Kazár
folytatás
A régiek szerint Kus ország legfőbb temploma az Amon-Ra Napistené volt, egy Nap vagy Napata nevű városban. (Lássad: François Lenormant: „Histoire ancienne de l’Orient.” II. kötet, 330. oldal IX. kiadás. Párizs, 1885.) Fáy Elek pedig műve 93. oldalán írja : „a kussíták vagy ethiopok kettős állama egyikének Nap vagy Napata nevében, amelyet ennek fővárosa is viselt.” Alább, de ugyanezen oldalon, írja : „Ebből tehát megérthető a Napnak, mint nemzőősnek atyául fogadása, amit az ország- és városnév egészen tisztán tanúsít.” Vagyis tehát Nap-ata = Nap-atya. Az Amon-Ra napistenség neve értelme: kos-Nap. Csakhogy így ez istenséget nem a kusiták hanem az egyiptomiak nevezték. Miután azonban mi már „Kún” fejezetünkből tudjuk, hogy az Amon név értelme: a mén, de hogy a mén vagy mony szavunk ősnyelvünkben nem csak mén-lóra vonatkozott, hanem hímet, férfit egyáltalán is jelentett (ugyanúgy mint ahogy például a németben Mann ma is férfit jelent) és miután tudjuk azt is, hogy az egyiptomi Amon-Ra Napisten kossal jelképeztetett, tehát már ebből is kitűnik hogy az amon (azaz helyesebben: a mon) szó értelme itt valóban kos volt, azaz: a kos. Hogy az amon szó értelme: kos, ez a tudósok előtt pedig különben is eléggé ismeretes. De ismeretes az is, hogy az egyiptomi nyelvben Ra = Nap, ami világosan bizonyítja, miszerint ezen Amon-Ra Napistent tisztelő Napata városa neve értelme sem lehetett más mint Nap-Atya, mivel tudjuk hogy ősnépeink a Napot ősapjukként fogták volt föl. Ezek szerint azt is kell következtetnünk, hogy Kus ország lakói, a kusiták, tehát valamely kazár őstörzsünk voltak; akik Napistenüket valamely akkor még talán ott is élt óriástermetű argali- vagy kacskar-féle kossal jelképezték volt. Világossá válik ezekszerint még az is hogy Amon-Ra neve a kusiták nyelvében egyrészt Nap-ata, azaz Nap Atya, másrészt Kos-Nap avagy Kos-ata is kellett legyen.
Gyárfás Istvánnál („A jász-kunok története.” I. köt. 24. old.) olvashatjuk : „A jeles Rawlinson nyíltan kimondja, hogy Babiloniában az első sémi birodalom Kr.e. 2234-ben alapíttatott; előbb e tartomány a scytha népnek, amely kuschít (kusít) nevet is viselt, volt uralma alatt. E nép csaknem az egész világon, India, Arábia, Syria és Kis-Ázsiában sőt Európában és Afrikában is elterjedett volt, úgyhogy létezése nyomai nemcsak az achämenidák háromnyelvű föliratai középső szövegében, hanem India szanszkrit előtti nyelveiben (Rawlinson itt a ma is még élő és sok milliónyi nép által beszélt dravida-féle nyelveket érti), sőt az iberek, baszkok (a spanyol félszigeten azaz Ibériában), berberek (Észak-Afrikában) stb. nyelveiben, ezenkívül a himjári és cyprioti föliratokban is föltalálhatók és többnyire úgy hogy ezen scytha népréteg sémi vagy árja népség által szoríttatott avagy boríttatott el, de azért e turániak műveltsége el nem enyészett, hanem átment az új hódítókra; annyi bizonyos, hogy az assziraiak műveltsége alapja és kezdete egy régibb turáni néptől származik.”
Ha tehát az angol Rawlinson ezt így már 1871-ben tudta és megírta (George Rawlinson M.A.: „The Five Great Monarchies of the ancient eastern world.” Három kötetes mű. London, 1871.) — ugyanazt tehát amit én is állítok — akkor mennyi szándékos elhallgatás és mennyi csűrés-csavarás (Halevy, aki mindenáron tagadni akarta a szumerek létezettségét is, továbbá az angolból németté lett Chamberlain és mások szinte hihetetlen csűrés-csavarásai) kellett ahhoz, hogy mindez a köztudatban máig se legyen még meg, holott az ásatások, a nyelvészet, a néprajz és az embertan azóta — majdnem 100 esztendő ! — ezernyi bizonyítékát nyújtották még annak, hogy mindez menyire igaz, vagyis hogy az emberi műveltség első alapjait a mi ősnépeink teremtették meg.
A Biblia Nemródot, vagy Nimródot, kinek birodalma Bábel, Erek, Akkád és Kálne, Kám fiától Kus-tól származtatja. Lenormant szerint Babilóniát az őskorban is együtt bírták a szumerek és a kusiták. Annyi eléggé ismeretes is, hogy a szumerektől északra ősidőben egy Kósz, Hommel szerint Kos, nép lakott.
