Kabar
folytatás 2.
Mi az eddigiekből már jól tudjuk, hogy az emlőnek kabar őstörzsünk vallásában milyen nagy szerepe volt, amiértis föltűnhetik nekünk a magyar nép pénzgyűjtő perselye. Ez kizárólag égetett anyagból készül és általában emlő- de néha kövér disznóalakú is. Többnyire a család gyermekeinek szentelve s ahány gyermek annyi persely szokott lenni. Bele a gyermekek maguk valamint néha a szülők, nagyszülők, komák is szoktak pénzet dobni, hogy azután, amikor a persely már annyira tele, hogy bele többet nem dobhatni, valamely ünnepélyes alkalomkor föltörik és a pénzet fölhasználják. Gyermekkorunkban nekem és nővéremnek is volt egy-egy ilyen perselyünk és ezek disznócska alakúak voltak de aranyozottak. Mi gyermekek csak rézkrajcárokat dobtunk bele de egyik nagyanyánk néha aranypénzet is, ami akkoriban nem is volt valami nagy dolog. Hogy azonban mi lett a perselyekkel, nem tudom, mivel elkerültem Erdélybe egy szász családhoz, ahol II. elemibe jártam, azután pedig Fiuméba, egy olasz családhoz, ahol meg harmadik elemibe jártam.
Idézem itt ez alábbi sorokat a „Néprajzi Értesítő” 1905. évfolyama 322. oldaláról :
„Szicíliában és Dél-Olaszhonban Szent Ágota a szoptatós anyák védőszentje. Mártíromsága emlői megcsonkításában és levágásában állott. Úgy ábrázolják, hogy levágott emlői tányérra tévék. Beteg emlőjű asszonyok Ágota napján manapság (Február 5-én), de néha máskor is, viaszból, ezüstből vagy aranyozott ezüstből készült utánzatokat ajánlanak föl a szent szűznek. Szegénysorsú asszonyok ráfestik saját sebhelyeiket és a viaszutánzatokat tányéron hordják körül, annyi pénzet koldulva, hogy Ágotának misét mondathassanak avagy gyertyát szentelhessenek. Itt tehát megvan az emlőveli pénzgyűjtés, anélkül azonban hogy az emlőből persely válanék. Ennek eredete tehát csak valószínűvé téve de nincsen még bizonyítva. Azt gyanítják, hogy cataniai Szent Ágota valamely sokkal régibb, már az ókorban szerepelt istenségnek, valószínűleg pedig Bona Dea-nak utódja. Bona Dea — mellékneve nutrix = tápláló — ünnepén két igen nagy emlőutánzatot hordoztak volt körül, az Anyatermészet jelképeként. Bona Dea a termékenység istennője lévén, őt Demeterrel és Kybelével egysorban tisztelték”. [Mi már tudjuk Kübele istennő e neve és a magyar kebel, köböl, öböl, mongol öbür, szumer kablu = emlő értelmű szavak összefüggését.] „Proserpinával, a Föld, tehát a termékenység személyesítőjével is azonosították. Rómában az anyák és csecsemők védőjeként más istenséget is tiszteltek: Rumiliát. Nevét ruma-ra, a női emlő egyik latin nevére vezethetni vissza. A neki bemutatott áldozatoknál bor helyét tej foglalta el. Szent fája a ficus ruminalis: a fügefa, volt, amely tejnedvet tartalmaz. Rumilia tehát valószínűleg Bona Dea-nak Rómában nagy tiszteletnek örvendett helyi változata volt. Későbben, amint ez Juvenal szatíráiból kitűnik, Bona Dea tisztelete elfajult és ősi misztériumaiból sivár orgiák lettek.”
Eddig a cikk. Ehhez fűzöm a következő megjegyzéseimet : Kabar őseinknél — akik tehát Földünket valamint a vizet is Kübele, Köbel, Gabala nevű istennőjükben személyesítették volt meg — a Bona Deával (bona = jó), Demeter és Proserpina gabonaistennőkkel valamint Kybelével is azonos, istennőjük ünnepei valamikor kétségtelenül az anyai szeretet és a tápláló anyaság szép és kedves ünnepei is voltak, de amelyek későbbi, már nem fajunkbeli népeknél egyrészt értelmüket is veszítették, másrészt véres és borzalmas dolgokkal is vegyültek, valamint aljas orgiákká is fajultak, mivel ilyesmik nélkül vad indulatú és szellemileg alacsonyabb színvonalú népeknél csak szép és kedves dolgokból álló ünnepség nem lett volna elég „érdekes”.
A latin nyelvben ruma is emlőt jelent. Az emlőnek, mint domborulatnak a 
halmok, hegyek is jelképei lettek, ezért voltak Kybele istennő szent helyei, templomai halmok, hegyek tetején, mintahogy Máriának és Szent Annának szentelt kápolnákat régebben főképen domb tetejére volt szokás építeni. Montenegro tengerpartján van egy magas hegy amelynek neve Rumija. Viszont az arab nyelvben meg gebel, gibil = hegy, amely szó a mi emlőt jelentő kebel, a mongol öbür és a magyar tájszólásos öböl = emlő szavakkal egyezik. A cikkben is említve, hogy a rómaiaknál egy Rumilia nevű és Kübelével azonos istennő, szent fája a fügefa volt. Tény hogy a fügegyümölcs a leghatározottabban kabaros emlőalakú (a fönti rajzon a és b), sőt ha azt még nem tökéletes éretten szakítjuk le, akkor szárrészéből, azaz tehát csücskéből, csecséből, tejre tökéletesen hasonlító fehér lé is csöpög. Ugyhogy nem is lehet véletlen miszerint e fa és gyümölcse neve latinul olaszul ficus, fico, figa, magyarul pedig füge. Annál meglepőbb tehát, hogy a fügefa úgy leveleivel (a rajzon c) mint ágai alakjával (d) oly csodálatosan illik a kabar vonalritmusba. Mi több, minden egyes ág leghegyén a rügy ama másik kabar alakot mutatja amely meg hímségi jelkép volt (a rajzon e). Az sem lehet véletlen hogy a füge e tisztán kabar szóalakú neve a magyar függ igével azonos, mivel hiszen minden egyes füge-gyümölcs, különösen amikor már teljesen érett és lággyá válott, csücskénél fogva az ágról valóban mintegy függ. Dél-Magyarországon a fügefa ma is megél még, ősidőben pedig, amikor Magyarország területe még sokkal melegebb éghajlatú volt, itt e fa általános is lehetett. (A d rajzon a fügefa vonalai túlozvák.)
Alább ide teszem a Néprajzi Értesítő 1905. évfolyama 322. oldaláról az 1-el jelezett emlőalakú pénzgyűjtő persely ábrázolatát, ugyanazon folyóirat 1915. évfolyama 65. oldaláról pedig a 2-vel jelezettet. Az ilyen emlőalakú perselyek különösen Magyarországon és Olaszországban voltak igen általánosak, de hogy általánosak voltak, az emlőalakú edények különben is, ezt mutatja az e rajzon c-vel jelezett pálinkás butykos is, amelynek szűk nyílása csücskében van (holott a pénzgyűjtő pörsölyöknek más nyílása mint a pénz bedobálására szolgáló rész, nincsen). 
Kétségtelennek tarthatjuk azt is, hogy az ilyen alakú edény régen nem pálinka hanem víz vagy tej tartására szolgált, mivel hiszen a pálinkát az ősnépek még nem is ismerték, aminthogy ezt a világon az európaiak csak újabban terjesztették el. Ezzel számos kezdetlegesebb népet teljesen tönkre is téve. Valamikor tehát az ilyen edény könnyen eldugaszolható kis nyílásából a vizet avagy a tejet ugyanúgy „szopták” mint ma a pálinkát, sőt valószínű, hogy kisebb gyermekek tejjeli táplálására is használták volt. Viszont a részeg emberre ma is szokás azt mondani hogy „leszopta magát”, amely kifejezés eredetileg semmiesetre sem vonatkozhatott a pohárbóli ivásra, hanem a butykosbóli valóságos szopásra, túlsok szopogatásra.
De nevezi butykosnak népünk még az olyan, szintén igen kisnyílású s mindenütt Magyarországszerte ezrével látható víz- és bortartó korsókat is, amilyet a fönti rajzon d-vel jelöltem, de amelyek a pálinkás butykosoknál sokkal nagyobbak. Kétségtelen az is, hogy butykos csak romlott kiejtésű szavunk, amely tulajdonképpen bugykos kellene legyen, aminthogy szótárában Ballagi így is írja s hozzá teszi : „szűk nyakú, hasas korsócska”. Ugyancsak bugyog igénkre vonatkozólag írja : „folyadék szűk nyíláson ömlik ki. Szűknyakú edény bugy-féle hangot ad midőn folyadék ömlik ki belőle”. Hasonlókép magyarázza bugyborékos igénket is. Mi pedig kiemeljük, hogy ezen bugy avagy buggy szavunk tisztán kabar szóalak, amely eredetileg a tej avagy víz tartására szolgáló és még bőrből való tömlő kabar neve is lehetett.
Meg kell azonban fejtenünk még azt is, hogy a pörsölyök emlőalakja honnan származott, vagyis hogy mi lehetett oka annak, hogy e pénzgyűjtő pörsölyöket épen emlőalakúra készítették. Ennek megfejtését a tisztán kabar alakú gabona szavunk adja meg. Mivel hiszen mi más a gabona mint az Anyaföld nekünk nyújtott adománya, vagyis legfőbb táplálékaink egyike; a tárolás pedig amúgyis okszerűen hozatott kapcsolatba az emlővel, lévén ez a táplálás legtermészetesebb jelképe is. A gab szótő egyrészt már maga is azonosul a magyar kebel, szumer kablu = emlő szóval, másrészt ezen kab, gab, keb szótő, habár mai magyar nyelvünkben adomány értelemmel már nincsen is meg, de megsejthető a szumer pa-kab = adományozni szóban (Kimnach Odön: „Magyar-szumir szótár.” Karcag, 1905.) és megvan ma is a német Gabe, geben = adomány, adni szavakban. Föltehető tehát az is, hogy gabona szavunk tulajdonképpeni értelme: „adta az anya, anyai adomány” volt, amiszerint az emlő és az adás, táplálék itt egymással okszerűen kapcsolódik. Csakhogy szerintem a kabarok gabonája kevésbé a búza, árpa, rozs volt, mint inkább a sulyomfélék és a már szintén szóban volt csicseri borsó — olasz nevén cece (csecse) — amely utóbbit például Olaszországban ma is nagyban termelik, sőt belőle lisztet is őrölnek, és amelynek minden egyes szeme tökéletesen kabar vonalú emlő alakú, úgyhogy az emlő a gabonával még e réven is közvetlen kapcsolatba kerül. És íme, a Néprajzi Értesítő folyóirat 1903. évfolyama 311-317. oldalain „Boglyakemencealakú gabonások” cím alatt Bátkay Zsigmond leírja a Magyar Alföldön még napjainkig is szokásban volt gabonás-okat (némelyütt élés is a nevük, mivel némelyütt egyéb élelmet is tartanak bennük). Cikkében Bátky ilyenekről több fényképet is közöl, legjellegzetesebb alakjukról azonban ezen alábbi metszetrajzot adja. Szegényebb család udvarán csak egy, tehetősebbén kettő vagy három is áll. Mindig kissé föltöltött helyre építik, vályogból, falát kívül, belül jól lesimítják, belül szalmatűzzel, miután megszáradott, még jól ki is pörzsölik, kívülről pedig gondosan bemeszelik. Magasságuk rendesen embermagasság kétszerese, úgyhogy nyílásukhoz létrán juthatni csak föl, amely nyílásuk mindig akkora hogy az ember éppen hogy be és ki bújhatik rajta. E nyílást gondosan, vízhatlanul „előte”-vel, azaz födéllel, zárják el.
