Török
folytatás
Láttuk, hogy török szócsoportunkban a hímséget jelentő szavakban u vagy o, a nőiséget jelentőkben pedig a vagy e magánhangzó áll, kivéve természetesen csak a késői időkbeli zavarokat, valamint azon némely esetet is, amelyben, hogy u vagy o magánhangzós szó is nőiségi jelentésűvé legyen, ez a nőiségi -an, -en, -enna, -anna végzést kapta, mint például a Turán, avagy Tezán, névben, de amely kettő közül az utóbbi már amúgy is e magánhangzós. Láttuk azt is, hogy e török szócsoportunkban a nőiséget és földet megnevező magyar és finn szavak, például a magyar tér, rét, terb, terület és a finn ter vagy tár, földet és nőt jelentő, továbbá a latin terra, terrenum, szintén földet jelentő szavaknak lágyult l-es kiejtésű megfelelői is vannak, amilyenek a magyar telep, telek, talab, talp, és a latin tellus = föld és Tellus = Földistennő, de mint amely szavak még laposságot is jelentenek; a lap pedig, amint mi már tudjuk, őseinknél nőiségként volt fölfogva. Ilyen szintén l-es kiejtésű őstörök szócsoportunkbeli szavakra ismerünk még az alább elmondandókban is:
Horger Antal a „Magyar szavak története.” (Budapest, 1924.) című művében a magyar lidérc, más változataiban lidvérc, lodovérc, ludvérc szavakat, szinte hihetetlen logikátlansággal a görög nykopterosz, azaz nükopterosz = denevér szóból származtatja, holott először is e görög szótól e magyar szavaink hangtanilag óriási távolságban vannak, másrészt néphitünkben a lidérc sohasem denevér hanem tojásból kikelő madár, tyúk avagy kakas. Lehetetlen pedig, hogy Horger, nyelvész létére, ne tudta volna hogy hiszen a magyar lidérc, lidvérc, lodovérc, ludvérc szavakkal tökéletesen egyező s madárjelentésű szavak a finn lindu, lintu, lapp lodde = madár, továbbá a vogul lund, az osztják lont = lúd, mintamely szavaknak épen a magyar lúd szó is megfelel, de amely a ludvérc szóban is benne.
Aki a magyarság ősnép voltát vitatom, ez állításom kedvéért oly erőltetett szószármaztatást, illetve egymástól oly távol eső s egyúttal még meglehetősen eltérő jelentésű szavakat egymással azonosítani nem mernék. Vagyis: a tulajdonképpen szász nemzetiségű Horger Antal e szószármaztatása annak egy jellegzetes példája, hogy az „ázsiai, műveletlen nomádság” elmélete alapján, avagy ez elmélet megmentése kedvéért, bármely magyar szót, ha akármily okszerűtlenül is és akármilyen világos, de elhallgatott, adatok ellenére is, miképpen lehet mindenáron valamely más nyelvből átvettnek állítani, anélkül hogy ez ellen ma már valaki akarna vagy merne fölszólalni.
De mi vegyük itt e lidérc, lodoverc, ludvérc kérdést behatóbban is szemügyre :
Ha mindezen említett magyar és finn-ugor szavak madarat jelentenek és viszont a finn lehte = levél, falevél, lattea, littea = lapos, lente = röpül, littele = lebeg, libeg, akkor ez arra kényszerít gondolnunk, hogy e szavak először is lapos valamint, lapot jelentenek, másrészt szárnyat is, mivel a szárny hiszen lap és lapos és lebegő, lebegésre, repülésre alkalmas valami s így tehát a madárral magátólértetődőleg van összefüggésben, másrészt pedig a mi őstörök tál, tal, tel (taliga, tálszekér, tallér, tálgyér, dollár, Teller) laposság jelentésű szavainknak az említett lat-, let-, lit- szóalakok csak megfordított kiejtései. Itt is pedig a nőiségi a és e magánhangzók vannak jelen, az i-t kivéve, amely valószínűleg semleges. A lap viszont nőiségi jelkép volt. Eszünkbe kell tehát itt jusson a német Latte = léc, keskeny deszka, a Lattich = saláta és az olasz latifoglio = bizonyos igen széles levelű fűfélét jelentő szó is. Mind e szavak közül tehát a finn littele = lebeg, libeg szó mutat rá a szláv leti = repül szó ősnyelvünkbőli eredetére is.
Néphitünk szerint a lidérc a boszorkányok társa szokott lenni s ezeknek egyúttal szeretője is, ami szerint tehát eredetileg csakis hím, illetve hím-madár lehetett. A mai néphit szerint a lúdtojást a boszorkányok testük melegével hónuk alatt — eredetileg természetesen ölükben („Ethnographia”, 1918. évfoly. 219. oldal) — melengetik, és ebből kel ki a lidérc. Jelentkezik azonban a lidérc, ludvérc magától is, különösen pedig olyan fiatal asszonyokat szokott kísérteni akiknek öreg férjük van, akik után vágyat érez, cserébe pedig aranyat, kincseket hord nekik. Nyelvünkben, tudjuk, a ledér szó buját, szerelmeskedőt, de főképp nőre vonatkoztatva, jelent. E szó is tisztán török szócsoportbeli s azonnal a görög rege Léda-ját juttatja eszünkbe, aki szintén madárral, mégpedig hattyúval, szerelmeskedik, a hattyú pedig a lúdra hasonlító vízi madár, úgyhogy föltételezhető miszerint a hattyú is neveztetett ősnyelvünkben lud-nak, de mindenesete csak az őstörök szócsoportban, éspedig bizonyára csak a hím, míg nősténye led, léd, lend, lad alakú szóval kellett neveztessen. Valamint a ludvérc, lodovérc szó első szótagja határozottan hímségi jelentésű de ugyane szóban hímségi a -vérc is, mert a magyarban, törökben sőt a latinban is meglévő er, vir, fér, férc avagy férj szóalak szintén hímségi; hímet, férfit jelentő. Amivel ellentétben a Léda és a rómaiaknál Lédával azonos Latona névben az első szótag e és a magánhangzója nőiséget jelent, ugyanúgy mint az -ona rész is, amelynek értelme: nő, anya. Kiemelendő, hogy régi nyelvünkben fércel igénk mai varr, tűzdel értelmén kívül még „hím kacsa a nőstényt meghágja” értelemmel is bírt (Ballagi), a férfi nemző cselekvése pedig tűzdeléshez is hasonlítható, amiszerint tehát a vir, férj és a férc szavak egymássali összefüggése éppen olyan kétségtelenné válik, mint az, hogy a lidérc, ludvérc, lodovérc szavak értelme madár-hím, azaz hím-madár kellett legyen, épen úgy mint a Léda vagy Latona névé: nőstény-madár, anya-madár. Kiemelem még azt is, hogy a varr és fércel igéink egymással hangtanilag azonosak, v-r és f-r.
Hogy pedig miért hozatott Léda épen a lúddal azaz hogy a lúdra hasonlító másik vízimadárral a hattyúval kapcsolatba, ennek igen természetes magyarázata élettanilag az, hogy a hattyúnak valóban igen nagy, az emberi hímtaghoz is hasonlítható nemzőszerve van, habár ez, miként más madaraké is, csak közösüléskor mered az állat kloákájából ki.
Mindenesetre nekünk föltűnik a tény, hogy ezen Léda és Lúd (lúd itt = hattyú) rege tehát pontosan azonos párhuzamot képez a föntebb ismertetett kabar Bagoly avagy Buhul és Kübele vagy Kebel regével. Csakhogy újabb időkben, különösen pedig az ősregéinket öröklő, de azok jelképes értelmét már nem tudó árja és sémita népeknél rendesen egymással össze tévesztetett egyrészt az ős Égistenről és az ős Anyagistennőről szóló rege a másrészt a Napistenről és a Föld-, illetve Víz- és Légistennőről szóló regével.
Léda férje, a görög hitrege szerint, tulajdonképpen egy trójai király volt, a hattyú képében azonban nála Zeusz, a görögök főistene jelent meg. Felötlően egyezik ez még a mi Emesemondánkkal is (eme, emse, emő, régibb nyelvünkben nő, nőstény jelentéssel bírt), amennyiben Emese férje is az öreg Ügek és hogy nála az istenség turul képében jelenik meg, ami után Emese álmot lát, majd nagy dolgokat megindító fiát szüli. Pontosan ugyanezen indítékot találjuk még a bibliai hagyományban is, ahol szintén öreg férj, József, fiatal nő, látomás és ezt követőleg nagy dolgokat megindító fiú születése fordul elő, de ahol a hattyú, vagy turul szerepét galamb, a Szentlélek e jelképe, tölti be. A finn Kalevalában Ilma istennő a tenger színén úszva, a hullámokon ringatódzik (a víz megszemélyesítése). Szüzességét unva, Ukkót, a főistent hívja, aki itt kacsa képében jelenik meg és az istennő térdére teszi le tojását, amelyből azután a Napisten, vagyis Väjnemöjnen, azaz a finnek nemzeti istensége kel ki. Észre kell vennünk, hogy itt különböző ősregék egymássali összezavarodása történt : Hiszen tojást tojó kacsa: nőstény állat, és így nem jelképezhet férfi-istenséget, sem megtermékenyítőként nem szerepelhet. Vagyis itt tehát a madár általi megtermékenyíttetés indítéka van a tojásból kiköltött lidérc indítékával összezavarva. Hogy aztán e zavar már a finn népi rege-énekekben is így megvolt-e, avagy hogy ez csak az énekgyűjtő és a Kalevalát összeszerkesztő Lönnrot hibája, kérdés maradhat. A Kalevalában azután a tenger színén ringó istennő tényleges megtermékenyítőjeként, teljesen okszerűtlenül nem is a hívott és kacsa képében megjelent Ukko szerepel, hanem a szél ! Ami tehát egészen más indíték, de amely itt a helyes. Mi ugyanis, akik ősvallásunk észjárását (ideológiáját) már ismerjük, észre vesszük hogy mivel a szél: mozgás; ez tehát erőny is és így hímség, ami szerint a hímségként fölfogott, anyagtalan szellem azaz lélek jelképe is volt. Ezért nevezi régibb nyelvünk a lelket lehelletnek illetve a szellemet szellet-nek, úgyhogy innen származott azután a német Seele (széle) = lélek szó is. Mind amely dolgok igazolódnak a bibliai hagyomány által is, ahol a galambbal, azaz szálló madárral jelképezett Szent-lélek termékenyíti meg a szüzet, amely Szentlélek egyazonos az Égistennel és akit aztán a megszülető fiú atyjának nevez és aki ezen égi Atya fiaként elismert szerepel is. De igazolja még mindezeket a görög Léda rege is, amelyben Lédát, a lelket, szellemet szintén jelképező szálló, repülő madár, itt hattyú, képében megjelenő égistenség, Zeusz, termékenyíti meg. Ismeretes, hogy a vogulok hitregéiben a Napisten valóban szerepel a magasban szálló Aranylúd képében is, úgyhogy sejthető miszerint a Léda-regében hiba már csak annyiban van, hogy ha a megtermékenyítő az égi, nagy ősistenség, akkor a nő neve egymássalhangzós név vagyis meg Éda kellene legyen, míg ha a név Léda, akkor megtermékenyítőként a Nap, az Aranylúd, illetve Aranyhattyú, kellene szerepeljen. De megsejthetők még a következők is : Ha azonban a görög regében megtermékenyítőként Zeusz, a főisten, szerepel és hogy ezután Léda két tojást hoz világra, amelyekből azután Kasztor és Pollux ikertestvérpár kel ki, ez azt jelenti, hogy itt eredetileg valóban az ősnőiség megszemélyesítőjéről van szó, aki neve, helyesen, Éda volna, s aki aztán a Napisten szüli. Kétségtelen tény mindenesetre, hogy a görög rege Kasztor és Pollux ikertestvérpára a mi ősregénk ikertestvérpárának felel meg vagyis a Nap Magorban és Hunorban való megszemélyesítésének, akik a Napból származó erőny alkotó és romboló hatalmát jelképezik. Sőt megsejthető mindezekből még az is, hogy miért fordul elő az Éva név még Héva alakban is, vagyis egymássalhangzós és kétmássalhangzós alakban is. Ami szerint eredetileg Éva az ősanyag, az ős világköd illetve Tejút megszemélyesítője, vagyis az Éganya vagy Világanya volt, még Héva a Föld és egyúttal a lég és víz megszemélyesítője, vagyis: Emberiség-anya, aki megtermékenyítője a Nap. Mindez így a Bibliából pedig már azért hiányozik mivel a zsidók abszolút hímelvűsége és egyistenvallásúsága miatt nőistenségről már nem volt szabad szó legyen és így az egyetlen Égistenségről sem volt föltételezhető hogy neje, felesége is lehessen, úgyszintén, mivel az embereket nemző Napistenről és Földistennőről sem volt többé szabad szónak lennie, ezért az emberek megalkotójaként is az egyetlen Égisten kellett szerepeltessen.
De föl kell tűnjön nekünk még az is, hogy a Kalevalában Ilma Istennő másik neve Kave, ami a Héva névre hasonlít, illetve ezzel hangtanilag azonos: k-v és h-v. Tény az is, hogy a Kalevalában Ilma-Kove úgy lég- mint vízistennőként is szerepel, ugyanúgy tehát mint a mi Ilonánk (élet-anya). A Kalevala szerint ugyanis Ilma előbb légi istenség és azután a magasságból alászállva a vízre, vagyis a tengerre ereszkedik alá, amelynek színén aztán Vízanya- vagyis Vízistennőként, a hullámokon fekve ringatódzik. Még meglepőbb azonban azon tény, hogy Éva neve nem csak Héva hanem a héber szövegekben meg Khava, Kava alakban is előfordul, ami hiszen a finn Kave névvel még magánhangzójában is egyezik. Amely név a héber hagyomány szerint „életadó”, vagy „életanya” értelemmel bír. Az pedig tény hogy a földi lények életéhez földnek, levegőnek és víznek, mint alapanyagoknak, van szüksége, amiért is Ilona, azaz Életanya, egyúttal Föld-, Lég- és Vízistennő is, de aki megtermékenyítője a Napisten. Ha ellenben e nőistenséget ős-Világanyaként fogjuk föl, akkor megtermékenyítőjeként kétségtelenül az ős-Erőny-istenséget kell fölfognunk.
A finn Kalevala énekeinek megfelelő észt énekekben a madár a tojást nem az Istennő térdére hanem annak ölebe rakja, ami a lidérctojás kiköltése indítékával sokkal inkább egyezik.
A Kalevala éneke szerint Kave a tenger színén ringatódzik és vízanyának is mondatik, de elmondva az énekben utóbb még az is, hogy őt a szél a tengeren hajtja is. Vikár Béla Kalevala-fordításában is az irongál tájszavunkat is használja, amelynek értelme: ide-oda csúszkál de főképp jégen; miután azonban a latin-olasz ire = menni, haladni, errare pedig = bolyongani, tévelyegni, ebből következtetem, hogy Vikár Béla az irongál szót azért használta itt, mivel tudta hogy ennek bolyongás, ide-oda haladás értelme is van. Tény, hogy vogul rokonaink világteremtés-regéiben az mondva, hogy a Föld eleintén a tenger színén, Numitorem Égisten által a tenger fenekéről való homokból teremtett, úszó kicsi sziget volt, amelyet ha más-más szél fújt más-másfelé hajtott és amely csak utóbb növekedett meg annyira, hogy az emberek lakóhelyévé is válott és lett szilárd mozdulatlanná is. Megérthető tehát ez elmondottakból az is, hogy Kave s az úszó sziget, vagyis a Föld, egymással tulajdonképpen azonosak, vagyis hogy Kave lég- és vízistennői minősége mellett még Földistennő is, vagyis hogy ő a Föld maga is, hogy ő a Föld nőbeni költői megszemélyesítése s mint Föld: ő az emberiség édesanyja is, és így tehát Évával, más nevén Khavával is azonos. Mi pedig hiszen tudjuk is, hogy a finnben és az ugor nyelvekben ma = föld, amely szó pedig anya, mama jelentésű is.
De a föntiekkel egyezik a görög-római mondában az, hogy Léto-Latona, miután Zeusz által megtermékenyíttetett (Ismétlem: Hogy Léto-Latona és Léda egymással azonosak, bizonyítja a nevek teljes azonossága, valamint az is, hogy mindkettő megtermékenyítője Zeusz), eleintén egy a tenger színén úszó szigeten telepszik meg, ahol Apolló Napistent és Artemisz Holdistennőt szüli meg (Léda Kasztora és Polluxa helyett). Ezután azonban Poszeidon Tengeristen e szigetet a tenger fenekére állított oszlopokra helyezi s így teszi egyhelyben szilárdan állóvá. De Délosz szigete, amelyen ősidők óta, már görögök előtti őskorban is, Létónak és Apollónak valamint Artemisznek is ősrégi kultuszhelye volt. A Délosz név első szótagja, dél, hiszen szintén őstörök szócsoportbeli szó, bennünket pedig meglephet, hogy ez meg nem más mint a Léda vagy Léto név megfordított kiejtése. Miutánpedig a görögben a délosz szó értelme: világos, a görögök pedig Apollót még Déliosz-nak is nevezték, mindebből kitűnik az is, hogy a nap egyik őstörök neve Dél, Deli is kellett legyen. Apollót mindig igen szép arcúnak és délceg termetűnek ábrázolták volt, (Föntebb már említettem, hogy az erdélyi „Szép Isten” szólás egykor kétségtelenül a Napistenre vonatkozott) deli szavunknak szép értelme is van, de Ballagi meg „fényesen öltözött vitéz” értelmét is fölhozza. Tény hogy régen a vitézek, katonák igen szerették, hogy rajtuk mentül több fénylő arany, ezüst, ékkő legyen, valamint hogy sisakjuk, vértezetük, minden fegyverük, mindig fényesen ragyogjon. De ide tartozik dél szavunk is, amely a nap azon időpontját jelenti amelyben a Nap a legmagasabban állván, sugarai függőlegesen esnek a földre, ahol így úgyszólván minden árnyék eltűnik és ezért tehát minden fényárban van. Ezenkívül Dél-nek nevezzük a déltájat is, amit megokol az, hogy tőlünk délre, az egyenlítőn a Nap délben valóban tökéletesen az Ég legmagasabb pontján lévén, így itten a világosság a legteljesebb, és természetesen a legnagyobb hőség is van; dél szavunknak pedig melegség értelme is van. Ezzel ellentétben Észak meg azért a Sötétség Országa, Homályország, népmeséink Jégországa is, mert ott félévig éjszaka van, de ezenkívül a félévig tartó nappal alatt is a Nap alacsonyan maradván, sugarai a földre mindig rézsút esvén, ezért ott a világosság is csekélyebb, de kevés a hő is, amiért ott mindent örök hó és jég borít.
Felötlően utal még arra hogy a Délosz szigeti kultuszhelyet ősrégi időben valamely őstörök törzsünk alapíthatta, az hogy itt, a régi följegyezések szerint Apollónak — azaz tehát Déliosznak — főképp bikákat áldoztak, — azaz tehát őstörök szóval túr-okat, tul-kokat — és hogy az ottani egykori Apolló-templom mellett egy egészen, az ősidők óta áldozott bikák szarvaiból épült hatalmas nagyságú áldozóoltár állott. De ismét meglepő egyezés : Benedek Elek is közli azon népmesénket (címe: „A tülökvár”) amely szerint egy hatalmas királynak egyszer az jutott eszébe hogy mindenféle vára van már: favára, kővára, ezüstvára, aranyvára, csak épen tülökvára nincsen még. Megparancsolta hát, hogy az egész országban aki amennyi tülköt összeszedhet, hozza a tülökvár megépítéséhez.
Nos de honnan ez eszme ? Kétségtelenül onnan, hogy ha ez ritkaság volt is, de létezett valamikor tudomás arról, hogy ilyen várak léteznek, és épen ezért akarta a király, hogy hát ilyen vára is legyen. Úgy a görögöknek mint más népeknek is voltak olyan áldozó dombjaik, amelyek teljesen a századokon át a föláldozott állatok — sőt vérengzőbb természetű népeknél föláldozott emberek — ezrei csontjaiból, koponyáiból és a tűz hamvából voltak fölhalmozódva sőt valószínűleg gondosan rakva is. Tudvalévő, hogy kegyetlenebb indulatú népeknél némely ünnepség alkalmával úgy állatokat mint embereket, különösen hadifoglyokat, egy nap alatt is, százával áldoztak föl. De épülhettek az ilyen csonthalmok tetején valóban csak tisztán tülkökből rakott áldozó oltárok is, viszont lehetséges hogy ez egész domb külső felülete tülkeikkel egymásba akasztott koponyákból rakatott és csak belseje volt a többi csonttal és hamuval kitöltve. Világos, hogy az így készülő mesterséges dombok idővel mind nagyobbra, magasabbra növekedtek, amiért is a tetejükön levő oltárat is folyton magasítani kellett, hogy a magasodó domb teteje be ne lepje, sőt esetleg még kiterjedésében is nagyobbították, ha a domb tetején levő sík teret is nagyobbították, ami mind attól függött hogy az illető nép menynyire szaporodott, hatalomban, gazdagságban mennyire gyarapodott, amitől az áldozatok gyakorisága s kisebb avagy nagyobb száma is függött. Ismeretes a Délosz-szigeti állítólag csupa tülökből álló oltárról szóló azon monda, amely szerint Apolló az orákulum által azon kívánságát közölte volt, hogy oltárát pontosan mégegyszer akkorára nagyobbítsák meg mint amekkora az eddig volt. Az oltár szabályos kockaalakú volt. E kockaalak nagysága pontos kétszeresét kiszámítani azonban igen nehéz mértani föladat, amelyet csak görbék segítségével oldhatni meg. („Déloszi probléma”) A mértanban járatos nem vagyok, de a görbék vajon nem olyanok-e mint az alábbi rajzon c és d ? A szarvak vonala.
Igaz ugyan, hogy vár és áldozó domb egymással nem azonos, közöttük azonban összekötés mégis van. Először is a görögöknek is voltak olyan áldozó dombjaik is amelyek olyan csavarodó alakúan magasodtak mint amilyenekre a mezopotámiai cikurat-tornyok egyrésze is épült, mivel így volt rajtuk állandóan de nem meredeken emelkedő járat, vagyis egyrészt így voltak a legkönnyebben állandóan magasíthatók, mert így volt rájuk bármilyen anyag a legkönnyebben fölszállítható, másrészt így voltak rájuk az áldozatra szánt állatok is a legkönnyebben fölvezethetők. Viszont, amint ezt már említettem, az ilyen tornyok ellenség ellen jól védhetők is voltak, mivel rájuk a följáró keskeny volta miatt egymás mellett csak kevesen támadhattak egyszerre, a fölső járatról pedig a védők a támadókat folyton nyilazhatták és dobálhatták, úgyhogy ezáltal az ilyen csavarodó domb, torony és a vár között kapcsolatot látunk; azt pedig tudjuk, hogy a mezopotámiai cikuratok tetején mindig szentély és áldozóhely is volt.
A fönti rajzon a és b alatt kísérlettem meg rekonstruálni, hogy a déloszi oltár milyenképp alkotott lehetett. Ha ugyanis ez oltárat tülkeikkel kifelé fordított koponyákból képezték, ha annak belseje más csontokkal volt is kitöltve, de az kívülről mégis csupa tülökből képezettnek látszott. Megjegyezhető azonban hogy bizonyára nem csak az oltár külső felületét hanem az egész áldozódomb külső felületét képezték így, koponyákból, míg az egyéb csont és hamu annak belsejét töltötte ki. A fönti rajzon a dolgot azért tüntettem föl sarkasra mivel a följegyezések szerint a déloszi oltár tülkökből képezett de kockaalakú volt, bizonyos azonban az is, hogy régebben úgy az ilyen oltárak, valamint a csavarodó alakú áldozódombok is kerekek voltak és nem négyszögletűek, mivel a kerek, sarkatlan alak egyszerűbb és tehát könnyebben alkotható sőt mintegy magától adódik is.
Említettem föntebb hogy a görög mythologia szerint Léda ikertestvérpárt, Kasztort és Polluxot, hozza a világra, akik Magor és Hunor ikertestvérpárral, azaz tehát a Nap kettős megszemélyesítésével tekinthetők azonosaknak, habár ez rég elhomályosult is. Láttuk hogy Latona is ikertestvérpárt, Apolló Napistent és Földistennő helyett Artemisz Holdistennőt szüli. Amiszerint Léda s a vele azonos Latona is tulajdonképpen az ős Világanya, míg férje az ős Égisten (Zeusz). Eszerint azonban e két nőistenség neve helyesen egymássalhangzós szóalak, vagyis tehát Eda, Ada kellene legyen. Zavar van már a Kalevalában is, mert Kave-ról, bár az mondatik, hogy ő Lég- és Vízistennő, s így tehát Földistennő is, de mondatik az is, hogy ő Väjnemöjnent, azaz a Napistent szülte. Mint az előbbi istennő Kave néven helyesen neveztetik, de mint Väjnemöjnen anyja, azaz tehát mint ősistennő, neve helyesen Ave vagy Ava kellene legyen. Viszont a Bibliában, tudjuk, Éva igazi neve Kava vagy Khavva, Heva alakú volt, igen helyesen, míg ezzel az Éva név csak később lőn összetévesztve. Éva ugyanis csak emberiséganya s így neve kétmássalhangzós kell legyen. Hasonlóképen a finn és magyar Ilma és Ilona vagy Elona név is tulajdonképpen helyesen az ős Világanya neve kellene legyen, ellenben mint Föld- és Emberiséganya helyesen Hilma, Hilona, Helona volt, aminthogy e név a görög Helene névben helyes alakjában fönn is maradott. Meglepő tehát, hogy az okszerűen kikövetkeztetett helyes ősviláganya-név pontosan egyezik a latin-olasz ava = ősanya szóval. De még meglepőbb azon tény, hogy hiszen, amint láttuk, ez ősistennő, valamint férje az ős-hímistenség is, hol hattyúval, hol bagollyal, hol sassal, hol meg galambbal, vagyis tehát madárral jelképeztettek, holott pedig a latinban avis = madár, valamint a latin avus, avo = ősapa, ava pedig, amint mondottuk, = ősanya. De láttuk azt is, hogy miként a Héva vagy Kava, Kave név egymássalhangzós és ősanya jelentésű megfelelője Éva, Ava volt, ugyanúgy a Léto, Léda, Latona név egymássalhangzós és ősanya jelentésű megfelelője meg Éda, Ada kellett legyen. És íme: az északi germánban edda = ősanya; amely szó tehát valamely északi, árjaelőtti finnugor ősnépünk nyelvéből került át a germán hódítók nyelvébe. Ha azonban az edda vagy eda, ada szó ősanya értelmű, akkor ez — amint láttuk is — úgy kellett legyen az eva, ava szóval is. Ámde honnan származik ez utóbbi eva vagy ava szó maga ? Íme : Mi már tudjuk, hogy régibb nyelvünkben az ó = régi, ódon, szavunkból ugyanúgy képződött ó — avas, avult mint ahogy hó szavunkból: hó - havas; tó szavunkból: tó — tavi, tavak; szó szavunkból szó — szavunk, szavak, amikoris a hosszú ó mindig a hanggá változik és utána egy v hang következik, amiszerint azonban, mivel a latinban ó = ősi, igen régi, alapszó nem létezik, kétségtelen hogy tehát a latin avus = ősapa, ava = ősanya, továbbá a latin-olasz avitus-avito, szavak is ősnyelvünkből származóak.