Ha mármost visszagondolunk a korábban bemutatott domborműre, amelyen az ülő Napisten fölött kos-szarvas oszlopokon nyugvó mennyezet van, előtte pedig kos-szarvak közé helyezett napkorong áll, és most meg ezen mezopotámiai kusita, kosz, koszeus avagy kos nevű népről olvasunk, akkor elfogadhatjuk, hogy ezen kos-szarvas indítékok valóban valamely kazár őstörzsünktől kellett származzanak. Ha viszont a Bibliát nem is lehet biztos történelmi forrásműnek vennünk, annyit azonban mégis elfogadhatunk, hogy megírói még ismertek egy hagyományt amely szerint a kus — vagyis a kazár — nemzet egy kám — vagy kún — nevű nemzet származéka volt, vagyis hogy, megszemélyesítve, Kus ősapa egy Kám nevű ősapától származott. Mi pedig már láttuk hogy Kám azonos Hunorral, vagyis a kunok és hunok regebeli ősapjával, valamint láttuk azt is, hogy őseink mythologiája szerint az egymással tulajdonképpen azonos Magor és Hunor (ikertestvérek) voltak az emberiség ősapái (a Napisten). Igen valószínűnek tarthatjuk tehát azt is, hogy az állattenyésztő és harcias kazárok a szintén harcias kunok-hunoktól származtak és nem a békés és földműves tulajdonképpeni magyaroktól, illetve nem közvetlenül ezektől, hanem hogy ezektől származtak előbb a kunok és csak ez utóbbiaktól később a kazárok is.
Őstörzseink egymástóli leszármazását, ha csak körülbelül is, de e rajz szerint vélem ábrázolhatni. Észrevehetjük itt, hogy a „magyar” és a „kún” együtt megfelelne a bibliai Kám-nak, a „szemere” a bibliai Szem-nek, a „jász” pedig a bibliai Jáfet-nek, amely utóbbitól, mint mythikus ősatyától a jellegzetesen állattenyésztő őstörzseink, a jászok, székelyek, kazárok, kabarok és törökök származtathatók.
Anonimusz Magyarország területén is említ egy kazár országot, amelynek Árpád honfoglalásakor Mén-Marót uralkodóját nevezi meg. Némely történelemkutatónk ezt Anonimusz tévedésének véli, illetve azt tartja, hogy ez alatt tulajdonképpen a Fekete-Tenger mellett volt Kazárországot kell értenünk, de amivel Anonimusz már nem volt tisztában. Magam azonban nem tartóm lehetetlenségnek, hogy, habár Magyarország területe akkoriban különböző idegen népek, mint frankok, morvák, bolgárok uralma alatt állott, de hogy a bihari hegységek területén állhatott azon kazároknak egy önálló országocskája, akik Magyarország területéről még sohasem vándoroltak volt ki. Egyébként pedig följegyeztetett, hogy Árpád honfoglalói között is volt egy Kaza nevű törzs.
Elizeusz, örmény történész szerint a hunok kus-oknak is neveztettek, ami szerintem azonban csak arra mutat, hogy Atilla népei között is voltak kazár azaz tehát kus törzsek.
Székelyudvarhelytől Északra van egy Dömös-Kazár nevű hegy. Szatmár-megyében létezik Kozárd nevű puszta, Szolnokban pedig Kazárvár ma falu. (Lássad Gyárfás I.: „A jászkunok története”. II.)
Meg kell azonban jegyeznem a következőket : Népünk régebben kosár, kozár néven nevezte azon sövényfonadékos illetve kosár-fonáshoz hasonlóan, vesszőfonadékból készülő cserényeket (más néven: karámokat), amelyek állati, de főkép a juhok, menedékéül de arra is szolgáltak, hogy ezek éjszaka el ne széledhessenek. (Lássad: Herman Ottó: „A magyar pásztorok nyelvkincse.” Budapest, 1914.; Néprajzi 
Értesítő 1912, 196-7. oldal.) Mivel pedig fala mindig befelé is hajlott, eső ellen is védett, úgy állatot mint embert. Ugyhogy a fönti helységneveket, habár lehet valamely kazár törzsünk nevére is visszavezetnünk de lehet egy valamikor ott létezett kosár avagy kozár nevű cserényre is. Mi több, nevezték az ilyen cserényeket még egyszerűen kas avagy kos néven is; annál érdekesebb tehát hogy voltak ilyen alaprajzúak is, amelyekbe a juhok igen könnyen terelhetők voltak és amelyekben, ha a szél bármely irányból fújt is, ezek ellene védve voltak, viszont ha a juhászkutyák a bejáratban háltak, a juhok ezek által is biztosítva voltak, viszont ha acserényfal külső vége elmozdítható volt, ezzel a bejárat, mint ajtóval, még elzárható is volt. Másrészt ezen kas vagy kosár nevű enyhely vagy menedék nevének a mai köznyelvünkben is általánosan használatos kas vagy kosár szóvali azonossága is igen természetes, mert hiszen a kosarak napjainkig is főkép vesszőfonadékból készültek, éspedig, amint ezt minden ilyen vesszőfonadékból készült kosár fenekén 
láthatjuk, ezek fonadéka kacskaringóvonalban fut. Ezt mutatja e rajzunkon a is, de az érthetőség céljából egyszerűsítve és a fonadék ritkítottan föltüntetve. Ezenkívül a kosár némely szélén valamint karján (fogantyúján) még a vesszőből készült gúzs-t is ott látjuk. (a rajzon b)
Tudjuk pedig hogy itt-ott nálunk is, mai napig is, kezdetlegesebb népeknél pedig egészen általánosan ma is nagyszámmal készülnek lakások, kunyhók, házak vesszőfonadékból (földbeszúrt karókra) amelyek tehát lényegileg egyeznek a néha már födött cserényekkel, és amelyek vesszőfonadéka némelykor oly tökéletes és sűrű, hogy azon sem szél sem víz nem hatolhat át, vagy pedig ganajjal avagy valamely gyantás anyaggal, nálunk többnyire csak sárral, van betapasztva, lesimítva s ezután szép fehérre meszelve. Mi más pedig ház szavunk, valamint a német Haus, olasz casa, szláv kucsa és hizsa (haúz, káza) = ház, mint tiszta kazár szócsoportbeli szó, amelyek tehát mind a kas szóval azonosulnak, amely pedig eredetileg vesszőfonadékos, azaz kosárszerűen vesszőfonadékból készült lakóházat is jelentett, sőt hiszen népünk a kosarat máig is nevezi kas-nak, viszont a juhok említett menhelyét — és régen bizonyára a vesszőfonadékos házat is — kosár-nak.
