Székely
Habár őstörzseink egymásnak többékevésbé mind rokonai voltak, mivel hiszen mind az ősi magyar törzsből származtak volt, de a székelyek, amint alább látandjuk, főkép a kazároknak és kunoknak voltak közelebbi rokonai, habár ezenkívül még a jászoknak is.
A székelyek és a kazárok vallásos vonatkozású szócsoportja egészen azonos volt, vagyis a k, g, gy, h és s, sz, z, zs, c, cs mássalhangzókból állott, és a két törzsnél a kiejtésben, amint ez az alábbiak szerint észrevehető lesz, csak annyiban volt mégis némi különbség, hogy a székelyek a lágy g hang helyett inkább a kemény k hangot szerették ejteni, holott a kazároknál ilyen különbségtétel nem volt.
A székelyek is juhtenyésztők voltak, amint hogy nagyrészt ma is azok, és az adatokból következtethetőleg, ugyanazon egyenes de gúzsolt szarvú juhfélét, a cigája juhot, tartották amelyet a jászok, amiértis kiemelendő, hogy e juhfajta neve a németben ma is Zackelschaf (cakkel-saaf; saaf = juh. Latin neve: Ovis strepsiceros), amely cakkel név a székely nemzetnevével egyező, annyival is inkább, hogy a székelyek neve a régiségekben előfordul zakul, zakur alakban is. (Lássad Kézainál és Fáy Elek már többször említett műve 289. oldalán.) E juhfajta ily nevét tehát a németek vagy valamikor egy székely törzstől vették át — habár tudtommal a székelyek nyelvében ma csak a már lágyult, g hangos cigája van meg — vagy pedig e juhfajtát épen azért nevezték el így mert valamely székely törzsünknél láttak sokat.
Természetes ezek szerint az is, hogy a szóban lévő juhfajta a székelyek mythologiájában is már igen régi idők óta, szent állatként, és ennélfogva szimbolikájukban szintén, szerepelt. Úgyhogy annyi bizonyos, miszerint tehát a gúzsalaknak (az alábbi rajzon: 1) és ezzel kapcsolatban a kacskaringónak (a rajzon 2) és az örvényalaknak (a rajzon 3) is a székelyek alapjelképei között ott kellett lennie. Gúzs, kos, kacs, kacskaring vagy kacskaringó szavaink mind székely szócsoportbeli szavaink.
De megvolt a székelyek alapjelképi között még az ék is, éspedig ennek kétféle alakja (a rajzon 4 és 5), ezekkel kapcsolatban azután a zegzugvonal is (a rajzon 6 és 7). Az ék (a szó megfordítva ké azaz kő) a székelyeknél azért szerepelt mert ezek — a kunokkal egyezően de a jászokkal ellentétben — a sziklás hegységeken valamint ezek völgyeiben szerettek lakni, milyen helyeken élnek egyébként ma is. Azt pedig tudjuk, habár háziállatként jól tenyészthető lapályon is, de őseredetükben, miként a vad avagy félvad juhfélék is, a mai szelidített juhfélék is mint hegységi állatok voltak, ugyanúgy mint a kecskefélék is. Az ilyen tájak, a kő, a szikla és az ék a székelyeket a kunokkal rokonítja, és íme, amellett hogy a székely alapszavak sz-k alakúak (szik, szek, szak stb.) és megfordítva k-sz (kisz, kesz stb.) szavakat adnak, de ha ezekből a sziszegő hangot elhagyjuk, akkor ugyanúgy kapjuk az ék, ík és megfordítva a ké, kú, kő szavakat minthogyha a kut, kum vagy kún szavakból a t, m vagy n hangot elhagyva egymássalhangzós szót képezünk. Szikla mindenesetre tiszta székely szócsoportbeli szavunk és emellett a székely nemzetnévvel teljesen egyezik. Úgyhogy világossá válik miszerint a szláv szkala = szikla szó is ősnyelvünkből származott, ami felől egyébként alább méginkább meggyőződhetünk. Egyelőre fölhozom itt csák tisztán székely alakú szavunkat, amely szintén éket jelent és amelyből csákány és csáklya hegyes szerszámokat jelentő szavaink is származtak. De ide tartoznak, bár már lágyult g hangúak, a szeg, szög szintén hegyes szerszám jelentésű, továbbá a szegellet, szöglet szavaink is, továbbá megfordított szóalakkal és k hanggal, a kuckó szavunk is. Ezen szegellet, szöglet szavunk azonban fölfogható pozitívumként, hímségként azaz kiszögellésként, valamint ellenkezőleg, negatívumként, nőiségként azaz beszögellésként is. Ugyanígy vagy ez az ék szavunkból származott német Ecke (ekke) = sarok szóval, valamint maga sarok szavunkkal is. De a csák székely-kazár szócsoportbeli szavunkból származott csákó szavunk is, amely olyan, bőrből készülő, hegyes süveget jelentett mint e rajzon 1, amilyet nálunk Rákóczi koráig általánosan viseltek és amely a későbbi huszárcsákó őse is volt. E csákó hegyes része eredetileg csakis bőrből, utóbb posztóból, majd bársonyból is készült de mindig piros volt és ennélfogva kétségtelenül a hímtagot, székelyeknél, kazároknál a kosét, jelképezte, de természetesen csak pozitívumként, azaz ékként fölfogva.
Tudjuk, hogy Csák nálunk régen férfi személynév is volt. (Innen Csákvára és Csáktornya helységneveink.) Viszont ugyanezen csákó negatívumként, azaz nőiségként fölfogva, a magyar halászok szák nevű zacskószerű hálócskája, s ez fejti meg a német Sach (szákk) és az olasz sacco (sákko) = zsák szavakat is.
Ámde a latinban a kő neve sacsum (szákszum), és mi más ez mint csák szavunk ? Láttuk hogy a hegylakó ember egyik legrégibb fegyvere a hegyes kő-ék, a marokkő (Faustkeil) volt, vagy is azon hegyes ékalakú kő, amelynek ősszékely neve tehát csák volt és amellyel tehát az ősember is, ha ezzel teljes erejével állati, vagy utóbb emberi ellenfelére ütést mért, úgy ennek koponyáját is betörhette, amikoris a csákk hang hallatszott !
Viszont ha mégis kételkedünk abban, hogy az ősi hegyes csákó a hímtag jelképe volt, akkor a kétséget eloszlathatják a következők : Előszöris a régi magyar Csák férfinév. Továbbá az olaszban ciacco (csákko) = kandisznó, a szerb-horvátban csáko = apó, a törökben szik = hímtag. Megfordított szóalakkal a magyar kos szó a juhok hímjét jelenti, a törökben kacs = kos, az albánban kacs, az olaszban cazzo (kácco) = himtag; de ide sorolható a német Gauster = kos is.
De visszatérve a kő-ékre, amelyből, amidőn ez nyelet kapott, az ősi kőbalta is fejlődött, akkor a latin sacsum = kő szóval kapcsolatban eszünkbe juthatnak a germán szakszák avagy szakszanok, akik szerintem egy ősidőkben északra kivándorolt székely, de kint elgermánosodott törzs voltak. Földük, Szászország, ott is hegyvidék. Nemzeti fegyverük egy élesre fent és úgy kés- mint baltaként is használható, nyeletlen avagy nyéllel is használt kő volt, amelyet szaksz néven neveztek és amely szó tehát egyrészt a latin sacsum = kő szóval, de másrészt a magyar szakóca és szekerce = balta bizonyos fajtája, szavakkal is egyezik. Ez ősi fegyver eleintén kőből, utóbb bronzból, majd vasból is készült és mindinkább kardszerűvé válott, de ismeretes, hogy régen olyan fakardok is készültek amelyek élét több élesrefent, beerősített kovakő képezte, ami átmenet volt balta és kard között.