Föltűnő azonban az Éva név azonossága az év = esztendő és öv = kör szavunkkal is; tudjuk pedig hogy az év tulajdonképpen egy kör, vagyis egy körként önmagába visszatérő időtartam, másrészt, hogy egy év Földünknek egy a Nap körül befutott köre, vagyis öve. Márpedig tudjuk azt is, hogy őseinknél a kör, gyűrű: nőiségi jelkép volt. De szó volt már arról is, hogy ősnyelvünkben sok esetben ugyanazon szónak, csekély kiejtésbeli különbséggel, más-más értelme is volt. És íme: az Éva névben megvan tehát az ős, ősi, ősanya értelem, megvan a nőiséget jelentő kör azaz öv értelem, de megvan a föntebb már kimutatott evő, éhező befogadni kívánó, hívó és űr, üreg, üresség, hiány, tehát negativum vagyis eszerint is nőiség értelme is.
Láttuk tehát most itt is az összefüggések szinte végtelen láncolatát, de amelyeket a magyar nyelv, mythologia és néprajz alapul vétele nélkül észrevenni nem lehet, aminthogy e dolgok eddig még észre nem is vétettek. Pedig ennyivel ezen Éva, Léda, Latona, Kave összefüggéskör még távolról sincsen kimerítve. Mert íme :
Török ada = sziget. Mi már tudjuk, hogy ősregéink szerint a Csallóköz szigete „Tündér Ilona szigete” volt, hogy Tündér Ilona az emberiség ősanyjaként szerepelt és így tehát ő Évával is azonosul; láttuk továbbá, hogy ezekszerint a Csallóköz szigete is az emberiség keletkezése helyeül volt tekintve, sőt hogy e sziget, alakjával is a női nemi résszel hasonlítható össze. Továbbá láttuk, hogy a finn és észt hitregében a világkezdő ős nőistenség a hullámokon fekve ring a tenger színén. Láttuk hogy a vogul hitrege szerint az első emberek idejében a Föld még a tenger színén úszó, a szél által hol ide, hol amoda hajtott kicsiny sziget volt, valamint láttuk hogy Léto-Latona a görög hitrege szerint egy a tenger színén úszó szigeten élt eleinte, de amelyet utóbb a tengeristen a tenger fenekére állított oszlopokkal erősített meg mozdulatlanná. Ugyhogy mindezek szerint okszerűen következtethető, hogy Léto-Latona és a finn Kave ezen úszó sziget költői megszemélyesítése is, más szóval: hogy az emberiség első lakhelye szigete és az emberiség ősanya-istennője költőileg ugyanaz. Ez oka tehát annak is, hogy törökül ada = sziget, mert hiszen láttuk hogy az Ada név, ugyanúgy mint az eda vagy edda szó is tulajdonképpen ősanya értelmű volt.
Ámde „úszó sziget”? Amelyet a tenger fenekén álló oszlopok rögzítenek mozdulatlanná !? Mily képtelenségnek látszó gondolatok ! Pedig nem azok, csupán igazi értelmük nem ismeretes, azaz helyesebben szólva: értelmük csak nem általánosan ismert, de igen világosan megmagyarázható :
A nagy mocsarakkal borított tájakon, amilyen hajdan a Csallóköz és a Fertő tó környéke volt és amilyenek a nagy Magyar Alföldön is voltak, ilyen úszó szigetek valóban léteztek. Amiről több leírás is van és amit például Herman Ottó is „A magyar halászat” című könyvében is leír. Mindenféle vízi növény, úszó hínár tömkelegéből képződtek a víz színén, amelyeken törmelékből, szélhordta porból, korhadó mindenféle növényi anyagból vékony földréteg is képződött, amely tömkeleg alatt azonban még ott volt a víz, amelyen az egész úszott. Voltak ilyen szigetek kicsinyek de voltak mérföldnyi átmérőjűek is. Rajtuk nád, sás, bokrok, fák, különösen mocsári fenyőfélék is kezdtek nőlni, vagyis főképp olyanfélék amelyek gyökérzete nem hatol nagyon mélyre hanem messze szétterpeszkedő. A mélyben mindez alatt azonban még mindig ott volt a víz, amelyen az ilyen szigetek úsztak és amelyeket csak sok idő multával nyomta súlyával a mindig vastagodó földréteg oly mélyre hogy végül megfeneklettek. Néha szilárd parttal kerültek érintkezésbe, látszólag azzal össze is nőlve, de erősebb szél, a rajtuk lévő növényzetbe, bokrokba, esetleg fákba, kapva, onnan ismét elszakította és a vízen messzire elvitte, sokszor rajtuklévő állatokkal, emberekkel, halászkunyhókkal is együtt. Vagyis az ilyen szigetek valóban ide-oda bolyongóak voltak. Való igaz az is, hogy az alföldi lakosság az ilyen úszó szigeteket úgy rögzítette meg, — amit Herman szintén leír — hogy sudár fák törzséből való hosszú cölöpökkel verve azokat át, ezek által szögezte a fenékhez és így a mocsarak vízvilágától a maga számára művelhető s lakható területeket hódított. Az ilyen szigetek neve népünk nyelvén láp és ingovány volt.
Az ilyen szigetet leegyszerűsített metszetrajzban úgy ábrázolhatjuk ahogyan azt itt föntebb tüntettem föl.
Ez tehát a Poszeidon által a tenger fenekére állított azon oszlopok oly képtelenségnek látszó gondolata megfejtése, amelyek által ő, a rege szerint Léto úszó szigetét egyhelyre rögzítette volna.
Rendkívül fontos dolog azonban, szempontunkból, azon tényt is megállapítanunk hogy ilyen úszó szigetek tengeren, azaz sós vízen, soha sem keletkezhetnek hanem csak édesvizű mocsarakon, de semmi esetre sem oly tisztavizű, nyílt tengeren amilyen az Égei Tenger, amelyben Délosz szigete, azaz tehát Léto, a rege szerint egykor úszó, szigete áll ! Vagyis : Egészen világos tehát, hogy a szigetnek oszlopokkali megrögzítése regéje ott nem, hanem igenis Magyarországon keletkezett, ahol ősrégi időkben még sokkal nagyobb mocsarak is léteztek mint manapság, ahonnan e regét a Görög Félszigetre s az Égei Tenger szigeteire is kivándorlott őstörzseink vitték magukkal és amelyet az oda később érkező, hódító görögök örököltek, de már nem értettek és Délosz szigetére is alkalmaztak, azért mert odaérkeztükkor ott Léto, Apollo és Artemisz egy ősi kultuszhelyét találták és a regét itt is hallották.
Van azonban még más érdekes dolog is, ami a Léto szigete oszlopokra erősítése regebeli hagyományával hozható kapcsolatba :
Mivel a mocsarak úszó szigeteit lerögzítő cölöpök hegyes végükkel voltak a földbe verve s töves azaz tehát vastagabb végükön verték, ezek tehát olyanok voltak mint alábbi rajzon 1. A 2 azon állapotukat mutatja, amelyben tövük, ha azt erősebben és többet kellett verni, kissé meglapult. Ma is szokás az olyan cölöpök avagy szerszámok végét amelyet kalapálással verni kell, hogy szét ne repedezzen, karikával körülfogni, amely karikát itt a rajzon 2 szintén föltünteti. De igen valószínű hogy volt némelyütt, aminthogy ez ma is előfordul, olyan szokás is, amely szerint a kezdetleges kunyhók vázát képező karókat, egyik végüket meghegyezve, természetesen az amúgy is vékonyabbat, a földbe szúrták, sőt lehet hogy kezdetlegesebb lakok gádorát, tornácát is így levert cölöpökre készítették, úgyszintén a lak belsejében a tartó oszlopok gyanánt szolgáló cölöpök is úgy voltak a földbe leverve. Viszont a cölöpépítmények ha akár víz fölé készültek is, akár csak árterületre, de csakis levert cölöpökre épültek.
Nos mindez tökéletesen egyezik a görögelőtti kréta-mykénéi ősműveltség oszlopaival, amelyek alakját a fönti rajzon 3 mutatja, amelyek fölfelé vastagodnak és amelyeken a cölöp ütések által kilaposodott tőkéje s alatta az összefogó karika is ábrázolva, holott ezen, napjainkig megmaradott oszlopok kőből valók és az egyköri cölöpök alakját csak utánozzák. Kétségtelen azonban, hogy azon őskorban fából való ugyanilyen oszlopok ezelőtt sok ezrével is készültek volt, csakhogy ezekből annyi ezredév után egy sem maradhatott meg. A régésztudósoknak föl is tűnt ez ősműveltség oszlopai azon sajátsága hogy fölfelé vastagodnak, lefelé vékonyodnak. Bár megállapították hogy ezek föltűnően emlékeztetnek mai asztallábakra (a rajzon 4.) de magát a jelenség okát, elfogadhatóan megmagyarázni mégsem tudták. Pedig ha az illető régészek (archeológusok) és művészettörténészek a néprajzi tudományban is járatosak lettek volna, úgy az okra is könnyen rájöhettek volna, mert hiszen kunyhókban és másféle kezdetleges lakásokban, de különösen a magyarságnál is, az asztalok és padok lábait egyszerűen a földbevert cölöpök képezik, amikor is ezek természetesen szintén vékonyabb és hegyesre vágott végükkel vervék a földbe, éspedig nem csak azért mert vékonyabb végüket könnyebb meghegyezni, hanem azért is mert mindenesetre vastagabb végüket csaposra is faraghatni s így ezeken az asztal avagy pad lapja biztosabban áll.
Elképzelhetjük az itt elmondottak után azt is, hogy őseink valamikor egy Léto-Lédával azonos nőistenségüknek, azaz tehát Tündér Ilona vízistennői megnyilvánulásának avagy talán az ős-Világanyának, akit őstörök törzseink tehát Éda néven is nevezhettek, Alföldünk egykori vízvilága úszó szigetein valóban építhettek leszúrt karókra vesszőfonadék-falú könnyű templomocskákat is, valamint hogy ilyen házacskákban ők maguk is laktak.
A finn lattea = lapos, lauta = deszka, továbbá a német Latte = keskeny deszka, az ugyanezt jelentő szerb-horvát letva, az olasz latta = bádog, a latin latium és Latium = lapály, a német Land = földterület, de méginkább e szavak megfordított alakja, a magyar talaj, telep, talpvalamint még a föld jelentésű latin tellus szavak, mind azt mutatják, hogy ezen t-l és l-t alakú szavak laposságot és földet jelentenek. Amelyekhez tehető még, hogy magyar népünk az irodalmi de idegen tutaj szó helyett a láp szót használja, a tutaj pedig a legjellegzetesebben lapos vízi jármű, eszerint következtethető, hogy ennek neve az őstörök szócsoport szerint lat, lát, let szóalak kellett legyen, annál is inkább, hogy ez a Léto-Latona névvel is egyezik, amely istennő pedig, amint láttuk, illetve megsejtettük a lapos, úszó szigeteknek is megszemélyesítése volt; mi pedig már tudjuk, hogy nálunk, valamint másutt is, nád-, szalma- vagy hasonló növénykötegből is készültek volt félig tutaj, félig csolnakszerű lapos vízi járművek. De sejthető még, hogy hasonló de lágyabb d avagy ty mássalhangzós kiejtésű szavak vizet is jelentettek. Tény, hogy ilyen lágyult d hanggali kiejtésű a Léda név is, amely istennő mindenesetre nem is csak az úszó sziget és a tutaj, hanem a víz megszemélyesítője is volt. Léda a vízre egyébként már azért is utal mivel hattyúval, azaz tehát vízimadárral szerelmeskedik. Mi pedig már tudjuk, hogy az u magánhangzós lud szó a hímhattyú neve volt, míg a led szó a nőstényhattyúé is. De mi már szintén tudjuk, hogy a szárnynak, mint lapnak, őstörök neve is let, lit szóalak kellett legyen. Eszerint aztán világos, hogy a finn littea = lapos és lütele (lítele, hosszú í-vel) = libeg, szállong szó is a szárnnyal és tehát a madárral is összefügg, láttuk pedig, hogy ősnyelvünkben lidérc avagy lidvérc hím-madarat, ludvérc pedig hím hattyat jelentett. Úgyhogy mindezek magyarázzák meg a finn, habár nt-s kiejtésű, lintu = madár és a szláv lett = röpül szavakat is, azaz hogy bizonyítják ezek őstörök eredetét. De szerintem ugyanezek teszik valószínűvé a Lidia és a szintén nd-s kiejtésű Linda nőnevek őstörök eredetét is. Hozzátehetjük, hogy Kis-Azsiában régen volt Lidia nevű ország és líd nevű nemzet, ott ahol ma is tiszta törökség él.
De ugyancsak a Lédával azonos Léto istennő-név is ide tartozik, mivel ő a tengeren úszó sziget megszemélyesítése is. Hogy azonban e névben mégis a kemény t hang van, ez ezredévek alatt bekövetkezett, elváltozásnak tulajdonítható, valamint annak is, hogy a regét a görögök csak örökölték de ennek mélyebb, jelképes értelmét már nem tudták.
Mindenesetre mindezek valamint a még elmondandók, mind a vízre is vonatkozók lévén, azt is sejttetik, hogy az őstörököknek vízi életmódú, tehát hajózó, halász s eszerint valószínűleg cölöpítményekben lakó törzseik is voltak.
A finn Kave istennő neve, habár nem török hanem kabar szócsoportbeli, de mivel a víz színén a hullámokon ringó istennő, így tehát ő is azért mégis a víz megszemélyesítője, vagyis vízistennő is volt, aminthogy a Kalevalában vízanyának mondatik is.
Nyelvünkben több a vízre utaló török szócsoportbeli szó van, amelyek a Léto-Latona-Léda nevekre is hasonlítanak. Ilyenek a latyak, lötty, lotyadék és litty-lötty, de ilyen a finn lätäkkö (letekkö) = pocsolya szó is, de kiemelendő még az ezekkel rokon lotyó = kétes erkölcsű nő, valamint a ledér már említett és sokat szerelmeskedő értelmű de főképp nőre vonatkoztatható szavunk is. Mind e szavak, habár vízre, folyadékra vonatkoznak, de föltűnő, hogy inkább a nem tisztára illetve erkölcsileg nem tiszta nőre, úgyhogy ezek arra mutatnak, hogy a víznek is de különösen a mocsárnak lehettek kifejezői. Ide sorolandó még lé szavunk is, amely szintén víz, folyadék jelentésű, de egymássalhangzós, mert belőle a t vagy d hang hiányozik, és amelyből aztán a szláv liti = önteni szó is származott.
Föltűnő, hogy ezen lé szavunk megfordítva él, élet szavunkat adja, az pedig való igaz, hogy a víz az életnek egyik nőiségi, azaz anyagi őseleme. Népmeséink az élet vizét igen sokat emlegetik is. Ugyanígy vogul rokonaink regéi is, amelyekben véve léli vit, vagyis léli = élet, vit = víz. Márpedig Léto istennő is a mi Ilonkánkkal: élet-anyánkkal, azonosuló életkezdő istenség, neve pedig a lenni, létezni igénkből származott lét szavunkkal azonos szóalak. Némelyek e szavunkat nyelvújításkorinak vélik ugyan, de tévesen, mert úgy régi mint népi nyelvünkben is megvan, például: lét napja = születés napja (Ballagi), sőt népünk még ellenkező értelem kifejezésére is használja, például: létlen = élettelen, nem létező és még meg nem született. Mi több: Ballagi fölhozza: létlen csikó = anyja hasából születése előtt kivágott csikó. Úgyhogy mindezek révén e lét szavunk nem csupán a szülő és életkezdő Léto istennő nevével hasonlítható össze hanem egyrészt magával a szüléssel de másrészt a lenni és lett szavainkkal is, mivel a föntiek szerint létlen = meg nem szült, meg nem született; viszont ell, elleni = szülni; habár ma csak állatra használva, a lét és lenni szavainknak csak megfordítva kiejtése de él, élet szavunkkal meg azonos.
Eszünkbe kell jusson itt még az is, hogy a földi élet valóban a vízben kezdődött, hogy víz, nedvesség nélkül élet nincsen, és aminek megfelelőleg megszületése előtt, burkában a magzat vízben van, amely burok a szüléskor kihasad és vize kiömlik.
Látjuk tehát, hogy mindezen itt elmondott adatok és fölsorolt szavak valamely őstörök de valószínűleg olyan nőelvi törzsünk vízkultuszából származnak, amilyenek az etruszkok is voltak.
De valószínűvé válik az itt elmondottak szerint még az is, hogy míg a lötty, lotty, latyak szavaink a nemtiszta vízre vonatkoztathatók, de viszont sejthető hogy a tiszta vizet kifejező szóalak meg i magánhangzós lehetett és eszerint lí, líd, lít alakúnak következtethető. Ezzel egyezik az, hogy a, bár nd-s kiejtésű, olasz lindo, nőnemben linda szó = tiszta, igen tiszta és különösen az igen tiszta és rendes külsejű nőre alkalmazzák.
Miután pedig úszó szigetek mély és tisztavizű tengereken egyáltalán nem hanem csak mocsarakon keletkeznek, amely úszó szigetekkel, amint láttuk, a Léda-Léto-Latona szülő életanya, létrehozó nőistenség azonosul, eszerint okszerűen azt kell következtetnünk hogy őseink, akik az ezekre vonatkozó költői és jelképes regéket alkották, tehát már tudtak arról is, hogy az élet nem a mély és tisztavizű tengerekben hanem a sekély, meleg és iszapos mocsarakban, sőt talán nem is azok fenekén hanem a felszínükön képződő habban, tajtékban keletkezett. Amire meg a görög mythologia azon regéje emlékeztet, amely szerint Afrodíte-Venus a tenger habjából született, de amire még meglepőbben emlékeztet az, hogy a finn mythologia szerint meg maga Kave ringatódzik a tenger hullámain fekve. Ami szerint tehát egyenesen ő maga a tenger habja, vagyis ennek megszemélyesítése. És íme: Fiatal koromban vitorlás csolnakon bejártam az Adria tengert Abáciától Korfúig, amely utazásaim alatt, a nyílt tengeren néha képződő habot többször megfigyeltem. Erre vonatkozólag ide teszem egy 1925-ben tett ilyen utazásom akkori leírásából az alábbiakat :
„Nehány kilométernyi távolságban haladva a parttól, már messziről valami nagy fehérséget látok a tengeren. Közelebbről azonban fölismerem, hogy ez a vízen úszó tajték. 4-5 méter széles sáv, amely mérföldeken át húzódik végig a tenger színén, hol jobbra, hol balra kanyarogva, kígyózva. Ilyen tajtéksávot máskor is láttam már néha a tengeren de ily sűrűt és széleset még soha. A hab némely helyen oly sűrű és vastag hogy egész emberfőnyi kupacokba gyűlik öszsze, úgyhogy a hullámok színén lityegő-lotyogó habsáv fölülete ezektől egészen hepehupás. Másutt a habréteg vékonyabb és sima fölületű, még másutt pedig ritkás is, úgyhogy rajta kerekded rések támadnak, amelyeken a tenger vize látszik át. Kis macskám, amely ma rendkívül jókedvű volt, a födélzeten ugrált, szaladozott, játszadozott a kötélvégekkel, majd fölmászott az árboc legtetejére s ott az árbocgombot szagolászta körül. Amikor a habhoz értünk, amelybe egyenesen belekormányoztam, éppen a csolnak orrán ugrált, amint azonban a habot jönni látta, egy pillanatig roppant ijedten nézte, amikor pedig a csolnak belefutván, a hab nagyokat lottyanva vetődött kétfelé a csolnak orránál a hullámokon, annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok ugrott le a csolnak belsejébe ennek fara befödött része alá rohanva, bújt a fenékhorog ládája mögé.
Ő:10.204 Egy darabig szándékosan a hab között haladtam előre. Bár a hab hasonlóképen mint az olaj, a hullámokat némileg elsimította, mégis csolnakom benne észrevehetően lassabban haladott, amit a habréteg sűrűségének és a habkupacoknak lehetett tulajdonítani. Egy darabig aztán a tajtéksáv mellett haladtam előre, míg ez egy nagy kanyarulatot tett a nyílt tenger felé, én ellenben utam egyenesen folytattam. Később azután a tajték ismét a part felé kanyarodott és így rajta egynehányszor ismét átvágtam. Cicamica is szép lassan a csolnak farából előszagolászott, a födélzetre fölugorva a vizet tágra nyílott szemekkel kémlelte, semmi veszedelmeset azonban nem látva, újra elkezdett a födélzeten játszani. A tajtékvonal most távol, kint a tengeren kígyózott, de körülbelül egy negyedóra múlva az megint a part felé kanyarodva, ismét belejöttünk. A közeledő fehérséget Cicamica már messziről észrevette s ismét aggódva kémlelt előre, majd amikor a csolnak nagy latyakolással beleszaladott, nyakát előre nyújtva de testét lehetőleg hátrahúzva, nézte a habot nagy félve s minden nagyobb loccsanásnál magán egyet-egyet rántva visszafelé, ami oly komikus volt hogy hangosan kacagnom kellett. Világos hogy az állat azt ésszel föl nem éri hogy a csolnak amelyen ő van: halad, hanem azt képzeli, hogy amit jönni lát: az valóban jön, tehát az mozgó, élő, nagy valami, valamilyen óriási állat, amely őt esetleg meg is eheti! Emlékezem, hogy még lent Albániában egy természetes kikötő előtt, a sekély víz határán útmutatóul jelző karó volt a fenékre leszúrva, amelyre hogy jobban látható legyen, valaki egy szakadozott, régi kosarat akasztott. Amint csolnakommal közvetlen mellette elvitorláztam, Cicamica ettől is nagyon megijedett volt és az árboc mögé húzódva, gyanakodva nézte, míg az el nem maradott, kétségtelenül azt vélvén, hogy az valami mellettünk elhaladó rettenetes állat. Akkor is jót nevettem rajta. — Pedig talán nincs is jogunk ezen olyan nagyon nevetnünk, hiszen mi is, emberek, milyen nehezen hittük el, hogy Földünkkel mi utazunk a Nap körül és nem a Nap és az egész Csillagmindenség végtelensége utazik körülöttünk! Sőt mi, tudatlanságunkban, máglyára akartuk vinni szegény Galileit mert észrevenni és állítani merte hogy — nem a tenger utazik, hanem a vitorlás csolnak !
Ő:10.205 Föltűnő volt, hogy a hab fölött folyton szállongtak a sirályok, sivalkodva és reá le-le szállva meg föl-föl emelkedve. Valószínűleg a hab alá, ragadozó halak elől védelmet keresve gyűlő apró halacskákra vagy más planktonállatkákra vadászva, amelyek ott azon mikroszkopikus állatkákkal táplálkoztak is, amelyek váladéka a habot okozhatja.
Ő:10.206 Ez tehát azon 'tengeri tajték', amely idővel megszilárdulva (a hiedelem szerint) azon fehér ásványt képezte amelyből ma a 'tajtékpipák' készülnek. De bizonyára ez azon tengeri tajték is, amelyből a görög-római mythologia szerint Afrodité Venus Istennőjét születettnek képzelték.
Ő:10.207
Eddig tehát ama régi utazási naplómból de a vízi madaraknak a hab fölötti folytonos le-föl szálldosása hiszen a hattyúval szerelmeskedő Lédát is eszünkbe juttatja, aki hiszen, a vele azonos finn Kave - más nevén Ilma - szerint, eredetileg a hullámokon ringatódzónak képzeltetett. Ha pedig arra gondolunk, hogy régen a tengernyi kiterjedésű de édesvizű mocsarak, avagy a félig édesvizű de sekély és szintén óriási kiterjedésű záptengerek (lagúnák) színén is képződött ilyen hab, amely fölött hattyak is ugyanúgy szálldoshattak mint a tenger habja fölött a tengeri madarak, akkor ez a hattyúval szerelmeskedő vízi- és habistennő gondolatát az ősök képzeletébeni keletkezését még valószínűbbnek tüntetheti föl, annál is inkább, hogy hiszen Léda-Léto Vénusszal amúgy is tulajdonképpen azonosul is, mert hiszen Venust is képzelték emberiséganyának is, sőt például a rómaiak őt Venus-Genetrix-ként a rómaiak regebeli ősanyjául is tisztelték, ugyanúgy mint a mi őseink Tündér Ilonát a magyarság, illetve az emberiség regebeli ősanyjául, akiről pedig mi már amúgy is tudjuk, hogy Vénusszal azonos.
Másrészt pedig ha Léda-Léto-Kave istennő a mocsarak úszó szigetei megszemélyesítése is volt, de mennyivel inkább lehetett a víz színén úszó habé is, mikor hiszen a hab valóban még ring is a hullámokon, igazán úgy ahogyan ez a Kalevalában Kave-Ilma istennőről mondatik. Amihez tehető még, hogy ezen Kave név nem csupán az Éva, Héva, Havva emberiség-ősanya névvel azonos, hanem hogy, ami különösen kiemelendő, teljesen azonos még a magyar hab szóval is, mivel, amint ezt is már többször említettem, a v és b hang egymással számtalanszor váltakozik. Mi több: hiszen minden hab a hólyagok számtalan sokaságából áll (őseink fölfogása szerint a sokaság: nőiség), márpedig a régi magyar hupolag és a finn kupla = hólyag szó első szótagja, a hup- vagy kup-, a hab szóval hangtanilag teljesen azonos.