Miután az ilyen ősi gabonás (ez is kabar szó!) nyílása ugyanott van ahol a pénzgyűjtő perselyé is, eszerint okszerűen következtethető, hogy a pénzgyűjtő perselyek sem egyebek mint a gabonások kicsibeni utánzatai és ez okolja meg a perselyek emlőalakját is, mivel hiszen e gabonások is emlőalakúak voltak, illetve a tápláló emlőt jelképezték is. Igaz ugyan hogy az ismertetett gabonások nem kabar hanem szemere-besenyő vonalú emlőalakúak, de jogosan következtethető, hogy miként voltak boglyakemencék is úgy félgömb-, azaz tehát magyar, alakúak, valamint szemere-besenyő, de fönt csücskös kabar alakúak is (amilyenekről föntebb már volt is szó), ugyanúgy ilyen gabonások is létezhettek csücskös, tehát kabar alakúak is.
A pörsölyökről szóló föntemlített értekezésben szerző azt is mondja hogy ezek nem lehetnek igen régi eredetűek. Pedig ha csak olyan régiek volnának is mint maga a pénz, akkor is vagy 3000 esztendősek lehetnének. Ámde létezhettek pörsölyök ennél régebben is, amikor az ember még csak az aranyszemcséket, aranygyömrőket gyűjtötte. Ezek ugyan nem lapos pénzalakúak, amiértis az akkori pörsölyök nyílása sem lehetett volna oly keskeny rés mint a maiaké (aminthogy a gabonások nyílása is, holott ma többnyire négyszögletes, de régen bizonyára kerek avagy ovális volt). Ámde, ha a pörsölyök nyílása valóban kerek avagy kerekded lett volna, akkor a beledobott aranyszemcséket, aranygyömrőket a pörsölyből igen könnyen ismét ki is lehetett volna rázni, ami a lapos, kerek pénzeknél lehetetlen. Csakhogy az aranyszemcsét, aranygyömrőt, a tiszta arany lágy volta miatt, kevés kalapálással igen könnyen lapos, kerek pénzalakúra lehetett verni, úgyhogy a gyűjtő pörsölyök nyílása már azon ősidőkben is lehetett ugyanolyan keskeny mint a maiaké, amiértis a beléjük dobott aranyhoz már akkor is csak a pörsöly összetörésével lehetett jutni. Ez pedig így azért érdekes mert a kerek és lapos pénzek keletkezését is sejtetheti.
A Néprajzi Értesítő 1915. évi 65. oldalán látjuk ábrázolva ezen alábbi 
népi magyar, de disznóalakú pénzgyűjtő perselyt is. Nem hiszem hogy a perselyek elég gyakori ilyen alakja csak újabb és értelmetlen véletlenség volna. Másnak ugyan e persely alakja semmit sem mond, nekünk azonban föltűnik hogy hiszen itt a disznó egész alakja határozottan kabar vonalú csöpp- illetve emlőalakú, sőt hogy ilyenekké képezettek fülei is. Igen lehetséges tehát, hogy az ilyen alakítás, ha ma öntudatlanul is, de ősi hagyományon alapszik, vagyis lehetséges hogy a disznó, minként a feketekunoknak és besenyőknek, úgy a kabaroknak is egyik kultuszbeli állata volt, mivel sokemlőjű volta miatt a szintén sok emlőjűnek képzelt és ábrázolt világtápláló Kübele istennővel volt kapcsolatba hozható s amely istennőnek még a rómaiak korában is disznókat szoktak volt áldozni. A disznó a jellegzetesen kövér állat, a kövérség pedig, ugyanúgy mint maga a zsír is,
őseinknél nőiségként volt fölfogva. Tény az is hogy a nő kövéredésre a férfinál sokkal hajlamosabb, valamint tény, hogy izmai közeit rendesen is némi zsírlerakódás tölti ki, ami teste vonalait lágyítja, őseinknél pedig minden lágyság is, akár valóságos akár képletes, szintén nőiségként fogatott föl, ellentétben a hímségként fölfogott keménységgel. Természetes is, hogy a nőnek, aki kisdedeit szoptatással kell táplálja, a zsír által képezett élelem-, azaz tápanyagtartalékra szüksége is van. Viszont ismeretesek a Kőkorszakból fönnmaradott, a torzságig kövér nőket ábrázoló faragványok. Még a régebbi araboknál, valamint a zsidóknál is, csak az igen kövér nőt tartották szépnek.
De tény az is, hogy a köb- szótövünkből származó kövér szavunk is tisztán kabar alakú, úgyhogy az arab kebir= erős szót is ide kell sorolnunk, amelynek az angol pig = disznó szó csak megfordítása, ugyanúgy mint a latin pinguis, pinguedo = kövér, zsír, kövérség; habár ez utóbbi ng-s kiejtésével már kabar-pannon átmeneti szót képez.
_______________
Jerney „Keleti utazás”-a II. kötete 151. oldalán találjuk : „Magyar rabok kiváltásáért a tatárok közé ment trinitáriusok (szerzetesek) — írja Rainaud — a hegyek között némi terjedelmes juhnyájat legeltető pásztorra bukkantak, kinek homlokán két bakszaru látszott. Megszólíták tatárul de ő latinul válaszolt, bevallván magyarországi származását, egykoroni püspöki hivatását valamint rabságba jutása által ily kínos sorsban tengődését. A bakszarvakra pedig akképp nyilatkozott, hogy miután hitét elhagyni nem akará, homlokbőrét a tatárok levonák és helyébe egy bak levett szarvait meleg véresen boríták, odakötözve míg oda nem nyőlt.” Ma tudjuk hogy ilyesmi nem lehetséges, amiértis bizonyos, hogy Rainaudnak valaki csak mesét mondott el. Tudjuk ugyanis, hogy különböző vér egymásra méregként hat, sőt hogy egyénről más egyénre való bőrátültetés sikertelenségét az okozza, hogy a szervezet az idegen elemet, még ha ez emberi is, elveti, nem hasonítja (nem asszimilálja). Ezenkívül is a szarvakkal bíró állatok szarvait a koponyacsontból kiálló erős cövekszerű csúpok tartják, amelyek kecskénél is a szarvak belsejéig is hatolvák, mivel ezek nélkül a bőr magában a szarvak súlyát el nem bírná, kivéve ha ez utóbbiak csak egészen kicsinyek volnának. Emberi koponyán azonban ilyen csontcsúpok nincsenek. E meséhez tehát csak az adhatott alapot, hogy régen bizonyos alkalmakkor, vallásos, szertartásos táncoknál, mint némely kezdetleges népnél ma is, szokás volt a fejre állatot, esetleg tehát kecskét is, ábrázoló álarcot, avagy csak fövegre alkalmazott vagypedig közvetlen a fejre fölkötözött szarvakat viselni; kos-, kecske-, bikaszarvakkal, aszerint hogy mely törzs kultuszában mely állat szerepelt. Ismeretes miszerint a régi germánoknál bikaszarvakat sisakra alkalmazni volt szokás. Itt megjegyezhetem, hogy a bika az őstörökök szent állata volt, de amely állatot ők tur, tor, tour néven neveztek, mivel őstörök, azaz tehát turuk törzsünk vallási szócsoportja alapját a t-r és megfordítva r-t alakú szavak képezték. Azt pedig a történelemből tudjuk, hogy Germániában turciling nevű törzs is szerepelt, aminthogy Németországban ma is van Turingia vagy Türingia nevű tartomány, illetve vannak turingok vagy türingek, ha ezek az ismert történelmi időkben, valószínűleg leigáztatva, majd kereszténységre is térve, elgermánosíttattak is.
Anatómiailag az is teljesen téves, hogy a régi görögök a faunokat, szatírokat úgy 
ábrázolták mintha kecskeszarvaik homlokuk fölött volnának (alábbi rajzon a), amilyeneknek egyébként, bizonyára a szatírok ilyen ábrázolási hagyománya nyomán, ma a kereszténységben az ördögöket szokás ábrázolni. Természetesen ugyanilyen helytelen az is, hogy a számos görög ábrázolaton olyan emberfejeket is látunk föltűntetve amelyek homloka fölött kos-szarvak vannak (alábbi rajzon b). Valószínű azonban, hogy a valóságban ezek is csak fölkötöttek voltak, ha a hajzat a kötést el is takarta. A szarvak az állatoknál sincsenek sohasem a homlokcsonton és csak látszólag vannak a homlok fölött. Az állatok szarvai a hátsó koponyacsonton vannak és azért látszanak a homlok fölött lenni, mivel a szóban lévő állatok agyveleje fejletlen volta miatt homlokuk nem domború, illetve oly lapos, hogy tulajdonképpen nincsen is. Ehhez járul azután még, hogy viszont állkapcsaik meg nagyok és erősen előreállóak. Úgy a fej homlokrésze hiányát mint az állkapcsok előreállását e rajzon c alatt a pontozott vonal mutatja.