Tudjuk hogy a finnek ma is minden németet szaksza néven neveznek, vagyis hogy nyelvükben szaksza = német. De tudjuk azt is, hogy a székelyek mellé telepített németek is ilyen szakszák mert németül Sachsen azaz szahszen a nevük, amelyet azonban minden német szakszen (az -en a többes számot jelenti) -nek ejt. A magyarban ma a nevük ugyan szász, de kétségtelenül azért mert könnyebb kiejthetőség miatt a szóból egy k hang idővel kikopott. Viszont a szaksz szóban a szóvégi sz hang úgylehet nem más mint a mi az névelőnk, amely, amint már arról is volt szó, régen ragként állott a szó végén, de miként itt is, az árja nyelvérzék ott egy magánhangzót gyakran kihagy. Miután azonban nyelvtudósok az erdélyi szászok tájszólása alapján kétségbe vonják azt hogy ezek valóban a németországi Szászországból származnának; lehetséges tehát hogy szaksz nevük tulajdonképpen csak későbbi keletű.
Miután az ős-székelyek a magas, sziklás hegységek lakói voltak, természetesen tengerjáró hajós néppé nem válhattak soha. Ami azonban nem jelenti azt hogy a völgyek folyóiban, tavakban, hegyi patakokban ne halásztak volna. Tény hogy az igen ízletes húsú pisztráng főleg a tisztavizű hegyi patakokban otthonos és Erdélyben ma is van Csügés nevű patak, a pisztrángot pedig a székelyek ma is csüge néven nevezik. Igaz hogy e szó lágyult g hangos kiejtésű, de az hogy a székelyek kedvelték a kemény k hangot, még egyáltalán nem zárta ki náluk a g hang ejtését. Másrészt csuka szavunk valóban kemény k hangos. Sejtelmem szerint pedig ezen csuka szó a székely-kazár szócsoportban nem is jelentette csupán ez egy halfajtát hanem általános hal értelmű volt és ezért hasonlít a csüge szóra. Megsejtettük pedig azt is hogy őseink valamikor a polipot is nevezhették csuka néven, mivel ősnépeinknél minden vízben élő állat is neveztetett "hal”-nak, lévén e szó ősi, eredeti értelme tulajdonképpen: mélység. Hogy viszont csüge szavunk mily ősrégi kell legyen, bizonyítja az hogy megvan az olaszban is, egy a szardellához hasonló, de ennél kisebb, szintén igen ízletes húsú hal neveként. Ennek olasz neve ugyanis accinga (accsínga). Azt is észre vettük már, hogy több idegen szó megfejtésére akkor jövünk rá, ha annak kezdő a hangját a magyar a névelőnek vesszük.
Hozom itten kivonatosan egy "Szike” cím alatt megjelent cikkem részeit (Hadak Útja folyóirat, Budapest, 1929.):
A hegyes ék-alaknak, saroknak nyelvünkben egy igen nagy kiterjedésű megnevező szócsoportja van és ez a szeg, szög, szöglet, szegellett és a csák szó (utóbbi Ballaginál = szög, valaminek hegye), amely szavakat, valamint az alábbi nagyszámú származékait is, mindig az jellemezi, hogy egy sziszegő hangból (sz, s, z, zs, c, cs) és k, h, vagy g hangból állanak; közbül egy magánhangzóval. Ilyenek a csákány, csáklya és csákó szavaink is, amelyek hegyes valamit jelentenek. Csákó, hegyes süveget jelentő szavunk azonban reávezet szák nevű zacskószerű halászó szerszámunkra, amelynek nevéből a német Sack és olasz sacco = zsák szavak is származtak, amely német és olasz szónak azonban az illető nyelvben nem lévén oly széles kiterjedésű összefüggései mint a magyarban, ebből világosan kitűnik, hogy e szavak ott idegen, máshonnan átvett elemként vannak csak meg.
Ő:07.14 A csák, avagy szeg, szög szavak azonban még a szigony — tájszólásokban cigon (Néprajzi Értesítő. 1911., 54. oldal.) alakban is létező — szavunkkal is összevethetők, amely szerszám lényege szintén a hegyes, behatoló ék azaz a szeg. Ennek a hegyességnek ide tartozó, illetve a szigony szóval összehasonlítható i magánhangzós kiejtésű egy leszármazottjára ismerünk még a székelyeknél használatos cikó szóban, amely a női nemi résznek, még magyar szóval csikló-ját, nevezi meg (clitoris). Világos hogy ugyanennek a németben meglévő Kitzler (kiccler) csak megfordított kiejtése, holott a szómegfordítás a mi ősnyelvünk sajátsága de a németben nincsen meg. Ezenkívül világos, hogy a székely cikózni = játszani, bolondozni, tréfálni, a más magyar csiklandani, csiklandozni szóval rokon és a cikó és csikló szavakkal és a női nemi rész említett részével is összefüggésben van, ugyanúgy mint a német Kitzler szó is a német kitzeln (kicceln) = csiklandani szavak is összefüggenek egymással.
Ő:07.15 Ballaginál találjuk továbbá hogy: cika = lányok ide-oda futkosó játéka, cikáz = játszva ide-oda futkos. A cikózni szó tehát amellett, hogy ide-oda futással is összefügg, de összefügg a hegyességgel is egyrészt a szigonnyal, amelynek cigon magyar neve is van, de összefügg a cikóval vagy csiklóval is, amely szintén hegyes, valamint összefügg a cikázással, játszással is, továbbá eszünkbe juttatja az ide-oda cikázó villámot és a zeg-zug vonalat is. Ha azonban minden így van, honnan kell akkor a német Zick-zack (cikk-cakk) szót származtatnunk ? Szerintem nem máshonnan mint az elgermánosodásuk és kereszténységre téríttetésük előtt még székely szakszáktól. Világos, hogy ezen német Zick-zack szót is a székely szócsoportbeli cika, cikó és szák ős-szótöveinkre kell visszavezetnünk, eltekintve attól, hogy hiszen a zegzug-vonal határozottan szegek azaz kiszögellések és zugok, szákok azaz beszögellések váltakozása.
Ő:07.16 Ugyancsak a cikk-cakk és cikázik szavak eszünkbe juttatják a csík halat is, amelynek teste hosszú, csíkszerű, kígyó alakú és a vízben sebesen cikázva úszik. Miután pedig csík szavunknak még szallag, vékony sáv értelme is van, e réven eszünkbe kell jussanak a csikasz = sovány (Ballagi) és a szikár = sovány, vékony, szavaink is. Ha pedig ezeket a szumer sziga = sovány, szóval is összehasonlítjuk, úgy azonnal megmagyarázva látjuk azt is, hogy a székelyek miért használják a szigorú szót mindmáig is sovány, szikár értelemmel. ("Szigorú ember” a székelyeknél = sovány ember.) Hogy azonban a keskenységet megnevező e szig, szik, csík szótő a szűk szavunkkal is összefügg, ez kétségtelen (minden a hegye felé kívül keskenyedik, belül szűkül, például a hegyes szák is, az említett halászszerszám); csakhogy ezenkívül a szűk fogalma a zug-ra is ismét átvezet (a zegzug vonal beszögellései szákok, zugok: negatívum, minus: nőiség, kiszögellései ellenben szegek, csákok: positivum, plus: hímség) úgyhogy ezen egyetlen sz-k avagy k-sz szótőnek is a magyar nyelvben létező óriási kiterjedésű szócsoportját ezek után is már átlátni kezdjük. Hozzátehető a föntiekhez még, hogy a keskeny szavunk töve sem más mint a szig- szótő megfordított kiejtése. Keszeg a neve egy igen sovány, szálkás, rossz minőségű halfajnak.