Az egészen tiszta víz azonban nem habzik, vagyis a hab rajta meg nem marad. Viszont jól habzik, a habot jól megtartja a nem tiszta víz, vagyis az olyan amelyben, feloldva ugyan, de bizonyos szilárd anyagok is vannak. A teljesen tiszta víz, ha elpárolog, utána semmi sem marad, az olyan víz ellenben, amely jól habozhat is, ha elpárolog, utána a benne volt oldott vagy nem is oldott szilárd anyag visszamarad. Kétségtelen tehát, hogy a nemtiszta mocsárvíz, azaz a latyak, színén is könnyen képződhet és képződhetett ősidőkben is hab, akár szél és hullámzás, akár rothadó anyagok előidézte forrás következtében, akár nagymennyiségű de szabad szemmel nem is látható kicsiségű állatkák jelenléte miatt is. Észre vesszük tehát, hogy a vizet és habot költőileg megszemélyesítő Léto-Latona-Kave életkezdő nőistenség miért kerül nyelvünkben a nemtiszta mocsárvízzel és a lötty, letty, latyak, lotyadék föntebb már fölsorolt és nemtiszta vizet, nem tiszta folyadékot, pocsolyát jelentő, valamint a lotyó erkölcsileg nemtiszta nőt jelentő szavakkal kapcsolatba. De észre kell vennünk még valamit : Azt, hogy az anyag habban (az anyag is nőiség!) mindhárom állapotában jelen van, vagyis légnemű, cseppfolyós és szilárdban, habár szilárdban csak oldatban is. Ugyhogy ebből az is következik, hogy ha a földi élet első kezdete nem a víz mélyén hanem annak felszínén, a habban volt, akkor ehhez levegőre, vízre és még valamely szilárd anyagra vagy anyagokra volt szükség. Minden hólyag és így minden hab is, levegőből, vízből és e vízben még valamely szilárd anyagból, ha ez oldatban van is, áll, mivel a teljesen tiszta víz nem képezhet maradható hólyagokat és így habot sem.
Hab, erdélyiesen hob, szavunk, valamint az ezzel tehát összetartozó s az ezzel hangtanilag egyező Kave név ugyan nem őstörök hanem kabar szócsoportbeli szavak, de következtettem, hogy mivel minden hab hólyagokból áll, eszerint úgy a hólyag mint a hab őstörök szócsoportbeli neve valamely tul, tol avagy dol szóalak kellett legyen.
És íme, Ballagi szótárában utána nézve, meg is találtam ott, hogy tájszólásos tulba = tömlő vagy hólyag. Ugyhogy idetartozónak kell tekintenünk a dülled igénket, valamint a dölyf szavunkat is, amelynek Ballaginál dölf változata is van, mivel dölyfös = fölfuvalkodott, gőgös; a gőg szó tulajdonképpeni értelme pedig szintén fölfújt hólyag volt.
Kiemelendő még az is, hogy hab szavunk azonos a habar, kavar, kever szavainkkal, a hab pedig valóban kavarás, habarás, kavargás által keletkezik. Háborgás, háború szavainkat ma specializálva már inkább csak lázadás, lázongás, háború = bellum, Krieg, értelemmel használjuk, de régen ezeknek főképp zavar, zavarodás értelme volt és mai háború értelmet csak utóbb kaptak. Mivel pedig a fehér hab a szintén fehér köddel könnyen összehasonlítható, úgy tehát a hab valamint a habar, kavar, kavarog, kevereg szavak a világkezdő világködöt is eszünkbe juttatják, vagyis a kaoszt. Mindezen kabar szócsoportbeli szavaknak őstörök és t-l alakú, habot és kavargást jelentő megfelelőket nemigen találunk, ami nem kell azt jelentse hogy nem is léteztek, aminthogy egy nyomukat képezheti, bár megfordított alakban a szerb-horvát lúta, lútati = bolyong, kószál, bolyongani szó. Annál több és közvetlenebb értelmű van azonban t-r alakú. A magyarban ilyenek a már említett turul, amely szó tulajdonképpeni értelme: kering, továbbá turbokol, turbikol = vizet, folyadékot zavar, fölkavar, zavarossá tesz, és turbokló = nagyobb bot, rúd amely víz avagy valamely folyadék kavarására szolgál, (Ballagi) de amely szavainknak pontosan megfelelnek a latin-olasz turbidus- torbido = zavaros, turbineturbo = fergeteg, forgatag, forgószél, torcere = csavarni stb. szavak.
Csakhogy a szóban volt tengerhab valamint a mocsárvízi hab képződését a vízben jelenlévő növényi vagy állati anyagok teszik lehetővé, amelyek pedig már e hab keletkezése előtt is megvolt életet tételeznek föl, úgyhogy eszerint az ilyen hab a valóságban már nem tekinthető életkezdőnek. Egészen másképpen áll azonban a dolog ha Földünk azon ősvizeire, őstengerére avagy ősmocsarára gondolunk, amely, bár valószínűleg sekélyen de még Földünk egész fölületét borította (Így mondja ezt a vogul rege is, amely szerint eleintén kicsi föld a tengerből bukott föl), de földünk önmelege miatt még meleg is volt, de élet benne még nem létezett. E vizekben azonban igenis lehettek jelen oldott állapotban különböző szervetlen anyagok, sók, amelyek e vizek fölületén már akkor is képezhettek habot, esetleg éppen szél, viharozás és hullámzás következtében és mindenesetre óriási mennyiségben, amely hab tehát valóban, miként a regében Léto-Latona-Kave istennő, a víz színén, ezen tehát nem tiszta víz színén, letyegett-, lityegett-lotyogott, a hullámok hátán, sőt a szél által meg hajtva is, azaz tehát még lődörögve is. Ballaginál nt kiejtéssel lentet = bandukolva, magát lógatva megy, jár. Szerb-horvát lutati = lődörögni, ide-oda tévelyegni.
Irtam már arról, hogy népünk nyelvében a só és a savanyúság egymással azonosul, amennyiben só szavunkból képezi a savanyú szót is, mivel például sós helyett néha ma is azt mondja hogy savanyú vagy savanyó valamint sohasem mondja hogy sók hanem savak éppen úgy mint sohasem tó-tók, ló-lók, kő-kők, falu-faluk, hanem csak szó-szavak. Irodalmi sav szavunk is a só szóból, de hibásan képezett műszó. Hogy népünk a sót és ennek ízét a savanyúsággal mennyire összeköti, bizonyítja az is, hogy a savanyú levelű sóskát is így és nem savanyúkának nevezi. Az pedig valóság, hogy a savanyúságot is sófélék képezik. Föntebb elmondottam már, hogy a mai tudomány szerint is az élet kezdetéhez az úgynevezett nucleinsavra volt okvetlen szükség, amely nélkül élet nincsen, amely nélkül élet nem keletkezhetett, sem fönn nem maradhat. Ugyanott említettem, hogy tulajdonképpeni magyar törzseinknél a savanyú meggy volt hímségi szent- és kultusznövény, egyik nőiségi pedig a szintén savanyú egres, hogy szemere törzsinknél a hímségi szent növény a savanyú som, a nőiségi pedig a savanyú leányka som. Megsejtettük azt is, hogy a székelyeknél szent kultusznövény volt a szőlő, amely éretlen állapotában szintén igen savanyú, sőt fiatal hajtásai és fiatal levelei is savanykásak (tehát: kezdet!). Mind amiből én már régen azon következtetésre jutottam, hogy az életkezdetnél a savanyúságnak valamilyen szerepe kellett legyen, míg később aztán meglepetve tudtam meg, hogy ezt a mai tudomány pontosan igazolja, de amit tehát egykor őseink is már tudtak. Alább még látandjuk, hogy őstörök törzseink legfőbb szent növényei egyike a csipkerózsa (vadrózsa) volt, amelynek termése szintén kellemesen kissé savanykás. Úgyhogy mindezen egyezések őseink egykori nagy tudását is tanúsítják de egyúttal azt is, hogy tudásukat mily szép, költői s jelképes regékben voltak képesek kifejezni, amely regék, értelmük feledésbe menése ellenére is, csupán költői szépségük miatt maradtak a különböző átvevő népeknél is fönn mind máig.
Ha az ősvizek habja még tisztán szervetlen azaz tisztán ásványi anyagokból való és sejthetőleg óriási mennyiségben is képződött volt, akkor eszünkbe kell jusson azon a szilikátok, azaz kovasavanysók közé tartozó tengertajték avagy tengerhab (Meerschaum) néven nevezett fehér ásvány, amelyből a tajtékpipák készülnek, amely a földből kikerültekor még viaszszerűen lágy és csak igen gondos, lassú szárítás által — hogy meg ne repedezzen, szét ne essen — szilárdítható meg, hogy faraghatóvá váljon. Vajon tehát csak babona-e a hiedelem hogy ez ásvány megsűrűsödött tengerhabból képződött ? Nem tételezhető-e föl, hogy ez valóban az őstenger még nemszerves anyagokból álló s óriási mennyiségben keletkező, fölverődő s utóbb a létrejövő földterületek partjaira is vetődő s ott tömörülő habból képződött ? Nem gondolhatjuk-e tehát, hogy ezen őskori, még szervetlen anyagokból, az őstenger színén nagy mennyiségben létre jövő és langymeleg habban képződött azon első, élni kezdő anyag, amely minden földi élet kiindulása volt ? Említettem a néha a víz színén képződő jégcsillagokat, vagyis tehát jegeceket (kristályokat), amelyek a hőmérséklet fagypont alá szállásakor keletkeznek, bár ami igen ritkán előforduló jelenség. De elképzelhető tehát, hogy az igen meleg hőmérséklet valamely alacsonyabb fokra alászállása időpontjában az ősvizek habjában is valamely anyagból szintén képződhettek jegecek is. Hiszen a jegecek képződése, növekedése is életjelenséghez hasonlító valami; aminthogy már vélték is némelyek, hogy a jegecképződés (kristályképződés) és ezek növekedése az élettelen anyag élővéváltozásának mintegy átmenetét képezi. Úgyhogy aligha véletlen hát a következő dolog is: Görögül úgy a jég mint a jegec neve is krisztallosz, azaz krüsztallosz, ami nyomán aztán nyelvünkben (habár úgylehet hogy csak a nyelvújítás korában) képeztetett jegec szavunk; maga jég szavunk azonban ős-szó. Nem meglepő-e tehát, hogy viszont a szlávban meg léd, lod = jég ? Holott e szó a Léda, Léto-Latona nevekkel azonos !
És még valami : Ha a hab képződéséhez, fölveréséhez nem csak anyag hanem mozgás, azaz tehát erőny is kell, azaz tehát nem csak nőiség hanem hímség is, ez ugyanannyi mintha jelképesen azt mondanók hogy: apa és anya. Elképzelhetjük hát, hogy az ősvizek színén is a habot a hullámok, azaz tehát a szél, vagyis mozgáserőny, verte föl, aminthogy a mai tenger színén a föntebb leírt habot is a hullámzás illetve a szél veri föl. És íme, a Kalevalában is mondva, hogy a víz színén ringó Kave istennő közvetlen megtermékenyítője: a szél. Viszont a szél, mint mozgás, azaz erőny, a hímistenség jelképe is lehetett, aminthogy a görög regében is a hattyúként megjelenő Zeusz, a finn regében pedig a szélként megjelenő Ukkó szerepel, míg ellenben az ugyanitt még megjelenő és tojásokat tojó kacsa csakis a tojásokat világra hozó Lédával lehet azonos, de ami a Kalevalában, lehet hogy az ezredévek alatti hanyatlás következtébeni homályosság, avagy csak Lönnrot hibás összeállítása.
Vagyis, íme : Az oly képtelenségnek is látszó elképzelések amilyen például a most szóban volt a hullámokon fekve ringó vagy a tenger habjából születő nő, azaz nőistenség, ha azt nem vesszük prózailag szószerint, hanem benne őseink egy költői és jelképes indítékát látjuk, akkor hamarosan ez indíték komoly, tudományos magyarázatát is megtalálhatjuk, habár ezt, természetesen, miként több hasonló indítékét is, csak őseink eszejárását ismerve, és — amint már többször írtam — kiinduló alapul a magyar nyelvet és néprajzot vesszük. Mert — amint ezt már szintén többször írtam — őseink, mivel szellemileg igen fejlettek voltak és ennélfogva, költészet, művészet és minden szépség kedvelői is voltak, ezért szokásuk volt az is, hogy tudásukat, ismereteiket költői elbeszélésekben, regékben is kifejezték, amely elbeszéléseket, regéke más, szellemileg kevésbé fejlett népek is átvették ugyan, de jelképes értelmüket már nem tudván, sem megérteni képesek nem lévén, idővel azonban mindjobban el is rontották.
A Kalevala első énekében nagyon kiemelve, hogy Kave a szél által keltett hullámokon ring, himbálódzik. Amiből és a görög-római Léda-Léto-Latona nevekből azt következtetem, hogy tehát a török szócsoportuknak is kellett legyenek a hullámzást és a hullámot, vagyis tehát az ide-oda való himbáló, hintázó, lengő mozgást let, led, lend, lind, lat, land alakúan megnevező szavai. Aminek nyomai mai nyelvünkben is például a lityeg és lötyög szavainkban még meg is vannak, de sejthető hogy a lendül szavunk is valamikor ide tartozott amennyiben lend ugyanazt jelenthette mint a kőrös szócsoportbeli leng. Ellenben a finnben még eléggé jól megmaradott szó a lieto = hullámzás. De mivel a törökben ma is, bár megfordítva, dalga = hullám, ebből sejthetjük, hogy a Ladoga tó e neve is, bár lehetett víz és mocsár értelme is, de tulajdonképpen hullámzó volt. Tény egyébként, hogy Görögországban is volt Ladon nevű folyó, de hogy ezenkívül a rege szerint Ladon volt a neve a Heszperidák Szigetén az aranyalmákat őriző kígyónak is; csakhogy itt a török dalga = hullám szó megfordított Lad-on alakjában nem a függőlegesen hullámozó ide-oda való mozgás fejeződik ki, hanem az olyan amilyen a kígyóé, vagyis a „kígyózó” vízszintesen ide-oda mozgás, amilyen azonban a folyóvizek medre kanyargása is, ami azután a Ladon folyónevet is megfejti. Annál meglepőbb tehát, hogy számtalan régibb olaszországi kígyóábrázolaton a kígyó nem vízszintesen hanem függőlegesen kígyózó, azaz tehát hullámzó mozgásúan tüntetve föl, amit annakidején, fiatal koromban, ponyvairodalom füzeti illustrációin magam is sokszor láttam és amely „tudatlanságon és együgyű képtelenségen” úgy én akkor mint mások is, mosolyogtunk. Holott íme ez, habár tényleg tudatlanságon is alapszik, vagyis a természet hiányos megfigyelésén is, de egyébként nem más mint a nép körében ott még élő hagyomány kifejeződése, amely szerint a kígyó mozgása a hullámzó vízéhez hasonló de emellett feledve a vízszintesség és függőlegesség közötti különbség.
És íme: ha a lad- szórészt hullám értelműnek vesszük, akkor az -on rész a Ladon névben nem más mint a mi régibb -on képzőnk (a mai -ó képző helyett), amelyet már Fáy Elek is kimutatott és itt én is már többször említettem. Ami szerint tehát a Ladon név értelme: hullámzó, de kanyargó is lehet, illetve e név amellett is tanúskodik, hogy úgy a kanyargó folyó mint a kanyargó, kerengő kígyó neve is az őstörököknél ladon, landon, lendön hangzású szóalak lehetett.
Ugyancsak a görög mythologiában, a Túlvilágban egy Léte nevű folyó is képzeltetett, amely szintén a Léto és Léda névre hasonlító név, habár e szó a görögben feledést is jelentvén, ez a földi szenvedéseknek a túlvilágoni feledésével is kapcsolatba hozatott. Mivel pedig a szenvedések megszűnése s ezek teljes feledése némileg boldogító is, ez fejtheti meg a latin laetitia (letitia) = öröm szót is.
Ami azonban szempontunkból igen fontos és érdekes, az hogy hiszen ladik szavunk is ide tartozó őstörök szó. Mivel az -ik végzés csak kicsinyítő rag, amely a törökben és az oroszban is megvan (a szerb-horvátban ez besenyő kiejtéssel, vagyis k helyett cs-vel ics alakúan van meg), ennélfogva bizonyos, hogy tehát ezen ladik szó csak a kisebb csolnakokra vonatkozott, miként ma is, míg a hajó neve lad, ladó, lada, láda, alakú szó kellett legyen, amit egyébként kétségtelenné tesz az hogy a szlávban ma is lod, lágya, ládzsa = hajó. Mivel pedig minden vízi jármű egyik főtulajdonsága, hogy a vízen, hullámokon ring, inog, lebeg, libeg, vagyis a már szóban volt ide-oda mozgást is végzi, ugyanúgy mint a hullámokon a finn Kave, vagy úszó szigetén a görög-római Leto-Latona, eszerint kétségtelen tehát, hogy a hajót jelentő ladik, lada, ladó, laton szóalak egyrészt ide-oda mozgást de másrészt hullámot is jelentett, de amit a már említett török dalga = hullám, továbbá a görög talatta, talassza = tenger, továbbá a szerb talasz = hullám, kétségtelenné is tesz. Mai nyelvünkben is találunk még az ide-oda mozgást megnevező őstörök szócsoportbeli szavakat; ilyenek a lötyög, lityeg-lötyög, a lődörög valamint a Ballagi által fölhozott lentet = magát lógatva ide-oda jár. Ballagi szótárában találjuk azt is, hogy a lódul szavunknak „kisgyermek foga könnyen lódul,” azaz tehát = könnyen ideoda mozogni kezd értelme is van. Viszont a magyar lat szó, bár utóbb súlyegység értelme is lett, de eredetileg a mérleget magát jelentette, a régebbi mérlegek két serpenyője pedig valóban föl-le libegő volt és innen származott latolni, latolgatni igénk is, amelynek ingadozás értelme is van; a föl-le mozgás is pedig ugyanúgy ideoda való mozgást jelent. Bizonyító párhuzamok ezek: A magyar libeg, lebeg ige szóalakjában betűszerint azonos a latin-olasz librare = libegni igével, viszont a latin-olasz libra szó = mérleg, de utóbb ez is kapott súlyegység értelme is. Hasonlóképpen a német Wage = mérleg, wiegen (vígen) mérlegelni, de hogy ezen wiegen igének mennyire van ide-oda mozgás értelme is, bizonyítja az, hogy viszont wiege = bölcső. Úgyhogy mindezek után már nem kételkedhetünk abban, hogy a görög talanton = mérleg és súlyegység szó első szótagja a mi lat szavunk megfordított kiejtése, — holott a görög nyelvben a szómegfordítás törvénye nincsen meg. Amiszerint ebből még az is következik, hogy török szócsoportunknak ugyanúgy kellett létezzenek talant, talantol alakú és ide-oda mozog, libeg értelmű szavai, mintahogy voltak megfordítottan lat, latol, továbbá lötyög alakú és szintén ide-oda mozgást jelentő szavai is.
Fölhozom itten Benedek Elek „Magyar meseés mondavilág” gyűjteményéből „A zöld király” című meséből és Merényi gyűjteményéből „A három kalmárfi” című meséből ez indítékot: A tenger fölött áthajlik egy végtelen hosszú híd (ami kétségtelenül a szivárvány). Ezen halad három fivér. Közülük a két idősebb gonosz, a fiatalabbat gyűlölik és a hídról a tengerbe taszítják. Ez azonban nem hal meg mert a tengeren éppen ott úszik egy bárka (az úszó sziget, a ladik). Ő odaúszik és rá fölkapaszkodik, a bárkában a zöld király gyönyörűszép leánya feküszik és aluszik. Fölébreszti, egymásba szeretnek, férj és feleség lesznek. A szóban levő mai hosszú mese észrevehetőleg meseindítékok halmozása, aminek célja csak a mese mentül hosszabbá tétele volt. Amely indítékok, mivel nem idetartozók, itt bennünket nem érdekelnek. A mese (ez is csak mesévé hanyatlott, egykor mythosz) kezdő indítéka azonban nem csak hogy a Kave-Léto-Latona mythosszal azonos eredetű, hanem bizonyítja még azt is, hogy nálunk e mythosz még gazdagabb is volt mint a finneknél, görögöknél és rómaiaknál, akiknél ebben az égi szivárványhíd már feledésbe ment. Eredetileg nálunk tehát az égi istenség még a szivárványhídról szállott le, hattyú képében. Láttuk, hogy a hattyú őstörök neve még lúd lehetett, habár lehetett daru is, mivel ez is őstörök szócsoportbeli szó s a daru is vízimadár. Az hogy az istenség hattyúvá változva szállott le a tenger színén meglátott nőistenséghez, ez azért is valószínűbb, mivel a görög regében is hattyúról van szó, a hattyú pedig őseinknél a vágy, főképpen pedig a szerelemvágy jelképe volt. Ami pedig a gonosz fivérek és ezek gyilkossági szándékát illeti, szerintem kétségtelenül csak utóbb került ide, mivel ez is nálunk általános meseindíték. Igen fontos indíték azonban a mi mesénkben az, — ami a finn és a görög-római regéből már szintén hiányozik — hogy a tengeren ringó királyleány nálunk aluszik és őt a mesehős fölébreszti. Eredetileg természetesen nő- és hímistenségről volt szó. Ezen alvó és fölébresztett nő indítéka értelme az hogy: az anyag, azaz a nőiség, amíg őt az erőny, vagyis a hímség, föl nem ébreszti: mozdulatlan, azaz aluszik. Amint ezt „Szemere” fejezetünkben kifejtettem: szunnyad. Amely indíték a „Csipkerózsa” mesében is megvan, amely meséről, mivel ez is őstörök eredetű, alább lesz szó. De megjegyezem: Amennyiben e regében tulajdonképpen még az ős-Világanya nőistenségről és az ős-égistenről van szó, úgy akkor a Léda-Léto-Latona név helyett helyesebben Éda, Éta, Ada kellett szerepeljen, aminthogy láttuk, hogy a kave, Kava vagy Hava név helyett is helyesebben Éva, Ava kellene álljon, vagyis a megfelelő de még egymássalhangzós név. És tény pedig, hogy Éda, azaz Édusz és Etta, Ada nőnevekként léteznek, illetve léteztek. Mi több, a törökben ma is ada = sziget, amely török szó tehát közvetlen a mocsarak úszó szigeteire, valamint Léto-Latova úszó szigetére utal.
Világos tehát, hogy a szóban levő ladikos (bárkás) magyar meseindítékunk szintén a tengeren hullámágyon ringó Kave-indítékkal azonos, ugyanúgy mint az úszó szigeten élő Léto-indítékkal, de azon különbséggel, hogy a finn és a görög regében feledve, hogy a nő aluszik és ébresztve lesz, mint ahogy feledve a szivárványhíd költői indítéka is. Másrészt azonban kétségtelen, hogy a ladik-indítéknál a közvetlen a hullámokon ringás valamint az úszó szigeteni élés a régibb. De hogy a ladik-indíték is mily ősrégi, bizonyítja egyrészt az, hogy ez a föntebb elmondott kínai mesében megvan, amelyben egy Csung nevű ifjú a tó vizén evező szép leányt fogja el és teszi feleségévé, amely mesében azonban az is kitűnik, hogy itt úgy a csolnak mint maga a leány is eredetileg a vízen úszó lótusz virágot is jelképezte, de amely dologról, mivel a lótusz szó őstörök szócsoportbeli, alább még foglalkoznunk kell. De hogy a ladik indíték is igen régi, ugyanezt tanúsítja másrészt ladik szavunknak a Léda-Léto-Latona névveli azonos volta. Amiből kitűnik, hogy úgy az úszó szigetek mint a tutajok, majd a ladik és a hajó neve is az őstörök szócsoportban lada, leda, loda szóalak kellett legyen. Meglepő tehát, hogy hiszen az angolban ma is lady (lédi) = előkelő nő, úgyhogy következtethető, miszerint e szó azonos nem csupán ladik szavunkkal, hanem a Léda névvel is, és hogy e szó valamely északi őstörök törzsünktől származott.
A ladik szavunk -ik végzését illetőleg még egy megjegyzést kell tennem; azt hogy, amint mondottam, ez kicsinyítő rag volna; nem lehetetlen azonban, hogy itt „ikes” igéink egy származékával van dolgunk, illetve hogy e ladik főnév egy létezett ladik = ring, inog, azaz hánykolódik, igéből keletkezett (ugyanúgy mint például a korong főnév a korong = kering, igéből), amiszerint itt az -ik végzés ugyanaz mint például eszik, iszik, úszik, fürdik igéinkben.
Az olvasónak bizonyára már föltűnt, hogy a fölsorolt lat-, lad-, vagy led- kezdetű szavak láda szavunkra hasonlítanak. Ami nem véletlenség. E szavunk azonban nem is a német Lade = láda szó átvétele, amint ezt fölületességből vélik, hanem nyelvünk ősi szava, amely elgermánosított ősnépeinktől származott át a német nyelvbe.
Ladik szavunk valóban átvezet a láda szavunkra, amellyel nem csak hangzásilag hanem jelentésben is rokon, azért mert a régi ládák ugyanúgy kivájt fatörzs-darabból készültek mint a régi ladikok is (1 és 2 számú rajz).
Láda szavunk a legközvetlenebbül átvezet bennünket még a népünknél gabona, liszt avagy egyéb élelmiszer tartására szolgáló családi, úgynevezett szuszék-ra is, amely mai romlott szó eredetileg valószínűleg még szumszék = szem-szék azaz tehát: gabonatartó, volt, aminthogy ezen szék szó megvan például pohárszék = pohártartó, poharak állandó helye (ma inkább használatos de idegen szóval: kredenc) szavunkban is. A magyar szuszékokkal azonban úgy egész szerkezetükben mint díszeikben is azonos családi gabona- vagy élelmiszertartó ládákat láthatunk az olaszországi Abruzzo hegység falvaiban, ahol ilyeneket például Terranera faluban magam is láttam, amelyek készítése talán még az etruszkoktól származik. Ami azonban szempontunkból még különösen is érdekes, az hogy e ládák és a hajó s így a ladik egymássali összefüggése még itt is világosan fölismerhetően megvan, amennyiben itt az ilyen láda neve arca (árka), márpedig e szó az olaszban még hajót is jelent és például bibliafordításokban is „Noé bárkája” azaz „Noé hajója” mindig „arca di Noé”-nak neveztetik. Másrészt, hogy ezen olasz arca szó azonos az olasz barca (bárka) = csolnak szóval, valamint a régi dunai és tiszai magyar hajók bárka nevével is, ez eléggé világos, csakhogy ez utóbbiak tisztán avar szócsoportbeli szavak (b-r), de amelyeknek az arca szó egymássalhangzós kiejtése is lehet. Viszont ha az avar kultusz-szócsoportban a bár szó kost jelentett, aminthogy az oroszban ma is baran = kos, de kost jelent a székelyeknél berbécs is (lássad: Kriza János: „Vadrózsák.” Budapest, 1911. Athenaeum., II. rész, 231. oldal, „Berreg” címszó alatt), akkor valószínűvé válik az is, hogy ezen baran, bárány szó eredetileg juhot jelentett és ezért végeződik -an szótaggal. (Az olaszban ma is paranza és bragozzo [paranca, bragocco; tehát p-r és b-r kezdetű szavak] = halász-vitorláshajó.) Hogypedig őseink régen hajóikat koshoz, esetleg juhhoz is hasonlították, ezt már „Jász” fejezetünkben láttuk. A mai magyar szuszékok már nem készülnek kivájt fatörzs-darabból — aminthogy így már a csolnakok sem — hanem bordákra deszkákból, és a szuszékok összeszerkesztésének 
is különböző módjai vannak. (Magyar szuszékokat ábrázolva sokat láthatunk néprajzi kiadványainkban, valamint például a „L'art populaire hongrois” (A Magyar Néprajzi Múzeum kiadványa. Budapest, 1928.) című mű 153. és 154. számú tábláján is. De ezen magyar szuszékok különös jellegzetességei, hogy mindenkor elég magas négy lábuk, födelükön pedig négy szarvuk is van, mind ami állati lábakra és szarvakra s így az egész láda is, állatra hasonlít, habár kétfejűre ! Hogy pedig népünk a szuszékot tehénhez valóban hasonlította is — ami a szuszékot őstörök törzseink tuloktiszteletével is kapcsolja — ezt „Vörös tehén” című népmesénk igen érdekesen tanúsítja. Ezen szuszék-ládák ugyanis sokszor vörösfenyő faanyagából készülnek és így ezek vöröses színűek is (lássad az imént említett mű 153. számú színes tábláján is). Továbbá, ezen négy szarv az olasz arca-król ugyan már hiányozik de a magyar szuszékokon még, ha különböző alakúan is, illetve vidékek szerint eltérően is, de megvan (lássad a föntebbi 3. számú rajzon. Ezek célja ma már csak az, hogy a födél, a nyitható hosszoldalán levőknél fogva a födelet könnyebben emelve, nyitni és lecsukni lehessen, míg a födél hátsó, nem nyíló részén levő két szarv ma már tisztán csak a részarányosság vagyis csak esztétikai okból van még meg. Régen azonban ez még nem volt így. E szavak régebbi célja magyarázatául hozom itt előbb „Vörös tehén” mesénk ide vonatkozó részét, de csak rövidítetten :
„Egy fiú édesanyja meghalt. Mostoha anyja vele igen rosszul bánik, éhezteti is, hálnia pedig csak az istállóban szabad. Édesanyja a Másvilágon ezt tudja, vörös tehén képében, hogy fián segítsen, a Földre visszatér, a házhoz szegődik és így fiához az istállóba kerül, fiának megmondja, hogy ő az édesanyja és kitanítja hogy minden este, titokban, a jobbszarvát csavarja le, mire abból mindenféle jó étel jön elő, lakjon jól, azután pedig a szarvát csavarja helyére vissza. Ez minden este így történik és a fiú, mostohája bosszúságára, erős, egészséges marad.”
