba egy ezüst- és egy aranyhídon át juthatni.

Bár a dolgot megokolni nem tudom, de mivel sejtem, hogy valamilyen mythologiai értelme lehetett, fölhozom e sajátságos dolgot :

A szemere szócsoportbeli magyar szomorú szónak pontosan megfelel a szerb-horvát szumorno, amely szintén szomorú, vigasztalan és homályosság értelmû, amely hogy azonban nem lehet szláv eredetû szó, bizonyítja a szumer sumug = szomorú.  A meglepõ azonban az, hogy e szavaknak pontos kún és magyar megfelelõi: komor, komoly és mogorva.  Ezek közül az elsõ kettõnek megfelel a német Kummer, amelynek értelme szomorúság és súlyos gond, míg a harmadiknak az oromo mogan = szomorú szó felel meg.  Lehetséges azonban, hogy e szavak valamiképpen összefüggenek a hamuval, és e réven a szürkeséggel és homállyal, ami kitûnend az alábbi népmeséhez fûzött magyarázataimból.

Szemere (hamupipõke)

Élt egyszer, valamikor egy özvegyember.  Meghalt volt a felesége, s egy kicsi leánykát hagyott rája.  Nehéz sora lett így az özvegyembernek, mert a leánykának is gondját kelle viselnie, de munkára is kellett mennie, mert különben nem lett volna mibõl élniök.

Volt ott a szomszédságban egy özvegyasszony, akinek meg két leánya volt.  Ez azt mondotta az özvegyembernek, hogy gondját viselné az õ leánykájának is, de hát vegye el õt feleségül.  Tetszett-e a dolog az embernek, nem-e, de hát az özvegyasszonyt elvette feleségül, s ez két leányával átköltözött hozzájuk.  De alig múlott el ezután két hét, az asszony kezdett csak a saját két leánykával jól bánni, s az ember leányát legjobban szerette volna éhen halatni.  Már a házba sem igen engedte, kint hálatta az ólban az állatokkal, és éppen csak a konyhába volt szabad jönnie, hogy ott dolgozzon.  Számította az asszony, hogy így a leányka elgyöngül, beteg lesz, meghal, de mégsem mondhatja majd senki, hogy õ tette el láb alól.  Urának meg azt beszélte, hogy beteges a leány, talán meg is hal, azért tartja kint, nehogy a más kettõ is a betegséget elkapja.

De a ház kapuja galambbúgjában meg egyebütt is a faluban sok galamb volt.  Ezek a szegény leánykához az ólba be-beszállottak, és õt annyira megszerették, hogy bögyükbõl tejjel etetgették, úgyhogy hát a leányka nemhogy meghalt volna, hanem egészségesebb és szebb is lett az asszony leányainál, akik soványak, sápadtak voltak mindig, holott Szemere szép lett, mint a hajnal.  És mivel õ mindig szerényke és kedves is volt, a falubeliek elnevezték Szemerelánynak, az asszony két leányát pedig, ezek természete miatt, Hiúleánynak meg Kevélyleánynak.  Bosszankodott is emiatt az asszony nagyon, de hát nem tehetett ellene semmit.  A kisleányt meg nagyon bántani mégsem merte, mert félt az urától, csak hát igyekezett neki annyit ártani, amennyit lehetett.  Urának folyton azt beszélte, hogy lusta, dologtalan az a leány, pedig ez nem volt igaz, sõt minden legnehezebb munkát vele végeztetett, ruhát meg csak régit, legrosszabbat adott neki, meg ágyat, takarót sem, úgyhogy szegényke télen a tûzhely mellett a hamuba kellett feküdjön, hogy meg ne fagyjon.  Emiatt haja, arca, ruhája is mindig szürke volt a hamutól.  Szürke volt hát õ, akárcsak galambjai, amelyekre szerénységében, kedvességében is annyira hasonlított, és amelyek körülötte szálldostak mindig, akármerre járt.  De körülötte voltak a galambok azért is, mert holott amíg kicsike volt, ezek voltak anyja helyett, és ezek táplálták õt, most meg õ juttatott ezeknek minden darabka kenyérbõl is, amit kaphatott.  De nemigen kellett most már éheznie, mert a falubeliek is mind szerették, és mivel tudták, hogy mostohája rosszul tartja, küldözgettek neki ételfélét.  Ha valamelyik asszony valami jót készített, adott egy darabkát valamelyik gyermekének, mondva :  „Ereggy gyermekem, vigyed ezt Szemerõkének."  És az örömmel szaladott, hogy nekiadja, mert mindenki szerette.

Hanem mostan egy kicsit gazdagabbak is lettek, mert hiszen most már két házuk és két szántóföldjük is volt.  Egyszer az ember készült a vásárba, azt kérdezte hát a két idõsebb leánytól :

— No leányok, mi vásárfiát hozzak nektek ?
Mondotta a Hiúleány :
— Selyemruhát, selyem hajszalagot !
Mondotta a Kevélyleány :
— Aranykarperecet, aranygyûrût !
Azután kérdezte Szemereleányt :
— Hát neked Szemerõkém mit hozzak ?
— Jaj édesapám — felelé ez — ne költsön miattam pénzet kend, hiszen jól vagyok én így is.
— De — mondotta apja — tudom édesem, hogy te szerényke vagy, hanem ha már a más kettõnek hozok valamit, hát azt akarom, neked is örömöd legyen.  Mondjad meg hát mégis, mit szeretnél ?
— Hát jól van édesapám, hozzon hát nekem három szép diót, annak nagyon fogok örülni.

Elment az ember, eladott a vásárban két szép ökröt, és hozott a lányoknak, amit kívántak.
Mondotta Hiúleány :
— Köszönöm, köszönöm apám, de kék selyemruhát vett, én jobban szerettem volna zöldet.
Mondotta Kevélyleány :
— Köszönöm, köszönöm apám, de zöld köves gyûrût vett, én jobban szerettem volna kéket.
Mondotta Szemereleány :
— Köszönöm, köszönöm édesapám.  Jaj milyen szép nagy diókat hozott kend !

Hogy másnap éppen vasárnap volt, a két idõsebb leány szépen fölöltözött, és elmentek mind istentiszteletre.  Szemere is szeretett volna elmenni, de õt otthon hagyták, mert nem volt szép ruhája, Isten házába pedig nem illik rongyos ruhában menni.  Hogy azonban, amíg õk odalesznek, Szemere addig se maradjon dologtalan, mostohája egy tele véka konkolyos búzát adott neki, s megparancsolta, mire õk visszajönnek, az tisztára legyen kiszemelve.

