Avar
folytatás
Különböző följegyezések szerint az avarok gazdagságukról de különösen váraikról voltak nevezetesek, amelyek kör- vagyis gyűrűalakú földbástyákból és sáncokból képezettek voltak. Ezek előtt kifelé mély árok volt, amelyben víz is gyülemlett avagy folyó, patak vize is belevezethető volt és amely vízben aztán veszedelmes hínár-növények is tenyésztettek. Az árokból kihányt föld viszont magas földtöltést vagyis bástyát képezett, amelynek külső oldalát tövises avagy más sűrű, a fölmászást gátoló növényzettel ültették tele. Kisebb helységek csak egy avagy két, nagyobbak több ilyen egymásban levő sánccal és bástyával voltak körülvéve. A régi följegyezések szerint a királyi, azaz kagáni, palota amely egyúttal a kincsek őriző helye is volt, kilenc ilyen gyűrűalakú kör-bástyával volt körülvéve.
Nekünk föl kell tűnjön az avarok avar, másként várkun, várkon nevének a vár szavunkkali egyezése. Mi már tudjuk, hogy e szavunknak kör értelme is volt; az avarok várai pedig köralakúak voltak. Mivel pedig az avarokat még abar, apar, obri neveken is nevezték (örmény írók, Ptolemaeus, továbbá a szlávok is, valamint még Strabo, Bizanti István és Snidas.), eszerint nevüket nem is csak a vár szavunkkal — amely tehát kör és gyűrű értelmű is volt — hanem, ők tűztisztelők lévén, még a tüzet jelentő szumer bar szóval is összefüggőnek kell tartanunk. Láttuk is, hogy a magyar parázs, olasz bragia és brucia = parázs és ég, a német Brand = égés stb. szavak is mind ezen ősavar tűz jelentésű szavunkra vezetendők vissza. Viszont az avar, abar, obar, névben az a hang (amelyet nem-magyarok o-nak hallanak) tulajdonképpen csak az ami mai nyelvünkben a névelő: a, az, amit éppen az avarok kezdtek volt a szóvégről a szó elé tenni s ami azután, a ragozó nyelvek szellemével ellenkezően, idővel nálunk is így lett. A vár avagy var = kör szó fönnmaradott a szerb-horvát nyelv veriga = karika, láncszem szóban is, amely a magyar, azaz kőrös, karika és az őstörök taliga szavainkkal képez párhuzamot, amelyek közül utóbbi tulajdonképpeni értelme kerék volt, aminthogy láttuk is, hogy iga szavunk is ősnyelvünkben még kör, golyó s tehát kerekség, gömbölyűség értelmű volt, amely szóból azután az ig, igi, úgy, óg, ók, oculus, Auge, oko = luk és szem értelmű szavak is származtak. Mindezek alapján, azt hiszem, az avar gyűrűk avar neve még variga, verige is lehetett, nem csak vár.
Viszont az avarok várkun nevében az első szótagot vélhetjük vár de tűz értelműnek is. A kún szótag pedig valószínűleg ember értelmű volt, a név pedig így vár-ember de egyúttal tűzember értelmű is, aminthogy láttuk miszerint ősnyelvünkben a kún szónak valóban volt kan, hím = hím, férfi értelme is, amelyből a latin homo = férfi, ember szó is származott.
Ismeretes, hogy a régi németek az avarok gyűrűvárait Ring-eknek, régebben Hring-, Hiring-eknek nevezték, amely germán szó, ha némi értelemeltolódással is, de kering igénkből származott, mintahogy korong (a kerengő fazekas korong) szavunk is ezen kering igénk egy régen megvolt korong kiejtéséből lett, aminthogy van ez igénknek ma is karing változata. Valamint láttuk azt is, hogy az olasz-latin girare-gyrum (dzsiráre-gürum) forgást jelentő szavak is a mi gyűrű (régen győr alakúan is megvolt) szavunkból származtak, amelyből Győr és Gyerő (Gyerőmonostor) városneveink is keletkeztek.
Általánosan ismert azon népi babona, amely szerint ha valaki éjfél előtt a keresztúton a porba magaköré kört rajzol és ennek közepébe áll, akkor éjfélkor oda ördögök avagy boszorkányok, néha állatok képében is, jönnek, felé rohannak, ordítozva is ijesztgetik, de a körbe lépni sehogy sem bírnak, neki sehogysem árthatnak. Ám ha megijed és el akar szaladni, legott utolérik és megölik. De ha bátran helytáll, akkor az ördögöktől, vagy boszorkányoktól, pénzet, aranyat követelhet, amit azok meg hoznak neki s miután ez már nála, a körből távozhat is mert ezután már nem bánthatják. Világos, hogy a keresztút és az ennek közepébe írt kör tulajdonképpen nemmás mint az avarok szent alapjelképe, a körbefoglalt kereszt, vagyis a Nap és a Tűz istensége, Barata, Varuk vagy Barisa és Páris neveken nevezett emberiség-ősapa, jelképe, ha itt a keresztalak szárai hosszabbak és a körből kiállóak is. De jelenti mindez még azt is, hogy a népnél e jel bűvös erejébeni hit máig is él még és amelynek a Rossz elleni védő hatalmat tulajdonít. Horger Antal „Hétfalusi csángó népmesék” című könyve (Bp. 1908.) „A korhely katona” nevében nincs ugyan mondva, hogy ez keresztúton történik, hanem ez: „Húzott egy várat magának, középhelyre keresztet s reá állott.” Itt tehát vár = kör. Úgyszintén következtethető ebből, hogy a kereszténység „keresztvetés”-e szokása is tulajdonképpen avar eredetű, amire mutat még az is, hogy vallásos keresztény ember akkor is szokott magára „keresztet vetni”, mintegy védelmül, ha valamely fenyegető veszedelmet lát avagy sejt. Ugyanezt tanúsítja azon hiedelem, amely szerint az ördög nagyon fél és menekül a kereszttől avagy ennek csak jelétől is, vagyis hogy ha valaki magára keresztet vet úgy ez tőle az ördögöt is távol tartja, a Rossztól védelmezi. A fönti babona szerint az ördög a körbe sem képes lépni, vagyis tehát a vár is védelmez, úgyhogy itt két védelmező jel van együtt, a kereszt is és a kör. Továbbá hiszen az avar várak, e körvárak, is ellenség elől védtek, védelmeztek. Nem meglepő egyezés-e tehát, hogy a német nyelvben währen, bewahren, aufbewahren = védeni, óvni, megőrizni, míg a szerb-horvátban brana, braniti, azaz eredetileg bizonyára barana, (Baranya) baraniti = védelem, védvonal, elzáró és védelmezni eltiltani, amely utóbbi két szó tehát b hangos kiejtésű, de kétségtelenné válik ekként, hogy úgy e német mint e szláv szavak is avar eredetűek, habár mai nyelvünkből már ki is vesztek. Tudjuk pedig, hogy az avarok váraik azaz győreik, varigáik közepén nagy kincseiket őrizték. De másrészt emellett, a babona szerint, az illető a maga vára közepén a rátámadó ördögök elől is védve van, sőt ha más értelemben, más vonatkozásban is, de kincsről itt is van szó annyiban hogy ő itt kincsre tesz szert. Másrészt, ő e vára közepén a rátámadni akaró gonoszokat biztonságban várhatja, bevárhatja, ugyanúgy mint az igazi várukban a védők az ellenséget. Kétségtelenné válik tehát, hogy a német warten = várni ige is avar eredetű szó.
Mindezek alapján biztosra vehetjük azt is, hogy az avar várak közepén állott királyi palota maga is kerek volt, hogy a négy világtáj felé nyíló négy bejárata volt ábrázolva, sőt ugyanígy biztosra vehető az is, hogy a várgyűrűknek a négy világtáj felé szintén négy-négy kapuja volt, amelyekből, szinté keresztalakban, négy főút, vagyis sugárút vezetett a palotához.
A szóban levő babonát illetőleg olvastam régebben valahol, hogy az illető a keresztúton magaköré „várat ír”, vagyis itt tehát a vár szó még tisztán kör értelemmel volt használva. Láttuk hogy a különböző nyelvekben fönnmaradott gart, gard, kart város és kert értelmű szavak is a kör, kerek, kerít, kerítés, kert, azaz bekerített helyet is jelentő kőrös szócsoportunkbeli szavainkból származtak. De ugyanígy, ezzel párhuzamot képezve, származott a vár szavunkból, amelynek ver, veer változata is létezhetett, a szerb-horvátban a vrt = kert szó, amely a szlávos magánhangzókihagyás előtt bizonyára vert avagy várt kiejtésű volt, valamint a magyar város, régiesen váras szavunk is. Boszniában, régen magyar lakosságú helyen, ma is áll Vares nevű kisváros. Amely szó tulajdonképpeni értelme tehát szintén: bekerített, körülkerített hely volt, illetve: olyan település amelynek vára van. Láttuk hogy a kerekség jelentésű vár szavunknak volt par, per kiejtése is, amellyel a pereg, pörög és forog szavaink is azonosulnak. Valamint láttuk, hogy innen származtak a magyar perk, berek, a ma nemzetközi park valamint a szintén kert jelentésű perzsa pardesz és a latin paradisum is. Viszont Dél-Olaszországban, az Otrantói Szorosnál, ahol az Adriai Tenger a legkeskenyebb, illetve ahol a Jóni-Tengerbe torkollik, áll Bari (bári) városa, amelyről ismeretes, hogy ősrégi, már a Bronz-Korban is létezett vár volt. De vele átellenben, a balkáni parton meg áll Bar nevű vár és város, amelynek várromjait magam is 1906-ban bejártam. E város olasz neve Antivari. A latin-olasz anti szó értelme: ellen, ellenes, átellenes, amiből minden kétséget kizáróan kitűnik hogy itt a vari névrész nem más mint vár szavunk, de amelynek tehát bár kiejtése is volt. Amiből kitűnik az is, hogy valamikor ősrégi időkben e két várat egy az Adria-Tenger ottani két partján élt ősavar törzsünk alapította volt. Tökéletesen összevág pedig ezzel, hogy számos régi író az Adria-Tenger balkáni partja e déli részén partini nevű, azaz tehát egy avar népet emleget; többek között például Dio Cassius („Historia Romana.” Hamburg, 1750. fol. Lib. XLI., cap, 49. I. pag. 293.) így ír: „Dyrrhachium positum est in terra, quae olim illyrarum parthinorum fuit.” (Magyarul: „Durazzo azon földön áll amely régen a partin illíreké volt.” Durazzo Antiváritól Délre áll.) Strabo (L. VII. cap. 7.) is Durazzonál élt parthin nevű népről ír. Ugyanígy G. Gelcich: „Memorie sulle Bocche di Cattaro” című olasz nyelvű könyvében (megvan Hercegnovi-Castelnuovo városi könyvtárában; Cattaroi öböl) a 34. oldalon írja: „Gli Avari non del tutto abbandonarono la Dalmazia e Budua conservó il norne di Avarorum Sinus, avendo senza dubbio preso questo nome da quell' avanzo di Avari di cui dobbiamo riconoscere la discendenza negli abitanti delle Zupe di Grbalj.” Magyarul: „Az avarok nem hagyták el teljesen Dalmáciát és Budua megtartotta az Avar öböl nevet, amelyet kétségtelenül az avarok azon maradványai után kapta akik leszármazottaira Grbalj községei lakosságában kel ismernünk.” Ezekhez tehető azonban : Nem véletlenség, hogy ezen Budua, másként Budra szintén várral bíró városka e neve azonos a mi Buda várunk nevével, hanem azért mert régi nyelvünkben buda volt az egykori favárak neve, amelyeket másként még palánk néven is neveztek, de amely várak fafalai régen eső és tűz ellen réz- avagy bronzlemezekkel voltak borítva. Nem valószínű azonban, hogy ezen Sinus Avaricus és az ottani Buda városa neve és a szintén ottani lakosság az újabb történelem avarjaitól származott volna, amint ezt Gelcich véli, hanem, szerintem, az ősavaroktól, vagyis a régi római írók említette pártinoktól. Megjegyezem: A Grably nevű vidék mellett van Pasztrovicsi nevű vidék és ebben egy Madzsart = Magyarok, nevű falu, amelynek lakói nagyobb része, Madzsar = Magyar, családnevű s akik, amint nekem is mondották, bár ma görögkeleti vallásúak és szerb nyelvűek, de magukat magyar származásúaknak tartják. Lehetséges hogy ugyanakkor amikor itt még partínok, azaz avarok, éltek, voltak ott magyar törzsbeliek is, de lehetséges, hogy e helység lakói, az avarok feledésbemenésével és Magyarország nagyhatalom korában kezdték csak magukat, de még elszlávosodásuk előtt, a magyarokkal azonosítani.
Továbbá Giovanni Lucio Traguriense szintén olasz nyelvű „Storia del regno di Dalmazia e di Croazia” című művében (megvan a föntemlített könyvtárban) a 37. és 38. oldalakon az észak-dalmáciai Lesina, szláv nevén Hvar, szigetéről írva, mondja, hogy e sziget Parosz vagy Fárosz nevű városát a pár nevű nép alapította (fondata dai parii). Ez volt ugyanis a mostani Lesina vagy Hvar városa latinos neve. Viszont ezen párnevű nép bizonyára az említett partini-nek egy északabban maradott része volt.
De következtetem az itt elmondottakból, részemről, még azt is, hogy ősrégi időkben, amikor árja népek még nem is léteztek, és Dalmácia partjai, szigetei még lakatlanok voltak, avagy itt legföljebb még csak elszórtan, barangoló neandertaloid emberek éltek, ősi barkó, azaz avar törzsek is ugyanazon úton vándorolgattak déli tájak felé, amelyen, amint föntebb láttuk, a hajózó jászok is utaztak le egészen Kréta szigetéig is. Az ősi, kezdetleges hajózás számára az Adria Tenger számtalan sziget által védett keleti partja sokkal alkalmasabb is volt a nyugati, azaz olaszországinál, amely szigettelen és természetes kikötőkben szegény. Viszont ha maguk az avarok talán nem is voltak hajós nép, de hajózhattak ők például itteni jász törzseink hajóin is. Ámde mégis, például az, hogy a szerb-horvát nyelvben bród (a szlávos magánhangzókihagyás előtt bizonyára boród avagy baród) = hajó, továbbá, hogy az olaszban barca (barka) = csolnak, paranza (paranca) pedig = kisebb, vitorlás halászhajó, arra mutat, hogy igenis az avarok hajósok is voltak. Különösen kiemelendő pedig, hogy a dunai és tiszai régi magyar hajók egy fajtája magyar neve is bárka volt. Azt pedig már „Jász” fejezetünkben is láttuk hogy őseink régen a hajót, költőileg, vízen úszó kosként is fogták volt föl; tudjuk pedig, hogy a barka és bárány szavaink úgy bárány mint kos jelentésűek is voltak, aminthogy az olasz paranza szó sem más mint báránca = kosocska szavunk származéka. Hozzáteszem: bark egy bizonyos vitorlázatú, három-árbócos nagy tengeri hajó, barkassa, barcasse pedig nagy csolnak nemzetközi neve. Megemlíthető itt még, hogy bárány, barka, bari magyarul fiatal kost, juhot jelent, hogy héberül bar = fiú, fi, hogy a germán nyelvekben born, boren szülést jelent, mi pedig már láttuk, hogy őseink a Napistent a nagy Égisten fiaként fogták volt föl, valamint láttuk azt is hogy a Napisten neve az avaroknál Bar, Barata, Baruk volt.
Az említett Párosz avagy Fárosz város azonos tehát a dalmáciai mai Lesina vagy Hvar városával. Ez ma is nevezetes arról, hogy kikötője fölött ősrégi vár romjai állanak de amely bizonyára a történelem folyamán többször újjá is épült, majd ismét rommá válott. És íme: a Párosz avagy Fárosz névben város szavunkra ismerhetünk, míg mai szláv Hvár nevében a vár szavainkra, azzal, hogy ez a névelőnknek valamikor ha kiejtése is létezhetett.
Ámde szinte csodás egyezések a következők : Ugyane város, valamint róla az egész sziget olasz neve Lesina. Ezen lesina (lézina) szó a csizmadiák, vargák görbe, szúró, bőrlukasztó szerszámát, az árat, jelenti, de ugyanezen lesina szónak az olaszban másik jelentése: zsugori, fukar, fösvény; csakhogy hiszen a latin-olasz avarus-avaro is = zsugori, fukar, fösvény, sőt ez értelemben az olasz az avaro szót közönségesebben, általánosabban használja, a másik pedig a latinban nincsen is meg. Márpedig éppen az avarok minden történelmi följegyezés szerint arról is híresek voltak, hogy a kilenc körbástyával körülvett, jól védett főváruk közepén, a kagáni, azaz királyi, palotában fölhalmozott, összegyűjtött óriási kincseiket őrizik féltékenyen, ami tehát a pénzet, aranyat, kincset fölhalmozó zsugorisággal, fukarsággal, fösvénységgel természetes eszmetársulásba kerülő valami. Viszont a tény, hogy az avarcus szó zsugori értelemmel a latinban is megvan, azt mutatja, hogy e szó oda nem a Középkorban szerepelt avarokról került, hanem sokkal régebben, valószínűleg még a latin nyelv kialakulásakor.