A Dunántúl, Göcsejben, kástú a neve egy ma már csak fából, de régen bizonyára vesszőfonadékból is, készült és többnyire emeletes, toronyhoz is hasonlító építménynek, amelynek emeletén főkép gabonát de más élelmiszert is tartanak a házbeliek, amelynek földszintében pedig földművelő eszközöket, szerszámokat, és amely földszintét a házigazda műhelyül is használja, amelyben tehát többek között fúr-farag is. Az alábbi rajzon egy ilyen kástút mutatok be de amelyet a Néprajzi Értesítő 1905. évfolyama 288. oldalán is láthatunk ábrázolva egynehányat. Tetejük régen mindig szalmából való volt, ma többnyire zsindelyes, alsó részük pedig néha téglából avagy kőből is épült. Emeletére csak létrán mehetni föl. Mindig a ház udvarán áll, úgy hogy a szoba ablakából jól szemmel is tartható legyen. Ezen kástú, kásté vagy kástél szavunkat tudósaink, mint például a Néprajzi Értesítő említett helyén Gönczi Ferenc is, természetesen, a németből származtatják, éspedig a Kasten, Kisste, Kästchen, tájszólásos Kastel (kaszten, kiszte, keszthen, kasztel) = szekrény, láda, ládácska szavakból, de elhallgatják, hogy mivel itt épülettel és nem ládával, ládácskával van dolgunk, ennélfogva tehát a kástú, kásté, kástél szavunkat jogosan a latin castellum (kasztellum) = kisebb vár, megerősített lak, szóval lehet összehasonlítanunk. Tudjuk, hogy a régi kastélyok is rendesen magasak, tornyosak is voltak, sokszor valamely magaslat tetején is állottak. De eszünkbe kell jusson még a latin castrum (kasztrum) szó is, amely körülkerített, megerősített táborhely jelentésű s tehát bennünket azonnal még a kosár és kas szavainkra is emlékeztet, amelyeknek — amint láttuk — kerítéssel körülvett és a juhok menedékéül szolgáló hely jelentése is volt, illetve népünknél van még ma is. Továbbá Ballagi magyar szótárában találjuk még azt is, hogy kástyé = kincstár. Márpedig a földműves népnek legfőbb kincse mindenkor a télire eltett gabonája s egyéb élelmiszere volt, amitől hiszen élete függött. Vagyis tehát e kástyé vagy kástú szó kincstár értelme is teljesen okszerű. Avagy a latin castellum, castrum szót, továbbá az arab kaszba és kaszr = kastély, megerősített lak, erős kerítéssel körülvett falu, szavakat is mind a német Kasten, Kiste = szekrény, láda szavakból származtassuk-e ? Nem valószínűbb-e, hogy az említett magyar, latin és arab szavak is ősrégi eredetűek, vagyis hogy Európa és Észak-Afrika fajunkbeli ősműveltségéből, éspedig épen a székely-kazár őstörzseinktől származtak, éspedig oly ősrégi időkből amelyekben ezek még nem válottak volt egészen állattenyésztő népekké, hanem ugyanúgy még főképpen földműveléssel foglalkoztak mint a magyar és szemere törzsek, avagy mint a dunántúli Göcsej vidéke népe ma is. Igen valószínű tehát az is, hogy a kaszba és kaszr szavak az arabok nyelvébe is az észak-afrikai de fajunkbeli eredetű, úgynevezett berber, arabelőtti ősnépektől kerültek, amelyek régen, a sémita arabok általi leigáztatásuk előtt még olyan, ma is még nagyrészt álló, nagyszerű és magas kastélyokat, azaz kazbákat, is építettek, amilyeneket az itt bemutatott képeken látunk.
A tudósok is sokat csodálkoztak azon bámulatos egyezésen ami ezen marokkói és dél-arábiai hatalmas vályogépületek között van. Ezek építési technikája lényegileg ugyanaz mint a mai betonépítkezéseké, csakhogy cement helyett agyagos földet, vas helyett fát, kavics helyett pedig polyvát, szalmatöreket, összetört rőzsét használnak, amit az itteni 1. számú képen látható befejezetlen építményen is igen jól észlelhetünk. Alföldi magyar népünk ugyanígy mai napig is építi még házait, csakhogy ezen, századok óta leigázottságban, szegénységben, idegen uralom alatt élő nép, csak kicsi és szegényes házait nem mint ősidőkben, amikor még hatalmas fejedelmei is építették így nagyszerű kastélyaikat. Itt is megjegyezem már, hogy a sárból való, vertfalú építkezést például Györffy István is részletesen leírja a Néprajzi Értesítő 1908. évfolyama 162-3. oldalain és kiemeli hogy az így, sárból és rőzsékből levert fal mily erős. Minderről azonban majd alább, másutt kellend bővebben írnom. Itt most maradjunk előbbi tárgyunknál: Tudom, hogy az olasz caserma (kázérma) szót amelyből a német Kaserne = kaszárnya szó is származott (amelyet mi valóban a németből vettük át), egy föltételezett „casa d' armi” = fegyverek háza elnevezésből származtatják. Ámde, az elmondottak után, valószínűbbnek tartható, hogy e szó is egy olyan, még vesszőfonadékos kerítéssel bíró, megerősített táborhelyet