Szegény Szemerõke könnye is hullott, hogy el nem mehetett, és egyedül kelle otthon maradnia, de hát szépen kiöntötte a búzát a szérûre, s hozzá kezdett szemelgetéséhez.  De alig kezdett hozzá, hát jöttek segíteni neki kedves szürke galambjai, s csõröcskéjükkel gyorsan, gyorsan a sok búzát a vékába, tisztán, mind beszedegették.

Tapsolt és kacagott most örömében Szemerõke, és mondotta :
— Oh galambjaim, kedves hamvaskáim, de jók is vagytok !  Most hát lesz nekem is egy kis szabad idõm !

Elõvette az egyik diót, föltörte, hogy meg egye.  De íme, abból gyönyörû szép selyemruha hullott ki, s ragyogó volt az, mint a kifényesített réz.  Jaj, hogy megörült most Szemerõke !  Mindjárt a kúthoz szaladott, megmosdott, megfésülködött, a szép ruhát fölvette, a kút vize tükrében magát megnézetette, azután elsietett õ is Isten házába.  Senki sem ismerte ott meg, még édesapja s mostohája sem.  Hanem amikor az Isten tiszteletének vége volt, holott a más két lány büszkén, pávaként, lassan lépegetve ment ki, hogy mindenki jól láthassa, Szemerelány gyorsan osont ki, és sietett haza, hogy mire a többiek is haza érnek, õ már újból a régi, hamvas ruhájában legyen, hogy senki semmit észre ne vegyen.  A szép ruhát meg elrejtette az ólban.

Csakhogy ott volt Isten házában a királyfi is, látta Szemerõkét és nem tudta elgondolni, ki lehet az a szép leány.  Utána sietett, látná merre, hová megy, de Szemerõke már eltûnt volt.

Jöttek haza a többiek.  A két leány dicsekedett :
— Mit láttunk !  Ott volt Isten házában valami idegen királyleány.  Gyönyörû selyemruha volt rajta, az úgy ragyogott, mint a fényes réz, õ meg szép volt, mint Égen a Csillag.

Mondá Szemereleány :
— Én is láttam.
— Oh már hogy láthattad volna te ?
— A kerítésre másztam, onnan láttam.  Erre ment, a mi utcánkban.
— Micsoda ?  Te a kerítésen mászkálsz ?  A búzát nem szemezted ki ?
— Azt is elvégeztem.

Mikor látták, hogy hát az is mind rendben, bosszankodtak, de nem szólhattak semmit.  Ám a kerítést aztán megrakták tüskés gallyai, hogy Szemere máskor rá föl ne mászhasson.

A más vasárnap a többiek megint elmentek Isten házába, de mostan Szemerének két véka konkolyos búzát adtak kiszemeznie.  Gondolták, ennyivel nem tud elkészülni, nem lesz ideje utcára bámészkodni, meg majd még jól össze is szidhatják, amiért nem lett készen.  Elmentek, de Szemerõke alig kezdett a szemezéshez, hát jöttek megint a galambok, de kétszer annyian, úgyhogy egy-kettõre most is készen lett minden, Szemerõke meg kacagott és tapsolt örömében.  Föltörte a másik diót, és ebbõl is szép selyemruha hullott ki, de ez szép fényes, mint az ezüst.  Szaladott hát õ ismét a kútra, megmosdott, megfésülködött, a szép ezüstruhát fölöltötte, a kút víztükrében magát megnézegette, azután elsietett ismét Isten házába.  Ott a nép csak csodálkozott szépségén, a királyfi meg alig bírta az Istentisztelet végét kivárni, hogy vele beszélhessen.  De Szemerõke most is gyorsan, gyorsan elsietett, ... csak talán mégis nem olyan nagyon gyorsan mint azelõtt, ... úgyhogy a királyfi, ha nem is bírta utolérni, de meglátta, hogy melyik házba ment.  Ott volt a közelben egy búzaföld.  A királyfi leszakított onnan egy kalászot, és azt a ház kapufélfája egy repedésébe tûzte, hogy errõl a házat megismerje, ha majd délután eljön ide látogatóba.

Csakhogy Szemerõke, mialatt az ólban átöltözött, az ajtón egy kicsit kilesett, és látta, hogy a királyfi mit csinált.  Egy kicsit meg akarta tréfálni.  Ahogy a királyfi elment, kiszaladott, gyorsan szedett egy marok kalászot és a szomszédság minden háza kapufélfájába is tûzött egyet-egyet.

Mikor a többiek hazajöttek, a két leány megint hencegett :
— Mit láttunk !  Ott volt Isten házában megint az idegen királykisasszony.  Ragyogó ezüst selyemruha volt rajta.  Most még százszorta szebb volt, mint azelõtt.  Olyan szép volt Õ, mint az ezüstös Hold az Égen.
— Én is láttam
— Ugyan már, honnan láthattad volna ?
— A létrát támasztottam a kerítéshez, úgy láttam.
— Hát megint az utcára bámészkodtál és a búzát nem szemezted ki !
— Azt is kiszemeztem.

Szaladott a két leány megnézni, hogy igaz-e, s hát látta, hogy rendben az is.  Majd megpukkadtak mérgükben, és a létrát is összetörték, hogy Szemere máskor ne használhassa.

Jött is délután a királyfi, hogy a búzakalászos kapujú házban látogatást tenne, de mit látott ?  Minden ház kapufélfájában búzakalász volt.  Hová mehetett volna hát ?  Bizony látogatás nélkül kellett hazamennie, és a jövõ vasárnapban reménykednie.

