KAZÁR
Miként a székelyeknek, úgy a kazároknak is legfőbb szent állata a juh illetve a kos volt, csakhogy a kazároké nem az egyenes szarvú racka vagy cigája nevű juhféle, hanem a kacskaringó vonalú szarvakkal bíró, éspedig bizonyára egy olyan óriástermetű faj, amilyenek ma már csak Ázsiában élnek, vagyis a kacskar és az argali. Természetes tehát, hogy legfőbb háziállatuk is egy ilyen juhféle kellett legyen, amiértis azt kell következtetnünk, hogy az őskazárok, valamikor mindnyájuk ősmagyar törzséből kiválva, főkép állattenyésztő nemzetté lettek, akik igen régi ősidőkben a még vad juhfélék nyájait, ezek természetes vándorlásaiban követték, nyáron föl a hegyek közé, télen pedig a folyók völgyeibe vagy síkságokra, hogy így ez állatok tejét, húsát, bőrét, gyapját mindenkor használhassák. Majd pedig ugyanez állatokat valóságos háziállataikká is tették de ők továbbra is nomád vagy félnomád életet kellett éljenek, azért hogy nyájaiknak mindig elegendő legelője lehessen. Így pedig, miként minden állattenyésztő és nomád népnek, harciasakká is kellett válaniok, hogy nyájaikat eleintén csak ragadozó állatok ellen, majd más nomád és szintén harcias emberek ellen is védelmezhessék. Természetes dolog hogy tisztán állattenyésztésből élő nép nagy nyájakat kénytelen tartani, amiértis elegendő legelő miatt vándorlásra kényszerül. Viszont mentül inkább földműveléssel is foglalkozik valamely nép, annál kevesebb állatot kénytelen tartani, mivel hiszen megélhetését a földművelés termékei is biztosítják; így pedig, kevesebb állatot tartva, kevesebbet kénytelen vándorolni, avagy vándorlásra egyáltalán nem is szorul.
Az ázsiai, óriástermetű kacskar vagy kusgar (Ovis polii) feje rajzát, Brehm nyomán, ide teszem, míg az alábbi két rajz a közönséges, de kacskaringós szarvú fejeiét ábrázolja, de mindhárom a kosét, mivel a juh szarvai sokkal kisebbek.
Azok alapján amit ősműveltségükből eddig megismertünk, úgy képzelhetjük, hogy a Tejút megszemélyesítése, vagyis az ősanyag Istennőjét vagy Mindenség-Anyaistennőt a költőileg megszemélyesítő állat, a kazároknál tehát fehér avagy ezüstszürke óriás-juh volt, az őserő Istenéé fekete vagy sötétkék kos, míg kettejük fiáé aranyszínű fiatal kos. De természetesen jelképezhették ugyanezen istenségeiket nő- illetve férfialakkal is, de amelynek juh-, illetve kosfeje volt; amilyen istenségábrázolatok például az egyiptomiaknak is általánosak voltak. Viszont mi már „Magyar” fejezetünkben láttuk, hogy állatálarcos emberek, valószínűleg szertartásokban, táncoknál, már a Kőkorszakban is szerepeltek. Viszont úgy nálunk, mint például a mongoloknál — de más népeknél is — szarvas vagy más állat-álarcos emberek ősi szertartások máig élő maradványaiban máig is szerepelnek. (Lássad például: Sebestyén Gyula: „A regösök.” Budapest, 1902.) Az viszont bizonyos, hogy az ilyen állatálarcos emberek képezték az állatfejes istenségábrázolatokhoz az eszmét megadó indokot.
A kazárok kultuszbeli szócsoportja tehát ugyanazon mássalhangzókból állott mint a székelyeké de azon különbséggel, hogy náluk nem volt meg a kemény k ejtése iránti azon hajlandóság ami megvolt a székelyeknél. Vagyis a kazárok szócsoportját is a h, k, g, gy és a sziszegő sz, s, zs, z, c, cs hangok képezték, amiszerint tehát szócsoportjuk alapszavául a kos szót vehetjük, amely szó a magyar nyelvben ma is a kazárok legfőbb szent állata, a kos, neve, de amely szóhoz természetesen, a fönti mássalhangzókból képezetten, még igen sok más rokonhangzású szó is csatlakozott.
A kos alapszónak megfelelőleg vallásos alapjelképük is a kacskaringó vonal volt (az alábbi rajzon 2, 3, 4 számokkal jelölve). A kacskaringó vonalnak megfelel a kazárok által főkép tenyésztett juhféle, illetve ennek kosa szarvai alakja, ami egyúttal ez állat legföltűnőbb jellegzetessége is, amely szarvak — amint ezt a megelőző rajzokon láttuk — valóban kacskaringó- vagyis csigavonalúak. Tökéletesen ilyenvonalú mindenesetre az említett kacsgar vagy kusgar nevű, tehénnagyságú, kos szarva. (Lássad Brehmnél is.)
Meglepő tények ezekszerint a következők : Belső-Ázsiában, ahol ezen óriástermetű juhféle él, van ma is Kasgar nevű város, tartomány és ebben ugyane nevű folyó. Ugyanitt él a kirgiz nevű nép, amelyről Brehm írja hogy a már csak vadon élő kacsgart vadássza. E nép nevében a k-r és a g-z szótagok csak megfordított rendben következnek, vagyis ellenkezőleg mint kas-gar szóban, de ugyanazon elemek (szótagátvetés). Ugyanezen kirgizek díszítményei egyik legfőbb alapalakja máig is a kacskaringó vonal, sőt Almásy György tudós, belső-ázsiai utazónk szerint eredetileg más díszítő elemük alig is volt. (Lássad: Almásy Gy.: „A kara-kirgizek ornamentikája.” Néprajzi Értesítő, 1904. évf. 165-185. old. valamint 213-233. old.) A 167. oldalon írja : „A kirgiz ornamentika vonalvezetésének kiindulása, a kifelé csavarodó csigavonal, kirgiz fölfogás szerint: kos-szarv, amelyről a tarka ékítményt »kacskaring müzi« (kos-szarv) névvel illetik.” Írja még : „E végtelen egyszerű alapelemből szabályos stílus keletkezett.” Alább azonban látandjuk hogy a kirgizeknek más díszítőindítékaik is vannak, ha a kacskaringó valóban a legfontosabb is. Almásy ezen adataiban szempontunkból azonban rendkívül fontos az, hogy tehát a kirgizek máig is teljes tudatában vannak annak, hogy kacskaringódíszük a kos szarvát ábrázolja, valamint hogy ezt máig is tiszta magyar szóból álló összetett szó, amely a török nyelvből, amelyen a kirgizek ma beszélnek, nem magyarázható. 
A magyarban viszont megvan egyrészt úgy a kacs mint a karing, karingás, karingani szó is, amely utóbbi kerengést, azaz körben avagy spirálvonalban való haladást jelent. Másrészt e szóban az -ing végzés ugyanaz mint például a kereng, kering, őrjöng, dühöng, dülöng, hajlong szavainkban az -eng, -ing, -ong, -öng. Továbbá a kacs nyelvünkben olyan kampószerűen meggörbült valamit (például a növények kapaszkodó kacsait) avagy vonalat jelent, amely tovább folytatva: kereng, azaz mély hangzókkal ejtve: karing. Értjük eszerint, hogy a fazekasok korong-jának is azért ez a neve mert az is gyorsan karing, azaz: korong. Ugyszintén világos, hogy kacs szavunkkal függ össze a legközvetlenebbül a kacsi, kacsó és kéz szavunk is, mivel kezeivel az ember fog és fogódzkodik, kapaszkodik, úgy mint kacsaival a növény. E szavainknak felel meg vogul rokonaink khat = kéz szava is, mert, amint ezt már igen sokszor említettem: a sziszegő hangok, amilyenek a cs és z is, igen könnyen és gyakran változnak t-vé. Ballagi például a paragrafust: § is kacs-nak nevezi. Népünk viszont a görbelábú, a görbenyakú embert kacslábú-nak, kacskanyakú-nak nevezi.
