Kabar
folytatás
Szilády Zoltán dr. a Néprajzi Értesítő 1909. évfolyama 13. oldalán mutat be Torockóról (Erdély) 
egy, már ritkaságszámba menő boglyakemece-típust, a „füleskemencé”-t (az alábbi rajzon 1.). Cikkíró is megjegyezi, hogy ilyet már csak hármat látott. Hogy a kenyérsütő kemencére (ugyanazon anyagból amelyből maga a kemence is készül) ilyen füleket alkalmaztak, ennek semminemű gyakorlati haszna vagy célja nem lehetvén — amint a cikkíró is sejti — ennek csak jelképes, mythologiai értelme, eredete lehetett, vagyis, hogy az ilyen boglyakemence — ahogy általánosan nevezik — állatfőt kellett jelképezzen. Egy ugyanilyen füleskemencét Malonyai Dezső „A magyar nép művészete” című műve „Székelyföld” kötetében is bemutat egyet, de, sajnos, úgy Szilády mint Malonyai is elmulasztotta az ilyen füleskemencékre vonatkozó esetleg még élő rege, hiedelem, magyarázat avagy babona után nyomozni, amiből azután következtetéseket lehetne levonnunk. Én e boglyakemencetípust már csak emlőalakú volta miatt is kabar eredetűnek sejtem, mert egyébként az ilyen kemencék többnyire sima félgömbalakúak (a fönti rajzon 4.), avagy legföljebb olyan szemere-besenyő alakúak mint a rajzon 5. Ellenben cikkíró, szintén Erdélyből (Torda-Aranyos megye, Hidas nevű község) bemutat még két emlőalakú de fületlen boglyakemencét is, amelyek közül az egyik olyan mint a fönti rajzon 2, a másik pedig mint 3, amely utóbbin még az emlő csecsbimbója is kialakítva. Kabar eredetre utal még maga a boglya szó is, amely szintén tisztán kabar szócsoportbeli szó, de ma természetesen nem kell azt is jelentse hogy minden boglyakemence kabar eredetű volna, hanem csak annyit, hogy mai magyar nyelvünkben e szó válott általánossá. Ám hogy a kenyér, illetve kenyérsütés a kabaroknál is már igen régen meg kellett legyen, ezt nem csak a „boglyakemence” szó tanúsíthatja, hanem például a gabona szavunk is, amely ismét kabar alakú szó, a kenyérmagféléket jelenti s amely szó eredeti értelme aligha volt más mint anya-emlője, anya-adománya, vagy adó-anya, tápláló-anya, illetve tehát a Földanya vagy esetleg Vízanya által adott legfőbb táplálékok egyikét jelentette s amit azután természetesen az anya tápláló emlőjével egyrészt, de a kabarok tejelő állatával a kecskével is jelképezhettek. Fölhozható itt a német gabe = adás, adomány szó, amely a kabar kebel és a szumer nyelvbeli kablu = emlő szavakkal egyezik, valamint fölhozható még az albán buk = kenyér szó, amely habár kabar alakú de megfordított, hímségi szó. Egyébként azonban az sem valószínű, hogy eredetileg a kabarok a gabona szó alatt valóban a mai kenyérmagvakat, a búzát, rozsot, árpát, értették, hanem inkább a lótusz és a sulyomféléket, amelyek hogy kabar vonalritmusúak is, már föntebb láttuk, és amiből mi egyenesen azt is következtethetjük hogy a lótusz és sulyomfélék, illetve ezek magvai, a kabaroknál gabona néven neveztettek, amely szó csak utóbb, a mi nyelvünkben lőn a mostani kenyérmagvakra átvive. Tény, hogy régen a sulyomfélékből kiváló kenyérlisztet is őröltek, de amelyek a mai gabonafélék mellett azért szorultak teljesen háttérbe, mert hiszen, vízi növények lévén, nem állanak rendelkezésükre oly nagy területek mint a mai gabonaféléknek, termelésük eddig sokkal körülményesebb mint a mai gabonaféléké. Viszont a sziklás hegységek között, amilyen tájakon a kecsketartó őskabarok éltek, mai gabonaféléket termelni nem is lehet, holott a hegyi tavakban a sulyomfélék maguktól is megteremnek. Másrészt kenyérliszt készíthető a csicseriborsóból is, ha kevésbé jó minőségű is. Olaszországban, ahol e borsófajt nagyban termelik, ebből, valamint más borsóféléből is, készítenek lisztet. E borsófaj magva ilyen: 
vagyis emlőalakú (népünk csecs szavunkat ejti csics, csöcs, csücsnek is). Mivel az olaszban e borsófaj neve cece (csecse), holott az olaszban, latinban az emlő neve mamella, mamilla, mamma és uber, ennélfogva kétségtelen, hogy e borsófaj ilyen neve itáliai ősnépeinktől származott az olaszba.
Kérdés maradhat azonban, hogy a szóban lévő füles boglyakemence két füle tulajdonképpen mit utánozott ? A fülesbagoly füleit-e vagy a kecskéjét ? Szerintem valószínűbb, hogy nősténykecske füleit, egyrészt azért mert hiszen a nősténykecske a tejelő, tehát táplálékadó, másrészt azért is mert tény hogy több kecskefaj nőstényének szarvai egyáltalán nincsenek csak elálló fülei.
Amit itt még a rákról és pókról el kell mondanom, tulajdonképpen föntebb a szkarabeusszal, bogárral folytatólagosan kellett volna elmondanom, de elmondhatom ezeket így utólag is :
A szkarabeusz szóban tehát a kezdő sz hang csak hozzátoldás, amit bizonyít az, hogy a latinban carabus is = bogár, amely szóhoz tehát a kezdő sz hang még nincsen hozzátoldva. Föntebb ezen skarabeusz-carabus (kárábusz) szó vezetett bennünket a karcol és kapar szavunkhoz, amelyek közül a karcol kőrös szócsoportbeli, míg a kapar kabar szócsoportbeli szó. Az olasz graffiare, görög grafeo és a német kratzen (kraccen), mindhárom csak árja magánhangzókihagyásos változata a mi karcol igénknek, de megvan azoknak kezdő sz hangos alakja a latin-olasz scarificare-sgraffiare (szkarifikare-zgraffiare) = karcolni, kaparni szavakban, ugyanúgy tehát mint a szkarabeusz szóban is. Ami azután, mivel az ősi rovásírást karcolták, ez magyarázza meg a latin-olasz scribere-scrivere (szkribere-szkrivere) = írni (kezdő sz hanggal) és görög grafein szintén = írni (de kezdő sz hang nélkül) szavakat. De ez magyarázza meg a grafit fekete ásvány nevét is, amely ezt azért kapta mert írásra alkalmas és amelyből a feketén író ceruzák ma is készülnek. Láttuk, hogy a fönt megnevezett olasz tudós, aki amaz éjjeli bogárfuttatást leírja, említi, miszerint az olasz nép a futtatott éji bogarat nem csak bagarozzonak hanem scardaone-nak is nevezi (szkardaóne), amely utóbbi szó — amint ezt a cikkíró is mondja — megfelel a latin scarites (szkarítesz) itt Brehm nyomán általam bemutatott bogárfaj nevének és amely szóból következtethető, hogy e bogárfuttatáshoz nem csak a nagy galacsinhajtó bogarat, 
hanem az ennél nem sokkal kisebb eme scaritest is használták, bizonyára aszerint hogy éppen milyeneket sikerült fogniok. Márpedig szempontunkból ez utóbbi is úgy nevét mint a bogarat magát illetőleg is, nem kevésbé érdekes mint a galacsinhajtó, mivel ugyanúgy tisztán koromfekete színű, lerajzolva pedig a cifra, cafra, ákombákom és az olasz scarabocchio = ákombákom szavakat juttatja eszünkbe. E bogár is ugyanúgy éjjel járó, csak éjjel röpülő mint a galacsinhajtó, sőt testvonalaiban a kabar vonalritmust a galacsinhajtónál még inkább mutatja, azaz e vonalritmusba inkább stilizálható. Erős és tövises első lábpára kaparásra szintén alkalmas, aminthogy maga vájta földalatti lyukaiból csakis éjjel bújik elő. Csupánhogy sem ő sem pajorja nem táplálkozik ganajjal, hanem ragadozó állat, amit hatalmas állkapcsai is tanúsítanak. Ami pedig nevét illeti, a szkar- szótő egyezik egyrészt a szkarabeusz szóval, másrészt a latin és olasz scarificare-sgraffiare = karcolni, kaparni szóval és így tehát a kara = fekete és a karcol szavakkal is. Hozzáteszem ez elmondottakhoz itt, hogy ide tartozik a német Kerfe és Kerbtier = bogár, rovar szó is, amely mindkettőnek megfelel a német kerben = karcolni, róni, rovátkolni, továbbá a szintén német kritzeln = kaparászni és firkálni, irkafirkálni, de amivel meg a szerb-horvát skripi ige vetendő össze, amely a karcolás hangját fejezi ki, de amely utóbbi meg pontosan a latin scribere olasz scrivere (szkribere, szkrivere) = írni szónak felel meg, de a kezdő sz hang elhagyásával a német kritzeln (kricceln) szóval is azonos. Hogypedig a magyar nyelv karcol igéjének is kellett létezzen kircel kiejtése, tanúsítja egyrészt a kircel-karcol ikerszavunk, másrészt valószínűvé teszi kercel hangutánozó igénk is, amely jelenti úgy a valamely száraz dolog rágcsálásakor képződő hangot, valamint a hím kacsa, azaz gácsér, recsegő hangadását is. (Ballagi) Amely hangra egyébként réce = kacsa szavunk is hasonlít, amely szó úgylehet, valamikor csak a hímet jelentette.
Tudjuk, hogy az ősi, fába, csontba, kőbe karcolt, vésett rovásbetűket, hogy láthatóbbak, olvashatóbbak legyenek, korommal, illetve koromból és zsírból, avagy olajból, kevert fekete festékkel szokták volt befeketíteni, de amit temetők sírkövein valamint különböző egyéb, kőbe vésett föliratokon ma is eleget láthatunk, és amint ma is az írott avagy nyomtatott betűk rendesen feketék, sőt ma is általános szólás: „fekete fehéren” = írás, irat. A szóban lévő szkar-, kar-, gar- szótövek, láttuk karcolást de egyúttal írást és fekete színt is jelentenek, vagyis a magyar-török gara, korom és kara szavakkal is együvé tartozóak. Amihez tehető, hogy holott mindezen szavak kőrös szócsoportbeliek, ellenben a magyar fekete viszont kabar szócsoportbeli szó, amely utóbbi ismét eszünkbe juttatja az ugyancsak fekete betűket, írást és a befeketített rovást. Ámde meg kell jegyeznünk még azt is, hogy ha fekete szavunk tövét megfordítjuk, akkor ismét a Keper nevet és a keper, kepera, Käfer = bogár, galacsinhajtó bogár, valamint a magyar kapar szavakat kapjuk. Holott hiszen kapar szavunk ismét megfordítva: vakar, és ugyanazt jelenti. Azt pedig már láttuk, hogy a szóban volt fekete bogarak sajátsága hogy kaparnak, valamint hogy a rovásírás is karcolva, kaparva készült és hogy feketítve lett. Láttuk azt is, hogy a magyar karcol ige árja, magánhangzókihagyásos megfelelője, származéka a német kratzen (kraccen) és az olasz graffiare = karcolni, valamint láttuk hogy e szavak a feketeség magyar-török gara-kara-korom szavakkal is azonosulnak. Kétségtelen tehát hogy az írásra oly alkalmas és fekete grafit ásvány e neve is, mielőtt belőle az árja nyelvérzék az első magánhangzót kihagyta: garaf, karaf, garap alakú szó kellett legyen; vagyis látjuk hogy a grafit szó is ősnyelvünkből kellett származzon. Tudjuk azt is, hogy az írásra használt, feketén író ceruzák ma is grafitból készülnek. Nem érdektelen fölhoznunk, hogy a fésű őseredetében egyúttal kaparó azaz vakaró eszköz is volt, amit ma is tanúsít a szerb-horvát nyelv csesaly = fésű és cseslyati = fésülni és vakarni szó. Ugyanígy az oromo nyelvben is hoka = fésű, hoku = vakarni. Csakhogy az oromo nyelvben fakki is = fésű, amely szó töve azonos a fekete szavunkkal, amelyek viszont megfordítva kefe szavunkat adják. Az abesszíniai Kaffa tartományt, amelyben ősidők óta kiváló minőségű kávét termelnek, némelyek a kávé növény és ital őshazájának is tartják. A kávé más nevei : Kaffee, kafe, kafa. Ez ital jellegzetessége fekete színe, annyira, hogy a régi magyarok amikor ezt a törökök révén megismerték volt: „fekete leves”-nek nevezték. K-f megfordítva f-k.
Láttuk tehát eddig is a bogárral kapcsolatban fölhozott sok szó réven az összefüggések szinte végtelen sorát, de amelyek fölismerése a magyar nyelv és ennek szómegfordítási törvénye segítsége nélkül nem lehetséges; aminthogy a magyar nyelv mellőzése miatt mindez eddig ismeretlen is maradott. Pedig az összefüggések az eddigiekben még koránt sincsenek mind elmondva. Folytatom tehát:
Láttuk, hogy az egytagú szavak és szótövek megfordíthatása ősnyelvünknek mily fontos törvénye volt. És íme, ha a magyar-török gara-kara szót megfordítjuk akkor a magyar rák szót kapjuk. Márpedig a rákok külső megjelenésükben, testalkatukban bogarakra nagyon hasonlítanak, eltekintve attól, hogy hiszen természetrajzilag, élettanilag is egymásnak elég közeli rokonai. Bogarakra azonban, más rákféléknél is inkább, azon farkatlan (helyesebben: viszszafejlődött farkú) rákfélék hasonlítanak legjobban, amelyek olasz neve granchio, tehát az első magánhangzó kihagyásával, de amely szóban ennek dacára is gara ős-szavunkra ismerhetünk. És íme, a tengerpartokon ezen félig a vízben, félig a szárazon élő és bogarakként szaladgáló rákok szintén feketék (csak a még fiatalok szürkék, valamint a más, egészen a vízben élő fajták barnák avagy fakó színűek), aminthogy fekete az édesvízi rák is. A német Krebs, bár szintén rákot jelentő és magánhangzókihagyásos szó, de mégis azonnal fölismerhetjük benne a latin carabus = bogár szót, illetve ennek ősnyelvünkbeli karabug = fekete bogár avagy fekete állat, szót; merthogy a bogarat őseink nevezték egyszerűen bug-nak is, bizonyítja az angol nyelv, amelyben máig fönnmaradott: bug = bogár. Viszont a görög kárisz és karikínosz = rák szavak nem magánhangzókihagyásosak és szótövük csak a mi rák szavunk pontos megfordítása.