Ő:07.17 Kitűnik már az eddigiekből is, hogy a magyar nyelv nem lehet keveréknyelv, amit felületes nyelvészkedők állítani szeretnek, mivel keveréknyelvekben, amilyenek az árja nyelvek, ilyen szóalaki és egyúttal értelembeli logikus összefüggések nincsenek. Pedig szóban lévő szócsoportunk az eddigiekkel még koránt sincsen kimerítve :
Ő:07.18 Ugyancsak Erdélyben számtalanszor hallottam sugár szavunkat is szikár és sovány értelemmel használni (de lássad ezt a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évfolyama 90. oldalán is); márpedig ezen szikár és sugár (= vonal, csík, keskeny, vékony) szavainknak a sugár (= napsugár, fénysugár avagy a kör sugárvonala: radiusa) szavunkkali összefüggése világosan érthető dolog, mert hiszen a sugárnak is, amilyennek azt képzeljük, miként a vonalnak is (szík-nak), tulajdonsága a hosszúság, vékonyság, sőt mértani értelemben: a teljes szélességnélküliség illetve vastagságnélküliség; egyébként pedig a sugarat tűhöz, szöghöz, szálhoz, csíkhoz, kiröppenő nyílvesszőhöz is hasonlíthatjuk. Hogy pedig ezen összehasonlítást az ősnépek is megtették, többek között az obeliszkek is bizonyítják, amelyek, amint tudvalévő, a napsugarakat jelképező kőszálak, kőszegek voltak. De tudjuk azt is, hogy az obeliszkek még a hímségnek és magának a hímtagnak is jelképei voltak; a férfiként fölfogott Nap pedig sugaraival termékenyíti meg a nőként fölfogott Földet. Másrészt a fölállított őskori menhirek eszünkbe juttatják azt, hogy ezek voltak az obeliszkek ősei, viszont hogy a menhirek természeti ősmintaképei meg a természetes kőszálak voltak, azaz a fölmeredő hegyes kősziklák, amilyeneket Erdély sziklás hegységei között is sokat láthatunk. De észre vesszük szikla szavunknak magának is ide tartozó voltát (török szik = hímtag). Hogy itt a szóhasonlóság nem csak véletlen, bizonyítják a következők : cikk vagy cika szavaink valaminek elvált avagy különválható részét, részeit (például a fokhagyma cikkeit), letört avagy leszakítható részét, részeit jelentik; az elválás fogalmával pedig az el-szak-adás (Ballaginál szakul is = szakad) igen közeli összefüggésben áll, úgyhogy szikla szavunkat mint egy hegy avagy nagyobb kőtömeg elválott avagy elválható, elszakadható, elszakulható része nevét kell fölfognunk, éppúgy mint ahogy a cikk, cikkla alakban is meglévő szavunk a cikkely szóval igen közeli rokonságban áll. (A japáni nyelvben szaki = fok, bérc, csúcs.) Ha azonban minden így van, ismét fölvetődik a kérdés: honnan származik a cseh szkala = szikla és az olasz scaglia (szkalya) = valaminek, különösen kőnek, letört, leválott része, darabkája, töredéke (jelent halpikkelyt is), pikkelye, azaz tehát szakája ? Ha tudjuk hogy az árja nyelvekben általános jelenség a magánhangzóknak különösen a szó elejéről való kikopása, úgy egyenesen kényszerülünk föltételezni, hogy ezen cseh és olasz szavak eredeti kiejtése szikala, szikalla volt, vagyis föltételezni azt, hogy pikkely, cikkely szavunknak ősnyelvünkben szikalya, szikalla = szakadvány, elvált rész, alakja is létezett, amely szó azután az árja ősnyelvbe is átment, de ott, valamint mai árja nyelvekben is, összefüggések nélkül, rokontalanul áll. Ballaginál szikáncs és szaka = forgács, azaz tehát ismét: elvált rész.
Ő:07.19 Azonban ezen 'sziklya' vagy 'szikalla' = elválott kődarab, elválott rész, pikkely vagy forgács értelmű szó még valamire kényszerít gondolnunk, ami azután egyenesen visszavezet bennünket a kőkorszak azon ősrégi ezredéveire, amelyekben tehát Európa közepén mai nyelvünk őselemei megalakulását kell sejtenünk. Ez a valami azon, nagyobb kődarabokból lepattintott, leválasztott pikkelyszerű 'szikally' azaz „cikkely”, vagyis kőforgács, kőpikkely, amelyből az ősök kést, fűrészt, nyílhegyet, kaparót — a pikkellyek különböző nagysága és alakja szerint — készítettek volt. Amikor pedig őseink kovakőből szerszámot készítettek akkor a kis kőcikkecskék, lepattanva, szökellettek el. Ugyanúgy amikor kőbaltájukkal fát vágtak, ácsoltak, akkor meg a forgácsok, azaz a szikáncsok szökellettek el. És íme: ezen szökell szavunk teljesen azonos a cikkely, cikk és az olasz scaglia (szkallya), helyesbített: szikalla szóval. Nem meglepő-e tehát, hogy ezen szökell szavunk ily pontosan beillik az eddig fölsorolt szavak közé ? És nem ugyanilyen meglepő-e, hogy hiszen amidőn az ütésekkel avagy erős nyomással lepattantott kis vagy kicsi cikk elszökell, akkor valóban a cikk hang hallatszik !? És a kis vagy kicsi szavunk nem csupán ezen cikk szó megfordított kiejtése-e ? És hát a tűz szikrája (szik-ra!) nem szintén igen kicsi-e és amikor elszökell (szök-ell) nem szintén a szikk hangot adja-e ? És íme a székelyek tájszólásában a szikra szó ma is használatos kicsi értelemmel, például : „Amikor még szikra gyermek voltam” = „Amikor még kicsi gyermek voltam.” És még máig is a kovakövet tűz gyújtására, öngyújtókhoz stb. nem használjuk-e, annak szikráztatása által ? Nem világos-e, hogy a kovát ütögetve, ennek szikrázó sajátságát már a kőkorszakban élt őseink is föl kellett fedezzék ? Ily csodálatos összefüggések és ily csodálatos nyelvi tények mellett hová lesz tehát a fölületesek avagy rosszindulatúak azon állítása hogy a magyar 'keveréknyelv', és hová lesz az egész 'Ázsiából való beköltözés' elmélete ?
Ő:07.20 De folytassuk : Szegni = vágni és törni, igénknek szekni sőt szakni (innen szekerce és szakóca = balta) változatai is kellett legyenek, illetve tehát ez is az elválasztás, el-szak-ítás fogalmával függ össze. ('Leesett és nyakát szegte' is a nyaktörésre, nem a nyak elvágására vonatkozó mondás; tehát a szegni igénk nem csupán vágni értelmű volt.) A szegni és szakítani igék egymássali rokon voltát teljesen megfejti a fűrész, amelynek cikázó vonalú, cikkcakkos éle valóban egyúttal vág azaz szeg és szakít is, azaz, mivel éle csupa szöglet- vagy szegletből áll, a fűrész tehát: szegő, szegdelő, szakító, szakdaló vagy szagdaló szerszám. Honnan származnak tehát a német Sege (szégé), tájszólásos Saag (szág) és az olasz sega (széga) = fűrész, honnan a latin seco (széko) = vág, a szláv szekira, olasz scure (szkúre) = szekerce, szakóca, balta szavak ?