Szó volt arról, hogy a kunok arcjellege a kutyáéhoz vagyis a farkaséhoz, a kazároké pedig a koshoz hasonlított, amiszerint következtethető, hogy a kabaroké meg kecskére hasonlíthatott, aminek oka egyrészt életmódjuk lehetett, valamint az is, hogy kecsketenyésztők lévén, ez állatokkal állandóan együtt élvén, ez természetükre és tehát arcjellegükre is hatással volt, sőt ez válván szépségeszményükké is, ez arcjelleget, kiválasztódás útján is mindinkább fokozhatták. E kabar arcjelleget tehát ezen föntebbi rajzok szerint vélem rekonstruálhatónak. Ez is mindenesetre zsidós is, de megsejtettük már, hogy valamikor valamely kabar törzsünk is beolvadhatott, a Mózes-vallás elfogadásával, a zsidóságba, ami mellett a héber név is tanúskodhat, amely hiszen nem más mint a kabar név felhangos megfelelője.
_______________
Habár a Rézkor természetesen régibb a Bronzkornál, de valószínűnek tarthatjuk, hogy miként számos hagyomány sokkal későbbi korban is még folytatódni szokott, úgyhogy a Bronzkor népeinél a Rézkorból származó hagyományok is folytatódhattak. Láttuk, hogy a réz kabar őstörzseink érce volt, amiértis sejthető miszerint a rézművesség föltalálói, azaz helyesebben szólva: kezdői, is ők voltak. Bölsche közli (Viktor Gross nyomán) ezen bronzkori késeket (ezen alábbi rajzon a és b). Mindkettő igen határozottan kabar vonalú annyiban hogy pengéjük vonala a kecskeszarv alakjának felel meg. Különösen az a-val jelezett pengéje alakja tökéletesen egyezik a mai török handzsárok és jatagánok pengéje alakjával, habár ezek némelyike sokszor majdnem kardnagyságú és pengéjük ma természetesen acélból készült. (Lássad alább a nagyobbik rajzot.) Viszont a föntebbi b-vel jelezett bronzkori kés meg a magyar úgynevezett bugylibicskával egyező, azon különbséggel, hogy utóbbi pengéje csukható-nyitható, pengéjük pedig szintén acélból való. Ilyen bicsakok képét, egész sorozatot Malonyai Dezső „A magyar nép művészete” című műve „Balatonvidéke” kötetében mutat be, különböző és igen szép díszítésűeket. Tény, hogy a bugyli szó, ha akárhonnan származik is, b-gy hangalakjával, tökéletes kabar szó. A Dunántúl azonban az ilyen késeket kusztora néven nevezik, ami viszont kazár szócsoportbeli szó. Láttuk hogy a kecskének sok a kazár szócsoportba tartozó neve is van, amilyen a magyar kecske és török kecsi, a szláv koza, valamint a német Gais és megfordítva Ziege is; úgyhogy ezen kusztora
szót kecskeszarv értelműnek is tekinthetjük, mivel a régi magyarban, és tájszólásokban ma is, türök, török lágyultan tülök = szarv. Fiatal koromban Albániában sok ilyen (föntebbi kisebbik rajz) kést láttam, de sajnos, ottani nevükre nem emlékezem. Ezek a magyar bugylibicskáknál valamivel nagyobbak voltak, nyelük pedig valóban kecskeszarv anyagából való volt. Ismeretes, hogy a szaruanyag forró vízben megpuhul és alakítható. Ha tehát melegen és lágyan valamilyen alakúra szorítva, így hevül ki, akkor hidegen olyan alakú is marad. E késnyelek szaruanyaga sárgásfakó színű, fényesre csiszolt és kissé áttetsző is volt.
_______________
A régi magyarban a bakó szó bot, dorong, bunkósbot értelmű volt (Ballagi). Innen származott a szintén régi magyar bakó = hóhér szó is (a hóhér szó német eredetű), mivel őseinknél testi büntetés alig is létezvén, a botbüntetés volt a legsúlyosabb és csak igen ritkán alkalmaztatott, igen súlyos esetekben, és akkor is csak az idegen befolyás alá került hatóságok által; halálbüntetés pedig teljesen ismeretlen volt, illetve nálunk ezt is csak idegen hatás, utóbb pedig idegen uralom, hozta be. (Lássad: Szendrey Ákos: „Népi büntetőszokások”. Az „Ethnographia” folyóirat 1936. évfolyama 65-71. oldalán.)
Csakhogy a görögben is bakhosz = bot, valamint a latinban meg baculum (bákulum) = bot, dorong. Mivel pedig — amint már láttuk — a bot egyúttal a hímtag és általában a hímség jelképe is volt, eszerint kétségtelen, hogy ezen tisztán kabar szócsoportbeli bakó szó a szintén kabar és szintén hímséget jelentő bak szavunkkal is összefügg, valamint a kabar eredetűnek bizonyítható Bak azaz Baccus (Bakkusz), Bog, Bagaiosz és Vakajo istenségnevekkel is. Láttuk hogy Baccus Nap-, szőlő- és boristenség szent állata a kecskebak volt, valamint láttuk, hogy a kecske volt a kabarok legfőbb kultuszállata is. Mivel — amint ezt már többször is láttuk — ősnyelvünk szavai egymással, úgy alakjukban mint az illető szavak által megnevezett eszmék, tárgyak avagy élőlények révén, a legokszerűbb összefüggésben voltak; eszerint tehát szinte magától értetődő, hogy ezen bak és bakó szavak a bagollyal is valamiképp összefügghetnek, annál inkább, hogy kabar őstörzsünk szimbolikájában ez állatban is volt szerepe. Ez itt mondottakhoz tehető egyébként még az is hogy ezen bot jelentésű bak vagy bakó szónak pontos besenyő párhuzama a magyar bot szó, továbbá a szerb-horvát bat és az olasz bastone (basztóne) = bot is.
_______________
A Magyarországon talált de az akkori osztrák uralom folytán Bécsbe szállított és
„Attila kincs” elnevezés alatt ismert aranylelet nagy aranykorsóin a fülesbaglyot, óriástermetűnek föltüntetve, kétszer is ábrázolva látjuk. Tudjuk hogy az őskorban óriástermetű madarak valóban éltek, milyen például a mai struccnál is sokkal nagyobb moa is volt Uj-Zélandban amelyet csak újabban az ember irtott ki teljesen. Az említett mindkét ábrázolaton az óriás-fülesbagoly emberi alakot visz magával a magasba. Ez aranykorsók, habár kitudja hányszor cseréltek gazdát — amiről a beléjük vert és karcolt különböző föliratok tanúskodnak — de szerintem kabar készítmények, mivel egyrészt már alakjuk is kabar, azaz lefelé öblösödő, vagyis a kabaktökből készült ősedények utánzatai, másrészt azért is mert díszítményeikben határozott kabar vonások is vannak. Továbbá hogy rajtuk gepárdnak is tekinthető állatot is látunk, amelyen férfi lovagol. Az egyik ábrázolaton pedig a lóháton ülő lándzsás férfialak arca is határozottan kabaros, mert hegyes kecskeszakálla van, szemei pedig ilyen kabaros alakúra stilizálvák. Sajnos, mint azon ábrázolatokat amelyek a lelet aranyedényein vannak, a második világháborúban eltűnt első kéziratommal együtt elveszítettem és itt Zelenikán, a mai világban, nem bírtam újból megszerezni. De azért az itt bemutatott alábbi képeken is ott látjuk az óriás-fülesbaglyot. Az általa vitt emberalakot illetőleg, kétséges hogy ez férfi- vagy nőalak-e, mivel teste derékrésze olyan mintha ezen Kübele sok emlője volna föltüntetve, lehetséges azonban, hogy ez férfialak kellene legyen és hogy csak derekán a bordázat van túlzottan és igen ügyetlenül ábrázolva, amely föltevést az is igazolni látszik, hogy ugyanazon aranyedényen egy béka is majdnem ily túlzottan ábrázolt bordázattal tüntetve föl. Hogy ez emberalak mégis férfi, azért is gondolhatjuk mert egy másik képpen az óriás-fülesbagoly egy tisztán és világosan nőnek fölismerhető emberalakot visz, amelynek csak rendes két emlője van, igen jól, éspedig határozottan kabar alakúan ábrázolva. Mivel e képet nem bírtam mégegyszer megszerezni azért ezt alább inkább csak emlékezetből megrajzolva ismételem. De ezen is ott látjuk az óriás-fülesbaglyot, amely röpülve, nőt visz magával. A másik képen a férfinek vélhető alak hajzata rövidnek látszik ugyan, de mivel nyakéke van, ez nőies. Viszont, ha jól emlékezem, a másik, határozottan nőalakon sem látszik hosszú haj. Tény azonban, hogy eme, férfinak vélhető alakon sincsen hímtag föltüntetve. Az alábbi, emlékezetbőli rajzhoz még egy rekonstrukciót is mellékelek, amelyen azt akarom föltüntetni, hogy ezen ábrázolat milyen lehetett sokkal régebben, még ősműveltségünk elhanyatlása előtti ősidőkben.
Ezen aranyedények összes díszei és ábrázolatai kiválóan pontos kivitelű rajzokban láthatók például Milleker Bódog „Dél-Magyarország régiségleletei” című kiadványa (Temesvár, 1899.) II. részében.
Föntebb is kiemeltem már az elő-ázsiai Kübele istennő nevének a magyar kebel és a szumer kabli = emlő szavakkali azonosságát, valamint említettem a nőiséget jelentő magyar kabala és szerb-horvát kobila = nőstény ló, továbbá a latin capella (kapella) = nőstény kecske szavakat, amely szavak hímségi ellentétei a megfordított magyar bak és bika, továbbá a német Bock (bokk) és az olasz becco, amely utóbbi kettő = kecskebak, de említettem a Bak vagy Baccus (Bakkusz), továbbá a Bagaiosz és Vakajo istenségneveket, úgyszintén ezekkel összefüggőleg a magyar bagoly, népi bagoj és a fülesbagoly jelentésű buhú és buhul szavakat is.
Tudjuk, hogy Baccust a görögök Dionízosznak is nevezték, vagyis tehát a regebeli „Niza Mezeje” Istenének, urának vagy királyának, amely regebeli mezőről mi már tudjuk, hogy ez a mi népmeséink „Selyemrét”-jével azonos, amiszerint Dionízosz meg a mi Szépmezőszárnya nevű mesehősünkkel azonosul, mert népmeséink szerint e hős a Selyemrét aranybúzáját őrizi. Viszont a szárny itt csak romlott szó a régi szárnyú helyett, amely aranyos, de egyúttal király értelmű is volt és amelyből a zsarnok szavunk is képződött, amely utóbbi eredetileg szintén csak király, fejedelem értelmű volt, ugyanúgy mint ahogy a tirannus és despota szavak is eredetileg csak király és fejedelem értelműek voltak és zsarnok jelentésük későbbi fejlemény.