Mindenesetre igaz hogy ezek is mind kőrös szócsoportbeli szavak de megtaláljuk ezen bogárszerű, farkatlan és bogárként a szárazon is szaladgáló rákok kabar nevét is, mert éppen ezek latin neve pagurusz, amely szóban hiszen ismét bogár szavunkat kell fölismernünk, sőt ugyane latin szó hangtanilag fekete szavunkkal is egyezik, mert hangtanilag p-g és f-k azonosul. Vagyis: világos, hogy a latin és olasz nyelv ezen pagurus-paguro szavát is egykori itáliai ősnépeinktől kellett örökölje, — ha ugyan nem igazolódand be az, hogy a latinok ősei valamikor az Otrantói Tengerszoroson át (amely ősidőkben keskenyebb is lehetett mint ma) költöztek Itáliába.
Ámde folytassuk az összefüggések fölsorolását : Ezen bogárszerű, fekete és pagúrusz nevű rák úgy futásában, testalkatában valamint fekete színével bár bogárra is hasonlít, de még inkább pókra. Márpedig ezen pagurusz szó pag töve hiszen pók szavunkkal (amelyet népünk még ponk, pank és pánk alakban is ejt; lássad Ballaginál is) teljesen egyezik. Viszont tény hogy a pók neve a szerb-horvát nyelvben is pauk; amiértis az ázsiázó elmélet miatt, természetesen, pók szavunkat is innen általunk átvettnek származtatták, mi azonban az eddig megismertek alapján ennek is ellenkezőjét kell következtessük.
A pók neve a görögben arakne, a latinban araneæ, az olaszban ellenben kezdő a hang nélkül ragno (rannyo). Ugyanúgy egy bizonyos fajta tengeri rák neve az olaszban úgy aragosta mint ragasta is, úgyhogy mindezen a kezdetű szavakban is — amint ezt már másutt is láttuk — a névelőnkre kell ismernünk. Amiszerint tehát úgy az arakne mint az aragosta szó is rák szavunkra vezethető vissza. De az eddig megismertek alapján tehát rák szavunkat sem lehet a szerb-horvát rák szóból származtatnunk, hanem a dolgot itt is megfordítva, éspedig igen régen, valószínűleg a szláv nyelvek keletkezése idejében történtnek, kell tartanunk.
Holott pók szavunk tisztán kabar és egytagú ős-szó, ellenben a fönti pók és rák értelmű szavak kőrös szócsoportbeliek, mert hiszen kétségtelen hogy az olasz ragno, ha ma rannyonak ejtik is, de eredetileg, ugyanúgy mint a latin aranea = pók, szintén aragno, arakno vagy ragno, rákno, rákne kiejtésű volt. Hozzátehető ezekhez, hogy az oromoban kerarit = pók, amely szó, bár szintén kőrös szócsoporti, de megfordított alakú: r-k helyett k-r. De tudvalévőleg a skorpió is a pókfélék közé tartozik, habár ollói miatt a rákokra inkább hasonlít. Rendkívül érdekes az oromo karkabbo = skorpió, amely tehát egy kőrös és egy kabar szótag összetételéből képezett szó. Másrészt, meglepetésünkre, hiszen a skorpió, scorpion szóban ismét a szkarabeusz szóra kell ismernünk, vagyis ennek egy változatára: szkrb-szkrp. Ha viszont tudjuk hogy a skorpió igen mérges szúrású állat, akkor megértjük, hogy egy töviseivel szintén mérgesen szúró hal neve is az olaszban scarpena (szkarpéna).
Tény az is, hogy a pókok többnyire sötét színezetűek, sőt a föld lyukaiban, falak réseiben lakó és hálót nem is fonó pókfélék egészen feketék is és ezek rejtekhelyeikből csakis éjszaka bújnak elő, hogy valósággal farkasokként járjanak kisebb rovarok után, hogy azokat nem csak kiszívják de teljesen föl is falják.
Megjegyezhető még az is, hogy a skorpió is sötétbarna vagy egészen fekete színű, szintén éjjeli ragadozó, teste vonalai meglehetősen kabarosak, méregfullánkja pedig, amely farka leghegyét képezi, a legtisztábban kabar alakú.
Ki gondolna ma nevetés nélkül arra, hogy még az olyan szavaknak is mint az általunk csak újabban a németből átvett pakk és pakkolni (németül Pack és packen) = csomag, csomagolni, ősműveltségünkben valamilyen szerepe lehetett ? Amely szavukat hiszen a németek is az olasz-francia pacco, bagaglio, bagage (pakko, bagalyo, bagázs) = csomag, batyu, csomagolni, szavak átvételével képezték. Ki gondolna arra, hogy még az ilyen szavak eredetét is ősnyelvünkben kereshetjük ? Avagy kinek is jutna eszébe, hogy egy ilyen szó már ősműveltségünk eszmekörével is valamilyen összefüggésben lehetett ? Pedig, ha e dolognak is nyelvészetileg, élettanilag és néprajzilag utána járunk, úgy igen meglepő és érdekes megállapításokat tehetünk :
Először is, meg kell jegyeznünk, hogy a görög fakelosz = csomag, batyu, teher szó (f-k, p-k). De ezekkel rokon az olasz bagaglio és a francia bagage. Továbbá, mivel az olasz nyelvből a h hang ma már teljesen kikopott, eszerint az olasz baule = bőrönd, koffer, bőrtömlő szót is valamikori bauhule vagy bahule alakúnak sejthetjük. Ismeretes hogy régebben bőrtömlőbe csomagolni igen általános volt és hogy az ilyen bőrtömlők képezték a mai bőröndök, kofferek, bőrtáskák, hátizsákok ősét is. Viszont hiszen a koffer vagy kuffer szó is, ha mi újabban vettük is át, akár a németből avagy a franciából, azért kof- vagy kuf- szótövében mi más mint a pakk szó megfordított alakja, avagy még inkább a görög fak-elosz szóé ? Gondolkodóba kell azonban ejtsen bennünket az angol bag = pakk, csomag, batyu szó, amely egytagú és így valószínűleg ősrégi, de amely emellett egyezik a magyar pók és a szerb-horvát pauk = pók szóval; amely utóbbi hiszen nem is más mint a pók szó diftongizált [hangzó egybeolvasztásos] palócos kiejtése: óau. Ámde mi köze lehet a póknak a pakkhoz, batyuhoz, csomaghoz, csomagoláshoz !? Pedig bizony ezeknek egymáshoz sok köze van ! Először is hiszen magának a póknak is potroha, azaz hasa is egy puha pakk, tömlőszerű valami, amiértis nyelvünkben a nagy és kidülledett hasú embert „pókhasúnak” mondjuk. A németek természetesen nem is sejtik hogy mi köze a Bauch (bauh) = has szavuknak a magyar — azaz kabar — pók és puha valamint a diftongizált pauk = pók szavakhoz. De megjegyezzük, hogy a finnben is pahka = csomó, gumó, dudorodás és hogy mi is a ló lábán támadó kóros, gömbölyded csomókat dudorodásokat pók-oknak nevezzük.
Mind ezek azonban még csak homályos öszszefüggések. Csodálatosak ellenben a következők : Aki, mint jómagam, sokat járt a szabad természetben és erdőn-mezőn, az gyakran láthatta, megfigyelhette hogy mit csinál a pók, az ágak között oly szépen és tökéletes célszerűséggel szőtt, kötött hálójában megfogódzott léggyel, lepkével, avagy a nála sokszor jóval erősebb és veszedelmesen harapó, szúró bogárral, méhvel, darázzsal: A potroha végéből eresztett ragadós fonalát két lábával roppant ügyesen és nagy gyorsasággal veti, hányja a megfogódzott állatra, nehogy ez esetleg még kiszabadulhasson, avagy őt megharaphassa vagy megszúrhassa. Foglyához közelebb jön ha ez még jól behálózva, mozdulatlanná téve és mintegy fehér vászonba, szövetbe van pakkolva, azaz bugyollálva. (Lám: bugyolálni is kabar szócsoportbeli ige. Tudvalévő az is, hogy a pók a szövés jelképe is volt; arachnem és Arachne.) Csak ezután lép a pók foglyához még közelebb és most, mialatt ezt más lábaival folyton forgatja, eközben két lábával még mindig veti rá a szálat, hogy az állatot borító szövet oly tökéletes és erős burokká legyen, hogy a fogoly amikor ő ezt mérget tartalmazó állkapcsai hegyével megharapja, még végső erőfeszítésével se bírja fölszakítani, sem mozogni. Csak ezután veszi áldozatát a pók lábai közé, harapja meg és kezdi annak nedveit nyugodtan szívni. Amiután, több óra múlva, az áldozat nagysága szerint, mikor az már teljesen száraz, hogy a hálóban alkalmatlan ne legyen, tépi, harapja el az azt tartó hálószálakat, mire az a földre esik, ő pedig a hálóban esett kárt, szakadozást kijavítja. Sőt van több olyan pókfajta is, amely a teljesen bepakkolt áldozatát nem is megfogódzása helyén szívja ki, hanem valamely falevél alatti rejtekhelyébe magával viszi s hálóját, miután áldozatát kiszívta, csak azután javítja ki.
De még ez sem minden : Több olyan pókfaj is van, amelynek nősténye tojásait is a szálából szőtt fehér vászonszerű burokba pakkolja, miután e gömbölyű csomagját azaz pakkját vagy battyát, potrohára veszi s ezt egy hétig is így magával hordozza, mindaddig míg a tojásokból a kis pókok ki nem bújnak és magukat a batyuból ki nem rágják.
Vagyis: a pók tehát nemcsak „pókhasú”, hanem valósággal pakkoló, sőt pakkot hordozó állat is ! Más szóval: a póknak és pakknak valóban nagyonis van egymáshoz köze ! Mi pedig már többször láttuk hogy, az egykor még kevés lakosságú Földön, a Természet ölén élő őseinknek mily beható természetismereteik voltak.
Hozzá teszem : Említettem a bár nem a kabar szócsoportba tartozó dudor szavunkat. A duda hangszert azért nevezték el így mert lényege a többnyire kecske bőréből készülő fölfújható, duzzadó, földudorított tömlő. De a németek nem tudják miért nevezik a dudát Dudelsack-nak (dudelzakk), azaz duda-zsák néven. Sem az angolok nem sejtik, hogy bagpipe = duda szavuk nemcsak a bag = csomag, batyu, tömlő szóval hanem még a magyar pók de egyúttal még a bak (kecskebak) szóval is összefügg, csak annyit tudnak hogy bag csomagot, batyut, tömlőt is jelentett míg a pipe (amelyet ők ma pájpnak ejtenek) pipát, csövet és furulyát, flótát is jelent. Említettem pedig, hogy a duda tömlője főképp kecske- azaz bakbőrből készült; márpedig, hiszen a kecske a kabarok legfőbb kultuszállata volt. És íme, népünk a duda tömlője nyakára napjainkig, fából faragott kecskefőt alkalmaz díszül és a duda sípja (furulyája, furuglyája) mindig ennek szájából jön ki, mintha tehát az állat maga szólana. A bőr egyik első lábából indul ki a fölfúvó cső, amelynek szelepei is van, hogy a tömlőbe fújt levegő vissza ne mehessen. A tömlő másik első lábából viszont a bordó, bördő, gordó vagy büggő nevű hosszabb kürt indul ki. Ez egy mindig csak egyazon hangon szóló, mélyhangú kürt. Ha azt akarják hogy ne szóljon, csak meg kell csavarni, mire a tömlő bőre lábrésze is megcsavarodván, a kürtbe levegőt nem enged és az elhallgat. Mivel egész állat bőre dudatömlő számára túl nagy volna, a bőr hátsó részét, a két hátsó lábbal együtt, levágják és a tömlőt itt lekötik. Készült, igaz duda sokszor bárány illetve fiatal kos bőréből is és az ilyenre rendesen kecskefő helyett kosfőt faragtak. Amiből mi azt következtethetjük, hogy a duda a székelyek és kazárok hangszere is volt, sőt következtethető, hogy készítettek például a besenyők is, mondjuk malacbőrből, a kunok pedig kutya- vagy farkasbőrből is dudát. Annyi bizonyos, hogy a duda ősrégi hangszer, amely bizonyára már a kőkorszakban is megvolt. Valószínű azonban, hogy a kabaroknál e hangszernek bag- vagy bak- alakú avagy így kezdődő neve is volt, amire az angol „bagpipe” is következtethetni enged. Volt nálunk régen olyan duda is amelynek egyike a dallamot, másika a kíséretet adta.
Habár ez tárgyunkhoz nem tartozik, mégis elmondom itt a pakkhordozó pókokróli egy megfigyelésem: Mikor a pókanya kicsinyei a petékből már kikelve, magukat a burkon át már kirágták, anyjuktól még nem távoznak, hanem ennek potrohán ülve maradnak, ezt teljesen ellepik és táplálékukat ennek egész fölületén anyjuk testéből szívják. Ennek következtében anyjuk potroha, annak dacára is, hogy anyjuk néha zsákmányt is ejt, mind kisebb és kisebb lesz, majd egészen el is szárad, mire a pókanya megdöglik. Eddigre azonban kicsinyei már önálló életre is képesültek és ezután el is szélednek. Mi más pedig ez mint az emlősöknél és az embernél is meglévő szoptatás durva ősalakja ? Csakhogy míg ott ez még vadul és kegyetlenül az anya életébe kerül az emlősöknél és az embernél ez szelídült, nemesedett, mondhatjuk eszményiesült alakban van meg, amennyiben itt már külön az ivadék táplálása számára keletkezett mirigyek vannak: a tejmirigyek, illetve az ezekből alakuló emlők, amelyek, bár szintén az anya testéből adják a tápanyagot de már nem az anya kárára, sem ennek élete föláldozásával. Tudjuk hogy hasonlóképen alakult ez ki például a békaféléknél is, amelyeknél szintén léteznek tejszerű tápanyagot termelő mirigyek, amelyek szintén szolgálnak az ivadék táplálására, valamint hogy léteznek ilyen mirigyek a galambok bögyében is, úgyhogy eleintén kicsinyeiket a galambok is ezek segítségével táplálják. És mindenesetre bizonyos az is, hogy ilyesmi kialakulásához millió és millió évek kellettek.
Föntebb már szó volt az anyaméhről is és ennek néphiedelemben békához való hasonlításáról. Ehhez itt még Fr. Kahn, „Das Leben des Menschen.” (Stuttgart. „Kosmos.”, 1931. V. kötet, 194. old.) című műve nyomán az alábbiakat teszem hozzá :
Fölhozza Kahn, hogy néphit szerint az anyaméh valóságos béka, amely a nő alsótestében összehúzódva ül. Említi hogy Plátó szerint, valamint Aretacus ókori orvos szerint is, az anyaméh a nőben élő eleven állat. Ami szerintem mindenesetre csak késői népek elhanyatlott természetismerete következtében keletkezett babona, amelyre azonban az vezetett, hogy az egyén bekövetkezett hirtelen halála után a test nem minden része életjelenségei szűnnek azonnal meg. Ismeretes, hogy például a leölt állat izomrészei, ha az állatot közvetlenül a leölés után föl is darabolják, de annak izomrészei még ezután is, míg ki nem hűltek, kissé rezegnek. Úgyszintén ha a leölt állat szívét közvetlen a leölés után kiveszik, ez egy kis ideig még lüktet. Állítólag pedig a halott ember körmei a bekövetkezett halál után még nehány napig is, növekednek. Igen valószínű tehát, hogy az anyaméh is a nőben nem csupán némi önálló mozgásra, azaz lüktetésre képes, hanem hogy a nő halála után is egyideig még képes erre. Kahn példaként a következő esetet hozza föl : Spanyolországban a karlista polgárháború idejében egy terhes nőt kivégeztek de ez halála után teljes négy órával megszülte gyermekét, habár ez már halott volt, illetve meg volt fulladva. De mindenesetre ez azt jelenti, hogy anyaméhe a nő 4 órával azelőtt bekövetkezett halála után is még contractioképes volt.