jelentett, amilyenek a római castrumok is voltak, amilyenek egyrészt a juhok menedékhelyei, másrészt az erősítés és védelem céljából tövises sövényfonadékkal is körülvett falvak is voltak és amelyeket nálunk kosár, kozárvár néven is neveztek. (Látandjuk, hogy vár szavunk eredeti értelme is csak kör, köralakú kerítés és karika volt.) Továbbá csak az kell még eszünkbe jusson, hogy hiszen népünk nyelvén kasornya is = kosár, valamint hogy így nevezték azon régi nagy és nehéz szekereket, amelyek minden vasalás és vasalkatrész nélkül készültek, oldalaik pedig vesszőfonadékból valóak, tehát kosárszerűek, voltak. Miután tehát ezen kasornya szó tulajdonképpeni értelme is: vesszőfonadék, ebből következtethető, hogy a francia caserne (kazern) német Kaserne (kazerne) és az olasz caserma szó is eredetileg vesszőfonadékkal körülvett katonai táborhelyet jelentett, olyanfélét is tehát amilyenek a rómaiak castrum-ai voltak és amilyenek még ma is az arabok megerősített falvai azaz kaszr-jai. Ismeretes, hogy az arab nyelv a szó végéből szokta a magánhangzókat kihagyogatni; például temer = datolya helyett temr, vagy Egyiptom régi Maszar, Miszir neve helyett Maszr, Miszr, amiszerint ezen mai arab kaszr szó is régen kétségtelenül kaszar avagy kaszer volt. Mindebből azután jogosan következtethető, hogy a francia caserne, német Kaserne valamint az olasz caserma (kazern, kazerne, kazerma) = kaszárnya szóba is az említett „fegyverek háza” értelem csak belemagyaráztatott, amely értelem amúgy is csak föltételezett, vagyis jogosan következtethető hogy e szavak ősalakja tehát egy kasornya alakú szó volt. Mindenesetre utána kellene járni, hogy az olasz régiségekben a szó caserna alakban (azaz m hang helyett n hanggal) előfordul-e ? Amit viszont a francia caserne szó amúgy is igen valószínűre tesz. Viski Károly a „Néprajzi Értesítő” 1929. évfolyama 70-73. oldalain ír a magyarországi nagyszámú régi sövényvárakról, amelyek sövényfonadék-fallal körülvett várak, falvak, városok voltak, sokszor bizonyára földből hányt bástyák és sáncok tetejébe levert karók közé fonott fűz avagy más fa vesszőiből való sövénnyel. Többször említi a „huszárváros” és a 73. oldalon a „huszárvár” szót is, e szavakat azzal magyarázva, hogy bennük főkép lovasság táborozhatott. Szerintem azonban e magyarázat, ha talán nem is csak tőle származik, de mégis téves, illetőleg e szó igazi értelme: kosár-vár kosár-város azaz: sövényvár kellett legyen. 
Viski Károly is közli egy német könyv nyomán a régi Magyarországhoz tartozott egykori Macsói Bánság (a ma szerbiai Macsva), régi magyar, azaz besenyő, nevén Szabács (ma Sabac) városa fönti képét, amelyen a várost körülvevő kosárfalat (besenyő szóval: sövényfalat) igen világosan ábrázolva látjuk. Viski is megjegyezi azonban, hogy az akkori rajzolók (a könyvek illusztrátorai) az illető várost többnyire sohasem is látták, vagyis rajzaikat rendesen csak elmondások szerint készítették. Hogy e rajz készítője sem látta soha Szabácsot, bizonyítja az, hogy beléje a jellegzetes német házakat rajzolta, azért mert bizonyára másféle házakat életében sem látott még. Rajza szerint tehát csak annyi bizonyos, hogy Szabács akkoriban sövényfallal volt megerősítve, de hogy e sövényfal valóban ugyanolyan kezdetleges is volt amilyennek ő rajzolta, ez már kétséges. Igen érdekes a rajzon a sövényfalak tövénél kifelé meredő sok hegyes valami. Hogy ezek micsodák a rajzból meg nem állapítható és valószínűleg maga a rajzoló sem tudta, illetve csak annyit tudott, hogy ott valamilyen kifelé meredő hegyes dolgok is voltak, amelyek a sövényfalak megközelíthetését és megmászását gátolták. Szerintem ezek mindenesetre hegyes fa- vagy vaskarók voltak, amelyeknek még nyílhegy módjára szakái, tövisei is lehettek, 
hogy a támadót ne csak végük hegyével veszélyeztessék, hanem hogy a közéjük nyomulóba még akadjanak is és ezt meg is fogják, úgyhogy a védők könnyen nyilazhassák, kövekkel is agyondobálhassák.
Az amerikai „The national geographic magazine” című folyóirat egy régi számában láttam egy ilyen abesszíniai sövényvár-rendszer ábrázolatát. Elképzelhető azonban ugyanez úgy is, hogy a támasztókarók valamint ezek kifelé meredő hegyei vasból valók legyenek. Sövényvárak legnagyobb veszedelme mindenesetre a tüzes kanócot vivő nyilak voltak, de ami ellen állandó őrséggel és víz készentartásával lehetett védekezni.
Őseink mythologiai fölfogása szerint Nap, tűz, erőny, támadás: hímségek, ellenben Föld, víz, vár, sövény, szálak sokasága, védelem: nőiségek.