Világos tehát hogy kacskaring avagy kacskaringó szavunk három tisztán magyar nyelvi elemből álló összetett szavunk, amely elemeknek azonban egyike sincsen meg a török nyelvben. Almásy is cikke végén, bár megállapítja, hogy a kirgiz kacskaring szó úgy jelentésében mint szóalakjában tökéletesen azonos a magyar kacskaring szóval, de a megfejtést illetőleg tanácstalanul áll, mivel világos hogy e szó a törökből nem magyarázható meg, őt azonban a valóság fölismerésében az ázsiázó elmélet gátolja. Pedig világos hogy e tősgyökeres és három elemből összetett magyar szó csakis a magyar nyelvből kerülhetett a kirgizekébe. De hogyan kerülhetett e szó Ázsia közepébe ? Kétségtelen hogy csakis úgy hogy vagy a kirgizek közé valamikor magyar népelemek vegyültek, vagyis tehát hogy eszerint nem mi „jöttünk Ázsiából”, hanem valamely törzsünk ősidőben vándorolt ki Ázsiába, vagypedig úgy hogy maguk a kirgizek, illetve ezek ősei, származtak ősidőkben Magyarországból, vagyis hogy a kirgizek ősei beszéltek valamikor magyarul, azaz a mai magyarhoz a töröknél sokkal közelebb álló nyelven és csak utóbb törökösödtek el. Aminthogy a nyelvészek már meg is sejtették hogy a kirgizek valamikor még finn-ugor nyelven beszéltek de utóbb, miként több más ugorfajta nép, mint például a baskírok is, nyelvileg eltörökösödtek. De ha ez így van akkor ez is megint csak amellett szól, hogy nem „mi jöttünk Ázsiából” hanem hogy őstörzseink vándoroltak igen régi időkben ki oda is. Nem lehetetlen tehát még az sem, hogy az óriástermetű kacskar juhfélét is a kirgizek ősei vitték volt magukkal Ázsiába, amely ott ma már csak elvadulva él a hegyek között de megfonható gyapja nem lévén, nem tenyésztik, Magyarországon pedig ugyanezen okból már rég kiveszett, illetve gyapjat is adó juhfélék által helyettesíttetett. Mindez azonban egyáltalán nem kell azt jelentse, hogy a kazárok az egyenes de gúzsolt szarvú racka juhfélét is egyáltalán ne tenyésztették volna. Gúzs szavunk, amely csavart kötelet jelent, tisztán kazár szócsoportbeli szó. (Lássad a korábbi rajzon 4. számmal jelölve.)
A fönt római I. számú rajzon tehát az 1 és 2-vel jelezett kacskaringók Almásy szerint a kirgiz díszítőművészet alapelemei. Ugyanott a 3-al jelezett viszont tökéletesen azonos a „Székely” fejezetben általam bemutatott oly kedves székely díszítménnyel, amelyet fenyőágak és kosszarvak ábrázolatai képeznek és amely így tehát egyúttal a székelyek és kazárok közeli rokon volta mellett is tanúskodik, mert hiszen láttuk hogy a székelyek díszítményeiben a fenyőnek, fenyőágnak mily nagy szerepe van. Almásy közli e számozatlan rajzocska szép kirgiz fenyőág mintáját is. Viszont az itt föntebb római I. számú rajzon 6-al jelezett kirgiz mintácska meg tökéletesen azonos a korábban látható fenyőágas magyar díszítményünkkel. Az I. számmal jelezett rajzon 5 azon kacskaringókba stilizált hullám-mintát mutatja, amelyet a görögök művészetéből is jól ismerünk, de amely a görögöknél valószínűleg jón, azaz jász, eredetű, de ami tehát tökéletesen így megvan a kirgizeknél is. Hogy ugyanez nálunk is megvan, mutatja az alábbi számozatlan rajz (Huszka nyomán, „Magyar ornamentika” Budapest, 1898. XIV. kép, 22, 23. szám), csakhogy nálunk a sok besenyő jellegű díszítmény között ma már ez is erősen elbesenyősítve.
A római I-essel jelzett rajzon a 7 számmal föltüntetett keresztalak amelynek végei két-két kacskaringóban csavarodnak kifelé, úgy szögletesre stilizáltan mint kerekded kacskaringókkal, igen általános úgy Ázsiában mint Európában is. Lássad például a római II-vel jelezett rajzon is 1 szám alatt. Viszont a római I-el jelezett rajz 8-as száma egyike azon legjellegzetesebb kirgiz díszítményeknek, amelyek valóban csupa kacskaringóvonalból képezettek.
Bizonyosnak tarthatjuk hogy miként a jászok, úgy ősidőkben a kazárok is négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak, ami mellett nem csak a keresztalak tanúskodhat, hanem még sokkal inkább az hogy, bár a kirgizeknél nagyon gyakori az olyan napábrázolat amilyent a római II rajz 2-vel jelezett, valamint a római III számú rajz alakja is mutat, de ezt sohasem képezi a hatágú rozetta, hanem mindig a nyolcágú (ami így nyolc- avagy négyágúan a mi népművészetünkben is megvan, de nem oly gyakori itt mint a hatágú), holott körzővel a hatágú ilyen rozetta sokkal könnyebben alkotható, sőt önmagától adódó is. Ha tehát a kirgizek ennek ellenére mégis ragaszkodnak a nyolcágú rozettához, ez csakis azért lehet mert ez náluk ősi hagyományon alapszik. Egyezik evvel még az is, hogy a négylevelű iszalagvirág-alakú dísz is a kirgizeknél igen gyakori, amint ezt a római II. számú rajzon 3, 4, 5 és 7 alatt látjuk, amit Prinz Gyula tudósunk és ázsiai utazónk nyomán mutatok be, amely virágalak, hogy a jászoknál is szerepelt, már láttuk; mindez pedig a juhtenyésztő jászok és kazárok rokonsága mellett is szól. Megjegyezhető hogy — amint ezt nevezett keleti utazóink is említik — a kirgizek még kazak néven is neveztetnek, amely név azonos az orosz kozákok, azaz orosz kiejtés szerint kazakok nevével, ami azt teszi valószínűvé, hogy ezek ősei is kazárok voltak de hogy, mivel nem mohamedán hanem keresztény vallásra tértek: elszlávosodtak.
A kirgizek említett sok négyszirmú virágábrázolatai szintén az egykori négy-nyolcas számrendszerre utalnak.
Igen meglepő a római II. rajz 6-al jelezett dísze is, azért mert hajszálnyira azonos a mi népművészetünkben is általános ugyanilyen örvényszerű dísszel, amelyet különösen székelykapuinkon láthatunk igen sokat, de amelynek jelképes értelméről alább szólandok.
Hogy a horgaskereszt, amit szintén jász-kazár eredetűnek tarthatunk, nem csak a régi görögöknél volt meg hanem Kínában is, napjainkig is, általános dísz, már láttuk; de sejthetjük hogy ennek eredete is, a kirgizeknél, valamint Belső-Ázsiában másutt is meglévő, az itt a római IV. számmal jelölt rajzunkon, még kerekded kacsok által képezett és Ázsiában ma is általános változata. Habár ugyanolyan általános ott a szögletesre stilizált horgaskereszt is. E jelképet mindenesetre magyarul igen helyesen kacsoskeresztnek is nevezhetjük, mivel kazár szóval kacs ugyanolyan alakot jelent mint kőrös szóval horog, kabar szóval kapocs, avagy kún szóval kamó (a latinban hamus = horog), tulajdonképpeni magyar szóval gamó.
Látjuk a szögletessé stilizált kacskaringókat gyönyörűen alkalmazva a kirgizeknél (alábbi, római V.-el számozott rajzon egy példa, amely nem más mint a római I. számú rajz 4-el jelezett alakja fejleménye) is, amilyet cikkében Almásy többet is, szebbnél szebbet közöl.
Föltűnő egyik sajátsága a kirgiz díszítményeknek még a következő is, amit Almásy is különösen kiemel :
Igen általános készítmény a kirgizeknél a gyapjúból való nemez, amelyből jurtjaikat (sátorszerű nomád lak) is alkotják. Nemezből, kivágás, fölvarrás és összevarrás (applikáció) útján igen szép díszítmények készülnek. Hogy azonban anyaghulladék, illetve tehát anyagpazarlás ne legyen, ezért a díszítményeket lehetőleg úgy készítik, hogy azok viszonosak (reciprokok) legyenek, vagyis hogy a minta mindig sötét alapon világosan de egyúttal megfordítva: világos alapon sötéten is tökéletesen ugyanaz is legyen. Ilyen ugyanaz avagy viszonos minta már a római I. rajz hullámmintája is, továbbá fönti kicsi fenyőágdísz is, valamint az V-el jelezett igen szép, szögletesre stilizált kacskaringókból álló minta is. Ezen viszonos díszek előállításában a kirgizek, amint ezt az Almásy által még bemutatott példákból láthatjuk, kiváló mesterek, de amire példákat a magyarságnál is láthatunk. Így például az itt VI, 1 alatti mintácska egy Almásy által bemutatott kirgiz, tökéletesen viszonos dísz, a VI, 2 alatti pedig Undi Mariska által közölt magyar applikációs (népi elnevezésén: metéléses) díszítmény 
(Néprajzi Értesítő, 1927, 101. oldal), amelyen a kirgizekével való azonosság mellett még az is látszik, hogy valamikor szintén viszonos volt de már elfajult, vagyis a viszonosság már nem tökéletes. De az elfajulás tökéletesen ugyanilyen jelenségét mutatja ki Almásy Belső-Ázsiából is, habár a minták pontos megfigyelése segítségével ezek egykori viszonos volta még megállapítható és rekonstruálható. Szerintem ezen elfajulás legfőbb oka úgy ott mint nálunk is az új vallásokra való áttérés volt, ott a mohamedán avagy buddhista, nálunk pedig a keresztény vallás elfogadása, ami következtében e minták értelme és jelképi mivolta mindinkább feledésbe ment.