________________
Már „Kún” fejezetemben szólottam a kún hiány = űr, üresség szavunkról. Ajánlom is az olvasónak, hogy mielőtt itt tovább mennének, az ott elmondottakat mégegyszer olvasná át. Láttuk tehát ott, hogy ezen hiány szavunk megfordított szótöve az éh és ih: éhességet és szomjúságot, tehát szintén ürességet, hiányt és egyúttal telni vágyást, azaz hívást, hüvelyt fejez ki, vagyis eszerint megfelel annak amit latin szavakkal minus-nak és negativumnak neveznek; mi pedig azt már tudjuk, hogy őseink fölfogása szerint ezek nőiségek voltak. Említettem ott, hogy a hiány szavunk pontos megfelelője a latin hiatus = hiány vagy/és üreg, amihez megjegyezhető, hogy a latinban e szó teljesen egyedül áll, rokontalanul, mint ahogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak állani szoktak, holott láttuk, hogy a magyar hiányzik, hiány szónak mily sok hasonló hangzású és rokon-értelmű megfelelői vannak. Említve volt hogy a magyar heányozik, tájszólásos hiányozik, valaminek híján van, szavunknak népünknél megfelel a megfordított éha szó, amelynek értelme: „valaminek éha” = valaminek ürege, üressége, lyuka. Kun fejezetemben szólottam már a kún hiány = űr, üresség értelmű szavunkról, amelyek megfordított szótöve az éh és ih: éhességet, szomjúságot, tehát szintén ürességet, hiányt és egyúttal telni vágyást, azaz hívást valamint hüvelyt (h-v: kabar szóalak) jelentenek, vagyis amit latin szavakkal a mínus és negatívum két szóval is szoktunk kifejezni. Mi pedig már tudjuk, hogy őseink fölfogása szerint minden üreg, vagyis hiány nőiségként volt képzelve. Említettem hogy hiány szavunknak pontosan megfelel a latin hiatus = hiány és űr, valamint említettem, Erdélyben a tető alatti padlásüreg neve is hijú, hiú, hivú, hévú, amiértis ott azt mondják hogy „a hiú-ban”, holott másutt azt mondjuk hogy „a padlás-on”, azért mert a „padlás”, azaz padolás szó értelme: deszkázás, deszkázat, lévén hogy régibb nyelvünkben pad = deszka (a deszka a szlávból származó szó). Világos tehát, hogy az űrt, üreget jelentő hiú, hivú, hévú szavunk a hívással, hévással okszerű összefüggésben van. Ahhoz azonban, hogy egy népnél a nyelvben ilyen bölcsészeti (filozófiai) eszmék kifejeztessenek, az illető népnél rendkívül fejlett gondolkodási képességnek kellett meglennie. Más szóval: itt is azt látjuk, hogy őseinknek valamikor egy igen magas szellemi műveltsége kellett létezzen.
Kiemelendő, miszerint a latinban a hiatus szó egyedül áll, vagy is nincsenek oly széleskörű összefüggései mint a magyar hiány szónak. Említettem már azt is, hogy a magyar hiány, hiányozik, tájszólásos héány, heányozik, szavunknak megfelel a népünk nyelvében még élő, megfordított, éha = valaminek éha, valaminek ürege, üres, lukas része. Népünk viszont "foghíjas"-nak mondja az olyan embert akinek egy avagy több foga hiányozik, valamint ugyanígy "fokhíjas"-nak az olyan gereblyét is amelynek egy avagy több foka hiányozik; ami a még fából készülő gereblyéknél gyakran előforduló dolog volt. De kitűnik ebből még az is, hogy 
miként az ék neve a kazároknál csák, csákó volt, úgy a kabaroknál meg fok, fog kellett legyen. Másrészt igaz ugyan hogy nyelvünk szerint a létrának is "fokai" vannak, holott ezek nem ékalakúak, de itt a fok szó jelenléte magyarázata az hogy az ősi létra fiatal fa törzséből készült úgy, hogy rajta ágcsonkokat hagytak meg és ezenkívül oda, ahol elegendő ág nem volt, a törzsbe vágtak fokokat, fogakat, valamint készültek olyan létrák is amelynek csakis bevágott fokai voltak. Ezen ágcsonkokat és bevágásokat nevezték tehát fokoknak; az ilyen létra neve pedig még nem is létra, lajtorja hanem hágcsó volt.
A szóban volt, kún szócsoportbeli hiány és hiatus szavaknak a kőrös szócsoportban nyelvünk héla = üres és megfordítva léha, léhes, léhás = üres, hüvelyes és könnyű, belül üreges (Ballagi) szavaink felelnek meg, valamint megfelelnek még a lék, lik, luk szavaink is, de amelyek származékai a német hohl (hól) = üres, üreges, és Höhle, Hohle = üreg, barlang; megfordítva Loch, Leck, Lücke (lohh, lekk, lükke) = luk, lék, hiány, továbbá még leicht (lájht) = könnyű is. (Az üresség és könnyűség összefüggése természetes és magától értetődő.) Viszont a régi magyarban is hőle, hüle, hülye ürességet és hüvelyet jelentett, amely szavainkból azután a német Hülse (hülze) = hüvely és Hülle = burok, szavak is származtak, de amelyeknek nyelvünkben pontos kabar megfelelője is megvan, és ez a hüvely, tájszólásos hively szavunk, amely egyrészt a szintén kabar kebel, öböl szóhoz a Kybele névhez, valamint a német Kübel = vödör, a magyar kupolag, finn kupla = hólyag és a latin cupola (kupola) szavakhoz vezetnek vissza, mindamelyekben az üreg, üregesség, üresség értelem is bennük, de másrészt visszavezetnek ezek a szintén kabar kiejtésű hív, hívni igénkhez is, amelyben meg a telni vágyás értelem is benne.
A kún szócsoport szerint a halál neve dög, dök volt, aminthogy például az albán nyelvben is dek halált jelent. Egy népmesénkben ("A király szép leánya") a sárkány elrabolja a szép leányt és az Alvilágba viszi, a mesehős oda utánuk megy, a sárkányt megöli és viszi vissza a leányt, de őket most a sárkány édesanyja, egy vén boszorkány, iszonyú, nagy fekete gödénymadárrá változva veszi üldözőbe. Ez már kitátja rémséges nagy száját, hogy kettejüket elnyelje, de a mesehősnek az utolsó pillanatban eszébe jut egy nála lévő bűvös kendő, ezt a gödény felé lebegteti, mire ez a kendő szelétől elerőtlenedik, összeesik, már csak hápogni bír, a mesehős pedig a leánnyal a Felvilágba visszatér. Föltűnhet itt a hápog szónak kabar volta és a kap, bekap továbbá a kaffant és megfordítva vakkant igéinkkeli rokon volta. Fontosabb azonban, hogy hiszen a gödény szavunk első szótagja nem más mint a halált jelentő dög szavunk megfordított alakja. Ismeretes pedig a pelikán, amelynek magyar neve gödény, igen nagy madár, de amelynek testnagyságához képest is roppant nagy szája és bő torka van, úgyhogy igen nagy halakat is képes elnyelni. (Az alábbi rajzon 1). Brehm is írja e madárról, hogy torka aránytalanul bő valamint hogy oly falánk, hogy kisebb vízimadarakat is elnyel. Említett mesénkben, amikor az még vallási rege (mythosz) volt, az ifjú mesehős és a leány az Élet jelképe, a gödény, vagyis a vén boszorkány pedig az Életet megsemmisíteni akaró Halált és a sötét, a fekete világűrt jelenti. Ugyanazt tehát aki neve az indiai (de a dravidáktól származott) mythologiában: Káli, a fekete és iszonyatos, a saját gyermekeit is fölfaló Halál-istennő, aki neve tehát úgy a halál szavunkkal mint a magyar-török gara-kara szóval is egyezik. Ismeretes, hogy a germán mythologia halál-istennője neve is Halja, Hela, Ne-Halennia. Láttuk, hogy őseink fölfogásában minden űr nőiségként képzeltetett, amiért is a Világűr nőként volt meg személyesítve. Azt is említettem már, hogy a fekete szín is nőiségként volt fölfogva, mert ahol világosság, azaz fény — ami hiszen erőny (energia, tehát hímség) — nincsen, vagyis hiányozik, ott csak sötétség, azaz feketeség lehet. A gödény tehát iszonyú nagy száját és torkát tátja ki, (tátongó űr!), hogy az Életet be-kapja, elnyelje, megsemmisítse. Besenyő őstörzsünk a Halált költőileg iszonyatos nagy szájú, a Világtenger mélyében 
levő hallal, valamint iszonyú polippal (tintahal) is jelképezte, amely állat tudjuk, fekete tintáját föcskendve a tengerben maga körül sötétséget terjeszt. Hal és halál szavunk egymással azonos, az pedig ismeretes, hogy a tengerek igen nagy mélységeikben élő halak feketék, valamint hogy aránytalanul nagy szájuk van, sőt vannak olyanok is amelyek jóformán csak egy nagy szájból állanak és hogy még önmaguknál is nagyobb állatot is képesek bekapni. Ilyen például az úgynevezett pelikánhal (Eurypharynx pelikanoides; a fönti rajzon 2.), továbbá Melanocetus Johnsoni (a rajzon 3.) és a Lophius piscatorius (a rajzon 4.). A 3-al jelzettnek aránytalanul nagy böndője van, amely, ha kell, még tágulhat is, a 4-el jelzett pedig a szája fölötti kinövését mozgatva, kis halakat csal magához és mihelyt egy közelébe jön, bekapja, amit könnyít neki a hirtelen föltátott nagy szájába csapódó víz húzó ereje is.
A fölhozott kőrös szócsoportbeli szavaknak, valamint a megragad és a har-ap szavunknak megfelel a kabar kap, be-kap, el-kap. Tudjuk a kopó kutya ezen neve tulajdonképpeni értelme is kapó, azaz megfogó. A kutyára mondjuk azt is hogy kaffant avagy megfordítva: vakkant, amihez száját nyitja. Ez utóbbi szavunk egyúttal hangadást is jelent, aminek latin megfelelője vox (voksz) = hang és vocare = hívni, hangot adni.
Nem érdektelen dolog, hogy kap, kapni igénknek nem csupán aktív, hanem egyúttal passzív értelme is van. Aktív amikor megfog, megragad értelemben használjuk, de passzív amikor a másvalaki által adott valamit fogadó értelemben használjuk (amit a latin nyelv a recipere, a német a bekommen igével fejez ki). De még érdekesebb a dolog azért mert hiszen amikor bekap értelemmel használjuk, akkor bár aktív cselekvést nevezünk meg, de amely emellett azért mégis nőiségi is mert mégis valaminek ekkor a bekapó egyén testébe való befogadását is jelenti, vagy is befogadás is történik. Egyenesen meglepő tehát, hogy hiszen ez a kap ige megfordított alakjával, a fog igével is hasonlóképen van, amennyiben megfogni aktív cselekedet ugyan, de fogadni, befogadni viszont passzív. Másrészt ha valamit megfogunk, akkor is szájunkat avagy kezünket előbb nyitjuk, hogy a megfogandót fogainkkal, illetve ujjainkkal, szájunkba illetve kezünkbe vehessük. Ugyanilyen az eset a nyit és nyílik igénkkel is. Mindkettő nyi töve azonos, de a nyit aktív, nyílik, habár hiszen szintén cselekedet de mégis nőiségi. De pontosan így van ez az őstörök szócsoportbeli tár igénkkel is, amely, ha tárul értelemmel használjuk akkor nőiségi, ha pedig: tár (= valaki valamit tárít), akkor himségi.
Mi lehet azonban mind ennek oka ? Eszünkbe juthatnak a nőelvi őstörzsek, melyeknél aktív nőiség is létezhetett, amelyeknél a nő volt a kezdeményező, avagy a közösülést kieszközlő. Számos népmesénkben meg is van azon sajátságos indíték, amely szerint a szerelmes nő ébrészgeti, költögeti, eleintén hiába, az alvó szeretett férfit, aki azonban csak harmadik éjszaka is ismétlődő költögetésre ébred föl, mikor azután kettejük szerelmi boldogsága beteljesül. Ennek eredete szerintem tehát az, hogy ősidőkben az embernél is, miként számos állatfajnál ma is, a nemi ösztön csak tavasszal jelentkezett, de a férfinál az erectio ekkor is csak bizonyos előjátékok, izgató táncok stb., valamint szerelmeskedések segítségével következett be. Láttuk, hogy volt olyan abszolút nőelvűség is, amelyben még a Nap is nőként volt megszemélyesítve, aminek maradványa a német "die Sonne". Vagyis eszünkbe kell jussanak az amazonok, továbbá az, hogy a régi görögök is följegyezték, miszerint némely népnél közösűléskor is csakis a nő volt fölül, mivel náluk is, mint az amazonoknál, a nők uralkodtak a férfiak fölött. Tény pedig hogy ma is él némely szalamandra-féle, amelynél a nőstények oly aktívak, hogy ezek teperik le a hímet és szívják ki nemi részükkel, amely még ki is dudorodik, az ondót. Miután pedig a szalamandrák kétéltűek, vagyis békafélék, ezek pedig az emlősök ősei, ebből az következik, hogy ezekben is egykori ősállapot maradott fönn. És íme, tehát a magyar nyelv kap, fog, tár, nyit igéinek kettős, azaz aktív és passzív, vagy is hímségi és nőiségi jelentésében, a természet e jelensége, vagyis az aktív nőiség létezése, vagy létezettsége, is kifejeződik. Vagyis: azt kell következtetnünk hogy a magyar nyelv ezek szerint is, a Természetnek valósággal: hangokbani kifejeződése, más szóval, hogy tehát ősidőkön át egyrészt a Természet törvényei szerint képződött, de másrészt, szerintem egy valamikor létezett magas szellemi műveltségünkben, a természeti jelenségek szerint tudatosan alakíttatott is.