Világos hogy itt először is a bőségszaru regeindítékkal van dolgunk, de megértjük még azt is, hogy az élelmiszertartó szuszék, azaz e „vörös tehén” szarvainak régen még mi szerepe is volt. Népünk ugyanis, különösen Erdélyben, ma is készít még különféle, igen elmés szerkezetű, tisztán fából való (régen valószínűleg szaruból is) zárakat, amelyeket ma inkább csak kapukra, ajtókra alkalmaz, de régen bizonyára szekrényekre, ládákra is alkalmazott. A mai szuszékok már csak vasból való pántokkal és ezekbe akasztható közönséges lakattal zárulnak, régen azonban, e mesénkből is kitűnőleg, a födél elülső, vagyis nyíló hosszoldalán levő két szarvval, avagy ezeknek csak egyikével, mondjuk, miként a mesében is, a jobboldalival, voltak zárhatók és nyithatók. A mai erdélyi fazárak is különböző, természetesen titokban tartott módon nyithatók csak ki; vagyis a zár fakulcsát, rejtett gombját, fakilincsét avagy fogantyúját kell különböző módon, minden zárnál más-másképpen csavarni és húzni, hogy kinyíljon. Aki az illető zár e titkát — régen a szuszék szarva csavarási és húzási módját — nem ismeri, az ezen hiába csavar és húz, mert ez ki nem nyílik. Viszont ha valaki — mondjuk, miként a mesében: a gyermek — az illető szuszék szarvai titkát tudta, ezt neki valaki megmutatta, akkor ő a szuszékban levő ételekből, titokban is, jóllakhatott.
__________________
Láttuk hogy a réz a kabarok szent, illetve kultuszbeli, érce volt, de éppen a magyar réz szó azt is sejteti, hogy a réz az őstörök törzseknek szintén vallásos kultuszbeli érce volt, mivel réz a török szócsoportba illő szó. A t, d - z, s egymással igen könnyen és igen gyakran váltakozó hangok és ennélfogva a réz szónak kétségtelenül voltak red, ret, rud kiejtései is. Mivel pedig a réz vörös színű, eszerint e szavakkal függ össze a magyar rőt, német rot, cseh rude = vörös, piros szó is, de úgyszintén a sziszegőhangos kiejtésű olasz rosso (rosszo) és francia rouge (rúzs) = piros is továbbá ide tartozik a magyar rozsda szó is, amelynek különben megfelel a német Rost (roszt) is, mivel a rozsda vörös színű. De fölemlítendő itt, hogy népünk a rozsdát még dér-nek is nevezi. Valóban a vason, rezen képződő vas- illetve rézrozsda némileg hasonlítható is a nedves levegőből fagyban a növényekre, kövekre, különböző tárgyakra, vízből álló harmat helyett jégből álló lerakódó dérre. Ezért nevezi népünk a rézrozsdát rézdér-nek, a vasrozsdát vasdér-nek is. Amiből aztán még az is származik, hogy a fehér de csupa apró vörös pöttyel borított lovat vasderes-nek nevezi. Tény pedig hogy hiszen dér szavunk tisztán őstörök szócsoportunkbeli szó és hogy a rezet de egyúttal vörösséget is jelentő réz, réd szóalakoknak csak megfordított kiejtése.
Az r-z szintén igen általános hangváltozást már a török név türk, turuk és tuscus (tuszkusz), toscano (toszkáno) és megfordítva ruten, rutennu, rét és razenna kiejtéseiben és egyébütt is láttuk. Föntebb viszont említve volt, hogy az őstörök törzsek kultuszbeli színei a kék és valószínűleg a fehér is voltak. De mivel a réz színe a vörös, az említett rőt, rot, red, rosso, rude = vörös szavak pedig a réz ezen őstörök szócsoportbeli nevével egyezőek, eszerint következtetnünk kell, hogy a vörös is az őstörökök egyik színe volt, vagyis hogy színeik tehát: kék, vörös és valószínűleg a fehér is, voltak. De mindami megerősíti azon véleményünket, hogy tehát a réz az őstörököknek és éppúgy kultuszérce volt mint a kabaroknak.
De átvezetnek mind e szavak még a piros avagy rózsaszínű rózsára is, amelyről már megemlítettem, hogy őstörök törzseink szent növénye volt. Az „ázsiai nomádság” tévtana következtében azonban, és mivel a rózsa szavunknak a németben Rose, a latinban, olaszban rosa (róze, róza), a görögben rodon = rózsa felel meg, ezért e szavunkat is természetesen idegenből átvett jövevényszavunknak voltunk kénytelenek tartani. Holott ez is tisztán őstörök szócsoportbeli szó és a rőt és rozsda szavainkkal ugyanúgy azonosul mint akár a német rot és olasz rosso = piros, szavakkal. Bár a legismertebb vadrózsa, más nevén csipkerózsa (régibb nyelvünkben a csipke szónak tövis értelme is volt, aminthogy a németben is Spitze = valaminek hegye, Spitzen = csipke, ugyanígy az olaszban is pizzo és pizzi) csak rózsaszínű, de vannak élénkpiros vadrózsafajok is. Habár van fehér és sárga színű rózsa is, de mivel a rózsa legáltalánosabb színe a piros és a rózsaszín, ezért a népek észjárásában a rózsa és a pirosság társul egymással, ami számos szólásban is megnyilvánul. Például : „Piros mint a rózsa” vagy „Rózsás arcú,” valamint a görögöknél is a hajnalpír rózsának mondatott. Erre vonatkozólag ide teszem e népdalunkat is; amelyet leányok dalolnak :
Piros selyemkendőt veszek !
Ha fölveszem piros leszek !
Piros leszek mint a rózsa !
Rám illik a babám csókja !
A rózsát illetőleg az alábbiakat kell elmondanom : A rózsafélék inkább a bokorszerű növények közé tartoznak, amelyeket szimbolikájukban őseink általában nőiségként fogtak volt föl. A vadrózsafélék termése hosszúkás, piros és sokmagú, hogypedig savanykás is, már említettem valamint azt is, hogy a rózsa török őstörzseink egyik szent növénye volt. Mi már tudjuk „Szemere” fejezetünkből hogy őseinknél az ellipszisalak, amelynek tehát mértanilag két központja van, őseinknél nőiségi jelkép volt, azért is mert a párosság és számosság nőiségként volt fölfogva, ellentétben a hímségként fölfogott egységgel és magánnyal. Éppen a vadrózsa vagy csipkerózsa is sokmagú s ezért is nőiségi jelképként szerepelt. Ami itten nem egyező dolog, az hogy a rózsafélék ötszirmúak, ami azonban a sokszirmú s igen sokszirmú rózsáknál teljesen elvész. Vannak fává növő rózsafélék is (rosacea), vagyis gyümölcsfák, amelyek között egymagúak is vannak, mint a meggy, cseresznye, barack stb. De hogy ezek közül őstörök törzseinknél melyik szerepelt a hímség jelképeként, nem tudom. De ismételem itt, ide is tartozó dologként amit föntebb írtam :
„Oroszországi ős-ugor rokonnépeink (finnek, észtek, mordvinok, cseremiszek, votyákok) nyelvében tér, tár nőt, nőiséget fejez ki (például finn Ilma-tár: Lég-istennő, Hpotár: Észak-istennő, Szinetér: a vászonfestést megszemélyesítő nő alak, Kalevatár: Kaleva családbeli nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér; de ide sorolhatjuk a szumer Istár istennő nevét is, amelynek értelme aligha más mint: ős-nő.) Miután pedig mordvin rokonnépünk nyelvén tehter = lány, ebből az következik hogy a német Tochter (tohter) is ősnépeink nyelvéből került a germánokhoz. Mi több: a horvát sestra, német Schwester (sveszter) is valamely ősnépünk nyelvéből kellett a szlávba és germánba kerüljön és eredeti értelme valószínűleg szűz-lány volt. Ezen tér és tár szónak ősnyelvünkben azért volt nő és nőiség értelme, mert őseinknél minden ami lap, lapos (tér, rét, elterül, terjed, térség, terület), valamint minden, ami űr, üreg, nyílás (tár, kitár, tárul) nőiségül volt fölfogva.”
A rózsa egyik jellegzetes tulajdonsága tövises volta, amit közmondások is említenek és amiről a csipkerózsa = tövisrózsa, elnevezése is származik. Ismételem ezért itt még azt is amit a tövis és a ter szóval kapcsolatban korábban a leánysom- vagy Leánykasom-ról írtam, amely szintén kisebb bokor, tövises, termése piros színű, hosszúkás, kellemesen savanykás ízű és sokmagú :
„Németül a közönséges, egymagú, nagy som neve Dirndel és Kornelkirsche (kirse = cseresznye). Márpedig németül Dirndel és Dirne = leányka és leány. (Utóbbi szó csak később kapta a szajha értelmet is.) Amihez mellesleg megjegyezhető, hogy a finn-ugor ter = nő szóból származik. Viszont ismeretes a római Cornelia nőnév, amely som (de a nagy som) és leány értelmű is egyúttal, azért, mert latinul cornus = som (a nagy som), görögül pedig kora = leány. Vagyis: teljes a félreértés, mert a határozottan hímségi nagy somot hozták mindenképpen össze a nőiséggel; aminek oka pedig egyrészt az, hogy a nagy som gyakori, mindenütt ott van, a leánykasom ritkább, szerényebb, nincsen mindenütt szem előtt, azt pedig ez újabb népek már nem tudták, hogy az egymagú gyümölcsök hímneműekként, a sokmagúak nőneműekként fogandók föl. Igy történt azután az is, hogy a szlávok a nagy somot szlávos magánhangzókihagyásos, dren, drien néven nevezik, amely szó azonos a német Dirne és a finn-ugor és őstörök ter = leány és nő szóval. A tévedést, azaz összetévesztést azonban nekünk azonnal elárulja az, hogy ugyancsak a szlávok a tövist is ugyane szóval, azaz trn, tirn = tövis, tüske szóval nevezik, holott a nagy somnak tövise egyáltalán nincsen, de nagyon is van a kicsi és szerény leánysomnak.”
Világossá válik előttünk, hogy tehát a régi germánok és szlávok nem csupán hogy a nagy fajta fa-som és a kis fajta bokor-som nevét tévesztették egymással össze, hanem a csipkerózsa nevét is a som nevével. Mert hiszen előttünk világossá válik, hogy a som szó szemere szócsoportbeli lévén, helyesen csak a szóban lévő két somfajtára alkalmazható, mivel szemere törzseink szimbolikájában és kultuszában ezek szerepeltek, és a magyar nyelv csak ezekre alkalmazza is. Míg ellenben a deren, diren, Dirndel avagy trn szavak őstörök szócsoportbeliek lévén, helyesen csakis a rózsára és csipkerózsára alkalmazhatók, és őseink által bizonyára csak ezekre voltak is alkalmazva, mivel őstörök törzseink szimbolikájában és kultuszában ezek szerepeltek.
Bár alábbi föltevésem, egy szón kívül, mással megokolni nem tudom, de nem lehetetlen, hogy az őstörököknél a hímséget és a napistent jelképező egymagú gyümölcsöt termő fa a cseresznye, avagy az ezzel közvetlen rokon meggy volt, amelyről mi már tudjuk, hogy tulajdonképpeni magyar törzseink szent fája is volt, és amelynek termése savanyú is. Az említett egy szó a szerb-horvát tresnya, magyar cseresznye és olasz cilliegia (csilieddzsa), tájszólásos cerasa (cseráza), amely tehát nem k hanggal kezdődik (mint a görög kerazosz és a német Kirsche), hanem t vagypedig az ezzel közeli rokon cs hanggal, úgyhogy következtethető miszerint valamikor tereszne, tireszne őstörök alakú szó is lehetett és hogy tulajdonképpen meggyet jelentett. Ámde itt is nem egyező az, hogy az enye vagy nye szórész ugyanúgy nőiségi mint az őstörök szócsoport szerint az e magánhangzó is. Úgyhogy itt semmi határozottat nem mondhatni.
Rendkívül érdekes adatokat szolgáltat azonban az eddig német eredetűnek hitt Csipkerózsa, azaz németül Dornröschen mese, de amelynek őstörök eredetére a legközvetlenebbül mutat egyrészt maga a mese tartalma, vagyis a csipkerózsa, az őstörökök e kultusznövénye szerepeltetése, másrészt a germániai Turingia vagy Türingia országnév és turing avagy türing népnév is. De föl kell tűnjön nekünk még az is, hogy hiszen úgy a német Dron = tövis, mint a Rose (róze) = rózsa szó is őstörök szócsoportbeli, mert hiszen a t-z hangváltozást már megismertük, amely szerint a roze, rote, rőde egyazon szó (skandináv röde = vörös, ami a magyar rőt = vörös szóval egyezik. A Csipkerózsa mese tartalma röviden ez :
Egy várban, kastélyban, gyönyörűszép királykisasszony, fonása közben az orsó hegyével ujját megszúrja. Ezért és egy gonosz vénasszony átka miatt bűvös álomba merül, éspedig nem csak ő hanem a várban minden ember és állat is. Az álom száz esztendeig tart. A várnak csipkerózsa kerítése lévén (Dornenhecke), ez nől, nől, az egész várat elborítja, annyira hogy már belőle semmi sem látszik. De száz esztendő múlva jön egy királyfi, a tövises bozóton áttör, a gyönyörűszép alvó királylányt meglátja, megcsókolja, ez fölébred, feleségévé lesz, de fölébred ugyanakkor a várban minden élő lény is.
Mi azonnal észre vesszük, hogy hiszen ez a ladikban alvó és a mesehős által szintén csókkal fölébresztett szép leányról szóló népmesénkével azonos, éspedig szintén őstörök eredetű indítékkal van dolgunk. De látjuk itt egyúttal még annak is egy esetét, hogy őseink egykori még szabad regealkotása korában, ugyanazon gondolatot tetszése szerint ki-ki így vagy amúgy fejezgette ki, költőileg és jelképesen, mivel akkoriban a mythoszoknak célja még egyáltalán nem volt, az hogy az illető mythoszt, regét valaki el is higyje, hanem egyrészt tisztán csak az, hogy a hallgatóságot gyönyörködtesse, másrészt pedig a versengés, vagyis hogy az illető énekes, szellemileg kitűnve, például a tavaszi Nászünnep idején, magának életpárt hódítson, avagy hogy magának azt akit szeretett megnyerhesse. De az illető rege szépsége és értéke mindenesetre mindig abban volt, hogy az bár költői szépségű is kellett legyen de emellett az akkoriban jó ismert valóságokat jelképes beszédekben a lehető leghelyesebben, legtökéletesebben fejezze ki. Hozzáteszem, hogy ősidőkben regét, mesét, mythoszt mindig versben és énekelve, valamely hangszerrel kisérve, adtak volt elő.
A fönnmaradott mai számtalan rege, mese és mythosz igen nagy részben nem is más mint őseinknek még a Réz- és Bronzkorban, Kőkorban és még régebben, az aranykorban, keletkezett egykori költői alkotásainak, ma többé kevésbé elváltozott, elrontott maradványa, amelyek megértetlenül, csak költői szépségük miatt valahogy mégis fönnmaradtak.
A Csipkerózsa meseindíték tehát, ugyanúgy mint a ladikban alvó leányról szóló is, ezekszerint a megszemélyesített Erőny (hímség) által életrekeltett „fölébresztett”, megszemélyesített Anyag (nőiség) jelképezése. Eszünkbe juthatnak ezek szerint a szemerék „szunnyadó szemei”, amiszerint azonban az élet a tenger fenekén kezdődött volna ? Avagy csak a magam ottani következtetése téves ? Tény viszont hogy hiszen azon világteremtés-mondákban is a szunnyadó szemeknek — a tengerfenék „homokjá”-nak a tengerszínére való fölhozásáról van szó s hogy ebből jön létre az „úszó sziget” és ezen az élet; láttuk pedig hogy ezen úszó sziget azonosul a tenger habjával, ez pedig Léda-Léto-Latona-Venus-szal vagyis az élet- és emberiséganyával és így Évával is. Viszont a mesebeli Csipekrózsika-Dornröschen nevű leány sem más mint a csipkerózsa növénynek, azaz tehát a nőiségnek, az Anyagnak, költői megszemélyesítése, akit a királyfi, azaz az Erőny, a hímség költői megszemélyesítése „ébreszti” föl = kelti életre, hozza mozgásba. Értelmezhető azonban mindez még úgy is, hogy a fölhozott „homok” szó alatt talán már nem is tényleg homokot kell értenünk hanem a fenéken lévő iszapot, vagyis oldatok leülepedettségét. Hosszú ezredévek alatt és az értelem feledésbe menésével az iszapot, homokot jelentő szavak könnyen össze is cserélődhettek. Mindenesetre azonban végtére az iszap is igen kicsi anyagszemecskékből áll. Ha viszont az ősmocsarakat sekélyeseknek is képzeljük akkor föltételezhető hogy szél és hullámzás ezeket föl is kavarva, színükön habot is képezett, amelyet himbálva (őstörök szóval: latyakolva, lötyögetve), az első élő anyagot és létre hozta.
Ez elmondottak után az hogy tehát a csipkerózsa, azaz hogy Csipkerózsika (Dornröschen) nem más mint az anyag vagyis a nőiség ugyanolyan megszemélyesítése volt mint a ladik, mint a nádból, szalrnából kötözött tutaj, mint az úszó sziget avagy a hab, ez további bizonyításra nem szorul.
Föntebb említve voltak már őseink földvárai. Több Földvár nevű helységünk ma is van. A vízben bővelkedő és termékeny síkságokon, amilyen Alföldünk is, kő nem lévén és fa is csak igen kevés, sem kővárakat, sem favárakat (utóbbiak palóc szóval: palánkok vagy paloták) építeni nem lehetett, itt tehát a várakat is földből kellett fölhányni, építeni, amelyeket aztán még körül is árkoltak, egyrészt azért hogy a vár tövét víztől mentesítsék, másrészt hogy ellenséges támadáskor a várat hozzáférhetetlenebbé is tegyék. A védelmet szolgálta azután még az is, hogy a körárokban víz is volt, ez pedig sokszor még veszedelmes hínárral is telenőtt, míg ellenséges támadás esetén az átjáró hidat, vagy hidakat, könnyen föl lehetett szedni. Földvár emelésekor körülötte mélyedés amúgy is keletkezett.
De a földből való azaz földből fölhányt, fölvert várfal, hogy ne rogyjon, sem igen magas, sem teljesen függőleges nem lehetett. Úgyhogy ezek szerint ismét az olyan vagy lépcsőzetesen vagy csavarodóan magasodó tornyok, toronyvárak kell eszünkbe jussanak amilyenek ősidőkben úgy Mezopotámia síkságain, valamint nálunk is készültek. Az agyagos földből polyvával keverve készülő vályogból a napon szárított téglákból rakott fal is sokkal szilárdabb ha nem egészen függőleges. Igaz hogy követlen síkságon égetett téglából is épülhet fal, de előszöris az égetett téglábóli építkezés már nem őskezdetleges valami, vagyis sokkal későbbi a földből valónál, másrészt a téglaégetéshez rengeteg tüzelőanyag is kell, amiben a síkságok nem bővelkednek, úgyhogy ezeken a földből és vályogból építkezés napjainkig is megmaradott. Mivel azonban a nem teljesen függőleges földfalak a támadó ellenség által könnyebben megmászhatóak, ezért védelem céljából az ilyen falakat még sűrű, éspedig tövises bozóttal is benövesztették, amely között a nehezen és csak igen lassan előretörni képes ellenséget fölülről folyvást nyilazni, dobálni lehetett. Magától értetődő tehát, hogy őstörök törzseink e célból a vadrózsát, a szemerék a leányka somot, a magyarok pedig az egrest alkalmazták volt, amelyek mind igen tövisesek. De ugyanezek emellett még azért is igen hasznosak voltak, béke időben is, mivel hiszen termésük a várbelieknek kellemes eledelül is szolgáltak. A csipkerózsa termése éretten nem csak igen kellemes ízű, hanem kiválóan jó befőtté is készíthető s így télire is eltehető. Ezenkívül mi ma tudjuk, hogy az ilyen bogyófélék vitamindúsak is, sőt hogy éppen a csipkerózsa termése az életre oly szükséges C-vitaminban gazdag. Népünk ugyan még vitaminokról semmit sem tudott, de azért sokszor hallottam azt mondogatni, hogy a csipkerózsa bogyója „igen egészséges!” Valamint hogy „nagyon jót tesz.” Vajon tehát más-e az ilyen népi tudat mint homályos emlékezete annak, hogy valamikor magas műveltségű és nagy természetismerettel bíró őseink igenis tudtak már a vitaminokról és ezeknek az élethez okvetlen szükséges voltáról. És nem ismét föltűnő egyezés-e az, hogy a vitaminok egyik legfontosabbika, a C-vitamin, amelynek híján szervezetünk mindjárt a skorbut kínos és halálos betegségébe esik: savanyú ízű, amiértis a C-vitamint „anti-skorbut-savnak” (acidum anti-scorbuticum) is nevezzük. Mivel ha a beteg csak kevés C-vitaminhoz is jut, azonnal meggyógyul, például ha csak nehány csipkerózsa bogyót is megevett. És íme, itt is tehát egy savanyúságnak az életteli összefüggésére akadtunk. És mégvalami: Népmeséink nagyon sokat beszélnek az „élet vizéről”, de tudnak „halál vizé”-ről is, sőt a kettőt egymással még azonosítják is és „élő-haló víz”-nek is nevezik (lássad például: Horger Antal: „Hétfalusi csángó népmesék.” Budapest, 1908. 50. oldal), amelynek tehát csak alkalmazása módjától függ, hogy életet ad-e vagy halált. És lám, nucleinsav nélkül nincsen élet de az élet oly vészes ellenségei a vírusok létalapja is a nucleinsav, vírusok pedig éppen az élő sejtekben levő nucleinsavat élik föl, pusztítják el és okoznak halált.
Ide teszem e népdalainkat :
A tarjáni templom körül van árkolva,(Vikár Béla: „A magyar népköltés remekei.” Remekírók képes krónikája.)
Két szép rozmaring szál belé van plántálva.
Öntözzétek lányok, hogy el ne hervadjon,
Szeretőtök szíve meg ne háborodjon.
Be vagyon a szegzárdi vár kerítve,(„Ethnographia.” 1903., 442. old. Csősz Pista, felesége miatt, gyilkosságot követett el, amiért a szegzárdi vár börtönébe került, ahonnan szökni nem lehet és onnan valószínűleg már csak akkor jön ki amikor a város terére akasztani viszik.)
Te Csősz Pista, hogy jössz ki majd belőle ?
Ottan nyílik egy bánatos szép rózsa
Feleségem el ne felejts, de soha !
Tarján városka neve, íme, török szócsoportbeli. Az asszírban dur = vár és város. Lehetséges tehát, hogy Tarján neve is valamikor Turján avagy Durján volt. Ha csak Európa valamely részletesebb térképére tekintünk avagy valamely Lexikonban nézünk utána, föltűnhet nekünk a számos d-r, t-r kezdetű helységnév. Például a Meyer-féle Lexikon 1897. évi kiadása V. kötete 314-315. egymással szemben levő két oldalán: húsz ! Különösen is föltűnhet nekünk a bajor Dürkheim, régibb nevén Turinheim, Turingheim (heim = lak, otthon), amelynek városcímere ez, amely indíték bikatülkökbeli eredetéről mi már föntebb az őstörök díszítményekről szólva, meggyőződtünk. Magyarországon a föltűnőbb ide sorolható helységnevek Túróc, Túrkeve, Dorog, Dorozsma, a Szatmár-megyei Turvékonya és Szlavóniában egyrészt Túrmező, horvát nevén Turopolje, amelynek nevét ma is a bika, illetve az őstulok (urus) tur nevéből származtatják, másrészt pedig Daruvár, amely város címere ma is: vár, amelyen daru ül. E madár magyar daru, török turna neve velünk azt sejtteti, hogy őstörök törzseink vallásában valamilyen szerepe volt, bár lehetséges hogy hasonló gólyával is azonosult, mert a német Storch (storh, sztorh) sem egyéb mint egy kezdő sz hanggal megtoldott tor, torok, szó ugyan úgy mint ahogy a szintén német stier (stir avagy sztir) szó is egy tűr avagy túr szó szintén kezdő sz hanggali megtoldott alakja.