A római VII. számmal jelezett két minta a szóban lévő elv szerinti saját tervezésem, illetőleg rekonstrukcióm.
Valószínű hogy kacskaringóba csavarodó házuk miatt a kazároknak kultuszbeli állataik voltak a csigák is, aminthogy csiga szavunk valóban a legtisztább kazár szócsoportbeli szó.
Annál inkább szerepe lehetett náluk az őskor tintahalainak a földből némelyütt nagyszámmal előkerülő házainak, az ammoniteszeknek, amelyek kos-szarvakhoz némely fajtánál a csigáknál is sokkal inkább hasonlítanak, amiértis a mai tudományban is az ammonitesz nevet kapták.
A juhfélék azonban nem csak kacskaringóvonalú szarvaik miatt illenek a kazárok szimbolikájába, hanem még másért is. Ez állatok ébrénye (embriója) eleintén, amikor ez még hártyaszerű burkában van, e burkával együtt, alakjában valóságos kos-szarvra hasonlít.
Továbbá több juhféle szőre is erősen göndör, vagyis ha hosszú akkor valóságos gúzsvonalakba csavarodó, ha pedig rövidebb akkor mintegy csigákba göndörödő. (Göndör szavunk a kacskaringó kun-magyar elnevezése volt, ugyanúgy mint a kondor és az ezekből származott és gyapjúszerű anyagot jelentett kender szavunk is.)
A haj, a gyapjú vagy szőr kazár neve kóc vagy kusza alakú szó kellett legyen, amelyek eredetileg szálat és göndörséget jelentettek, amit kétségtelenné tesz a szláv nyelvekben máig fönnmaradott kosza = haj, hajzat szó. Viszont ugyancsak a szerb-horvát kustravo göndörséget és kócosságot jelent. Fölemlíthető itt is a megfordított alakú cikornya (c-k) szavunk amelynek eredeti értelme valószínűleg szintén göndörség és kacskaringó volt, továbbá megemlítendő csikarni igénk is, amelynek csavarni értelme lévén, eszerint a gúzzsal, gúzsolással szintén összefügg. (Kétségtelen hogy viszont a csavar, megfordítva facsar szavunk valamikor a kacskaringóvonal besenyő szócsoportbeli neve volt.) Bizonyosnak tartom, hogy tehát csikar szavunk csak késői értelemeltolódás útján kapta mai irodalmi: kierőszakolás értelmét.
Természetes, hogy ugyanúgy mint a székelyeknél, úgy a kazároknál is a kacskaringó a Nap őskori kacskaringóvonalú, látszólagos égi pályáját is jelképezte s így tehát utóbb a kazároknak magának a Napnak is egyik jelképévé válott.
A fentebb 2 és 3 számmal jelezett örvényszerű rajz, amely alakkal már „Jász” és „Székely” fejezetünkben is foglalkoznunk kellett, és amely alak lényegében szintén kacskaringó: az égitestek keletkezését, kezdetét (e kezd igénk is kazár szóalak) jelképezte. Mi pedig tudjuk ma, hogy úgy a mi Napunk, valamint a végtelenség minden más Napja is, egy-egy örvényszerűen azaz tehát „spirálisan” forgó, azaz kevergő, kavarodó, kavargó ködfolt volt, melynek közepében (közép főnevünk is kazár szóalak) mag, azaz geszt (szintén kazár szóalak) képződvén és ez megtüzesedvén, válott csak olyanná amilyen mai Napunk és amilyenek a világűr Napjai, azaz Csillagai megszámlálhatatlan milliói is.
De ugyanilyen örvényszerű alakulatok a világvégtelenség ősködei (a nebulák) is, vagyis a kialakulófélben levő egész világrendszerek is, amelyek egyike a mi „Tejút”-unk és amelynek sok millió Csillagai, azaz Napjai, egyike a mi Napunk is. És íme e ködfoltok is kacskaringósan örvénylenek. Némelyek ugyan még egészen szabálytalan alakúak, míg mások, mint például egy a Hattyú csillagképben, már bámulatos szabályossággal adják azon örvénylő alakzatot amelyet a korábbi rajzon 2 és 3 szám alatt a kazárok vallásos alapjelképei között mutattam be (de amelyek ugyanilyen jelképei a jászoknak és székelyeknek is). Ez ábrázolatok, azaz jelképek, tehát csak egészen szabályosra stilizált képei a világok alakulásának vagyis a Kezdetnek.
Ezen kezdődő világködök eleintén tehát csak kuszálódnak (amely utóbbi szavunkhoz teendő kászálódik igénk is, amely: rendetlen, emilyen-amolyan szedelődzködő indulást jelent), ezután rendezettebb kacskaringókba alakulnak, majd közepük, azaz gesztjük is képződik. Mindez azonban még csak igen ritka állományú ködszerű anyag. E köd szavunk kún szócsoportbeli ugyan, de ennek kazár megfelelőjére ismerhetünk gőz szavunkban, amelynek megfelel a ma nemzetközi de ismeretlen eredetű gáz szó. Kusza és kóc, kócos szavunkat viszont össze kell hasonlítanunk a mindnyájunk által ismert görög kaosz szóval, amely szintén a legtökéletesebben a kazár szócsoportba illő. Azt pedig tudjuk, hogy a görög bölcsek szerint világunk kialakulása előtt az anyag a kusza káoszban volt, még teljesen rendetlen, kialakulatlan állapotban.
Habár tehát az ide vonatkozó kazár szavakat itt-ott más nyelvekben fönnmaradva is megtaláljuk, de észre kell vennünk azt is, hogy itt is megint csak a magyarban vannak meg okszerűen, értelemben és hangzásban együtt a kóc, kusza, kászálódik, kószál (ez utóbbi is rendetlen, azaz kusza haladást jelent), gőz, kacskaring, közép, geszt, kezd és megfordítva csikar és cikornya szavak, amely utóbbi megfordított alakú szavainkhoz kell tennünk még szik szavunkat is, amely a tojás sárgáját azaz tehát közepét jelenti, de amely szót népünk szék-nek is ejt, azt pedig tudjuk, hogy szék szavunknak is van közép, központ sőt erdélyi azaz tehát székely nyelvjárásban, még szállás értelme is. Mi több, igen valószínű, miszerint sziget, régiesen szeget, szeged, szavunk is ide sorolandó.
Nem kételkedem tehát abban, hogy az említett II. 6. szám alatt bemutatott örvény-dísz, amely tökéletes azonossággal úgy a kirgizeknél mint nálunk a székely kapukon is megvan, őseinknél valóban nem volt más mint az ősköd, az ős-káosz, azaz a Világkezdet ábrázolata, bár értelme ott a mohamedán, nálunk pedig a keresztény vallás elfogadása után már feledésbe is ment, ami után már egyszerűen csak megszokott díszítményként él tovább ma is. Nem kételkedem pedig abban sem, hogy mivel e dísz többé-kevésbé hasonlóan itt-ott más népeknél is előfordul, ennek magyarázata részben az, hogy e díszt, értelem nélkül, más népek is átvették, eltanulták, másrészt és főképen pedig az, hogy e más népekhez e dísz úgy került, hogy egyes jász, székely és kazár őstörzseink nagyobb része az új vallás fölvétele után, avagy a harciasabb árja népek által leigázva, elárjásodott, ami után szellemi értékeiket, műveltségüket a leigázó nép sajátította ki, de többnyire csak fölületesen, a mélyebb értelem ismerése nélkül. Ami pedig több tudós azon véleményét illeti, hogy azonos indítékok különböző népeknél, egymástól távol és egymástól teljesen függetlenül is létrejöhettek, csak azt felelhetjük, hogy ez így állhat egyszerűbb indítékokat illetőleg, de lehetetlenség az olyan összetett (komplikált) indítékoknál amilyen a szóban lévő, amelyen tehát megvan középen a geszt, e körül az örvénylést ábrázoló sok kacs, míg az egészet körülveszi, ugyanúgy mint a Napot ábrázoló rozettát (lássad fentebb), a fényességet, fénykiáradást jelentő zegzugvonal, amely tehát, bár erősen stilizálva, de a minden irányba való kisugárzást ábrázolja. Ilyen, hajszálnyira egymással azonos ábrázolat, csak úgy, minden értelem nélkül és egymástól oly távol, annyira más körülmények között, Belső-Ázsiában és Magyarországon, csak véletlenségből, nem keletkezhetett. De föltűnő egyezésként, ami a véletlenséget mindinkább kizárja, fölhozható még az is, hogy ezen örvénydísz nálunk is főképen kapukon van meg valamint a kirgizeknél is, a megnevezett tudós utazók adatai szerint, ajtókon, éspedig úgy nálunk mint a kirgizeknél is, mindig a Napot ábrázoló rozettával együtt, habár a kirgizeknél e rozetta mindig nyolcágú, míg nálunk többnyire hatágú és csak ritkábban négy- avagy nyolcágú. (Lássad például „Magyar építőízlés” című művemben.)