A római Antonin Oszlopon (a Piazza Colonna téren), a rajta lévő domborművek között látható egy sövényfonadékos vár ábrázolata, ami után készült az alábbi rajzom is, bár róla, egyszerűsítés céljából az ostromoló római katonákat és a köveket dobáló, lándzsákkal szúró védőket elhagytam. Hogy e római ábrázolat mennyire természethű, nem tudhatjuk, de bizonyos annyi, hogy az egész vár erősen kicsinyítve föltüntetve, amint az oszlop más részein is az ábrázolt épületek az emberalakok nagyságához képest mindig erősen kicsinyítve tüntetvék föl, amit úgy a római mint még a közép-kori művészek is, térmegtakarítás céljából mindig így cselekedtek, vagyis e vár is a valóságban bizonyára sokkal nagyszerűbb volt, mint amilyennek az oszlop domborműve mutatja. Annyit azonban ez ábrázolat révén mégis megállapíthatunk hogy a vár legfölső része kosárfonásos volt (kasornya, kaszr, caserne, kaszárnya), hogy középrésze földből való föltöltés volt, de ez rézsút fektetett hasábokkal (vastag deszkák) volt leomlás és eső általi lemosás ellen borítva, amely hasábok vesszőből font gúzsokkal voltak lerögzítve. A hasábok pedig azért voltak rézsút fektetve, mert ha vízszintesek lettek volna, úgy közeik miatt az esővíz nehezen folyt volna le róluk és a közöknél befolyt volna a föltöltés földjébe, ha meg függőlegesek lettek volna, akkor közeikben a víz igen gyorsan folyt volna le s földet is vitt volna le, ha ellenben rézsút feküdtek, akkor a víz, bár akadálytalan lefolyhatott de nem oly sebesen hogy földet is mosott volna magával.
Láttuk hogy a kásté, kástyé szavunknak kincstár értelme is volt. Mivel pedig a kincset biztos de lehetőleg rejtett helyen is szokták tartani, ebből okszerűen következtethető, hogy némi értelemtolódással e szóból keletkezett a francia cache (kas) = rejtekhely és cacher (kassé) = elrejteni szó is.
Továbbá : A vesszőfonadékos ősi kunyhók, lakok, hajlékok, amilyenek például Afrikában, Óceániában ma is ezrével készülnek, de nálunk is még előfordulnak (amilyeneket Herman Ottó is bemutat), a leggyakrabban ilyen alakúak, vagyis, ha kicsinyek is de kupola-alakúak, azaz — ha ennél viszont nagyobbak is — de a vízen úszó hólyagra is hasonlítanak. Ha pedig tudjuk, hogy a finn nyelvben kupla, a régi magyarban pedig kupolag = hólyag (Ballagi), akkor észre kell vennünk, hogy a latin cupola szó is ősnyelvünkből kellett származzon, mivel hiszen kupolag szavunk, valamint a finn kupla szó is, még természeti dolgot jelentő ős-szavak, holott a latin cupola, embercsinálta dolgot jelentvén, már műveltségi szó; márpedig csak műveltségi szó származhat természeti ős-szóból, sohasem megfordítva. Mivel azonban e szavak, valamint kúp szavunk is, kabar szócsoportbeliek, ezekkel bővebben a maga helyén kellend foglalkoznunk. Viszont kazár szócsoportbeli ház szavunkkal kapcsolatban meg kell említenem, hogy mivel tehát kazár őstörzseink is készítettek vesszőfonadékos, tehát kupolaszerű hajlékokat, eszerint ház szavunk kétségtelenül öszszefügg a hézag = üreg szavunkkal, amelynek létezhetett még házag, hózag mélyhangzós alakja is, ami hiszen kőrös szócsoportunkbeli hólyag és kabar szócsoportunkbeli kupak szavainknak csak párhuzamát képezte. Kétségtelennek is tartom hogy a kupolaszerű őshajlékokat kazár törzseink valamikor hézag, házag, néven is nevezték, aminek nyomára ismerhetünk a szláv hizsa = ház szóban is. Ha pedig tudjuk hogy Ballagi a hézag szavunknak még hízag, hízak, változatait is fölsorolja, akkor azt is észre kell vennünk, hogy hiszen hízik, hízás, hízott szavaink is idetartozóak és hogy eszerint eredetileg a gömbölyded hólyagra, buborékra és minden fölfújt, földagadt dologra s tehát kupolaszerű valamire is kellett vonatkozzanak.
Hozzátehető még az elmondottakhoz kas szavunk méhkas értelme, mivel a régi méhkasok (kabar szóval: kaptár) ilyenek voltak, szalmakötélből, de kosár módjára kacskaringóvonalban fölépítve, amelyek tetejét néha még falevelekkel is födték, hogy esővíz behatolása ellen ezáltal is biztosítva legyenek. Egyúttal eszünkbe juthat itt még kazal, szalmakazal szavunk is.
A régi méhkasok tehát kicsinyek, de kacskaringóvonalban fölépültek voltak. Ezzel szemben a Mezopotámiában, romokban ugyan, de még ma is látható tornyok óriásiak voltak, amilyen a Bibliában is emlegetett „Babilon tornya” is volt. Ezeket tudósaink, valószínűleg a szumer avagy az asszír nyelvből vett szóval, ma is a cikurat, cikkurat avagy ciggurat néven nevezik. (Lássad: Woermann: „Geschichte der Kunst.” Leipzig, 1925. I. 114. old. és Woolley: „Vor 5000 Jahren.” 86-87. old.) Ez óriástornyok szintén 
főkép vályogból épültek és bár négyszögletesek voltak (alakjuk e rajzokon a alatt, falaik díszítése b alatt) de többnyire csiga vagy kos-szarv módjára, egyenletesen csavarodóan emelkedtek a magasba. És íme, mi más ezen cikurat avagy cigurat szó mint csiga vagypedig csikart = csavart szavunk, hiszen tudjuk: csikarni igénk (székely-kazár szóval) tulajdonképpen ugyanazt jelenti mint csavarni vagy facsarni (besenyő szóval) avagy tekerni (kún szóval), de tudjuk azt is hogy a csiga valóban csikart, csavart, tekert alakú. Csikart szavunkból (valószínűleg idegen hatás folytán), ugyanúgy mint sok más szavunkból is, ma már egy magánhangzó kimaradott, holott a cikurat szóban ez még megvan. Ámde népünk, különösen Erdélyben, ma sem mondja hogy „fúrt luk” avagy „írt törvény” hanem „fúrott luk” és „írott törvény”, valamint nem „szépen varrt ruha” hanem „szépen varrott ruha”, s innen származik bizonyos erdélyi hímzések „varrottas” neve is. Sőt irodalmi nyelvünkben sem mondjuk ma sem hogy „mélyre ást gödör” hanem „mélyre ásott gödör”, sem pedig nem mondjuk hogy „az ajtó kinyílt” hanem „kinyílott”, — ha csak nyelv- és szépérzékünket idegen hatások teljesen el nem ferdítették már. Annyi bizonyos, hogy a magánhangzók elhagyogatása a nyelv kellemes hangázása és szépsége kárára van.