Ár szerszámnevünk, egymássalhangzós szóként, tekinthető úgy avar mint kőrös és őstörök szónak is, mivel e törzseink szócsoportjában volt az r hangnak szerepe. Az ár szerszám jellegzetessége hogy szúró hegye görbe; görbe vonalat képez; a görbe vonal pedig, vagyis az ív, a körnek része. De ugyanígy az ár szó a vár szónak (de a kör és túr szónak is) pontos egymássalhangzós megfelelője és része is. És íme: ahogy a latin curvus (kurvusz) = görbe azonos a görbe és a kör szavunkkal, ugyanúgy a latin arcus, arcuatus (árkusz, árkuátusz) = ív, ívelt, hajlott, megfelel ár szavunknak. Továbbá: az ár: szúró szerszám. Szúr szavunkat ha lágyultan l hanggal ejtjük: szúl szót kapunk. A sün állatot népünk következetesen sül-nek nevezi. Ez állat jellegzetessége tüskés, szúró volta; ismeretes pedig hogy a sulyom egy vízinövény, táplálékul is szolgáló, igen szúrós héjú magja. Világos tehát, hogy a szerb-horvát nyelv sílyak és silo = tövis, valaminek hegye és szúró szerszám jelentésű szavak is ősnyelvünkből származtak.
Vogul rokonnépünknek még nem is nagyon régen, a náluk északon járt utazóink idejében, voltak erdőben rejtett szentélyeik, ahol istenségeik bálványai köré gazdag arany és ezüst kincseket gyűjtöttek össze s amelyek minden kor a törzs közvagyonát képezték. E kincsek például ínséges esztendő esetén élelmiszerek máshonnani beszerzésére is szolgáltak, amely hiányt azonban jó esztendőkben mindig helyrepótolták. Ezt tudva megértjük, hogy ugyanígy az avarok kincsei sem képezték soha a fejedelem magántulajdonát, habár ő közöttük a legnagyobb fényben élt is és ezekkel például hadjáratokkor rendelkezett is, de sohasem önkényesen. Följegyezések szólanak ugyanis arról, hogy a kagán hatalma sem volt korlátlan, mert a jogur-nak nevezett főember volt az állami vagyon legfőbb őre és kezelője valamint ő volt a nemzet főbírája is, aki beleegyezése nélkül a kagán nem rendelkezhetett. Mindez pedig már csak azért is így kellett legyen, mivel hiszen, amint ez ismeretes, őseinknél a kereszténységelőtti időkben csakis választott fejedelemség, királyság létezett, sohasem öröklődő. Viszont, amint alább látandjuk, az avarok fejedelmi, azaz kagáni palotája, egyúttal tűztiszteletük legfőbb szentélye — mai szóval temploma — is volt, amelyben a szent öröktűz lángjai is égtek.
Láttuk, hogy avarok nyomai Észak-Dalmáciában valamint a dél-dalmáciai Buduában, valamint még délebbre, a mai Albániában is voltak, ami tehát azt jelenti, hogy ők is ugyanazon úton költöztek délibb tájakra is, mint a jászok. Csakhogy e költözködések őseinknél szerintem tulajdonképpen terjeszkedés, gyarmatosítás volt, mivel a megelőző településeken is mindig maradtak néprészeik, aminthogy például az avarok eredeti őstörzse ma is ott van a Kárpátok aljában élő barkók népében.
Igen valószínű, hogy — amint ezt már mások is megsejtették — az észak-dalmáciai, Zára melletti Obrovac, olasz nevén Obrovazzo, nevű helység is valamikor avar település volt, azért mert a szlávok az avarokat obri néven is szokták volt nevezni.
Ami pedig az avarok nagy gazdagsága, kincsei eredetét illeti, erre vonatkozólag a magyarázat az, hogy náluk a más népek fizette adózásokat, a hadisarcokat, hadizsákmányokat, a folyók homokjából kimosott aranyat, a bányászott ezüstöt, ékköveket nem osztották szét a fejedelem és főurak között, avagy legalábbis nem annak nagyobb részét, hanem mindez a nemzet közkincse maradott és a kagáni palotát ékesítette, valamint ennek földalatti kincstáraiban őriztetett, az pedig eléggé ismeretes, hogy éppen Magyarország földe régen aranyban, ezüstben, ékkövekben mily rendkívül gazdag volt. Igy igen természetes tehát, hogy egy oly hatalmas nemzet amilyen az avar például Baján fejedelme ideje alatt volt, amelynek még a bizánci császár is magas évi adót fizetett, nagymennyiségű kincset halmozott föl. Gyárfás István említett műve I. kötete 552. oldalán is olvashatjuk a következőket :
„Nagy Károly (az avarok legyőzője) az avaroktól zsákmányolt kincs egy részét más uralkodóknak és egyházaknak ajándékozta, így részesült ebben a pápa, Mercie királya Offa egy övet, kardot és két selyempalástot kapott; valamint a mainzi székesegyház is roppant értékű kincseket, amelyek ott még a XVI. században is megvoltak. [Idézi az erről szóló régi iratokat, amelyeket pontosan megnevez.] Eginhard, Nagy Károly titoknoka és történetírója e hadjárat eredményét következőleg rajzolja : »e háború a legnagyobb ügyességgel és ritka eréllyel volt folytatva s mégis 8 évig tartott. Ama puszta, néptelen Pannonia s a földig rombolt királyi lak amelynek nyoma sem maradott, bizonyságot tesz a vívott csaták számáról és az ott kiontott vér mennyiségéről. A hún [értsed avar, mivel akkoriban a nyugatiak az avarokat hunoknak is szoktál volt nevezni] nemzetség e háborúban mind elhullott, dicsőségük elveszett, századok hosszú során át fölhalmozott kincseik zsákmányra jutottak. Emberi emlékezet óta nem volt olyan háború, melyben a frankok jobban meggazdagodtak volna, mert azt mondhatná az ember, hogy azelőtt szegények voltak, de a kánok palotájában annyi aranyat és ezüstöt találtak s a csatatereken is oly gazdag zsákmányra tettek szert, hogy igazán állíthatni, miszerint a frankok visszaszerezték a hunoktól mind azt, mit ezek a világ többi részeiből igazságtalanul raboltak volt.«”
Igy ír Eginhard, aki keresztény létére is a „pogány” avarokat természetesen gyűlölte, a valóság azonban minden valószínűség szerint az, hogy Nagy Károly ezen hosszú hadjárata tulajdonképpeni célja kevésbé a hódítás és a kereszténység terjesztése volt, mint inkább az avarok akkoriban már világhíressé válott nagy kincsei megszerezhetése, vagyis tehát: a rablás. Amit az is valószínűvé tesz, hogy a kagáni palota kirablása és barbár módra való teljes elpusztítása után, a hadjáratot, a főcél eléretvén, abba is hagyta. Holott ismeretes, hogy az avarok, habár kénytelenek voltak Nagy Károly fölsőbbségét elismerni s nagyrészük megkeresztelkedni, de egészen legyőzve, leigázva még nem voltak, csupán nagyobb területeket veszítve, keletebbre szorultak.
Hogy azonban az ősavarok, ezredévekkel régebben, akár tengeren akár a szárazföldön, az Otrantói Szorosnál sokkal délebbre is eljutottak, bizonyítja az hogy Perzsia területén is éltek a már említett pártusok, valamint az is, hogy Egyiptom fölött is egy ideig a hikszoszok uralkodtak, akiről pedig Fáy Elek mutatta ki, hogy avarok voltak. Megírta többek között, hogy ezek Egyiptomban nehány századig a Kr.e. 1700-as év körül uralkodtak, habár az eddig megismert adatok nem egyező volta miatt az időt pontosabban meghatározni nem lehet. Ténynek látszik azonban annyi, hogy a zsidók Egyiptomban való élete éppen a hikszoszok uralma idejére esik. Amihez részemről még azt tehetem, hogy az egyiptomi királyok fáraó címe is tisztán avar szócsoportbeli szó, amely, véleményem szerint, a forró szavunkból származott és amelynek régen tüzes, fényes, ragyogó értelme is lehetett. Eszünkbe kell jusson a görög mythoszi Foroneusz tűzkirály, azaz tűzistenség neve, valamint a fárosz vagy fárusz és az olasz ferale = erős fényű lámpa szó is. Ezen forró = tüzes, fényes, ragyogó szónak bizonyára volt még dicső értelme is, aminthogy diesz, diosz szavaknak más nyelvekben is van világosság, fény és dics, dicsőség értelme. A fáraó vagy farraó szó tehát a Napra, Napistenre, Napkirályra is vonatkoztatható volt és ugyanígy a földi királya is, aki őseinknél mindig a Napistennek mintegy dicső földi helytartójaként is tiszteltetett. Tény pedig hogy úgy palócaink mint barkóink a hosszú ó hangot ma is aó-nak ejtik, a rövid o hang pedig a rövid a hanggal igen könnyen váltakozik, amire jellegzetes példát képez a mai orosz nyelv is. Kétségtelennek tartom viszont hogy úgy a régi avarok mint a régi palócok, azaz pelazgok is aó-san beszéltek.
A följegyzések szerint a hikszoszok, miután Egyiptomot meghódították volt, ott egy nagy területet magába foglaló s nagy kőfallal körülkerített várat alapítottak, amelyben királyuk élt és ahonnan egész Alsó-Egyiptom fölött uralkodott, amely vár neve pedig Avarisz volt. Az -isz végzés valószínűleg csak a név elgörögösítése. Más följegyezésben azonban ugyane vár, vagy város, Hauar néven említve, ami viszont tökéletesen egyezik az említettem dalmáciai Hvar vár és város nevével, amelyből e sziget mai szláv nyelvű lakossága hagyta el, már szláv nyelvérzés szerint az egyik magánhangzót. Ezek szerint azonban mindkét név a mi a névelőnkkel kezdődött, csakhogy, amint látjuk úgy a dalmáciai mint az egyiptomi avarok nyelvében e névelőnk ha kiejtéssel is előfordult. Az egyiptomi hikszoszok egy másik városa Saruhan néven említtetik, ami viszont sárkány szavunkkal egyezik teljesen. De rendkívül érdekes a Szinai félszigeten élő arabok azon mondája, amely szerint az amalekíták (akiket több tudós a hikszoszokkal azonosaknak tart) egykor Egyiptomot meghódították volt és fölötte egy Avar nevű városból uralkodtak, amely név tehát betűszerint egyezik „a vár” szavainkkal.
Bár az egyiptomiak a hikszoszokat, azaz tehát avarokat, mint leigázóikat, gyűlölték, róluk minden rosszat állítottak, de a valóság az, hogy a hikszoszoknak igen magas saját műveltségük volt és hogy, amint ezt mai tudósok már megállapították, az egyiptomi műveltségben igen sok nyomuk maradott, építészetben, szobrászatban és sok másban, sőt a lovat és a harci szekeret is, amelyeket az egyiptomiak azelőtt nem ismertek ide az avarok hozták be. Tudjuk hogy Európában is hódító s nemkeresztény avarokat a nyugatiak is gyűlölték és ugyanígy róluk minden rosszat állítottak, holott a nyugati művelődésre ugyanúgy igen nagy hatással voltak, amint ez jelen fejezetünkből is kitűnik.
Duncher Miksa nyomán írja Fáy Elek („Az ókor története.” és „A magyarok őshona.”) hogy Avar nevű városuk a nabateusoknak is volt, a Vörös-Tenger partján, de amelynek szintén volt hauara névváltozata is, utóbb pedig még azt is írja Fáy (könyve 104. oldalán), hogy e vörös-tengerparti város neve szerinte fogalmat adhat nekünk afelől hogy az avarok egyiptomi várát mily dicsőség övezte, merthogy hiszen ezen sokkal későbbi város neve nem más mint az avarok szóban levő vára emlékezete. Én pedig ide teszem egy angol képeslapból e légifölvételt, amely a fasiszta Olaszország Abesszinia elleni háborúja idején készült. Abesszínia, más nevén Etiópia, is a Vörös-Tenger mellett van, az egykori nabateusok országa közelében. Az e képen látható két gyűrűvár, habár kicsiben és nagyon leegyszerűsödötten, de azért még mindig, szintén az ősiavar várak emlékezetét tartja fenn a mai napig is. Abesszíniáról szóló könyvekben bizonyára még több és tökéletesebb ilyen vár ábrázolatát és leírását is találhatnók, sőt emlékezem, évekkel ezelőtt, valamely könyvben avagy újságcikkben láttam egy abeszszíniai fejdelem laka képét, amely pedig kerek, körül oszlopos tornáccal bíró épület volt. Ez is minden valószínűség szerint ilyen gyűrű-vár közepén állott, amelynek talán kettőnél több gyűrűje is volt. Az itt bemutatott fölvétel két vára egyikének ugyan már nincsen központi, kerek épülete de van a másiknak, a nyolc szögletűre épültnek.
Ez elmondottakhoz csak még azt teszem, hogy némely tudós a hikszoszokat araboknak véli. Tény mindenesetre, hogy az a-rab név az a-var vagy a-bar névvel azonos, mert hiszen ennek csak megfordított kiejtése. Szerintem tehát a dolog a következőkép áll : létezett egy avar avagy abar, azaz a var avagy a bar, nevű s Elő-Ázsiába kiköltözött barkó vagyis avar őstörzsünk, amely utóbb Egyiptomot is meghódította. Azonban századok múlva, miután őket az egyiptomiak legyőzték, részben Előázsiába menekültek vissza de részben talán a Vörös-Tenger partjaira is. Utóbb azonban az Arábia terméketlen sivatagos tájairól folyton közéjük szivárgó műveletlen de sémita nyelvű beduin féle nép által ugyanúgy boríttattak és sémitásíttattak el mint ahogy a dalmáciai művelt olaszságot a terméketlen hegységek küzül folyton közéjük szivárgó műveletlen szlávság borította és szlávosította el, de átvéve az olaszság műveltségét. Ugyanígy a műveletlen beduinokból és művelt avarokból előállott keveréknép is megtartotta, ha már elhanyatlott alakban is, az ősi avar, azaz abar vagy arab műveltséget, de megtartotta az arab nevet is, ugyanúgy mint ahogy például az igazi bolgárokból és szlávokból előállott de már szláv nyelvű keveréknép is megtartotta a bolgár nevet.
Annyi mindenesetre tény, hogy a körülkerített és ezáltal megerősített lakok, körülfalazott várak legjellegzetesebb alakját az ősi avar várak képviselték. Az pedig hogy több, egymásban levő, egymás után következő körbástyából képezettek voltak, a támadás elleni védekezést, a védekezés lehetőségeit nagyon növelte, mert ha az ellenségnek egy körfalon át sikerült is betörnie, a védők vissza vonulhattak a következő gyűrűbe, s így tovább. A följegyezések szerint a magyarországi avarok fő várának kilenc ilyen győre, „Hring”-je volt. Habár mivel az avarok négy-nyolcas számrendszerűek voltak, eszerint győreik is négy avagy nyolc kellett volna legyenek, de lehetséges, hogy újabb időkben a vallási fölfogást már némileg mellőzve is és a nagyobb biztonság kedvéért a nyolc győrhöz vagy várhoz még egyet hozzáépítettek.
Maga a központban álló palota azonban minden valószínűség szerint egyáltalán nem, avagy csak igen keveset volt megerősítve, amire nem is igen volt szükség mivel hiszen védelmül a várak vagyis a körbástyák szolgáltak. E palota vagy kastély és a legbelső vár vagy variga között volt bizonyára a királyi, azaz kagáni, kert, avar szóval: perk, bereg, park avagy pert vagy párd, bizonyára szebbnél szebb de főképpen négyszirmú virágokkal, főképpen piros és sárga színűekkel, míg e legbelső varigán magán már a királyi palota őrsége volt, ugyanúgy mint a külsőbb varigák mindegyikét is, valamint ezek kapuit is, katonaság őrizte. A külsőbb várközökben, azaz vármegyékben (ősnyelvünkben: megye, mégy, mágy = föld) voltak az őrségek és nép lakásai, ólai, állatai, kijjebb a mindenféle veteményes, zöldséges kertek, főképp a répa és retekféle szintén négyszirmú virágú növényekkel, még kijjebb aztán szántóföldek voltak, amelyeken szállások (tanyák) is keletkeztek, a varigákon is kívül pedig legelők következtek. Az említett, magyar szócsoportbeli, mégy, megye, mágy szavaknak szemere megfelelői méd, med, mad, mát, mesz, megfordítva szem szavak voltak. Mind amely szavakból azután, mivel ezeknek még nő, nőiség értelmük is volt, utóbb, főképp az idegen nyelvekben, mindenféle értelemeltolódások és zavarok következtében még köz, közép, cél, belső, valamint határ értelme is lett. Természetes azonban hogy az említett magyar szócsoportbeli mégy, megye, mágy szavaknak volt avar szócsoportbeli megfelelője is, amely úgylehet valamely erd, érd, ard, ardó alakú szó volt és ami maradványát sejthetjük egyrészt a várda, azaz eredetileg talán vár-arda szóban, másrészt Érd helységnevünkben, a német Erde, régi germán jésített jord = föld szóban de amelyekkel egyezik a török jer = föld szó is.