Ő:07.21 A Menscheit und Weltall (V. kötet, 46. oldal) című német műben láthatjuk a kőkorszakbeli, kőszilánkokból azaz kőcikkekből készült fűrészek igen szép ábrázolatait (fénykép; e rajzon a). Ha mármost az ilyen kőfűrész fogai a használat folytán betöredezvén, elkopván, mindig újra és újra képeztettek ezáltal a fűrész mindinkább olyanná válott amilyen e rajzon b, vagyis mindinkább holdsarló alakúra lett, és végül, ha nyelet is kapott (a rajzon c), majd bronzból és végül vasból, acélból is készült, akkor létre jött a sarló, de amelynek fogazott, azaz tehát fűrészhez hasonló élű alakját, a székelyek ma is szike néven nevezik, (a rajzon d) és amely eszköz e nevét és részletes leírását a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 216. oldalán is megtaláljuk. Látjuk ott és különben is a régészek (archeologusok) előtt ismeretes, hogy az igen régi sarlók pengéje még nem volt annyira görbe mint e rajzon d, hanem inkább csak olyan mint c és b.
Ő:07.22 Kételkedhetünk-e abban, hogy a szike = sarló szó összefügg a magyar szegni, szekni, szakítani, a cika, cikázni és a cikk-cakk kifejezésekkel, szavakkal ? És kételkedhetünk-e abban, hogy mindez ugyanígy összefügg a latin seco = vág és a német Sege = fűrész szóval is ?
Ő:07.23 Hogy a sarló szerszám a holdsarlóval a régi népeknél jelképes, sőt hitregés (mythikus) összefüggésekbe is hozatott, ismeretes dolog, ehhez azonban hozzátesszük : Ha az igazi holdsarlót jól megfigyeljük, észre kell vennünk hogy annak éle is finoman fűrészes, ugyanúgy mint az ősi kőfűrészé és mint a mai szike sarlóé, mert a holdhegyek magaslatai és völgyei között az árnyékban és fényben lévő részek egyenlőtlen, azaz cikkcakk vonalat képeznek, amit fényképfölvételeken is igen szépen látunk ábrázolva itt „A műveltség könyvtára” magyar mű Világegyetem című kötetében az 552. és 553. oldalak közötti táblákon.
Ő:07.24 A fogazott sarló magyar szike neve azután meglepően fejti meg a német Sichel = sarló szót, másrészt pedig e német szó azt is valószínűvé teszi hogy szike szavunknak is volt régen szikel változata, sőt ha a magyar szegni vagy szekni és a latin seco = vágni igékre gondolunk akkor azt is föltételezhetjük hogy a szike szavunknak még szekel kiejtése is létezhetett, ami azután a székely nemzet nevét is eszünkbe juttatja. Lehetséges tehát hogy a dolognak mythologiai háttere is volt, annyiban hogy a Holdnak illetve a Holdistennek ugyanúgy a Szikel avagy Szekel neve, mint ahogy a magyarok Napistene Magyar-nak neveztetett.
Ő:07.25 A Hold sarlója ugyan fogy is de viszont máskor növekedik is. Miután azonban a sarló a Holddal jelképes összefüggésbe hozatott, a sarló pedig, úgy az egykori, ősi kősarló mint a későbbi bronz-, vas- vagy acélsarló, csakis fogyhat, csakis vékonyodik azaz keskenyedik, ezért a fogyás, soványodás és a sarló egymással természetes eszmetársulásba került, ami azután a magyar nyelvben ki is fejeződött a szikár, sikér, sekély, csekély és csökken szavakban. De észrevesszük ugyanezt a német nyelvben is, amennyiben ott is Sichel = sarló, azaz tehát szike, és siech = sínlődő, Siechtum (szíh, szíhtum) = sínlődés, soványság. — Csak megemlítem itten, bár e szavak nem a székely szócsoportba tartoznak, hogy a szumer nyelvben Szin = Hold és Holdisten, hogy a magyar (de szemere szócsoportbeli) sinlődik és sindevész (lássad Ballagi szótárában) szavak szintén fogyást, soványságot jelentenek és hogy viszont a magyar (de besenyő szócsoportbeli) sovány szó meg teljesen azonos a német Schwund, schwinden (svund, svinden) = eltűnés, eltűnni, fogyás, fogyni szóval. Őseinknél a hattyú a vágy, sóvárgás, főkép a szerelemvágy jelképe volt. Tudjuk, hogy a vágyódás, sóvárgás, a szerelemvágy: hervaszt, soványít, de a németek már nem tudják, miért nevezik a hattyat Schwan-nak (sván). Holott (habár e szóból, úgy mint a Schwund-ból is, az árja nyelvérzék az első magánhangzót már kihagyta) egészen világos, hogy úgy a sván mint a svund szó a besenyő szócsoportbeli sovány és sóvár szavainkból származott, amelyek tehát a besenyőknél vágyódás, hattyú és fogyás értelműek voltak. De természetesen nem tudják sem a németek sem a fölületes nyelvészkedők, hogy mi köze a sarlónak, hattyúnak, Holdnak, vágyódásnak, soványságnak egymáshoz.
Ő:07.26 Ám tudja mindenki, hogy a soványság egyúttal a szárazsággal is azonosul, annyira, hogy a folytonos fogyással járó tüdőbajt a nép szárazbetegségnek, avagy 'szárazság'-nak is nevezi, aminthogy nevezi a magyar 'száraz ember'-nek, az olasz 'uomo secco'-nak (secco azaz szekko = száraz) a sovány embert. (Észre kell itt vennünk a száraz szónak a szár szóvali azonosságát, amely szó lágyult l-es kiejtéssel: szál, és mindkettő hosszú, vékony [sovány!] valamit jelent.) Ámde ezen olasz secco (szekko) és a latin siccus (szikkusz) = száraz szavak hova vezetnek vissza bennünket ?: A magyar sziké-hez vagyis a fogyó, vékonyodó sarlóhoz, a magyar szikkad = szárad és soványodik szóhoz, továbbá a mind idetartozó magyar szikár, sikér, csikasz, sekély, csekély, szigorú és sugár szavakhoz, amelyek szintén mind vékonyságot, fogyást, soványságot jelentenek. Vagyis: miután a magyar szikkad szónak a magyarban ily nagy kiterjedésű és logikus összefüggésekben gazdag szócsoportja van, holott a latinban a siccus szó rokontalanul áll, ebből vas logikával következik, hogy e szót nem mi vettük a latinból, hanem hogy a latin nyelv örökölte ezt valamely, Itáliába ősidőkben elköltözött rokon tözsünktől, valószínűleg a szikuloktól, akiket régi latin iratok még szikel és szikán néven is neveztek. Viszont régi magyar, de latin nyelvű iratok a székelyeket nevezik következetesen szikul (siculus) néven; ami hogy nem holmi véletlenség, bizonyítható is.
Ő:07.27 Ha tehát archeologiai és történelmi nyomok is azt bizonyítják, hogy fajunk sok ezredévvel az árjaság keletkezése előtt a Földön művelt népként már élt, úgy ezen rövid cikkünk is eléggé szemléltetheti már velünk azon óriási hatást, amelyet ősnyelvünk az árják nyelvére ennek kialakulásakor gyakorolt.