Őseink földvárai körül még védő árok is volt, azaz tehát még „körül is voltak árkolva.” Továbbá az ilyen földvárak tetején volt mindig az illető fejedelem laka, amely lak egyúttal szentély vagyis tehát templom is volt. Ezért mondja a népdal máig is, hogy: „A tarjáni templom körül van árkolva”, holott ma templomokat már nem árkolnak körül. A fejedelem, a király régen mindig a tisztelt istenség földi megszemélyesítése, helytartójaként is szerepelt, amiszerint azután laka, háza is azonosult a templommal vagyis „istenházával”, ahogy a templomot ma is nevezzük. A mezopotámiai toronyvárak tetején is mindig istenség szentélye s áldozóoltára is állott. Őseink földvárain is mindez valószínűleg így volt, de ezek tehát még körül is voltak árkolva, aminthogy síkságon álló várakat napjainkig is szokás volt körülárkolni. Viszont tudjuk hogy az avarok várai is, a följegyezések szerint, még hét „gyűrűvel”, azaz „győrrel”, vagyis hét kör-kerítéssel: körbástyával voltak körülvéve. Ezek kifelé mély árokból, befelé pedig az ezen árokból kihányt föld-töltésből képezettek voltak, amely töltés külső oldalát tehát tövises bokorbozót is védte. Világos, hogy a népdal által említett „rozmaring” nem az árok fenekére volt „plántálva”, hanem hogy a töltés külső partjára ültetettnek képzelendő, valamint világos még az is, hogy a rozmarin, mivel nem tövises, csak utóbb, századok avagy ezredéveken át bekövetkezett feledés, értelemelveszés folytán került a csipkerózsa avagy más tövises bokor helyébe. (A „megháborodás” szó itt megharagvás, másfelé fordulás értelemmel használva.) De igen fontos, szempontunkból itt, hogy a rozmarint: leányok kell öntözzék. Ami arra utal, hogy tehát régen a bástyavédő csipkerózsa- s más tövises bokrok gondozását nők, főkép leányok kellett végezzék. E bokrokat beültetésük után, valamint nyári szárazságban is, öntözni kellett, úgyszintén, ha idővel egy-egy elvénült bokor elszáradott, helyébe újat kellett ültetni. A nem gondozott, nem öntözött, elszáradott bokrokat támadó ellenség könnyen föl is gyújthatta. Bizonyos hogy egy-egy meghatározott bástyarész bokrai gondozása egy-egy leányra volt bízva. Ha valamely leány tehát lusta, gondatlan volt, annak bokrai elcsenevészedtek, esetleg el is száradtak. Ezt az illető leány szeretője látván, ezen természetesen „megháborodott”, szíve más leány felé fordult, olyan felé aki bokrai, a legszebbek, csipkerózsái, avagy más rózsái, a legszebben virágoznak. Sőt bizonyos, hogy lusta leányt, hanyagságáért büntetés is érte. A leány tehát és a csipkerózsa, illetve a virág, tehát itt is egymással jelképesen azonosul, ugyanúgy mint a Csipkerózsa-mesében, ugyanúgy mint a magyar falusi házak kiskertje virágai s az ezeket öntöző leány népi szokásunkban (lássad e szokás részletes leírását föntebb), valamint számtalan népdalunkban is.
Látjuk tehát itt is igen szép példáját annak, hogy ősműveltségünk, nyelvünk és ősvallásunk alaposabb ismerése segítségével némely látszólag értelmetlen népdalunk, ha ez hosszú idők alatt, különösen pedig a kereszténység elfogadása után, valóban el is változott, el is romlott, de hogy miként szolgáltathat mégis még oly becses adatokat és fölvilágosításokat.
A fönti második népdalban azonban nem templomról hanem valóban várról van szó. Mi már tudjuk, hogy a csupán várfallal körülkerített városok őseinknél nőiségként voltak fölfogva, mivel nőiségként volt fölfogva egyrészt a sokaság, másrészt nőiségi jelkép volt minden kör, karika és gyűrű is. Ezzel szemben azonban, amint ezt már szintén láttuk, hímségül fogtak volt föl minden tornyot, és így a hímséget jelképezhették a toronyvárak is, míg itt az ilyeneket körülvevő egy vagy több árok, körsánc és körbefutó töltés, körbástya, egészen természetesen a nőiséget jelképezőként fogatott föl, ugyanúgy mint az ezen gyűrűkön, azaz gyűrűalakú körbástyákon levő és nők által gondozott tövises csipkerózsabokrok, másféle rózsák avagy másféle tövises bokrok.
A Csipkerózsa-mesét már mások is összehasonlították a Nibelung-ének Brunhilda indítékával, amely röviden ez : Brunhildát Adin egy szófogadatlansága miatt mély álomba merítve egy hegyre teszi, amely hegyet áthatolhatlan tűz veszi körül, de ahonnan őt Szigfridnek mégis sikerül szabadítania; csakhogy nőül mégsem veszi. Itt lépcsőzetesen emelkedő toronyvár helyett valóságos hegy szerepel, de a hegy tetején itt is alvó nő van. Itt a hegyet tűzkerítés veszi körül, vagyis nem tövisbozót. Lehetséges, hogy itt csak Pilgrin püspök Konrád íródeákja rossz fordításával van dolgunk, amennyiben nyelvünkben a tűz, tű, tüske, tűzni szavak ma is hasonlítanak egymáshoz, de lehetséges az is, hogy éppen ezen szóhasonlóság már a Brunhilda-rege ősmagyar, azaz valószínűleg helyesebben szólva: ősavar, alakjában is már valamilyen szójátékot képezett. Avar őstörzseink ugyanis tűztisztelők voltak. A „Csipkerózsa” német mesében azonban határozottan csipkerózsa-kerítésről van szó, amire vonatkozólag idézem itt a Grimmék ezt illető szövegét : „Rings um den Schloss aber begann eine Dornenhecke zu washsen, die jedes Jahr höher ward und endlich das ganze Schloss umzog und darüber hinauswuchs, dass garnichts mehr davon zu sehen war.” Magyarul : „A kastély körül azonban töviskerítés kezde nőlni, amely minden évben nagyobb lőn és végül az egész kastélyt körülvette, fölébe is nőlt, hogy belőle semmi sem lett látható.” Ami viszont a Brunhilda indítékot illeti, kérdés maradhat hogy a kerítés helyébe tüzet csak az irodalmi költők tettek-e vagy hogy volt e regealaknak már ősidőkben is olyan változata, amelyben tűz szerepelt, vagypedig egy tűz-tüske és tűz = tűz és tűz = szúr szójáték volt ? Látandjuk, hogy avar törzseinknél a tűznek mily nagy kultusza volt. Lehetséges tehát, hogy volt a Brunhilda-Szigfrid mondának olyan ősalakja is, amelyben tényleg tűzzel körülvett vár szerepelt. A germanista tudósok a Brunhilda, régiesen Brunhilt, nevet tudtommal páncél-harc-nak értelmezik: brunn vagy brünn = páncél és hilt = harc. De vajon nem kel-e e nevet tűz-hölgy-nek magyaráznunk, mivel hiszen a tűz neve az avar szócsoport szerint ba, bur, pür alakú szó volt, míg a magyarban hölgy ma is = előkelő, kiváló nő, a germán rege szerint pedig Brunhilda valóban tűzzel volt körülvéve, ő maga pedig isteni származású harcos, nagyerejű nőként van föltüntetve. E dolgokról többet azonban majd alább, „Avar” fejezetünkben.
Azon következtetéshez jutottam, hogy a görögök Trója várát sohasem ostromolták, hanem hogy ők csak örökölték a félsziget és Kréta szigete görögelőtti fajunkbeli, általuk leigázott őslakosság regéit, amelyek, többek között, egy mesebeli Trója vára ostromáról is szólottak, vagyis egy mesebeli Ilion vára ostromáról, azaz Tündér Ilonáéról, akit a görögök Szép Helénának neveztek, aki miatt tehát a vár ostroma történt, de akit a magyar nép Tündér Szép Ilonának is nevez. Ám, hogyha a görögök őt Helena néven nevezték, úgy miért lett tehát a vár neve Ilion és nem Heleon ? Avagy miért nevezték hát Tróját az egyiptomiak Iluna néven ? (Lássad: Spamers Weltgeschichte. Leipzig, 1893. évi kiadás. I. kötet, 123. oldal.) Világos hogy miért : Azért mert Helena másképp Ilona, Iluna néven is neveztetett (= Élet anya), aminthogy őt magyar népünk ma is Tündér Ilonának valamint Elona-nak is nevezi. Aki eredetileg e vár Istennője is volt, illetve a várnak és a nőiségnek költői megszemélyesítője is. Amely Iluna nevet az egyiptomiak ugyanúgy elő-ázsiai ősnépeinktől vettek át, mint a görögök az Ilon nevet is. Amit aztán a görög költők, énekesek — avagy, ha valóban létezett: Homerosz — összekötöttek az „őrzött szüzesség ostromlásával és bevételével” továbbá a hímséget és egyenesen a hímtagot is jelképező fa-ló-val. Amely „faló” ma is megvan még magyar népdalunkban a „virágos kiskertbe ugrani akaró szilaj ló”-ban, amiről föntebb már részletesen írtam. Megjegyzendő : Népünk Tündér Ilonát „Tündér Szűz Ilona”-nak is nevezi (lássad: Kandra Kabos: „Magyar mythologia”. 117. oldal.), amely név őt természetesen csak a tavaszi napéjegyenlőségi Nászünnep előtt illeti meg; amiután neve „Magyar Ilona” is lesz (= Boldog Ilona). Finn tüttö = leány, szűz.
Lehet ugyan, hogy a görögök, amikor már Kis-Azsia tengerpartjaira is terjeszkedni kezdtek, ott egy válóban Trója vagy Ilona nevű várat is elfoglaltak — amilyen nevű vára őseinknek valószínűleg több is volt, aminthogy Magyarországon is van, illetve volt, Illava azaz Illavár és Leányvár, Németországban pedig Magdeburg = Leányvár — de amelynek ostromlása és bevétele elbeszéléséhez azután költőik, énekeseik idővel mindazon ide illeszthető regebeli és mythologiai anyagot hozzá költötték, toldották, amit leigázott ősnépeinktől örököltek, ami azután az Iliász hőskölteményt képezte, de természetesen egyet-mást saját képzeletükből is hozzáadva, mint különösen a harciasabb természetű árja népek ízlésének megfelelő borzalmas és véres jelenetek olyan leírását amilyen például az hogy Akhillesz az általa megölt trójai Hektort harciszekere után köti s így vonszolja körül, avagy olyanok részletező leírása, hogy valamely harcos dárdáját oly erővel döfi ellenfele mellébe, hogy annak hegye az ellenfél hátán jön ki, és más hasonlók.
A Trója név mindenesetre őstörök szócsoportbeli s az árja magánhangzókihagyás előtt Torja, Toroja, Turuja alakú volt, amelyen nevű vára őseinknek bizonyára nem csak egy hanem több is volt, aminthogy Torja és Torda helységneveink ma is vannak. Hogypedig a görög regebeli Trója, amelynek romjait Schliemann ásta ki, valóban valamely őstörök törzsünk vára volt, ezt bizonyítja azon tartomány Dardania neve, amelyben tehát Trója állott, de amely nevek, világos hogy mind az ottani dardán nevű népről, azaz néptől erednek, amelynek regebeli őse Dardanosz nevűnek mondatik, amely nevek tehát szintén őstörök szócsoportbeliek. Különösen kiemelendő, hogy dardani nevű népet a mai Magyarországtól délre vagyis a mai Szerbia területén a rómaiak is említenek és akik neve után Diocletianus császár itt Dardania tartományát szervezte. Szerintem tehát ezen utóbbi dardánok őshazája a Maros-Torda megyénket képező terület volt, de ugyanezen dardánok, azaz őstörökök egy messze délre kivándorlott ága voltak Kis-Azsia észak-nyugati részében élt dardánok is alapították volt.
Ámde ősműveltségünk szócsoportja ismerése nélkül a Trója és a Dardanosz név egymássali összetartozó voltát eddig senki föl nem ismerhette, sem azt, hogy ezek őstörök nevek. Ugyanez okból az sem volt eddig megállapítható, hogy Dardanosz tulajdonképpen azonos Hunorral, a harc istenségével azaz Marsz-Aresszel és a testvérgyilkos Romulusszal és így Káinnal is. Mert íme, a rege szerint Dardanosz is megöli Jázion, avagy Jázosz nevű fivérét (habár más változat szerint Jáziont villám csapja agyon). Nekünk föl kell tűnjön a Jázion-Jázosz névnek a Jázon névveli azonossága, annyival is inkább, hogy hiszen mi már tudjuk miszerint Jázon azaz Jón avagy jón a jászok azaz a jónok regbeli ősapja és megszemélyesítése, valamint azt is tudjuk, hogy a görög rege szerint a mythologiai Ió vagy Jó nevű, tehénné is változó, nőistenség Jázosz leányának (más változat szerint Inakoszénak) mondatik. Márpedig hiszen mi tudjuk már, hogy őseinknél a tejelő tehén és a juh: jó, jú néven is neveztetett, amely szavak tulajdonképpeni értelme jó, jóság, jószág volt, és amely szavainkból aztán a szanszkrit gó, német Kuh = tehén és a német gut és Gut = jó és jószág, vagyon szavak származtak. Hozzáteszem, hogy hiszen az említett görög Inakosz név is csekély kiejtésbeli különbséggel Jónkosznak is hangozhat. Úgyhogy itt mindenütt a jó szavunkkali kapcsolatokra akadunk, mert hiszen a Jázosz-Jáziosz-Jázon nevek első szótagja is já-, ami hiszen nemcsak jó szavunkkal azonos, hanem igazolja már föntebb is kimondott véleményem, amely szerint a gonosz fivére által megölt Ábel neve tulajdonképpeni értelem tehát jámbor azaz jóember volt és hogy tehát valamikor Jábel is kellett legyen. Úgyhogy ezekszerint egymással azonosak egyrészt Marsz vagy Aresz hadisten Kain-Romulus-Dardanus testvérgyilkossal sőt a szintén testvérgyilkos egyiptomi Szettel is aki ugyanúgy — amint láttuk — a sötétség megszemélyesítése is mint a Nibelungok, azaz Homályfiak, közül Hagen, sőt azonosnak mind e személyek még a mi gonosz Toldi Györgyünkkel is, aki szintén testvére, Toldi Miklós életére tör, habár őt elpusztítania nem is sikerül. Ellenben Hagen Szigfrídet hátulról, alattomosan meggyilkolja, habár ez neki nem testvére. Mind e két személyekkel szemben egymással ugyanúgy azonosak Heraklesz-Remus-Jázion-Ozírisz-Szigfríd és a mi Toldi Miklósunk. De mindezekkel azonosak még a mi Hunorunk és Magorunk is, csakhogy itt e testvérpárról szóló mondánknak még legősibb, a harcias és vérszomjas későbbi népek által még el nem rontott alakja maradott fönn, azon korból való, amelyben ember megölése még nem létezett, és testvérgyilkosságot valószínűleg még elképzelni sem tudtak. A mi Magorunk és Hunorunk is testvérek, sőt ikrek, de egymásnak még nem ellenségei, egymás életére sem törnek, habár közülük Hunor valóban a rombolás és a harc megszemélyesítése, de, legalábbis eredetileg, csak az állatokkali harcé, aminthogy e regénk szerint ők már vadásznak, tehát már húsevők is. Ezért Hunor jelképe, amint ezt már föntebb is megírta, a romboló, átütő, szétvető ék: [--] Viszont Magor az alkotás, a munka és tehát a termés, termékenyítés megszemélyesítése lévén, ezért jelképe a gömb: [--] volt, azaz a termő mag. Vagyis szerintem itt még mindig a békés természetű és jó lelkületű legrégibb ősnépünk, a tulajdonképpeni magyar törzs fölfogása (az úgynevezett „keletbalti faj”-é) maradott még fönn, habár itt már azon későbbi korból, amelyben őseink hússal is, nem csupán gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkoztak volt. E regénk változott azután a mind harciasabbakká váló népeknél idővel, hogy úgymondjuk: mind véresebbé is, míg végre benne testvérgyilkosság is szerepeltetett. Fölhozhatom, hogy vogul rokonaink szarvasűzési s nemzetalapítási mondájában a szarvas elejtése már megtörténik, vagyis hogy e mondaalak is a mienknél már későbbi, elváltozottabb mása, mivel a miénkben a Csodaszarvast a hősök nem ejthetik el, mivel az eltűnik. Testvérgyilkosságról azonban a vogul regében sincsen még szó. Észre vesszük viszont, hogy e monda nálunk meglévő de sokkal későbbi változatában, a Toldi Miklósról és Toldi Györgyről szólóban, nemcsak hogy a szarvas már teljesen hiányozik, de itt Toldi György (azaz Kain-Szet) már testvérét Miklóst gyűlöli, elpusztítani is szeretné, ami azonban itt neki még nem sikerül. A nőrablás is későbbi, eldurvult kor jelensége. Az eredeti ősregében is szarvas vezeti az ifjakat a leányokhoz, de itt még csak táncok, játékok közbeni párválasztás történik.
Eszünkbe kell tehát jussanak a görögök egy ősrégi boldog Aranykorról és a békés hyperboreusokról szóló regéi, valamint a bibliabeli a boldog földi-paradicsomi életről szóló elbeszélés is, valamint az, hogy itt is e boldog élet után máris Kain testvérgyilkosságáról van szó.
Visszatérve pedig a Dardánosz névre, kiemelhetjük, hogy ez a harcias északi Tor istenség nevével vagyis tehát az őstörökök napistensége nevével is azonosul, amely istenségről pedig mi már megsejtettük, hogy Aresz-Mars hadistennel és így a mi Hunorunkkal is azonos. Tény hogy olaszul dardo, az angol-szászban pedig darad = gerely, vagy dárda, míg a görögben meg dorü jelenthet egyaránt faderekat, dorongot, valamint a görög dórok regebeli Dórosz ősapja e neve is a dárda nevéből származott és hogy jelképe is a dárda illetve a bot, dorong, vagyis a hímség s hímtag e jelképe volt, vagyis, hogy tulajdonképpen Dórosz is azonos úgy Dardanosszal mint Torral és Aresz-Mars-Hunor hadistennel. De következtethető mindezek után még az is, hogy a görög dórok is csak valamely általuk leigázott őstörök nép örökébe lépve, ezek nevét is fölvették.
Mi már tudjuk, hogy a troja azaz Torja vagy Turuja név bár jelentett tornyot, toronyvárat is de ezenkívül még kört, kerekséget is jelenthetett, mivel hiszen a tor-, tur- szótőnek van kör jelentése is, a régi várak pedig amennyire csak a helyi viszonyok engedték, lehetőleg köralakúak voltak, különösen pedig síkságon voltak ilyenek, mert hiszen körben lehet a legkevesebb anyaggal és munkával a legnagyobb területet körülkeríteni. De egyezik ezen turuja szó a turul madár nevével is, amely madár e nevét, amint már mondottuk, köröző, keringő repülése után kapta. Ezenkívül ugyanezen Torja vagy Turuja névnek körben haladás, forgás értelme még azért is volt, mert őseink már szóban volt lépcsőzetes földvárai tetején könnyű anyagból való hupolag (cupola) is állott, amely forgatható is volt. Erről azonban bővebben majd „Avar” fejezetünkben. Itt az olvasót népmeséink „kakaslábon forgó vár”-ára emlékeztetem csak. Annak helyén aztán e „kakasláb” magyarázatát is adandom.
Szerintem a „Trója ostroma”-ról szóló görög hősköltemény egykori magvát ősnépeink tavaszi napéjegyenlőségi Nászünnepe játékai, táncai és az ezek alatt énekelt különböző énekek képezték, amely énekeknek maradványait, habár teljesen elcsenevészedett töredékekben is csak, úgy nálunk mint más népeknél mind máig is fölismerhetjük még, habár ősi értelmüket, amiről ma már maga az ezeket fönntartó nép sem tud, a nálunk még meglévő e maradványok és a mi ősműveltségünk ismerése nélkül megállapítani nem lehet. E maradványokat manapság, úgy nálunk mint más népeknél, már főkép csak kisgyermekek, különösen kislányok, de sok helyen a fölnőltebb ifjúság táncjátékai közben énekelt, ma már rövidke énekecskékben avagy mondókákban találjuk még meg. És már itt is meg kell jegyeznem, hogy a mai bálok, tánccal, zenével összekötött estélyek és „zsúrok”, különösen pedig a szintén tánccal és zenével összekötött úgynevezett „népünnepélyek” (németül: Volksfest), valamint a már szóban volt „Gainai Leányvásár”, sem egyebek őseink Nászünnepe maradványainál, amelyek mind az ifjúság, fiatalság egymássali ismerkedésével és a párok kialakulásával kötvék össze. Annak oka pedig, hogy a szóban levő játék- és énekmaradványok főkép kisgyermekeknél vannak még meg, az hogy ősidőkben is a gyermekek is játszották e játékokat, táncjátékokat, énekelték ez énekeket, azért hogy megtanulják és tudják mindazt amit majd fejlett fiatal korukban, amikor eljön annak ideje, a Szent Szigeten (hímelvieknél), avagy a Szent Hegyen (nőelvűeknél), az ottani Szent Kertben a Szent Nászünnepen történő és többnyire az egész életre szóló párválasztáskor mind énekelniök, eljátszaniok tudni kellend. Másik ok viszont még az is, hogy utóbb a keresztény korban, a kisgyermekek ily kedves játékait, ha ezekben csókok is előfordultak, senki sem tiltotta, míg ellenben a fölnőltebb ifjúságéit az egyháziak nagyonis elítélték, tiltották sőt büntették is, mivel a fölnőltebbeknél, ha akár csak szertartásszerűen is, de a csókok és ölelgetések már a nemiséggel is közvetlenül összekötődő dolgok voltak, és ilyenek ma is.
Az ilyen játékok és énekek ma nem csak elcsenevészedettek de összevissza vegyülvék is. Vannak még fölismerhetően őstörök, valamint vannak ősavar és más őstörzseinktől származóak is, de ezenkívül énekelésük, eljátszásuk évszakbani ideje is ma sokszor nem a helyes, ma ez is össze-vissza zavarva, aminek részben a naptárújítások is okai voltak.
A Nászünnepről az alább elmondandók könnyebb megérthetősége érdekében és hogy hoszszú ismétléseket ne kelljen tennem, kérem az olvasót, térne vissza s olvasná el mégegyszer mindazt amit ezekről korábban írtam. Ezekhez teszem itt tehát a következőket :
Kandra Kabos „Magyar mythologia”-jában is találunk fontos adatokat, de már azokra vonatkozólag is meg kell jegyeznem, hogy ahol az énekben a tűznek van nagy szerepe, úgy azon ének valószínűleg a tűztisztelő avar (barkó) vagypedig a szintén tűztisztelő palóc őstörzsünktől származott.
Kandra említett műve 225. oldalán közli e dalt :
Ipsiláng, ipsiláng, ipsilángi rózsa.
Rózsa volnék, piros volnék,
Karika volnék megfordulnék.
Kire, kire ? ...ék Örzsijére !
E dalt ma a nyári napforduló Delelő ünnepe éjjelén énekelik. Sokfélekép próbálkoztak már magyarázgatni, sőt természetesen német eredetűnek is bizonyítgatták, Tény azonban, hogy a háromszor ismételt -láng szórész a tűzre emlékeztet. Kandra e dalhoz csak ennyi magyarázatot fűz : „Hont-megye dunaparti részén pedig az a szokás, mondja Ipolyi (Kandra ugyanis ez adatot Ipolyi Arnold nyomán közölte), hogy az előestén kimén az ifjúság a Duna feletti partokra, a leányok a part alján állanak, az ifjak a tetején. Tüzet rakva, botjaik végébe karikát illesztenek és azt a parázsban megtüzesítve, megforgatják és a Dunába sújtják.” Hozzá teszi még, hogy a dal ma bizonyára alakjából és értelméből kiforgatott töredék, valamint, hogy a legény azon lány nevét kiáltja aki neki a leginkább tetszik, például Szabóék Erzsijére vagy Kovácsék Marijára stb. Mi viszont ezeket következtethetjük : A tűz fontos szerepe avar avagy palóc eredetre vall. A legkedvesebb lány neve említése arra mutat, hogy ez valamikor a tavaszi Nászünnepen dalolt dal lehetett. Annyi viszont egészen bizonyos hogy itt is a bot és az erre fűzött karika a hímség és nőiség valamint e kettő egyesülése jelképe volt. Hogy viszont a dalban az ipsi- szórész mit jelenthet avagy hogy mi elferdüléséből keletkezett, nem tudom. Mindenesetre tehát e játékban a legények neveznek meg, illetve választanak leányt, holott más hasonló énekek tartalma szerint a leányok választanak legényt. Amit kétfélekép is magyarázhatunk : Úgy is, hogy a játékok közben fölváltva egyszer a legények választottak leányt, másszor a leányok legényt, vagypedig úgy is, hogy hímelvi törzseknél mindig a legények választottak nőelvi törzseknél meg mindig a leányok. Amely választgatás, a valószínűleg a Szent Szigeten és Szent Kertben több napig is tartó játékok közben, kezdetben csak ideiglenes játszótársra szólott, míg utóbb e választgatások útján alakultak csak ki az egymáshoz igazán vonzódóakból a végleges párok. De lehetséges volt természetesen az is, hogy akik egymást már ezelőtt is szerették, most egymást többször avagy állandóan választva, jelezték nyilvánosan is, hogy egymáséi vagyis egymás házastársává akarnak lenni. Mindenesetre bizonyos, hogy úgy alakulhattak a legtermészetesebben, és tehát a leghelyesebben, az olyan párok amelyekben a két fiatal egymáshoz úgy testileg mint szellemileg valóban illő, egymással igazán összhangban van; ami pedig egyrészt a boldog élet legfőbb alapját, másrészt a kiváló utódok születése természetszerinti alapföltételét is képezte.
Ugyanott közli Kandra Kabos, Türk Frigyes gyűjtése nyomán, e hosszabb, de kétségtelenül szintén sok romlást és elferdülést szenvedett dalt:
Kis kacsa fürdik a Fekete tóba',
Anyjához készül Lengyelországba.
Szerelem, menyem, szép leánybarátném,
Akit szeretsz, vedd el.
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én édes-kedvesem,
Ha pénz volna pendülne,
Rózsa volna, csendülne
Mégis kifordulna.
Ég a gyertya ha meggyújtják,
Mikor ezt a táncot járják,
Járjad, járjad jó katona,
Hadd doboljon ez a nóta.
Állj ki már !
Érdekes tehát, hogy ez ének kezdetén tűz helyett víz (tóban fürdő kacsa) szerepel, ami víztiszteletre és víztisztelő besenyőkre emlékeztet „Anyicska” című népmesénkre is (Arany László népmesegyűjteménye), amelyben a boszorkány (Halál-Istennő) által üldözött szerelmes pár (az Élet) úgy rejtőzik előle el, hogy az ifjú kacsává (természetesen gácsérrá), a leány pedig tóvá változik, amelynek közepében a kacsa úszik. Világos, hogy itt is a madár a lelket, az erőnyt vagyis a hímséget, a víz pedig a testet, az anyagot vagyis a nőiséget, a kettő együtt pedig az Élet-et jelképezte. Látjuk ez énekben azt is, hogy a táncjáték közben itt legény választ leányt. A pénz említése onnan származik, hogy szokás volt az hogy ha a tánc avagy a játék közben valamit valaki elhibázott, annak valami keveset, ahogy az megvolt határozva, fizetnie kellett, az összegyűlt pénzzel azután a közösen elfogyasztandó ételeket, vagy a játékban szereplő virágokat vásárolták avagy a már kapottakat fizették. Az ének végén kiáltott „Állj ki már!” pedig annak szólott, aki választatván a játékból avagy a táncolók közül (többnyire körtánc) kellett álljon.