A régi németek az avarok győreit Haga, Hegin néven is nevezték, amely szó nem egyéb mint a német Hecke (hekke) = kerítés szó változata, de amelyből a Hag vagy Hága és a Kopenhagen városnevek is származtak. E szó viszont egyenlőmássalhangzós szó lévén (h és g mindegy) eszerint egyezik egyrészt a görög küklosz = kör és a magyar gög, guga, golgyola: hólyag, golyva, gumó jelentésű szavakkal, mert a gömbölyűség is a kerekséggel közvetlen rokon valami.
De megtaláljuk az avar körvárak tisztán avar vár nevét is egy az avar birodalom korabeli följegyezésben: Gyárfás István „A jász-kunok története” című műve I. kötete 561. oldalán fölhozza, hogy egy „szent galleni szerzetes, a selyp Nother” a IX, s utána Aventin a XVI. századbani hunok vagy avarok, földjüket védelem végett kilenc köralakú sövénnyel kerítették be, amely védfal »a varrare« néven szokott neveztetni.” Igen világosan fölismerhetők itt tehát „a vár-árok” szavaink, amelyek közül az áre valószínűleg árok szavunk egy régebben létezett egymássalhangzós kiejtése lehetett, mivel az oromo nyelvben is irio = árok. Ugyancsak Gyárfás István hozza föl I. kötete 555. oldalán, hogy Óbudán, a Duna fövényében találták azon nevezetes, fekete kőbe vésett pecsétnyomót, amely utóbb a Jankovics-féle híres régiséggyűjteménybe került, amely pecsétnyomó fölirata Jerney olvasása szerint: Annon I. Episcopus de Vetvar. Eszerint ez az avarok korában létesült ottani püspökség Anno nevű, német származású s oklevelekben is említett püspök pecsétnyomója volt. Hogy ezen Vetvar névben a vár szórész, ugyanúgy mint például a Fehérvár, Szigetvár, Dombóvár, Kolosvár stb. vár-, városneveinkben is, a magyar vár szó, ez eléggé világos, amiszerint itt tehát az avarok korában is magyarul beszélő nép kellett éljen. Ellenben a vet szórészt a tudósok biztosan megfejteni még nem tudták, bár némelyek a latin vetus = régi, illetve ó szónak is vélték, amiszerint a magyar Óvár értelmet tételezték benne föl, de lehetséges, hogy a szó tulajdonképpen a magyar véd ige, s így az egész név Védvár-nak volna értelmezendő. Miután azonban víz szavunknak rokonnépeink nyelvében vít és ved kiejtése is van (amelyből a szláv voda = víz szó is származott), de amely kiejtés régibb nyelvünkben is bizonyára megvolt, eszerint a Vetvar név értelme Vízvár, azaz vízzel körülvett vár is lehetett.
Hogy az avaroknak milyen kiváló fegyverművességük és mily fejlett ötvösművészetük volt, erről tanúságot tesz a gyönyörű művű „Nagy Károly kardja”, valamint a németországi Hildesheimban és az Aachen város dómjában őrizett két nagy lámpacsillár (köralakú), mind ami Nagy Károly frank császár az avaroktól zsákmányolt kincsei közül való. A kardról ugyan ma azt is állítják, hogy az Harun al Rasid arab kalifa ajándéka volna, amit azonban teljesen megcáfol a tény, hogy Magyarországon régi, kereszténység előtti sírokból nagyszámmal került elő tökéletesen és még a részletekben is ugyanilyen kard, ha ezek nem is oly díszes kivitelűek mint amaz. Hogy e kardot utóbb Al Rasid kalifától származónak kezdték állítani ennek egyik oka az lehetett, hogy a tudatlanság az avar és arab nevet, a hasonlóság miatt összetévesztette, ami annál könnyebben megtörténhetett, hogy az avar névnek abar kiejtése is volt; latinul beszélő és író egyháziak tehát abari helyett könnyen kezdhettek arabi-t mondani és írni. A másik ok azonban még az is volt, hogy az avarokat, mint Nagy Károly ellenségeit és még hozzá pogányokat, minden egyházi író, századok múlva is kötelességének vélte gyűlöleteseknek, gonoszaknak, vadaknak és műveletleneknek tartani s állítani, valamint ugyanezért szép dolgoknak az avaroktóli származását szívesen elhallgatták sőt ebben esetleg őszintén kételkedtek is. Viszont újabban a szép dolgok idegen származása elhallgatását főképp sovinizmus okozza.
Létező maradványok és néprajzi, főképp népmesei alapokon igyekezem itt az avar várak központi, királyi palotáját is rekonstruálni:
Mindenek előtt hivatkozom itt a fönti fényképen látható két abesszíniai (Makalle városában) látható erődítésre, amelyek egyikében a központi kerek avagy nyolcszögletű épület is még ott van, valamint arra hogy régebben, amint említettem, láttam egy abesszíniai fejedelem kerek laka fényképét is, amelynek körülfutó tornáca is volt, oszlopokkal, és amely lakot bizonyára szintén győrök, azaz „várak” vették körül. Az avar kagánok központi palotája alépítményét azonban szerintem, lépcsőzetesen emelkedő és földből, vályog- esetleg égetett téglákból épültnek is kell tartanunk. Amely várkastélyok tehát a mezopotámiai, szintén lépcsőzetesen emelkedő ciguratokra is hasonlítottak, ha nem is voltak oly óriásiak. Másrészt, holott azok némelyike spirálisan emelkedő volt, de az avarokéi csak lépcsőzetesekre épültek. Ha pedig amazok szentélyekként is szerepeltek vagyis templomok is voltak, úgy elfogadható, hogy az ilyen várkastélyok nálunk is nem csak a fejedelem lakát és a nemzet kincstárát tartalmazták hanem egyúttal szentélyek is voltak és az avaroknál a szent öröktűz lángjai őrző helye is voltak, aminthogy például a szumereknél is, a patízi-k a régibb korban még egyidőben főpapok és királyok is voltak. Ezen patízi szóban rá is ismerhetünk a tévesen árjának vélt páter = atya szóra, amelyben a szóvégi r hang törökösen z hanggá változtatva. A pat vagy pát szó azonos a bot szavunkkal valamint a pet = hímtag szavunkkal is. A bot pedig mindenkor hímségi jelkép volt. A szó bat alakban és bot értelemmel megvan a szerb-horvát nyelvben is, de hogy valamikor meg kellett legyen az olaszban is, tanúsítja a battere = ütni ige. A törökben ma is er = férfi, hím. Atyának, szent-atyának a pápa egyházfőt ma is nevezik, a pápa szó tulajdonképpeni értelme sem más mint: apa, papa. Ezek szerint elfogadhatjuk, hogy az avarok nagyfejedelme vagyis kagánja, egyúttal főpapi méltóságot is töltött be. Egyébként ismeretes, hogy még nemrégen az orosz császár is egyúttal a görögkeleti Egyház fejeként is szerepelt, amiértis „atyának, atyuskának” is nevezték. Viszont még Abdul-Hamid török szultán is a mohamedán Egyház fejeként is tiszteltetett és ilyenként kalifa-nak is címeztetett. Mi több, hiszen a római pápák is, amíg országukat el nem veszítették, ennek egyúttal királyai is voltak, aminthogy olaszok őket „papa-re” = pápa-királynak is nevezték.
A megelőző rajzok közül az 1-es számún a dél-magyarországi Gerebenec vára ma is álló maradványát mutatom be fölülnézetben és oldalnézetben, úgy ahogy annak képét Milleher Bódog a „Dél-Magyarország régiségleletei” című műben (Temesvár, 1897.) közölte. E vidék egykori magyar lakossága a török háborúk alatt kipusztulván, oda az ezután következett osztrák uralom szerbeket telepített és a mai ottani lakosság e vármaradványt „Veliki Grad”-nak, azaz „Nagy Vár”-nak nevezi. A 2 és 3 számmal jelezett vármaradványt 1952-ben Boszniában magam láttam röpülőgépről. Teljesen be volt nőve bozóttal. Miután azonban azon vidék köves, bizonyára kőből rakott kellett legyen. Szabályos köralakú volt és három egymásfölé emelkedő párkányt képezett. Körülötte bizonyára győrök is lehettek, ha ugyan még látszanak, de akkor erre is figyelnem nem jutott eszembe, habár a gyorsan szálló gépről erre is figyelni idő sem lett volna. A fönti rajzok közül a 4 számmal jelölt vármaradvány pedig H. Fischer: „Weltwenden” (Leipzig, 1921., IV. kiadás.) című könyvéből véve. Ez a mai Ausztriában, Obergänzendorf mellett áll, tehát még az egykori Hunnia területén, ahonnan csak Nagy Károly űzette el, és telepíttetett helyére németeket, a hunnak nevezett de tulajdonképpen ősmagyar lakosságot. A maradvány mai német neve Hausberg = Házhegy. Tetején valóban házacska áll, mellette kereszt. Csakhogy a név aligha e házacskáról keletkezett, hanem annál sokkal régibb és onnan származik, hogy a tetőn régen valamely kisebb fejedelem laka, háza, állott. Ugyanis bizonyos, hogy sem ez sem a szóban volt Gerebenc nem lehetett soha igazi királyi vagy kagáni palota, hanem csak kisebb fejedelmeké. Hogy viszont az ezeknél mindenesetre sokkal nagyszerűbb kagáni palotának — amely a följegyezések szerint valahol a Tisza mellett állott — semmi nyoma sem maradhatott, ennek bizonyára politikai gyűlölködés de vallási fanatizmus is oka volt. Akár Nagy Károly, akár utódai is elrendelhették, hogy éppen a kagáni palota minden nyoma is el kell tűnjön, hogy így az avar kagánok dicsősége emlékezete is elvesszen, ami pedig hogy teljesen végre is hajtasson, arra meg az egyháziaknak volt gondja, éppen azért, mivel hiszen e palota a pogány tűztisztelet szentélye is volt, a Középkor ismert, sokszor az őrületig menő vallásos fanatizmusa miatt, nem tűrhették tehát hogy e palotának még csak valamilyen nyoma is maradhasson.
Föl kell azonban említenem azt is, hogy ilyen lépcsőzetes várakat a Kőkorszak óta nem csak avar hanem más őstörzseink is építhettek, ha többé-kevésbé más-más alakúra is. Az egészen kezdetlegesek természetesen még csak lépcsőzetesen fölhánytak voltak, csak földből, ahol pedig volt elég, ott kőből rakottak is lehettek, de emellett még csak dombszerűek voltak, amelyek belsejében még nem voltak üregek. Utóbb azután, különösen ha már kőből avagy vályog- vagy égetett téglákból mind gondosabban épületekké lettek, belsejükben lakok, élelmiszer-raktárak is készültek. Az ilyen, régen védelem céljából, várként is szolgáló tornyok lépcsőzetei neve avar szócsoport szerint bizonyára párkány volt, amely szót ilyen lépcsőzetek megnevezéséül mai nyelvünk szerint is használhatjuk. Sőt lehet hogy az avarok nevezték utóbb az egész ilyen épületet, palotát is párkány-nak, párkányos-nak, aminthogy valószínűleg ebből származólag, Párkány nevű helységünk ma is van Esztergomtól nem messze.
Később, ahogy ezen párkányok tökéletesedtek, épült tetejükön már nem csak a földbe, putriszerűen mélyített lak, hanem olyan kupolaszerű kunyhó is amilyennek vázát itt az 5 számú rajzon látjuk. Ilyen igen gondosan megszerkesztett kunyhókat népünk mai napig is épít. E szóban levő rajzot Herman Ottó néprajztudósunk nyomán mutatom be. A vázat eső, szél, hideg ellen ma is ugyanúgy mint ősidőkben, fűvel, sással avagy szalmával födik be, tetejükön pedig mindig van nyílásuk, az ók avagy óg, amely világosságot és levegőt ad, valamint a füstöt elszállani is engedi. Amint pedig Herman Ottó is leírja, az ilyen kunyhó köré mindig árkot is ásnak, az esővíznek a kunyhótól való elvezetésére, valamint ezt körül is kerítik, hogy csorda, nyáj, a födés füvét vagy szalmáját ne bánthassa, ne téphesse. Ezt fekete vázlatban az 5. számú rajzon szintén ábrázolom. Észre kell tehát vennünk az avar várak, illetve várpaloták őskezdetét, valósággal embrióját. Az alábbi 8. számú rajzon az avar várak alaprajzát rekonstruálom úgy ahogyan azt a leírások szerint kikövetkeztethetni. Középen a kastély, köröskörül pedig a gyűrűk, azaz győrök, avar szóval tehát: a várak. Amely várakat magas földhányás, vagyis bástya képezte, külső, meredekebb oldalán sűrű bozóttal benövesztve, ami a fölmászást gátolta s azt tette lehetővé, hogy a sűrű és tövises bokrok között nehezen föltörekvőket fölülről a védők folyton nyilazhassák. Az e földhányásokhoz azaz töltésekhez szükséges föld a külső oldaluk elől vétetvén, ezáltal ott árok keletkezett, amelyben víz gyülemlett, ahová víz valamely folyóból, patakból vezethető is volt és amely álló vízben az átúszást gátló vagy lehetetlenné tevő veszedelmes hínáros növények is tenyészthetők voltak. Ezen árkokon a kapuknál híd vezetett át, de amelyek könnyen fölvonhatók voltak. Eszünkbe kell jusson itt is, hogy térképeinken a városokat hagyományosan ma is karikákkal szoktuk jelölni. Igen valószínű tehát hogy e szokás is valamely kőrös avagy avar őstörzsünktől származott.
Ide teszem, amit az avar várakról népmeséink és egyéb adatok alapján már másutt is megírtam. Ezen ősi váraknak, miként őseinknél anynyi másmindennek, jelképes értelmei is voltak, amennyiben maga a földvár, vagyis az alap, a Föld jelképe volt, annak hupolaga (kupolája) pedig az égboltot is jelentette, mert hiszen, habár őseink igen jól tudták hogy az Ég a valóságban nem boltozat, de mivel annak látszik, azt mégis üvegboltozattal is szokták volt jelképezni. Régi nyelvünkben — amint már erről is írtam — hupolag, hupolyag = hólyag (Ballagi: „A magyar nyelv szótára.”), aminek megfelel a finn kupla = hólyag. Miután e magyar és finn szó még ős-szó, vagyis a természetben előforduló valamit nevez meg, holott a latin cupola már késői műveltségi szó, vagyis igen mesterséges, emberalkotta dolgot jelent, ezért csakis e latin szó származhat ősnyelvünkből, mivel csak műveltségi szó származhat természeti ős-szóból, sohasem ős-szó műveltségiből. Például tőke (fatörzs töve) szavunkból származott a tőke pénzalap jelentésű szavunk, és képtelenség volna az ellenkezőt állítanunk. Ezenkívül a hupolag szavunknak nyelvünkben rokonhangzású és rokonjelentésű megfelelői is vannak, mert e szó nyelvünk szerves alkatrésze. Ilyenek: kupa, kupak, kupac, koponya, amelyeknek megfelel a török kapak és kapamak = kupak és befödni.
A vízen úszó hólyag — a finnben kupla — ugyanolyan félgömbalakú amilyenek az avar várak hupolagai is voltak (lássad az avar kagáni palota elképzelésem szerinti rekonstrukcióját itt 6. számú rajzomon). Mi több: a vízen úszó hólyag fényes és átlátszó mint az üveg, s ilyenek voltak az avar várak könnyű és átlátszó hupolagai is, mert ezek réz- avagy bronzrudakból vagy csövekből voltak képezve, olyanféleképpen ahogyan ezt a 7. számú rajzon kíséreltem meg rekonstruálni, a ma úgynevezett „máriaüveg”, azaz gipszpát, a természetben kisebbnagyobb táblákban is előforduló ásvány átlátszó, üvegszerű lemezeivel voltak borítva. A gipszpát német népi neve azonban nem csak „Marienglas” (máriaüveg), hanem „Jungfernglas” is, azaz tehát „szűzüveg” is. Máriaüvegnek pedig csak azért lőn elnevezve mivel Mária a kereszténységben szűzként tiszteltetik. Ezen szűzüveg pedig egészen papírvékonyságú lemezekké hasítható, amikoris ezek egészen hajlékonyak is lévén, valóban hártyaszerűek. Más neve moszkovit üveg vagy orosz-üveg, mert nagy de igen vékony lemezekre hasítható táblákban Szibériában találják és ablaküvegnek is használják. Van azonban nálunk is. Legnagyobb táblákban Pozsony mellett a farkasvölgyi és virágvölgyi gránit között. Márpedig tudjuk hogy a szüzesség bizonyítéka a szűzhártya (membrana virginalis), amely holdkaraj alakjával a szüzesség jelképe is.