Ámde a más két lány is meglátta most a királyfit az utcában, és látta az õ kapujuk elõtt is tétovázni.  Gondolták: Hátha miattuk járt erre !  Ezért hát a következõ vasárnap kiöltöztek olyan szépen, olyan díszesen, ahogy csak tudtak, és úgy mentek Isten házába.  Gondolták magukban: Ki tudja, hátha csakugyan megtetszenek a királyfinak.  De elõbb Szemerõkének négy véka konkolyos búzát adtak kiszemelni.  Ennyivel már egészen bizonyosan nem készülhet el.  Csakhogy amint elmentek és Szemerelány a szemeléshez kezdett, most négyszer annyi galamb jött segíteni, úgyhogy most is egy-kettõre készen volt minden.  Ment hát Szemerõke vígan föltörte a harmadik diót is, és ebbõl meg gyönyörûséges arany selyemruha hullott ki.  Megmosdott, megfésülködött, a szép ruhát fölvette, magát a víztükörben megnézte, aztán sietett Isten házába.  Az egész nép és a királyfi most még jobban elcsodálkoztak a szépségén.  Mikor az Istentiszteletnek vége lett, megint elsietett... de valahogy mégis egy kicsikét még lassabban, mint azelõtt, úgyhogy a királyfi, ha utolérni nem is bírta, de most is jól látta, melyik házba ment.  Ám most nem tett semmi jelet, hanem nagyon jól megjegyezte magának a házat.

Szemerelány hamar átöltözött, az aranyruhát pedig elrejtette az ólban.

Jöttek haza a többiek, a két leány meg dicsekedett megint :
— Mit láttunk !  Ott volt az idegen királykisasszony Isten házában megint, de most olyan gyönyörûséges arany selyemruhában, amilyet ember szeme még nem látott.  Õ meg szép volt, mint az aranyos Nap az Égen.
— Én is láttam.
— De hát honnan láthattad már megint ?
— Az eperfára másztam, onnan láttam.
— Hát már meg az eperfára mászkálsz és a búzát nem tisztítottad meg !
— Azt is megtisztítottam.

Szaladott a két leány, hogy lássa, igaz-e, s a csodálkozástól nem tudtak hová lenni, látva, hogy annyi sok búza is mind tisztára szemeive.  Éppen azon törték a fejüket, mit eszeljenek mégis ki Szemerelány kárára, mikor bejött az udvarra egy királyi szolga és bejelentette, hogy ma délután a királyfi ide jön látogatóba.

Nosza erre a két leány majd eszét veszíté, bizonyos hát, hogy a királyfi miattuk jön ide !  Elkezdették magukat díszíteni, cicomázni, kenni-fenni és illatosítani, hogy szépek, gyönyörûek, illatosak legyenek, ha jön a királyfi.  Szemerõkét pedig bekergették az ólba, mert a királyfinak nem szabad a házban ilyen csúnya, piszkos leány a szeme elé kerüljön.

Hát jött is délután a királyfi aranyos hintóján.  Õ is szép volt, mint az aranyos Nap.  Nagy tisztelettel fogadták, a házba vezették, a két leány ott sürgött-forgott körülötte, finom süteményekkel is kínálgatták, bár õ alig nyúlt valamihez, alig is ízlelt meg valamit, csak a két leányt nézte, míg végre aztán a házigazdát megkérdezte, nincsen-e talán még egy leánya ?  Ez felelte :
— Hiszen volna még egy, de hát az nem nagyon tiszta, s urak szeme elé nem való.

A királyfi azonban azt mondotta, hogy hát ha akár milyen is, de õ látni akarja azt is.  Szólottak hát Szemerõkének, hogy a királyfi látni akarja õt is, és hamar kivittek neki még valami jobb ruhát is.  Õ meg kérte, hagynák hát egy kicsit, magára, amíg kimosakszik, átöltözik, aztán jön mindjárt.  No nemsokára be is jött, de az aranyos ruhában...

Fölugrott erre a királyfi a székrõl, odament hozzá, a kezét megcsókolta és mondotta lelkes szóval :
— Te vagy az, te vagy az akit keresek !  Ha akarod, jer velem királyi palotánkba, hogy feleségül vehesselek és hogy majd te lehessél országunk gyönyörû szép királynéja.

Bizony hogy igent mondott Szemerõke, s az aranyos hintóba ketten beültek, elhajtattak, és élnek boldogan ma is, ha meg nem haltak.

E mesét az úgy nálunk, mint más népeknél is meglévõ különbözõ változatokból, valamint a néprajzi és mythologiai adatok alapján rekonstruáltam a fönti alakjára, amilyen e mese sejtelmem szerint még néhány századdal ezelõtt is lehetett, mielõtt idegen hatás nagyobb mértékben el nem rontotta.  E rekonstruálásom részben már az eddig elmondottak alapján is igazoltnak találhatjuk, de az alábbiak még inkább igazolandják.

Itt is kiemelhetõ, hogy míg e mese általánosan ismert alakjában véres és borzalmas dolgok meséltetnek el, amilyenek a levágott lábujjak és lábsarok, amit a cipõkbõl kiszivárgó vér árul e, továbbá a két leánynak galambok által kicsipkedett szemei, valamint a halálbüntetés is olyan dolgok, amilyenek vérengzõ és vad ösztönû nép ízlésének felelnek meg, addig a mi népmeséinkben az ilyesmi, miként ebben is, általában hiányzik, de természetesen megvan az "úri" mesékben, amelyek szinte kizárólag németbõl fordíttatnak magyarra.  Jelen mesénkben is a borzalmas lábcsonkítások helyett a kapufélfába tûzött (és utóbb oda jelképes díszként alkalmazott ábrázolat) búzakalász költõi szépségû indítékát találjuk, az ilyen mesék végén, gyakori halálbüntetés pedig szintén elmarad, ami azt bizonyítja, hogy úgy a népi mesemondó, mint ennek népi hallgatósága is teljesen elegendõ büntetésnek találta, hogy a rossz leányokat és anyjukat csak nagy csalódás, megszégyenülés és bosszúság éri, mert hiszen sem gyilkosságot, sem semmilyen véres tettet el nem követtek.  Holott más népek meséi a bûnösöket, még ha gyilkosságot nem is követtek el, végül mégis "lófarkra kötéssel", vagyis halálra hurcoltatással, kerékbetöréssel, fölnégyeltetéssel avagy elevenen való elégetéssel büntetik.  Viszont a magyar nép körében sem halálbüntetés, sem testi megcsonkítás büntetéskénti alkalmazása nem létezett, és még a megvesszõzés, botbüntetés is csak ritkán fordult elõ, de sohasem a nép által, hanem csakis a hatóságok által alkalmazva, vagyis idegen hatás következtében, minden esetre már a kereszténységgel együtt behozott sok idegen részérõl is, másrészt késõbb az osztrák uralom befolyása miatt, de kétségtelen az is, hogy a Bibliában emlegetett kegyetlen büntetések és a mindenféle ott fölsorolt öldöklés is népünk lelkületére káros hatással kellett, hogy legyen.  Hogy például a sémita asszírok mily borzalmasan kegyetlenek és vérengzõek voltak, azt hátrahagyott saját ékirataikból és dombormûvû ábrázolataikból tudjuk, amely utóbbiak között még olyan is elõfordul, amelyen az asszír király van föltüntetve, amint a megkötözött rabok szemeit sajátkezûleg szúrja ki.  A tény, hogy a hatalmas és országokat hódító asszír király önmagát így ábrázoltatta, ez azt jelenti, hogy asszír fölfogás szerint az ilyesmi dicsõséges cselekedet számba ment.  Nálunk viszont a lázadó Dózsa kínhalállal való kivégeztetését is a nagyrészt idegen vérû urak rendelték el, de végrehajtásához cigányokat kellett fölfogadni, mert ilyesmihez magyarokat találni nem volt lehetséges.  Népünk lelkületére mindenesetre igen jellemzõ az is, hogy nõi díszt, ékszert bármennyire szeretik is, de fülbevalót soha nem viseltek, mivel a fül kifúrásától irtóztak, és azt idegen, vad szokásnak tartották.