Eddig így — némi kihagyásokkal és betoldásokkal — e cikkem.
_______________
Tartottak az ős-székelyek a juhon kívül még kecskét is, habár valószínűleg kevesebbet és mellékesebben mint juhot. Bizonyos azonban hogy, mivel a kecskefélék is a sziklás hegységek lakói, a kecsketartás a székelyeknél mintegy magától adódott dolog volt. A székely őstörzsek kecsketartásából származott az hogy nyelvünkben a kecske neve ma is tisztán székely-kazár szóalak, amellyel egyébként teljesen egyezik a török kecsi = kecske szó is, ami kétségtelenné teszi, hogy e szavunkat nem vehettük sem valamely szláv, sem valamely germán nyelvből. Márpedig hangtanilag ezen k-cs szóalak tökéletesen egyezik a szláv kaza (k-z) és a német Geiss (gájsz; g-sz) , tájszólásos Goas (goász) = kecske szóval. Mi több — holott a szómegfordítás a mi ősnyelvünk egyik jellegzetes sajátsága — mégis a németben találjuk a Ziege (cíge, c-g) = kecske szót, holott ez a Geiss szónak csak megfordított alakja; ami kétségtelenné teszi, hogy e szláv és német szavak a mi ősnyelvünkből származnak. Tökéletesen egyezik is ezekkel a magyarság kecskehívó "Cege-cege-cege!” szava. Szempontunkból pedig érdekes az is, hogy a régi frig nyelvben (Kis-Ázsia) a bakkecske neve attagusz volt. (Rodcher W.H.: "Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie.” Leipzig, 1884. 1/1. kötet, 101. oldal). Miután pedig az atta szórész nem más mint a mi atya, török ata, szumer adda szavunk, amely itt kétségtelenül hím azaz bak értelemmel áll, ebből kitűnik, hogy habár a frigek nyelve már, úgy látszik, árja alapú volt, de ebben ősnépeinktől átvett szavak is voltak. Hogy viszont a gusz szó kecske értelmű volt, ez amúgy is kétségtelen. Adatként fölhozhatjuk itten azt is, hogy a dél-dalmáciai és montenegrói népi, egy húrú, őskezdetleges hegedűk, amelyek mása törököknélés araboknál is megvan, neve guszla, és hogy ezek fejrésze régebben mindig kecskefő alakúra volt faragva. Meg kell azonban már itt is említenem hogy a kecske a kabar őstörzsünknek legfőbb tenyész- és jelképes állata volt.
Ezzel szemben az ős-székelyek legfőbb állata a már föntebb leírt cigája-juh volt, amelynek neve is, íme, tökéletesen a székely-kazár szócsoportba illő, egyezik a német Ziege = kecske szóval, valamint a cigája-juh német Zachel nevével, amivel viszont egybevág azon tény is, hogy a cigája juh testalkatában is a kecskére némileg emlékeztet, főképen azonban abban, hogy, miként a kecskének: szakála is van; úgyhogy nekünk föl kell tűnjön ezen Zackel szónak a mi szakál szavunkkal és a székely névveli hasonló volta, amihez járul még az is, hogy a régi székelységnél általános volt a szakál-viselet, — ellentétben tehát a jászokkal — említettem pedig, hogy a székelyek nevének régen zakul változata is volt. A cigája juhfélének, különösen kosának, ugyanúgy tehát mint a kecskének: szakála van, ami pedig mindkét állatnál: hegyes, vagyis tehát szák azaz csák alakú. Mégis mindezen meglepő egyezések még senkinek föl nem tűntek; természetesen azért mert a magyar nyelv és ennek jelenségei figyelembe nem vétetnek.
Szólottam már azon véleményemről, hogy az itáliai és sziciliai szikulok a székely őstörzs oda kivándorolt részei voltak, de amiről bővebben alább lesz szó. Itt csak annyit említek még, hogy az egyiptomiak tartottak szardiniai és szikul zsoldosokat, akiket sardana, sakalasa és sekursa neveken neveztek. Mindenesetre tény, hogy a cigája és a kecske szakála egy szőrből álló hegyes fürt és hogy a hegyes szakálat máig is "kecskeszakál”-nak nevezzük és hogy "Geissbart” = kecskeszakálnak nevezik ezt a németek is. Viszont ma is beszélünk szőr- (például "fürtös guba”) és haj-fürt-ről; a "kecskeszakál” is pedig szőrfürt. Márpedig ezen fürt szavunk hangtanilag — mivel az f és b hang egymásnak rokona — teljesen azonosul a német Bart = szakál szóval. E kettő azonban avar szócsoportbeli szó lévén, ezekkel itt nem foglalkozunk. Foglalkoznunk kell azonban már itt is a szőlőfürttel, illetve a szőlővel magával, mivel az is a székelyek egyik növénye volt. Fáy Elek is említi Bochardt nyomán, hogya héber nyelvben a szőlőfürt neve eszkol, de hogy ennek a régi kanaáni nyelvekben szegul, szegol felelt meg, amiből mi észrevesszük, hogy e szó a már sémita héber nyelvben elváltozott, holott kanaáni ősnépeink nyelvében még helyes alakban volt meg. E szót azután Bochardt össze is veti a sziciliai szikulok vagy szikelek nevével. Hapedig e szó a kanaáni nyelvekben is megvolt, ebből okszerűen következtethető, hogy tehát ősidőkben ott is élt valamely szikul, azaz tehát székely, törzs, ami azután eszünkbe kell juttassa a Kanaánnak mintegy jelképét is képezett Bibliában is szerepelő, óriási szőlőfürtöt. De eszünkben kell juttassa a Liviusz által is említett palesztinai egykori Szagalasszusz város nevét, továbbá az ottani régi zsidó sekel nevű pénzet, amelyet későbben, latinosítva sziklusz-nak neveztek és amelyre gyakran szőlőfürt volt ábrázolva, amiértis nevét a tudósok is a fönti eszkol, szegol, szegul szóval hozzák kapcsolatba.
Az ős-székelyek tehát szőlőtermeléssel is foglalkoztak és szerintem náluk a szőlő — ugyanúgy mint, amint látandjuk, a szekfű is — Tündér Ilona és a nőiség jelképe is volt.