Mivel pedig a szűzüveg tűzálló, azaz tűzben semmi elváltozást nem szenved (holott az üveg megolvad), rá a tűz semminő hatással nincsen, őseink fölfogása szerint pedig a tűz: hímség (víz és a föld nőiség), ezért ők a tűzálló szűzüveget a szüzesség egyik jelképének tekintették. De náluk minden üresség, üreg (ugyanúgy mint a kapu, ajtó, ív is), tehát a hupolag is, nőiségi jelkép volt mert hiszen szűzüveggel lévén borítva, tehát fénylő és átlátszó is volt mint a víz, illetve mint a víz buborékja vagy mint a szappanbuborék. Ez utóbbi pedig színejátszó is, azaz szivárványos színekben is fénylik, csillog. Márpedig vannak szűzüveg fajták amelyek amellett hogy üvegként átlátszóak, még pirosas, kékes, zöldes avagy sárgás színűek vagypedig szivárványosan színjátszósak is. Eszerint tehát az avar várak hupolagai is óriási szappanbuborékhoz is hasonlítottak és tehát tündériesen szépek és csillogóak is lehettek. Ám éppen azért mivel ezen csillogó avar hupolagok ily könnyű anyagból valók voltak, maga a várpalota pedig csak földből vagy vályogból való, ezért az egész vár is igen könnyen elmúló is volt, vagyis csak addig állott és pompázott amíg állandó gondozásban részesült, holott elhanyagolva avagy vesztes háború után rablásnak is kitéve, csakhamar csupán földhalom maradott belőle. Másrészt, amint már említém, erődítményként nem is maga a palota szolgált hanem az ezt környező győrök. Márpedig a szappanbuborék is, bármily szép és szivárványszínekben csillogva pompázó, de múlékony valami és azt ma is a múlékonyság, mulandóság jelképének tekintjük. „Szappanbuborék!” mondjuk ma is arra ami ha szép is, de múlandó, hiú, azaz üres valami. A szappanbuborék is olyan tehát mint a női szépség... Szép, tündériesen szép... de múlandó... És mi férfiak, mégis ostromoljuk e mulandó várakat és küzdünk ezen üres, hiúságos szépségért, ezen múlékony szappanbuborékokért...
Fölemlítem még ezekkel kapcsolatban a „légvár” szót. E mai szavunk ugyan nem egyéb mint a német „Luftschloss” szó fordítása, emez pedig az olasz „castello in aria” = légvár átvétele. Csakhogy az e fogalmat megnevező szó nyelvünkben valamikor illavár, ilonvár, illavon, illovo, vagy illava volt. Illava nevű helységünk Trencsénben ma is van, amelynek régi kastélyát csak újabb időkben alakították át fogházzá. Nevét természetesen, de tévesen, szlávnak tartják, holott ez az illó, illanó = tűnő szavunk már többször említett -ava, -ovo képzős alakjából lett. Németországban is van Ilfeld kisváros mellett Ilburg = Ilvár, nevű régi vár, de eszünkbe jut a Magdeburg = Leányvár német város neve is. És a német Burg, régibb Borug = vár szó hiszen mi más mint a variga, veriga avar szavunk b hangos változata ? Ugyanúgy mint ahogy az említett Bar és Bari városok neve is várszavunk b hangos kiejtései. És a német bergen, geborgen, verwahren = megőrizni, megőrzött, biztosítani, mi más mint védelem, biztosítás, megőrzés avar szócsoportunkbeli szava ? És a védelem, megőrzés mi más mint a hímségi támadás nőiségi ellentéte ? De hiszen ismét eszünkbe kell jusson Trója is, azaz Ilion vára, amelyet az egyiptomiak, amint már láttuk, Iluna néven neveztek (Spamer: „Weltgeschichte.” 1893. évi kiadás, I. kötet, 23. oldal.), tudjuk pedig, hogy e vár regebeli megtámadása, ostroma is a Szép Helenáért, azaz Tündér Ilonáért, ahogy népünk még nevezi: Tündér-Szép Elonáért, történt. Tudjuk pedig, hogy a finnben ma is tüttere = leány, szűz. És íme: ha az Eget boltozatként,774azaz üreges valamiként, és tehát kupola, azaz nőiségként, képzeljük, aminthogy őseink ilyennek, de csak költőileg, képzelték is, akkor érteni fogjuk, hogy népünk miért nevezi az Ég forgási központjában levő Kis Göncöl csillagképet ma is „Tündérasszony Palotájá"-nak. Ma e pont nincsen pontosan a fejünk fölött hanem némileg Északra, de amikor ezen Északi Sark még hazánk területén volt, akkor az égbolt legmagasabb pontját is valóban a Kis Göncöl és az ennek egyik Csillagát képező Sarkcsillag jelezte volt. És láttuk, hogy az Ilon név bár élet-anya értelmű is de látjuk hogy ugyane névnek egyúttal tűnő, múló, illanó értelme is van, hogy tehát légies valamit is jelent. Úgyhogy a „Luftschloss" azaz légvár fogalom eredetét is ebben, illetve a csillogó szűzüveggel födött hupolagokban, valamint mind az itt elmondott költői szépségeként is a mi őseink fennkölt eszmevilágában kell fölismernünk. Mind ami hogy mennyire igaz, effelől minden kétséget eloszlató tény az, hogy a finnben ma is ilma = levegő és égbolt, megszemélyesítve: Ilma lég- és élet-istennő, aki tehát a mi Ilonánkkal azonos, továbbá hogy szintén a finnben ilmiö = tünemény, jelenség, helee = fényes, ragyogó (amiből a német hell = világos szó származott, és ami a Helena névvel is azonosul), heilu = leng, inog, hellppo = könnyű. Mind amely szavak viszont a mi levegő, lég, leng, leány, tájszólásos lián, továbbá lebeg, libeg szavainknak csak megfordított kiejtései.
Említettem, hogy nem csak avar törzseinknek voltak olyan váraik amilyenekről itt szó volt, hanem más törzseinknek is, ha többé-kevésbé más-más alakúak is, habár a várnak az avarok életében és mythologiájában volt is legnagyobb szerepe és ezért voltak nálunk a legszebbek is.
Földünk forog, amely szavunk avar szócsoportbeli, ugyanúgy mint a latin verto és a szerb-horvát vrti, amelyek szintén forgást jelentenek. Földünk forgásáról őseinknek tudomása volt, aminthogy vogul rokonnépünk egyik énekében mondva is, hogy a Föld „abroncskerékként forog." Amely tudás nem a vogulok mai elhanyatlott korában keletkezett, hanem egykori magas szellemi ősműveltségünkből származó hagyományként maradott rájuk. Amely forgást azonban nem érezünk, hanem úgy látjuk mintha az egész égbolt tenne minden 24 órában egy teljes körfogást Földünk fölött. Vagyis tehát: az égbolt, a nagy üvegboltozat: forog ! Amit pedig őseink, költészetükben gyönyörűen ki is fejeztek. Láttuk „Török" fejezetünkben, hogy a tur, tor, tür őstörök szónak többek között forgás, keringés értelme is volt sőt van különböző nyelvekben ma is. Láttuk, hogy a regebeli Trója-vár igazi, még el nem görögösített neve is Torja, Turja volt, aminthogy Torja és Torda magyar helységneveink ma is vannak, és amely Torja név egy létezett torjázik, turul = kering, forog szavunkból származott, ugyanúgy mint ahogy például a turul-sas e neve tulajdonképpeni értelme is kering volt. Láttuk azt is, hogy népünk körtáncai tulajdonképpen trója-játékok voltak, amelyeknél a kézenfogva körben táncolók mindig várat jelképeztek (amely „vár" pedig mindig a nőiséget sőt a szüzességet is jelképezte), a játék célja viszont: a kör közepében levő leány (azaz Ilona, Helena) megszerzése volt. A durvább, azaz eldurvult változatokban pedig már nőrablás is jelképeztetett. De, amint láttuk, éppen nálunk magyaroknál, maradtak fönn azon ősibb változatok is, amelyekben a férfihőst jelképező, a körbe hatolni igyekvő személy a leányt csókkal avagy öleléssel váltja magához avagy választja ki: „akit szeret". Mindenesetre: olvassuk tehát át mégegyszer mindazt amit föntebb a „trója játékok"-kal kapcsolatban elmondottam.
A Trója vár neve tehát eredetileg Torja, Turja volt, értelme pedig: forgó, de amiből következik, hogy ugyanennek neve az avaroknál valamely Vár, Várja, Fár, Várda szóalakú név kellett legyen. E regebeli Torja várnak is pedig őseinknél még szintén szűzüveges kupolája is kellett legyen, majd már csak ilyennel bírónak képzeltetett és amely kupola az égboltot jelképezte. Az égbolt pedig: forog ! Ha tehát a kupola az égbolt jelképe volt, akkor e kupolának is valamiképp forognia, forogni képesnek kellett lennie ! És ez valóban forgott is ! Előszöris: a Trója, azaz Torja várat is jelképező táncosok is, egymást kézen fogva, táncukat körben haladva lejtették, másodszor pedig: őseinknek valóban voltak olyan várai is, amelyek hupolaga tényleg forgott. Vagyis: nem csak az égbolt maga, a „Tündérasszony Palotája" (a finneknél Tündérország neve: Turja) forog, hanem annak földi mása, a tündériesen csillogó üvegkupola is. Ezt tehát nem csak azért volt oly könnyű anyagból képezve, mivel a palota magasságában, ennek tetejét képezte s tehát nehéznek lennie nem volt szabad, hanem még azért is, hogy könnyen, valóban foroghasson. Eszünkbe kell jussanak a népmeséinkben számtalanszor emlegetett forgó várak a „Változó Vár", amelyet a Fekete Város vesz körül (régi nyelvünkben a változ igénknek forog értelme is volt, ugyanúgy mint a latin volvo, volvere igének; a Fekete Város pedig a fekete világűrt jelenti, amelyben a Csillagok ugyanúgy fénylenek mint az éjszakában a városok lámpái), valamint a „kakaslábon" (vagy „kacsalábon") forgó várak is. Ami teljes képtelenségnek, amolyan csak mesebeli valaminek látszik. Pedig nem az ! Ha bármily lehetetlenségnek tetszik is az hogy vár foroghasson, és még hozzá kakaslábon ! Azonban népmeséinket tanulmányozva észre vehetjük, hogy az ezekben emlegetett némely képtelennek látszó dolog mögött valóság rejlik, de amely régen feledésbe merülvén, ma senki sem érti. Az alábbiakban is erről meggyőződhetünk.
Bár népmeséink ezen csoda-várakat ma gyakran királyok sőt sárkányok tulajdonának is mondják, az összehasonlítások révén azonban teljes biztonsággal kitűnik, hogy e „forgó vár" eredetileg a tündérkirálynő, vagyis Tündér Ilona — avar nevén Tündér Firuna, még más avar nevein Furusina, Furuzina, Rabsóné — vára volt, már csak azért is mert őseink fölfogása szerint minden vár: nőiség volt. Tündér Ilona Változó Váráról pedig népmeséink még azt is tudják, hogy gyönyörű kert közepén áll, a kertet pedig a Fekete Város veszi körül. Láttuk hogy az avar kagáni palotát is annak kerek kertje, a várkert, avar szóval perk, park, parád (paradisum) környezi, ezt meg az udvari emberek, őrök, még kijjebb a nép lakai, vagyis a város, veszik körül.
Előszöris fölhozom hát Horger Antal egy régi magyar, azaz csángó, meséjéből e sorokat : „Fiam, csináljunk most már egy csinos házat, mert van miből költsünk (ugyanis meggazdagodtak). — És csináltak egy szép házat, amely sarkon forduló volt." Amiből kitűnik, hogy őseinknél sarkon forduló azaz tehát forgó, forgatható ház nem is volt valami csodadolog, hanem jobbmódú embereknél talán nem is ritkaság. Ne feledjük, hogy sarok nem csak a láb sarkát hanem például az ajtó sarkait is jelenti, amely szó a sergés, sürgés = fogás szavunkkal is azonosul. Nemrég (1930. körül) ilyen forgó házat G. Bernhard Shaw író is csináltatott magának, hogy lakószobáját mindig a Nap felé fordíthassa. A megfejtés irányában további útmutatásul szolgálhatnak a mai csillagvizsgáló épületek kupolái, amelyek különböző rendszerű golyóscsapágyakon forgathatók. Ilyen rendszerek egyikét mutatná e rajzon c.
A kagáni palota kupolája forgásához a hajtó erőt adhatta szél is, ha annak egész külsejére úgy kanálszerű lapátokat alkalmaztak ahogy ezt a rajzon a és b vázlat mutatja, de ezenkívül megfordítható, forgatható lehetett a kupola egyszerű emberi erővel is, mivel könnyű volt és pereme golyóscsapágyán könnyen szaladott. Ilyennek azonban csak az olyan forgó kupolát kell képzelnünk amely a maga peremén áll. Ám, ha golyóscsapágyon is, de azért a súrlódás itt mégis sokkal több mint az olyannál amelynek központi oszlopa van, amely az egész kupola súlyát egyetlen ponton viseli s ennélfogva súrlódás is csak egyetlen ponton van. És éppen e szerkezet az amely népmeséink „kakaslábon forgó vár"-a megfejtését adja. De előre kell itt bocsátanom, hogy a központi oszlopon nyugvó kupolának tetején nem lehetett központi ógja, sem pedig padozata közepén oltár nem állhatott, mivel hiszen az oszlop állott itten. Mindamiből aztán még az is következtethető, hogy a peremen nyugvó kupola, habár nőiségi jelkép volt is, de hímelvi népeknél lehetett inkább szokásban, ellenben az oszlopon nyugvó, habár szintén nőiségi jelkép volt is, de az oszlop természetesen a hímséget jelképezte, csakhogy éppen mivel a kupola itt a hímségen, vagyis e fölött volt, ezért az egész ilyen szerkesztmény nőelvi népeknél volt szokásban.
Ilyen szerkezet példáját mutatják azon régi szélmalmok amelyek hatalmas fatörzsön állottak, úgy, hogy az egész kis épület minden benne levővel, molnárral és őrletővel együtt, mintegy függőleges tengelyén állva: foroghatott, illetve így mindig magától a széllel szembe fordult vagyis vitorláit mindig magától a széllel szembe fordította, ami hogy jól működhessenek okvetlenül szükséges is. Az ilyen szélmalmoknak sokszor a mai karácsonyfákéhoz hasonló keresztalakú talpa volt és ez volt azon mesebeli „kakasláb" amelyen a mesebeli vár is forog. Mivel azonban e láb gyakran nem is volt mesterséges hanem valamely nagy fa törzse, amelynek ágai lenyesetvén, a malom arra épült. Ha pedig e fa az úgynevezett tisza-fenyő volt, amelynek gyökerei sohasem hatolnak mélyre, hanem sekélyen terpeszkednek széjjel és ezért a földből ki is látszanak, amiért tehát a malom „lába" óriási kakaslábra valóban nagyon hasonlít, sokkal inkább mint az említett mesterséges láb vagy talp. A mocsári fák gyökérzete pedig azért ilyen, mivel vizenyős területen, hogy nedvességet kaphasson nem kell mélyre hatolnia, viszont hogy szélvihar a fát a lágy talajban meg ne dönthesse, ezért is kell a gyökérzetnek, széles alapot képezve, szerte terpeszkednie. Másrészt mocsárterületek csak lapályokon vannak, ahol a folyóvizek igen lassú folyásúak és így vízhajtotta malmok számára nem alkalmasak. Ezért voltak tehát szélmalmok a lapályokon gyakoriak. Emlékeztethetjük pedig az olvasót arra, hogy éppen a kakasoknak különösen, de a kacsáknak valamint más vízimadaraknak is szokása, gyakran, hosszabb ideig féllábon álldogálni.