Azt is észrevettük már, hogy későbbi időkben, amikor mythologiánk részei, többé-kevésbé megértetlenül, más, idegen népekhez is átkerültek, akkor például az ős-Anyaistenséget, vagyis az ősanyag megszemélyesítését, sokszor a Földanya-Istennővel tévesztették össze, aminek természetes következménye lőn, hogy e két nőistenség különböző neveit is egymással összevissza cserélték. Mi már tudjuk, hogy az ősistenségek, vagyis a főistenségek, nevei eredetileg mindig egymássalhangzós szavak voltak, vagyis hogy eszerint például a kabar szócsoportban az ős-Anyaistennő Ub, Öb néven neveztethetett, amely alapnévhez azonban hozzátoldások is jöhettek és így képződhetett például az Ubul avagy Öböl, Öbür, Uber avagy Obana név is. Láttuk, hogy népünk az emlőt némelyütt ma is nevezi öböl-nek, valamint hogy a mongolban szintén öbür = emlő. Ezzel szemben az ős-Hímistenség (az ős-erőny megszemélyesítése, az Égisten, vagyis a főistenség) a kabaroknál Uh, Ug, Uk, Ag, Ok, hozzátoldásokkal Uhú, Ugú, Ugota, Ugor stb. neveken neveztetett. Viszont, mivel a fiú- vagy leányistenség neve két mássalhangzós szó kellett legyen, ennélfogva a kabaroknál a Napisten neve (a legrégibb ősidőkben még a Holdistené) tehát Buh, Bug, Bog, Bak, megtoldva Buhú, Bagó, Bagar, Bagol, Bogata; a leányistennőé (Föld-, Víz-, Légistennő) pedig megfordítva: Keb, Köb, Gub, megtoldva Kebel, Kübele, Kubán stb. volt.
Tudjuk, hogy Bacust a görögök a Nízai Mezőség vagyis a Selyemrét istenségeként is tesztelték, de mi már tudjuk azt is, hogy e Nízai Mező azonos a szintén regebeli Elisium-mal, valamint láttuk már azt is hogy mindez mely összefüggésben van a női nemi résszel.
Ha azonban a Kübele név alatt későbbi népek tévesen már az ős-Anyaistennőt vagyis a Tejút megszemélyesítését is kezdették érteni, akkor természetes hogy e tévedésük következtében aztán ez istennő fiának tekintették Baccust, holott ez bár valóban a tejút istennője fia, csakhogy ez istennőt nem Kübele hanem Übele néven kellett volna nevezniök.
Ha meg ezek Bak istenség a Nagy ős-Nőistenség fiaként volt fölfogva, akkor magától értetődik, hogy apja meg a Nagy őserőny (ősenergia) megszemélyesítése, vagyis istensége kellett legyen, akit tehát a kabarok kultuszában egyaránt jelképezhetett óriási fekete bak, óriási fekete fülesbagoly avagy akár óriási fekete mén is, mert láttuk hogy ezek a kabarok kultuszbeli állatai voltak. Spamer Világtörténelmében (Spamers „Weltgeschichte.” Wien, 1893. évi kiadás, I. kötet, 306. oldal) olvashatjuk is, hogy Elő-Ázsiában a Zeusszal (tehát a főistennel) azonos Égisten Bagaiosz néven neveztetett (amely név tulajdonképpen Bagaj avagy Bagoj = bagoly, lehetett, mivel az -osz úgylehet csak görögös végzés, habár ez az egykori névutó, vagyis a mai az névelőnk szóvégén álló megfelelője is lehetett, ami szerint tehát Bagaiosz tulajdonképpen = Az Bagaj). Ismételem: az oromoban Vakajo, a szlávban Bog, a szanszkritban Bag = Isten. Mi azonban már tudjuk hogy e név helyesen csak a Fiú-Isten (a Nap vagy Hold) neve lehetett volna, míg a Zeusszal azonos istenség, helyesen, a kezdő b hang nélkül Agaj, Agoj néven kellett volna neveztessen, aminthogy a törökben ma is aga = tiszteletreméltó idős férfi, tiszteletreméltó öreg apa, amely török szónak egyébként megfelel a magyar agg és aggastyán szó; azt pedig tudjuk, hogy a főistenséget, az Ég vagy Mindenség örök ősistenségét minden nép idős, méltóságos férfinak képzelte, miként ma a kereszténység is, azaz helyesebben szólva: ilyen férfialakkal jelképezte. Egyébként is pedig aggastyán szavunkban amúgy is az Agg-Isten, bár ma elfeledett értelmét sejthetjük.
Az arab „1001 éj” meséiben is megtaláljuk, habár minden mythoszi jellegtől már megfosztva, azon indítékot amely szerint óriási madár, keselyű vagy sas, mély szakadékból embert visz föl, illetve szabadít meg. De megvan ugyanezen indíték népmesénk Fehérlófia nevű hősével kapcsolatban is, éspedig itt mythikus eredete még annyiban fölismerhető, hogy itt az óriásmadár Fehérlófiát még az Alvilágból szabadítja meg, illetve viszi föl a Felvilágba. E mese szerint a hőst három társa gonoszul cserben hagyta s így az Alvilágból nem bírt volna szabadulni. Szóban lévő mesénk egyik igen fontos adata az is, hogy a hős azért neveztetik Fehérlófiának merthogy édesanyja valóban egy fehér ló volt, ami szintén mythikus maradvány. Hogypedig e hősünk valóban a Napisten kellett legyen, bizonyítja az is, hogy miként Toldi Miklós: emberfölötti nagy erejű, vagyis tehát a görög Heraklesszel is azonos és eszerint a Napnak erőnyforráskénti megszemélyesítése volt. Ha azonban a Tejút itt fehér lóként személyesítve meg, akkor ezen Fehérlófia név eszünkbe kell juttassa a szerbek Milos Obilics, másként Milos Kobilics, szintén nagyerejű regékbeli hősét, akiről szintén az mondatik, hogy édesanyja ló volt, csupán annyi ment itt már mégis feledésbe, hogy e kanca fehér volt. Mivel tehát a magyarban kabala, a szerbben kobila = kanca, vagyis nőstény ló, eszerint Kobilics = kancafi. Meglepően helyes, ősi maradvány tehát, hogy a szerbek, bár nevezik regebeli Milosukat Kobilicsnek is, de sokkal általánosabban Obilics-nek. Márpedig ha e kanca — amelyről nálunk még az is mondatik, hogy fehér — a Tejút megszemélyesítése, vagyis ő tehát az ős-Anyagistennő kell legyen, akkor hiszen, amint éppen az előbb láttuk, a kezdő k hangnélküli név a helyes, vagyis az Obilics = Obil-fia, obil-fi vagy bül-fi, mert hiszen a kabaroknál az ősistennő neve valóban Obül, Ubul kellett legyen, és csak a Föld- és Vízistennőé lehetett Kobila, Kebele, Kübele.
Érdekes indíték e népmesénkben még az is, hogy röpülésük közben (mialatt az óriásmadár a mesehőst az Alvilágból viszi föl) Fehérlófiának a madarat etetnie kell — amint mondatik: ha a madár fejét jobbra fordítja: egy oldal szalonnát, ha balra: egy cipó kenyeret kell szájába tennie. Habár a mesében ez indíték már eldurvult, elromlott, de egykori szebb és bizonyára mythikus és jelképes eredetét sejtteti, ha értelmét nem is tudjuk még, éppen a szóban lévő aranykorsók azon két képe amelyen az emberi alakot vivő óriás fülesbagoly szerepel. Ezen indíték az „Ezeregy éj” idevonatkozó meséjéből már teljesen hiányozik, az aranykorsók azon képén ellenben amelyen a madár sejthetőleg férfit visz, ez egyik kezében nagyobb csészeszerű edényt tart a madár szájához, míg másik kezében valamilyen (meglehetősen kabar vonalú) növényt emel, illetve tart a madár számára készen. Ellenben azon másik ábrán amelyen a madár határozottan nőalakot visz, ott e nő mindkét kezében azonos és határozottabban kabar jellegű növényt vagy virágfélét nyújt a madárnak. Tehát itt is ezáltal mintegy az fejeződik ki, hogy röpülése közben a madár fejét egyszer egyik, egyszer másik felé fordítja, amikoris mindkétszer neki valamit nyújtani kell. Az eredeti hitrege szerint a csészében bizonyára ital kellett legyen, míg a növénynél kérdéses lehet, hogy ez étekként szolgált-e vagy csak illatával szerepelt. Mi már az oly kellemes illatú gyöngyvirág és szekfűvel kapcsolatban is észre vettük hogy őseink mythologiájában az illatnak, a lélek költői jelképeként, szerepe volt. Székely-kazár szekfű szavunk a szintén székely-kazár szag szavunkkal hangtanilag ugyanúgy azonosul mint a palóc (azaz pelazg) szócsoport szerint az illat, lélek, lehellet és a liliom szavak (utóbbi helyesebb kiejtése lilion, liliana volt és csak a latin lilium szó hatása következtében változott liliom alakúvá), de erről részletesebben „Palóc” fejezetemben szólandok. Úgyhogy valószínűnek tarthatjuk, miszerint a szóban lévő ábrázolatokon ama növény, illetve virág, ott illata miatt szerepel. Ha az említett ital és növény tulajdonképpeni értelmét nem is tudjuk, de valószínűnek tartom, hogy népünk, valamint rokonnépeink hagyományaiból ez még kikövetkeztethető lehetne. Emellett szólhat az is, hogy 
oroszországi sírokból több olyan amulett került elő mint amilyeneket az itt alább következő két rajz mutat. Ha ezek a fönti, emberalakot vivő óriásbagoly-ábrázolatoknak csak végtelenül leegyszerűsített és teljesen elkorcsosult másai is, de ezek mégis azt jelentik, hogy ezen mythosz vagy rege valamikor nagyon általános volt. Amiértis nagyon valószínű, hogy oroszországi népeknél, akár szlávoknál vagy elszlávosítottaknál, akár ottani még élő rokonnépeinknél, e mythoszból származott regét, mesét, babonát még találhatnánk.