Említettem föntebb kopó szavunkat, amelynek eredeti kiejtése még kapá volt és megkapót, megfogót jelentett. Fog, megfog szavunk pedig a kap = megragad szónak csak megfordított kiejtése. Viszont ezen fog igénk meg teljesen azonos a fog főnevünkkel; márpedig a kopó az üldözött állatot valóban fogával fogja meg. Azt pedig már láttuk, hogy fog szavunk azonos a fok szavunkkal, amely az ék kabar neve volt. (Egyébként pedig ék szavunk vehető úgy kún mint kabar vagy kazár egymássalhangzós szónak is, mivel hiszen a k hang úgy a kún mint a kabar és kazár szócsoportnak is alkatrésze.) Csakhogy a magyar kap = megfog, megragad szónak pontosan megfelel a latin capio, capare (kápio, kápere), olasz chiappare (kiáppáre) = megfogni, megragadni. Míg viszont a kap igénk megfordított alakja a fog, megfog (k-p, f-g) igénk meg a német fangen és packen (pakken) = megfogni megragadni igével azonos. Holott a latinban a capio szó nem felel meg sem a kopó latin-olasz canis leporinus-veltro, sem a kapocs fububa, fibbia nevének. Sem a német fangen, packen nem felel meg a német Zahn (caan) = fog (főnév) szónak, sem pedig a német Sitze = fok szónak. Mégis az ázsiázó elmélet szerint kényszerűség elfogadni, hogy tehát kapni, kopó és kapocs szavaink a latin capere = fogni, kapni szóból; fogni, fok és fog szavaink pedig a német fangen és packen igékből származtak ! Annak dacára, hogy mind e szavak nálunk egy szorosan összefüggő okszerű, kiterjedett szócsoportot képeznek, egyazon nyelvben, míg nem magyar megfelelőik latinban, olaszban, németben elszórtan, összefüggések nélkül találhatók csak.
A ragadozó állatok nagyrésze áldozatát nem csak hegyes fogaival hanem görbe, horgas karmaival is ragadja meg, ezért itt is fölsorolom ezen tisztán kőrös szócsoportbeli és egymással a legszorosabban összefüggő szavakat: kör-karika-karaj-görbe-horog-karom-köröm, és megforditva ragad, szavainkat. Amelyekhez, ha valaki kételkedne e szavak okszerű összefüggésében, vagyis egymásbóli származásában, annak pontos párhuzamként ide teszem a latin uncus (unkusz) és német angel = horog és latin ungula = köröm szót.
Az elmondottakból valamint a magyar kap, kapar, kapocs valamint az oromo kabdu = harapófogó szavakból azt is kell következtetnünk, hogy a körömnek, karomnak kellett legyen egy kapó alakú kabar neve is.
Ha azonban a kapás, kapni szavunknak nőiségi értelmét vesszük, vagyis üreg, kupolag (cupola), telni, befogadni vágyó űr, hiány, határozottan a nőiségnek megfelelő jelentését vesszük, akkor az éh , ih és megfordítva hé, hívást jelentő szavainkat nem csak kún hanem kabar szócsoportbeli egymássalhangzós szavaknak is tekinthetjük, mivel hiszen a h hang is úgy a kún mint a kabar szócsoport egyik hangja. Másrészt ha a kap szó tűr jelentésével vesszük, akkor ez a végtelen, sötét, fekete világűr kabar elnevezéséül is megfelelő szó. Így viszont ismét eszünkbe kell jusson ezen kap szó megfordítását képező fekete szavunk, illetve ennek fek- töve, amely szótő viszont a latin vacuum (vákuum) = űr, hiány szóval is egyezik, de egyezik vak, vakság szavunkkal is, márpedig éppen csak magyarul szoktunk "vak sötétség"-ről beszélni. Mindenesetre tehát látjuk, hogy a kap szónak megfordított alakját képező ezen latin vacuum szó szintén kabar őseredetű kell legyen. Meglepően bizonyítja pedig ez elmondottakat a germán mythologiában a sötét világűr Ginunga Gap neve, amely, habár a halálos, sötét világűrt nevezi meg, de amelyben, e mythologia szerint, élő világunk keletkezett, létrejött, ami hiszen a valóságnak meg is felel. A Ginunga szót a tudósok a német "gahnend" (génend) = ásító, tátongó, szóból magyarázzák. Tény azonban, hogy főképp a magyarban fejezik ki a legtökéletesebben a tátongó űrt az ásít és tátong szavak, mert az ásításnál szájunkat valóban tátjuk és egyúttal á hangot ejtünk; "tátongó űr"-ről, "tátongó mélység"-ről pedig éppen a magyarban szoktunk beszélni, úgy hogy a Ginunga szót az ősmagyar nyelvből vett fordításnak vehetjük. A Gap szót a német tudósok "Kluft" = üreg, mélység-nek értelmezik. Úgyhogy ezt csakis a magyar, azaz kabar szócsoportunkbeli, kap = bekap és űr, üreg szavunk fejti meg tökéletesen, amely szó azután ismét az említett népmesénkben az óriási, fekete és tátongó szájú és torkú gödényt, vagyis a fekete Halálistennőt juttatja eszünkbe. (A ma ismeretes gödény, a pelikán, ugyan fehér, de aminthogy Ausztráliában ma is él fekete hattyú, úgy ősidőkben létezhetett fekete gödény is. Tény hogy az illető mesében nekem Daróci János nevű Maros-Gernyeszeg nevű községbe való ember (Mezőség) "fekete, rettenetes nagy gödény"-ről beszélt.) Ismétlem itt is, hogy úgy ezen Gap mint a magyar kap szó is csak a latin vacuum = űr, hiány és a magyar vak szó megfordított kiejtése.
Az említett népmesénk gödényének és a Gununga Gapnak pontosan megfelel a szumer-asszir mythologiában a Marduk Világosság- és Napistenről és a rémes nőalakban vagy is Mummu-Tiamat-ban megszemélyesített ős-világtengerről szóló hitrege, amelynek lényege Marduk és Mummu-Tiamat küzdelme: Mummu-Tiamat már kitátja iszonyatos nagy száját hogy Mardukot bekapja, ez azonban úgy győz, hogy szájába bűvös erejű szelet küld, amelytől a rém száját többé nem képes zárni, majd Marduk e rém teste részeiből alkotja meg az élő világot. Lehetséges hogy e rege szumer majd asszír leírói, ennek jelképes értelmét már nem is tudták, mi azonban meg kell jegyezzük a következő csodálatos dolgokat : Először is tény, hogy hiszen a Nap a Föld légkörében támasztott hőmérsékletkülönbségekkel szeleket valóban támaszt. Másodszor, ezen mai népmesénkben is a gödényt a lebegtetett kendő szele erőtleníti el. Harmadszor: Világunk valóban a sötét világűrben meglévő örök anyagból képződött, a földi életet pedig valóban a Napnak a Föld anyagára való hatása kelti. Ha tehát e rege, illetve népmese, annyi ezredéven át tartott meg nem értés következtében meg is romlott, el is torzult, de mi, íme, fölismerjük ennek is egykori ősműveltségünkbőli származottságát, amely őskorban a valóságot, habár költőileg jelképezve, de bizonyára helyesebben fejezte volt ki.
Láttuk hogy a besenyőknél az ős-világtenger megszemélyesítője az iszonyatos polip volt, de amelyet egyúttal az élőlények létrehozójának is tekintettek. Ez pedig csak látszólag ellentmondás mert a valóság tényleg az, hogy habár a világűr minden élőlény számára halálos de viszonyt tény az is, hogy a világ és minden élet is a világűrben lévő örök ősanyagból veszi kezdetét. Ami pedig a Mummu-Tiamat nevet illeti: hiszen a finn nyelvben még ma is mummu = öreganya, nagyanya (Lássad: Szinnyei József: "Finn-magyar szójegyzék." III. kiadás. Budapest, 1926.). A Tiamat névrész úgylehet "tenger" értelmű volt.
Mi már tudjuk, hogy őseinknél az űr, üresség nőiségként, negatívumként volt fölfogva. De tudjuk azt is, hogy ugyancsak őseink fölfogása szerint az üresség telni vágyik; kabar szócsoport szerinti szóval kifejezve tehát magába hív, besenyő szócsoport szerintivel pedig szív, avagy ahogy népünk mondja: szíp tudjuk pedig hogy a polipnak is tulajdonsága a szívás. De hiszen igen jól tudjuk azt is, hogy a légürességnek mily hatalmas szívó ereje van. Ha pedig az űr valóban magába szív, akkor azt is észre kell vegyük, hogy íme: a magyarban a hív, hiány, hívás, szívás: űrt de egyúttal szívást is jelentő szavak révén e természeti jelenség is kifejeződik. Amiből azután okszerűen kell azt is következtetnünk, hogy őseinknek e természeti jelenségről is tudomása volt.
Ámde jogosan ellenvethető, hogy itt tulajdonképpen nyomás, légnyomás, a légkör nyomása van jelen. Amire felelhető, hogy hiszen éppen e tény a legtökéletesebb bizonyítéka őseink helyes fölfogásának, mert ők az űr hatalmas szívóerejét vagyis a mínusz szívását, telni akarását negatívumként, azaz nőiségként fogták volt föl, amivel ellentétben a nyomás, vagy is a plusz tehát pozitívum, azaz tehát hímségként fogandó föl, amely tökéletesen ugyanannyira akar, vágyik terjeszkedni, kitölteni és ugyanannyira nyom, mint amennyire a negatívum, az űr, vagy is a nőiség, magába hív, magába szív. Sőt láttuk azt is, hogy a nyom, nyomni hímségi szavunk csak megfordított alakja a nyelvünkben meg lévő mony szónak, amelyről már láttuk a mén, monyas, mángorló magyar és a német Mann = férfi szavak révén, hogy eredetileg bot, rúd és hímtag értelmű volt. Hogy azután a szívás és nyomás törvénye a végtelen világűrben is miképp érvényesül, ezt a jövőben a világűr megismerése fogja megmutathatni. Annyi azonban kétségtelen, hogy minden természeti törvény ott is érvényesül.
Mi már láttuk azt is, hogy a hiány, azaz űr, mint ami telni vágyik, az éh-séggel és eszerint az ét-vággyal, evéssel de egyúttal a vággyal egyáltalán is magátólértetődőleg összefügg. Meg kell tehát értenünk, hogy a nőiség bibliai megszemélyesítője Éva e nevének is az éhség és evés (befogadás, úgy a táplálkozást mint a nemi vonatkozást illetőleg is) szavainkkal kapcsolatban kell lennie, valamint természetesen a nőiségi mínusszal, a hiánnyal és így a hívással is. Láttuk, hogy az éh szavunk megfordított kiejtése a hé!, hívó, hévó szavunkat adja. Továbbá láttuk, hogy az Éva névnek volt Héva változata is. Márpedig ezek szerint ezen Éva, Héva névben tisztán kabar szócsoportbeli nevet kell fölismernünk, vagyis az Éva változatban egymássalhangzós, a Héva változatban pedig kétmássalhangzósat. Azt pedig hogy a régi zsidóknál a nőiség e megszemélyesítésének miért maradott fönn épen kabar elnevezése, tökéletesen megfejti az, hogy, amint föntebb már láttuk, a zsidók héber neve valamely kabar eredetű törzse nevéből származott, amit igazol az is, hogy a kecskére hasonlító, ma zsidósnak nevezett, de tulajdonképpen kabar, arcjelleg is nálunk van meg máig is.
Föl kell itten hoznom, hogy vágy szavunk is a legtisztább kabar szó, de ugyanígy kíván szavunk is, amely utóbbi a hív és a nőt, nőiséget jelentő án szavak összetételéből áll. Viszont a vágy szavunkkal pontosan egyezik a latin vagina szó, amely hüvelyet jelent, vagyis tehát üreget, telni vágyó, telni kívánó üreget, de jelenti különösen a női nemi rész üregét, aminthogy ezt hüvely-nek magyarul is nevezzük, habár úgy a latin vagina, mint a magyar hüvely szó általános jelentésű is, mert például a bab- avagy borsófélék valamint a kard hüvelyét is jelenti. Kiemelhető itt még a latin vagina és a magyar vágy szónak a latin vacuum = űr és hiány, szóvali azonossága is. Mi több, hiszen a latin vagire, vagitus is = kiáltani, hívni, kiáltás, hívás, de amely szót régen a latin, ma az olasz nyelv különösen az éhes, szopni vágyó csecsemő oly jellegzetes kiáltozó sírására alkalmaz. Viszont a magyar kiált szavunk ki töve azonos a hívás hí tövével, másrészt a szerb-horvát vikati = kiáltani és vika = kiáltozás, mi más mint a magyar hívás szó megfordított alakja ? De ugyanúgy a magyar vék = lék, luk, üreg (lássad Ballaginál is) ezen szláv vika és megfordítva magyar kíván, népiesen kéván, szóval azonos tökéletesen ! Mi több, hiszen ezen magyar vék = űr szó még a latin vacuum = űr szóval is azonos. Az pedig kétségtelen, hogy a magyar véka szó, amely űrmértékül szolgáló edényt jelent, szintén a vék = űr szavunk származéka. A magyar káva szó Ballagi szótára szerint is = általában fából való köralakú széle valaminek, mint például a szita kávája vagy a kút kávája, habár utóbbié, ha fából való, ma többnyire négyszögletes és csak ha kőből avagy téglából való, akkor kerek. A régi „bodonkutak” avagy „bödönkutak” azonban (amelyekbe, hogy be ne dűlhessenek, kivájt, azaz belül üres fatörzset bocsátottak le, de ennek fölső végét a földből kiállani hagyták) szintén kerek kávájúak voltak. Márpedig ezen magyar káva szóval pontosan azonos a latin-olasz cavum-cavo = luk, üreg szó, amelyek viszont a latin vacuum = üreg és hiány, szónak csak megfordított kiejtései, de ugyanígy a magyar vék = űr és véka űrmérték szavaknak is.
A száj mi más mint szintén luk ? És íme: az olaszban valóban buco, buca = luk, bocca pedig = száj. Csakhogy ezek is a legtisztább kabar szócsoportbeli szavak és a magyar vék = lék, luk szóval is azonosulnak, mert hiszen, amint már többször említettem, a b és v hangtanilag szinte azonos és egymással számtalanszor fölcserélődik. Mivel pedig hangtanilag a v és f hang is egymással e szintén majdnem azonos, ez vezet tehát rá a latin faux (fauksz) = torok szóra, illetve ennek is kabar eredetére, valamint ugyanez vezet rá a görög fag- szótő eredetére is, amelynek értelme: eszik, fölfal, elnyel.
De visszatérve mégegyszer az Éva névre, amelyet evő értelműnek sejtettünk, megjegyezhetjük, hogy e sejtelmünk éppen a bibliai hagyomány is igazolja, amely szerint Éva volt, aki a tiltott almából először evett. Ha pedig Éva ezen először evő szerepét tekintetbe vesszük, akkor eszünkbe kell jusson az ősi nőelvűség, amelyben a nő volt az erélyesebb és az uralkodó s amiszerint tehát a szerelemben is a kezdeményező. Valamint eszünkbe kell jusson az is, hogy a magyar hagyomány-nyomok szerint is a Nász Szigetére is a leányok gyűltek előbb, akiket a később érkező legények tehát már ott találnak, de hogy még itten is a nőknek az ifjakat, népmeséink költői és jelképes beszéde szerint, előbb „költögetniök” kellett.
Láttuk föntebb, hogy a kétmássalhangzós kebel keblet és emlőt egyaránt jelentő ezen kabar szavunk miként függ össze az egymássalhangzós öb-öl öblöt és öblösséget jelentő szavunkkal, aminek — amint láttuk — pontos párhuzama a német (azaz besenyő) Busen (búzen) szó, amely szintén jelent öblöt és keblet, valamint a latin (azaz szemere) sinus (színusz) amely ugyanúgy kebel és öböl jelentésű. Láttuk hogy ezek a magyar hupolag, finn kupla = hólyag, és a latin cupola (kupola) szavakkal összefüggőleg egyúttal üreges valamit is jelenthetnek, amit a német Kübel = vödör és a magyar köböl szó is igazol, amely utóbbi: öblös edény jelentésű. (Ballagi szerint ital valamint gabona mérésére is szolgáló edény.)