Sőt, mivel a Mindenség Kezdete, azaz Oka, emberi ésszel ugyanúgy föl nem fogható mint ahogy föl nem fogható sem maga a Végtelenség, sem a létező Mindenség mozgásba való megindításának Oka, azon ős-Oké, amelyet, megszemélyesítve, Istennek nevezünk (Is-ten = ős-tevő, ős-cselekvő, ős-alkotó), ennélfogva a szóban lévő jelkép tehát egyúttal az ős-istenség jelképe is lehetett, de csak jelképe, nem ábrázolata. Ismeretes, hogy az abszolút materialisták mindent az anyagból és az anyagok egymásra való hatásából magyaráznak, ámde e materialisták sem tagadhatják hogy :
I. Ha az anyag öröktől fogva meg is volt, de emberi ésszel az Örökkévalóság meg nem magyarázható, föl nem fogható, ugyanúgy mint a Végtelenség sem.
II. Semely anyag meg nem mozdulhat ha valami meg nem mozdítja. — Mi volt tehát az ami a mozgást legelőször megindította ?
III. Ha viszont a mozgás, azaz az erőny (energia) is öröktől fogva megvolt, akkor ismét ott vagyunk: hogy az Örökkévalóság emberi ésszel meg nem magyarázható, föl nem fogható.
Valószínűnek tartom azt is, hogy ezen megfejthetetlen első megindulást, a tulajdonképpeni Kezdetet jelképezte tehát azon örvénydísz amelynek központjában még nincsen mag azaz geszt, amelynek központja tehát a kiterjedéstelen, testnélküli mértani pont, olyan örvényalakzat, amely népművészetünkben, különösen pedig a székely kapukon oly gyakori, és amelyet korábban 2 szám alatt rajzoltam meg.
Végül a most elmondottakhoz tehető még, hogy valószínűleg minden őstörzsünknek volt szava illetve neve az ősköd- azaz a Káosz- vagy Kusza-ra, ami nyomára, sejthető maradványaira, úgy a magyarban mint más nyelvekben is akadhatni. Hogy csak néhány példát hozzak föl :
Magyar : A magyarban: gomolyog. A szerb-horvátban: magla =köd. Abesszíniai gim, gimet = köd.
Kún : A magyarban: köd, göndörödik, kondorodik.
Besenyő : A magyarban: csavarog, zavarog; megfordítva: facsar.
Kabar : A magyarban: kavarog, kever, habar, kóvályog.
Mivel már a ködnél vagyunk, fölhozom itt még az alábbiakat is :
A „Der Mensch und die Erde” című német mű (Berlin, 1911.) V. kötete 296. oldalán látjuk egy 1557-ből származó rajz másolatát, amelyen, egyebek mellett egy tűz is föltüntetve, amelyek füstje úgy kacskaringózik, ahogyan azt e rajzon 1 szám alatt pontosan lerajzoltam. A barokk korból is számos többé-kevésbé stilizált olyan felhőábrázolat maradott ránk amilyet itt a 2 szám mutat, viszont a kínaiaknál meg általános az itt 3 alatt bemutatott erősen stilizált felhődísz. Igaz ugyan, hogy a természetben ilyenképpen kacskaringózva gomolygó felhőt avagy füstöt nemigen láthatunk, de hogy a füstnek ilyen stilizálása mégsem egészen képtelenség, bizonyítja a következő dolog: Ha zárt és besötétített szobában, ahol a levegő teljesen mozdulatlan, például egy még égő cigarettát avagy más vékonyan füstölgő tárgyat leteszünk, akkor a belőle függőlegesen fölszálló füst ilyen igen szép alakzatban emelkedik, amelyen ilyen kacskaringó vonalak képződnek. Erről gyönyörű pillanatfölvételt készíthetünk ha mögéje sima fekete vagy sötét hátteret téve, magára a füstre erős fényt vetítünk, amikoris a füst a fekete vagy sötét háttérre fehéren rajzolódand.
Nagyon érdekesek még ezen fönti ábrázolatok is. Ezek közül az a-val jelezettről, amely Kínában általános, régen azt olvastam valahol, hogy ez a kínaiaknál a világkialakulást jelképezi éspedig úgy hogy a kacskaringóvonalban csavarodó világos rész a hímséget, a sötét rész pedig a nőiséget jelenti. Szerintem ez azt is jelentheti, hogy a világos rész tulajdonképpen az erőny, a sötét pedig az anyag jelképeként fogható föl. A b-vel jelezett alak az előbbivel mindenesetre rokon. Ez sokszor szabályos, máskor többé-kevésbé szabálytalan is. Nekünk ez ábrázolatokban a következők tűnhetnek föl: A kacskaringózó tömegek tulajdonképpen csöppalakúak és a dolog úgy is képzelhető hogy mindegyik csöppalaknak saját központja van így: [--] amiszerint tehát az egy központ hiányozna; azt pedig láttuk hogy a csöppalak a besenyők fő jelképe volt, hogy nőelviek voltak és hogy a számosság őseinknél nőiségként volt fölfogva. Vajon tehát ezen ábrázolatok nem voltak-e az ős-besenyők világalakulás-jelképei ? A valóságban azonban a ködfoltoknak (nebuláknak) rendesen csak egy központja van, bár némelyiknek szélei felé mellékközpontjai is vannak (a leendő bolygók), de elképzelhető hogy az úgynevezett ikercsillagok vagyis ikernapok, valamikor, ősköd korukban, a fönti rajz a alakjához lehettek hasonlatosak, habár akkor is két világos részből és nem egy világos és egy sötétből kellett állaniok. Annyit mindenesetre elfogadhatunk, hogy a besenyőknél a csavar, csavarog, zavarog és megfordítva facsar alakú szavaink a kacskaringónak, továbbá a körbenhaladás, örvénylés, keringés, de emellett a kuszaság, zavargás, nevei is lehettek, annál is inkább hogy nyelvünkben az ör, örű, ar szóalaknak is volt kör és forgás értelme. Ezeknek, amint már láttuk is, a kún szócsoport szerint tökéletesen megfeleltek a teke, tök = gömb, gömbölyű és a teker, tekereg = csavar, forgolódik szavaink, továbbá a tatárban, mongolban a tükerek, tőgörök = kerék szavak. Bizonyosnak tartom, hogy a fönti rajznak úgy a-val mint b-vel jelezett alakját illetőleg (utóbbi különösen Japánban általános) a régi kínai tudományos irodalomban olyasvalaki, aki az e művemben elmondottakat és a magyar nyelvet is behatóan ismeri, sok érdekes adatot találhatna.
Fölhozom itt még a XVI. századbeli templomfestmények között a kupolákban előforduló, a Napnak ilyen sajátságos ábrázolásmódját, amely az általunk látható valósággal sehogysem okolható meg, de amely ábrázolás homályos és zavaros emlékezete lehet annak, hogy az emberiség valamikor tudta egyrészt azt hogy a Nap valóban forog és hogy örvényszerűen forgó ősködből képződött, másrészt, hogy valamikor kacskaringóvonalban látszott a delelőre fölhaladni, ahol egy ideig önmaga körül forogni is képzeltethetett.
A föntebbi kirgiz, azaz kazár, díszítményekkel kapcsolatban is bemutattam már egy ezekkel teljesen azonosuló magyar metéléses (applicatios) díszítményt korábban, 2 szám alatt. A legtisztább kazár díszítményeket azonban nálunk, amint ezt az 1907-1911. esztendőken még magam is sokat láttam, tehát még egészen napjainkig is, megtalálhattuk, úgy bőrből kivágottan és fölvarrva (applicálva), mint zsinórdíszítményekben is. Különösen sok volt még a Tiszán túli, Erdély felé eső részben, úgy metélésesben mint zsinórozásban.