Láttuk hogy a kabaroknál a lónak (latin caballus, olasz caballo = ló) is szerepe volt. Ha tehát az egykor mythikus hős, ma csak mesehős, Fehérlófia anyjaként egy fehér ló (azaz a Tejút) szerepelhetett, akkor atyjaként magától értetődőleg az őserőny és az Ég megszemélyesítőjeként nagy, fekete mén is kellett szerepeljen. Tudjuk, hogy az Ég csak Földünk légkörében látszik kéknek de hogy a légkörön kívül, vagyis a valóságban, a végtelen Mindenség: fekete. A szóban lévő aranykorsókon azonban fülesbaglyot látunk, ami azt jelenti hogy a kabarok egészen szabadon jelképezték istenségeiket akár lóval, bagollyal avagy más állattal. Lehetséges az is, hogy ős-hímséget ábrázoló fülesbaglyot feketének képzelték ezüstös foltocskákkal azaz csillagokkal, az ős-nőiséget ábrázolót pedig fehérnek de szintén ezüstös csillagokkal. Tény mindenesetre, hogy az aranykorsókon látható baglyok testfölülete apró foltocskákkal borított.
Sejthetjük még azt is hogy a nőiséget jelképező s tehát nőneműnek képzelt fülesbagoly a görögök Athénéjével is azonosítható volt, mivel Athénének, a tudomány istennőjeként, a görögöknél a bagoly volt jelképe, habár nem is okvetlen a fülesbagoly. Északi tájakon ma is él egy fehér bagolyfajta (Nyctea scandiaca). Tény azonban hogy van olyan népmesénk is amelyekben a boszorkány fülesbagoly képében jelenik meg és „Huhú, fázom!” kiáltással szól a tűz mellett ülő mesehőshöz és miután ez meghívja hogy hát jöjjön le melegedni, a fáról leszáll és boszorkánnyá visszaváltozik. A „huhú” szó nyelvünkben valóban a hidegség és a fázás kifejezése, de egyúttal a fülesbagoly hangja tökéletes utánozását is képezi, aminthogy a népmese itt e szót azért is használja. Másrészt utánozható a fülesbagoly hangja az uhú és buhú szavakkal is, és különböző nyelvekben a fülesbagoly valóban neveztetik így is, de nem kevésbé érdekes tény, hogy a latinban strix (sztriksz) = bagoly, holott striga = boszorkány, amely két szó ily hasonlósága baglyot és boszorkányt ugyanolyan közvetlenül köti össze mint az említett magyar népmese. Viszont a boszorkányt népünk „tudós asszony”-nak is szokta nevezni, ami meg ezt, és tehát szintén a baglyot is, megint Athénével, a tudomány istennőjével kapcsolja össze.
Sas által a magasba vitt férfi, illetőleg ifjú, indítékát a görög mithologiában is megtaláljuk. Ez a Ganymedesz-rege, amely szerint Zeusz, vagyis tehát itt is az égi főistenség, de itt nem bagoly hanem sas képében, viszi a magasba az ifjút. A sas, azaz a turul, török őstörzsünknélugyanazon mythikus és jelképes szerepet töltötte be mint kabar őstörzsünknél a fülesbagoly, azaz a buhul. Eszerint is tehát ugyanúgy mint „Fehérlófia” népmesénk szerint is, a szóban volt aranykorsók egyik ábrázolatán is nem nőt hanem férfit kell föltételeznünk. A görög rege szerint Ganymedesz csodásan szép ifjú volt, akit Zeusz azért vitt föl magához az Égbe, hogy asztalánál italtöltögetőjeként szolgáljon. Ezért a görögök Ganymedest korsóval vagy csészével kezében is szokták volt ábrázolni sőt őt a Vízöntő csillagképével is azonosították, amely csillagképet edényből vizet öntő ifjú férfialak képez. Úgyhogy tehát ez is egyezik azzal, hogy aranykorsónkon a férfialak a Nagy Égistent jelképező óriás-fülesbagoly szájához csészeszerű edényt tart. Egészen kétségtelennek tartom tehát, hogy valamikor, ősidőkben kabar őstörzsünk mythologiájában úgy az óriásbagolynak nyújtott italnak mint a bizonyára illatos növénynek avagy virágnak is még valamilyen költői jelképes értelme is volt, ami mellett még az is szólhat, hogy ez röpülésük közben történik, de amely értelem már úgy a mai magyar Fehérlófia-mesében mint a görög Ganymédesz hitregében feledésbe menvén, ezekben közönséges étel- és italadássá korcsosult. Megjegyezendő még az, hogy az régi görögöknél, mint erkölcsileg már nagyon elhanyatlott népnél, ami egész mythologiájukból egyébként is lépten-nyomon észrevehető, a homosexualitás sem tekinttetett elítélendő vagy természetellenes valaminek, annyira nem, hogy ilyen hajlamot még Zeusznak vagyis főistenüknek is tulajdonítottak és tehát a szép Ganymédesz nevű ifjú elrablását is Zeusz ilyen hajlamának magyarázták. Vagyis az eredetileg szép és nemes tartalmú regék — ez esetben az hogy édesapa tulajdon édes fiát (az Égisten a Napistent) szabadítja meg az Alvilágból — így züllöttek újabb népeknél néha visszataszítóan rút tartalmú elbeszélésekké.
Ide tettem föntebb Ganymédesz egy görög ábrázolatát (Leocharesz bronzszobra). Ezen azt látjuk, hogy holott a sas oly aránytalanul kicsi hogy ennek teljes lehetetlenség volna az ifjúval fölrepülnie, holott aranyedényeinken az óriásfülesbagoly és az emberalak nagyságaránya helyes. Viszont a görög szobron az ifjú alakja igen szép, mivel emberalak ábrázolásában a görög művészet minden más népét felülmúlta, ellenben a mi aranyedényeinken éppen az emberábrázolatok eléggé gyarlóak, aminthogy mindig faji sajátságunk volt, hogy díszítmények szép és ízléses megalkotásában váltunk ki, míg emberalakok ábrázolásában gyöngébbek maradtunk, ami egyébként népművészetünkben ma is így van.
Fehérlófia mesénkben máig is az mondva, hogy az óriásmadár a mesehőst az Alvilágból viszi föl a Felvilágba, amiértis azt kell következtetnünk, hogy a rege ősalakja szerint is a Nagy Égisten a Napistent, azaz édesfiát, szabadítja meg az Alvilágból, ahová ez a Sötétséget és Telet megszemélyesítő Sárkánnyal — miként népmeséinkben ma is — megküzdenie kellett lemenjen. Azt is kétségtelennek tarthatjuk, hogy itt a Sötétség és a Tél még egymással azonosnak volt fölfogva, vagyis hogy e rege még azon ősidőben keletkezett, amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt, vagyis — amint ezt még mai népmeséink is mondják: amikor még „egy nap volt egy esztendő”.
Aranykorsóink egyik képén azonban a fülesbagoly nőalakot is visz. Kétségtelennek tarthatjuk, hogy itt a madár által jelképezett ősistenség a Tejutat megszemélyesítő nőistenséget viszi. Fehérlófia-mesénkben ellenben a nőalakot vivő madár indítéka teljesen hiányozik, míg a királykisasszonyokat, azaz tehát nőket, a mesehős szabadította volt meg és akik úgylehet, a Sötétségből és Télből kimentett Föld, Víz és Növényzet megszemélyesítései voltak. Igen lehetséges tehát hogy itt tulajdonképpen két külön rege létezet.
Az aranykorsón a fülesbagoly által vitt nőalak fején mintha hajzat egyáltalán nem vala föltüntetve, amiből arra következtethetni, hogy a kabaroknál is megvolt azon szokás amely szerint násza után a nő köteles volt hajzatát lenyírni, amely szokásról föntebb már részletesen is írtam és amely az ortodox lengyel és orosz zsidóknál máig is megvan. Lehetséges tehát, hogy ezeknél e szokás éppen valamely utóbb zsidó vallás térített kabar, vagy kazár, törzstől maradott meg de említettem már kabar és a héber név azonosságát is, úgyhogy itt esetleg még sokkal régibb összefüggés is van. Mindenesetre, amennyiben a fülesbagoly által vitt nőalak valóban nyírott fejű, úgy ebből az is következtethető, hogy a madár képében megjelenő istenség nem szüzet, nem leányt rabol, hanem saját feleségét viszi vagy szerezi vissza, amint ez mai népmeséinkben is előfordul és amint ez Homérosz Iliászában Szép Helénével is így történik, akit ugyanis férjétől elraboltak de ez utóbb visszakapta. Másrészt a mi Fehérlófia mesénkben is a három királykisasszony-testvért egy-egy sárkány rabolta el, akiket Fehérlófia (a fiú-istenség) szabadít meg. Igaz ugyan hogy e mai mesében nincsen szó arról, hogy ezek előbb már Fehérlófia nejei lettek volna (némely őstörzsünknél többnejűség is volt), de kitudja, e mesében is a kereszténységben, amelyben többnejűség is tilos, mennyi változtatás történt ?
Hogy az aranykorsókon levő képeken valóban fülesbagoly föltüntetve, ahhoz fülei miatt kétség nem fér, sőt ott ennek még szakálla is van, amije mai baglyoknak nincsen, de lehetett az őskor óriás-fülesbaglyának. Az ábrázolatokon a bagoly testét borító sok apró pont kétségtelenül a Csillagokat jelentette (E pontok, illetve foltocskák a föntebb bemutatott oroszországi amulettek madara egyikén is megvannak.), ugyanúgy miként a tulajdonképpeni magyar törzseknél a Csodaszarvas testét borító foltocskák is. Ami azonban az ábrázolatokon még különösen érdekes, ez a következő : A mai baglyok mint ragadozó, húsevő állatok lévén, ennélfogva, ugyanúgy mint a sasféléknek is, lábaikon nagy és igen hegyes karmaik vannak. Iyen karmos madárnak, ha ez bármily nagy is, lehetetlen volna nehéz embert, méghozzá meztelenet, a levegőbe emelnie anélkül hogy azt súlyosan meg ne sebezné ! És íme, aranykorsóink ábrázolatain a bagolynak nincsenek is ragadozómadár-karmai, hanem csak egyszerű körmei. Ami szerintem azt jelenti, hogy őseink emlékezete szerint is az őskorok óriásbaglyai még nem is voltak ragadozó állatok hanem növény- illetve gyümölcsevők, és hogy ennélfogva ragadozó karmaik sem voltak. Csak a mai oly hegyes és ragadozó karmú de embernél sokkal kisebb termetű fülesbaglyokra vagy sasokra gondolva, a szóban levő regeindíték sohasem jött volna létre, vagy más szóval: e regeindíték csak olyan ősidőben keletkezhetett amelyben ily óriási de még nem ragadozó madarak még Európában éltek, avagy legalábbis ilyenek emlékezete ősnépeinknél még megvolt.