A magyar nép a maga körében a legsúlyosabb bûnt, gonosztettet is csak kiközösítéssel, a faluból kikergetéssel büntette, kisebb bûnt pedig csak nyilvános megszégyenítéssel, kigúnyolással, de sohasem testi büntetéssel, mert náluk ilyesmi végrehajtására soha senki nem is vállalkozott volna.  Természetes pedig, hogy tisztán csak erkölcsi büntetés csakis szellemileg és erkölcsileg igen magas színvonalon állónépnél volt elégséges, mert hiszen durva és vad, gonosz lelkületû embereket ilyen büntetés gonosztettek elkövetésétõl nem tartotta volna vissza, ilyen büntetés rájuk semmi hatással sem lett volna.  Elmondom itt az alábbiakat Szendrey Ákos, az "Ethnographia" folyóirat 1936. évi 65-71. oldalain megjelent "A magyar nép büntetõszokásai" címû cikkébõl: Népünk büntetõszokásai között halálbüntetés nincsen, valamint testi büntetés, például megvesszõzés is csak ritkán fordul elõ, éspedig csak a hatóság által alkalmazva, sõt súlyosabb bûn a faluból kiûzetést vonta maga után.  enyhébb bûn elkövetése, hiba, szokássértés, lustaság vagy illetlenség büntetése volt a megszólás, nyilvános kigúnyolás, utána kiabálás, társaságból való kinézés, kizárás.  Továbbá szokás volt, hogy például Szent György napján valahol a falu szélén nagy máglyatüzet raktak, odagyûltek, és itt mindenkinek jogában állott bárkirõl hangosan az illetõ bármely bûnét, elkövetett avagy elkövetni szokott hibáját kihirdetni, de amiért a kihirdetõt bántani nem volt szabad senkinek sem.  Ennél súlyosabb büntetés volt a "meghurcolás", ami rendesen a rajtakapott tolvajt érte.  Az ilyennek a lopott holmit nyakába akasztották, avagy hátára kötötték, és így a falun végigvezették, kiabálva, hogy így jár, aki lop.  Eközben pedig valaki ment utána és kürtöt fújt, avagy dobot vert.  Az ilyen meghurcolás következménye azután többnyire az volt, hogy az illetõ a faluban meg nem maradhatott és elbujdosott, vagyis: a rossz elem kitisztíttatott.

Ez elmondottakkal szemben ismeretes, hogy más népeknél, a nép körében is mily borzalmas büntetések voltak szokásban, mint például megkövezés, élve mocsárba süllyesztés és még napjainkig is a "lincselés".  Továbbá például Karl T. Strasser: "Wikinger und Normannen" címû könyvét elég elolvasnunk (Hanseatische Verlagsanstalt, Hamburg, 1928/1943), vagyis amit tehát germán író germánokról ír, hogy a mi népünk szelleme és a germán közötti különbséget megismerjük.  Könyvében többször említi, hogy a régi germánoknál az emberáldozat egészen általános dolog volt (ami egyébként sémitáknál, görögöknél és rómaiaknál is megvolt).  A 187-189. oldalain írja, hogy már a gyermekeket is öldöklésre nevelték.  Fölhozza például: Thorgil hét éves gyermeket játszótársai kizárják, mert még nem ölt.  Õ erre fog egy dárdát, és az istállóban leszúr egy lovat.  Hasonló esetet gyermekekrõl többet is hoz föl.  A 152-153. oldalon leírja, hogy például emberáldozataiknak elevenen hátulról bordáit fölvágták, és onnan húzták ki tüdejét, amely eljárás különben az Eddában is leírva.  Leírja például Nantes város vikingek általi kirablását, amely város a vikingek ellen soha semmit sem vétett, és õket csak hírbõl ismerte.  Ezek az egész város lakosságát leöldösték, a gyermekeket pedig mulatságból egymás lándzsájára dobálták.

Ismeretes, hogy sok mai általános meseindíték õsrégi, s hogy már a régi egyiptomiaknál is megvolt, megállapítható azonban, hogy ama úgyszólván az egész Földön is elterjedett mese indítékok egykor ott keletkeztek, ahol ezek bizonyos népszokással avagy ottani természeti jelenséggel vannak közvetlen összefüggésben, mivel hiszen magától értetõdõ, hogy nem a mesék hozták létre a népszokásokat és természeti jelenségeket, hanem hogy ezek alapján keletkeztek úgy a meseindítékok, mint az egykori mythoszok is.  Ez pedig áll így éppen nálunk a Hamupipõke mesealak indítékaira, holott más népeknél e mesealaknak sem népszokásokkal, sem helybeli természeti jelenséggel már semminemû összefüggése nincsen.  Ellenben: Magyarország mindig "Európa magtárá"-nak neveztetett földe nagy termékenysége és nagy gabona-, különösen búzatermése miatt, és mert kiváló minõségû búzájából mindig nagy kivitele volt, fõképp Ausztriába, Németországba és Olaszországba, de Svájcba és Franciaországba is.  Ezért van a mesében oly sok szerepe a búzának.  Viszont a kapufélfába búzakalász tûzése a legközvetlenebbül függ össze azon népszokással, amely szerint a kapufélfára az eladó leányt jelképezõ annyi búzakalászt róttak, ahány eladó leány volt a házban.  Vagyis itt tehát összefüggést találtunk úgy a népszokással, mint a természeti jelenséggel is.