Mivel a szőlő gyümölcse igen tápláló, ebből következtethető, hogy az ős-székelyeknek fontos tápnövénye is volt, attól eltekintve hogy utóbb levéből bor is készült. E növény is igen kedveli a sziklás hegységeket. Régen ezért a szőlőt hegyeken, hegyoldalakon termelték, annyira hogy "szőlőhegy”, németül "Weinberg”, maradott a neve a szőlő aláművelt földnek még akkor is ha egyáltalán nem volt hegyen hanem völgyben avagy épen lapályon. Igaz továbbá az is hogy alkatában a szőlő növénye igen jól illik a székelyek szimbolikájába, mivel levelei széle fűrészvonalú, azaz cikk-cakkos, fürtjei szák azaz csák alakúak, indáin pedig kapaszkodó kacs-ai vannak; amelyek kacska-ringóba sodródva fogják meg azt amire rácsavarodniok lehet, ami által a szőlőfélék úgy magas fákra mint sziklákra is fölkapaszkodni képesek. Használja, és kellemes savanykás íze miatt kedveli, a nép a szőlő levelét fözelékként is, különösen a "szárma”-nak nevezett ételhez, amelyet egyébként a káposzta besavanyított leveleivel készítik, amikoris "töltött káposzta” a neve. Használják ezenkívül a szintén savanyú ízű szőlőkacsokat az ugorka nyári besavanyításához is. Igen savanyú a szőlő gyümölcse is, amely csakis teljesen érett állapotában kapja az oly kellemes édes izét. Úgyhogy a szőlő e savanyúsága még az ismert "Róka és a szőlő” mesében is kifejeződésre jutott. Meg is sejthető tehát, hogy a szőlő savanyúsága a székelyeknél, és természetesen a kazároknál is, ugyanúgy játszott szerepet (életkezdet) mint a magyaroknál a meggy, a szemeréknél pedig a som és a leánykasom. Meglépő tény tehát, hogy épen a szlávban maradott fönn a savanyúságnak egy legtisztább székely szócsoportbeli elnevezése a kiszelo = savanyú szóban, holott a mai magyarban erre már csak a kesze, kesző szó emlékeztet, amely savanyú leves avagy pépszerű böjti ételt jelent, bár igaz hogy mivel a böjti étel, milyen tehát a kesze is, zsírtalan, vagy is tehát, amint mondják: "sovány” étel. Eszerint e szó a keszegséggel = soványsággal is összefügg.
Ezen szláv kiszelo szó és a fürtöt jelentő, bár megfordított alakú szekel szó alapján, továbbá még az alább fölhozandó egyezések alapján, következtetem hogy a szőlő székely szócsoportbeli neve kiszelle, küszelle alakú szó lehetett, valamint hogy a székelyeknél a szőlő ugyanúgy Tündér Ilona egyik jelképes növénye is lehetett mint a szemeréknél a leánykasom. Ugyanis teljes lehetetlenség, hogy az itt következő csodálatos egyezések mind csak véletlenségek volnának : A törökben kis = leány. Gizella a Közép-Korból származó és ma természetesen germán eredetűnek tartott női személynév. De a törökben güzel = szép, csinos. Továbbá, egy Szíriában, Arábiában és Észak-Afrikában élő igen szép és kedves antilopfaj neve gazella Brehm ("Tierleben.”) is leírja, hogy Kelet költői a gazella testalkata és szemei szépségét nem győzik eléggé magasztalni és hogy ottan a másállapotos nők, mivel a "megcsodálás” hatásában föltétlen hisznek, megszelídített gazellát szoktak maguk elé venni, ezt nézegetik "csodálják”, arcát, fogait is, simogatják, azért hogy megszületendő gyermekük is olyan szép legyen mint a gazella. Ezen -ella kicsinyítő ragot ma latin-olasz eredetűnek tartják, habár ennek ellentmond úgy a Gizella név mint a török güzel szó valamint a gazella szó is. De lehet e kicsinyítő rag ősmagyar eredetű is, mivel hiszen nyomai még mai nyelvünkben is megvannak: Erdélyben idillo = ügyetlenecske. Szél kicsinyítve: szellő. Ugyanígy a régi magyarban cepők = cipő; ez utóbbi kicsinyítve: cipellő. Ez utóbbi szó, már e kicsinyítő raggal megtoldva, ment át a szerb-horvát nyelvbe és lett ott cipela = cipő; mivel azonban az -ela rész kicsinyítő rag voltát nem tudják, ha kicsinyítést akarnak: cipelicá-t mondanak.
Mindezek alapján tehát jogosan következtethető az is hogy Tündér Ilona — akit népünk Tündér Szép Ilonának is nevez, és aki, amint láttuk, a görög regék "Szép Helená”-jával is azonos — az ős-székelyeknél és kazároknál Kizelle, Güzelle vagy Gizel alakú néven neveztetett, amit egyébként igazol még az is, hogy a törökben güzel = szép, holott kizil meg = piros. Mivel ugyanis a nép úgy másutt mind nálunk is a pirosat az élet és a szerelem színének és tehát szép színnek tartja, ami kitűnik abból is hogy a szlávban kraszno és kraszivo úgy szépet mint pirosat is jelent.
Említettem hogy a székelyek szimbolikájában, és így természetesen díszítményeikben is, szerepe volt a zegzug- azaz cikkcakkvonalnak. Miután a különböző fenyőfélék is a magas hegységek egyik legjellegzetesebb növényei, valószínű tehát hogy a fenyvek, miként a kunoknál ugyanúgy a székelyeknél is szerepeltek. Tény mindenesetre hogy a különböző fenyőfélék (koniferák) egész alakjukban többnyire ék-, azaz csák alakúak de ezenkívül úgy egészükben mint részleteikben is igen jól stilizálhatók zegzug vonalas díszítményekké. Ilyenekről adok itt alább nehány példát, részben a magam gyűjtéséből, részben pedig Malonyai Dezső "A magyar nép művészete” című műve "A székelyföld” kötetéből.
A székelyek másik szent növénye volt az oly szép és oly kellemes illatú virágokat nyitó szekfű, amely náluk bizonyára ugyanazon szerepet töltötte be mint a tulajdonképpeni magyar törzseknél a gyöngyvirág, vagyis tehát szintén Tündér Ilona jelképes virága volt. Tény hogy a ma általános nemes, kerti szekfűfélék ősalakjaiszintén a sziklás hegységek növényei, ahol vadon ma is több fajtájuk található, sőt a Dianthus cargophyllus L., a kerti szekfű tulajdonképpeni őse, vadon épen csak sziklákon terem. (Lássad: "Meyers Lexikon”, 1897. Dianthus.) E virág, illetve növény, mai neve is nyelvünkben szekfű vagy szegfű, ami tisztán székely-kazár szócsoportbeli szó. E nevet magyarázhatni úgy is hogy a szek- szórészt a szikla szavunkkal kötjük össze, de úgy is hogy a szeg szóval, azért mert magházai valóban hegyes szegalakúak vagy mert bimbói olyanok mint a föntebb az 5 számmal jelezett, de fölfelé vastagodó, obeliszkszerű alak, de magyarázhatjuk a szegfű igen kellemes szaga miatt szag-fűnek is. Említettem hogy a székelyek kecskét is tenyésztettek, azt pedig e rajzon is látjuk, hogy a szekfű levelei tökéletesen kecskeszarv alakúak, amivel szemben viszont a virág nemzőszerve két (néha három) kos-szarvalakú (kacskaring-vonalú) szálban áll ki a virág közepéből (oldalnézetben tetejéből). Más jellegzetessége — illetve szempontunkból: érdekessége — a szekfűvirágnak az, hogy szirmai széle cikcakkosan csipkézettek.
Miképpen magyarázható mármost azon csodálatos egyezés, hogy a szekfűnél együtt van mindaz ami az ős-székelyeknél jellegzetesség volt: először is a szek-fű név maga, azután hogy a sziklák növénye, tovább: hogy rajta megvan úgy a kacskaringó- (kos) mint a kecskeszarvvonal, de ezeken kívül még a cikkcakk-vonal is ? Igaz, magyarázható ez úgy is, hogy az ősszékelyek a szekfűt épen ez alkata miatt választották volt maguknak kedves virágukul. De így is miképpen magyarázható az, hogy egy ily alkatú virág épen a sziklás hegyek növénye, amely sziklás hegyek a kecske, a juh és az ősszékelyek hazája is voltak ? Továbbá hiszen elég sajátságos még az is, hogy a szekfű e neve az egész magyar nyelvben is, nem csak a székelyben, megvan.