Hapedig mindez így van, akkor okszerűen következtethetjük, hogy a tisztán a kabar szócsoportba illő német Haff = öböl és Hafen = kikötő-öböl is valóban kabar őseredetű szavak, amelyek egy kab- szótőből úgy keletkeztek, hogy bennük a b hang idővel a vele rokon f hanggá változott.
Az olvasó bizonyára már észrevette, hogy többször ismétlésekbe is esem. Például hogy az itt most elmondottak nagyrészét is már korábban is elmondottam. Ennek oka mindenesetre az is, hogy e művem megírását különböző okok miatt néha hónapokig is meg kell szakítanom, úgyhogy sokszor ezért is feledem és csak utóbb veszem észre, hogy valamint hiszen már megírtam, de ami a számtalan sok adat miatt nem is csoda. Másrészt az ilyen ismétlések inkább hasznosak is mint fölöslegesek, mert éppen az adatok nagy száma miatt és a szinte szédületes távlatokat megnyitó volta miatt is, hogy az olvasó az áttekintést ne veszítse, illetve egyes adatokat ne feledjen, valóban hasznossá is válik a már föl is sorolt adatok itt-ott való ismétlése.
Kún fejezetünkben láttuk, hogy a gömb kún szócsoportbeli neve teke volt, ahogyan a gömböt régibb magyar nyelvünkben még általánosan nevezték is. E szóval van összefüggésben tök szavunk is, mivel a tök jellegzetesen gömbölyű, tekealakú gyümölcs. A tök neve a szerb-horvát nyelvben is tikva ugyan, csakhogy mivel e nyelvben a gömbnek hasonló alakú neve nincsen, vagyis ottan ezen tikva szó rokontalanul áll, ebből világosan az tűnik ki hogy e szó is a szlávba a mi ősnyelvünkből került. Továbbá, mivel a szómegfordítás törvénye a szlávban nincsen meg, holott a szerb-horvát koturati mégis = hengeredni, ezen ige kot töve meg nem más mint a tök, teke szavunk megfordítottja, ebből ugyanolyan világosan kitűnik, hogy a koturati ige is ősnyelvünkből kell származzon, amit azonban még határozottabban bizonyít a magyar tekereg, teker ige, mert ez a gömbölyűség, kerekség magyar — azaz kun — teke szavunkból származó ige, valamint az említett szerb-horvát koturati, azaz kot-ur (ati) sem más mint a mi tek-er (eg) szavunk igetőmegfordításos változata. Láttuk pedig még azt is, hogy a török-mongol tükerek-tögörök = kerék szó is tehát a mi tekereg — kun szóval = forog — igénkből kellett származzon, ugyanúgy mint tükör szavunk is, mivel az ősi tükör mindig kerek volt.
Ennyit ismételek itt a gömbölyűség és a gömb valamint a kerekség kun szócsoportbeli megnevezéseiről, azért hogy az olvasót ez öszszefüggésekre emlékeztessem. Ellenben már az 498. oldalon is említve volt, miszerint a gömb tiszta kabar neve valamely göb, gob, gubó, gubacs avagy kab és megfordítva bög, bog, buga alakú szó kellett legyen, amiből azután az is következik, hogy a gömb, gomb, gömbölyű, gombolyag, gomba, gombóc stb. szóalakok a gömbnek magyar-kabar átmeneti, azaz tehát mb-s kiejtésű elnevezései voltak, mivel hiszen láttuk, hogy a tulajdonképpeni magyar törzs kultusz-szócsoportja alaphangjai az m és a g voltak és hogy vallási s nemzeti alapjelképük is a gömb volt, amiből folyólag nemzeti nevünk is magyar, vagyis a mag és az er (utóbbi = ember, férfi) szavak összetétele. Tudjuk ugyanis, hogy e nevünk régen magor, moger, megere változatokban is élt. Például egy a XVI. századból való „Legenda”-ban még „magerol” = magyarul; valamint a lengyelországi „Kronika Wegierska na poczatku wideku XII. Warszawie” (1823-ban kiadva) áll az előszóban: „Magerones, hoc est: Hungari.” Továbbá a XVI. századból való „Szent Margit élete” című műben több helyen „Mager király” olvasható.
Igy tehát kitűnik hogy a tulajdonképpeni magyar szócsoport szerint a tök is, gyümölcsként, gumi, gyümő, gümő alakú szóval nevezett volt, De íme ennek megfelelőleg a gm vagy mg mássalhangzóknak a kabaroknál bk vagy kb felelt meg, aminthogy épen a kabarok kultuszbeli tökfajtája neve a magyarban ma is kabak- vagy kobak-tök, amelyről és ennek kabar vonalritmusú, valamint a kabar emlőalakra hasonlító voltáról már fentebb írtam. Hozzáteszem ezekhez itt még azt is, hogy a törökben ma is kabak = tök, de a fajta megkülönböztetése nélkül; úgyhogy, mivel a tök általános alakja a gömbalak, tehát ebből is az tűnik ki, hogy a gömb tisztán kabar neve kab, gab, gob alakú szó kellett legyen, sőt hogy a magyar szócsoportbeli mag szavunknak is gab avagy megfordítva bag, bog szóalak felelt meg. Ide tartozik tehát mindenesetre gabona szavunk is, amely alatt ma is a kenyérmagvakat értjük, de melyek közé a kabaroknál bizonyára a lótusz, a sulyomfélék és a csicseriborsó is tartozott.
Nyelvünkben azonban nem csak a kabar alakú tök neve kabak, kobak hanem kobak és koponya az emberi, esetleg az állati, fej neve is, azért mert hiszen az emberi fej alakja, különösen a fejlettebb emberfajoknál, valóban gömbölyű. Csakhogy utóbb, vallásos kultuszukban, alakja miatt, a kabarok különösen a szóban lévő kabar alakú tökfélét szerepeltették. Aminek azonban, amint az őseinknél lenni szokott, nem is csupán vallási hanem gyakorlati oka is volt, azért mivel a tökfélék, és így a kabak tök is, ehetők is, valamint magvaikból olaj is készül, de ezenkívül a kabak héja igen kemény, vízhatlan és emellett mégis vékony és könnyű, úgyhogy különfélekép vágva, belőle különféle edény valamint még föveg, kalap is készült.
E rajzomon 1. szám alatt mutatja hogy miként készült a kabaktökből a közönséges víztartó korsó, valamint ez mutatja azt is, hogy ez volt az oly jellegzetes keleti kancsók eredete is. A magyarságnál ma is használatos víztartó kabaknak természetesen csak leghegye vágva le s a nyílás fadugóval zárható. Az olyan kabakot népünk gyönyörűen díszítette, nyakára pedig zsinórt köt, amelynek egyik vége a dugót biztosítja, hogy el ne vesszen, másik végén pedig somgomb van, amelynél fogva a kabakot az övhöz avagy a baloldalt viselt tarsolyhoz, táskához akaszthatni, ahol őseink mindig csészéjüket, szilkéjüket is viselték. A keleti kancsók nyílása valamivel nagyobb és fedőkupakjuk van, aminek eredetét a kabaktök levágott fölső vége képezte. Az ilyen keleti kancsók ma is rendesen rézből készülnek (a kabarok érce!) és belül a rézrozsda mérgező hatása ellen cinezettek. Ritkábban készülnek ezüstből, aranyból is. A rajzon 2 és 3 a kabaktökből készülő egyéb edények alakját mutatja, a 4 pedig a kalap alakját. Megjegyezendő, hogy a 2 számúnak, ha nyakát rövidebbre vágják akkor félgömbalakú sapka, edényként pedig bögre áll elő. Az ilyen köpcös edényt, ha kisebb, bögrének, ha nagyobb, bogrács-nak nevezzük. Úgy a bögre mint a bogrács, tisztán kabar szó, de egyébként kabar szó a köpcös is, amely utóbbinak kazár szóval hasas felel meg. A hasas bögre és a bogrács eszünkbe juttatja a német Bauch (baúh) = has szót. Viszont ugyanezen bogrács szó, amelynek a törökben bakracs felel meg, mivel rendesen rézből készülő edényt nevez meg, a réz bakir, bakar török és szerb nevét is eszünkbe kell juttassa. Megjegyezendő még, hogy a kancsó török ibrik neve sem más mint a kebel, illetve emlő, magyar népi öböl, mongol öbür egymássalhangzós névváltozata (kezdő k hang nélküli) de az -ik kicsinyítő raggal megtoldva. Ezen itt fönti rajzomon viszont a a magyar fazekasok (más nevükön: tálasok) által készített és sokszor gyönyörűen festve díszített, ahogy ők mondják: „virágozott”, köcsögöt ábrázolja. Ez ma kizárólag csak agyagból készülő, úgynevezett „cserépedény”. Köcsög neve, bár kazár, de különösen Erdélyben, ma is nevezik elég általánosan, tiszta kabar szóval kupa néven is, ami viszont az olasz coppa = kupa, nagyobb pohár, szónak felel meg. Nálunk az olyan köpcösebbet és nagyobbat, öblösebbet,
amilyen a rajzon b, fazéknak nevezik és benne főznek is. Ezek készítése után származik a „fazekas” vagy „fazakas” mesterség ez elnevezése is. A rajzon c a keleti ibrik alakja, d pedig az olaszországi Abruzzo hegységben általános, kizárólag rézből készülő és conca (konka) nevű vízhordó és víztartó edény. Ellenben e a már üstszerű bogrács, amely a Keleten is általános. Továbbá f a rézből, ezüstből, aranyból is készülő keleti bögre, de amelynek kupakja is van, bár van néha a mi agyagból való bögréinknek is. Igen érdekes a g-vel jelezett edény, amely Olaszországban és Dalmáciában általános, kizárólag rézből készül, kupakjával együtt pedig tökéletesen fönntartotta a kabaktök alakját, neve pedig cocoma (kókoma), ami azért érdekes mert hiszen latinul cucurbita, cucumus = tök, tököcske, ugorka, olaszul vidékek és tájszólások szerint cocomero, cucumaro, cucuzza, cuguzza (kokómeró, kukúmaro, kukúcca, kugúcca) = dinnye, ugorka, tököcske. Mindezen edények pedig, amint azt itt a rajzokon is látjuk, többé-kevésbé fönntartják a kabaktök alakját, részben abban is, hogy a kabaktök fölső, kisebb öblét is még föltüntetik (például c és g), míg mások csak annyiban hogy testük lefelé öblösödik, hasasodik, fölfele pedig szűkül, ami a magyar népi edényeknél is általános, holott például a görög vázák teste épen ellenkezőleg, mindig lefelé szűkül és fölfelé öblösödik, amely utóbbi alak a magyar népi edények között is előfordul ugyan, de ritkábban. A lefelé öblösödő edényeket tehát kabar jellegűeknek tekinthetjük, de ezenkívül az ilyen magyar valamint az ilyen keleti edények füle is többnyire ezen ? kabar vonalat mutatja, vagyis az edény tehát még ebben is kabar jellegű.
Az ilyen edények födele, amint azt a föntebbi két rajzon 1 számmal és c, f, g, betűkkel jelezett ábrázolatokon látjuk, tulajdonképpen a kabaktök legfölső levágott részéből, csúcsából keletkezett. Az ilyen üreges födél neve nyelvünkben ma is kabar szóval kupak, törökül kapak. Érthető tehát hogy az ilyen kupakkali befödést törökül kapamak-nak mondják. Meglepő azonban hogy hiszen olaszul is coprire (kopríre), franciául couvrir (kuvrír) = födni, befödni, betakarni, amiből az olasz coperta, francia couverte (koperta, kuveer) is származott. De ezenkívül észak-olasz tájszólásokban coppi (koppi) = háztető, ami világos, hogy szintén a kup-, kop- födelet, betakarást jelentő szótőből származott. Az pedig bizonyos, hogy sem a magyarok, sem a törökök kupak, kapak, kapamak szavaikat sem az olaszból, sem a franciából nem vették, vagyis bizonyos, hogy ez olasz szó is itáliai ősnépeinktől maradott meg az olasz népnyelvbe s onnan a franciába, mivel hiszen megfelelője a latinban nincsen. Mi több, hiszen föntebb említettem a kupola szót is valamint azt, hogy a kunyhó neve az olaszban capanna; úgy a kupola mint a kunyhó is pedig befödő valami; csakhogy a magyar kunyhó szó kun szócsoportbeli, a kabar szócsoportbeli pedig mai nyelvünkben, tudtommal, már nincsen meg, habár a méhkas kaptár nevében nyoma még él; fönntartja ellenben az olasz capanna (kápánná) = kunyhó szó. „Kún” fejezetünkben bemutattam népünk azon szabályos ékalakú, azaz tehát kun alakú, kunyhóit, valamint az oly jellegzetesen kabar alakú magyar és 
afrikai kunyhók alakját, amihez itt e föntebbi rajzon hozzáteszem az „Illustrazione Vaticana” folyóirat, Roma, 1936. évfolyama 17. száma 807-8. oldali fényképfölvételei nyomán, az Agro Romano nevű mezőségről való ezen két olasz kunyhót, amelyek szinte hajszálnyira azonosak az ugyanilyen magyar kunyhókkal.
Úgyszintén olaszul a kandalló füstfogó kupakja neve is cappa (kappa), és „la cappa del camino”-nak mondják. Amelyet azonban a magyar nép is nevez még ma is tiszta kabar szóval gób-nak is. (Néprajzi Értesítő., 1930., 117. oldal.)
Nagyon jól emlékezem, hogy gyermekkoromban volt konyhánkban egy bögrénk (bög-re-nek is neveztük), amelyből mindig tejet kaptam volt inni. Amely ilyen alakú volt, teljesen különálló födéllel. Habár úgy a bögre mint födele is már porcelánból való volt, de úgy az egyik mint a másik, íme, teljesen kabar vonalritmusú, sőt kupakszerű alakja volt a födelének is.
De minden sapka, süveg, kalap és csuklya is befödő valami. És íme, holott a latinban ilyen szó nincsen, mégis az olaszban cappuccio (kappuccso), ebből a németben Kapuze (kapuce), és ebből újabban a városias rossz magyarban, a németből: kapucni, = csuklya. Ugyancsak az olaszban cappello = kalap, a németben Kappe, a szerb-horvátban kapa = sapka. Egészen bizonyos tehát, hogy mind e szavak az őskabar kupak, kabak szóból kellett származzanak, amelynek tehát az ős-kabarok nyelvében befödés, betakarás értelme is volt, de közvetlen összefüggenek mind e szavak tehát a kupa edénnyel, valamint a kabak-tökkel is, amelyből már az ember őskorában is készült úgy víztartó mint ivóedény, valamint cső és napfény ellen védő sapka és kalap is. A valóban kabar alakú fövegekről pedig már előbben volt szó.
Mi több, hiszen köpeny, köpönyeg és kabát szavaink is ide sorolandók, amelyek szintén betakaró ruhadarabok nevei. És íme, a szerb-horvátban kaput, koporan, a csehben kabat, az olaszban cappotto (kapotto) = köpeny és kabát. Finn kappa = köpeny.