A Szemere név, amely ma már csak egy õsi család neve, összefüggését egy gabonatermelõ õsnépünkkel és a Szemirámisz-Istár-Venus nõistenséggel, illetve a mi Tündér Ilonánkkal is, már kifejtettem, és tehát látjuk, hogy Hamupipõke, vagyis Szemerõke tulajdonképpen szemere õsnépünk Föld- és Gabona-istennõje volt, ami szerint e mai mese valamikor mythosz volt, és ez istennõ gyermekkorát és a Napistenneli nászát regélte.  Egyik nevét alighanem Szomolány falunevünk tartja fönn.

Mindezen Szemirámisz-Istár-Venus istennõk szent állatai a galambok voltak, ami kétségtelenül oka annak is, hogy e mesénkben a galamboknak oly fontos szerepük van.  Az asszír nyelvben szimi = galamb.  Világos az is, hogy Szemerõke még a nõiség, szemérmetesség, szendeség, szeretet és szelídség megszemélyesítése is volt; mindezek pedig jellegzetes nõi tulajdonságok.  Ámde nõi tulajdonságok még a hiúság és kevélység is, és ezért szerepel tehát mesénkben a más két leány is, a hiúság és kevélység megszemélyesítéseként.  Mind e három leány tehát tuajdonképpen: egy, azaz a nõ.  Éspedig egyrészt a szerénység, másrészt a hiúság és kevélység egymásnak ellentétét is képezik, ezért a mesében is ezek egymásnak ellenségei.  Vagy is észre kell itt vennünk azt is, hogy e mesénkben tulajdonképpen igen mély gondolatok jutnak kifejezésre, vagyis, hogy ez egyáltalán nem holmi "naiv", azaz együgyû mese, amilyennek a magyar mythologia ismerése nélkül gondolni lehetne.

Mit jelentsen azonban Szemerelány három, azaz tulajdonképpen négy ruhája ?  Egy szürke, vagyis csupa hamu, egy réz-, egy ezüst- és egy aranyruha ?

Tény, hogy Magyarország, különösen pedig a rendkívül termékeny Csallóköz televényfölde fölszántva fekete, de hogy amikor a napfényben száradva porhad, valóban szürke, azaz tehát hamuszínûvé válik.  Viszont a még fiatal gabona eleintén selymes zöld fû, a réz pedig a természetes elõfordulásában szinten zöld színû.  Ezután, amikor a gabona már kalászosodik, de még éretlen, ekkor kalászai némileg ezüstös fényûek, majd amikor megérik, akkor úgy kalászai, mint az egész növények is sárgák, azaz tehát aranyszínûek lesznek, ahogyan ez aranyszínt a költõk annyiszor megénekelték.

Mindez tehát tökéletesen összevág szemere törzsünknek nem csupán nevével, hanem gabonatermelõ voltával, valamint azzal is, hogy szántóföldjeik, azaz tehát a Föld, náluk minden esztendõben egyszer elõször szürkék, azaz hamuszínûek voltak, azután zöldek, majd ezüstösek és utóbb aranyszínûek lettek.

Tény az is, hogy a közönséges házigalamb, valamint az összes mai házigalambfajok õsfaja: a ma is leggyakoribb házigalamb is szürke, hamuszínû (Columba livia), amilyen Hamupipõke maga is;  azt pedig jól tudjuk, hogy a kereszténységben is Farsang után következik a Hamvazószerda, amely napon szokás templomba menni, meggyónni, ami után a pap a térdepelõ hívek fejére hamvat szór, a farsangi kicsapongások utáni alázatos vezeklés jelképéül.  Való, hogy a hamu és a szürke szín mindig az alázatosság, szerénység, jelentéktelenség, a "szürkeség" jelképe is volt.

Az olasz-latin cenere, cinis, cinerus (csenere, cinisz, cinerusz) szavak: hamu és hamuszínû, szürke jelentésûek.  Mi más pedig ezen olasz cenere szó, mint a mi szemere szavunk.  Sõt olaszul Hamupipõke neve is Cenerentola, mivel pedig az olasz-latin -ola, ula nõnemû kicsinyítõ rag, e szerint világos, hogy Cenerentola és szemerõke is ugyanazon név.  Viszont a Hamupipõke névben is a pipõ szó is a szláv nyelvekben pepel, pepeo alakban hamu jelentésû.  Látandjuk azonban, hogy a p-p alakú azonos mássalhangzós szavak úgy a pannon, mint a besenyõ és kabar törzseink kultusz-szócsoportjában szerepeltek, úgyhogy lehetséges, miszerint náluk is volt a hamunak pép, pepe, pipõ alakú neve.  Mindenesetre kérdhetjük: Honnan kerülhetett a cenere szó az olasz nyelvbe, ha nem Olaszország fajunkbeli õslakóitól ?  Éspedig bizonyára Samnium samnita nevû õslakosságától, akik — amint ez ismeretes — Hercules Napistenünket is Szam-nak nevezték.

Többször említém már az sz-h gyakori hang cserét.  Íme a finn nyelvben hemere = szürkeség és az Ég felhõs borulata;  a felhõ borította Ég pedig valóban szürke, hamuszínû, vagyis kétségtelen, hogy e finn szó a mi szemere szavunk sz-h hangcserés változata.  De említettem a szintén gyakori sz-t vagy sz-d hangcserét is.  S íme, németül meg Dämmerung (demmerung) = félhomály, esti vagy reggeli szürkület, azaz tehát szintén szürkeséget jelentõ szó, és szemere szavunknak csak egy sz-d hangcserés változata.  A szláv nyelvekben meg tamno, temno = sötétség, bár jelent homályt is.  Márpedig homály szavunk, ugyanúgy, mint hamu, tájszólásos homú szavunk is csak sz-hangcserés változata egy kétségtelenül létezett szamú, samú szónak, amely bizonyára csekély kiejtésbeli különbséggel hamu és homok vagy por jelentésû is lehetett.  Viszont az is igen valószínû, hogy homok szavunknak is volt szomok változata, amelyben az -ok végzés csak a többesszámot jelentõ rag, és hogy a szó tulajdonképpeni jelentése: szemek, homokszemek volt.  Tény, hogy a törökben többesszámot jelentõ rag nélkül is megvan, mivel törökül kum = homok.  Fölhozható a német Sand = homok szó is.  Másrészt a latin saburra (szaburra) = homok szó sem más, mint a mi szemere szavunk mély magánhangzós, de besenyõ, azaz szabin kiejtése, mivel a besenyõk az m helyett szerettek b hangot ejteni, úgyhogy ezen latin saburra szót a mi szapora szavunkkal azonosnak kell fölismernünk, amely tehát a szemek, szamok vagy számok sokaságát, sokasodását, számosságát jelentette.