Lázár István „Alsófehér vármegye magyar népe” (Nagyenyed, 1896.) című könyve 73. oldaláról közlöm a következő éneket:
Piros alma telelő, telelő,
Kit csókolsz meg legelő, legelő ?
Ezt a barna menyecskét, menyecskét,
Szeretem én szegénykét, szegénykét.
Veszek neki féketőt, féketőt,
A lábára csikorgót, csikorgót.
A pünkösdi rózsa
Kihajlott az útra,
Én édesem, én kedvesem
Szakíssz egyet róla.
Le is szakísztottam,
El is szalasztottam.
Ég a gyertya ha meggyújtják
Mikor ezt a táncot járják.
Állj ki már te szőke kislány.
Piros alma telelő. Olyan almára vonatkozik amely télire eltétetni alkalmas. A lányt népünk, költőileg, szokta piros almához hasonlítani. Innen származik e mondás is: „Piros alma gömbölyű, az én babám gyönyörű!” Mivel azonban a tulajdonképpeni magyar faj, vagyis a „keletbalti”-nak nevezett, még egészen fiatal korában is igen kevéssé arcpírú, ezért úgy sejthető, hogy e hasonlat régen nem is az arcra hanem a nőiséget, különösen pedig a szüzet jelképező méh szádára vonatkozott, amely piros és gömbölyű, almára igen hasonló. Lássad amit erre vonatkozólag korábban már írtam. Az alma pedig, amint mi már tudjuk, sokmagú volta miatt is nőiségi jelkép volt.
A legelő szó természetesen tájszólásilag legelőször értelmű.
A menyecske szó eredeti értelme csak fiatalka volt, amiértis régen nem mint ma csak fiatal asszonyra hanem leányra is vonatkozhatott.
Úgy a szegényke szó itt, mint hasonló már romlott énekekben sok szó, már csak a rím kedvéért került oda.
Veszek neki féketőt. A fékető szó a főkötő szó tájszólásos kiejtése. Régen szüzek csak pártát, asszonyok csak főkötőt viselhettek. A dal e mondata értelme tehát jelképes és értelme az hogy: feleségül veszem, asszonnyá teszem. Régen a főkötő az asszony haját teljesen födte, ezt férjén kívül más férfinak látnia nem volt szabad.
Csikorgó-nak az olyan csizmát nevezték amelynek bőre újkorában járásközben csikorgó hangot adott. A vargák, csizmadiák, mivel ez sokaknak tetszett, ezért, különösen a női piros csizmát, szándékosa is „csikorgóra” készítették, bizonyos módon a talpába helyezett bőrdarabbal.
A pünkösdi rózsa virágfajta Pünkösd ünnepe táján, tehát a tavaszi napéjegyenlőség idejében nyílik, amely időben a Nászünnep is volt. Úgy ez tehát mint a dal egyéb részei is kétségtelené teszik, hogy itt tehát a Nászünnep táncjátékai közben énekelt énekmaradvánnyal van dolgunk. A pünkösdi rózsa pannon őstörzsünknél játszotta ugyanazon szerepet mint a magyaroknál a gyöngyvirág.
Ősműveltségünket illetőleg megbecsülhetetlen kincseket tartalmaz Kerényi György: „Száz népi játékdal” című könyve. (Budapest, 1938. „Magyar kórus” kiadása.) A könyv, amint címe is mutatja, csupa magyar népi tánc- és játékdalt, azaz hogy már ezeknek csak még élő maradványait, tartalmazza. Amelyek azonban még így is, ősműveltségünket illetőleg, valamint általános tudományos szempontból is, megbecsülhetetlen értékűek, de amely értéküket azonban ősműveltségünk, nyelvünk és ősvallásunk alaposabb ismerése nélkül fölismérni nem lehet. De nem lehetett már csak az „ázsiai nomád eredetünk” tévtana miatt sem, mert mivel hasonló táncdalok európai árja népeknél is vannak, ezért okvetlen a miéinket kellett „átvettek”-nek tartani és tehát nem eredetieknek. Holott a dolog itt is megfordítva van, vagyis, ha a miéink ma már bármennyire romlottak is, de azért egykori ősalakjukból még mindig több elemet tartottak meg mint más népekéi, amelyek mindezt valóban ősnépeinktől, némelyütt pedig éppen csak nehány századdal ezelőtt vették át, éspedig legnagyobb részt tulajdonképpeni értelme megismerése nélkül. Habár ittott e más népeknél is megmaradott egy-egy olyan adat, amely viszont nálunk veszett már el.
Sorra veszem itten a Kerényi által közöltek közül azon énekeket amelyek általam fölismerhetőleg a legértékesebbek.
Könyve 21. oldalán „Mit akar” cím alatt: Leánykérés, illetve leányszerzés indítéka. Szerintem mindezen játékok a legközvetlenebbül származnak őseink azon tavaszi Nászünnepéből, amely, amint már mondottam, az Iliasz, azaz a Trója vára bevételéről szóló éposz, vagyis tulajdonképpen a nő megszerzése, a szűzlány és az ezt őrzők ellenállása legyőzését: „a vár bevételét” jelentette. Ami szerint mind e játékokat egyszerűen Trója-játékoknak, avagy őstörök szóval Torja- vagy Turuja-játéknak is nevezhetjük. Az ének tehát a következővel kezdődik :
Legszebb lányod akarom.
Legszebb lányom nem adom.
A kérőről mondva, hogy „király”. Népünk régebbi leánykérési szokásaiban úgy a lány apja mint a kérő is „király”-nak neveztetett, címezettet: Napkeleti király, Napnyugati király, avagy valamilyen másféle király, míg a leány természetesen mindig „királyleány” avagy királykisasszony” volt, akkor is ha csak egyszerű, falusi családokról volt szó. A játék úgy itt is mint többnyire másutt is lényegében körtánc, a kérő pedig a lányt végül megkapja, bár ugyane lányt a következő táncban más kérő kaphatja meg. A kör sokszor valóban vár-nak is neveztetik, ami azért is fontos mivel vár szavunk eredeti értelme csak kör volt. E „várban” egy kisebb lány az akit kérnek, egy nagyobb pedig az anya, aki a lányt kezdetben adni nem akarja de végül mégis odaadja.
23. oldal. Énekelő kör. Az énekben van többek között ez: „Zárd be kapu.” Aztán: „Nyílj ki kapu.” Aztán még ez is:
Ez kell nekem,
Ezt kedvelem, ezt.
Szép maga, szép ruhája,
Lobogós ingválla.
Itt is szerepel egy avagy több leánykérő. Világos hogy a kör itt is a vár jelképe mert hiszen még kapuja is említve. Ámde a mindig kórusban éneklő kör még azt is bizonyítja, hogy a latin-görög chorus-kórosz szó is (amellett is, hogy nyelvújítóink az ennek megfelelő kar, énekkar, zenekar szavainkat képezték) ősnyelvünkből származott. Ugyanis már a legrégibb görög színházak közepén is mindig egy köralakú tér volt, a korosz, amelyen énekelve járták a körtáncokat. Hogypedig kör szavunknak is volt o magánhangzós, azaz tehát kor kiejtése, ezt a legközvetlenebbül bizonyítja a kerengő fazekas-korong e neve, amelynek értelme eredetileg nem is volt más mint: kereng, kering. Mert ugyanis forog igénket helyesen a hengerszerű vagy gömbszerű testek forgásra alkalmazzuk, ellenben lapalakú test ugyanilyen mozgására azért alkalmazhatjuk helyesen a kering avagy kereng szavunkat mivel ennek a központtól távolabb eső része és széle szemünk számára valóban körben szalad, vagyis már nem önmaga körül forogni hanem keringeni látszik. Ezért nevezi tehát népünk a fazekaskorongot korong-nak és nem forog-nak.
Az „Ez kell nekem, ezt kedvelem” szavak világosan mutatják, hogy ez is a Nászünnep párválasztási dalaiból származó töredék.
A „lobogós ingváll”-at illetőleg: Manapság lobogós ingvállat, lobogós ujjú inget már csak férfiak viseltek, én azonban még láttam olyan női ingujjakat is amelyek úgy voltak zsinórral össze is húzhatók ahogyan azt a megelőző oldal rajzán mutatom (a), amikoris a többnyire piros zsinór végei csokorra kötve, csüngő két bojtocskájukkal, kedves dísz is voltak. Az ingujjat pedig tetszésszerint lehetett akár a kézfő fölött a csuklóra is kötni (b), ahogy ingüket a nők például Kalotaszegen ma is viselik, csakhogy ma már zsinór nélkül, összevarrva, de lehetett azt a fölsőkaron összehúzva s megkötve is viselni (c), ahogy azt Magyarország más vidékein a nők régebben általánosan viselni szokták volt, csakhogy újabban már szintén zsinór nélkül és már ilyenné varrottan. Táncban a nők ingujjukat összehúzatlan lobogni hagyták.
A dalokban e szavak is előfordulnak:
Mit kerülöd, mit fordulod
Az én házam tájékát ?
Erre felelet:
Azt kerülöm, azt kerülöm:
Szép leányod kéretem.
Természetesen eredetileg a „vár”-ról volt szó, vagy a várat jelképező, kört képező táncosokról. De mivel manapság, de így már régen is, az udvaroló legény a leányos házat szokta kerülgetni, ezért az ilyen dalokban a ház azonosul a „vár”-ral, amelyben a „királykisasszony” lakik. A játékban a kérő a táncosok által képezett kört járja körül, azaz nyílást, azaz „kaput” keresve. Végül vagy sikerül két táncos között bebújnia, vagypedig „vám”-ot fizet, mire ketten karjaikat fölemelve „kaput” képeznek és beeresztik, ami a kapu illetve a vár őrei megvesztegetéseképpen is értelmezett, amiről meg népmeséinkben van szó, de amiről „Avar” fejezetünkben lesz említés.
Járom az új várnak alját,„Egyed magammal” = egyedül, „másod magammal” = én és még valaki, azaz: ketten; így „harmad magammal” is mondható. A várak többnyire domb- avagy hegytetőn állottak, síkságon is föltöltött alapon. Ezért mondva, hogy a kérő a vár alját járja.
Járom egyed magammal.
A táncosok köre mindig kering, mert a táncosok körben járnak és „kórus”-ban, azaz korban: körben, énekelnek.
Fehér város alul lányt jöttem kéretni,
Szebbiket, jobbikat, karcsú magasabbikat.
Az „alul” szó csak romlás az alá szó helyett.
Válasz:
A mi lányunk nem eladó,
Csak a házba illendő.
Mely magas a fa ága, elágazott,
A tengeren átal hajlongott.
Egyik ága hajlott (Barta) udvarába.
Selyem-sárhajú Magyar Ilonának
Hajon fölül gyöngykoszorú,
Gyöngy a másik ága,
Hajlott (Barta) udvarába.
Selyem-sárhajú Magyar Ilonának
Hajon fölül gyöngykoszorú, gyöngy.
Bizonyos hogy e dalszöveg is már szenvedett rövidítéseket, romlásokat, amiért értelmetlenségek is kerültek bele. A (Barta) név, vagyis valamely legény neve, azért téve így zárjelek közé mert a lányok természetesen más nevet is említhetnek. Világos hogy az „ág hajlása” itt a szív hajlását jelképezi. Romlás az is, hogy Tündér Ilona helyett Magyar Ilona említtetik. Mi már tudjuk, ő násza után, Magyar Napisten neve után és nejeként, veszi csak föl a Magyar Ilona nevet, valamint tudjuk, hogy ekkor már nem viselhet sem koszorút sem pártát, hanem csak főkötőt vagy fejkendőt. Ha tehát a dal szerint fején „gyöngykoszorú”, azaz gyöngyvirág-koszorú van még, akkor helyesen csak Tündér Ilonának volna nevezhető, mivel a tündér szónak amúgy is volt leány és szűz értelme is, aminthogy a finnben is tüttere, tüttö = lány. A nehézkes „hajon fölül” kifejezés értelme: haján, haja fölött.
28. oldal. Hidas játék. Bár e játékokban hídnak is van szerepe, itt azonban kaput nevezik tévesen hídnak. Hogy kapuról kellene szó legyen, az énekből magából is kitűnik. A közölt főtípusokban a szövegben mindig előfordul a „Mit kerülöd, mit fordulod stb.” kérdezés és az erre szóló válasz, amely szerint a kerülgetés a szép leányért történik, akit az illető „kéret.” A „kéretem” szó csak azért használva „kérem” helyett, mivel későbben (de azért már ezredévekkel ezelőtt is) a leányt apjától (matriarchális, azaz nőelvi, nőuralmi népeknél anyjától) nem a kérő maga szokta kérni, hanem egy általa megbízott személy által kérette. E megbízottat követ-nek nevezték. Innen származott követelni igénk, amely parancsoló vagy erélyesen igényelő értelmét csak idővel, értelemeltoládás által, kapta.
A 29. oldalon viszont igen világosan kitűnik, hogy ez énekben tényleg hídról van szó, Régen a várakba többnyire csak hídon át lehetett jutni, különösen így volt ez pedig a lapályokon, ahol a várakat mindig árok, vízzel is telve, vette körül. Természetes, hogy a híd és a várkapu egyazon helyen volt. E dal szövegében „menyecske”-ért jönnek, ami azonban csak annak emléke hogy, amint már említém, a „menyecske” szó régen csak „fiatalka” értelmű volt.
A 30. oldalon már ismét „Adjatok szép leányt” áll.
A híd azonban szerintem itt nem is csak a várak hídja emlékezete, hanem a Nász Szigete regebeli s költői képzeletbeli ezüst- és aranyhídjáé is, ami még sokkal régibb valami. E mesebeli hidakat naplementekor és holdlementekor valamint kevéssel naplemente és holdlemente előtt, úgyszintén napkelte és holdkelte után is a vízen látható, a Nap illetve a Hold által okozott fénytükröződés sávja képezi, amely a partokat avagy partot szigettel mintegy ragyogó, tündériesen csillogó hídként látszik összekötni. A valóságban azonban a Nász Szigetére úszva vagy ha volt gázlón de esetleg úszó állatokba, esetleg szarvasokba, kapaszkodva, jutottak át, utóbb aztán csolnakon avagy tutajon, esetleg tömlők segítségével is.
És íme, a 28. oldalon még ez áll:
- Eressz által a hídon !
- Nem eresztlek mert leszakad.
- Ha leszakad megcsináljuk.
- Mivel tudnád megcsinálni ?
- Győri gyönggyel, gyöngyharmattal.
Márpedig igazi hidat sem gyönggyel sem harmatcsöppekkel, vagyis gyöngyharmattal, javítani nem lehetvén, az ilyen meseszerű állítás tehát azt bizonyítja, hogy itt meseszerű hídról is van szó, szerintem tehát valóban azon ezüst- avagy aranyhídról amely a Szent Szigetet látszott reggelenként avagy esténként és holdvilágnál éjjelenként is összekötni a parttal, és amely csillogó hidakról régen bizonyára több és különböző rege is szólott, valamint arról, hogy ily hídon kinek és miként lehetett átkelnie, aminthogy népmeséinkben ma is van még szó arról hogy tündér Ilon szigetére egy ezüst- és egy aranyhídon át juthatni csak, sőt él még ma is olyan, már kereszténnyé alakított, hagyomány is, amely szerint a Mennyországba is csak hídon át juthatni, amihez mai néphitünk már azt is hozzá teszi hogy ott hídpénzet is kell fizetni. Másrészt pedig mivel a hidak vizek fölött vannak (megjegyezhető: görögül hüdro, hidro = víz), gyöngyöt pedig a folyóvizeinkben általános és „békateknő”-nek nevezett kagyló (Margaritana margaritifera) is terem, amiszerint itt eszmetársulás természetszerűleg is keletkezhetett. Viszont az hogy a dal szerint a híd ember súlya alatt is leszakadhat, arra mutat hogy a regék szerint is a csillogó, tündéries, mert hiszen csak vízen látszó fényjelenség által képe-zett „hídon”, nem is lehetett, annak ingó-ringó valamint könnyen el is tűnő volta miatt sem, akárkinek és akárhogyan, könnyűszerrel átkelnie.
A 31. oldalon is várról van szó. Ez természetesen tündér Ilona vára a Csallóközben de itt a Csallóközöt csak jelképező Nász- illetve Szent Szigeten, amelynek kertjében (Tündér Ilona mesékbeli Aranykertjében) a „vár” csak lombkunyhóval, utóbb esetleg sátorral is, volt jelképezve, aminthogy itt minden lány és Tündér Ilonával, minden legény a Napistennel volt jelképesen azonosítva. Igazán meglepő egyezés tehát, hogy itt meg az 57. oldalon, az egyik hidas játék énekében selyem sátor is említve.
Tény hogy több kezdetleges népnél a kezdetleges lakásukul szolgálandó kunyhót mindig a nők építik. Valószínű sőt bizonyos tehát, hogy itt is, a bekövetkezendő nász előtt, mivel a Szent Szigetre, amint már írtam, mindig a lányok érkeztek előbb, ezek készítették meg már előre, zöld gallyból, lombból, levelekből, esetleg bejáratát virágokkal is díszítve, nászuk számára az egy avagy több napra szolgáló kunyhót, hajlékot, mintegy boldogságos fészket, éspedig minden lány a magáét, tőle telhetőleg a lehető legszebben, az érkezendő ifjak tetszését megnyerendően. Tény hogy a legtöbb állatnál is a fészket a nőstény rakja, készíti, habár előfordul, különösen madaraknál, hogy fészkét a pár közösen rakja, építi ugyan, de azért ezt mindig főképp a nőstény kezdeményezi, végezi, intézi. Viszont hiszen költőileg máig is szoktuk még mondani olyankor amikor valamely fiatalok leendő lakásukat készítik, hogy „fészküket rakják” avagy hogy „az lesz boldog fészkük” avagy „boldogságuk fészke.”
Régen tehát mindez a tavaszi napéjegyenlőség idején, a Nász Szigetén, Szent Szigeten, avagy ahogy neve különböző hagyományokban fönnmaradott : a Boldogság Szigetén vagy Boldogok Szigetén, a görög rege szerint Makron Nézosz = Boldogok Szigeté-n történt. (Azt is láttuk már, hogy magyar avagy magar nevünknek boldog értelme is volt.) E Boldogság Szigete azonos tehát a bibliai hagyomány Földi Paradicsomával is. A bibliai hagyomány pedig szintén összeköti a földi paradicsomot az emberiség kezdetével. És hiszen a nász-szigeténi, boldogság-szigeténi szerelem után mi más következik mint gyermekszületés, új emberek, új élet, új család alapítása, kezdete, keletkezése és szaporodása, ami tehát mind az emberiség keletkezése jelképes ismétlése is.
Lássad amit mindezekről már föntebb megírtam, valamint lássad azt is amit későbben arról írtam, hogy az északi fény, vagyis a Nap és Föld, azaz a Napisten és Tündér Ilona szerelme e megnyilvánulása, mindig a tavaszi napforduló idején a legerősebb, ugyanazon időben tehát amelyben őseink is Nász ünnepüket tartották volt.
Miután mi már részben megtudtuk, részben megsejtettük fönt amit a magyar népmese és a magyarság egykori fölfogása az ezüst- és aranyhídról regélt és képzelt, valamint láttuk azt is, hogy e regebeli hidakkal a mai táncjátékok énekeiben emlegetett híd is összefüggésben van, azért mi már érteni fogjuk, hogy a 31. oldalon levő énekben miért mondatik még az is, hogy a hidat „megaranyozzuk.” Vagyis értendjük, hogy ez nem egyéb mint az „aranyhíd”, bár elhomályosult, de mégis még élő emlékezete. Hiszen a legvalószínűbb, hogy a szigetre a legények alkonyat felé érkeztek, amikor a Nap már alacsonyan járván, ilyenkor a vízen az aranyhíd már ott ragyogott. Mi több mindebből még az is következik, hogy például folyóvízben a Szent-, Nász- azaz Boldogok szigetéül csak olyan szigetet választottak amelyek helyzete a világtájakat illetőleg olyan volt amilyennek azt e rajz tünteti föl. Ez a folyók szigetei jellegzetes alakját mutatja. Természetes hogy az átkelés lehetőleg ott történt ahol a folyó a legkeskenyebb volt. Ha pedig a sziget helyzete a rajzon föltüntetett volt, akkor ha az érkezők a lemenő Nap felé jöttek, akkor ezt ott látták a sziget fölött ahova a rajzon a sugarakat tettem, az aranyhidat pedig maguk előtt ott látták csillogni ahol az itt a rajzon is ábrázolva, s ahol egyúttal a folyó is a legkeskenyebb.
Fölemlíthető azonban itt még az is, hogy még a régi templomok is mindig kelet-nyugati irányba állottak, ami természetesen a naptiszteletből is származott. De világos tehát, hogy a templomok tájolása szokása ez elmondottakkal is öszszefügg, mivel hiszen bizonyos, hogy még a mai keresztény templomok ősei is a természetvallás Szent Kertjei voltak, amelyek hímelvű ősnépeinknél szigeten voltak és amelyek azután még az ősműveltségben is úgy fejlődtek kertből templommá, hogy e kert közepére áldozó oltár avagy bálvány is állíttatván, e fölé eleintén csak tetőzet, majd végül épület is készült.
Kétségtelen, hogy a vízen való átkeléskor, ha ez úszva, akár állaton, akár tömlőn történt, fürödtek is, de egyébként mindenesetre mosakodtak is, mivel a Szent Szigetre, a Szent Kertbe csak teljesen tisztán volt szabad lépni. De ezenkívül a nász előtti fürdés, mosakodás is kötelező s magától értetődő volt. És íme a 34-35. oldalon levő dalban e mosdás emléke is él még, mert ott többek között ál hogy „Fehér liliomszál ugorj a Dunába.” (Természetesen esetleg „a Tiszába” vagy „a Marosba”, aszerint hogy hol volt az illető sziget.) A „liliomszál” világosan a szűzleányt jelenti. A durva „ugorj” szó helyett régen talán „lépjél” mondatott, habár fürdéskor szokás is néha a vízbe ugrani avagy magát a vízbe vetni. Közöl a könyv egyébként olyan dalt is amelyben ez áll : „Így mosdik a csóka fehér galamb módra.” Világos, hogy ez a más régibb közleményekből is jól ismert
Csak fürdik, csak fürdikkezdetű ugyanilyen dalnak csak változata. De kétségtelen, hogy ugyanide sorolandó a régibb közleményekből már szintén jól ismert
A fekete csóka
Kis kacsa fürdik a fekete tóba',kezdetű dal is. (Itt a 41. oldalon.)
Anyjához készül Lengyelországba.
Bizonyos, hogy voltak régen Szent Szigetek tavakban is. Az ilyeneken a régi szent helyen, az egykori „pogány” helyett ma mindenütt keresztény templom áll. Dalunkban a tóra vonatkozó „fekete” szó valószínűleg csak romlás, vagyis a „fekete tóba” szavak csak a „fekete csóka” szavak értelmetlenül odakerült változatai. Ellenben az „Anyjához készül Lengyelországba” szavak igen világosan fejthetők meg: A „Lengyelországba” helyett régen „Tündérországba” állott, ahogyan a Szent Szigetet avagy Nász Szigetet szintén nevezték volt, emlékezetül Tündér Ilona Csallóköz szigetebeli Földi Tündérországára, más nevén Aranykertjére azaz Földi Paradicsomára, valamint Fehérköz (Tejút) szigetebeli Tündérországára azaz Mennyországára. Egyébként pedig lehetséges hogy lány, leány szavunknak, amelyet hiszen becézve lányka-, leányka-nak is szoktuk ejteni, s amelynek régen még szűz és tündér értelme is lehetett, volt még lenge, lenke = lány, szűz és tündér változata is, amely szó aztán, értelme feledésbe menvén, a lengyel névvel tévesztetett össze s így lett azután egy Lenkeország avagy Lengeország = Tündérország avagy Leányország ( Leányvár) nevéből a „Lengyelország” név. Láttuk már azt is, hogy a szigetre mindig előbb a leányok érkeztek, akik ott berendezkedtek, kunyhóikat megépítették, sütöttek, főztek, és ahova, e Leányországba tehát, az ifjak csak utóbb érkeztek. Az „anyjához készül” értelme is kitűnik ha eszünkbe jut hogy hiszen a táncjátékban a kért leány, kisebb leányka mellett egy nagyobb leány valóban az „anya” szerepét szokta játszani, akitől aztán a „kérő” a leánykát kéri.
A 41. oldalon folytatódik még azzal, hogy a kar így énekel, „öleld akit szeretsz”, mire a „kérő” válaszul énekeli: „Ezt szeretem, ezt ölelem. Ez az én édes kedvesem!” A játék szerint a kör közepére sorban mindig más-más leány kerül, vagyis a körből a következő, vagypedig akit a kimenő kendőjével megüt és következendőül ezáltal megjelöl. Emlegetvék az énekekben a kalácsok, rétesek, amelyeket hiszen a leányok a szigeten, a legényekre várva, sütöttek és őket ezekkel meg is vendégelték. A szigeten a játékok több napig tartván, ezalatt természetesen enni is kellett.
Irtam már föntebb arról is, hogy itt a szigeten készítették a leányok zöld levelekből, fűből és virágokból a „tündérruhát”, előbb sajátmaguk számára, azután előkészítve az érkezendő legények számára is. Megvan e zöldlevél-ruhának a Földi Paradicsomban volta a bibliai hagyományban is, csakhogy ott már, gonosz indulatú nép észjárása (ideológiája) szerint, már nem csupán a nemiséggel — bár ez elhallgatva, elhomályosítva — összefüggésbe hozva, hanem még bűnnel és ebből folyólag büntetéssel is. Holott nálunk ugyane ruha, bár a nász révén nemiséggel is összefüggésben van, illetve volt, de mint ártatlan és békés, jóindulatú népnél, csak bájos és kedves valamiként, csak szép és költői gondolatokkal összefüggően, valaminthogy itt még bűnről és büntetésről sem szó nem esik sem tudat még nincsen.
Irtam arról, is hogy a szarvasok is ilyen, esetleg ugyanazon szigetekre is, gyülekeztek tavaszonként párosodásuk miatt, valamint írtam, hogy a szigetre való átkelés úgy a leányok mint a legények részén esetleg szarvasok hátán is történhetett. E rajzomon a legények hímszarvasokon ülve, éppen indulnak a vízbe. Régen férfiaink is hosszú hajat viseltek.