Tény az is, hogy Erdélyben, különösen a Székelyföldön, a szekfű úgy hímzésekben mint még különösen régi bútorfestéseken, szebbnél szebb módon stilizált indítékként, rendkívül gyakori. Éspedig, ahol a díszítmény nem csak egyszínű, mint többnyire a hímzéseken, hanem többszínű, mint a bútorfestéseken, ott a szekfű mindig piros színűre festve, amiből következtethető, hogy a székelyek nemzeti színe is a piros volt, amelyhez azután még a kék, és talán a zöld is, járult.
Ide mellékelem a birtokomban lévő két igen régi magyar hímzés után készült e két fényképet. Ezeken igen szépen látszanak az Erdélyben ma is még oly általános szekfű-minták. Ezeket még édesanyám szerezte volt majdnem 100 évvel ezelőtt; az alábbi kisebbiket Erdélyben, eme nagyobbikról azonban nem tudom bizonyosan hogy Erdélyben-e avagy a Dunántúlról. Az azonban a magyar tudomány előtt eléggé ismeretes, hogy a székelyek Erdélybe a mai Dunántúlról kerültek.
Ami pedig a szekfűt magát illeti, megjegyezhetem, hogy fiatal koromban Erdélyben jártomban székely házak kertjében valamint edényben tartva is tornác könyöklőjén, ablakban mindenütt igen sokat láttam, aminek azonban akkor még semmi különös értelmet nem tulajdonítottam, mert hiszen nem tudtam még hogy ez a székelységnek ősidők óta szent virága volt, aminthogy nem tudják ezt manapság már maguk a székelyek sem és nálunk, illetve a székely asszonyoknál, leányoknál már csak öntudatlan hagyományként maradott még meg az e kedves virág iránti különös szeretet.
A székelyek dunántúli származását illetőleg tudósaink véleménye szerint a mai Göcsej illetve tehát Zala-megye és még a Somogy- és Tolna-megye által képezett területről kellett származzanak. Kérdés csak az marad, hogy költözködésük mikor történt, ősidőkben-e avagy csak a kún vagy az avar birodalom bukása következtében, amikor a Dunántúl őslakosságára törő idegenek népirtó foglalása és betelepedése elől kényszerült az őslakosság vagy menekülni vagy pedig jutott a hódítók uralma alatt rabszolgasorsra, amiről föntebb Thierry Amedée francia történelemtudós erre vonatkozó sorait idézve már szólottam. Ismeretes az is, hogy a mai Dunántúl, Szlovénia és Bécs vidéke azon időben még Hunniának neveztetett, amely tájakra csak Nagy Károly telepített már keresztény szlávokat és bajor németeket. Ekkor történt az is hogy az el nem menekült őslakosság része a kereszténység fölvételével saját "pogány” nyelvét megtagadni kényszerült.
Annyi bizonyos hogy a Csaba-monda a székelyek Erdélybe költözése emlékét fönntartotta, eltekintve attól hogy helyesen teszi-e a hún birodalom bukása korába. A székelyek dunántúli eredetét igazolják úgy nyelvi mint néprajzi adatok is, vagyis az hogy a székelyek nyelvjárása az említett dunántúli vidékével egyezik, valamint a legmeglepőbb egyezések vannak a népköltésben, különösen a regös népszokásban, amelynek még neve is a dunántúliaknál és a székelyeknél azonos. Mi pedig igazolhatjuk a dolgot még a következőkkel is : A Dunántúl említett része a filoxera előtt, különösen pedig a Mecsek hegység, igen híres bortermelő vidék volt és a szekszárdi bort úgy Magyarországon mint Ausztriában is jól ismerték. Itt található ma is az erdőkben a Vitis-silvestris szőlőfaj, amelyről a botanikusok megállapították hogy nem elvadult szőlőfaj, vagy is a ma általánosan termelt szőlőfajtáknak nem rokona, hanem e vidék egyik ősnövénye. Amely tehát szerintem az ősszékelyek szőlője volt. Az enyhébb éjhajlatú Dunántúl e déli részei szőlőtermelésre mindig alkalmas is volt, holott a sokkal zordabb Erdélyben az oda menekült székelyeknek nagyobb szőlőtermelésről már le kellett mondania, bár látjuk hogy ott is hegyvidéken telepedtek meg. Kiemelhetem, hogy a Balatontól délre a Kapos és Siókapos folyók szögletében áll ma is Nagy-Székely nevű helység, hogy Tolnában van Szekszárd, valamint hogy ugyane vidéken vannak még Szekcső, Keszi, Szake és három Kazár nevű helység, amelyek tehát mind székely-kazár alakú nevek.
A fönti hímzésminták (fényképek) közül a nagyobbikat a Magyar Építőízlés című művemben leírtam és ott minden részlete magyarázatát is megadtam; itt tehát csak azt emelem ki, hogy ez egy ősmagyar, azaz valószínűleg ősszékely ház tornácát ábrázolja, amelynek kőből való könyöklőjén rézedényekben szekfű virágozik. Ami azonban szempontukból még ennél is érdekesebb az, hogy e tornác oszlopai is rézből avagy bronzból öntöttek voltak, amit az tesz kétségtelenné, hogy ezek talpa nem áll laposan a könyöklő kövén, hanem golyóalakú lábakon, ugyanúgy mint ahogy a régi nagy rézvagy bronzkandelaberek. Úgyhogy én ezekből azt következtetem, hogy e hímzésminta még valamikor a Réz- avagy Bronzkorban keletkezett és azóta asszonyaink által ki tudja hányszor újra lehímezve, maradott reánk. Annyi bizonyos, hogy az ilyen hímzések tartós, jó házi előállítású anyagból készülve és gondosan tartva, akár 3-400 évig is eltartanak. Ha tehát e minta is mondjuk, csak tízszer lett is újra lehímezve, akkor is már 3000 vagy 4000 esztendővel vagyunk vissza a múltban. Föltűnő e hímzésen még az is, hogy a rajta ábrázolt oszlopok oszlopfője (capitélje) és oszloplába teljesen azonos alakú, habár részletei egymásután megfordított sorrendben következnek. Holott a görög és római építészetben és az ezekből származott reneszánsz és barokk építészetben az soha sincsen így, illetve az oszlopfő és oszlopláb sohasem egyforma, hanem miként a dór ízlésben, oszlopláb nincsen is, vagy pedig ez egészen más, és az oszlopfőnél mindig sokkal egyszerűbb. Megvan azonban az azonos alakú oszlopfő és oszlopláb, mint látandjuk, népművészetünkben másutt is, és megvan ugyanez a szumer és az ezt utánozó asszír építészetben is.
E rajzocskán az 1 szám alatt a jón oszlopfő olyan igen régi alakját láthatjuk, amelyen két kos-szarv ábrázolata még fölismerhető a két "voluta”-ban. A 2 számon a jón oszlopfő későbbi alakja van, amelyen a voluták kos-szarvak utánzásábóli keletkezése már nem ismerhető föl, a 3 szám pedig olyan oszlopfőt mutat amilyeneket a szóban lévő hímzésen látunk, amilyenek sem a görögöknél, sem a rómaiaknál nem voltak, és amelyen a kos-szarvak helyett kecskeszarvak vannak, vagyis a székelyek másik állata szarvas. E hímzésen tehát együtt látjuk a szekfű- és a kecskeindítékot, mi pedig már tudjuk, hogy székelyek szimbolikájában úgy a szekfű mint a kecske is szerepelt.