Régi idõkben a síkságlakó emberek maguk vájta és gallyai, fûvel födött gödrökben laktak, amelyekben tüzeltek, és amelyek fenekén mindig sok hamu volt.  Ez magyarázza meg egyrészt a magyar hon, tájszólásos hom = otthon, lakás szót, de ez fejti meg a német Heim, tájszólásos Ham (hájm, hám), angol home (hóm) = otthon, lakás szót is.  Mindezt a hamu és lakás, otthon összefüggésérõl és Hamupipõke hamuban hálásáról már régen, a II. világháborúban elveszett mûvemben is megírtam volt, de csak 1954-ben, véletlenül találtam meg a magyar Pallas Lexikon "Dinka" cikkében, hogy ezen dinka nevû afrikai nép „nagy elõszeretettel viseltetik a hamu iránt", és hogy „hamuba fekszenek, ha aludni akarnak".

Amint már föntebb is említettem, a síkság vagy halmos vidék õslakói nem barlangokban laktak, mert hiszen ilyen helyen balrangok nincsenek is, hanem ágakból, lombból készülõ és lombbal vagy fûvel födött kunyhókban, amelyet eleintén csak kezdetlegesen állítottak össze, de idõvel mind tökéletesebben, sõt mûvésziesen is készítettek, amint azt egyébként némely afrikai és óceániai népnél, sõt a magyar nép mezei kunyhóinál látjuk meg.  De laktak a síkságok és dombos vidékek õsnépei, amikor ezt a hidegebb idõ meg kívánta, a földbe maguk vájta gödör- azaz veremlakásokban is, amelyeket fönt szintén gallyal, lombbal vagy fûvel födtek be, és amely gödrök fenekén utóbb tüzeltek is, amikor ugyanis már a tüzet is megismerték.  Természetesen mindezen kunyhók és gödörlakások eleintén kerek alaprajzúak voltak, ami magától adódott, azért, mert így lehetett a legkevesebb anyaggal és munkával a legnagyobb területet bekeríteni, illetve a legtágasabb gödröt is kivájni.  Meggyõzõdésem szerint az igazi, még gyermekszerû õsember lakásai voltak ilyenek, és csak a késõbbi, elvaduló, húsevõ és vadászó neandertaloid emberfajok kezdtek a hegyek között barlangokban is lakni.  Említettem, hogy Szibériában ilyen, földbe mélyített és tetõzettel ellátott házak ma is vannak, és amelyekbe fölülrõl, vagyis az ógon (aknán) át járnak be, fiatal, ágcsonkjai meghagyott fatörzs vagy rendes létra segítségével.  A "Néprajzi Értesítõ" 1912. évfolyama 157-194. oldalain levõ "A debreceni népi építkezés" címû cikkében Ecsedi István dr. leírja a Debrecen környékén fölásott és általa tanulmányozott õskori gödörlakásokat (a fönti rajzon 1 és 2), valamint az ugyane vidéken a szegényebb nép által itt-ott még ma is készített földházakat, amelyeket ma ott, alighanem cigány szóval "putri"-nak neveznek (a rajzon 3. és 4.).  Elõbbiek metszetben olyanok, amilyeneknek a fönti rajz tünteti föl, és fenekükön ma is ott még a hamuréteg (30-40 cm-nyi), míg az e rétegen felüli üregrész idõvel mindenféle törmelékkel töltõdött föl, végül pedig az egészet televényréteg borította be, tudniillik az õskoriakat (a rajzon 2), holott az újabb idõkbõl valók, de ugyanilyenek, ma sincsenek mélyen (a rajzon 2).  Mivel azonban a legrégibbekben is találtak cserépedény törmeléket, ez azt bizonyítja, hogy a gödörlakások neolithkorbéliek, vagy is olyan népéi voltak, amely már égetett cserépedényeket tudott készíteni.  Leírja ezután a Debrecen környékén ma is még létezõ fal nélküli, csak földbe mélyített és tehát csak tetõzettel ellátott és ma már négyzet alaprajzú lakásokat, amelyek közül a fejlettebbeknek már gátora (gádora) is van (a rajzon 4), ami azonnal eszünkbe kell juttassa a kréta-mykénei õsmûveltség ilyen födbeásott, de hatalmas nagyságú kincsesházait, vagy sírboltjait, amelyek belseje azonban gondosan kifalazott, sõt díszített is volt, amelyeknek szerintem volt gádora, de fönt levegõzõ és füstkieresztõ ógja is. (a fönti rajzon 5. és lássad: Schliemann Heinrich dr.: "Mykenae". Leipzig, 1878).

A zsidó hagyomány szerint Sámson a filiszteusokat szamárállkapoccsal verte szét.  A szamár állkapcsa olyan, mint e rajzon 1, míg az olyan régi kardalak, amilyen e rajzon 2, olasz neve scimitarra (simitarra).  Úgy a Sámson, mint a szamár, valamint a scimitarra szó is szemere szócsoportbeli, ami aligha véletlen egyezés, hanem ami arra vezetendõ vissza, hogy a szamár állkapcsát az õskorban fegyverként valóban használták.  (Valószínû pedig, hogy a szóban levõ kardféle neve is szamárállkapocs értelmû szó maradott.)