Ezekszerint bizonyos tehát, hogy csikart szavunk is régen még csikarott-nak hangzott.
A Tigrisz folyó melletti Szamara nevű mai városban (ma arab lakosságú Mezopotámia) áll ma is egy olyan csigaalakúan csavart torony amelyet (Woermann nyomán) alábbi rajzunk ábrázol és amelyet Woermann is („Geschichte der Kunst.” I. köt. 382. old.) a cikkuratok késői, a mohamedán korbeli, leszármazottjának tart. Ma ez is már csak rom. A mecset, amelynek ez minaretje volt, már teljesen elpusztult, holott a torony, csodálatosképpen ma is áll még. Ez pedig nem négyszögletes, mint a szumer-asszír cikuratok, ciguratok, hanem kerek, és szerintem ez volt is a régibb alak, amely a csigára vagy a kos szarvára hasonlatosabb is. Részemről nem is azt tartom, hogy az egykori négyszögletes cikuratok leszármazottja, hanem hogy azoknak tulajdonképpen: őse. Vagyis azt tartom, hogy habár e minaretként szolgált torony ezredévekkel későbben épült is mint a cikuratok, de közvetlen és még élő néphagyomány szerint, vagyis hogy már a szumer őskorban is épített a nép ilyen, de a cikuratoknál sokkal kisebb, szerényebb és tehát még kerek alaprajzú tornyokat, ha ezek maradványai napjainkat nem is érték meg. Csakhogy a mezopotámiai nép körében ilyenek építése ezredéveken át hagyományban maradhatott. Céljuk különböző lehetett, például messzelátó őrtorony, áldozó hely, amelynek tetején oltár, tűz, szentély azaz templom is lehetett és ahol nőelvi népeknél, amint láttuk, a házasságkötés és nász szent helye volt, ami Mezopotámia síkságán, ahol hegyek nem voltak, megmaradhatott egészen a nyelvi elsémiesedés, elarabosodás koráig is. Az ilyen torony a síkságokon gyakori árvizek előli menedékül is szolgálhatott, amivel a hagyomány a Babilon tornyát is kapcsolatba hozza. Ezenkívül ilyen tornyok tetején víz ellen az élelmiszer készletek is biztonságban voltak, vagyis e tornyok tehát kástuk is voltak. Ha csak vert földből avagy vályogtéglából épültek is de sűrű vesszőfonadékkal, sűrűn egymásmellé vert karózással, lekötözött palánkolással (deszkákkal, hasábokkal) víz ellen védhetők voltak, aminthogy gátakat árvíz kimosása ellen így ma is védelmeznek. Másrészt ilyen torony ellenség támadása ellen is meglehetősen védhető volt, mivel keskeny följárójukon mindig egy-két ember harcolhatott egy-két ember ellen, viszont a följebbi menetről a védők a támadókat folyvást nyilazhatták, dobálhatták, úgyhogy ezen tornyok védhető kastélyok, castellumok is voltak.
Láttuk hogy följegyezés van arról, hogy Mezopotámiában ősidőkben a szumereken kívül kusiták is laktak.