Ezen épülettartó tengelyoszlop, azaz sarok, ősi hitregéink szerint aztán közvetlen összefüggésbe hozatott egyrészt a palóc (pelazg) őstörzseink regebeli égigérő, egettartó „világfája"-val, másrészt az ősi kunyhók bizonyos típusa közepén álló, tetőtartó oszlopával, valamint a földbe vájt lakok ki és be, azaz föl és le járó azon kezdetleges létrájával, amely utóbbi csak fiatalabb fatörzs volt és amelynek lecsonkított ágai szolgáltak létrafokokul. Ugyancsak e szélmalomtartó fatörzs adja meg a finn hitregék „szampo"-malma magyarázatát is, valamint az egettartó Atlasz hitregéjét szintén, ami azonban külön tárgyalandó.
Ha pedig egyszerű molnárok, szegényes eszközeikkel, ilyen forgó malomházacskákat építhettek maguknak, akkor elképzelhetjük, hogy mérhetlen kincsekkel rendelkező gazdag és hatalmas fejedelmek avagy fejedelemnők akár párkányváraik tetejére óriási leásott fatörzsre, akár síkföldön álló és ágaitól megfosztott és így elhalasztott hatalmas mocsári fenyő, avagy másfajta nagy fa törzsére, az alábbi rajzokon bemutatott elv szerint, forgatható, egész kastélyt is építtethettek maguknak, könnyű favagy sövényanyagból, amit később, a Rézkor és Bronzkor beálltával, réz, illetve bronzrudakkal, csövekkel is erősíthettek. Hogypedig úgy a párkányosan emelkedő várak mint az ilyen, tengelyen forgó épületek gondolata a lapályokon élő törzseinknél általános szokás kellett legyen, szintén természetes dolog mert itt nagy árvizek mindig igen gyakoriak, másrészt szélmalmokra is mindig szükség volt. (A rajzon 1 és 3.)
Csak az a kérdés, hogy az ilyen „sarkon forduló” vagy „kakasláb”-on forgó kastélyt mi forgathatta ? Népmeséink szerint ugyanis ezek úgy forogtak hogy beléjük hatolni, ha meg nem állottak lehetetlen volt. (A „kakasláb”-at illetőleg itt még azt is meg kell jegyeznem hogy népünk itt-ott az oszlopot ma is „láb”-nak nevezi s például a kőoszlopot is „kőláb”-nak, de hogy a láb szó megfordítása bálvány szavunkat adja s viszont népünk az oszlopot, gerendát bálvány-nak nevezi is; mindami azonban már „Palóc” fejezetünkbe tartozandó dolog.) Igen természetes, hogy ezeket is a szél hajtotta, de hogyan ? Mert hiszen olyan vitorlák, amilyenek a közönséges szélmalmokéi, nem hajthatták, mivel nagyobb épületen e szárnyak oly nagyok kellett volna legyenek, hogy a dolog már ezért is lehetetlen lett volna, eltekintve attól, hogy a vízszintes tengelyről függőleges forgásra átvitel helyet is foglal meg súrlódást is okoz.
Szerintem ezen mesebeli forgó várral mindenesetre összefüggésben van a székely hagyomány „Fergetyűvár”-a is, amiről Jókai is írt. Erre vonatkozó sorai, kivonatosan, a következők: „A Fergetyűvár messze kimagasló hegyfokon áll a Rétyi Nyír kietlen bejárata előtt. A szirtfokot két rohanó hegyipatak veszi körül, a Borosnyó és a Kurta. ... A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza kerek egyszerű, óriásrakású kőfal és azon belül van egy torony, mely ezt egészen betölti. A torony hasonlít a világítótornyokhoz, csakhogy a közepén kiöblösödő mint a korsó s aztán teteje is van. Kerülete hatvan lépés, magassága amilyen egy szál fenyő lehet. Az egész torony fából van, oldalai és teteje rézbádoggal borítva, rikító zöld már a rézrozsdától. Ajtaja vagy kapuja e toronynak sehol sem látszik. Hanem ahol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor ablak éppen mint a mákfőnek. [Lássad a rajzon a 2 számmal jelölt ábrát.] ... S ez a kerek torony éjjel-nappal folyton forog. ... De hát mi forgatja a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.”
Nem tudom Jókai ez adatait honnan vette de valószínű hogy népi szóbeli vagy talán valamely írott hagyományból, mert hiszen a torony ma már nem áll. Leírja ezután még, hogy ez tulajdonképpen őrtorony, amelynek ablakaiból ellenség közeledtére jeleket adtak, éjjel ablakaiban megjelenő világosságokkal, nappal füsttel, mert olyan helyen állott ahol egész Háromszékből látható volt. Kétségtelennek tartom azonban hogy ami forgatta csakis a szél lehetett. Ámde ha olyan vitorlái lettek volna mint a közönséges szélmalmoknak van, úgy ezt a hagyomány is megemlítené s Jókainak sem kellett volna azon töprengenie hogy a tornyot mi forgatta ? Az olyan vitorla amilyen mai szélmalmoké, jól látható, illetve hogy mi hajtja nem lehet kérdés. Viszont azon körülmény, hogy a torony hosszú völgy bejáratánál és magas fokon állott, ez széllel hajtott voltát szintén valószínűvé teszi; egészen bizonyossá teszi pedig ezt az, hogy—amit Jókai is megír — a torony csak ködös időben nem forgott. Mert hiszen köd és szél egymást kizárja. Vagyis tehát a szerkezet az e rajzok szerinti kellett legyen, amelynél a szél a lapátok homorú oldalába erősen belekap és itt nagy nyomást gyakorol, holott a lapátok domború oldaláról lesiklik kétfelé, úgyhogy itt majdnem semmi nyomást sem képes gyakorolni, ami következtében ha bármely irányból fúj is, a szerkezetet mindig hajtja, éspedig az igen gyönge szél is, mivel súrló dás igen kevés van, csak egyetlen ponton. Csak igen erős szélnél kellett arra is számítani hogy ilyenkor az olyan kupola-lakás, amelyet az 1 számú rajz mutat, kissé megdűl. Ilyenkor a legalsó padló érinti a függőleges fatörzset, de a súrlódás itt is majdnem semmivé válik ha kis tengelyeken két-két kerekecske van. (A rajzon c-vel jelölve.) Ilyen forgó kupola előttünk van kicsiben ha közönséges poharat, szádával lefelé, a pohár feneke közepével egyensúlyba, ceruza hegyére helyezünk, amikor is észlelhetjük, hogy az egyetlen pontoni súrlódás folytán a pohár mily könnyen forog.
Az ilyen szerkezet előnye, hogy szélvihar sem árt neki, holott közönséges szélmalom vitorláit letörheti.
EIképzelhető hogy némely avar párkánypalota forgó kupolája is ilyen szerkezetű volt, amikor is alsó peremén nem volt szükség golyóscsapágyra hanem csak kis kerekekre, de amelyek a padozattal csak akkor kerülnek érintkezésbe amikor igen erős szél a kupolát kissé megdűti.
Mindenesetre, mivel az ilyen szerkezetnél nincsenek olyan nagy és messzire látható vitorlák mint a közönséges szélmalmoknál, ennélfogva az ilyen szerkezetnél nagyobb távolságról a forgás nem is látszik, sőt közelebbről is csak a forgás észlelhető de még így sem az hogy tulajdonképpen a forgást mi okozza, hiszen a szerkezet igen csekély szél mellett is forog. Lehetséges tehát, hogy a hagyomány — legalább Jókai szerint — nem mondja meg, illetve feledte, hogy a Fergetyűvárat mi forgatta.
Mivel Jókai említi, hogy a torony oly magas volt mint sudár fenyőfa, ebből következtethető hogy annak függőleges tengelyét valóban nagy fenyőtörzs képezte. De mivel mondja még azt is, hogy a torony tulajdonképpen őrtorony volt, ebből az is következik, hogy csak kiöblösödő része forgott, de fölső, ablakos része nem, mert hiszen különben onnan a táj figyelése nem lett volna lehetséges. Viszont a forgás valamint a középső rész kiöblösödése következtében ostromlétráról az ablakos rész sehogy sem volt elérhető. Ellenben bizonyos hogy volt a toronynak valamilyen ajtaja is, ha ez nem is volt látható. Úgyszintén kétségtelen, hogy volt valamilyen fékező szerkezet is, amely által az őrök a forgást amikor akarták megszüntethették. Érkező számára az őrök azonban csak akkor állították meg és nyitották ki a titkos ajtót, ha az illető tudta a jelszót avagy ismert valamilyen más jelet. Erre vonatkozólag van egy népmesénkben egy igen érdekes indíték: Kakaslábon örökké forgó várban lakik egy király és ennek gyönyörűszép leánya. A mesehős őt feleségül szeretné de a király nem adja. A mesehős szeretne a várba jutni a királykisasszonyhoz de nem ismeri a titkot amellyel a vár megállítható. Utóbb ezt neki valaki megsúgja: A várat egy aranypénzzel kell megdobni; attól megáll. — Aki tudja hogy népmeséinkben mennyi minden értendő jelképesen, azonnal észre veszi, hogy ez is jelképes beszéd, amely azt jelenti, hogy az őröket kell aranypénzzel megvesztegetni, akik tudva hogy hiszen csak a királykisasszonyról van szó, aki a mesehőst talán szintén szereti, magukat arannyal meg is hagyják vesztegetni.
Magától értetődő, hogy a magas fenyő- vagy más nagy fa törzsére épült olyan lakok amilyet a fönti rajzon az 1-el jelezett ábra mutat, síkságokon, ahol árvizek oly gyakoriak, ilyenekkor is biztos menedékek voltak. 1943-ban, Olaszországban láttam egy ilyen, függőleges tengelyen forgó szélmalmot, természetesen már vasból valót, amely villanyos dinamó hajtására szolgált, és amelynek fényképét valamint rajzban, leegyszerűsített, fölülnézetét is ide teszem. Tulajdonosa Cavaliere D'Eramo Davide volt (Rocca di Mezzo presso L'Aquila, Abruzzi.), aki az egészet maga is készítette háza villanyos árammali ellátására. De e szélmalom ezenkívül még a kútból a vizet a házba is szivattyúzta. Csak a rajzon látható hajlított lapátlemezek forogtak, míg a kívül levő hajlítatlanok rögzítettek, mozdulatlanok voltak, céljuk pedig csak az hogy a lapátok homorú oldalára több szelet hajtsanak, domború oldalukról pedig elhárítsák. Világos, hogy ilyen szerkezeteknél, ha a szél bármely irányból fúj is, mindig hajt, és pedig csak a gyönge szél is. D'Eramo úr is alkalmazott pedig túlerős szél esetén önműködően kikapcsoló szerkezetet valamint féket is.
Jól ismerjük a szél irányát jelző és többnyire tornyok tetejére alkalmazott „szélkakas”-t, amely rendesen rézbádogból készült és nagyobb tornyok csúcsán néha méternyi hosszú is volt, függőlegesen álló tengelyen fogott, úgy hogy fejével illetve csőrével mindig arra mutatott amerről a szél fúj. De miért volt ez, különösen nálunk, mindig kakasalakú? Holott akár nyíl vagy zászlóalakúra is készíthető s ilyenre másutt gyakran készül is. Míg nálunk, még ilyen más alakú is, „szélkakas”-nak neveztetik. Világos, hogy csakis ősrégi hagyományból, mert összefüggésben van az ősi „kakaslábon forgó vár”-ral és mert függőleges egy tengelyen áll, úgy ahogy a kakasok sokszor egylábon álldogálni szoktak. Továbbá, amikor a szél iránya változik és a szélkakas fordul, olyankor hangosan csikorog, amire azt mondják hogy a szélkakas (vagy „a rézkakas”) „kukurikul.” Mi több: miként a szélkakas, úgy minden madár, és a kakas is, ha valahol áll mindig fejével fordul szélellen és ha fordul a szél, ő is, miként a szélkakas is, fordul, azért mert különben a szél tollait borzolná, kuszálná. Íme mindebből tehát látjuk, hogy a „szélkakas” kakasalakja mennyire megokolt, holott a más alakúnak ilyen megokolásai nincsenek
Megtudtuk az eddigiekből, hogy őseinknél és főképp tehát az avaroknál, az üvegszerűen csillogó, könnyed kupola, azaz hupolag, a költőileg szintén ilyennek képzelt mennybolt jelképe is volt, valamint láttuk hogy ezen „légvár”, azaz Illonvár, nőiségnek illetve Tündér Ilonának, a Föld és lég istennőjének is jelképe volt, aki a finnek Ilmájával is azonos, a levegő pedig azonos a Földdel mivel ennek csak legkülső rétege. Igy pedig Ilona a tündéries üveghupolaggal ugyanúgy mint a levegőéggel, az égbolttal, is azonosult, de őseinknél mindig csak jelképesen és költőileg. Láttuk azt is, hogy tehát őseinknek nem csak olyan kupolái voltak amelyek peremükkel állottak a földön hanem olyanok is amelyeket közepükön oszlop (fatörzs) tartott és amelyek pereme a földre tehát nem támaszkodott
Az egyiptomiaknál a mennyboltot megszemélyesítő istennő neve Nut volt. Ha pedig őt az egyiptomiak úgy is ábrázolták ahogyan ezt e saját képükön látjuk, azt tartva hogy „lábai Keleten, kezei Nyugaton vannak és őt középen Szet a Földisten tartja”, akkor ebben mi mást láthatunk mint a mi középoszlop (hímség) által tartott hupolagunk (nőiség) valósága és utóbbinak Tündér Ilonát jelképező költői eszméje másolatát, de úgy, hogy ami nálunk még egy létező valóságnak csak költői hasonlata volt, az itt már szószerint véve s ízléstelenül erőltetett elképzeléssé és ábrázolássá válott. Az egyiptomiak összevissza keveredett, zavarosan átvett mythologiájában a tartó oszlopként szerepelő alak ugyan még férfi, de már a gonoszság és sötétség istenségévé Szet-té lett, akiről még az is mondva, hogy a Föld istensége, holott hiszen mi tudjuk, hogy a Föld: nőiség. Ellenben az ily torzan ábrázolt Nut istennő valóban az égboltot, ennek kupoláját kellett jelentse, de így helyesebben félgömbölyű ívként, félgömbölyű buborékként kellett volna ábrázolva lennie, nem pedig szögletesre tördelve, mint az ilyen egyiptomi képeken fordul elő. Ezeken viszont az hogy neki szárny is adva, valószínűleg a légiességet, a szálló levegőt is akarja jelenteni. De előfordul ezen ábrázolatnak olyan változata is amelyen Nut testén Csillagok, hátán pedig a Nap és a Hold vannak. (Lássad például: Mahler Ede: „Ókori Egyiptom.” Budapest, 1909., 155. oldal.)
Bár a következőket már másutt is elmondottam, ismételem itt is, hogy a Nut név is ősnyelvünkből származott és hogy először is azonos a mi nő szavunkkal de még tökéletesebben egyezik a magyarral rokon oromo nyelv nadde, nadden, és niti = nő, asszony, feleség szavakkal. Tudjuk azt is, hogy őseinknél a víz és a nedvesség is nőiségként volt fölfogva. Nut istennőt az egyiptomiak fején tehénszarvakkal, Nappal és vizeskorsóval is szokták volt ábrázolni. A Nap ábrázolása itt csak annyiban okolható meg, hogy a Nap is az ég bolton járónak látszik, de a tehén, amint erről már szó volt, őseinknél a nedvesség jelképe is volt, hogypedig a vizeskorsó is a vizet, nedvességet jelképezte, eléggé világos. A mi ned, nedű (romlottan: nedv) szavunk valamint az említett oromo nadde, niti = nő szavak is azonosulnak a Nut névvel, de azonosul ezzel a német nass = nedves, szó is (a t, d és az sz hangok könnyű váltakozására már sokszor kellett hivatkoznom). A latin-olasz madeo, madido, madidus is = nedves (az n és m könnyű váltakozását már szintén többször említettem), amely utóbbi szavak mad-, med-, mut töve számos nyelvben szintén nő és anya értelmű, de viszont a finn muta és az olasz mota meg = iszap, ami ismét: nedvesség. Úgyhogy ezek szerint világossá válik, hogy Nut istennő nem csupán az égboltot magát személyesítette meg hanem az égbolt felhőzetét és az esőt is. De Nut istennővel az egyiptomiaknál azonosult a hasonló nevű Neit istennő is, aki neve a ned, nedű, nedves szavunkkal, valamint az oromo niti = nő szóval is azonosul. Neitet az egyiptomiak az ősnedvesség (az élet egyik alapeleme) megszemélyesítéseként tisztelték (Lássad: Brugsch Heinrich: „Religion und Mythologie der alten Aegypter.” Leipzig. 1885., 128. oldal.), de ezenkívül még az ős-nőiség és örök szüzesség istennőjeként is. És íme a finnben betűszerint neito = lány, neitsze = szűz, ami viszont egyezik az olasz netto, nitido, latin nitidus = tiszta szóval; azt pedig, hogy szüzesség és tisztaság egymással azonosíttatott, fejtegetnem fölösleges, sőt hozzátehető, hogy miután a harmat is nedvesség de összefüggésbe hozatott az érintetlenséggel, szüzességgel és tisztasággal is, ebből következik, hogy keresve találhatnánk valamely nyelvben nit, tin avagy net, ned szóalakot harmat jelentéssel is.