Horger Antal közöl egy magyar népmesét („Hétfalusi csángó népmesék.” Budapest, 1908.) amelynek címe: Buhú. Ami hiszen a fülesbagoly hangja sőt egyik neve is, nem csak a magyarban hanem a németben is (Brehm: „Tierleben.” Leipzig u. Wien, 1900. évi kiadás.). A mese szerint ez volt egy leány tanítómestere neve. A mese egyébként zavaros indítékhalmaz, számunkra azonban az egésznek lényege mégis igen érdekes, egyrészt már a Buhú név miatt is, másrészt azért is mivel ezen Buhúról még az is mondatik, hogy tanító volt, valamint hogy a leányon erőszakot akart elkövetni, habár ez neki nem is sikerült. Ugy hiszem tehát hogy ez is a fülesbagoly képében megjelenő istenségről és nejéről szóló ősi hitrege már teljesen elrontott maradványa. Valószínű, hogy itt is, miként erre számtalan példa van (például a „Belraggio és Bianchina” olasz mesében az egykori Neptunus tengeristen „gonosz tengeri szörny”-nyé lett), az ősi istenség itt is csak a kereszténység idejében lett gonosz lénnyé süllyesztve, habár eredetét a Buhú név ma is elárulja még. De elárulja még az is, hogy tanító is volt. A bagoly a tudomány jelképe volt és mint ilyen, szerepelhetett az Égisten bölcsessége szimbólumaként is, mert hiszen a Nagy Isten úgy régen mint manapság is a bölcsesség legmagasabb tökélyének is tekintetik.
Különösen meglephetnek azonban bennünket a következők : Brehm említett évi kiadása a madarakról szóló II. kötete 177. oldalán írja a közönséges kis bagolyról (latin nevén Carine glaux vagy Athene glaux) betűszerint, hogy kiáltása: Kebel! Kebel! Mi más pedig ez mint Kübele vagy Kebel istennő neve ? És mivel itten nem a fülesbagolyról, a mai baglyok legnagyobbikáról hanem a sokkal kisebb, közönséges bagolyról van szó, amely tehát a fiú-istenség, vagyis a Nap- avagy Holdistenség jelképe kellett legyen, természetes hogy kedvese vagy neje — akit tehát hívogat — Kebel-nek képzeltethetett, holott láttuk, hogy a Nagy Főisten neje neve kezdő k hang nélküli Ebel, Öböl vagy Ubul lehetett. Úgyhogy az okszerűség alapján azt is képzelhetjük, miszerint az őskori óriásfülesbagoly hangja is a buhú vagy huhú kiejtésűn kívül még ubú, ubul, ebel is lehetett. Brehm hozza továbbá még föl, hogy a szóban levő közönséges baglyot németül még Wichtl (vihtl)-nek is nevezik, valamint hogy ennek más kiáltásai még: Bu, Bu! Kuvitt, kuvitt! és Hof, hof! is. Márpedig úgy a vih mint a bu, a kuv és a hof hangadások is, ugyanúgy mint a magyar bagoly szó bag szótagja is avagy az olasz gufó és a német Gauf = fülesbagoly mind kabar alakúak. Úgyhogy mindezekben is, de különösen a bagoly ezen „Kebel, kebel!” kiáltásában, ősműveltségünknek és ősvallásunknak az örök Természetteli csodálatos összefüggésére akadtunk.
Brehm föntemlített kötete 196-197. oldalain közöl egy házban tartott, szelídített fülesbagolyról egy bennünket különösen érdekelő leírást : E fülesbaglyot egy házaspár 17 évig tartotta magánál. Miután az asszony az állattal igen keveset foglalkozott és ennek gondját csak a férfi viselte, valamint ennie is mindig a férfi adott, ennélfogva természetes hogy a bagoly a férfit szerette jobban. A dolog azonban minden tavasszal, vagyis e madarak párzási ideje alatt, nagyon megváltozott. Ilyenkor valahányszor a nő azon szobába lépett amelyben a baglyot tartották, ez ennek valósággal udvarolni kezdett, ugrálással, szárnylebegtetéssel, nézéssel, még „huhuhu” hangadással, amiközben szárnyait mindig lebegtette, sőt a kapott húsdarabok közül a javát fölszedve, ilyenekkel a nőt még etetni is akarta, vagyis ezeket a nő szájába akarta volna tenni. Amiből tehát kétségtelenül látszott, hogy ilyenkor a bagoly az asszonyba tényleg szerelmes volt, holott a férfivel szemben ezen idő alatt dühösen és támadólag viselkedett, úgyhogy világosan látható volt, hogy őt ellenségnek azaz vetélytársnak tekintette. Kétségtelen tehát hogy az emberek közül is igen jól megtudta különböztetni, ki nő és ki férfi. Úgyhogy az író csodálkozva jegyezi meg, hogy hát ezt a madár honnan tudhatta, miképp ismerhette föl egyikükben a nőt a másikban a férfit ?
Mi pedig a föntebb és most itt elmondottakat tudva, nem kételkedhetünk abban sem, hogy az őskorok óriás fülesbaglyai tehát emberi nőbe is szintén szerelmesek lehettek és hogy óriásnagyságúak lévén, nőt valósággal el is ragadhattak. Itt eszünkbe juthat még a görög mythologia Lédája is.
A karácsonyi vagy újévi, vagyis az ősi téli napfordulati ünnep Csodaszarvasa helyett több népnél ma kecske szerepel, ami tehát a mi őseink ugyanazon népszokása kabar változatából származik. Sebestyén Gyula „A regösök” című könyvében (Budapest, 1906.) a 225-236. oldalakon bőven ír e téli napfordulati kecskének különböző európai népeknéli mai előfordulásáról. Nekünk föltűnő, hogy e kecskebak, illetve a kecskeálarcos ember, mindenütt szalmával kerül összefüggésbe, úgy hogy valóban szalmaköpenyt is visel, vagypedig mai elnevezése révén csupán. Említettem hogy a Dunántúl vidéke magyar Csodaszarvasa, vagyis a csodaszarvas-álarcos regös, és társai, eredetileg zabszalmaköpenyt viseltek és hogy habár ma ilyet már nem is viselnek, de énekeikben még elmondva hogy „zabszalma a köpenyünk, nyírfakéreg nadrágunk, tökcserép a kalapunk”. Sebestyén részletesen is ír a németek, különösen az osztrák németek, vagyis a magyarság közvetlen szomszédainál, máig is szerepelő Habergeiss-ról (Hafergeiss = zabkecske). Érdekes tehát, hogy itt a zabot jelentő és tisztán kabar szócsoportbeli német Hafer, népi Haber szó közvetlen összekerül a kecskebakkal (láttuk hogy latinul caper = kecskebak), vagyis a kabarok legfőbb kultuszállatával. Annyi bizonyos, hogy a mai magyar 
nyelvünkbeli, de besenyő kiejtésű zab szavunk a már jól ismert sz-h hangcsere révén (sziszegő sz, s vagy z és h; például a szal és hal, halsz = só és tenger) tulajdonképpen azonos a német Haf-er vagy Hab-er = zab szóval. Viszont tény az is, hogy míg a búzaszem olyan mint e rajzon 1, de az árpa- és a zabszem meg olyan mint 2 és 3, úgyhogy ez utóbbi kettő vonalaiban, azaz alakjában kabaros is és szerepelhettek tehát a kabarok kultusznövényei között is.
Említi Sebestyén ezen, a Csodaszarvas helyében ma is még előforduló kecskebak — hogy úgynevezzem: Csodakecske — kisérője több helyen medve, azaz medveálarcos ember, úgyhogy szerintem ez nem is más mint a mi Csodaszarvasunk Bözön Bika-kísérője megfelelője. Lehetséges hogy a medve csak késői romlás, vagyis a Bözön Bika átalakulása, de lehetséges hogy a kabaroknál a Csodakecske kisérőjéül már eredetileg is medve szerepelt, mivel hiszen az Égen ma is van két „Medve”-nek is nevezett csillagkép, aminthogy ugyanott a Csodaszarvas helyett is ott a Bak csillagképe (Capricornus), közvetlen a Vízöntő, vagy Vizitáj, mellett. Mi pedig már tudjuk, hogy őseink mythologiájukat a csillagképekben mintegy illusztrálták. A medveálarcosról Sebestyén még azt is följegyezte, hogy a németek némelyütt ezt Erbsenbär (Erbszenbeer) = borsómedve-nek nevezik, azért mert köpenyét borsószalmából készítik. Mi már tudjuk azt is, hogy a ma általánosabb (mert jobb minőségű) borsó fajok helyett régen a már többször említett csicseri-borsót termelték volt igen sokat, amelyet Olaszországban ma is elég sokat termelik még, ahol neve cece (csecse) és amelynek szemei ilyenek, vagyis tehát kabarosan emlőalakúak.
Sebestyén képben is bemutat két német Habergeiss-t (zabkecskét), amelyeket alább én is ismételek. Nevezik ezeket a németek még Klapperbock-nak is (Klapperbokk), ami magyarul kelepelő bak volna. Igy pedig azért nevezik mert szája úgy készül, hogy alsó állkapcsa egy zsinór húzogatásával mozgatható, vagyis kelepeltethető legyen, mintha az elmondott éneket ő énekelné, ami megfelel annak, hogy a mi ősi Csodaszarvasunkat jelképező szarvasálarcos ember is szokott volt önmagáról, a Csodaszarvasról és jötte céljáról, áldás és „új öröm” hozásáról, első személyben énekelni, de ami megfelel még annak is, hogy északi rokonnépeink énekeiben is a hősök és istenségek gyakran beszélnek, illetve énekelnek első személyben, és ugyanúgy mint ahogy nálunk még ma is a „sirató asszonyok” énekeikben a halottat első személyben szólatják, vagyis úgy mintha az maga búcsúzna hozzátartozóitól, kérné őket hogy hibáit bocsátanák meg és őt ne felednék el.
A fönti rajzon azonban már azt is látjuk, hogy a palást vagy köpeny már nincsen szalmából, ami emlékét tehát már csak a Haber szó tartja fönn, valamint azt is hogy e Habergeiss-ok már nem is képeznek valóságos álarcot, hanem hogy közülük az egyik csak kecskefő, amelyet a regös annak a rajzon is látható nyelénél fogva maga előtt tart és mondókája elénekelése alatt a zsinórnál fogva a kecskefő száját kelepelteti, sőt csattogtatja (németül klappern = kelepelni), mintha tehát a mondókát e Csodakecske énekelné el. A másik ilyen kecskealak egész kecskét akar ábrázolni, lábai is vannak, habár csak három, úgyhogy a regös mellette, mögötte avagy akár alábújva is énekelhet és húzogathatja a zsinórt.