Vissza kell azonban térnünk mégegyszer a marokkói és dél-arábiai épületeikhez. Előbbiek is a ma hamitának nevezett, azaz tehát fajunkbeli eredetű, nem sémita, nem szerecsen sem nem arab, hanem az arabok által utóbb leigázott berberektől származnak. Ilyen a fönti képek közül az 1 számmal jelölt gyönyörű kastély is. Utóbbiak, a 2, 3 és 4 számmal jelöltek, ellenben a dél-arábiai, szintén nem arab hanem ott még ma is élő és saját nyelvét használó adíták építményei, akikről föntebb már volt szó s akik szintén fajunkbeli eredetűek, illetve az egykori szumerek és kusiták még élő, de az arabok által leigázott, rokonai. A Marokkóban élő és az arabok általi leigázottságukban elhanyatlott berberektől származó, az 1 számmal jelölt kastély képét, ha alaposabban szemléljük, úgy ez is világosan beszél : Látjuk rajta a tornyokon, valamint a homlokzaton is, a nagy és magas ablakokat, amelyek azonban ma befalazottak. Ezek valamikor a tornyokban és homlokzatban volt nyílt, tornácszerű, bizonyára virágokkal is díszes, szellős, napfényes helyiségek szabad avagy legföljebb elfüggönyözhető, avagy színes üvegekből készült és eltolható ablakszárnyakkal zárható, nagy ablaknyílások voltak. Hogy ez az épület külső szépségét valamint a benne lévő lakások szépségét is és kellemes voltát mennyire növelhette, ezt a képet nézve elképzelhetjük. Utóbb azonban e nagy nyílások befalaztattak, hogy a kastélyba költözött de már szegénységbe süllyedett népség e helyeket is a maga nyomorúságos lakásává alakíthassa. Látjuk a képen, hogy a befalazásban apró, négyszögletes avagy hosszúkás nyílásokat hagytak, azért hogy ezeken át a helyiségek mégis világosságot és levegőt kaphassanak. Ugyanilyen, világosságot és levegőt adó lukakat fúrtak például a tornyok fölső részébe is, ahol valamikor padlásszerű, raktárakul szolgáló, helyiségek lehettek. Miután azonban a nyomorba jutott nép ide is lakni költözött be, a falakba itt is, minden rend és szabály nélkül szintén lukakat fúrt, mégpedig, amint ezt a képen jól látni, még a tornyok sarkaiba is, azzal semmit sem törődve, hogy ez az épületet elcsúfítja-e vagy nem. Ugyanilyen lukak, minden rend és szabály nélkül, az épületen másutt is mindenfelé láthatók, sőt a tornyokon még a szóban volt, csúcsban fönt végeződő ívek csúcsába is, ezáltal ezeket is elcsúfítva. Ez csak a képen jobbfelől lévő torony egyik ívén nincsen így, valamint nincsen a homlokzat ívsorán sem. Azt is látjuk, hogy a képen középen lévő torony két nagy íve közé is egy négyszögletes ablaklyukat vágtak, de ami hogy csak későbbi rútság, mutatja az is, hogy ilyen luk a másik (a balfelőli) tornyon nincsen. Bizonyos pedig, hogy a kiváló szépérzékkel bíró építész, aki valamikor e kastélyt alkotta, ily ízléstelen ferdeséget nem csinált. Mi több, bizonyos az is, hogy az eső és szennyvizek levezetésére egy ilyen palotának valamikor bizonyára rendes, nem látható, csatornázata is volt, e célra szolgáló födött pöcegödrökbe. Miután azonban a kastélyba a szegény nép sokasága költözött, minden helyiséget lakássá változtatva, e levezetések már elégtelenné lettek, valamint gondatlanság folytán el is dugulhattak. E bajon tehát a nép úgy segített, hogy a fúrott ablakokon csöveket avagy félcsöveket dugtak ki s a szennyvizet ezeken csurgatták ki és le, egyszerűen az épület köré. Ilyen kidugott csövet e kép közepén lévő tornyon kettőt is látunk, egyet egészen fönt, egyet pedig lejjebb a két befalazott nagy ablakív közé vágott ablaklukon át kidugva. E kidugott csöveknek a napfény által vetett árnyéka a falon ferde vonalként látszik. Bizonyos az is, hogy sem a kastély valamikori építője sem ennek régi fejedelmi lakói ily rútságot el nem követtek. Hogy az építőnek mily fejlett ízlése kellett légyen, ezt nem csak az egész épület szépsége teszi kétségtelenné, hanem az annak falain látható díszítés is, amely tökéletesen anyagszerű s akár a mai betonépítkezés anyagának és technikájának is megfelelő volna, mert ez a fal anyaga leverésekor használt deszkavázba volt pozitiven megkészítve úgy hogy a kész falon igen szépen árnyékolódóan, negatíven maradott meg.
Ide teszem még e másik, bár az előbbinél valamivel kevésbé szép ilyen marokkói (Atlasz hegység) berber fejedelmi kastély képét (a „Berliner Illustrierte Zeitung”-ból), azért mert ezen a kidugott szennyvízcsövek sokkal jobban láthatók.
Írtam, hogy a tudósok — és természetesen a nem tudósok is — sokat csodálkoztak azon hogy ezen marokkói magas épületek mennyire hasonlítanak a dél-arábiai ugyanilyen épületekhez. Mi azonban, tudva, hogy hajdan, az arab hódítások előtt, úgy egész Észak- és Északnyugat-Afrika, Etiópia, Szudán és a Szomál Félsziget lakói és urai a ma hamita-nak nevezett nép volt, amelyhez az általunk, nyelve miatt már sokszor említett oromo vagy galla is tartozik, és amely a szumernek és a dél-arábiai adítával rokon, akkor e hasonlóságon egyáltalán nem csodálkozunk, hanem ezt igen természetesnek is kell találnunk, mert hiszen magától értetődő, hogy azonos eredetű nép azonos természeti és éghajlati viszonyok között, azonos anyagból, azonos módon építkezett is, ha földrajzilag egymástól bármily távol telepedett is meg.
Hogy a dél-arábiai adíta vagy kusita eredetű ősnép építőinek is milyen fejlett szépérzéke kellett legyen, ezt eléggé bizonyítják például a fönti képek közül a 3 és 4 számmal jelezettek. De hogy ma már ezen épületekben is szegénység és műveletlenség honol és hogy már itt is minden helyiség szegények lakásául szolgál, ezt világosan bizonyítja például a 4. számú képen az is, hogy az egykori nagy ablaknyílások már itt is befalazvák és a befalazásba kicsi ablaklyukak hagyvák, valamint még az is, hogy itt ez ablaklyukak hagyvák, valamint még az is, hogy itt ez ablaklyukakon kidugott csövek szolgálnak a szennyvizek eltávolítására. Hogy ilyesmi az épület körül mily rondaságot és bűzt okozhat, fejtegetnünk fölösleges. A kép szerint csak a 3. számmal jelezett épületbe nem költözött, nem telepedett még be a nyomorúság, azért mert ez épület körül még pálmás kertet látunk, az ablakokban pedig még nincsenek ott aki dugott szennyvízlevezetők, amelyek az épületet is elcsúfítják, ennek környékét pedig piszkítják.