Kétségtelennek tarthatjuk mindezek után hogy tehát a magyar kupa = ivóedény szó azonos eredetű a kabak vagy kobak = tök szóval, de aminek pontosan megfelel az olasz coppa (koppa) = ivóedény szó, valamint, habár megfordítottan a boccale (bokkale) szó is, amely utóbbi ugyan a bocca (bokka) = száj szóból származtatják de valószínűleg tévesen, mivel belőle inni nem szoktak, ivókupánál jóval nagyobb is és a korsó szerepét tölti be sőt a velencei tájszólás egész területén az egészen más célra szolgáló öblös edény neve is bocal (bokal). Egyébként ilyen korsók nevéül a bokál vagy bokály szót némelyütt a magyar nép is ismeri. Ez edény alakja is tisztán kabar. Ámde mivel ma is népünk úgy a kupa mint a kobak szót az ember és az állat feje neveként is használja, ugyanúgy mint a koponya, kaponya szót is, eszerint kétségtelen, hogy a kupa edényt, a tököt és az emberi főt már az ősök is összehasonlíthatták, mivel hiszen úgy az emberi mint az állati koponya valóban kupára is többé-kevésbé hasonlító üreges valami. Ki is emelendő pedig, hogy a latinban, olaszban, németben caput, capo (káput, kápo) Kopf, tájszólásos Kopp = fej. Tudjuk, hogy régen vad vagy vérszomjas, gonosz indulatú népek nem csupán állati hanem emberi koponyából is készítettek ivóserleget, valamint történelmi följegyezések is szólanak arról, hogy némelyek a legyőzött és megölt ellenségük koponyájából csináltattak maguknak ivókupát. Valószínű tehát, hogy a vadászó, húsevő, állatbőrbe öltöző, vad neandertali-féle ősemberek is használtak úgy állati mint emberi koponyából való edényeket. Csakhogy mivel — amint láttuk — ezek mégsem voltak igazi ősemberek, hanem csak elvadult, elállatiasodott fajok, holott az ezeknél sokkal régibb igazi ősember még növényevő, békés, gyilkolást, öldöklést még nem ismerő, vagyis még „paradicsomi” ártatlan lény volt (Csallóköz!), eszerint tehát az ember okvetlen előbb ismerte meg a kabaktök héjából való kupát és csak utóbb az elvadult, degenerált fajok kezdtek állati, majd emberi koponyából edényt, ivóedényt is készíteni, de ily visszataszító dologtól már úgy az igazi ősember is iszonyodott volna, mint ahogy undorodna minden jóérzésű ember ma is. Az is bizonyos viszont, hogy a magyar kabaktök vagy kobaktök, kupa, koponya, kobak és a török kabak szavak nem a latinból és nem a németből származtak, hanem hogy megfordítva, az ős-árja nyelv már keletkezésekor e szavakat valamely őskabar törzstől készen örökölte. Hogy e szavakat a magyar avagy a török nyelv valamely árja nyelvből vette volna, már csak azért sem lehetséges, mert hiszen ez esetben e szavaink nem volnának közvetlen összefüggésben a gömböt jelentő említett kabar göb, gubó és megfordítva bög, bog, buga szavakkal, aminthogy a szóban volt árja szavak az árja nyelvekben az ezekben gömböt, gömbölyűséget jelentő szavakkal nincsenek is összefüggésben. Holott mi láttuk, hogy nyelvünk ezen gömböt jelentő kabar szócsoportbeli szavai közvetlenül még a magyar-kabar átmeneti gömb, gomb, gömbölyű, gomba, gombolyag szavakkal is összefüggenek, és e réven a gömböt jelentő tisztán magyar szócsoportbeli gumó, gümő, gyümölcs és megfordítva mag, meggy szavakkal is. Vagyis: holott nálunk óriási kiterjedésű de logikusan összefüggő szócsoportot találunk, ezzel szemben ilyen az árja nyelvekben nincsen. Ismét és ismét azt kell tehát megállapítanunk, hogy nyelvünk csakis ősidőkön át a természet törvényei szerint kialakult nyelv lehet, de amelyet utóbb, egy letűnt magas szellemi műveltségben, századokon avagy ezredéveken át, de mindig a természeti törvények szerint, tudatosan is fejlesztettek. Amely egykori műveltség letűnte után, bár e nyelvben nagy hanyatlás is következett be, de azért előbbeni csodálatos tökéletességű alkata nyomai úgy nyelvünkben magában mint az ezredéveken át hatása alá került más nyelvekben, íme, máig is észlelhetők.
______________
Összehasonlítások érdekében ide teszem az alábbi táblázatot :
Magyar Német Olasz
mag ............ Same ................... seme
meggy ........ Weichsel .............. visciola
mogyoró .... Haselnuss ............ nocciola.
Megfordítva.
gumó .......... Knollen ................ tubercolo
gümő ......... Knötchen ............. tubrecoluccio
gyümölcs ... Obst .................... frutto
gomolya .... Knollen ................ scamorzo
gomolyag .. Qualm ................. aggomitolamento
Magyar-kabar átmenet.
gömb ......... Kugel ................... globo
gomb ......... Knopf .................. bottone
gomba ....... Pilz ....................... fungo
gombóc ..... Knödel ................. gnocco
gomolyag .. Knäule ................. gomitolo
gömbölyű .. run ....................... rotondo.
Kabar szócsoport
göb ............ Schrot.................. noduccio
gubó .......... Knäule ................. coccone
kobak ........ Schädel ............... cranio
kabak......... Flaschenkürbis .... cuguzza
koponya .... Schädel ............... teschio
kupak ........ Deckel ................. capocchia
kúp ............ Kegel ................... cono
hupolag ..... Blase ................... bolla
Megfordítva.
bog ............ Knoten ................. nodo
bög ............ Knötchen ............. noduccio
buga .......... Knäule ................. coccone
bogyó ........ Beere ................... bacca.
E táblázatból is jól látjuk, hogy a magyar nyelv szavai egymással úgy jelentésben mint hangalakban, mily csodálatos összefüggésben vannak, pedig hiszen itt a magyar, magyar-kabar és kabar idevonatkozó legfőbb szavakat soroltam csak föl, mellőzve a kevésbé közvetlenül a gömbölyűségre, gömbölydedségre vonatkozóakat. Viszont a magyar nyelvből ugyanilyen, illetve ugyanígy különböző de határozott összefüggéseket kimutató táblázatokat tízével-húszával állíthatni össze, más-más őstörzsünk kultuszbeli szócsoportjából, mint ahogy egyet például a magyar és a szemere törzseinkéből véve, már föntebb bemutattam. Ilyesmi keverék-nyelvben lehetetlenség, aminthogy más nyelvekben ez nem is, avagy csak alig, lehetséges.
Láttuk itt, hogy például a németben a Knollen, Knoten, Knötchen, Knödel, Knäule, Knopf, ha kisebb számút is de mégis határozottan szóalak és jelentésbeli szócsoportot képez, ámde hiszen ezen magánhangzókihagyásos k-n és k-nt mássalhangzókból képződő és gömbölyűséget jelentő szócsoport nem más mint a mi magyar-kún g-m, vagy k-m szócsoportunk része, hiszen láttuk, hogy az m és n hang egymással mily könnyen cserélődik föl. Hogypedig ugyanúgy mint ahogy a szem, szum, szavunknak is volt szen, szun, kiejtése, úgy a gom, göm, kom szóalaknak g-n, k-n kiejtésű változatai szintén voltak, ezt elég sok maradvány bizonyítja. Ilyenek például a konty, kandúr, kender szavaink, valamint a német Hund = kutya szó is. Különösen kiemelhető pedig a latin-olasz cantus-canto (kántusz-kánto) = ének szó, amelynek megfelel a finn kantele szó, amely egy lantszerű húros hangszer, a finnek nemzeti hangszere neve, amellyel a finn énekesek éneküket kísérték. De ilyen kún, és a gömbölydedségre is vonatkozó szavak a már említett konty, továbbá a kondor és göndör, kondorít, göndörít, a göngyöl, göngyöleg (utóbbi kettő = csomagol, csomag, és amelyekben a második gy hang valószínűleg d hangból lett). Ballagi szerint gönye = gömbölyű, fekete bogyókat termő folyondár, könyi pedig = kerek, fehér répaféle. Vagyis vannak tehát olyan kún-magyar szócsoportbeli szavaink is amelyekben a t vagy d hang nt avagy nd hanggá változott, valamint vannak gömbölyűséget is jelentő k-nt, k-nd, g-nd, g-n és k-n alakú szavaink is.
A fönti táblázatból kihagytam például a bögre, megfordítva göbre = golyócska valamint a gobocs (Ballagi) = göbecs szavainkat, már csak azért is mert ezekre pontos német avagy olasz megfelelőt találni amúgy sem lehet. De fölhozhatom itt még ezen tisztán kabar alakú szavakat az oromo nyelvből: gobbate = csésze, vödör, geba = csésze, valamint a gubba = tető, dombocska, valaminek csúcsa (tetto, culmine, piccola collina), amely utóbbi oromo szó meg a finn kupla, magyar hupolag = hólyag és a latin cupola szónak felel meg.
Mindezen magyar gobocs, göbecs, hupolag és oromo gubba gömbölyded, domború valamit jelentő kabar szóalakok azonban eszünkbe kell juttassák az olasz gobba és a latin gibbus = púp szót, amely kettő hogy nem árja eredetű szó bizonyítja már az is, hogy a németben a pontos megfordítottja: Buckel (bukkel) = púp szó van meg, holott a szómegfordítás törvénye csak a mi ősnyelvünkben volt meg; de bizonyítja ezt még meglepőbben az hogy az olasz gobba = púp és a magyar gobocs = gömbölyded valami szavaknak pontosan megfelel az afrikai oromo nyelvben gobo = púp szó. A magyar gobocs szóban is pedig hiszen az -ocs szótag csak kicsinyítő rag, vagyis a tulajdonképpeni főnév gob; viszont ez meg csak a bog szavunk megfordított alakja, a bog pedig szintén gömbölyded valami. Ezekhez teendő még, hogy az olasz szótár szerint az oromo gobo szónak még padiglione, azaz pavillon, értelme is van, ezek pedig lugas- azaz gömbölyded kunyhószerű épületet jelentenek, ami a boglya, szénaboglya szavunkat juttatja eszünkbe, valamint azt hogy az ősi, legkezdetlegesebb kunyhók boglyaszerűek voltak, valamint hogy eső vagy hideg elől szénaboglyába bújni ma is szoktak. Ami azonban mindezekkel összefüggőleg oly érdekes: az, hogy hiszen a galacsinhajtó szkarabeuszbogár, vagyis tehát a kabarok egyik szent állata pajorja (álcája) jellegzetessége az hogy púpos ! Tény hogy más bogarak pajorjai is hajlottak, vagyis görbék, de nem púposak. Ami pedig a hajlottság és púposság természetes összefüggését illeti, fölhozandó, hogy a púposhátú ember valóban görbe is mivel gerince meggörbülve. Görbe szavunk kétségtelenül a kör, kerek, karaj, gyűrű, gyűrött kőrös szócsoportbeli szavaink közé tartozik. És íme, a szerb-horvát nyelvben grba = púp, vagyis látjuk tehát, hogy e szláv szó nem egyéb mint fönti görbe szavunk szlávos magánhangzókihagyásos ejtése. Ezeknek megfelelő szó a magyarban, de szintén kőrös szócsoport szerint a görnyedt, görnyed, amely görbültséget, púposságszerűséget jelent, míg a kabar szócsoport szerint az azonosmássalhangzós púp szónak megfelel egyrészt a kabar, de az olaszban és Afrikában az oromo nyelvben is fönnmaradott gobba és gobo = púp szó, másrészt a magyar gubó, göb és megfordítva bog, bög, buga, másrészt a gobbaszt, gubbaszt szavunk is, amely szintén összegörnyedést, összegörnyedett valamit jelent. De megfelelnek még a szintén kabar göbbed, gibbed, göbörödik (Ballagi), valamint a gebbed és gebe szavaink is. A gebbedés ugyanolyan értelmű mint a görnyedés és gubbasztás, míg a gebe szó mai nyelvünkben már csak az igen vén avagy beteg, kimúláshoz közeli lóra használatos, de világos hogy eredetileg a gubbasztással azonos értelmű szó volt, mert hiszen a beteg, megdögléshez közel álló tyúk avagy más állat is szokott gömbölydedre összehúzódni, amire azt mondjuk hogy „gubbaszt”. (Mindebből az is észrevehető hogy gémberedik = hideg avagy más miatt összegörnyed, a magyar-kabar átmeneti gömb, gömbölyű mb-s kiejtésű szó származéka s hogy a zsugorodik szavunk pedig ezeknek kazár szócsoportunkbeli megfelelője).
Tény hogy minden púpos ember, éppen gerince görbe volta miatt: zsugorodott is, más embernél alacsonyabb, kisebb is. Ugyhogy ez eszünkbe juttatja egyrészt a köpcös, szintén kabar szavunkat valamint az Erdélyben általános köpec = törpe, szót is, amely utóbbihoz tehető még a szerb-horvát kepec = törpe szó, azon megjegyezéssel, hogy ha ezt mi vettük volna a szerb-horvát nyelvből, úgy bennünket semmi sem gátolna abban hogy mi is kepec-nek ejtsük, holott, mivel a szerb-horvát nyelvnek ő hangja nincsen, abban a köpec szó okvetlen kepec-cé kellett változzon. (Egyébként a finnben is kepiö = törpe.)
A törpéket azonban a kabar dolgokkal nem csupán ezen köpec nevünk köti össze hanem még sok más is :
Népünk hiedelme szerint a törpék nőinek csodálatosan nagy és hosszú emlői vannak (Kandra Kabos: „Magyar Mythologia.” 175. oldal), mi pedig már tudjuk, hogy a kabarok szimbolikájában az emlőnek mily nagy szerepe volt, sőt hogy ezen emlőalak egyik alapjelképüket is képezte. Emlékeztetek itt még Kübele természetanya-istennő ezen kabar nevére és sokemlőjű ábrázolataira is.
A törpékről a legkülönbözőbb népeknek is igen sok meséje, regéje, mondája van, ami igen határozott bizonyítéka annak, hogy mind a hagyományok ősrégiek, az emberiség őskorából származóak, vagyis hogy nem alaptalan, költött dolgok. Igen sok a törpékről szóló mondája van úgy a magyar mint a német bányászoknak is, amiértis eddig, természetesen, a vélemény az volt, hogy mindezt mi vettük át a németektől, ami hogy csak az ázsiázó és nomádsági elmélet következménye, alább ismét észreveendjük.