Hogy Nut mennyire a nedvesség megszemélyesítése is volt, bizonyítja az is, hogy szent állata a béka volt, amiértis őt békafejűnek is szokták volt ábrázolni. Mi pedig már tudjuk hogy őseinknél a béka a nőiségnek sőt az anyaméhnek is jelképe volt, amiértis népünk az anyaméhet békának is nevezi.
Ezen szóban levő párkányvárakról még sok elmondani való van, mivel azonban öreg vagyok, nem tudhatom, jelen művem befejezhetéséhez lesz-e elég életidőm, ezért az itt következőket, időmegtakarítás miatt, nem foglalom úgy folyamatos rendszerbe ahogy kellene, hanem az adatokat, úgy ahogy ezeket találom avagy emlékezetemből is véve, sorolom föl, de hozzátéve következtetéseimet is. Viszont a rendszerbefoglalást, ha én nem, de megtehetendi más, utánam, fölhasználva amit itt elmondok és hozzágyűjtve még igen sok bizonyára létező de általam nem ismert adatot, anyagot, ami fiatalabbnak, az ázsiai nomád eredet zavartkeltő tévtant lerázva, nem lesz nehéz, sem sietnie nem kellend.
Irtam már arról, hogy az avaroknál tűz- és virágkultusz volt de amihez ha kisebb mértékben, de fatisztelet is járult, az adatok szerint főképp a fenyveké. Virág szavunk maga is avar szócsoportbeli, valamint említettem hogy a kert neve az avaroknál perk, park, parád szóalak kellett legyen sőt valószínűleg pert, vert is, mivel a szerb-horvátban ma is, magánhangzókihagyásosan vrt = kert. Föntebb szó volt már arról is, hogy hímelvű őstörzseink szent kertjei főképp szigeten de mindenképpen síkban voltak, míg a nőelvűekéi dombok, hegyek tetején. Mindnyájan ismerjük a bizonyára szumer eredetű regét „Szemirámisz függő kertje”-ről. Természetes tehát hogy e kert nem függött, nem csüngött, hanem hogy e függő szó csak rossz fordítás, hogy ugyanis a latin-olasz pendere, pendio szónak bár van függés értelme is de jelent ezenkívül még hegyoldalt, lejtőt, illetve, népies kifejezésünkkel, kapaszkodót, kaptatót is, vagyis fölfelé emelkedést is, ugyanúgy mint ahogy a német hengen, Hang, Abhang szavaknak is e mindkét értelme van. Amiszerint Szemirámisz kertje nem volt függő, csüngő, hanem dombszerűen emelkedő. Láttuk hogy Szemirámisz azonos Vénusszal, Vénusz pedig szintén a kertek istennője volt, ugyanúgy mint a mi Tündér Ilonánk, aki gyönyörű, csallóközi Aranykertjéről pedig népmeséink szintén oly sokat beszélnek. Szemirámisz kertjéről, avagy kertjeiról, a monda az, hogy ő hegyvidékről származván, amidőn férjhez ment, igen fájlalta, hogy Mezopotámiában hegyek nincsenek, amiértis ura, a hatalmas király, számára magas, mesterséges halmot emeltetett és ezen gyönyörű kertet létesített, hogy nejének mindez hazája halmait pótolja. De szokás ma is hegyoldalakat, hogy művelhetőbbek legyenek, párkányozni — olasz, azaz őstörök, szóval: teraszozni, — mivel enélkül a művelés alá vett hegyoldalról, minden ültetvény nagy kárára, földet, trágyát az esővíz lemos. Ha tehát Szemirámisz regebeli kertjét is ilyennek képzelhetjük, akkor ismét előttünk a párkánypalota képe is, habár lépcsőzetesen emelkedő kert alakjában. Ha pedig ezt csak palotának képzeljük is, üvegkupolával a tetején, akkor is föltételezhetjük, hogy a párkányo kon végig edényekben, cserepekben virágok is lehettek, viszont annál inkább a nagy üvegkupola alatt, amely hiszen valóságos üvegház volt, amelyben a legkényesebb növények is gyönyörűen fejlődhettek és virágozhattak. Úgyhogy ezen avar kupolákat kell a mai üvegházak őseinek tartanunk, az avarokat pedig az üvegház föltalálóinak; ami pedig az avarok virágkultuszával is egyező dolog. De emlékeztetek itt arra, hogy Perzsia műveltségét is ősavar és pártus eredetűnek állítottam, de kiemelem itt még azt is hogy ez ország nem csupán mindig nagy tűztisztelet helye volt, hanem hogy a perzsiai művészet máig is, úgy szőnyegeken, égetett edényben mint épületdíszekben is: csupa-csupa virág. Megjegyezendő: virágokat ma is tűzben égetett piros cserepekben tartunk.
Miután Mezopotámiában hegyek nincsenek de vannak nagy folyók, ezért az óriási párkánytornyokat (ciguratokat) a gyakori árvizek elleni biztos menedékül, valamint élelmiszerkészletek és egyéb értékek biztos megőrző helyeiül is építették volt. Az amerikai National Geographic Magazine című folyóirat 1928. augusztusi és 1930. januári számában C. Leonard Wolley és M.E.L. Mallovan közölnek cikket, ahol a mezopotámiai ásatásokról van szó. Itt elmondva, hogy nem csak a torony tetején de párkányain is voltak kertek. Meg is jegyezhető, hogy párkány szavunk egyezik a perk és park kertet jelentő szavakkal, valamint hozzátehető, hogy az olasz pergola = lugas és veranda indiai (valószínűleg dravida eredetű) varanda szavak is az avar szócsoportba illőek. Úgyhogy mind ez is újból Szemirámisz kertjeit juttatja eszünkbe. Georg Buschan: „Die Sitten der Völker” című műve IV. kötete 22. oldalán írja hogy a karácsonyfa szokása Németországban csak igen későn jött szokásba s hogy még 1684-ben is egy lelkész erről, mint szerinte pogány szokásról, igen elítélőleg ír. Írja Buschan, hogy 1805-ben is még Schleiermacher habár a német karácsonyi szokásokat részletesen leírja, de semmit sem tud karácsonyfáról, ilyenről egy szóval sem emlékezik meg, holott e szokást ma germán eredetűnek tartják és állítják ! A valóság ellenben szerintem az, hogy ez is avar szokás volt, amely a nyelvileg elgermánosított avar maradványok között, a keresztény papság üldözése ellenére is valahol eldugott helyen és titokban tovább élt és, nagy szépsége miatt, csak azután terjedett el amikor pogány avar eredete feledésbe ment és benne a Tűz- és Napisten helyébe Jézus tétetett.
Minden karácsonyfa lényege: fenyőfa, ezen sok égő gyertya, ezenkívül rajta édességek, dió, mogyoró, legtetején pedig többnyire csillag. Nos, mi már tudjuk, hogy az avaroknál nagy növény- és tűzkultusz volt. A sok égő gyertya a tűztisztelettel is összefügg, a fenyő pedig igen jó tüzelőfa lévén, a tűztiszteletben már ezért is szerepelhetett, különösen a gyantásféle, amely a legjobban ég. A fenyő szerb-horvát neve ma is bor, ami a fenyő avar neve lehetett. Említettem, hogy az avaroknál, akik síkságlakók voltak, a tisza-fa fenyőnek volt szerepe. De e bor szó egyezik a boróka-fenyő nevével is, amelynek termése csupa gömbölyű bogyó, bogyóka, azaz avar szóval: boró, boróka. Említve volt a tiszafa vagy tisza-fenyő, más nevén, ternyőfa (mindkét név őstöröknek tekinthető, mivel itt az sz hang is elváltozott r lehet), amelyet tartó középoszlopul alkalmaztak. Ennek termése is gömbölyű bogyó-, azaz tehát boró-alakú. Föntebb is említettem már, hogy a fenyőgallyat nálunk különösen karácsonykor füstölő illatszerül használták, habár leginkább a borókát kedvelték, mivel ennek van, tűzön pörkölve a legkellemesebb illatú füstje. Egyébként azonban használták máskor is, nem csak karácsonykor, avar őstörzseinknél pedig bizonyára a tűztisztelet minden szertartásánál és ez képezte utóbb a keresztény templomi tömjénfüstölés eredetét, a középkori avaroktól átvéve. A füstölésseli illatosítás tűzzel történik, mivel pedig úgy a tűz mint a fenyő (avar szóval valószínűleg bar, bor) az avarok vallásos kultuszában szerepelt, így már ez magában is az egész szokás avar eredetére mutat. A fenyvek e kellemes illatát gyantájuk okozza, amiért is a különböző gyantákat magukat is használták füstölő illatszerül, de természetesen nem csakis fenyőfélékét, valamint használták így más növények zöldjét, termését is, szárítottan is. Az őskori gyanta borostyán nevében is az avar bor szóra ismerhetünk, ugyanúgy mint a német Bernstein = borostyánkő szóban is. Ha e szavunk -styán része a németből újabban véve is át, de a Bern- rész bizonyosan valamely északi ősnépünktől származó és a bar, bor szóval azonos, amelynek baron, boron, beren kiejtése is létezhetett. Viszont a török — talán perzsa eredetű — keribar, kelibar = borostyánkő nem mostani hanem őskori fenyvek megkövesedett gyantája, de hogy ez nem más mint megkövesült gyanta, ezt úgy őseink mint a régi görögök és rómaiak is igen jól tudták.
Továbbá az ágain égő gyertyákkal ragyogó karácsonyfa az avaroknál ugyanúgy az Eget jelképezte mint a tulajdonképpeni magyaroknál a sokágú szarvai hegyein égő gyertyákkal, azaz Csillagokkal, ragyogó Csodaszarvas, ami azonban egyáltalán nem kell azt jelentse, hogy az avarok a Csodaszarvast is ne ismerték volna. Ámde a Csodaszarvas agancsa között ott van a Nap is, a karácsonyfa tetején viszont egy csillag. Mivel azonban őseink a Napot így is szokták volt ábrázolni, ami népművészetünkből máig is kitűnik, akkor ez a kereszténységben könnyen változhatott csillaggá és alakíttatott azután, bibliai alapon, a vezérlő Csillaggá, ami annyival is könnyebben történhetett, hogy hiszen a Csodaszarvas is vezérelő állatként szerepelt, sőt ezenkívül a Karácson őseinknél a Napisten születését jelentette, ugyanúgy mint a kereszténységben Krisztusét. Arról is írtam már pedig, miszerint őseink azt is igen jól tudták, hogy a Nap csak a végtelenség egyik Csillaga. További egyezés még az is, hogy a karácsonyfára is szoktak akasztani édességeket, diót mogyorót valamint hogy Karácsony éje ajándékozás ideje is. De ugyanígy a mi, Karácsony éjjén (amely régen nálunk egyúttal a téli napforduló s Újév éje is volt) a megjelenő csodaszarvasálarcos ember agancsain is édességek, dió, mogyoró is csüngöttek, valamint ekkor ajándékosztás ideje is volt, amiről úgy dunántúli mint erdélyi regös énekeink is szólanak, sőt Erdélyben még rőt (= sült) ökörről és szintén dióról, mogyoróról, kolbászról is van szó.
Mivel a boróka fenyő neve Erdélyben szemere, szömörke, ebből következtethető, hogy neve a szemere törzseknél, annak ellenére is hogy bogyói gömbölyűek, mégis ez volt, amely névből azután a szerb-horvát szmreka = boróka is származott, habár már szlávos magánhangzókihagyásosan. Ami pedig bogyói gömbölyűségét illeti: megjegyezhető, hogy a gyöngy is gömbölyű, orosz neve mégis szemere szóval zsemcsuk, ami szemcse szavunknak felel meg. Igen sokszor kellett már hivatkoznom az sz-t, d hangváltozásra, valamint említettem, hogy az arab temr, illetve temer = datolya szó a mi szemere szavunk egyik megfelelője. Új-Zélandban terem egy dammara nevű fenyőfaj, amely gyantát oly nagy mennyiségben fejleszt, hogy ez ágairól csapokban függ, törzsén és gyökerein pedig néha 10 kilós tömegeket is találnak, amit szednek, mivel belőle kopál-lakk készül.
A bodza-fa ágai belül üresek, tehát csőszerűek, amiértis belőle mindenféle fúvóhangszer mint síp, furulya, tilinkó valamint dudasíp is készült. A bodza latin neve sambucus, olaszul sambuco, amely szóban a szem vagy szam szavunk mb-s kiejtésű alakjára ismerünk, amely már átmenetet képez a besenyő zab, megfordítva búza szavunkhoz. Hogy a bodza ezen szamb kezdetű neve is apró gömböcskét jelentett, bizonyítja nem csak az, hogy a bodza termése csupa apró gömböcske, hanem még az is, hogy magyarul neve még borza is; tudjuk pedig hogy nyelvünkben boró, boróka, bere, bertő, bors, borsó is mind apró gömböcskét jelentő szavak. Ámde a magyarban, különösen a székelységnél a duda neve még csampolya is, a tilinkóé pedig csimpolya is (Herman Ottó: „A magyar pásztorok szókincse” és Ballagi: „A magyar nyelv szótára)”, amely szavaink viszont tökéletesen egyeznek az olasz zampogna (camponnya) = duda, szóval. Csakhogy ugyanilyen tökéletesen egyeznek még az olasz zampa (campa) = lábszár, de főképp állati, bár emberi is. Ez utóbbi olasz szó meg teljesen azonos a magyar comb szóval. Igaz ugyan hogy irodalmi nyelvünk ezt ma a láb térden fölüli részére használja, de tévesen, mert a székelyeknél ezt kizárólag a lábszárra vagyis a térden alul bokáig érő részre hallottam használni, aminthogy Ballagi is ezt, 1873-ban, még így értelmezi de megjegyezve, hogy főképp a lábszár vastagabb részét jelenti, amit tehát az ottani kettős izom miatt lábikra néven nevezünk így (iker = kettős; törökül iki = kettő). Mi tehát ezen campolya, csimpolya, zampogna (camponnya) zampa (campa) és comb = fúvóhangszer és lábszár értelmű szavak ily egyezése oka ? A megfejtés az, hogy régen síp, különösen duda-síp is készült állati sőt emberi lábszárcsontból is (a vastagabbikból) amiértis e csontot úgy állatoknál mint embernél sípcsont-nak nevezzük, aminthogy a latinban is tibia jelenti úgy e vastagabbik lábszárcsontot (a vékonyabb: fibula) valamint sípot is. Tökéletesen egyezik a mondottakkal még az, hogy magyarul a madarak lába azon részét nevezzük ma is comb-nak, amely megfelel a lábszárunknak de amely részt népiesen még cubák, copák néven is nevezünk. Comb szavunk tehát úgy hangtanilag mint jelentésileg tökéletesen azonos az olasz zampa (campa) szóval.
De mehetünk még tovább: Olaszul zompare, zompo = ugrani, ugrás (compáre, compo), de a szanszkritban is dzsamp = ugrás. Márpedig hiszen lábainkkal ugrunk, amiértis az olaszban gamba = láb, de az indiai lota-maga nyelvben is csompo = láb. (Pongrácz Sándor: „A magyarság keletkezése és őshazája.” Bp. 1901., 408. old.) Továbbá csámpás-nak, csámpa ember-nek nevezzük az olyat, aki, irodalmilag: „iksz-lábú”, vagyis akinek térdei össze, combjai, olaszul zampa-i, föltűnően kifelé állanak, amiértis kifelé combozva, csámpázva, olaszul zampa-zva, jár. De mind ennek megfelel még az olasz zoppo és zoppicare (coppo, coppiare) = sánta, sántítani, amely szavakból az m hang ugyanúgy hiányozik mint a mi cubák és copák szavainkból. De hiszen a csámpa és sánta szavunkat is, annak ellenére is, hogy a p és t egymásnak nem rokona, a hasonlóság és értelemrokonság miatt, mégis egymásmellé kell sorolnunk. Magyarul zsámba is = sánta. (Ballagi) Viszont az is kétségtelen hogy úgy sánta mint csontorag (utóbbi = csonka) szavunk is a csont szavunkra vezetendő vissza. Sőt, ha a t hang helyett k hangot ejtünk, akkor meg a csonk és csonka szavainkat kapjuk, amely utóbbi kettővel közvetlen azonosul a csánk szavunk, amely pedig ismét a lábszárat jelenti. Közönséges népi szólás pedig: „Szedi a csánkjait” = menekül, elszalad, elinal mert fél valamitől. Ámde itt meg valósággal csodálatos az egyezés az olasszal: cianca (csánka) = lábszár és dar cianca = félelem miatt elszaladni. (Lássad Ballagi: „A magyar nyelv szótára” és Nicola Zingarelli: „Vocabolario della lingua italiana.” Bologna, 1941.) Ezek után azonban nem kételkedhetünk abban sem, hogy a német Schenkel és Schinken (senkel, sinken) = comb és sonka, valamint a szerb-horvát sunka = sonka szavak is ősnyelvünkből származtak, éspedig a csánk, csonk, csonka és sonka szavainkból. Viszont az is kétségtelenné válik, miszerint az olasz zampogna, zampa és zompare szavak a comb és csompolya szavainkra, illetve valamely igen régen, bizonyára még a római kor előtt Itáliában élt őstörzsünk nyelvére, vezetendők vissza.