Tudjuk hogy a dél-arábiai ősi adíta és szabeus műveltséget a félsziget belseje pusztáin élő nomád, rabló nép: a beduinok — az asszírok, arabok, azaz tehát a ma sémitának nevezett faj őseleme — tette tönkre. E nomádok, terméketlen és nagyobb számú népességet táplálni nem képes hazájukból, ezredéveken át, folyvást, vagy csak egyénenként vagy sokszor a tengerparti művelt városokra támadó, harcias rajokban, folyton áradtak, arra amerre könnyebb és jobb megélhetési lehetőségeket találtak. Ez a mai Arab-Félszigeten ugyanúgy ment végbe mint régebben Mezopotámiában, ott is mindenütt műveltebb népet igázva le, irtva ki de átvéve, örökölve, ha csak fölületesen is, ennek műveltségét, amelyet aztán az magáénak mondott sőt hitt is. Mezopotámiában a sémita asszírok már sok ezred évvel ezelőtt vitték véghez ezt, míg a dél-arábiai Hadramaut tartományban és Áden városa környékén e folyamat még ma is tart, csakhogy itt a rablásokat, pusztításokat, a művelt őslakosság lemészárlását a közbejött angol uralom gátolja, amiértis itt a folyamat lassúbb, és amiért itt oly szép és jókarban lévő épületek is még létezhetnek amilyet a 3 számmal jelezett képen látunk. Annyi azonban bizonyos, hogy ha itt az angol uralom és műveltség közbe nem jött volna, úgy a beduinok az őslakosság utolsó maradványait is már régen kiirtották volna.
Az is természetes dolog, hogy amely épületben lezüllött, műveletlen nép lakik, akörül már nincsen kert, hanem pusztaság (4 számú kép), mert ily nép virágok gondozásával nem törődik, fák pedig, ha voltak is, már nincsenek, mert azokat tüzelőnek használta el.
Vámbéry, összegyűjtött történelmi adatai alapján az Ó- és Középkorban a mai Dél-Oroszország területén nagy szerepet játszott kazárokról azt mondja, hogy kiváló harcosok, lovasok és nyilazók voltak de hogy a műveltség magas fokán is állottak. Diplomáciai összeköttetésben voltak a perzsákkal, arabokkal és görögökkel, sőt egy kazár fejedelem még az akkoriban Spanyolország fölött uralkodott mórokkal is. Városaik voltak, bátor és ügyes tengerészek, és kereskedők is, voltak valamint foglalkoztak iparral is. Gyárfás szerint e kazár birodalom hanyatlását belviszály és harcos szellem helyébe lépett fényűzés okozta, szerintem azonban főkép a belviszály, amely a királyuk által erőszakkal bevezetett zsidó vallás következménye lett, annyiban, hogy ez ellen lázadások keletkeztek, ugyanúgy mint nálunk amidőn Szent István német fegyveres erőszakkal a kereszténységet vezette be, ami Koppány és népe leveretése után máris német uralmat hozott az országra. A kazároknál az idegen vallás behozatala egyik súlyos következménye lett az is, hogy a birodalmukhoz tartozott kabarok, a zsidó vallásra térni nem akarván, Árpád törzseihez csatlakoztak, vagyis tehát a birodalomból eltávoztak. Hogy nálunk Koppány leveretése és fölnégyeltetése után következett, a behozott és uralomra jutott német hadak bosszúja elől mennyi magyarság menekült ki a balkáni és moldovai kunokhoz és besenyőkhöz, erről följegyzések nincsenek, de elképzelhetjük, amely kivándorlások következménye lett azután a sok különféle idegen, de természetesen keresztény, betelepítése is. Sőt erre vezethető vissza Szent István, saját fiának adott azon képtelenül téves tanítása, hogy: "egynyelvű ország gyönge és törékeny." Neki ugyanis idegenekre azért volt szüksége, hogy ezek segítségével az erőszak és elnyomás ellen lázongó magyarságot leverhesse. Viszont kitűnik e kijelentéséből, hogy azon időben Magyarország tehát igenis egynyelvű volt, vagyis teljesen magyar, ami lehetetlenség lett volna ha nem a magyar lett volna őslakossága. Egy csak férfiakból álló hódító hadsereg ezt nem csak századok alatt sem érhette volna el, hanem egy ezredév alatt sem, mivel hiszen nyelve már a második nemzedékben elenyészett.
A régiek a kis-ázsiai Caisarea városnevet görögül Kaisarea (Kaiszarea) néven, arabul pedig Al-Kazar néven is említik, amiből következik, hogy a spanyolországi Alkazár palota neve értelme sem más mint a kastély, mivel e kastélyt az arabok építették és mivel az arabban al: névelő. Ami pedig a császár szót illeti, tudjuk hogy a Caesar név eredetileg egy római régi nemzetség neve volt de amely név eredete vagy értelme a tudósok előtt ismeretlen. Ami azonban nem zárja ki azt, hogy e család- vagy nemzetségnév szikul vagy kazár származású is lehetett. Valamint nem zárja ki azt sem, hogy a kazároknál a kazár szónak már régen is volt, valamely kiejtésében, egyúttal ember és fejedelem értelme is, ugyanúgy mint ahogyan a magyar törzseknél a magyar szónak is volt ember és fejedelem értelme is, valamint volt a kunoknál is a kún szónak ezen kétféle értelme, amely utóbbiból származott azután a kán, kunig és König = király szó is. Ezek szerint lehetséges az is, hogy a rómaiak, majd a rómaiak műveltségét örökölő nyugati népek, a hasonló hangzás miatt a római császárok caesar címét azonosították az ősi kazár = fejedelem címmel.