A mai, hosszúszőrű kecskefajok szőre színe egyenletes (fehér, fekete, rézvörös vagy sárgásvörös), ami azonban nem kell kizárja azt, hogy létezhetett régen rövidebb szőrű kecske- vagy kecskeszerű antilopfaj is, amelynek, ugyanúgy mint némely szarvasfajtának, foltocskái is voltak, amelyek aztán a Csillagok jelképeiként voltak fölfoghatók. E föltevésemmel egyezik az, hogy annak ellenére is hogy ma foltocskás kecske nincsen, mégis ezen, Sebestyén által bemutatott egyik kecskealak palástjára foltok festvék. Ami tehát csak hagyományon alapulhat és összefüggésben van, habár ma kétségtelenül már csak teljesen öntudatlanul, egyrészt Zeusz Égisten égisz-ével, amelyről már tudjuk, hogy a régi görögök szerint kecskebőrpalást, későbbi hagyomány szerint kecskebőrös pajzs volt, és az Eget jelképezte, másrészt összefügg a mi régi kacagányainkkalis, amelyekre fénylő, ragyogó ezüst- és aranycsillagok és ezüst-holdkaraj voltak fölvarrva. Készültek e kacagányok farkas- vagy párducbőrből is, a kabaroknál azonban őseredetileg bizonyára főkép feketeszőrű kecske bőréből mert hiszen a rávarrott fényes csillagokkal és holddal ez jelképezhette az Eget a legjobban. De hogy a kabarok eredeti kacagánya fekete kecskebőr volt, bizonyíthatja az is, hogy a magyar subák hátán még manapság is kivétel nélkül mindig fiatal fekete kecske vagy bárány teljes szőrmésbőréből készülő kacagány van, amelynek négy lábán a körmöket is megszokták hagyni és amelyről ma csak a csillagok és a holdkaraj hiányoznak már. Mindenesetre a mi csillagos és holdkarajos kacagányaink szintén az Ég jelképei is voltak, ugyanúgy, mint Zeusz kecskebőr kacagánya azaz égisz-e. Tudjuk hogy Zeusz Égistent a görögök még égi-ohosz néven is nevezték, vagyis égisz-viselő, vagyis kecskebőr-viselő néven is; mert hiszen görögül égosz = kecske, holott egyúttal églé, égléisz = fényes, világos ragyogó; aminthogy hiszen az ezüst- és aranycsillagokkal, ezüstholddal ékes kacagány is fényes és ragyogó volt, de csillagragyogásos az Ég is. Fölhozható, hogy a mi gida és gödölye = fiatal kecske szavaink is sejthetőleg egy régebbi égida, egidölye szó azáltali kopásából származtak, hogy róluk a kezdő é vagy e hang elmaradott. Viszont az ég- szótő egyaránt vehető egymássalhangzós tulajdonképpeni magyar szócsoportbeli szónak valamint egymássalhangzós kabar szócsoportbelinek is, amely szótőből tehát magyar szócsoport szerint a kezdő m hang hiányozik, a kabar szócsoport szerint ellenben a b hang; az pedig tény hogy az m és a b egymásnak közeli rokona, mivel mindkettő ajakhang. Mindenesetre azonban a magyar Ég szó nyelvünkben nem áll egyedül, mert hangzásilag azonos, jelentésileg pedig közeli rokona az ég, égő szavunk, illetve igénk, amely nemcsak tűz, forró, tüzes értelmű hanem fényességet is jelenthet, aminthogy Ballagi is fölhozza az égő szem = fényes, ragyogó szem kifejezést. Viszont pedig a görögben is églé, égléisz = fényes, világos, ragyogó.
Ha tehát a fönti rajz 2-vel jelezett kecskeutánzata palástján ott látjuk a foltokat, holott ma foltos szőrméjű kecske nincsen, ez más nem lehet mint annak mégis fönnmaradott emlékezete, hogy ez állat testfölülete foltos kellett legyen, hogy ez tehát egy: Csodakecske. (Olyan foltocskás, azaz csillagos mint a Csodaszarvas!) A foltocskák eszerint mindenképpen eszünkbe juttatják, hogy ezek a Csillagokat jelképezték, valamint eszünkbe jutnak egykori csillagos kacagányaink, amelyeket — amint láttuk — a székelyek és kazárok kecse néven neveztek, amely tehát szintén székely-kazár szóval, kecsegő = csillogó volt, de amely kecse szó viszont a kecske szóval is azonos, míg a kacagány szó ezeknek csak mélyhangzós kiejtése. Láttuk azt is, hogy csillogó kacagányaink meg azonosulnak a görög mythologia égisz nevű kecskebőr-palástjával, úgyhogy ismételnünk kell, miszerint görögül égosz = kecske, égle, égleisz = fényes, csillog; amely görög szavak pedig az Ég magyar nevével és ég magyar igénkkel egyeznek teljesen. Egészen bizonyosnak tekinthetjük tehát, hogy Zeusz égisz-nek nevezett palástja, amely az Ég jelképe is volt, annak emlékét tartja fönn, hogy kabar törzsbeli őseink, ősrégi időkben élt olyan kecske bőréből való palástot viseltek amely állat rövidszőrű, fekete színű de világos színű foltocskákkal ékes volt. Bár a következő szavak nem kabar hanem szarmata (más nevükön: szolim) őstörzsünk szócsoportjába tartoznak, mégis párhuzamként itt is fölhozom, hogy hiszen csillog és Csillag szavaink egymással teljesen azonosak, a Csillagok pedig valóban csillognak. E szavainknak az afrikai oromo nyelv csalinka = csillogás szava csak mélyhangzós kiejtése. Ugyhogy nem kételkedhetünk abban, hogy a német schillern (sillern) = csillogni és csillog igénkből származott, ugyanúgy mint a Schilling (silling) szó is, amely utóbbi csillogó ezüst- vagy aranypénzet jelent.
Tökéletesen olyan kelepelő de nyelénél tartott (a nyél alsó végét a földre támasztva), szarvasfejes és kelepeltetve énekelő oláh regöst (1908-ban Erdélyben) mint amilyen kecskefejet a fönti rajzon az 1-es szám mutat, én is láttam. Viszont Sebestyén Gyula említett könyvében bemutat egyet, amelyet a fej, még a bő palástot is viselő és énekelő regösnek valóságos álarca, de ennek zsinór segítségével kelepeltethető szája is van. Csakhogy ennek szarvasagancsai vannak és ezek csöngettyűkkel is fölszerelvék. Hiányoznak viszont már a palástról a foltok vagy csillagok és az agancsokról a gyertyák. Holott azon amelyet én láttam még, csöngőkön kívül, két gyertya is égett. Mi már tudjuk hogy az égő gyertyák a Csillagok jelképei voltak, amelyekről a mi dunántúli regöseink még azt is énekelték hogy „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak”, aminthogy az égi Csillagok is esténként kigyulladnak, reggelenként kialusznak. Láttuk „Magyar” fejezetünkben azt is, hogy a tulajdonképpeni magyar szócsoport szerint a szem igi, égi néven is neveztetett, amely szónak tehát fénylő, ragyogó, csillogó értelme is volt. Népköltészetünkben, északi rokonnépeink költészetében, valamint más népeknél is, a szemek költőileg számtalanszor hasonlíttatnak Csillagokhoz. Márpedig elalváskor szemeink lehunyjuk, ami annak oka, hogy a fény megszűnését is annak elalvásának, kialvásának nevezzük. De nevezzük ugyanezt annak oltásának is, márpedig az olt és álom, aluszik szavaink csupán hehezettelen kiejtései a holt és halál szavainknak. Viszont a halál és az álom a görögök mythologiájában egymás testvéreként volt fölfogva, amit egyébként a mi fönti szavainkkal párhuzamban az árja nyelvekben is meglévő mor- szótő (palóc, azaz pelazg, szócsoport) is tanúsít, amely egyaránt jelenthet álmot mint halált is, aminthogy Morfeusz az álom mythologiai megszemélyesítője volt, Morsz pedig a halálé. Annyi élettanilag is kétségtelen, hogy az álom, különösen pedig a letargikus, például a téli álmukat aluvó állatoknál az életműködés részleges, illetve nagyobb fokú szünetelése, míg a halál minden életműködés teljes megszűnése. Látjuk tehát, hogy az oltás-álom és holt-halál szavaink (kőrös szócsoport) egymáshozi hasonlósága (hehezettelen és hehezetes volta) egyáltalán nem holmi véletlenség.
Érdemes ide tennem Sebestyén azon szavait amelyekben a csodaszarvasos téli népszokás elterjedéséről ír : „az óriási területnek Magyarország körülbelül középpontja volt. A magyarok bejövetele előtt a Csodaszarvast és társát [a Bözön Bikát] itt már igen jól ismerhették a bolgárok, szlovének és a szlávokkal, germánokkal kevert avar néptöredékek”. Észre veszi tehát, hogy ezen egész népszokás kiinduló és kisugározó központja Magyarország területe volt, de a végén mégis csak szlávokról, germánokról beszél és az avarokat is éppen csak hogy meg meri említeni, mint akik tehát „a magyarok bejövetele” előtt is itt voltak már. A végkövetkeztetést azonban, sajnos, még sem volt képes, illetve ezt nem is merhette, levonni: azt hogy ez egész népszokás ősnépeinktől származik, akik itt voltak nem csak a „magyarok bejövetele” (azaz Árpád eltörökösödött magyarjai bejövetele) előtt is, hanem itt voltak ősidők óta, még az árja népek keletkezése s elterjedése előtti idők óta is. E végkövetkeztetést levonnia akadályozta főkép az ázsiaiság és nomádság elmélete, valamint az is, hogy mythologiánkat még nem ismerte. Holott ha az ázsiázást is csak egyszerűen elvetette volna, már akkor is a valóságot elég világosan észre vehette volna: azt hogy ezen népszokás ősnépeink alkotása s hogy ez legszebben nálunk maradott fönn, de részekben fönnmaradott átvevő más népeknél is valamint a nyelvileg elárjásított de fajunkbeli népeknél, de másutt mindenütt már csak sokkal értelmetlenebbé válott töredékekben mint nálunk.
Értesültem, hogy Ljubljanában (Laibach), a Múzeumban nem csak egy (föntebb egyet leírtam), hanem több olyan szalma-suba is van, amilyet az alábbi rajzon (de az ottani Múzeumban készült fénykép nyomán amelyen egy kalap is látható) mutatok be. Értesülésem szerint Krajná-ban ilyen subát a szlovének (vendek) általánosan még nehány tizedévvel ezelőtt is viseltek. Ezek ott készültek sásból, a hárs szálas kéregrostjából, valamint egy hosszúszálú fűnemből is, amelynek ott „trava plastenka” = palástfű a neve. Ami nem kell azt jelentse, hogy nem készülhetett zabszalmából is, aminthogy a mi dunántúli regösénekeinkben „zabszalma köpeny”-ről van szó. Ugyancsak értesülésem szerint J.D. Florianic 1744-ből származó, Krajna térképén egy ilyen szalmaköpenyes ember képe is látható. Ismeretes egyébként, hogy hasonló szalmaköpenyeket a japáni földművesek valamint dél-amerikai indiánok is viselnek.