A föntiekhez tehető még a francia jambe (zsamb) = láb és az evvel azonos jambon (zsambón) = sonka szó, amelyek azonban a mi comb szavunkkal is egyeznek; a sonka pedig valóban: comb, habár már térden fölüli. Ha pedig számításba vesszük, hogy a sziszegő hangok sokszor k, majd g hangra is változnak, akkor az említett olasz gamba = láb szó idetartozó voltát is természetesnek tarthatjuk.
Visszatérve mégegyszer a karácsonyfára, fölhozom a Kalevalából a következőket, amelyek világosan utalnak a karácsonyfák csúcsára tűzni szokott csillagra valamint igazolják a sejtelmem, miszerint e csillag helyett valamikor a Nap szerepelt. Barna Ferdinánd Kalevala-fordításában, a 49. énekben olvashatjuk e sorokat :
Kovács Holddal készen vala,
A Napot is rnegalkotta,
Azt nagy gonddal fetszállítá.
Szép csinosan felállítá,
Jegeny-fenyőfa csúcsára,
Lucfenyőfa sudarára.
Ugyanezt Vikár Béla fordításában így találjuk :
Kovács képezgeti Holdját,
Kalapál kerek Napocskát,
Emelgeti nagy tüzesen,
Viszi őket szép ügyesen,
Szömörke csúcsára Holdját,
Napját nagy fenyő fölibe.
Barna Ferdinánd fordításában a 10. énekben :
Az agg Väinö haza érve,
Varázslással fát teremte,
Luc fenyőfát, virágcsúcsost,
A sudarát Égbe helyzé,
Felhőkön is átereszté,
Lombját Légbe szétterjeszté
Egek között elszéleszté.
Varázsolgat, énekelget,
Holdvilágot sütni kénytet,
Viráglombján, holdvilág-fényt,
Ágain a Göncölszekért.
Alább következik ugyanez énekben :
Még egy csuda, másik csuda,
Egy virágzó lucfenyőfa,
Virág csúcsa, aranylombja,
Az oszma dűlő aljba',
A sudarán a Hold ragyog,
Ágain a Göncölcsillag.
Ugyanezeket Vikár Béla a következőképp fordította :
Ott az öreg Väjnämöjnen
Csak dalolgat, varázsolgat,
Dall virágtetős fenyűfát,
Virágtetőst, aranylombját.
Tetejét az Égig tólja,
Felhők fölé magasztalja,
Lombját szétteríti messzi,
Égen által elszéleszti.
Csak dalolgat, varázsolgat,
Dalla fényeskedő Holdat
Aranytetős fenyőfára
Dalla Göncölt ágbogára.
Még csodább a másik csoda,
A virágtetős fenyűfa,
Virágtetős aranylombos,
Oszmó földje mesgyejénél,
Tetején a Hold tündököl,
Ágain álldogál a Göncöl.
Látjuk e szövegből, hogy itt a regék égigérő fájáról van szó de amelyről itt megmondva, hogy fenyőféle. Díszesnek, aranyosnak sőt virágosnak is mondatik, mivel pedig fenyőnek virága nincsen, ezért csodafának is mondva. Rajta Nap, Hold és a Göncöl. Ez utóbbi alatt az Északi Sarkicsillag értendő, azért mert ezen örökké egyhelyben maradó Csillag az égigérő világfa csúcsával is azonosíttatott, vagyis a világ tengelyével (göncöl = egyhelyben is maradható, önmaga körül forgó tengely). Valószínű azonban, hogy már a finn énekeseknél is feledésbe ment volt, hogy ezen Égigérő Fa egyúttal a világtengely is, aminthogy nincsen tudomásom arról sem, hogy ez a mythologusok előtt ismertes volna. Ezek szerint aztán e csodafa egyúttal a karácsonyfa mythologiai őse is, úgyhogy a mai karácsonyfák tetejére tűzni szokott csillag e fölfogás szerint nem a Nap hanem a Sarkcsillag elhomályosult emlékezete. Ami azért a másik fölfogás 
létezetthetését egyáltalán nem zárja ki, sőt láttuk hogy más-más őstörzsünknél létezett egészen más-más fölfogás is, annyira hogy például ami itt karácsonyfa, az másutt Csodaszarvas volt, amaz tehát Sarkcsillaggal, emez a Hajnalcsillaggal, de amaz is, emez is csak költői elképzelés maradott. Mi már tudjuk, hogy őseink mythologiájukat még nem „hitték" csak gyönyörködtek annak költői szépségeiben és bölcs tanításaiban. A különböző költői szépségű de a természetben lehetetlen dolgok létezőségekkénti elhivése késői szellemi hanyatlás következménye lett. Vagyis: a világ tengelye vagy göncöle s ennek nagy fakénti elképzelése, tetején, a Sarkcsillaggal avagy Nappal (Ixion), is eredetileg csak költői elképzelés volt.
Fiatal koromban Máramaros-megyében is jártam. A Máramarossziget városa környékén levő falvakban, a székely kapukkal teljesen azonos, bár egyszerűbb díszítésű kapukon, a kapufélfa alsó részén, több változatban, láttam ezen itt bemutatott díszt. Kétségtelen hogy ez nem más mint a fenyőfának képzelt égigérő világfa, értelemfeledés következtében már elstilizált ábrázolata, de tetején nem Csillaggal hanem a Nap avar ábrázolásával. Ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy valamikor itt is barkó, azaz avar nép lakott és hogy e dísz még tőle maradott hagyományként. E falvakban az egykori magyar lakosságból már csak kevés maradott meg és ezek magyar beszéde is már romlott volt, a többi, az osztrák uralom és elnyomás miatt már elveszett. Ottjártamkor már oláhok, rutének voltak többségben sőt volt sok lengyel zsidó is, és mindezek a szép, faragásos, oszlopos tornácú magyar házakban laktak. Mivel ugyanis e házak és kapuk némelyike, a bevésett évszámok szerint 200-300 éves volt, eszerint ezeket még magyarok építették.
 Tökéletesen fönnmaradt avar alapjelkép: [kereszt a körben] A kapu régi, de világos, hogy a két kapuszárny újabb asztaloskészítmény. |
A föntebb szóban volt comb, csampolya, zsámba, csámpa, zampogna, zampa (utóbbi kettő olasz) szavak amelyek mind tulajdonképpen láb, lábszár jelentésűek, illetve e jelentésből származtak, teljesen azonosak a finn szampo regebeli csodamalom e nevével, amely névnek és csodamalomnak tudományos megfejtése nincsen sem a finn énekesek ennek magyarázatát adni már nem tudták. A szóazonosság maga még semmit sem jelentene, de mi itt azonnal észre kell vegyük, hogy annak, miszerint a szampo: malomnak mondatik, igen nagy jelentősége van, mert mi tudjuk hogy mind e szavak tulajdonképpeni értelme láb, és hogy voltak régen fatörzsre, mintegy lábra, épült, mindig szélellen forduló szélmalmok is, amely fatörzseknek — mivel az ilyen malmok vízben is bővelkedő síkságokon voltak használatosak — gyökerei óriási kakaslábhoz hasonlóan terpeszkedtek szét, amit hogy őseink valóban kakaslábnak is neveztek, bizonyítja a számtalan népmesénkben emlegetett „kakaslábon forgó vár". Láttuk, hogy a magyar csompolya, olasz zampogna szó a láb térden alóli részét nevezi meg, ugyanúgy mint comb szavunk is, ha ugyanis ezt helyesen használjuk, úgy mint népünk ma is, a láb térden alóli része neveként. Úgyszintén láttuk hogy a csampolya és zampogna = duda hangszer neve onnan származik, hogy sípja régen állati vagy emberi sípcsontból is készült, habár készült a csőszerű bodzafábul is, amiért annál meglepőbb, hogy a bodzafa latin-olasz neve is sambucus, sambuco. Régen tehát léteztek egylábon azaz comb-on, olasz szóval zampa-n vagyis kakaslábra hasonlító fatörzsre épült szélmalmok, azaz szampók (olasz: zampa del gallo = kakasláb), vagyis következtetnünk kell, hogy a szampo szó egy valamikor létezett campó, csámpó, szampó = láb alsó része, szóból kellett származzon. Aminek bizonyítására az elmondottak is elegendők volnának, csakhogy vannak ugyanennek még további bizonyítékai is, amelyek nem csupán meggyőzőek de rendkívül érdekesek is. Láttuk, hogy a vízben bővelkedő síkságokon, amilyen a mi Alföldünk is volt és részben ma is, a fenyők, valamint más fák, gyökerei nem hatolnak mélyen a földbe, hanem tövüknél csak félig is a földben, terpeszkednek szét, mivel a fa a lágy földben így áll szélviharban is eldönthetlenül. Amiértis természetes hogy a fatörzsön forgó szélmalmokat is csak ilyen tövű és gyökerű fatörzsre építették, miután a fa ágait teljesen lenyesték. Ilyen célra mindenesetre a magas, egyenes, erős fenyőfa-, tiszafafélék voltak a legalkalmasabbak. Sőt sejthető, miszerint létezett zsombolya, zsombó, zombor, szambó szóalak, fenyő, tiszafa (taxus) értelemmel, aminthogy Zsombolya és Zombor helységneveink ma is vannak. Emellett szól még az is, hogy a magas világfáról szóló regéjük a tibetieknek is van és ott ezt zampu-nak nevezik, amely szó egyrészt a finn szampo, a magyar comb másrészt az olasz zampa szóval egyezik teljesen. (Ipolyi Arnold: „Magy. mythologia”. II. köt. 78. oldal.)
A Kalevala 10. 39. és 42. énekében említvék a szampo-malom gyökerei, ami tehát minden kétség fölé helyezi azon állításom, hogy szampo valóban: fatörzsre épített malom, és tehát szélmalom, volt. Viszont a kutató tudósokat éppen ez hozta zavarba. Hogy ugyanis a szampo őrlő malom is de gyökerei is vannak ! Ami joggal érthetetlen képtelenségnek tarttatott, de csak azért mert senki sem vette figyelembe a magyar népmesék „kakaslábon forgó palota”-ját avagy „vár”-át, valamint ameddig nem tudjuk, hogy régen síkságokon helyén álló fatörzsre is épült szélmalom. Elmondva pedig a Kalevalában még az is, hogy a szampo gyökerei mily messzire terpeszkednek szét. Mi több a 42. énekben még az is áll, hogy óriási ökröt fognak óriási ekébe s így szántva a szampo gyökereit fölszaggatják, hogy így a szampót helyéből kidönthessék. Világos, hogy csak sekélyen a föld színe alatt terpeszkedő gyökereket lehet ekével fölszántani, míg ha a gyökerek függőlegesen hatolnak vízben szegény föld mélyébe, akkor ezeket akár milyen nagy ekével sem lehet fölszaggatni.
Az pedig hogy a 38. énekben és másutt is, többször említve miszerint a szampo Északon van, Louhi, Észak úrasszonya birtokában, ez is azt jelenti, hogy a regebeli szampo egyúttal azonos a világfával is, hogy a tengelyét képező fa: a világfa is, vagyis a világ tengelye is, amelynek csúcsán van az Északi Sarkcsillag, más fölfogás szerint: ahová delelésekor a Nap emelkedik és ekkor itt egyideig megáll. Lássad a föntebb levő 1. számú ábrát, amely tehát egyúttal az ezen elképzelés szerinti világképet is adja. Úgyhogy itt eszünkbe kell jussanak népmeséink, amelyekben szó van az égigérő fáról avagy világfáról, amelyre a mesehős, vagyis a Nap, azaz Napisten, föl kell kapaszkodjon, ahol útközben mindenféle helyeken, lakokon halad át, míg végre megérkezik Tündér Ilona palotájába, azaz a csillagos Ég legtetején levő, népünk által „Tündérasszony palotája” néven is nevezett Kis Göncöl csillagképéhez, amelynek egyik Csillaga az Északi Sarkcsillag. Lássad például. Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék. „A magas fa gyümölcse.” és „A cseresznyefáról.” Láttuk pedig hogy a Göncöl szó tulajdonképpeni értelme tengely. Láttuk hogy tengely, törzs, oszlop: hímségi jelképek valamint láttuk a föntebbi egyiptomi világképábrázolaton is, hogy az égboltot tartó oszlop: férfi-istenséggé személyesítve meg, míg az égbolt üreges kupolaként képzelve: nőiségként fogva föl. Lássad föntebb azon rajzomat is amelyen mindezt ceruza hegyére borítva s egyensúlyba helyezve, könnyen forgó üvegpohárral hasonlítottam össze. És íme a Kalevala 15. énekében az is mondva, hogy Lemminkäjnen anyja Észak úrasszonyát Louhit így fenyegeti:
Rontom bontom új csűrajtód,
Sarkából kivetem szampód.
Aminek pedig sarka van, mint ajtónak (ajtósarok), az foroghat is, mert hiszen itt sarok szavunk a sergés, sürgés szavunkból származik, ugyanúgy mint a székely sirülő = útkanyarodó, s mint a sörét vagy serét = kis gömböcske, valamint a sirít = csavar, pödör szavaink, amelyek mind fordulást, kerekséget jelentenek.
Miután mind a föntebb már elmondottakat megismertük, magától értetődőnek lehet tartanunk, hogy a görög mythologia Eget tartó Atlasza sem más mint az Eget tartó világfa-oszlop férfikénti megszemélyesítése. Valamint ide kell sorolnunk a germán mythologia Igdrafil égigérő fáját is, amely név megfejtése aligha más mint Ég-tartó-fa, amihez megjegyezhető hogy a szláv = tartani ige még azt is bizonyítja hogy tart igénknek dart kiejtése is létezett.
Megemlítem, hogy a fönt csak jegyzetben fölhozott „A cseresznyefáról” című magyar mesében nem csak annyi mondva, hogy a fa legtetején szép leány lesz a fölérkező mesehős feleségévé, hanem az is hogy ez már az Égben történik. Hozzá teszem: Az égig érő fáról szóló népmeséinkben mindig az is mondva, hogy a fölmászó mesehős, amikor indul: gyermek, avagy igen fiatal és hogy csak mire fölér válik deli ifjúvá. Mivel a mesehős a Nap, ezért ennek értelme az, hogy amikor a Sark még Magyarország területén volt és tehát „egy nap volt egy esztendő” — ahogy népmeséinkben ma is mondva — akkor a láthatáron megjelenő Nap még gyermek, amikor a Delelőre fölér (a zenitre) akkor teljes férfi, amikor onnan leereszkedve, ismét a láthatáron jár, akkor öreg (a Vörös Koldus), a félévig tartó éj legmélyén (Karácsony) meghal, de rögtön ezután újjászületik és ismét fölfelé emelkedik, majd gyermekként a láthatáron megjelenik.
Továbbá, a Kalevalában a szamponak állandó jelzője: tarkatetős, ami a kutató tudósok előtt szintén megokolatlannak látszott. Tény, hogy a finnben kirjo, kirjava = tarka és cifra, de mivel kirkka, kirkasztu meg fényes, ragyogó, megdicsőült értelmű is, ebből kétségtelenné válik, hogy itt a tarkaság tulajdonképpen és eredetileg a csupa Csillaggal díszes, ékes Égre vonatkozott, valamint őseink szűzüveggel borított és az égboltot is jelképező kupoláira is, mert, amint láttuk, van szűzüveg több színben valamint van színejátszó is, de mindamely fényes és ragyogó, csillogó is.
Megjegyezhető, hogy mivel már a finn énekesek maguk sem tudták hogy a szampo csodamalom tulajdonképpen mi és milyen, ezért utóbb olyan sajátságokat is tulajdonítottak neki amelyek nem csak csodálatosak de amelyeknek valóban értelmük sincsen és nem is lehet, de ami a kutató tudósok számára a megfejtést annál lehetetlenebbé tette. Megjegyezem azonban, hogy a megfejtést már a II. világháború alatt Budapesten elveszett kéziratomban ismegírtam volt, amely kéziratot azonban ott sokan olvasták volt és így lehetséges, hogy azóta erről valaki már írt, ha erről nekem nincsen is tudomásom. Megírva mindez 1931. évi 11. számú „Jegyzetek” füzetemben is.