Néphitünk szerint e törpék nagy erdőségekben, barlangokban, bányákban élnek, sőt ugyancsak a néphit szerint egész földalatti országuk is van. Nagy arany, ezüst és ékkövekből álló kincsek birtokában vannak. Emlékeztetnem kell arra, hogy a Nibelung énekben is a germán Nibelungok a törpék vagyis az igazi, földalatti Nibelungok, azaz az igazi Homályfiak, földalatti lakaiban őrzött kincseit rabolják el, de amely kincsek elrablóira — akik az igazi Nibelungok nevét csak fölvették volt — szerencsétlenséget és halált hoz. A mi néphitünk szerint is, aki valamely törpe kincsét elrabolja, azt a törpék megátkozzák, illetve a törpék már előre elmondott átokkal védelmezik kincseiket, úgyhogy aki kincseikből bármit is ellop avagy elrabol, azon az átok megfogamzik és rá szerencsétlenséget, halált hoz. Amely hiedelem egyszerű magyarázata azonban nem más mint az hogy arany, ezüst, ékkövek utáni bányászás oka tulajdonképpen a kapzsiság, ez pedig: bűn, amelyet az örök Igazság meg is büntet. Igaz azonban hogy például a réznek már ősidők óta gyakorlati haszna volt; ennek bányászása is, ezért kevésbé okolható meg csupán kapzsisággal. Mi pedig már tudjuk hogy a réz a kabarok szent érce volt; természetes tehát, hogy ők a rezet ősidők óta bányászták is. Másrészt, mivel a mai világban az ember a rezet kevésbé tartja értékesnek, sem ennek semminemű kultusza sincsen, ennélfogva úgy a történelmi Ókorban mint a Középkorban, a regékben, mesékben is többnyire arany, ezüst, gyémánt téve a réz helyébe, habár azért éppen a magyar mesékben még sokszor van szó rézvárakról, rézszérűről valamint rézsarkantyúról is.
Hogy a törpéknek különösen kabar törzseinknél valamikor mennyire szerepük kellett legyen, mutatja az, hogy a magyarban és szerb-horvátban meglévő köpec-kepec nevükön kívül a magyar nép őket még kópé, a német pedig Kobold néven is nevezi, amely német szó kétségtelenül a magyar kópé és a finn kőpele = törpe származéka. Ezek is pedig mind kabar szócsoportbeli szavak, ugyanúgy mint a görög és latin pygmeus (pügmeusz) = törpe, habár a görögben még a szintén kabar alakú kobalosz szó is incselkedő törpe ember jelentésű szó. Ámde egyenesen bámulatos egyezés az, hogy az oromo nyelvben meg gababa és kepperra = púpos és törpe ! Ugyhogy e két szónak egyrészt a magyar gebbedt, gebedett = összezsugorodott és az olasz gobbo és oromo gobo = púpos szavakkali azonosságát kell megállapítanunk, de eszünkbe kell jusson az is, hogy hiszen ezen oromo keperra szó betűszerint egyezik az egyiptomi Kepera illetve kepera névvel illetve szóval, amely hiszen az Alvilágban járó Napisten és az őt jelképező galacsinhajtó bogár neve volt, de amely név egyezik a német Käfer = bogár szóval de mindamely szavakról föntebb megsejtettük hogy minden valószínűség szerint a magyar kapar igére vezetendők vissza, amelynek ugyanúgy lehetett felhangos kiejtése is, mintahogy meggy a mag szónak, megyer vagy megere a magyar nevünknek, kerék a karika, stb., szavunknak csak felhangos változata; láttuk pedig, hogy a galacsinhajtó bogár valóban jellegzetesen kaparó bogár, amelynek két első lába is tökéletesen a kaparásra van specializálódva. De láttuk még azt is, hogy e bogár pajorja púpos is, úgyhogy ezen pajor szavunknak léteznie kellett pagor kabar kiejtésének is, mivel tudjuk, hogy a j és g hang egymással mily könnyen váltakozik, aminthogy népünk a jó, javítani, jönni szavainkat ejti gyó, gyavítani, gyönni vagy gyünni-nek is. Igy pedig ezen pagor szavunk egyrészt bogár szavunkkal is egyezik, de egyezik tökéletesen a latin pagurus szóval is, amely ama már szóban volt, bogárszerűen a szárazon is szaladgáló rák latin neve, amely rákféle farka elkorcsosulva, teste alá van görbülve, azaz gémberedve, úgyhogy ezen pagor-pagurus szó tulajdonképpeni értelme is gémberedett, meggörbült és púpos lehetett. Sőt megjegyezhető még az is, hogy maga a galacsinhajtó bogár is gömbölyded alakú, amilyen a púp is, amely alakot a tisztán kabar kiejtésű bog, buga, gubó, bögre és göbre szavaink is megneveznek.
Kandra Kabos „Magyar mythologia”-jában igen sokat ír a kópéknak nevezett törpékről; megírja hogy földalatti országukban élnek, az emberekkel szeretnek incselkedni ami a kópé szó incselkedő, huncutkodó értelmű volta oka is. Népünk hagyományai szerint az ilyen törpék, más nevükön manók, bár inkább rosszindulatúaknak tartatnak, akikkel nem jó találkozni s hogy ezek az ellenük akár szándékosan, akár véletlenségből elkövetett sérelmet kegyetlenül megbosszulják, de hogy viszont, ha épen kedvük tartja, jót is cselekednek, sőt hogy a szenvedő vagy a valaki által igazságtalanul bántott, elnyomott embereken segítenek is. Sokszor valamely igen szegény bányászt sok aranyhoz avagy ékkövekhez juttatnak és így gazdaggá tesznek, viszont a szegény embereket elnyomókat meg is büntetik. Irja Kandra, valamint írják ezt mások is, hogy a törpéknek hosszú szakálluk és hegyes sapkájuk van. Tény hogy a régi bányászok ilyen hegyes sapkát viseltek, valaminthogy a törpéket, manókat is mindig ilyenféle hegyes sapkával szokás ábrázolni. Írja még Kandra, hogy a kópék csúnya arcúak, arcuk néha fekete is és hogy megjelenésükben mindig ijesztőek. Sapkájuk, avagy ruhájuk is vörös (a réz színe!). Mi több, emlékezem, valamely népmesében még az is mondatik, hogy egy ilyen törpe ember a vízre ugrik és eltűnik, mert lakása a 
víz alatt van, ami tehát ilyenképpen a dolgot a vízi emberekkel vagyis a Szőrős Büfögőkkel is kapcsolatba hozza. Az ilyen víz alatti — azaz tulajdonképpen mégis csak földalatti — lakást olyannak képzelhetjük ahogyan ezt e lentebbi rajzomon tüntetem föl és amilyen vízi életmódú állatokéiként létezhet is, akár a természet által létrehozottan, valamint az állat avagy ember által, például agyagos partba vájva. Az ilyen fészeknek, barlangnak bejárata tehát valósággal a víz alatt van de lakáshelye mégis a víz színe fölött, a meredek partban pedig levegőt és világosságot adó, mintegy ablakszerű, nyílással is bír. A Cattarói öböl (Boka Kotorska, Bocche di Cattaro. Dél-Dalmácia) bejáratától nem messze keletre, a nyílt tenger sziklás partjában magam is ismerek egy tökéletesen ilyen de természetalkotta kis barlangot, amelybe a víz alá bukva, én és fiaim többször beúsztunk és amelynek levegőző és világosságadó szűk nyílása a víz színe fölött szintén van.
Mind az itt elmondottak azonban a mesebeli törpéket összekötik még az Afrikában ma is élő törpe és gyermekszerű testalkatú busman és hottentotta (koiszan) emberfajokkal is, habár ezek nem is vízi életmódúak hanem erdőségekben élnek, barlangokban, fák odvában és magukkészítette de igen kezdetleges kunyhókban laknak. A busmanok e neve a boerok (búrok) hollandi nyelven bosjemans = erdőemberek elnevezéséből származik. Tény azonban, hogy a régi görögök ez emberfajt — amely régen Afrikában sokkal elterjedettebb volt mint ma — pygmaioi, később a rómaiak pedig pygmaei néven nevezték, amely elnevezés első szótagját ha akár püg-, akár pig-nek is olvassuk, ezt mindenképen ismét szintén kabar szóalakúvá teszik. Tudjuk pedig hogy a görögben pyge (püge) = far, segg, de viszont pygme (pügme) = ököl, amely utóbbi szónak megfelel a latin pugnus = ököl. Ugyhogy észre kell vennünk miszerint ezen görög és latin püg-, pug- szótő a mi buga, bög, bog gömböt és gömbölydeden kidudorodó valamit jelentő szavainkkal, valamint a német Buckel (bukkel), tájszólásos Pugel = púp, púpszerűen kidudorodó valami jelentésű szóval azonosul. Ami hogy mind mennyire nem véletlenség, az alábbiakban látandjuk :
Ez emberfaj említett görög-latin neve ezek szerint nem csupán nagyfarú-nak hanem még öklömnyi-nek, azaz tehát igen kistermetű-nek is magyarázható, amely utóbbi magyarázat a mi népmeséink Hüvelyk-Matyiját és Babszem- avagy Borsszem-Jankóját is eszünkbe kell juttassa. A szóban lévő afrikai törpe népség, habár nem púpos, de föltűnő jellegzetességük a valóságos két púpként kidudorodó nagy faruk. Miutánpedig ez különösen nőiknél van így és miután ez tisztán csak zsiradékból áll, illetve tehát valóságos szalonna, ebből az is következik, hogy ez ilyen őskezdetleges, gyűjtött élelem semminemű tárolását, későbbre eltevését még nem ismerő s ennélfogva sokszor éhező embereknél természetes tápanyagtartalékot képez, ugyanúgy mint a teve és a zebu-tehén púpja, valamint a disznó szalonnája. Ismeretes, hogy a teve, a zebu és a disznó más állatoknál sokkal hosszabb ideig bírja a koplalást, amikoris azonban púpja lefogy a disznó pedig lesoványodik. Hogypedig ezen emberfajnál a szóban lévő két zsírpúp különösen a nőknél igen fejlett, ennek oka az, hogy éhezéskor, ha e tápanyagtartalékuk nem volna, a gyermekes anyák teje elapadna, mire kisdedeik éhen halnának.
Vagyis tehát: púpról, ha a test egészen más részén lévőről is, és nem kóros eredetűről is, itt is tényleg van szó, úgyhogy ez a pygmeus nevet a púpalap bog, buga, Buckel Pugel, megfordítva göb, gubó, gobba, gobo föntemlített ez elnevezéseivel is összehozza. Fölhozom itt, hogy Erdélyben az olyan vén és beteges lovakat amelyek lábain kóros, gömbölyded kidudorodások (mogyoró és dió nagyságúak) vannak, „bogoslábú”-aknak mondják, amikoris tehát a bog szó határozottan gömbölyded kidudorodást jelent.
Az európai sziklabarlangok falain lévő őskori festett és karcolt képek között vannak olyan emberábrázolatok is, amelyeken szintén ilyen nagyfarúságot látunk, de amivel a legmeglepőbben egyezik az, hogy ugyanilyen ábrázolatokat barlangokban, sziklafalakon, az afrikai busmanok ma is készítenek, és amelyek az őskori európaiakhoz a megtéveszthetésig hasonlítanak. Úgyhogy a tudósok ebből okszerűen következtetik, miszerint a szóban lévő emberfaj ősrégi időkben Európában is élt, amit egyébként csontleletek is bizonyítanak, és ami tehát még amellett is tanúskodik, hogy a törpékről szóló népmesék és népi hiedelmek ezen emberfajra vezetendők vissza. Tény az is, hogy a mai busmanok szintén barlangokban, kiálló sziklák alatt (abri) vagypedig igen kezdetlegesen tákolt kunyhókban laknak. Bizonyos pedig, hogy a más, erősebb fajok által folyton üldözve s irtva, teljes kihalásuk Afrikában is hamarosan bekövetkezend.
Az elmondottakhoz tehető hogy oromo fagura, olaszul pedig chiappa (kiappa) = emberi far, farcimpa; e mindkét szó pedig szintén kabar alakú.
Végül megjegyezhetem: A mai busmanok bőrszíne sötét sárgás, arcjellegük némileg mongolos, bár egyúttal gyermekszerű is, de korán ráncosodó és rút, hajuk pedig fekete. Ilyen sötét színezetük azonban a sok ezredév óta meleg éghajlat alatti életüknek tulajdonítható. Azt tartom, hogy ősidőkben több különböző ilyen törpe emberfaj is létezett, valamint hogy létezhetett olyan is, amelynek valóban földigérő hosszú szakálla is volt, valamint létezhetett olyan is, amelynek zsírpúpja, miként tevének, zebunak, tényleg a hátán volt. Lehetséges, sőt valószínű, hogy a mai „keletbalti”-nak nevezett, azaz a tulajdonképpeni ősmagyar faj legrégibb elődei is a mainál is sokkal kisebb és még inkább gyermekszerű testalkatúak de még teljesen szőkék, hosszú hajzatúak de kevés szakállúak voltak. Púpjuk pedig azért nem volt, mert az egykori Csallóköz paradicsomi, örök tavaszú éghajlata alatt élvén, testükön tápanyagtartalékra eredetileg sem volt szükségük, utóbb pedig e faj a szellemi fejlettség magas színvonalára a legkorábban emelkedvén, élelemtartalékokat már tudott gyűjteni, úgyhogy nála testi tápanyagfölhalmozódás sohasem is kellett keletkezzen.
Mindahhoz amit föntebb a törpeségre és púposságra vonatkozólag elmondottam, teszem még hogy: az oromoban gababa = törpe, holott láttuk hogy ugyancsak az oromoban gobo = púp, gémberedett, zsugorodott ember, de ugyane szó jelent daganatot is, holott az olaszban is gobba = púp, gobbo = púpos ember. Említette, hogy mind e szavak a mi gubó, gomb, gubacs, továbbá a gubbaszt, gebbed, gebe és gémberedik szavainkkal azonosulnak. Egyébként pedig a finnben is keprisztu = összegémberedik, összezsugorodik, és miután a finn nyelvnek nincsen g hangja, eszerint kétségtelen, hogy e finn szó azonos a mi gebe, gebbedt és gémberedett szavainkkal; csakhogy ez utóbbi már mb-s kiejtésű magyar-kabar átmeneti szó. Másrészt azonban ugyanilyen kétségtelen az is, hogy ezen finn keprisztu szó összefügg az egyiptomi kepera vagy keperu = galacsinhajtó bogár, szkarabeusz és a német Käfer = bogár szóval. Viszont ez állat maga is gömbölyded gömb-, gomb-, gubó-, göbecs-, gobocs- (e legutóbbi szót lássad Ballaginál) alakú, sőt láttuk hogy pajorja még púpos, azaz gobos is.
Ide teszem e törpeábrázolatot, amelyen egy törpét olyannak rajzoltam meg amilyeneknek őket a mai magyar népmesék szerint képzelhetni.