Régi néprajzi gyűjtéseimből sok pontos rajzot adtam volt a II. világháborúban elveszett művemben, magukat a díszeket azonban emlékezetből ma is ismételni bírom. Különösen egy nagy bőrköpeny volt rendkívül érdekes, azért mert oly tisztán kazár jellegű volt még mintha akár néhány ezredévvel ezelőtt készült volna, kazár törzsünk műveltsége virágozó korában. E köpenyen a díszek kizárólag bőrmetélésesek voltak. Azt már más néprajztudósaink is megállapították, hogy a bőrruhák díszei eredetileg csak bőrmetélésesek voltak, bőrből avagy belekből sodrott zsinórokkal és bőrből avagy csontból való gombokkal, belül szőrmével, többnyire a juh- vagy báránybőr saját szőrével, bélelve, valamint szőrmeszegélyekkel is ellátva, amely szegélynek célja, hogy a széleken a hideg behatolását, illetve a meleg levegő kifutását akadályozza, amely szegélyeket csak utóbb kezdték díszül is, a legbecsesebb szőrmékből is, alkalmazni. A fönti köpenyt tehát csak emlékezetből rajzoltam meg, úgy hogy azon részeit, amelyekre nem emlékezem pontosan, csak pontoztam. Az ilyen bőrruhákra (köpenyek, subák, ködmönök, nadrágok) tehát a hímzett (szerintem besenyő és szemere eredetű) díszek csak újabb időkben kerültek. A szóban lévő, majdnem bokáig érő nagy köpeny főbb díszei azok voltak amelyeket e fönti rajzon látunk. Vonaton, télen utaztam volt Erdélyből haza Dalmáciába s az e köpenyt viselő 
férfit Bihar megyétől délre valamely állomás várótermében láttam, ahol, már nem emlékezem miért, úgylehet átszállás miatt más vonatra, sokáig várnom kellett. Itt készítém köpenyéről a vázlatokat, amelyeket azután otthon kidolgoztam, de ami a II. világháborúban elveszett. Amint a fönti részletrajzon látható, a b- és c-vel jelezett kettő a legtökéletesebb székely-kazár viszonos minta, olyan mint a kirgizekéi, az a-val jelezett pedig a két kos-szarv fölé helyezett pálmácska, ugyanazon indíték amelyet már a székely kapuk oszlopai tetején valamint az oszlopalapokon is ott láttunk, de amely, bár értelme feledésbe menése mellett, a régi görögöknél igen általános. (1) Jól ismert az itt 2-vel jelezett görög mintácska is, amely különösen vázákon gyakori s ezernyi változatban látható, amelyben mindenkor egy pálmácska-alak váltakozik egy tulipán- vagy liliomszerű alakkal. 
Míg azonban a görög pálmácska alatti kacskaringók növényi indáknak is tekinthetők (1.), addig a mi fönti pálmácskánk alatti kacskaringók azért is határozottan kos-szarvaknak tekinthetők mert rajtuk még e szarvak rovátkái is jelezvék, ami nálunk nem is ritkaság, mert hímezéseken például a Dunántúl sok ezernyi példákban is meg található, (Lássad Malonyainál is „A magyar nép művészete” a Dunántúlról szóló kötetében.) amit e rajzocskán is láthatunk.
A két csigaalakú kacskaringó fölé helyezett palmettát láttuk már föntebb is, 3 számmal jelezve, görög síroszlop (sztela) tetején valamint igen régi jón oszlopfőkön is 4 és 5 jelezéssel. Ez azonban az oly érdekes magyar zsinórdíszítmények között is megvan, aminek egy igen szép példáját mutatja a fönti rajz is. (a) Az ennek legtetején látható kis alak, sejtelmem szerint tulajdonképpen nem tartozik a kazárok, hanem egy más törzsünk zsinórdíszítményei közé. Ugyane helyen gyakori az általam mellé rajzolt másik alak is, míg az előbbi csak azért válott manapság általánosabbá mivel készítése egyszerűbb és tehát könnyebb is. E szóban lévő kos-szarvas pálmácska igen gyakori a balkáni viseletek törökös díszei között valamint különben is, Kis-Azsiában, ahol ez szerintem szintén ős jász és kazár eredetű, ugyanúgy mint a régi görögöknél is. A mai török viseleteken az ilyen díszek mindig igen vékony, sodrott aranyzsinórból készülnek, legtöbbször piros posztóra vagy bársonyra. Mivel azonban az ilyen aranyzsinór, ha bármily vékony is, a szöveten át nem ölthető, mert hiszen nem csak akadozna hanem szét is feslene, ezért itt is, mint a magyar zsinórdíszeknél, az aranyzsinór csak fölületre varrva, de egymásmellé olyan sűrűn, hogy ezáltal az olyan jellegű minták keletkeznek amilyent a b rajz is mutat. Az általam fiatal koromban gyűjtött magyar zsinórdíszek közül a c rajzon 1 számmal jelezett szegélyminta azért igen érdekes mivel ugyanazon indítékot képezi mint ezen szumer-asszír oszlopfő, aminek tehát valamikor jelképes értelme is kellett legyen, amelyről már föntebb, a székely kapukkal kapcsolatban is volt szó. Ellenben az ugyanitt 2-vel jelezett változat, úgyhiszem, már csak romlás, ami a minta jelképes értelme feledésével keletkezett. Az ilyen kacskaringós azaz csigavonalas díszeknek gyakori változata volt az is, amelyet itt a d rajz mutat, amelynél a minta jóval sűrűbb; mivel azonban az ilyenhez igen sok zsinór kellett, ennélfogva az ilyet a szegénységben élő nép nemigen bírta megfizetni, úgyhogy főképen gazdagabb, város urak ruháin volt látható.
A c rajzon 3 nem egyéb mint a már szóban volt jász-kazár módra stilizált hullámdísz zsinórozásban kivitelezése.
Hogy az ezen, e-vel jelezett, rajzomon előforduló zsinórdíszeink azonosak a föntebb szóban volt és ábrázolt görög dísszel, ehhez igazán kétség sem fér. E zsinórdíszünk nálunk is, ugyanúgy mint a görögöknél amaz említett dísz, ezernyi változatban volt meg, a különbség csak az volt hogy a görögöknél ez festett volt avagy kőbe faragott, nálunk viszont zsinórozásból képezve, ruhák szegélyeit díszítette. Fiatal koromban szilágyságiak, bihariak, mezőségiek ruháin e minta (e rajz) számtalan szebbnél-szebb változatát (f rajz) láttam és gyűjtöttem, anélkül hogy már akkor is az említett görög mintávali azonos voltát észre vettem volna, azért mert mivel akkoriban még én is nemzetünk ázsiai eredetében hívén, mindig csak ázsiai díszítményekkel csináltam összehasonlításokat.
Almásy a kirgizek díszítőművészetéről írva, föntemlített cikkében mondja hogy a kirgizek festett nemezdíszítményei főszínei a kék, a piros és a fehér, amelyeket részemről is a kazárok szent színeinek tartok, de amelyekhez bizonyára még a sárga vagyis az arany színe is járult. Éspedig azt hiszem hogy főszínük a piros kellett legyen, mivel a törökben ma is tisztán kazár szócsoportbeli szóval kizil = piros, valamint szintén ilyen kazár szóval kajszar, kajszer = pirosra festett vékony bőr vagy kártya, vagyis az, amit ma, valószínűleg arab eredetű szóval, karmazsin-nak szoktunk nevezni, amilyennel szűcseink máig is a föntemlített bőrruhákat „metélés”-sel díszítik. Továbbá máig is beszélünk „császárvörös”-ről (németül: kaiser-rot), sőt tudjuk hogy úgy a császári mint a királyi palást is mindig piros színű volt. Másrészt mindenesetre meglepő tény az is, hogy ezen kizil illetve kajszar, kajszer szavak a császárt jelentő caesar (cézár) és Kaiser (kájzer) szóval egyeznek, valamint egyeznek a kazár nemzetnévvel is. Igaz ugyan, hogy a latin caesar szót Julius Caesar nevéből származtatják, csakhogy tudjuk egyrészt hogy a rómaiak a k hang helyett szerettek c hangot ejteni (ami szerintem szabin, azaz tehát besenyő örökségük volt), másrészt tudjuk azt is, hogy Caesar e neve nem személye hanem törzse, illetve nemzetsége neve volt, annyiban hogy, a följegyezések szerint, a caesar-ok nemzetsége a „gens Julia”, vagyis a „julius nép” vagy nemzetség egyik ága volt. Vagyis eszerint ezen cézár szó csak utóbb, Julius Caesar után, lett uralkodó, illetve imperator és mai értelemben vett császár, a németben Kaiser, értelművé. Úgyhogy föltételezhető az is, hogy eredetileg e név valamely kazár avagy székely (sicul) őstörzsünk neve volt de amelyet a juliusok leigáztak, amiután ez utóbbiak egy tartozékát, ezek alattvalóit, képezték. De föltételezhető még az is, hogy kazár őstörzsünknél egy kazer avagy kazar, kazár alakú szónak már ősidők óta volt ember, férfi, hatalmas hím, apa és tehát uralkodó értelme is, ugyanúgy mint a magyaroknál a magyar névnek, a kunoknál a kún névnek, amely utóbbiból, amint láttuk, a régi német kunik, mai német König = király szó is származott, de míg a magyar névben a mag valóban magot jelentett, addig a kún vagy Hunor névben a kún jelentése hím, ék (conus, cuneus) és kutya (canis) azaz farkas, volt, viszont a kazároknál a kaz szónak meg kos, azaz tehát szintén hatalmas hím (az óriás kos) volt az eredeti értelme.