Számlik = szántódik (például: a föld jól, avagy rosszul számlik), lássad Ballagi szótárában, valamint Benedek Elek: "Az ördögbarázdák" címû meséjében.  Számlik, szánt szavunknak szerintem ezen kívül még rovódik, ró, karcol, sõt még csúszik értelme is kellett legyen, amit szán, szánkó fõnevünk is tanúsít, de másrészt ez fejti meg szám (numerus) szavunkat is.  A rovás, azaz a számrovás legrégibb alakja bizonyára az volt, amidõn (valamely egységek följegyzése céljából) még csak közönséges, természetes botra úgy rovogatták föl, ahogyan ezt e rajzon a mutatja, amikor is minden egyes rovátka egy-egy szám volt, de egyúttal egy-egy szemalak szerint négyszögletesre vágott botra történt, úgy, ahogy azt e rajzon b mutatja, akkor a számokat akár csak karcolták, akár bemetszegették, de így ezek határozottabban rovátkák lettek, de akkor is számok voltak, ha már nem is szemek.  Úgylehet tehát, hogy holott róni és karcolni szavaink kõrös szócsoportbeliek, de ezeknek a szemere szócsoport szerint szántani, számlatni és számítani felelhetett meg.  Egy szám tehát eredetileg egy rovátka, egy rovás értelmû volt.

Egyiptom õsrégi idõk óta a datolyapálma és a gabona földe volt, habár minden jel arra is mutat, hogy mûveltsége tulajdonképpen a szumerekbõl származott, amely utóbbi az egyiptominál régibb, avagy legalábbis arra, hogy valamikor Egyiptom földén, más õstörzseinken kívül szemere törzseink is telepedtek meg.  Erre utalnak a következõ adatok: Habár az egyiptomiaknál történelmi idõkben már férfiuralom volt, de egykori nõuralom maradványai még megvoltak, például az, hogy a gyermekek még anyjuk után neveztettek, valamint, hogy nemzetségi hovatartozásuk is anyai részrõl számíttatott.  Egyiptom régi neve is Miszr, Miszir, Maszur volt, viszont maguk az egyiptomiak országukat az elsõ szótag megfordított alakjával Tamera néven nevezték, amely név úgy sz-t hangváltozásos szemere, mint kún szócsoportbeli szónak is vehetõ.  Ismeretes, hogy az orosz regék is tudnak mondai Tamara királynõrõl, amely mindkét név tehát egyezik a szemere, Szemirámisz és szemele istennõ- és mondai királynõ névvel.  Létezik több tamar kezdetû tápnövény is (tamarix, tamarinda), amely növények közül a tamarinda Afrika lakossága egyik elég fontos tápnövénye.  A tamar név egyébként egyezik a datolya arab temr, temer nevével.  Föltûnhet itt még India fajunkbeli egyik mûveltségalapító dravida népe tamul neve;  azt pedig a tudósok már amúgy is megállapították, hogy az Indus folyó melléke egykori, mohendzso-dárói dravida õsmûveltség rokon a szumerekével.

Az egyiptomi nyelvben az aratás ideje neve szemu, amely szó megfelel a német Sommer (szommer) = nyár szónak, mivel a nyár az aratás ideje is.  Meglepõ viszont, hogy az a romo nyelvben az aratás neve makar.

Táblázat

Fentebb már megismertük a szemere törzsünk díszítményeit képezett indítékokat, amihez itt még csak egyet-mást kell hozzátennem.  Fõ indítékaik õseredetben mindenesetre a szem alak, úgy a lezárt, mint a nyitott, és a búzakalász, továbbá a hullámvonal lehetett.  Amint azonban alább látandjuk, a szemerék díszítõízlése sokban hasonlított a besenyõkéhez, hogy pedig mai népi díszítményeinkben a kettõ már össze is vegyült, az természetes; úgy hiszem azonban, hogy vonalritmusbeli különbség fõképp az lehetett, hogy míg a szemerék a szemalaknak megfelelõen a ma általánosan magyarként ismert díszítõízlés jellegzetes levélkéit inkább kihegyesedõkre alakították (a rajzon a), a besenyõk ellenben gömbölydeden végzõdõkre (a rajzon b), amivel azonban bõvebben a besenyõkrõl, szóló fejezetünkben kellend foglalkoznunk.

Alábbi rajzon három búzakalászt látunk úgy stilizálva, ahogyan a búzakalászokat szemere törzsünknél régebben még stilizáihatták, de már keresztény korban, amikor is ezek kalász volta már kezdett volt feledésbe menni, és ezeket is mindinkább virágoknak kezdték tekinteni.  Látjuk már itt is, hogy a kalászok szakálszálai megvastagíttattak, habár a szakálszálak finom fogazottsága — igaz csak a két szélén — viszont még föltüntetve, ami azután például Huszka Józsefben is azon véleményt keltette, hogy ez alakok népünk díszítményeiben a pávatoll stilizálásából keletkeztek.  Szerintem azonban ebbõl csak annyi a valóság, hogy az értelem feledésbe menésével ez csak összevegyült a pávatoll ábrázolásával, ami például pannon õstörzsünknél valóban meg is lehetett.  Utóbb azután ugyanezen kalászalakból, mással is összevegyülve és száz változatban keletkeztek népmûvészetünk azon szebbnél-szebb, de a természetben nem létezõ virágalakjai, amelyek egyikét e rajzom mutatja.  Viszont például Kalotaszegen máig is fönnmaradott még a kalász egészen másképpen való, bár szintén stilizált, de még könnyen fölismerhetõ ábrázolata, amelyet az alábbi rajz 1. száma alatt mutatok be (Lássad: "Magyar Népmûvészet".  A Magyar Néprajzi Múzeum kiadványa. Budapest, Egyeterni nyomda, 1928. 158. és 219. oldal).  Ez ábrázolásmód ma azonban már hibás, és eredetileg kétségtelenül olyan volt, mint ugyanazon rajzomon a 2. jelû.

Ami azonban népi díszítményeink nem hímezett, sem nem festett, hanem plasztikainak nevezhetõ részét illeti, ebben két fõ jelleget ismerhetünk föl.  E kettõ közül az egyiket nõelvinek, a másikat hímelvinek tarthatjuk.  Az elsõ az, amelyet az alábbi rajzon 1. tüntet föl, a másik pedig, amelyet 2. és 3. számmal jeleztem.  Az elsõn, azaz tehát a nõelvin az egész dísz az anyagba kizárólag bemélyítés által képezve, vagyis mínusz, negatívum: nõiség, és amelynél tehát az alap marad magasabb, mint a díszítmény.  A második díszítési módnál, azaz tehát a hímelvinél viszont a dísz domborodik ki az alapból, tehát: plusz, pozitívum: hímség.  Utóbbi, a hímelvi díszítésmód azonban népünknél kétféleképpen fordul elõ, éspedig egyrészt úgy, ahogyan azt a fönti rajzon 2 tünteti föl, amikor is a dísz az alapra fölrakott, vagy tényleg, vagy csak látszólag, amely díszítésmód szerintem fõképpen a tulajdonképpeni magyar törzsé lehetett.  Ellenben az itt 3. számmal jelölt módnál a fölrakás ugyan nincsen, mert csak az alap mélyítve ki, de a dísz az alapon így is pluszt képez, bár fölülete laposan hagyva, ami pedig esztétikailag igen kedvezõ, azért mert így a díszített tárgy körvonalai érintetlenek maradnak, más szóval a tárgy körvonalait a reáalkalmazott dísz nem zavarja, nem változtatja meg.