Már föntebb is írtam arról, hogy a kicsiséget valamint a tűz szikráját megnevező szó a kabar szócsoportban egy pikk, avagy megfordítva kipp alakú szó kellett legyen, aminthogy az olaszban ma is piccolo = kicsi. Viszont ugyancsak a kicsiség és a szikra neve a tulajdonképpeni magyar szócsoport szerinti a görög mikro = kicsi, szóban maradott fönn, aminek ellentéte a görög makro, szanszkrit maha = nagy, a magyar nagy és a némi értelemeltolódásos magas szavunk, amiből azután az is következik, hogy a tulajdonképpeni magyar szócsoport szerint a tűz szikrája neve is nikra, nyikra vagy mikkra kellett legyen, sőt következik még az is, hogy az egymássalhangzós ikra szavunk is (mik- helyett csak ik-) valamikor nem csak a halak igen kicsi tojásait, azaz ikráit, vagyis élet-magvait, élet-szikráit, nevezte volt meg, hanem kicsiséget egyáltalán, és tehát szikrát is jelentett. Ugyanígy a kicsinység és a szikra neve a besenyőknél a sziporka és még egy sejthető szipra szavunk volt, de amelyeknek náluk, mint víztisztelő és nőelvű népnél, a csepp, csöpp és egy sejthető csipp szó is megfelelt, amelyeknek, amint láttuk, megfordított alakját a finn piszara = vízcsepp és a szerb-horvát biszer = gyöngy képezi. Továbbá, láttuk, hogy a székely-kazár szócsoportbeli kics szavunk megfordított alakja az olasz abruzzoi tájszólásbeli cicco (csikko) és a spanyol cico (csiko) = kicsi, valamint láttuk hogy a mai magyar szikra szónak Erdélyben ma is van kicsi értelme is. Ugyhogy mindezek szerint kétségtelenné válik hogy a kabar szócsoport szerint a kicsiség és a tűz szikrája neve egy pikra vagy egy nőelvűségi pikna, pikina alakú szó kellett legyen, amit igazol, habár megfordított alakban, a finn kipina = szikra, és az oromo kapsziszu, amely szintén szikrát jelent, habár a hangosan, de amellyel egyezik viszont a szerb-horvát kap = vízcsöpp szó. Fölhozható azonban itt ismét az olasz piccolo = kicsi és a szerb-horvát piknya = pont szó.
Ismeretes azonban, hogy Dél-Afrika belsejében, a már szóban volt busmanokon és hotentottákon kívül még több kistermetű népfaj is él, amelyek között némelyik még azoknál is sokkal kisebb termetűek, vagyis egy méternyinél nem sokkal magasabbak. Ezek a tulajdonképpeni pygmeusok, vagyis az igazi törpék, akik viszont szintén két különböző fajra oszlanak, úgymint akkák-ra és m'kabbák-ra, amely utóbbiakról például Friedenthal Albert („Das Weib im Leben der Völker.” Berlin, 1910.) még azt is megírja hogy bőrszínük világos sárgásvörös (hell gelblichrot), márpedig hiszen a vörös a réz színe, nevükben pedig a kabba rész tisztán kabar szóalak, csak az a kérdés, e név mit jelent és mely nyelvből vétetett. Ami azonban embertani szempontból igen érdekes adat volna,
az hogy holott különben mindezen törpe emberfajok fejalkata hosszú (dolichocephal), vagyis fejletlenebb de Friendenthal szerint az akkák gömbölyűkoponyájúak (brachicephal) vagyis fejlettebb fejalkatúak. („Der Kopf mit kugeligem Schädel ist ausser Verhältnis gross.”) és hogy fejük rendkívül nagy. Ha mindez így igaz, vagyis ha Friedenthal értesülése vagy megfigyelése nem téves, akkor itt egy nagyon érdekes ősemberfaj még élő maradványával volna dolgunk. Mivel ugyanis a kisgyermek feje is a testnagysághoz arányítva igen nagy, e törpe emberfajok pedig egész testalkatukban még amúgy is gyermekszerűek, úgy az ontogenesis törvénye szerint itt tehát egy igazi ősemberfaj van jelen, mégpedig egy olyan amely valamikor, ősrégi időkben, a szellemi fejlettség magas fokát, vagyis a gömbölyűfejűség magaslatát is elérte volt. Hogypedig ma e nép, vagy faj, is, miként rokonai, a szóban volt más törpe fajok, a legnagyobb nyomorban és elhanyatlottságban, őserdőkben rejtőzködve él csak, ennek természetes oka az, hogy a nálánál testileg sokkal nagyobb, erősebb és harciasabb, de azért szellemileg alacsonyabb fejlődési fokon álló vad, emberevő fajok által üldözve, gyilkolva és irtva, mai nyomorúságában ugyanúgy leromlott, elhanyatlott mint például északi rokonnépeink közül a lappok, vogulok, és osztjákok. Ide tettem föntebb Friedenthal nyomán egy öreg busman asszony (c) és egy fiatal pygmeus leány (b) arcélrajzát. Mindkettőn világosan látjuk a gyermekszerűséget, azaz majomszerű szemöldökcsont dudoroknak pedig teljes hiányát; ami tehát azt bizonyítja, hogy az ilyen dudorok késői, majomszerű és hanyatlási specializálódást képeznek, amely az éles látást szolgálta, de amelyek csak a kalapviselést meg nem ismert, avagy ezt hanyatlás folytán feledett, állatoknál illetve embereknél fejlődtek ki. 
Összehasonlításul nézzük meg a föntebb, Eischstedt nyomán bemutatott ausztrálida férfi és emez ausztrálida nő (a) oly erősen prognát és szemöldökcsontos arcélét (emez is Friedenthal fényképfölvétele nyomán). Az, hogy ez utóbbin a szemöldökdudor mégsem oly erős mint ama férfin, ez azért van mert a nőknél általában is minden specializálódás kevésbé szokott fejlett lenni, másrészt itt ez az ontogenesis törvénye szerint azt bizonyítja, hogy tehát a szemöldökdudor csakis késői specializálódás lehet, vagyis hogy mindazon emberfajok amelyeknél ilyenek kifejlődtek, az őseredeti gyermekszerűségből, többé-kevésbé a hanyatlás irányába is elindultak volt, mint például a neandertaloidok, az ausztrálidák és kisebb mértékben az északi faj is.
Ide teszem Friedenthal fényképfölvétele után pontosan másolva ezen tulajdonképpeni pygmeus nő teljes képét is. Látjuk emlőiről, hogy a kép teljesen felnőtt, fejlett nőt ábrázol, de amelynek emellett arca, feje s egész testalkata is 7-8 éves gyermekével teljesen azonos. Viszont az 
alábbi érdekes testalkatösszehasonlító rajzot meg A. Kosztics „Zsena-pol, zsena-csovek.” (Beograd, 1936.) nyomán teszem ide. Föltűnnek e rajzon az afrikai törpe nő majomszerűen hosszú karjai, holott Friedenthal eme pygmeus nője karjai teljesen rendes hosszúságúak csupán. Ami szerintem azt jelenti, hogy ezen afrikai törpe fajok között vannak olyanok amelyek némely tekintetben szintén a majomszerűség irányába specializálódtak; ez esetben a hosszúkarúságot illetőleg, az erdei és fáramászkáló életmód folytán. Ami pedig azt illeti, hogy ezen afrikai törpe fajok többé-kevésbé sötétbőrűek és fekete hajúak, ez szerintem csak azt jelenti, hogy talán már százezer éve is Afrika meleg éjhajlata alatt élvén, már pigmentálódtak, habár éppen erdei életmódjuk folytán mégsem annyira mint más afrikai fajok. Ami azonban nem történt meg azon egykori ugyanilyen kistermetű európai törpe ősemberfajoknál, amelyekről a mai, a törpékről szóló regék emlékeznek és amelyeknek közvetlen és igen keveset elváltozott és ma is szőke származéka a keletbaltinak nevezett faj, vagyis a tulajdonképpeni magyar.
________________
Táblázat
a magot, kicsiséget, szikrát és központot jelentő szavakra s ezek értelemeltolódásaira vonatkozóan.
Magyar szócsoport. Alak-szóalak: m-g.Mag, jelenthet növényi, állati, emberi magot (ondót), továbbá úgy mag mint magzat alakjában gyermeket is, ami a kicsi fogalmával is összeköti. De jelent ezenkívül még lényeget, központot is.
Ő:09.160 Mák, jellegzetesen, közmondásosan kicsi mag. Megvan a görögben és szerb-horvátban is: mékon, mak = mák. Mivel a görögben mikrosz = kicsi, ebből következik hogy a magyar szócsoport szerint is a kicsiség megnevezése mik, mikra kellett legyen, amit különben kétségtelenné tesz ikra szavunk, amely a halak jellegzetesen kicsi tojásait jelenti, de jelent ezenkívül igen apró szemcséket is, például ikrás = apró szemcsés. Mindebből következik teljesen okszerűen még az is, hogy a magyar szócsoportban a tűz szikrája neve is mikra kellett legyen, mivel hiszen a szikra valóban kicsiny; mintegy tűz-mag. Ikra szavunk, mivel egymássalhangzós szó, eszerint úgy a magyar-kún mint a székely-kazár és a kabar szócsoport alkatrésze is lehet.
Ő:09.161 Makra = kicsit is jelent, bár tulajdonképpeni értelme inkább büszke, kötekedő, harcias.
Ő:09.162
Szemere szócsoport. Alap-szóalak: sz-m.Szem = mag, de van kicsiség értelme is. Olasz meschino (meszkino) = igen kicsi, kevés értékű; misero (mízero) = teljesen jelentéktelen, nyomorúságos; scintilla (sintilla) = szikra; mezzo (medzo) = közép, bár jelent felet is. Az arab eredetű zenit szó az Ég legmagasabb pontját, tehát mintegy központját is jelenti.
Ő:09.163 Szemcse szavunk csakis kicsi magot, valamint apró, bármely anyagból álló szemecskéket jelent. Orosz zemcsuk = gyöngy.
Ő:09.164 Görög mézon = közép, amely szónak z-t, d hangváltozásos kiejtése a német Mitte és a latin medius = közép; amely utóbbi származéka a latin medullus, olasz midollo = csontvelő és növényi szár lágy bele.
Ő:09.165
Besenyő szócsoport. Alap-szóalak: b-sz.Csepp, csöpp szavunk jelenti víz, folyadék csöppjét de kicsiséget is, ugyanúgy mint csipet szavunk is. Finn piszara = csöpp, aminek származéka a szerb-horvát biszer = gyöngy. Pici = kicsi.
Latin pisum (pízum) = borsó, amely latin — azaz tehát besenyő! — szó eredeti értelme magocska és kicsi, apró kellett legyen.
Ő:09.166 Sziporka szavunk, amelynek bizonyára volt szipra alakja is, a tűz szikrája besenyő neve. E szip- szónak csak megfordított kiejtése a pici = kicsi szavunk.
Ő:09.167 Zab és megfordítva búza szavunk nem más mint a szemere szam, szum, szem = mag szó besenyő kiejtése, vagyis m helyett b-vel ejtve.
Ő:09.168
Jász-székely-kazár szócsoport. Alap-szóalakok: j-sz, k-sz.Geszt, gesztenye szavainknak a jászoknál: mag és valaminek közepe értelme is volt. Ezek rokona a közép szavunk valamint a közte vagy közötte is. A geszt szónak a jászoknál természetesen jeszt sőt jeszg, jezg kiejtése is volt, mivel a jászoknál a g avagy gy hang helyett rendesen j ejttetett. Ezért maradott fönn a szerb-horvát nyelvben jezgro = közép, lényeg, azaz tehát geszt.
Ő:09.169 Szék, szík tisztán székely-kazár szócsoportbeli szavunknak szintén van közép és egyhelybeni megállapodás helye értelme, amit bizonyít még az is, hogy egyezik vele a sziget, régiesen szeget, szeged szavunk, amelynek régen közép értelme is volt, ugyanúgy mint a szík avagy szék szavunknak is. De világos hogy ez utóbbi kettőnek is kellett még legyen mag és kicsi értelme is, ami azután a szikra szavunkra vezet át. Népünk a tojás sárgáját nevezi annak szíkének, székének, viszont a szikra valóban kicsiny tűzmagnak fogható föl. Erdélyben szikra szavunkat általánosan használják kicsi értelemmel; kicsi szavunk viszont a szikra szavunk tövének csak megfordított alakja. Egyébként pedig a spanyolban és az olasz abruzzoi tájszólásban cico, cicco (csíko, csikko) = kicsi. Viszont góc szavunk is jelent központot.
Ő:09.170
Kabar szócsoport. Alap-szóalak: k-b.A magyar szócsoportbeli mag szónak itt a bog, bög, buga és megfordítva göb, gubó szavaink is megfeleltek, amelyeknek bizonyára, ugyanúgy mint a székely-kazár és jász szék, szík, góc és geszt szavainknak, még közép, központ értelme is volt. Mivel az f hang a kabar szócsoport egyik hangja, eszerint a latin: focus = tűz szó is ide sorolható, azért is mivel ennek még központ értelme is van. Valószínű, hogy a tűz e latin nevével függ össze a latin fax, facula (faksz, fakula) is, ami fáklya jelentésű. E fáklya szavunk valószínűleg irodalmi latin eredetű; megjegyezendő azonban a következő dolog : Népünk egyik őskezdetleges világító szere a fokfa volt, amelynek e magyar neve o magánhangzója miatt a latin focus = tűz szóhoz közelebb áll mint a facula és az ebből származott német Fackel (fakkel) szóhoz. E világító fokla úgy készült hogy fűz, fenyő vagy más fanem fiatal lehetőleg egyenes gallyát, avagy kenderszárat, kővel, bunkóval vagy kalapáccsal addig veregették amíg annak csak szálai maradtak meg. Ezt tűz mellett jól megszárították, ezután néha még viasszal avagy fagyúval is bekenték, amiután igen jól világító s keveset füstölő fokla lett belőle. Igaz hogy -ula a latinban kicsinyítő rag, csakhogy ilyen kicsinyítő ragja a magyar nyelvnek is volt, aminek maradványai például a szél - szellő, cipő - cipellő, idétlen - idilló. Ugyhogy az is következtethető, miszerint a tűz avagy a láng neve a kabar szócsoportban valamely fokk alakú szó lehetett, amely valamely itáliai őstörzsünk nyelvéből származhatott a latinba. Mindenesetre a fokla oly ősi jellegű dolog, hogy ezt és nevét népünk aligha vehette át csak kereszténységre téríttetése után, vagyis latin hatás folytán.
Ő:09.171 Hogy a székely-kazár kicsi szavunknak, amely a törökben is megvan, ahol kücsük = kicsi, de ami a besenyő szócsoport szerint pici, de amely szavaknak a kabar szócsoportban kipi vagy piki kellett megfeleljen, ezt bizonyítja az olasz piccolo = kicsi, valamint a horvát piknya = pont szó. Mivel pedig láttuk, hogy a székely-kazár szikra szónak tűz szikrája jelentésén kívül még kicsi értelme is van, eszerint következtethető, hogy a kabar alakú finn kipuna szónak is van, avagy volt, nem csupán szikra de kicsi értelme is. Ma a finn irodalmi nyelvben ugyanis kipuna csak szikra értelmű szó. De mi valószínűnek tarthatjuk még azt is, hogy kabar őseink szócsoportja szerint a szikrának még pikra vagy kipra alakú neve is létezett.
Végül megemlíthető már itt is, hogy törpe szavunk őstörök törzsünk szócsoportjába tartozik és hogy pontos párhuzama a kőrös szócsoportbeli görbe, görbedt, valamint a kabar göbbedt, gubbadt szavainknak, amelyek tehát gémberedettséget, zsugorodottságot jelentenek, de jelenthetnek púposságot is. A latinban is tortus = görbe, görbült, tugidus pedig dagadottat jelent, ami a púppal, púpossággal is rokon valami.