Azt ellenben igazán bizonyosnak tarthatjuk, hogy a törökök, még a belső-ázsiai kirgizek is, a kizil és kajszar = piros és piros karmazsinbőr szavaikat nem a latin caesar avagy a német Kaiser = császár szavakból képezték.
De nem kételkedem abban sem, hogy a már annyit vitatott huszár szavunk sem más mint a kazár nemzetnév egyik származéka, mert a khuzár, khuszár szó Vámbéry tanúsága szerint a törökben rabló lovag, kalandos levente értelemmel bír. Viszont ugyancsak Vámbéry szerint a keletiek a kazárokat (Krím félszigeten és az Azovi Tenger partjain élt igen hatalmas nemzet) kiválóan harcias, lovas, íjász népként írják le, de amely ezenkívül még ügyes és bátor tengerésznép is, perzsákkal, görögökkel, arabokkal hajózás útján kereskedést űző. Hogy emellett kalózkodott is, bizonyítja az hogy például a szerb-horvát nyelvben ma is guszár = kalóz. Régi képeken eleget láthatjuk hogy az aranyzsinórozással, sujtásozással díszített magyar dolmány és a feszes magyar nadrág mily gyakran piros dolmány, piros nadrág és fehér mente volt, mindez gazdag aranyzsinórozással és sujtásozással. Ugyanígy a magyar huszárság is napjainkig piros nadrágot, piros sapkát, kék dolmányt, mentét viselt, mindezt a legénységnél sárga-, a tiszteknél aranyzsinórozással ékítve. Csákója pedig ezredek szerint szintén piros avagy fehér vagy kék volt. Ugyhogy itt is mindenképpen együtt látjuk a kazárok színeit: első sorban a pirosat, azután a kéket, fehéret és sárgát, illetve az aranyat.
Tudjuk azt is hogy a huszáregyenruha csak a régi magyar népviseletek egyike volt.
A kazárok és a magyar huszárság ősi fövege a csákó volt, amely eredetileg csakis kos- illetve báránybőrből készült, ami juhtenyésztő népnél természetes dolog is. E föveg azért volt csák, azaz ék alakú, mert egyszerűen egy ékalakúvá összevarrott bőrdarabból készült, úgy ahogyan ezt a mellékelt kis rajzon látjuk ábrázolva, éspedig szőrével befelé fordítva, amikoris azonban a szőrök alul kissé ki is lógtak, ami hideg behatolhatása ellen igen jól védett. Ugyanez okból, vagyis a szőrös szegély tökéletesítése céljából, szokás volt az ilyen bőrföveg alsó szélét kissé úgy föl is hajlítani ahogyan ezt szintén a megelőző oldal kis rajzán látjuk föltűntetve, amikoris a csákó olyanná lett mint e rajzon 1. Amint azt számtalan képen és fényképen látjuk, a kirgizek, valamint más belső-ázsiai népek is, az olyan sapkát amilyet e rajzon 2 mutat, napjainkban is viselnek, csakhogy ez már nem oly magas, amilyen régen volt, amikor ennek még jelképes értelme is volt, vagyis amikor még a hímség azaz tehát a kos hímtagja jelképének is számított, ugyanúgy mint a kunoknál a kutyáénak azaz a farkasénak. Az ilyen csákó ékalakú része ugyanezen okból régen természetesen mindig pirosra volt festve, habár ma, mivel a jelképes értelem rég feledve, például az orosz- és lengyelországi zsidók, akik tudvalévőleg zsidó vallásra tért kazároktól származnak, ezt sötétkékre avagy feketére festve viselik, valamint csákja is egészen alacsony, szőrperemét pedig róka- avagy valamely más állat értékesebb szőrméjéből készítik (a fönti rajzon 3-al jelölve). Nálunk is, a csákó jelképes értelme feledésbe menvén, már nem törődtek azzal hogy hegye egyenesen álljon fölfelé, hanem eleintén csak természetszerűen hagyták lógni oldalt, szőrperemét pedig nemes szőrmékből készítettek (a rajzon 4). Utóbb már csákját is bársonyból szabták de volt kötött anyagból való is, amikoris a kötés szálvégeiből hegyére kis bojt is került sőt ehelyett külön e célra készült aranybojt is. Ugyancsak az értékes szőrméből való perem is mind szélesebb és tehát magasabb lett, hogy a gazdagságot mutassa, viszont a piros csákot most már szándékosan is lehajlítva, egészen laposra simították a föveg oldalára, úgyhogy az egész olyan alakúvá lett mint a rajzon 5. A zsinórok amelyek e régi fövegeken voltak de az újabbakon már csak díszként vannak még meg, eredetileg arra szolgáltak, hogy ha a föveg a lovas fejéről leesett is, de a földre mégse eshessen hanem csak a lovas mellére, vállára vagy hátára, sőt hogy például melegben vállára, hátára is akaszthassa s fejére valamely könnyű föveget tehessen. A mai csákók jobboldalán is még meglévő és zsinórfonadékból való két lapos korongocska (a rajzon 5, 6 és 7) arra való volt, hogy ezek egyikét a vállzsinór alatt átdugván, a másikat pedig nem, e két korongocskát 
egymáson úgy átvetve (egyszer avagy kétszer), úgy ahogy ezt a 7 számú rajz mutatja, a leeső föveget visszatartsa, mivel az egymáson átvetett korongocskák a vállzsinórtól nem szabadulhattak el. Viszont ha a lovas a két korongocskát egymáson át visszavetve, így a fövegzsinórt, minden kötözés-oldozás nélkül egy pillanat alatt a vállzsinórtól szabadítva, a fövegzsinórt csákójára visszaakaszthatta. Igaz ugyan hogy a föveg a fejről leesvén, a rajta lévő kócsagtoll-bokréta könnyen meg is sérülhetett, csakhogy ezt amúgy is csak díszben tűzték volt föl, amikor a föveg „rózsája” vagy boglára mögötti hüvelybe volt dugható, s onnan bármikor könnyen kihúzható is volt. A föveg- avagy csákózsinór csak azután válott fölöslegessé, illetve maradott meg csak díszül, amikor a csákó már állazó-szíjat is kapott, ami aztán a csákó fejrőli leesését egészen kizárta.
Régi képeken láthatjuk hogy az olyan csákó viselése, amilyet rajzunkon a 4. szám mutat, Rákóczi Ferenc korában, azaz a kuruckorban, nálunk még egészen általános volt.
Utóbb aztán, már az osztrák uralom idejében a katonai csákóról, a kiálló piros, hegyes, tulajdonképpeni csákó, azaz a csák, teljesen el is maradott és az egész föveg már egészen kemény, merev bőrből avagy posztóból készült és lapos tetejű lett, olyan amilyennek azt egy korábbi oldal huszárábrázolatán látjuk. Ez újabb időben került azután a csákóra a tollbokréta helyébe is fehér vagy fekete, a kürtösöknél — hogy messziről fölismerhetők legyenek — pirosra festett, olcsó lószőr-bokréta; kazár szóval: csokor.
Miként pedig az ék kazár neve csák volt, úgy a csákó valamint a kucsma, továbbá a csuklya is tisztán kazár szócsoportbeli szavaink, habár kucsma alatt inkább csak a kívül-belül szőrmés de hegyes süveget szoktuk érteni, csuklya alatt pedig a posztóból avagy más vízhatlan anyagból való, de szintén hegyes, és hideg de eső ellen is használt fövegfélét. Egyébként pedig kazár szócsoportbeli szavaink a kócsag és a csokor is.