54. oldal. Itt igazán meglepő fölismerhetően maradott fönn a Holdnak és a Napnak az ezüstés aranyhíddali összefüggése azáltal, hogy a Hold és a Nap a híddal még együtt említtetik :
Új hold, fényes Nap, megyek hídon átal,
Vagyok bátor, jó vitéz, megyek hídon átal.
Természetesen, a vízen való átkeléshez is különösen ha az mélyebb is volt, bátorság kellett, ha ott ragyogott is az „aranyhíd”. Lehetséges, hogy csak leányoknak volt megengedve tutajon avagy csolnakon átkelniök. Ám nem sokkal kevésbé kellett bátorság utóbb már a hidakon való átkeléshez is, amely őskezdetleges hidak még nemigen voltak veszélytelenek. Itt keletkezhettek tehát regék arról is, hogy bátraknak, jóknak, igaz- és tisztaszívűeknek sikerül csak az aranyhídon átmennie, ezek el nem merülnek, amíg hogy rosszak alatt az „leszakad” aminthogy a 28. oldal énekében van is szó a híd leszakadhatásáról. Kétségtelen mindenesetre, hogy a különböző igen kezdetleges hidakon való átkeléshez bizony bátorság sőt szédülésmentesség is kellett. Különböző népeknél úgy régen mint még ma is, valamint nálunk is, különösen Erdélyben, függő, ingó kötélhidak is voltak és vannak még (a mai lánchidak kezdetleges ősei), amelyek kötelei idővel el is rothadoztak. A víz színén csillogó, ingó-ringó aranyhídon, azaz tehát tulajdonképpen a víz színén való járás ez ősi, költői indítékát a Biblia Új-Szövetsége is használja (Máté evang. XIV.), éspedig valóban „híd” nélkül, de nem az ősegyszerű jó és rossz fogalma alapján, hanem hit-re alapítottan, ami csakis későbbi fejlemény lehet. Itt Péter apostol csak addig képes a víz színén járni amíg Jézusban bízik vagyis Jézusban hisz és bátran a vízre lép, de merülni kezd mihelyt kételkedni kezd, amikor aztán Jézus, aki isteni voltában a víz színén járni szintén képes, neki kezét nyújtva, menti meg az elmerüléstől, illetve emeli magához. Mindezzel szemben a mi fönti énekünkben még csak a természeti ősfölfogás nyilvánul meg abban, hogy a hídra lépő „kérő” ezt énekeli: „Vagyok bátor, jó vitéz.” Vagyis eszerint az „aranyhídon” való járhatás még nem függ Istenben avagy Isten küldöttében való hittől hanem egyszerűen csak attól, hogy az illető bátor és jó ember-e ? Viszont azzal hogy a hídon átjutott, így az illető bebizonyítván hogy bátor és jó is, ezzel kimutatta, hogy a kért leány kezét is megérdemeli, vagyis hogy ezt kezénél fogva a körből ki, elvezetheti. Mindezekkel szemben aztán természetszerűleg kapcsolódik azon gondolat is, hogy aki az „aranyhídon” járni nem képes avagy aki alatt a híd leszakadott, aki tehát elmerült avagy a folyóvíz elvitte, az rossz volt, az ezt meg is érdemelte. És íme, a játékban a „kérő” elé akadályokat is szokás alkalmazni s csak ha ezeket legyőzi, juthat a leányhoz. 57. oldal. Itt a regebeli „híd” még tökéletesen fölismerhető említését sőt annak a játékbani eljátszását is megtaláljuk. Az író, azaz hogy a gyűjtő, megjegyezése itt az : „Eközben (az ének közben!) egy kisleányt fölállítanak a nagyleányok összefo gott kezére; két oldalt egy-egy nagyleány vezeti. Mire a sor végére érnek (azaz mire a kisleány és két vezetője az összefogott kezű nagyleányok sora végére ér), a hátulsók előre futnak és újra odatartják összefogott kezüket.” E híd is tehát ingó-ringó mint az ősi kezdetleges hidak és mint a mesebeli „aranyhíd.” Egészen bizonyos tehát, hogy régebben még a „kérő”-nek (hímelvieknél ifjú, nőelvieknél leány) kellett ilyen hídon végig szaladnia, amelyet tehát a játékokban résztvevők így képeztek.
Ezek után következik tehát a játékokban is a „kapu.” Az ezzel kapcsolatos énekben sokszor említve is „kapu”, amelyet itt azáltal alakítanak, hogy az egymás kezét fogva körtáncot képezők közül ketten kezüket, karjukat, bár összefogottan, de magasra emelik, ezáltal „kaput” képezve, amely alatt a „kérő” bejuthat azaz bebújhat a körbe a kért leányhoz. Mi pedig már tudjuk, hogy e kör a „vár”-at is jelképezte, amelybe a kérőnek be kellett hatolnia, amelyet be kellett vennie. Ha pedig tudjuk, hogy e kört többnyire csak leányok képezték, míg a fiúk nézők voltak, akkor eszünkbe kell jusson, hogy régi nyelvünkben a vár szó tulajdonképpeni jelentése kör volt, hogy a régi várak többnyire köralakúak voltak, hogy a kör őseinknél nőiségi jelkép volt, valamint eszünkbe kell jussanak a Leányvár, a Magdeburg és az Illavár, Ilion, Iluma azaz Ilonavára, Tündér Ilona vára, Csipkerózsa-kastély stb. elnevezések is.
A „kapu”-val kapcsolatos és ma is még eléggé ismeretes gyermekénekecske ez :
Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Bújjatok be rajta.
A 28. oldalon a gyűjtő ez énekecske alig eltérő e változatát közli :
Bújj, bújj zöld ág, zöld levele,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta.
Ez énekből világosan következik az is, hogy a körben, azaz a „vár”-ban, több kért vagy eladó leány is lehetett egyidőben, aminek megfelelőleg több kérő is volt, de akik csak egyenkint eresztettek be, hogy leányt, azaz tehát párt, válasszanak. Viszont a „zöld ág, zöld levelecske” szavak kétségtelenül az egykor a Szent Szigetben az úgy a leányok mint a fiúk által már viselt, zöld levelekből fűzött ruhára vonatkoznak de amelynek a mai játékokban már csak a közönséges ruhák fölé viselt zöldlevélszallagok felelnek meg.
Elmondottam volt föntebb, hogy a tavaszi napéjegyenlőségi Nászünneppel azonos volt a ma úgynevezett „Pünkösdi királyválasztás” ünnepe is. Ekkor, hogy a leányt párul megérdemeljék, a legényeknek egymással a különböző játékokban úgy testi ügyességben, valamint szellemileg is, például verseléssel, énekkel, zenéléssel, mesemondással, találós kérdések megfejtésével, egymás között versenyezniök is kellett. De természetesen egymás között ugyanígy a leányoknak is. Ezután a legkiválóbb legény és a legkiválóbb leány egy pár is lehettek és régen egy évig (a következő évi játékokig) törzsük fejedelmévé s fejedelemnőjévé (újabban „falu pünkösdi királyává és királynőjévé”) is lettek. Hogypedig e játékok között régen a legényeknél lóháton történők is voltak, bizonyítja például a Kandra Kabos által is közölt ezen ének :
Lányok ülnek a toronyban rózsa koszorúban,
Arra mennek a legények sárga sarkantyúban.
Jó legény, jó legény, jól megfogd a kantárt,
Ne tapodjad, ne tapodjad a pünkösdi rózsát !
Mert ha megtapodod a pünkösdi rózsát:
Megadod az árát !
A régi magyar tornyok, különösen a falusiak, nem voltak nagyon magasak, tetejük alatt pedig mindig erkély futott körül, amelynek ívezetei alól tehát a lent elvonuló lovasokat, valamint a torony előtti téren történő játékokat, tornákat igen szépen lehetett látni. A „sárga sarkantyú” alatt érthetni rézből valót is, amilyet Erélyben fiatal koromban még láttam is. Azért kedvelték, mivel a réztarajú sarkantyú járásközbeni csengő hangja szebb mint a vasból valóé. Viszont érthető a „sárga sarkantyú” alatt aranyból való is; az arany csengő hangja pedig még a rézénél is szebb, de meg az arany sem nem rozsdásodik mint a vas, sem nem zöldül mint a réz. Régen arany nem is volt oly nagy dolog, sem oly ritka mint ma, amikor az mind a földalatti, mély bankpincékben, jól elzárva őriztetik, sok ezer egyforma téglaalakokba öntötten, avagy épen az állam kincstárában van ugyanúgy rejtve és őrizve, ahol azt senki semmire sem használhatja, szépségét, célszerűségét senki sem élvezheti. Sőt manapság a kommunista államokban aranynak senki, súlyos büntetés terhe alatt, már csak birtokában sem szabad legyen. Holott régen nem csak ékszerek hanem mindennapi használati tárgyak is, mint edények, tányérok, poharak, órák, szemüvegkeretek is voltak aranyból és így azt hogy az arany mindig szép, tiszta és fényes marad, nem rozsdásodik sem nem képez mérgező zöldet mint a réz, mindenki élvezhette.
Hogy az ének szerint pünkösdi rózsa is szerepel, ez azt bizonyítja, hogy a játékok a tavaszi napéjegyenlőség, vagyis a mai pünkösd, idején történtek, amikor tehát a pünkösdi rózsa nyílása és őseink Nászünnepe ideje is volt. Következik az énekből még az is, hogy tehát a rózsakoszorús leányok a fölvonuló legények elé a toronyból pünkösdi rózsákat dobáltak is. Aki ilyet fölfogott, az fövegét, magát, lova fejét ékesíthette vele, de ami a földre esett, annál meg vigyázniok kellett, hogy lovuk egyet meg ne tiporjon, avagy ha gyalog voltak, egyre ne lépjenek, merthogy akinek ez megtörtént az zálogot kellett fizessen, azaz a megtiprás árát kellett megadnia. (A szláv zálog szó helyett tehát még ármegadás-t mondottak.) Minden begyűlt pénz pedig mindig az ünnepség költségeire, főképp az ételek beszerzésére fordíttatott. Ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy önkéntes adomány is ne lett volna bőven, úgy a leányok mint a legények valamint tehetősebb családok részéről is, a Nász Szigetén valamint a különböző játékok alatt sütött ételek, édességek emlékét találjuk például a 73. oldal ez énekében is :
Összejöttek, összejöttek a szarvasi lányok,
Összeszedtek, összeszedtek egy marék lisztecskét,
Megsütötték, megsütötték zsíros pogácsának.
Oda jöve, oda jöve a bíró kutyája,
Mind megette, mind megette a zsíros pogácsát.
Ámde bizonyos, hogy a „bíró kutyája” itt csak késői romlás. Eredetileg az Égisten Csodaszarvasa az érkező legényeket vezetve rohanva jött a leányok közé s nem is evett meg semmit, hanem futtában, ugrásában a serpenyőt avagy az üstöt fölborította, de amely kavarodás a hímszarvasoknak a már a szigeten levő szarvasünők közé érkezését is jelentheti. Hogy kutya helyett valamikor valóban szarvasbika, az őstörököknél őstulokbika, szerepelt, ennek bizonyítékát a finn Kalevalában találjuk meg, ahol XIII. énekben Lemminkäjnen a finnek Csodaszarvasát űzi, ami idevonatkozó sorait idézem:
Szalad immár Hísz szarvasa,
Rénállata benyargala
Észak csűrjei közibe,
Lapp fiak vívó terére,
Fölrúg csöbröt kisházbelit,
Tűzön földönti a katlant,
Húst hamuba fordít,
Levest tűz közé loccsant.
Hogy a „lapp fiak vívó helyei” említvék, ez nekünk a legények versengéseit, tornáit juttatja eszünkbe, úgyhogy itt már csak annyi van mégis összetévesztve, hogy a szarvas közberohanása a szigeteni sütés-főzés közben kellene történtnek mondasson.
A finnek Csodaszarvasa ma már csak annyiban csodálatos még, hogy „hísz”-ek, azaz valamilyen alvilági vagy erdei ördögök készítik fából, fűből, vízi hínárból. Mi ellenben tudjuk (lássad „A Csodaszarvas” művemben a részletes leírást), hogy nem a Csodaszarvas maga készül így, hanem a Csodaszarvast játszó szarvasálarcos ember egész álruhája, vagyis: feje fából, szarvai cserfaágakból, fülei nyír- avagy hársfakéregből, szemei gyöngyházkagylóból, köpenye pedig régebben szalmából. És ha mindezt nem is készítették ördögök, de egyháziak és vallásos emberek ennek készítését nagyonis rosszallották, mert, ha elhomályosulva is, de élt még mind ennek pogány eredete tudata, úgy a finneknél mint nálunk is. Ez az oka annak is, hogy ahol nálunk a csodaszarvasálarcos embert itt-ott még megjelentetik, azt tartják, hogy aki e szerepet vállalja az hét esztendeig az ördög hatalmában marad és ha ezalatt meghal, okvetlen elkárhozik.
Végül: Kerényi e könyve 78. oldalán is említve a „gyöngykoszorú”, azaz tehát: gyöngyvirágkoszorú.
A mi ilyen táncjátékainkhoz teljesen hasonlóak más népeknél is vannak, például az olaszok-nál is. Különben az olaszokéi a miéinkhez anynyira hasonlítanak, hogy a közös eredet teljesen kétségtelen. A különbség inkább csak annyi, hogy míg nálunk igen sok az olyan változat amelyben a „kérő”-nek avagy „királyfi”-nak a lányt ki kell érdemelnie, de kevesebb a nőrablást játszó változat, ellenben a nemmagyar játékok szinte kivétel nélkül a nőrablásra utalnak. Márpedig szerintem — mások véleményével ellentétben — a békés nőszerzés régibb a nőrablásnál, ami későbbi, már harciassá lett népeknél keletkezett jelenség. A Nász, vagyis a Boldogok Szent szigetén tisztán szerelemmel, udvarlással, testi és szellemi kiválósággal való párszerezés még az igazán ősi, békés aranykorbeli „paradicsomi” élet emlékezete, visszatükröződése, ami, íme, éppen a békés, szorgalmas, földművelő s idegen befolyások által még el nem rontott magyar népnél maradott fönn a legelváltozatlanabbul. Az olaszokéra vonatkozólag fölhozok itt egyet-mást az olasz G. Sabalich: „Giuochi popolari zaratini” című 1918-ban Zárában megjelent könyvéből. A nevezett könyv igen ritka mert csak 70 példány nyomatott ki belőle, de egy megvan Hercegnovi (Castelnouvo di Cattaro) városi könyvtárában. A legtöbb közölt énekszöveg zárai, de összehasonlításul közöl olaszországiakat is.
A játék neve „La bella rosa.” = A szép rózsa.
Gira, gira gira rosa,
Bella sempre in ogni posa.
Gira, gira, sul tuo stelo.
Guarda in terra, guarda in cielo
Gira, gira un salterello.
Gira un altro, ancor piú bello,
Gira e fa la riverenza;
Gira, e un altra in penitenza;
Gira e salta se tu puoi,
Gira e tocca chi tu vuoi.
Forogj, forogj, forogj rózsa,
Szép minden helyzetben.
Forogjál, forogjál száradon.
Nézz a földre, nézz az égbe,
Forogjál, forogjál egy ugrócskát.
Forogjál még egyet, még szebbet,
Forduljál és hajoljál meg;
Fordulj meg vezeklésül;
Forduljál és ugorjál ha bírsz,
Forduljál és érintsed akit akarsz.
Föltűnő itt az egyezés egy ilyen magyar táncjáték énekével, amelyben többek között e szavak is vannak: „Rózsa volnék, sergenék, mégis kifordulnék.” Ugyanis a kör közepén levő leány forogva táncol, míg kendőjével a kört képező leányok közül egyet megüt, mire ez köteles a körbe lépni. A körben így támadott résen a „kérő” bejön, az előbbi leánnyal, ezt kézen fogva ugyanott egy táncfordulattal a körből kifordul. Most a bennmaradott leány tesz ugyanúgy mint az előbbi, mikor pedig már elegen vannak kint, most ezek képeznek kört, míg a régi körből még megmaradottak most „kérők.” Népünk nyelvén sergeni = forogni. Olaszul salterello a neve egy táncnak amelyben ugrálni kell. Riverenza = meghajolva tiszteletet nyilvánítani, azaz: bókolni. Penitenza = vezeklés, bűnbánat, amely szót valamely vallásos pap, tanító vagy tanítóné csempészhette az énekbe, ahol azután az igen jól csengő rím miatt megmaradott sőt általánossá válott. Itt is tehát a körben levő a kört képezők közül, miután a körben egy darabig forogva és ugrálva táncolt, egyet megérint (tocca = érintsed, érint), mire ez köteles a kör közepére állani, vagyis a távozót helyettesíteni. Csakhogy a lányt elvivő itt nem „kérő” hanem nőrabló. Ami az ének többi részében meg is mondva. Ezek a következők, amelyek közül emezt az egész kör énekeli:
Al mio bel castello,
Tollerino, tollerello,
Al mio bel castello,
Tollerino, tolleró !
Szép kastélyomhoz,
Elvevőcske, elvételke,
Szép kastélyomhoz,
Elvevőcske, elveendem !
Ezt pedig a kint álló, vagyis a nőrabló énekeli :
Il mio é piú bello,
Tollerino, tollerello
Il mio é piú bello,
Tollerino, tolleró !
Az enyém szebb,
Elvevőcske, elvételke,
Az enyém szebb,
Elvevőcske, elveendem !
Most megint mind énekelnek, de természetesen csak a kör közepén álló elrabolandó leány nem :
Doi la ruberemo.
Tollerino.
Elrabolandjuk.
Elvevőcske.
A leány a fönti énekben tehát rózsának mondatik, az olasz gyűjtő pedig megjegyezi hogy a kört képező leányok is rózsákat jelképeznek. Részemről azonban ismertem olyan játékot is amelyben a kört képező leányok kövek-nek mondatnak, ami vár fala köveit is jelentheti, de még inkább az őskori „Tróját”, azaz kőköröket (Stonehenge = kőkerítés), vagyis az ősi, szent szertartáshelyeket juttathatja eszünkbe, amely kőkörök csak körbe fölállított nagy kövekből képeztettek. E dalban azonban már nem vár említtetik (föntebb már megjegyeztem, hogy vár szavunk tulajdonképpeni értelme kör volt), hanem castello = kastély. Ez pedig azonnal a Csipkerózsa mesét kell eszünkbe juttassa, amelyben a Csipkerózsa nevű leány (Dorneröschen), amint neve is mutatja, szintén a csipkerózsa vagy vadrózsa megszemélyesítése. E mesében is kastélyról van szó, de amelyet teljesen benőlt, elborított tehát körül is vett a csipkerózsa, mi pedig már tudjuk hogy őstörök törzseink váraikat csipkerózsával ültették körül, egyrészt védelemül de másrészt azért is mert ez volt nőiségi szent növényük. Teljesen okszerű tehát hogy ezt, valamint a rózsát általában is, jelképezték a játékban kört képező leányok. Úgyhogy mindez tehát őstörök eredetre vall, már csak azért is mert a rózsa-rosa-rodon szó is őstörök szócsoportbeli. De hiszen őstörök szócsoportbeli szó az ezen olasz énekek folyton ismétlődő: tollerino, tollerello, tolleró refrénje is. A mai togliere (tolyere) = elvenni, de van e szónak még erőszakkal elvevő értelme is. Viszont kétségtelen hogy a mi tolvaj szavunk eredeti értelme is elvevő, ellopó és valószínűleg régen még erőszakkal elvevő azaz tehát rabló értelme is volt. Mi több: a régi olaszban tényleg tollere, valamint a latinban is a tollo szónak, úgy elvenni mint elragadni értelme is van. Habár az olasz gyűjtő ezt nem is mondja, de mivel a dalban elrablásról van szó, ebből az is következik, hogy a leányért ennek elvivője erőszakkal vagy látszólagos erőszakkal tör a körbe. Ami azért is bizonyos mert itt már nincs szó sem kapuról sem olyan szövegrész nincsen hogy: „Nyitva van az aranykapu”, amelyen a „kérőt” (és nem a rablót) jószívvel engedik be. Ami tehát amellett szól, hogy a régibb, szelídebb kor emléke a mi játékainkban maradott fönn. Az olasz gyűjtő, hivatkozva Alessandro de Gubernatis, szintén olasz néprajztudósra („Tradizioni popolari di San Stefano de Calcinaia”), annyit azért mégis mond, hogy e játékokban az egykori nőrablás szokása emléke él. Hogy viszont későbbi időkben a nőrablás szokása már a mi ősnépeinknél is létre kellett jöjjön, ezt kétségtelenné teszi a Magor és Hunor nemzetalapításáról szóló mondánk nőrablási indítéka, ami pedig azonos a Róma alapítása mondájában is meglévő a szabin nők elrablása indítékával.
A fönti olasz énekben a nőrabló azt is mondja, hogy az ő kastélya szebb. Ezzel természetesen az eddigi leánykörből elvitt leányokból alakuló új kört, azaz az új „kastélyt”, kell érteni, amely azért „szebb” mert gyarapodik, növekedik, holott a régi fogy, kisebb lesz, vagyis: gyatrább, csúnyább. Világos, hogy miután a régi körből már csak egy leány maradott, most ez lesz a rabló, aki most az új kör közepéről kezd leányokat rabolni s alakít ezekből ismét új kört.
Ha mind a mai játékokat inkább csak lányok játsszák is, de bizonyos hogy volt régen olyan isamelyben legények és leányok együtt játszottak, táncoltak és énekeltek, amikoris a játék célja még a párválasztás volt. Erre mutat ugyanezen játékban is az, hogy a kint álló „rabló”, ha leány is, de férfiként szerepel. Valahányszor egy leányt „elrabol”, midig így énekel :
La mia dama Angiolina
Tollerino tollerello,
La mia dama Angiolina
Tollerino tolleró !
Hölgyem Angiolina
Elvevőcske, elvevőcske,
Hölgyem Angiolina
Elvevőcske elveendem !
Mindig azon leány nevét mondja aki akkor a kör közepében van, vagyis mindig más nevet.
Hozzá teszi a gyűjtő, hogy ugyane játéknak több változata is van. Fölhoz olyan változatot is amelyben a karénekben e szavak is vannak:
Guarda sú, guarda giú,
Da un bacio a chi vuoi tu.
Nézzél föl, nézzél le,
Csókold meg akit akarsz.
Az olasz nyelv szerint is „su e giú”, bár szószerint = föl és le, de lehet: jobbra-balra vagy ide-oda értelme is. Ez tehát azt jelenti, hogy a középen nem is volt leány, hanem az aki oda most bejött, nézegeti a körbeli leányokat, míg aztán egyet, ezt megcsókolva, kiválaszt és a körből elvezeti. Vagyis tehát itt nincsen szó elrablásról hanem csak választásról, úgy mint a föntebbi magyar játékokban. Hogy viszont nálunk is volt elrablásos játék is, bizonyítja az ezekhez hasonló de „Künn a farkas, benn a bárány” nevű játék, amelyben a körön kívül fiú van: a „farkas” aki a körbe hatolva onnan a leányt, a „bárányt”, elragadja.
De ismét az elrablásra utal azon egyik olasz változat amelyben e szavak vannak:
Del pianto e del sorriso.
Sírásról és mosolygásról.
Ami úgy értelmezhető, hogy a leány elrablásakor sírás van, de utóbb a lakodalomkor mégis öröm is.
Könyve 98. oldalán Sabalich közöl még egy érdekes változatot, amelyben rablásról szintén nincsen szó, hanem választásról és pedig — habár csak látszólag — találomra, vagyis véletlen sorsszerintiről. A szöveg itt a tájszólás szerinti:
Gira, gira rosa,
Coal piú belta in mezo,
Gira un bel giardino,
Un altro pochetino;
Un salterelo,
Un altro de piú belo,
Una riverenza,
Un altra per penitenza:
Un baso a chi ti vol.
Forogjál, forogjál rózsa,
Legszebbel a középen,
Forog egy szép kert,
Még egy keveset;
Egy ugráskát,
Még egy szebbet
Egy tiszteletet,
Még egyet vezeklésül:
Egy csókot akinek akarod.
A „rózsákból”, azaz leányokból való kör itten kert-nek (giardino) nevezve. Az olasz gira (dzsira) szót (amely egyébként a mi győr és gyűrű szavainkkal azonos) itt csak forog-gal fordítottam, mivel e szót az olasz forog és kering értelemmel egyaránt használja, e kettőt nem különbözteti meg, de világos, hogy a kör közepén álló személy forog, a kör ellenben: kering. A dalszöveg szerint a középen van „a legszebb rózsa” (leány). Mi már tudjuk, hogy e szóban levő rózsakert lehet úgy a Szent Sziget közepén volt kert, (amely az őstörököknél valóban rózsakert lehetett) mint az őstörök várak rózsával teleültetett körbástyái emlékezete is. A középen álló leány, avagy fiú, egy darabig táncolva forog egyet-kettőt ugrik is, amiután szemét behunyva és, tehát látszólag találomra, a kört képezők egyikét megcsókolja, ennek helyére áll, míg ez a kör közepére lépve, a játékot ugyanúgy folytatja. Szemét természetesen csak látszólag hunyja le, mert magyarázataiban Sabalich is mondja, hogy mégis azt csókolja meg akit leginkább kedvel (che predilige).
Ezután közöl még egynehány változatot, szintén tájszólásosakat, amelyek dalszövegében többek között meg is mondva, hogy
El sera i oci.
Szemeit zárja.
Van pedig ezen általa közölt változatokban olyan is amelyben a dalszöveg szerint a középen férfi (azaz tehát fiú vagy legény) áll, és olyan is amely szerint leány, úgyhogy következtetendő miszerint a játékban résztvevők mindenesetre mindkét nembeliek.
De közöl Sabalich még egy, szempontunkból igen érdekes játékot, azaz tehát őstörök eredetűt ismerhetünk föl. Ebben vár helyett torony szerepel. Olaszul torre = torony. Amely szó tehát a Trója, azaz Torja névvel egyezik. De megvan ugyane szó a változatokban még azon nő neveként is, akiért a hős a tornyot ostromolja, de csak e hős egymaga. A nő neve Madama Doré, habár más változat szerint Margherita is. Szerintem a Doré név nem más mint a Trója, Troja, torre név, illetve szó átvitele névként az illető nőre. Idézem itt e dalszöveg változatokat:
Dov'é la bella Magherita,
Ruggier, Ruggier, Ruggier ?
Dove se m'é fuggita,
O prode cavalier ?
Hová szökött,
Hol a szép Margherita,
Ruggier, Ruggier, Ruggier ?
Oh hős lovag ?