Az illetõ díszített tárgyra fölrakott díszítmények szertelen túlzása, vagyis a tárgy alakját teljesen eltorzító díszítésmód az európai népek ízléstelenségét bizonyítja.

A vogul nyelvben iga = öreg férfi, ami egyrészt egyezik a mi ük = õsapa és a török aga = tiszteletre méltó idõsebb férfi szóval, de egyezik Ég szavunkkal is.  De azonos e vogul iga szó még a germánok fõistensége régibb Yg (Üg vagy Ig) nevével is.  A fõistenség ugyanis mindig az Ég megszemélyesítése volt, és mindig öreg, tiszteletreméltó férfialaknak képzeltetett.

A zsidók magukat Ábrahám utódainak tartják, akit viszont Kaldea Úr városából, tehát a szumerek földérõl és Szem nevû õsatyától származtatnak.  Mi viszont már tudjuk, hogy ezen bibliabeli Szem vagy Sem nem más, mint a szumerek, illetve szemere törzsünk Szem, Som, Szemes nevû Napistene és regebeli õsatyja, azaz a szumereknek is Samás nevû Napistene.  Ezen bibliabeli Szem után nevezzük ma a zsidókat, valamint a velük rokonnyelvû népeket "sémiták"-nak, de tulajdonképpen tévesen.  A bibliabeli rege alapján ugyanis azt következtethetjük, hogy a zsidók õsei valóban egy a szumerek földérõl Palesztinába költözött szumer törzs voltak, amelyek maradékai a palesztiniai szamariták is, de hogy utóbb a terméketlen sivatagokból mind többen és többen közéjük beszivárgó, mûveletlen beduin-féle állattenyésztõ népek által úgy fajilag mint nyelvileg is elboríttattak, de ennek dacára is a Szemtõl, illetve a szumerektõl való dicsõ származás hagyománya továbbra is fönnmaradott.  Tudjuk, hogy a dalmáciai városok egykori olasz lakosságát is ugyanúgy borította el szemünk láttára a terméketlen hegyek közül folytonosan leáradó és az olasz mûveltséget mindenben, még a katolikus vallást is elfogadó horvátság.

Ami szerint tehát a ma "sémitá"-nak nevezett faj és nyelv tévesen neveztetik így, mivel e nyelv és faj tulajdonképpen beduin, aminthogy a tudósok már el is fogadták azt, hogy az egész arabság és ennek nyelve is a beduinoktól származott, de sok más népet is olvasztott magába.  Ugyanígy beduin származásúak voltak tehát az asszírok, és ilyenek tehát nyelvileg a zsidók is, bár fajilag igen kevertekké lettek.

A Csallóközrõl már eddig is elmondottakhoz még az alábbiakat kell kiegészítésként hozzátennem :  Már a II. világháború alatt elveszett mûvemben is megírtam volt, hogy eredetileg a Földi Paradicsomról szóló regék a Csallóközre, a Mennyországról szólók pedig a Tejútban található szigetre vonatkoztak, valamint, hogy mind e regék, hagyományok eredetét a mi õseink sok ezer évvel ezelõtti költészete képezte.  Amihez azonban hozzáteendõ, hogy Földünk északi féltekéjén, amelyen hiszen Magyarország is van, az meg nem állapítható, hogy a Tejútban lévõ sziget, azaz hogy az Égi Tejfolyó, avagy az égi Duna, valóban egy szigetet, egy Mennyei Csallóközöt képez.  Ezen északi féltekérõl ugyanis csak annyi látható, hogy ezen égi folyó két ágra oszlik.  A sziget nagyobb része már csak a déli féltekérõl látszik, valamint csak a távoli Délrõl látható, hogy a két ág ismét egyesül, és hogy tehát a két ág valóban egy hosszúkás szigetet alkot.  Honnan tudhatták ezt tehát õseink ?  Voltak -e utazóik, akik a déli féltekét is beutazták és onnan visszatérve hozták hírül, hogy az égi nagy folyó ágai ismét való egyesülése és szigetet képezése messze Délen látható ?  Avagy ezt is, mint annyi mást, szellemi képességeik segítségével bírták megállapítani ?  Olyan szellemi képességeik segítségével, amilyenekkel a mai emberiség már nem bír ?  Amelyek képesítették õket arra, hogy sok ezer évvel ezelõtt már megtudják, hogy Földünk "kerékként forog", hogy a Nap fényfelülete szemcsés, hogy Napunk a Tejút egyik Csillaga, illetve, hogy a Napisten a Tejutat megszemélyesítõ Nagy-Boldogasszony Fia.  Mindenesetre: a Földi Paradicsomról, illetve a Csallóközrõl és a Menyországról, azaz Mennyei Tündérországról, vagyis a Tejút szigetérõl (amelyen népi csillagos Egünkön még most is ott van egyik legvégén a "Tündérek fordulója", és közepe táján a "Tündérek tánca") szóló regék még sok ezer évvel ezelõtt, õsmûveltségünk korában keletkeztek.

Ellenben holott mind a Csallóközrõl és Menynyei Csallóközrõl itt elmondottakat népi hagyományaink alapján már tudtam, és elveszett mûvemben már meg is írtam volt, csak mostanság 1957-ben, tehát jóval a II. világháború után vettem észre dr. Fritz Kahn: "Die Milchstrasse" (Stuttgart, 1914. "Kosmos" kiadás) címû mûvében a 6. oldalon e sorokat :  „A Tejút nem szabályos alakulat.  Hossza egyharmadában a Hattyú csillag képtõl a Kentaur csillagképig két ágra oszlik folyóként, amely egy szigetet folyik körül.”