Azonban régen a huszárok — valamint még régebben bizonyára a kazárok is — nem csak csákót vagy kucsmát viseltek, hanem harcban sisakot is, amilyen huszársisakokat úgy magyar mint külföldi múzeumokban ma is láthatunk még. E sisakok lényegileg ugyanolyanok voltak mint a tulajdonképpeni magyarokéi, csakhogy fejrészük nem volt gömbölyű hanem fölfelé hegyesedő. Elöl rajtuk ugyanúgy volt egy föl- és letolható és csavarral rögzíthető, de fölfelé teljesen ki is húzható orrvédő mint a magyar sisakokon. E sisakok mindig kócsag- avagy más madártollal is díszítve voltak. A toll vagy tollcsokor, avagy virágcsokor, fölvételére néha a sisak tetején volt hüvely (a fönti rajzon 1.), többnyire azonban baloldalt (a rajzon 2.), aminthogy magyarok kalapjukra süvegükre tollat, avagy virágot, ma is mindig vagy elöl a homlok fölé tűznek vagypedig baloldalra, bár előfordul olyan sisak is amelyen hüvely hátul van. A sisak leesése ellen mindig az áll alatt megköthető zsinór szolgált. Belül a sisak szőrmével avagy posztóval volt bélelve, amely utóbbi azokban amelyeket láthattam (például Madarász Viktor festő, rokonom, műtermében) mindig piros színű volt. Szempontunkból különösen azon sisakok nagyon érdekesek amelyek fejrészén a szeletek nem függőlegesek hanem örvényszerűen csavarodnak (a rajzon 2.), aminek, amint már láttuk, őseinknél, de különösen a kazároknál, jelképes értelme volt. Látandjuk azonban hogy úgy a kabar mint az ős-török törzseink sisakjai is alakra ugyanilyenek kellett legyenek, illetve hogy a kazárokéitől csak díszítményeikben térhettek el. A sisak hegyes alakjának azonban haszna is volt, az ugyanis hogy róla minden a fejre mért kardcsapás lesiklott a vállra ahol viszont a vállzsinór (e rajzon 1) fogta föl teljesen. Ez, ha belé réz- avagy acélszálak is voltak fonva, avagy ha akár teljesen ilyenekből fonott volt, a legerősebb kardcsapásnak is ellenállott. E vállzsinór, fölülről tekintve, olyan 
volt amilyennek e rajzom mutatja. Fonadékát mindig két kettősre visszahajlított zsinór képezte, vagyis tehát négyesfonású volt. (A kazárok is, miként a jászok, négy nyolcas számrendszert használtak.) E vállzsinór a váll nyakfelőli részén, két fülével gomb alá volt akasztva (a rajzon 2.), míg másik vége, a négy kirojtosodó zsinórvég, egy vékonyabb zsinórral volt lekötve, hogy tovább ne feselhessen, és a váll külső szélén a dolmány ujjvarratába levarrva. (4) Látjuk tehát itt igen világosan még azt is, hogy ez volt eredete a különböző katonai egyenruhák úgynevezett „vállrojtjai”-nak (francia nevén: epaulette), amelyek eredete és célja azonban már teljesen feledésbe ment és már csak rangjelzésképen vannak némelyütt még meg, éspedig úgy hogy a lényegét már a szertelenül megnagyított rojtok képezik, míg az egykori lényegét, a zsinórfonadékot, ma már sokszor csak valamilyen ezüstözött avagy aranyozott lapocska helyettesíti. Viszont tudjuk azt is hogy a régebbi huszáregyenruhákon a lapos gombok mindig olyan örvényalakúak voltak mint a fönti rajzon 2, a mellen levőek pedig olyanok mint 3.
A hegyes, azaz csúcsos sisakot és sisak szavunkat magát illetőleg is, még ezeket kell elmondanom : Tény hogy úgy csúcs mint sis-ak is egyenlőmássalhangzós szavunk, éspedig két sziszegő mássalhangzóval képezetten, amiértis besenyő de ugyanúgy kazár szócsoportbeli is, mivel a sziszegő hangok úgy a besenyő mint a kazár szócsoportnak is alkatrészei. Csúcs szavunkkal azonos úgy csecs, tájszólásos csöcs, csöcsű = emlő, valamint csücsök szavunk is, de amely utóbbi még sisak szavunkkal is azonos alakú. Lehetett tehát a csecsalakú sisak a kazároknál valóban a csecs azaz az emlő jelképe, csakhogy ellentmond ennek az -ak végzés amelynek ősnyelvünkben inkább hímségi értelme volt (magyar ük, török aga), úgyhogy inkább azt vélhetjük, hogy a sisak is a hímtag jelképeként lett fölfogva, habár viszont lehettek a kazároknak is egyes nőelvi törzsei, amelyeknél aztán a sisak valóban az emlő jelképének tekinttetett és ennek megfelelőleg sisán, sisan avagy valamely ilyen hasonló és tehát nőiséget is jelentő alakú neve lehetett.
Olvastam régebben valahol, hogy nálunk némely vidéken szokás volt hogy amikor a juhokat értékes gyapjuk miatt nyírták, a kosok halántékán növő gyapjat azonban éveken át is meghagyták, úgyhogy ez itt, mintegy az állat díszéül, hosszú, göndörödő fürtben lógott kétoldalt alá 20-30 centiméternyien is. Föltűnő dolog, hogy ezzel egyezik a népünknél némelyütt napjainkig élt azon valószínűleg székely kazár eredetű szokás, amely szerint a férfiak halántékukon szintén hosszú hajfürtöt hagytak meg, amelyet ha ez természettől nem volt göndör, úgy göndörítettek ahogyan ezt az alábbi, a „Néprajzi Értesítő” folyóiratból másolt rajz mutatja. De tökéletesen ugyanilyen volt mai napig is az orosz és lengyelországi zsidók hajviselete is, a „pajesz” (ezen pajesz szó azonos bajusz szavunkkal), amelyet szintén gondosan szoktak volt göndörítgetni. Márpedig a történelemből jól tudjuk, hogy az orosz és lengyel zsidók nagy többsége zsidó vallásra tért kazároktól származott. Ezen keleti zsidóságot a nyugatabbra élők „askenázim” zsidóknak nevezik, akik a „szefárd” zsidóktól nem csak külsőségekben hanem embertanilag is nagyon különböznek. Az askenázok ugyanis gömbölyűkoponyájúak és nagy hajlott orruk van, amelynek révén arcélük föltűnően emlékeztet az itten általam korábban megrajzolt kos-arcélhez, holott a főképp Spanyolországból származott szefárdok hosszúkoponyájúak és részben az általánosan a Földközi Tenger partjain elterjedett, „földközi” emberfajnak is nevezett fajhoz is tartoznak, részben pedig az igazi sémita arab vagy beduin fajra hasonlítanak, orruk pedig szinte kivétel nélkül egyenes. Ezek pajeszt sohasem viseltek, ami tehát amellett tanúskodik hogy e hajviselet kazár eredetű. Továbbá az askenázok között gyakran láthatni nem csak vörös hanem szőke hajzatú egyéneket is, ami a szefárdoknál nem fordul elő.
Tudjuk, hogy a kazároknak a Közép-Korban Krím szigetén és az Azovi tenger partjaitól északra is, nagy és hatalmas birodalmuk volt (A.N. Polják: „Kazárija” 1944, Tel Aviv). Ez ország egyik királya, Bulán, a hozzá került zsidó kereskedők és papok által zsidó vallásra térítve, ugyanúgy mint nálunk Szent István aki a kereszténységet fogadta el és a magyarságot fegyveres hatalommal térítette, úgy eme Bulán viszont kazár népét térítette, szintén fegyveres hatalommal, a zsidó vallásra, ami legnagyobbrészt sikerült is neki, habár ennek folytán nála is, ugyanúgy mint nálunk, lázadások és belháborúk keletkeztek, amelyek folytán az egész kazár birodalom széthullott de fönnmaradott egy mostmár zsidó vallású népesség; a kazárság azon részei ellenben amelyek a zsidó vallást elfogadni nem akarták, elszéledtek és lehetséges hogy a belső-ázsiai kirgizek is ilyenek utódai, akik azonban utóbb a mohamedán vallás elfogadása után nyelvileg eltörökösödtek. Tudjuk hogy nálunk is Szent István halála után csak 50 esztendővel az azelőtt hatalmas Magyarország is már egy belvillongások által szánalmasan földúlt ország volt, amelynek egy idegen, görög származású kalandor, Péter volt a királya, míg az Árpád nemzetségéből származott Endre és Levente, akik a Vérszerződés szerint egyedül lettek volna királyságra megválaszthatók, hogy a beözönlött és már uralkodó idegenek által, miként Szent István fia, Imre is, meg ne ölessenek, Lengyelországba kellett meneküljenek. Tudjuk azt is, hogy Péter az ellene lázongó Magyarországot a német császárnak hűbériségbe fölajánlotta, amit ez természetesen el is fogadott és Péter védelmére egész hadat küldött az országba, egyúttal a maga fönnhatósága és adóbehajtása biztosítására is. Úgyhogy ha mindez ellen az egész magyarság föl nem lázad (a második nagy „pogánylázadás”) és Pétert, összes idegeneivel együtt, el nem űzi, Endrét és Leventét Lengyelországból vissza nem hívja, Endrét mint idősebbet, királyául meg nem választja s így az ország függetlenségét helyre nem állítja, akkor ma sem Magyarország sem magyarság már nem létezne.
Tudjuk történelmünkből azt is, hogy Árpád idejében a kazár birodalomhoz tartozott kabar törzsek, bizonyára azért mert a zsidó vallást elfogadni nem akarták, Árpád törzseihez csatlakoztak és ezekkel együtt Magyarországba jőve, itt mai magyar államunk megalapításában részt vettek.