Suba = bundaszerű bőrköpeny, szavunk besenyő szócsoportbeli és a zab szavunkkal azonosítható, habár a mai suba már csakis juh- vagy báránybőrből készül, fehér színű, ritkábban sötétbarnára avagy feketére festve. Ezen suba szavunknak azonban pontos kabar megfelelője a guba szavunk. A guba is juh- vagy kecskebőrből készül, de kizárólag fekete szőrméjéből. Megjegyezhető egyébként, hogy köpeny, köpönyeg, kabát, továbbá az észak-dalmáciai koporan = kabát szó, továbbá az általános szerb-horvát kabanica = köpeny szó is mind kabar szócsoportbeli s tehát valószínűleg mind a szalmából vagy kecskebőrből készülő köpeny- és kabátszerű ruhafélékre vezetendő viszsza. Aminthogy suba szavunk a zab szónak felel meg, ugyanúgy megfelel a guba szavunk a gabona szavunknak, amely utóbbi vonatkozhatott valamikor inkább csak a kabarok által termelt és hosszúszalmájú zabra és árpára. Megsejtettük azt is már, hogy a gob, gub, gubó, megfordítva bög, bog, buga alakú szavak valamelyike a kabaroknál mag értelmű is kellett legyen, de amely tehát nem csak a zabra és árpára vonatkozhatott hanem ama már többször említett — a kabarok által bizonyára szintén termelt — kabarosan emlőalakú borsófélére sőt a már szintén említett sulyomfélékre is; azt pedig itt föntebb láttuk, hogy borsószalmaköpeny is valószínűleg létezett (Erbsenbär), mivel némely hosszúszalmájú borsó erre alkalmas is volt. A guba, legalábbis a mai, valamivel rövidebb a subánál, mindig fekete, régen pedig igen fényűzően is készült az úgynevezett „fürtös guba”. Ennek bár alapanyaga többnyire bőr, de sokszor fekete posztó is volt. Külsejére gondosan megválogatott szép fekete gyapjúfürtöket, természetesen csakis feketéket, varrtak sűrűn föl, úgy mintha az juh- avagy kecskebőr természetes szőrméje volna, de így ez sokkal egyenletesebb, szebb lett. (Egy gubás férfi ábrázolatát lássad: „A magyar nép művészete.” Budapest, 1928.) A guba régen készült igen fényűzően is. Eleje két széle piros posztóval avagy bársonnyal volt beszegve, nyakán pedig ezüst- vagy aranykapcsolója ékkövekkel is volt díszítve, sőt volt olyan guba amelynek elején minden egyes fürtre egy-egy igazgyöngy is volt fölvarrva. Holott a subát inkább csak hidegben és ennélfogva szőrével befelé fordítva szokták volt viselni, ellenben a gubát inkább szőrével kifelé viselték, szőrével befelé pedig csak nagyobb hidegben. A gubának ujjai sohasem voltak, a régi subáknak azonban, habár ujjai szintén nem voltak, de az úgynevezett „válltányér”-ukon kétoldalt egy-egy függőleges, be és kikapcsolható hasítékuk volt, amelyeken a karokat, ha akarták, ki is dughatták; az újabb subákon azonban e nyílás már csak díszként még jelezve volt, de tényleg nyitható már nem volt.
Azt már láttuk, hogy egyrészt a köpeny, köpönyeg és kabát, koporan, másrészt a kapa, cappa, capello (kappa, kapello) = sapka és kalap, szavak a befödés, betakarás fogalmával is ugyanúgy összefüggenek mint az olasz capanna és az olasz-latin cupola szavak is, amit a magyar kupak szó, továbbá a török kapamak és az olasz coprire (koprire) = befödni, betakarni szavak is világosan tanúsítanak. Viszont itt most azt is láttuk, hogy a gabonaszalmából készült ősi köpeny e neve, valamint az eredetileg bizonyára kecskebőrből is készülő kabát, kabanica, koporan, capott szavak tehát nem csupán a betakarás, befödés fogalmával függenek össze, hanem magával a gabonával, azaz ennek kabar nevével is, mivel hiszen gabonaszalmából is készültek, de összefüggenek magával a kecskével, azaz ennek kabar kapra, kaper nevével is, mivel kecskebőrből szintén készültek volt. Amihez megjegyezhetjük, hogy régen a nősténykecskének minden valószínűség szerint volt valamilyen kaban, kabán alakú neve is. Vagyis : itt is észlelhetjük azon már említett jelenséget, amely szerint ősnyelvünk szavai — sejthetőleg csupán árnyalati kiejtésbeli különbségekkel — egymással ugyanúgy és legokszerűbben, sőt mondhatjuk: a legcsodálatosabban, csoportosulnak és egymással hangzásilag összefüggenek mint ahogyan az általuk jelentett dolgok a valóságban is összefüggenek.
Hogy valamikor a Dunántúl, a Balaton környékén is éltek kabarok (sőt valószínűleg itt is keletkeztek), ezt nem csak a Balaton táján lévő föltűnően sok kabaros név bizonyítja, mint például a Bakony hegység és erdőség neve, e hegység déli része kimagasló csúcsa (601 méter) a Kab-hegy neve, továbbá a Bakonyban lévő Kapolcs helység, a Bakonytól Nyugatra: Bagod, Pakod, Páka, Kapornak, a Bakonytól és a Balatontól délre pedig Boglár, Kapoly, Koppány és Kaposvár, hanem bizonyítja az ottani máig is előforduló határozottan kabar jellegű népi és elég gyakori díszítmény is, de amelyekről alább lesz szó. Közvetlen a kabarokra utal egy balatonvidéki népi rege is, amely röviden, a következő : Régen egyszer egy leánynak — aki szerintem eredetileg Kübele vagyis Kebel istennő volt — sok gyönyörű, fehér kecskéje volt. Ezek nyáját a Balaton mentén szokta volt legeltetni. Egyszer azonban rettenetes vihar támadott (szél!), a kecskék megrémülve, vadul futni kezdtek, a Balatonba rohantak és mind odavesztek. — Van a Balaton környékén a földben egy őskori, ásatag kagylófaj (Congeria), amelyet a víz gyakran kimossa s a hullámok a tó mentén a partra kivetik. E kagylók kecskekörmökhöz hasonlítanak, amiért a nép „kecskekörmök”-nek is nevezi s azt tartja, hogy ezek az akkor a Balatonba veszett kecskéktől származnak. Ámde meglepő egyezés még az is, hogy a balatonvidéki nép a hullámokat nem így, hanem kecskék-nek nevezi. Ez székely-kazár szó ugyan, de való, hogy régibb irodalmi nyelvünk valamint népünk több tájon a hullámot még hab-nak, Erdélyben hob-nak is nevezi. Ez fejti meg egyébként habozik = ide-oda gondolkodik, ingadozva magát valamire elhatározni nem bírja, amely szavunk tehát a legtökéletesebben azon természeti tényt is kifejezi, hogy a hullámzó víz egyhelyben marad és csak inog, vagyis hogy a hullámzás, azaz a habozás tehát csak ide-oda ingás de nem igazi, csak látszólagos futás. Tény, hogy a Balaton táján a nép nem is mondja hogy „a Balaton hullámzik” hanem „a Balaton kecskézik”. Emlékeztetem pedig az olvasót arra hogy kecske szavunk a kacs szóval azonosul és hogy úgy a régi görögök mint a magyar nép, valamint a belső-ázsiai kirgizek díszítményei között is gyakori a kacsok sorából képezett ezen alábbi hullámdísz :
De láttuk már, hogy e székely-kazár kacs szónak megfelel a kabar szócsoportunkbeli kap, elkap, kapkod, kapaszkodik ige, a kapocs és kapa főnév, megfordítva fog, megfog főnév és ige, és a kún-kabar átmeneti szó a kampó valamint a görög kampülosz = kampós, horgas, holott ezeknek tisztán magyar és kún megfelelője meg a gamó és kamó, valamint a latin hamus és hamatus = kampós és horog. Viszont a maga helyén látandjuk, hogy horog, horgas, Erdélyben harog, hargas, latin harpago =horog, ugyanezek kőrös szócsoportunkbeli megfelelői.
_______________
Visszatérve mégegyszer hab szavunkra : Miután e szavunk nem csak hullámot hanem habot (latin spuma, olasz schiuma, görög afrosz) is jelent, eszerint magától értetődő, hogy e szavunk a szélben, szélviharban rohanó hullámok habzó, tajtékzó tarajaira avagy sörényeire is vonatkozik, a hullámsörény pedig mindig fehér. Eszerint tehát a viharban rohanó és fehéren habzó hullámok és a rege szerint a viharban a Balatonba rohanó fehér kecskék, őseinknél valamikor szép, költői hasonlatot képeztek, amely hasonlat képezte a rege eredetét is. Szó volt már arról, hogy az olaszok a hullámot, szintén kabar szóval cavallone-nak is nevezik, holott olaszul cavallo = ló, aminek megfelel a latin caballus, valamint a magyar kabala szó is, azt pedig szintén tudjuk már, hogy a ló is a kabarok egyik állata volt, valamint ismeretes, hogy a görög-római mythologiában Pozeidon-Neptun vízi szekerét a tenger színén rohanó lovak húzzák, amelyeknek azonban csak teste előrésze lóé, hátsó része ellenben halfarokban végeződik. E képzeletbeli állatok tehát, ugyanúgy mint a kecskék, szintén a hullámok jelképei voltak, illetve hogy tehát a hippokampok sörénye a hullámok habsörényét jelentette. E dolgokról már részletesebben korábban írtam, amiértis mindazon csodálatos szóösszefüggéseket is nem ismételem, de meg kell említenem az általam Erdélyben hallott „Szépmezőszárnya” című népmesénk azon gyönyörű indítékát amely szerint „az aranyszőrű, ezüstsörényű vadménes” átúszik a Vörös Tengeren. Egészen bizonyos tehát hogy itt a „vad mén és a száz vadkanca” a szélben hullámzó tenger hullámait is jelképezte. (Szépmezőszárnya = Szépmező királya.)
___________