Tény, hogy a fenyő-megjelenésű őskori szigilláriáknak valamint a szintén őskori fenyveknek is, amely növények megkövesedett gyantája a borostyánkő, szintén óriási kakaslábra vagy vízi gázlómadár lábára hasonlító, szétterpeszkedő gyökerű töve volt, azért mert e növények is, mint például az amerikai mocsári fenyő ma is, mind vizenyős lapályokon termettek.
De miért mondatik a szampo még a boldogság malmának is, és a gazdagság, jólét adójának ? Erre vonatkozólag idézem itt a Kalevalából ez alábbi sorokat:
Gyöngyélet van Pohjolában,
Ott a szampo őröl bezzeg,
A tarka tetejű hintál,
Egy nap őröl jóllakásra,
Másnap őröl eladásra,
Harmadikon háztartásra.
Másutt így :
Gyöngyélet van Pohjolában,
Pohjolában van a szampo !
Van mit vetni, mit aratni,
Van tenyészet ott temérdek,
Örökös öröm az élet.
(Pohjola = Északország.)
Az egyszerűbb magyarázat mindenesetre az, hogy a régiek a boldogságot a földműveléssel, gabona, gyümölcs bőségével is azonosították, amiértis például a magyar törzsek Magyar Napistent a földművelés istenségeként Boldog Istennek is nevezték, habár emellett a boldogságot természetesen még a szerelmi és családi boldogsággal, valamint a békével is, összekötötték. Ismeretes azonban, hogy a régiek például Arábia termékenyebb részét, a köves és sivatagos részével ellentétben, Boldog Arábiának nevezték, amint ezt minden régibb térképen írva is láthatjuk. E versekben is a szampót a vetéssel, aratással látjuk összekapcsolva, ami hiszen azért is természetes mert ha van termés, gabona, akkor a malom őröl, jár, ha pedig nincsen és éhség van, akkor áll. De összefügg a boldogság, gazdagság és jólét a szampóval még egészen más okból is, amire vonatkozólag hozom itt Vikár Béla fordításából a Kalevala 43. énekéből a következő sorokat :
Ott a szampo szétzúzódik,
Tarkatetős darablódik.
Szállnak ím a törmelékek,
Szampobeli roppant részek
A csendes vizek ölébe,
Fekete iszap fölibe,
Váltak vizek jószágivá
Ahto népe kincseivé;
Attól fogua rnindétiglen.
Míg aranyos Hold süt ott fönn
El nem fogy a víz vagyona,
Vizi Ahto kincse soha.
Megmaradtak töredéki,
Apróbbacska részi néki
Ott a békés tenger hátán
A térséges tenger árján
Van mit szélnek elringatni
Habnak űzni, hajtogatni.
Szél ezeket elringatja,
Tenger sodra táncoltatja
Ott a békés tenger hátán,
A térséges tenger árján,
Szél a föld felé löködi,
ullám part felé tereli.
Komoly öreg Vä jnä möjnen
Lát ja hogy zúdít a zajlat,
Földre hogy hajít a habzat
Hullám partra hogy rakosgat
Régi szampo részecskéket,
Tarkatetős-töredéket.
Megörül ezen fölötte,
Szóval mondja fölfeleli:
Ebből minden mag ereje,
Örök boldogság eleje,
Ebből szántásunk vetésünk
Növekvésünk minden nemben.
Másutt :
Komoly öreg Vä jnämöjnen
Kimenve a partra itten,
Lel a szampo-részecskékre
Tarkatetős törmelékre
Tenger mellett, part mentiben,
A Finom fehér fövényen.
Vitte a szampó részecskéket,
Tarkatetős törmeléket.
(Ahto a finn mythologiában Neptunnal azonosuló tengeristenség.)
A Kalevala szerint a Vä jnämöjnen hős és Észak úrasszonya között a szampo birtokáért vívott harcok közben a szampo összetörik, darabjai a tengerbe hullanak, Észak úrasszonyának azonban birtokában megmarad annak üres teteje, ami szerintem nem egyéb mint maga az Égbolt (tetején az északi Sarkcsillaggal) amely továbbra is Északon marad, illetve forgási központja ott van.
Szinte el nem bírom hinni, — amint ezt már 1931-ben, 11. számú „Jegyzetek” füzetemben is írom — vagy csak nekem nincsen tudomásom róla, hogy még senki észre ne vette volna, miszerint az énekben emlegetett, a tengerben úszó s a partra kivetett „szampo törmelék” azonos a borostyán-kővel. Hogy a borostyánkő fák gyantájából keletkezett anyag ezt már Arisztotelész is tudta s megírta. Róla ezt a mai tudomány is igen jól tudja s ismeretes, hogy benne sok rovar is található, amely még e gyanta folyékony azaz málló korában került belé s maradott a megkövesedett borostyánkőben meg teljesen sértetlenül mai napig is.
Miután a Kőszénkor feketeszén korabeli régibb fáinak valószínűleg még nem volt gyantája, eszerint a borostyánkő képződési ideje a barnaszén kora volt, illetve ez az akkori ősfenyők bőven málló gyantájából származik, és pedig a tudományos nevén pinus succinifera (gyantafenyő) őskori fenyőfaj gyantájából. A növények gyantafolyása főcélja már azon ősidőkben is a rovarrágás és fúrás elleni védelem volt, vagyis az, hogy ahol a fát valamely rovar támadta, ott a gyanta azonnal folyni kezdve, ez a további rágást, fúrást lehetetlenné tegye, sőt ez gyakran magát a támadó rovart is magába ragasztva, megölte. Természetes azonban, hogy a gyanta a növényt ért bármely más, például szélvihar esetén, ért sérülésekkor is, az akkori, a mostaninál sokkal nedvesebb légkörbeni rothadás, korhadás ellen is, odakeményedve, védte.
A borostyánkövet a régiek nevezték agat, ahat néven is, ami ennek valószínűleg a magyar szócsoportbeli neve volt és egy aga, ege, iga kiejtésű és gömb, gömbölydedség, kerekség, golyó értelmű szóból származott. Mi már tudjuk, hogy nálunk e szóalaknak szem (szemgolyóként fölfogva) valamint kerekség, karika értelme is volt, a borostyánkő pedig a természetben mindig gömbölyded gumókban fordul elő. De tudjuk azt is, hogy ugyane szóalakunknak ég igénkben és Ég főnevünkben fényesség értelme is van, amivel egyező a görög aglosz = fényes szó; a borostyán kőnek pedig egyik tulajdonsága hogy üvegszerűen fényes. Viszont a borostyán e magyar és német Bernstein avar szócsoportbeli neve első bor-, ber- szótagja vonatkozhat úgy annak golyószerű alakjára — mert láttuk hogy bor, boró, bere szóalaknak ilyen jelentése is volt — valamint fényes voltára is, mivel a pür, pír szóalaknak is van fényesség értelme is. Ugyanígy a francia-olasz brillant-brillante és brüller-nek is ragyogás értelme van. De említhető itt vörös, veres, barna és piros szavunk is, azért mert van vörös, barna sőt majdnem piros színű borostyánkő is, habár általánosabb és a legértékesebbnek tartott, az aranysárga színű volt.
A borostyánkő kőrös szócsoportbeli neve a régi germán glasz nevében maradott fen, amely neve azonban Tacitus szerint az észtektől származik. A nevet ő és mások, latinosan glaesum-, glessum-nak (glézum, glésszum) írják, valószínűleg már germánoktól, magánhangzókihagyásosan átvéve, holott eredeti észt neve bizonyosan még galáz, geléz volt. Világos, hogy e szóból származott a mai német Glas (gláz) = üveg szó is, mert habár van homályos borostyánkő is de a legtöbb és legértékesebb a teljesen üvegtisztán átlátszó, fényes és aranysárga színű volt. Miután azonban van ilyen átlátszó s emellett színtelen borostyánkő is, eszerint kétségtelen, hogy e név közvetlen összefügg a latin glacies, gelu, gelidus = jég és fagy, hideg értelmű szavakkal is, ezek viszont a magyar hűl, finn külme és német kühl (kűl), szintén hidegség értelműekkel.
Egész Kelet-Poroszország valamint Svédország nagyrészt még a rómaiak idejében is finnugor azaz tehát fajunkbeli lakosságú volt, vagyis észt, finn, lív, lapp és más őstörzseinkbeli, amelyeket csak utóbb, a nálunknál sokkal harciasabb, vöröshajú északi fajú s Dániából és a dán szigetekről származó ("Kjökkenmöding”-ek) germánság és szlávság igázott le és germánosított nyelvileg el. A rómaiak idejében egész Kelet-Poroszország még Aestia, Estia néven neveztetett (Lássad: Spamer: „Weltgeschichte.” Térkép.) Tacitus szerint is a borostyánkő a Mare Suevicum (Svéd Tenger) déli partjairól származik. Ez a mai Keleti-Tenger (Ost-See). Sejthető, hogy a suev név is valamely besenyő őstörzsünk, valószínűleg a már szóban volt szabír, egyik neve volt (s-v), amelyet az ott úrrá lett germánok a maguk nevéül is, csak átvettek, bár lehetséges, hogy e név tulajdonképpeni értelme víz, tenger volt, aminthogy a németben ma is See (szé), az angolban sea (szí) = tó és tenger, amivel azonos a török szú = víz; aminek nyoma megvan a magyarban is a szejke = pocsolya szóban, és amely szé szónak pontos őspalóc párhuzama a lé szavunk. A borostyánkő latin neve succinum (szuccinum) amely szó a succus (szukkusz) = lé szóra vezetendő vissza, ez pedig a török szú = víz szóra. Ellenben a borostyánkő említett gláz, glíz de helyesebben galáz, geléz neve, amellett hogy azonosul a görög kűlosz = lé szóval, az olasz cola = folyik, csorog és colla (kóla, kolla) = enyv szóval, ugyanígy azonosul magyar golyó, galacsin, golyva stb. szavakkal is, mert, amint már említettük, a borostyánkő a természetben mindig gömbölyded gumókban, galacs-okban fordul elő, de mind amely szavak valamely kiejtése ősnyelvünkben fény, ragyogás értelmű is kellett legyen, mivel a borostyánkő is üvegszerűen fényes, és amely föltevést igazol a német Glanz = fényesség, görög glaukosz = fényes, csillogó. De fölhozandó itt az orosz glazá = szem, azért mert a szemgolyó is fényes és csillogó valami. A gyanta enyvszerűen ragadós. A „gumi arabicum” is: gyanta.
A borostyánkő fő lelőhelye ma is Kelet-Poroszország, azaz régi Észtország volt, habár újabban már nem csak a tengerből szedték hanem bányászták is, aminthogy található volt a földben Magyarországon is, ami tehát azt jelenti, hogy valamikor az Alföld helyén volt tengerben is úszott, partjaira kivetve, mindenféle növényi anyag, giz-gaz, uszadék között hevert, ugyanúgy mint ahogy korunkban Északon is a tenger fenekéről a víz mossa föl, amiután a borostyán, mivel fajsúlya a vízénél valamivel kisebb, a felszínre kerül, a szél és hullámzás által hajtva, a partra vetődik mindenféle tengeri uszadékkal, moszattal vegyesen, amely közül kikeresgélve szedegetik. Újabban aztán már hajóról merítőhálóval is meregették, valamint nehéz vasgereblyékkel a nem nagyon mély helyeken kaparták az iszapos feneket és merítgették ki a fölbukkanó gomolyagokat. Mind amely fáradozás manapság azonban már jóformán megszűnt, mivel a mindenféle műanyagok korában a borostyánkő már értékét veszítette.
A borostyánkő neve azonban mindmáig a Keleti-Tenger ma német nyelvű lakosságánál Strandsegen = parti áldás, fövenyáldás volt (régi magyar föveny, fövend = Strand = homokos vízpart), amely elnevezés kétségtelenül a finn-ugor őslakók nyelvéből vett fordítás. A borostyánkővel ugyanis már a Kőkorszak óta mindig nagy kereskedés folyt, úgyhogy az lejutott nem csak Európa minden részébe, hanem a Földközi Tenger partjain Ázsiába s Afrikába is, mindig főképp ékszerként és leginkább gyöngyökké alakítva, nyakékként. Mykénéi sírokban is találták, de ugyanúgy régi magyarországi sírokban is. Különösen föníciai hajós kereskedők szállították mindenfelé. Mivel tehát nagy értéke volt, ezért azon őslakosság amelynek hazája tengerpartján ez található volt, szedéséből, eladásából és tehát hasznából, gazdagságban, jólétben és tehát boldogságban élt. Innen tehát a „parti áldás” elnevezés, mintegy párhuzamául annak, hogy békés földművelő népek, és így magyar népünk ma is, a gabonatermést, gyümölcstermést is áldás-nak nevezi. Valamint innen az is hogy a Kalevala a szampót nem csupán az őrlött gabona alapján nevezi a boldogság malmának, hanem azért is mert az ősök igen jól tudták hogy a borostyánkő őskori fenyőfák gyantája, mert a malmaik tengelyoszlopa, épülettartó tengelye is hatalmas szálfenyőfából volt képezve (német: Säule = oszlop), amelyet költőileg a világ tengelyével, égbolt tartó oszlopával hasonlították össze, azt is égigérő fenyőfának képzelve, amelytől tehát a borostyánkő származna.
Ballagi szótárában galáz = folyam partján összehányódott mindenféle giz-gaz. Ebből követketethető, hogy e szó nyelvünkben azon ősidőkből maradott meg, amelyekben az Alföldi Tenger partján a kihányódott giz-gaz közül még szedhető volt az igazi galáz, vagyis a borostyánkő, de ez eltűnvén, a szó a kihányódó giz-gaz neveként maradott meg, maga a borostyánkő aközött volta pedig feledésbe menvén.
A Meyers Lexikon „Bernstein” cikkében olvashatjuk még a következőket: A borostyánt a nép régen szabadon szedhette, később azonban a bejött első hittérítők, a keresztény püspökök és a Német Lovagrend ezt maguknak foglalták le, illetve a népet kötelezték a borostyánkő beszolgáltatására, vagyis ebből most már ők gazdagodtak, a békés földművelő, halászó de most már leigázott és kifosztott nép pedig szegénységbe jutott, de meg lett keresztelve, nyelvileg elgermánosítva, ahol lázadott, fegyverrel leverve, ahol meg sorsába törődött: túlvilági lelkiüdvösséggel, mennyei boldogsággal vigasztalva. Ha mindezt a Lexikon nem is mondja el szószerint így, de szövegéből mindez mégis kitűnik. Irja még: Később úgynevezett „Bernsteingerichte”-k, azaz „borostyánkőbíróságok” létesíttettek, a lakosság pedig „borostyánkőesküt” kellett tegyen, amivel magát a beszolgáltatásra kötelezte s természetesen kegyetlen büntetést kapott ha rábizonyult hogy borostyánkövet rejtegetett, be nem szolgáltatott. Írja még a Lexikon: E fáradságos és megerőltető munkájáért (hajóról gereblyézés és meregetés) cserébe csak a téli élelemül szolgáló hal szárításához szükséges sót kapta. Hozzá tehető: Holott azelőtt e sót a nép maga szerezhette be akár a tengerből, akár bányászva, akár borostyánnal cserekereskedve. Most azonban a püspökségek és a lovagok ezt is maguknak foglalták le s a borostyánkőért a népnek csak a halszárításhoz szükségeset adták, de természetesen nem emberségből hanem azért mert ahol télen át a lakosság éhen halt, ott nyáron már nem volt aki a nehéz gereblyézést, meregetést végezze és borostyánkövet beszolgáltasson.
A Lexikon eredeti német szövegéből elég e néhány sort idéznem (1897. évi kiadás); Spáter wurden Bernsteingerichte gegen Unterschlagungen eingesetzt, und die Strandbewohner mussten den Bernsteineid schwören. Sie erhilten als Entschädigung für die anstrengende Arbeit des Schöpfens nur den Salz für ihre Fischereigewerbe.” Irja még: „In den ältesten Zeiten war das Auflesen des ausgeorfenen Bernsteins jedermann erlaubt, erst die Bischöfe erkannten in den Bernstein eine sehr ergiebige Einnahmequelle und ein geeignetes Steierobjekt. Die Deutschen Ritter bieteten den Bernsteinregal in grössten Masstab aus.” Magyarul szószerint: „Később elsikkasztások ellen Borostyánkőbíróságok létesíttettek, a partlakók pedig borostyánkőesküt kellett tegyenek. A merítés fárasztó munkájáért pedig csak a haliparukhoz szükséges sót kapták. A legrégibb időkben a kivetett borostyánt mindenki szabadon szedhette, csak a püspökök ismertek föl ebben igen kiadós jövedelemforrást és alkalmas adóalapot. A Német Lovagok a borostyánkő-királyi haszonjogot a legnagyobb mértékben kihasználták.”