A leányt tehát egy Ruggiero nevű lovag keresi. A keresett leányt több leány egészen körülállja és szoknyáival elrejti, úgy hogy belőle semmi sem látható, sőt szoknyáikat kezeikkel még jól rá is tartják. Ez egész tömeg neve torre = torony, és szerintem ez a Doré név magyarázata, eredete. A rejtegető leányokat pedig itt is „a kövek”-nek nevezik (le pietre), ami alatt itt tehát a tornyot képező kövek értendők. Ezen, köveket jelképező leányok énekelik:
É chiusa nella torre,
Ruggier, Ruggier, Ruggier,
Ne alcuno la puó torre,
Ruggier, Ruggier, Ruggier !
A toronyba zárva,
Ruggier, Ruggier, Ruggier,
Sem senki el nem veheti,
Ruggier, Ruggier, Ruggier !
Itt az utolsóelőtti sorban a „torre” szó csak a togliere = elvenni szó irodalmilag is szokásos rövidítése s a torre = torony szóval csak véletlenségből egyezik, de épen ezért itt rímelése miatt használva.
Most a lovag énekelve kérdi:
Non si potrebbe entrare ?
Nem lehetne-e bejutni ?
A „kövek” felelik:
Chi la vuol, l'ha da rubare,
O prode cavalier !
Aki őt akarja, el kell rabolja,
Oh, hős lovag !
Erre a „lovag” (szintén lány, de eredetileg kétségtelenül legény) a „köveket”, azaz leányokat, látszólag erővel, egyenként elvonogatja s így tehát a „tornyot” amelybe a leány bezárva vagy elrejtőzve, „lerombolja”, miközben arról énekel „még mindig van elmozdítandó kő”, míg e „kövek” azzal felelgetnek hogy „nem is mozdított még el eleget”. A még ott levő néhány leány igyekezik mind jobban a rejtegetett leány köré szorulni, végül azonban mind a rejtegetett is, futásnak erednek, ez utóbbit azonban a „lovag” utoléri s elfogja.
Ezen egész játék így már határozottan nőrablás-szerű, de szerintem ez a „fölszabadított kedves nő” gyakori regeindítékának csak nőrablásszerűvé romlása. Az átmenetet e kétféle indíték között a „Trója ostroma” regében is látjuk, mert itt a Szép Heléna visszaszerezése történik, tehát mintegy fölszabadítása is, habár erőszakkal és újabb férjétől, ami viszont nőrablásra hasonlít.
Az élve befalazott avagy toronyba zárt nő regeindítéka igen gyakori, ritkább az, hogy e nő onnan ki lesz szabadítva. A Sabalich által közölt változatok között van olyan is, amely szerint a nő már halott is, de föltámad. Ami kétségtelenül az áldozatkép befalazott és meghalt nő indítékának összevegyülése a halálos álomba merült de a hős csókja által fölébresztett lányéval. (Csipkerózsa.) A mesekutató néprajztudósok már rég megállapították, hogy e befalazott avagy rejtett nő kiszabadítása indítéka nem egyéb annak jelképezésénél, hogy a Földet, illetve a növényzetet tavasszal a Nap a téli hó- és jégtakaró alul szabadítja ki.
Fölhozható itt a görög Danae-rege, amely szerint Danaét apja toronyba záratja. Sokkal világosabb azonban a „Tamás kocsis” mesénk, amelynek lényege az hogy szintén a apa falaztatja leányát egy toronyba, azért mert ez szerelmes a király Tamás nevű szép kocsisába, aki mindenféle csodás dolgot is képes művelni. A királyi hintóba a lovakat fejjel hátrafelé fogja be, de ezek, világ csodájára, így mégis szépen futnak és Tamás a királyt és a királyleányt így gyönyörűen megkocsikáztatja.
Tamás kocsis nem más mint a Nap, a lovakkal pedig az üstököscsillagok jelképezvék. Mikor egy üstökös a Naphoz közeledik, azaz amikor Tamás kicsis az aranyszőrű lovakat elővezeti, ezek fejjel előre jönnek, mikor azonban az üstökösök a Naptól távolodnak, vagyis a Nap őket hajtja, azaz Tamás is hajtja a lovakat, akkor ezek üstökükkel, azaz farkukkal, előre, haladnak. Amihez teendő: Mikor az üstökösök a Nap felé haladnak, üstökük, azaz farkuk, még nincsen, majd csak igen kevés, de amikor már távolodnak (a perihelium után), ez igen hosszúra nyúlik (az Ikeya-Saki üstökösé 75 millió mérföldnyire), amikoris azonban: üstökükkel, azaz farkukkal, előrefelé száguldanak. Lássad ennek leírását és magyarázatát: National Geographic folyóirat. Washington, 1966. Február.
Mikor azonban a királykisasszony Tamás kocsisba szerelmes lesz, a király haragjában a leányt egy toronyba falaztatja. Tamás azonban ezt megtudja és egy hatalmas kalapácsával a tornyot szétveri, a leányt kiszabadítja s végül feleségül meg is kapja. Ezenkívül a Tamás név a Napisten tavaszi megnyilvánulása neve volt, vagyis Elő-Ázsiában Tamuz istenségé (Ezékiel, VIII. 15.), a suméreknél Dummuzi (Spamer: „Weltgeschichte.” I. kötet, 207. oldal. Leipzig, 1893. évi kiadás). Amely név azonos a mi őseinknek a följegyezés szerinti Damasek istensége nevével (Székely István XVI. századbeli krónikája). Fölhozható még az észak-afrikai, régi nevén tamzig, mai nevén tamasek (Meyers Lexikon 1897. évi kiadás: „Tamaschek.” nevű hámita nép e neve is, amely nép magát valószínűleg mythikus ősapja után nevezi így, akit istenségeként is tisztelt. A népmesénkben Tamás kocsisnak tulajdonított nagy kalapács őt Vulkán (Vul-kán = tűz-király) tűz-villám- és kovácsistenséggel is összeköti de ugyanígy Tamuz vagy Tammuz-Dumuzi tavaszistenséggel is (a Tamuz név tavasz szavunkkal különben is majdnem azonos), aminthogy Fáy Elek is (könyve 197. oldalán) tavaszisten-nek nevezi is, de összeköti ezt Adonisz-Attisz előázsiai istenséggel is, aki szintén nem más mint a Napisten tavaszi megnyilvánulása, mert Elő-Ázsiában nyáron, azaz tehát a tavasz végén, volt szokás halála szomorú, sirató ünnepét tartani. Az afrikai, szintén hámita, általunk már sokszor említett oromo nyelvben tumtu = kovács és tumu = csapni, ütni, úgyhogy ezen tumtu szó kétségtelenül hangutánozó s tehát a kalapács ütései hangját utánozza, de amely szó egyúttal a Tamuz-Dumuzi-Damasek-tamazik nevekkel is egyezik. A tavasszali összefüggést pedig az fejti meg, hogy a tavaszi fölmelegedés zivatarokkal, villámlásokkal, menydörgéssel és bőséges, termékenyítő esőzéssel is jár. A kalapács is ennek ütései hangja tehát költőileg a menydörgéssel hasonlíttatott össze, míg az esőzés a Danaét megtermékenyítő „aranyesőt” kell eszünkbe juttassa. De — amint már mondottam — a hó- és jégtakaró ahol kiszabadított Földet és növényzetet a legvilágosabban a mi „Tamás kocsis” népmesénk jelképezi. Sőt ha arra is gondolunk, hogy őseinknek egykori magas műveltsége idején mily nagy tudásuk volt, úgy gondolhatunk még arra is, miszerint tudomásuk volt arról is hogy Földünknek egy boldog és enyhe időjárású aranykora után következtek a Jégkorszakok, az utolsó legnagyobbal, a hó- és jégtakaróval, de amelyet aztán a Nap, melegével és a fölmelegedéssel járó viharokkal és nagy esőzésekkel semmisített meg. Ami pedig a Damaszkusz városa, amelynek azonban régibb nevei Tamaszku és Damasek voltak, (Lássad: Fran. Lenormant: &„Histoire ancienne de l'Orient.” IX. kiadás. Párizs, 1885. II. kötet, 220. oldal. és Hommel Fr. dr.: „Geschichte Babiloniens und Assiriens.” Berlin, 1885., 365. oldal.) Márpedig Damaszkusz épen kovácsairól volt híres, különösen pedig fegyverkovácsairól és a damaszkuszi dömöckölt kardpengékről; mi pedig tudjuk, hogy régi nyelvünkben a mai ö hang helyett gyakran u ejtődött. De mi már tudjuk azt is, hogy az m hang mily könnyen váltakozhat az n hanggal. Ezt tudva pedig eszünkbe kell jusson az is, hogy a latinban tonitru, az olaszban tuono, az angolban thunder, a németben Donner = menydörgés, továbbá, hogy a germán mythologiában is Donar, máskép Tor a villám és menydörgés istensége neve, akit pedig rettenetes kalapáccsal kezében képzeltek, de hogy az etruszkok tuszkán avagy toszkán neve is, az sz, z és r hangok egymássali könnyű váltakozása miatt ejtődhetett turkán-nak is, ami azután összehozható a Vulcanus, azaz Vulkán tűz-, villám- és kovácsistenség e nevével (sumér vul = tűz), úgyhogy ezen tuszkán, Tuszkán szó vagy név tűz-király avagy tűz-ember értelműnek is vehető, mivel nyelvünkben a tűz szó ma is megvan. Mi a mennydörgést viszont ma is a dörög, dörgés őstörök szócsoportbeli szavunkat nevezzük meg, amely szó pedig az említett Tor nagykalapácsos villám- és mennydörgés-istenség nevével egyező. Az hogy ezen Tor istenséget egyrészt a földalatti Vulcanussal, másrészt az őstörök Tur, Turuk Napistennel azonosítom, csak látszólag ellentmondás, mert a Napisten őseinknél egyúttal Tűzisten is volt, Tűzistenként pedig természetesen azonosul a görög-római Prometeusz-Vulcanusszal, azaz tűzistenséggel, akit pedig földalattinak is képzeltek. Ennek magyarázata az, hogy azon ősidőkben amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt, a Nap félesztendeig a föld alatt látszott járni; ismeretes pedig regeindíték, amely szerint az Égisten (Főisten) Prometeusz-Vulcanust haragjában taszította le az Égből, ami után lett belőle földalatti tűzistenség. Amely regeindíték azután a kereszténységbe is átöröklődött abban, hogy Isten Lucifert (= fényhozót, Világossághozót) haragjában taszíttatja le az Alvilágba, ahol azután a földalatti, pokolbeli tűz urává lesz. Az is magától értetődő, hogy kalapács csak utóbb került a nagy bot azaz a dorong helyébe (vessed össze: dorong, dörög, Tor), mert hiszen a kalapács a botból azáltal jött létre hogy ütő végét súlyosabbá teendők, eleintén követ csak kötöztek rája, majd a követ már kifúrni is tudva, húzták ezt a botra. — De minderről bővebben majd „Avar” fejezetünkben és avar törzseink tűztiszteletével kapcsolatban.
Természetesen nem csak az olaszoknál találjuk a fönti táncos és énekekkel járó játékokat, hanem mindenfelé másutt is. Ilyen például e német játék is:
Schleswig-Holstein-ban a gyermekek a földre kört rajzolnak. Ez a „várfal”. Ezen belül körben fölállanak de néhányuk a körön kívül marad és ez utóbbiak „az ostromlók”, míg a kör közepén egy leány a „királykisasszony”. A körön belüliek énekelni kezdenek, amely énekük tartalma az, hogy csak aki a falat le bírja rombolni, kaphatja meg a leányt. A körön kívüliek, szintén énekelve, mondják hogy a leányt el is fogják vinni, amiután a körfalat képezőket megrohanják, áttörnek és a leányt nagy diadallal viszik. (G. Buschan: „Die Sitten der Völker.” III. kötet. 252. oldal.)
De mindenütt azt látjuk, hogy e játékok másutt a miéinknél nem csak sokkal durvábbak, gorombábbak (itt is nőrablás és betörés) hanem szegényesebbek is, sokkal kevésbé tartalmasak. Hol maradott mind e nemmagyar játékokból például a híd ? Hol a Nap által a víz színén megcsillogtatott, ragyogtatott Aranyhíd és az ezen való átkelés gyönyörű költői gondolata, indítéka ? Hol maradott az Aranykapu, amelyen át nem betörnek, hanem a bejuthatást kiérdemelve, beeresztetnek. Hol maradott a „zöld levelecske”, ami említése a zöld levelekből tűzött-fűzött „tündérruha” emlékezete. Avagy hol maradott a sütés-főzés említése, ami nélkül hiszen a Boldogság Szigetén nem lehetett volna több napig időzni. Avagy hol maradtak a rózsakoszorús leányok, akik a torony erkélyéről pünkösdi rózsát szórnak az érkező legényekre... akik újabb időkben, lóháton vonultak föl... már csak a tornyos templom elé... de valamikor szarvasháton a Szent Szigetre...
________________________________________
Már lötyög és latyak szavaink révén megállapítottuk, hogy a víz és hullámzás neve az őstörök szócsoport szerint egy mássalhangzósan lé, li, kétmássalhangzósan pedig let, lat, led, lid szóalak kellett legyen, de amelynek egyúttal folyás értelme is volt. Ugyane mellett szól a görög Ladon mythologiai kígyó neve, amelyről mi már tudjuk, hogy tulajdonképpen az örökön körben folyó Világóceán jelképe volt. Láttuk hogy Görögországban két Ladon nevű folyó is van, valamint említettem a szintén mythologiai Leda, Leto-Latona nőistenség-nevek is. Nem érdektelen tehát, hogy Németországban is van Leda nevű folyó (az Ems mellékfolyója), valamint hogy a Jordán egyik mellékfolyója neve is Ledan. Arról is volt már szó, hogy a víz fajmelege a legalacsonyabb, vagyis hogy a víz a maga környezetéhez képest mindig a leghidegebb, ami miatt aztán az ember a vizet mindig hidegnek, hűvösnek érezvén, a vizet és a hidegséget egymással gondolataiban kapcsolatba is hozta. És íme: tél szavunk, vagyis a hideg évszak e neve a fönti lét, léd szavaknak megfordított alakja. Viszont a szerb-horvátban meg léd = jég. Ámde, hogy mind e szavak nem árja eredetűek, hanem hogy valóban ősnyelvünkből származóak bizonyítja az oromo nyelv, amelyben dilala és dilel = hideg, hidegség és fagyos.
Kifejtettem, hogy török szócsoportunk szerint az u, o magánhangzós egytagú szavak, amilyenek például ur, tu, tor, avagy megfordítva rut, rud, hímségi jelentésűek voltak, habár nőiségi jelentést is kaphattak ha utánuk a nőiséget jelentő an, on, en szó volt toldva, mint például az Uránia és Turán nevekben is. Ellenben, hogy az a, e magánhangzós egytagú szavak, mint például tár, tér és megfordítva rád, rét szóalakok nőiségi jelentésűek voltak, kivéve természetesen ha a hímségi uk, ük, ok szó volt hozzájuk toldva. Láttuk azt is, hogy finn-ugor rokonnépeink nyelvében a tér, tár szó ma is nő, leány értelmű. Az é hang könnyű i-vé változása miatt a szláv díra = luk, a németben pedig a Tier szónak szarvasünő vagyis nőstényszarvas értelme is van. (Lássad: Brehm: „Tierleben.”) Ellenben a franciában már teljesen fölcserélődötten trou (trú) = luk, de okszerűen következtethető, hogy valamikor ez is tirú-nak hangzott.
Említve volt a bajorországi Dürkheim város e neve, valamint annak városi címere a két bikaszarvpárral. E két pár egyike fölfelé, másika lefelé irányul és így ugyanazon alakzatokat hozza létre amelyeket föntebb a bikaszarvas magyar, azaz tulajdonképpen tehát őstörök, díszítményeken láttunk, ami tehát a leghatározottabban bizonyítja miszerint e díszítmények valóban bikaszarvak stilizált ábrázolásából keletkeztek, mivel hiszen a Dürkheim név és ennek régebbi Turinheim, Turingheim neve, ugyanúgy mint a Turingia vagy Türingen németországi tartományé is, mind egykori ottani őstörök törzsink nevéből és eszerint tulajdonképpen a bika őstörök túr nevéből származtak. Észre vettük, hogy a deli mesebeli vagy mythoszbeli hősök, bár rendesen a Nap megszemélyesítései is voltak, de ha egyúttal nagyerejűekként is szerepeltek, akkor ők egyúttal a hatalmas bot, a dorong vagy durong, az ember ezen ősi s ősegyszerű fegyvere megszemélyesítői is voltak, sőt mivel a bot a hímséget is jelképezte, eszerint e nagyerejű hősök a Napnak, mint a Földet megtermékenyítő erőnyforrásnak is megszemélyesítései lettek. Jelen esetünkben tehát a Tor avagy Tur istenség is a bot azaz a dorong megszemélyesítőjének is tekintendő. Említettem hogy az olasz nyelvben is tortore = dorong, de hogy e magyar és olasz szó megfordított alakja a magyar rúd szó s a német Rute = bot. Márpedig Ballagi szótárában dorong vagy durong szavunknak düring tájszólásos alakja is áll, amely szó tehát a fönti Türing névvel tökéletesen azonos lévén, elfogadhatjuk, hogy e név egyúttal őstörök nemzeti és Napisten név is volt. Ami pedig a durong, düring, Turing, Türing szó, illetve név -ong, -ing végzését illeti, ez minden valószínűség szerint azonos például a Nibelung, Völsung stb. nevekben is meglévő -ung végzéssel. E végzések szerintem mind az uk, ük ős-szavunknak csak orrhangosult kiejtései, amely ős-szavunk, bár régi nyelvünkben az ősapa értelmet is kapta, de őseredetileg egyszerűen csak keménység értelmű volt és tehát a ko, kő, ku, kű szavunknak csak megfordított alakja. Mivel pedig őseinknél úgy a kő mint az ütő és taszító bot, valamint az ütés és taszítás is, hímségként voltak fölfogva, így az uk, ük avagy ik szó is később hím, hímség, férfi, ember értelmet is kapott, úgyhogy tulajdonképpen Turing, Türing = bot-ember avagy bika-ember, Nibelung = köd-ember avagy homály-ember, Völsung = világosságember.
Föntebb már ki volt mutatva, hogy akár őstörök neve is valamilyen tur, tor szóalak kellett legyen, amelyből a mi csavarni értelmű tűrni valamint az ugyanezen értelmű olasz torcere ige is származott, de nem említettem ott a görög trochosz = kerék szót, amely a föntieknek csak árja magánhangzókihagyásos mása, ugyanúgy mint a német drehen ige, amely egyaránt jelent úgy forgatást mint csavarást, de nem volt ott említve a gyermekek pörgőcsiga játéka sem, amelyet ostorcsapásokkal hoznak hegyén való sebes forgásba, amely játékszer olasz neve trottola, de mindamely szavak megfordított alakja a német Rad és az olasz rota, ruota = kerék.
Említve volt föntebb őstörök törzseink Tor, Tur avagy Turuk nevű istensége, valamint az is hogy Mommsen szerint Turmsz nevű istensége az etruszkoknak is volt, de kimaradott a következő dolog: Francesco Appendini „Storia di Ragusa” című könyvében (Ragusa, 1802. Megvan Hercegnovi, régi nevén Castelnuovo di Cattaro, városi könyvtárában.), az 58. oldalon írja : Az igen régi görgök Marst, azaz Aresz hadistent Turosz-nak nevezték, [----] és hogy például Doroteosz görög költő ezen Turosz nevet még Mars valóságos neveként használja, nem csak mellékes neveként, mint Homérosz, akinél Turosz Aresz = Szilaj Marsz. Irja továbbá hogy nevezték még Tira-nak is, de amely név szerintem valószínűleg Türa vagy Türe volt és bika jelentésű lehetett. Irja ezekután még azt is, hogy némelyek ezt az asszírok Aszúr istenségével is azonosítják. Szerintem ez a valóságot meg is közelíti, mivel Aszur bikával is jelképeztetett de természetesen azt nem tudhatták, hogy Aszur = ős-bika és hogy ez a nagy Égisten neve volt, Tur ellenben ennek fia a Napisten, még régebben pedig a Holdisten. Viszont ugyancsak az 58. oldaloni jegyzetében Appendini még azt is mondja, hogy ezen Tur avagy Tir szó a bika erejét jelenti: „questi detto dalla forza del toro.” Meglepően közelíti még meg a valóságot, hogy Baccus neve meg a hatalmas kor „bak” nevéből származott, vagyis csak annyiban téved mégis, hogy hiszen a bak magyar valamint a német Bock (bokk) és az olasz becco (bekko) szó is nem kos hanem kecskebak értelmű, aminthogy Baccus szent állta is a bak volt. Igen helyesen következteti azt is, hogy a turk nevű szkíták neve is a bika nevére vezetendő vissza. Ugyanilyen egyenesen meglepő helyességgel következteti azt is, hogy az északiak Tor avagy Tur istensége neve azonos Mars régi Turosz és Tir neveivel. Sőt valószínű, hogy mind e nevek őstörök eredetéről is volt sejtelme, mert hiszen a törökök turk nevét is bika értelműnek mondotta. A görög turosz szót ő az olasz impetuoso szóval fordítja amely utóbbit mi a szilaj, indulatos, bősz szavainkkal fordíthatjuk, amelyek a bika természetének is megfelelnek de alkalmazhatók ugyanúgy Mars hadistenre is, aki ezekszerint itt tehát inkább Hunorral mint Magorral azonosítható, de mi már tudjuk azt is, hogy őseredetileg helyükben még csak egy személy szerepelt, vagyis hogy az ikertestvérpár csak későbbi mythologiai jelenségünk.
A kelta nyelvben durum = vár, aminek megfelel az asszír dur = vár, város. Láttuk, hogy különböző nyelvekben a tur szó, illetve szótő, ma is kör, körben haladás jelentésű, habár, az őstörök szócsoport szerint, már helytelenül u magánhangzó használatával, míg ellenben a magyarban még helyesen a tűr, tűrni = csavar, csavarni valamint a tér, térülni, visszatérni szavakban még helyesen ű és é magánhangzó van. A németben is drehen = csavarni; e magánhangzóval. Mi tudjuk pedig már azt is, hogy a várak városok régen többnyire köralakban, áthatolhatlan kerítéssel, árkolással, földsánccal vagypedig fallal lévén körülkerítve, ezért is a várak és városok őseinknél, miként a kör is, nőiségként voltak fölfogva. Igaz ugyan hogy ezen durum szó, hímségi u magánhangzója ellenére nőiséginek is tekinthető azért mert -um végzése a nőiségi jelentésű -om avagy -am szóval azonosítható, mindenesetre azonban ezen durum szónak megfelel a német Turm, népi magyar torm és távolabbról a latin turris = torony szó; láttuk pedig hogy régen voltak, például Mezopotámiában, egészen toronyszerű erősségek is; a torony viszont (a nőiségi körrel ellentétben) hímségi jelkép volt. Tény azonban, hogy például a bajorországi Regensburg város (a Regen nevű folyó mellett) régebben latinosan Bojodurum néven is neveztetett, amely név tehát az ottani boj avagy baj, azaz bajor nép nevéből és a durum = vár szóból képeztetett. Tény mindenesetre annyi is, hogy a bajor németség a legjellegzetesebben gömbölyűfejű, szőkehajú dinári fajú nép és ennélfogva, a mai német nyelve ellenére is, nem germán eredetű, mert amint ez ismeretes, a germánság, valamint az árjaság őseleme a hosszúkoponyájú, vörös- avagy barnahajú, de sohasem szőke „északi” faj. Nevezték pedig Regensburgot, valamint Bajorországot is, latinul még Bajuvaria-nak is, amely utóbbi névben tisztán és világosan a magyar vár szóra ismerünk, amely vág szavunknak népnyelvünkben még ma is van kör értelme is és amely vár szavunkból származott a szerb-horvát veriga = karika és verige = lánc szó. Ezen Bajuvaria nevet pedig össze kell hasonlítanunk egyrészt a sok magyar -vár végzésű városnévvel (Fehérvár, Szigetvár, Daruvár, Dombóvár stb.), de másrészt az Atilla kora utáni, késői hunok Fekete-Tenger melléki Hunnivar valamint az Árpád honalapítása előtti, dunántúli Vetvar város nevével is. Amely utóbbiban a Vet- szótag aligha más mint a víz szavunk változata, amely megvan ugor rokonaink ved, vid = víz szavaiban is, amelynek nyoma fönnmaradott mai nyelvünk vedel, vedelni igéjében, amelynek értelme: mohón sokat ivás. De ezen ved = víz szavunkból származott a szláv voda = víz szó is. Ismerjük a sziszegő hangoknak a t és d hangokkali gyakori váltakozását.
A dur szónak egyébként a latinban, olaszban még keménység értelme is van, ami nem csupán a hímséggel, hímtaggal magával hanem ez utóbbi jelképével a bottal, azaz a doronggal, duronggal is közvetlen összefügg, valamint világos, hogy a szláv drvo, drevo is innen származott, amely fa jelentésű szó az árja magánhagzókihagyási szokás előtt durvó, durovon alakú kellett legyen, ami aztán közvetlen átvezet a magyar durva szavunkhoz is, mert hiszen a fa, az ütő és taszító fegyverként használt, mindig görcsös fölületűnek hagyott, durva fölületű és tehát mindenképen durva durong-fegyver, a durvaság fogalmával eszmetársul. Mivel pedig a durong-fegyver fiatalabb fa törzséből készült, ez az őstörök szócsoportunkba tartozó törzs, torzsa és derék szavainkhoz is átvezet, amely utóbbiakkal azonos a török direk = fatörzs és oszlop, de ugyanígy a honos az olasz torso és torzo = törzs és torzsa szó is. Másrészt a keménység és az erő egymással szintén természetszerűen eszmetársul, úgyhogy észrevehető, miszerint a német stark és starr = erős és merev, szavak is, habár kezdő sz hanggal megtoldottak, de szintén őstörök eredetűek és valamikor turuk, turunk, turr kiejtésűek lehettek. De másrészt a várakat is általánosan nevezzük erőd, erősség néven, azaz különböző nyelvekben for, fort, fortezza néven, amely utóbbiak hiszen a latin-olasz fortis-forte = erős szóból származnak, amely utóbbi szó viszont az f és u hangok majdnem azonos volta révén a mi vár szavunkkal hangtanilag egyezik (avar szócsoport). De mind ezek tökéletes párhuzama a kőrös szócsoportban az hogy a németben hart = kemény míg a régi németben gart = vár, város, de amelyek a föníciai kart = vár szóval is azonosak. (Stuttgart. Cartago azaz Kart-kadast = új város.) Miutánpedig az ősi várak áthatolhatlan kerítéssel, árkolással, sánccal voltak körülvéve s miután hogy a magyar kör, kerek, körül (mély hangzósan: karika, guriga), kerít, bekerít, kerítés szavainkból származott kert szavunk is, ezekszerint kétségtelen hogy úgy a föníciai kart mint a német gart = vár, város, valamint a német Garten = kert szó is, a mi kert = bekerített hely egy létezett mélyhangos kart alakjából származott.