Említettem már az askenáz zsidók kazár süvegviseletét is, de föltűnhetett mindenkinek aki régebben az orosz és lengyel zsidókat ismerte, ezek fekete, hosszú „kaftán”-viselete, amely a jezsuitákéval volt teljesen azonos, sőt ugyanilyen föltűnő volt még az is, hogy viseltek volt még a jezsuitákéhoz teljesen hasonló széles karimájú fekete kalapot is, habár ennek széle csak kerek volt, ugyanolyan mint a közönséges fekete és kerek, széleskarimájú katholikus papi kalap. Az egyezés tehát így is meglepő volt, ami megfejtése szerintem csakis az, hogy mindez ősi jász örökség volt vagyis, hogy az askenázokhoz ezeket még Bulán király korában, vagyis a zsidó vallás behozatalakor, a Palesztínából bejött zsidók honosították volt meg. Ismeretes, hogy Észak-Magyarországban, különösen Máramarossziget városa környékén nagyszámú, egész falvakban lakó, Orosz- és Lengyelországból oda bejött, feketekaftános és pajeszviselő zsidóság élt, amelyet azonban az ottani magyar nép nem zsidóknak, hanem kazárok-nak nevezett. 1912-ben Máramarosszigeten jártomban egy általam ismert Valkovszky nevű magyar családnál akarván látogatást tenni, egy magyar parasztasszonytól megkérdeztem, nem tudná-e megmondani Valkovszkyék hol laknak ? Mire így felele : — Hogy ne tudnám ! Ott van házuk a kazár templom mellett. És oda is vezetett. A zsidó zsinagógát tehát még kazár templomnak nevezte, vagyis a magyar nép tudatában még mindig élt annak emlékezete hogy eme zsidók tulajdonképpen kazárok.
Ami a mai zsidóság faji összetételét illeti, eltekintve a közéjük vegyült nem sok beházasodott és zsidó vallásra tért európai elemtől, nagyjában a következőket állapíthatjuk meg : Mai alapelemük, ha az askenázokat nem számítjuk, mindenesetre a sémita vagyis az arab-beduin, amely közé azonban sok szerecsen azaz negroid elem is vegyült, ami a náluk gyakori erősen göndör hajzatot is okozza, ami bár gyöngébb göndörséggel, az askenázoknál is megvan, akiknél azonban ez szőkeség mellett is előfordul. Az ilyen világos hajzatú zsidókat népünk ma is „szép zsidóknak” szokta nevezni, mivel még igen szép arcélűek is, ami szerintem a Palesztinából származott és jász eredetű zsidók fajjellege, de akiket még ősidőkben az igazi, beduin eredetű, zsidók leigáztak és nyelvileg, vallásilag elzsidósítottak. A szefardok a földközi fajtól (mediterrán faj) alig különböznek, hosszúfejűek, barnák és egyenesorrúak, holott az askenázok hajlottorrúak és arcélük sokszor nagyon is emlékeztet a korábbi rajzom kos-arcélére. Tudjuk azonban, hogy például Abessziniában nagyszámmal élnek tiszta szerecsen (néger) fajú zsidók is, aki bár magukat zsidóknak tartják de kétségtelenül csak a közéjük igen régen bevándorolt zsidóktól fogadták el mai zsidó vallásukat, de hosszú idő alatt a közéjük került semita-beduin fajnak ma már nyoma sincsen náluk. Az ugyanis ma már teljes bizonyossággal megállapított embertani tény, hogy a ma sémitának nevezett faj (asszírok, arabok, zsidók) eredeti alapját az ősidők óta és még ma is, pusztai nomád életet folytató, részben állattenyésztésből, részben rablásból élő beduinok képezték, akik szaporodásuk folytán, ezredéveken át ugyanúgy voltak mindig kénytelenek a jobb megélhetést nyújtó termékenyebb avagy tengerparti tájakra terjeszkedni mint a szintén terméketlen hegyvidékek szintén állattenyésztő nomádjai is, éspedig hol harcias, hódító, foglaló és leigázó hadakként, hol pedig lassanként de századokon, ezredéveken át, szolgáló és alantas egyénekként de szakadatlanul jövén a műveltebb népek közé a jobb megélhetést nyújtó tájakra, de mindkét módon a művelt de kevésbé harcias őslakosságot mindinkább elborítva és ennek késő maradványait utóbb ki is irtva de az ettől átvett műveltséget a magáénak mondva sőt már a magáénak vélve is. Azt pedig igen jól tudjuk, hogy művelt népeknél a természetes szaporulat több okból folyólag mindig sokkal kisebb mint a műveletleneknél, valamint tudjuk azt is, hogy a termékenyebb avagy tengerparti tájak művelt lakossága közül soha senki sem költözik föl a vad és terméketlen hegységek közé avagy ki a szintén terméketlen pusztákra, még akkor sem ha valamely okból nyomorba is jutott. Azért nem mert egyrészt ott már megélni amúgy is képtelen volna, másrészt az ottani vad és durva viszonyok között helyzete javulását nem is remélhetné, holott hazájában, ha szegénységre is jutva, de jobb jövőt itt mégis remélgethet. És nem is csak ezért nem költözik föl a hegyek közé vagy a pusztákra, sivatagokra, hanem már azért sem mert hiszen okkal fél az ottani műveletlen emberektől akik a közéjük érkezőt az amúgy is nehéz megélhetési viszonyok miatt meg sem tűrnék, hanem elűznék avagy eltennék láb alól. Marad tehát hazájában még koldusként is, avagy ha vándorlásra szánja magát, akkor is hazájához hasonló vagy ennél jobb megélhetési viszonyokkal bíró tájakat, országokat keres föl.
Ismeretes az is, hogy amíg a zsidó vallás behozatala után is a kazár birodalom még állott, oda úgy Palesztinából mint Afrikából sőt még Spanyolországból is jöttek be zsidók, hogy itten vallásuk szerint szabadon élhessenek, amivel jól tudjuk hogy a Közép-Korban és még azután is a zsidók vallásuk miatt sok üldözésnek is voltak kitéve, úgy az arabok között mint némely keresztény országban is. Nem csodálkozhatunk tehát azon ha így a zsidók közé negroid vér is került. Az említett üldözések elől menekült például a szefárdok nagyrésze is a Balkánra, ahol a bár szintén mohamedán de török uralom alatt, nem üldöztettek, azért mivel a törökök miképp más turáni fajú népek sem, a vallási fanatizmust nem ismerték.
Hogy viszont az askenázok általános nyelve egy német-héber keveréknyelvjárás lett, ennek oka tudvalévőleg az, hogy a németországi zsidóüldözések miatt egyidőben számos zsidó menekült volt Lengyelországba az ottani kazár-zsidók közé. E menekülteknek pedig akkor már fejlett német nyelű de vallásos zsidó irodalmuk volt, akik közül különösen a papok, könyveiket is magukkal hozták volt, úgyhogy e réven a német nyelvet az ottani kazár sőt részben tatár eredetű askenázok között is elterjesztették, de ismeretes hogy máig is él még ezek egy töredéke, az úgynevezett karaita zsidók, akik még mindig tatár nyelven beszélnek, bár ezek is kezdik már a német-zsidó nyelvet, a „jiddis”-t elfogadni.
A régiek szerint az egyiptomiak műveltsége Kus országból (a mai egyiptomi Szudán) származott, amivel szemben a mai tudósok inkább azon véleményen vannak, hogy ez megfordítva történt, vagyis hogy Egyiptom műveltsége terjedett föl Szudánig és Etiópiáig is, valamint hogy az egyiptomi műveltséget megalapító nép a Szinai félszigeten át Ázsiából hatolt Egyiptomba. Véleményem szerint valószínű ugyan hogy Egyiptomba már ősrégi időkben ez úton is érkeztek műveltséget is hozó ősnépek, ami azonban nem kell azt jelentse, hogy azon hagyományokat figyelmen kívül kelljen hagynunk amelyek szerint Etiópia és Szudán, majd Egyiptom műveltségét is, az Arab-Félsziget déli részéről a Vörös-Tengeren át beköltöző népek hozták magukkal Etiópiába, Szudánba és innen Egyiptomba, ha csak részben is. Ami viszont azt sem zárja ki hogy utóbb a magas műveltséget elért és nagy hatalomra jutott Egyiptom műveltsége ne hatott volna vissza Szudánra, azaz Kusra és Etiópiára is. Sőt azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk hogy vannak olyan hagyományok is, amelyek szerint azt is következtethetjük, hogy még Elő-Azsia műveltsége is Kusból vagy Etiópiából származott. Szerintem pedig lehetséges is hogy már ősidők óta történtek költözködések úgy az Arab-Félszigetről Afrikába mint ellenkező irányba, vagyis Afrikából az Arab-Félszigetre, sőt a Szinai-Félszigeten át Palesztínába is. Mindez azonban semmit sem változtat annak lehetőségén, hogy az emberiség és az emberi műveltség őshazája Európában éspedig a Kárpát-Medencében keresendő, aminthogy ezt legújabban például Weinert és Schwantes is már állítják.