A második (kisebbik) hímzésminta-fényképen a szekfűt szintén ott látjuk. E hímzésmintában hiba, vagyis időveli romlás, az hogy a szekfűtövet tartalmazó edény a növényhez képest aránytalanul kicsi. Ilyen hibák az ezredévek alatt mindig újra és újra lehímzett mintákon, ősműveltségünk elveszte és feledésbe merülés után, már igen érthetőek.
Ugyanezen második hímzésmintán az ilyen csillagaik lehetett úgy jász mint székely eredetű s ennélfogva meglehetett úgy a jászoknál mint a székelyeknél is. Mindenesetre az ilyen csillagalak manapság épen a székely nép hímzései között nagyonis általános; kialakulása mikéntjét pedig éppen a szóban lévő hímzésminta levélke-alakjain is igen jól megfigyelhetjük. Az pedig hogy ugyanezen csillagaiak más népeknél, sőt még Skandináviában is előfordul, csak azt jelenti, hogy ősnépeink ezt oda is magukkal vitték. Hogy Skandinávia germán előtti őslakói a ma leigázott és nyomorúságba taszított lappok voltak, ez eléggé ismeretes.
A fentebb még látható két szekfűvirágos "folyó” — ahogyan népünk az ilyen folytatódó, futómintákat nevezi — előfordul a Dunántúlon is még, nagyon általános azonban Erdélyben, ma úgy székelyeknél mint oláhoknál és ritkábban szászoknál is. Ennek magyarázata a következő : Az igazi oláhok maguk is, ahol régebbi nomád életüket elhagyva, megtelepedtek, mindenben magyarok és székelyek szokásait, életmódját, építészetét és viseletét utánozták, de ezenkívül az osztrák uralom alatt az oláhság minden pártfogásban részesülvén, a magyarság pedig elnyomatván, ennek következtében egész vidékek oláhosodtak el, amely vidékek lakossága azonban minden néprajzi sajátságát megtartotta. Mivel emellett pedig oláhul beszél és magát oláhnak vallja, így a tudatlanság egyrészt és az oláh úri osztály sovinizmusa, másrészt mind e néprajzi sajátságokat is oláhnak mondja, annak dacára is hogy világos, miszerint sem e hímzéseiket az oláhok, sem feszes nadrágukat, csizmájukat, fekete kalapjukat nem örökölhették a rómaiaktól ! Hasonlóképpen van ez a szászoknál is. Ezek is az államhatalom által századokon át minden elképzelhető pártfogásban részesülvén, mind meggazdagodtak. Annakidején Erdélyben mindenütt magam is azt láttam a szászoknál, hogy nagyrészt szolgáik, de nőcselédjeik szinte kizárólag székelyek voltak, mivel e szegénységre juttatott nép, hogy megélhessen, szívesen szegődött gazdag szászok szolgálatába. A szász asszonyok, úrnők pedig hímzéseket nem csak székelyektől vásárolgattak össze, amilyen hímzéseket, amint ezt magam is láttam, szegény székely asszonyok még vásárokon is adtak el, hanem a szolgálatukban tartott szegény székely nőket télen át a maguk számára szövettek és hímeztettek is. Utóbb azután az úgy szászok tulajdonában lévő és szász lakások díszét képezett hímzések "szász hímzésekként” kerültek múzeumokba is. Úgyhogy ezek ősmagyar illetve ősszékely voltát ma csak én, ősműveltségünket és ennek szimbolikáját megismervén, bírom megállapítani.
De megtaláljuk a szekfűt, föltűnően sokat, Erdélyben, díszítményeken, mindenfelé másutt is, például a régi székely festett bútorokon is. Ilyen sokat láthatunk például Malonyai Dezső már többször említett műve "A Székelyföld” című kötetében is. Ilyen kettőt itt is bemutatok, egyet Malonyai nyomán (1) és egyet a Székely Nemzeti Múzeum "Emlékkönyv” című kiadványából (2), ami 1929-ben jelent meg Szepsiszentgyörgyön. Ezeken nemcsak hogy a szekfű van meg, és majdnem kivétel nélkül középen, vagyis főhelyen, ami székelyeknél egészen természetes, hanem ott látjuk, szintén majdnem kivétel nélkül, a szekfű mellett még a gyöngyvirágot is, vagyis a tulajdonképpeni magyar törzs e jelképes virágát mindig a székely szekfű mellett. Mi mást jelenthetett pedig e két virágnak ezernyi bútoron ily következetes egymásmellé helyezése, mint Erdély és Magyarország testvériségét ? Mi mást mint a székelység és a magyarság tudatosan, jelképesen és költőileg kifejezni akart testvériségét ? A szekfű itt is, mint másutt is, mindig piros színű, míg a gyöngyvirág természetesen fehér, bár előfordul néha pirosan is, mi azonban tudjuk hogy a gyöngyvirág termésbogyói valóban pirosak, amiértis e gyöngyvirág bogyóit akarják jelenteni. Részemről mindenesetre azt tartom, hogy tehát a szekfű és gyöngyvirág ilyen együtt való alkalmazása egy-két századdal ezelőtt, amikor e régi, festett bútorok készültek, még teljesen tudatos volt, ha a mai "modern” világban az ilyesmi már feledésbe is ment.
Van azonban az említett székely emlékkönyvben még valami amit megjegyezni el nem mulasztok, mivel ez bennünket szintén érdekelő dolog. A könyv bemutatja tíz olyan székely férfiú fényképét (ezekről teszek ide vázolatokat), akik a székelység művelődése körül érdemeket szereztek. Ezek, csak három kivételével, mint szakálasak. Pedig a könyv szerkesztője bizonyára nem szakálas férfiak képét kereste össze ! Továbbá, a XIX. század végén és a XX. század elején európai urak között a szakál viselés már nem dívott, hanem ritkaság számba ment. Mégis, íme székely urak között ez még akkor is ily általános volt. Úgyszintén ha azon kor férfiképeit megfigyeljük, azt látjuk, hogy akik, ha viseltek is szakálat, de ez olyan volt amilyet e rajzon 4 szám alatt látunk. Ezzel szemben a székelyek a hegyes szakálat még mindig viselték (a rajzon 1, 2, 3.). Vajon miért ? Szerintem nem másért mint ősi szokásból, rég öntudatlanná válott hagyományból, amely onnan származott, hogy valamikor a székelyek azért viseltek ilyen szakálat mert regebeli, isteni ősük jelképes állatainak, a cigája kosnak valamint a kecskebaknak is ilyen szakála van, és ők tehát isteni ősüket is ilyen szakálat viselőnek képzelték.
Visszatérve ezekután a székely hímzésekre, ide teszek nehány, székely bőrködmön és bőrmellényről való hímzésmintát (2-5 rajz). Bár — amint már elmondottam — ezen oly sajátságos magyar díszítőízlés tulajdonképpen besenyő eredetű és csak utóbb, szépsége miatt, terjedett annyira el az egész magyarságnál is, de holott e díszítőízlésben a szekfűalak ritkaság, és szerintem csak a székelyektől került itt-ott mégis a nem székely magyarság díszítményei közé is, de viszont Erdélyben alig is találunk régibb magyar szűcshímzést amelyről a szekfű hiányozna, ha bármenyire elstilizálva, azaz vonalritmusában bármenyire elbesenyősítve is. Emellett azonban a szekfűalak itt is kivétel nélkül piros.
Mint nálunk mindenütt, úgy a székelyek szűcsei — akik már régóta mindenhol az oláhok számára is dolgoznak — szintén behódoltak a terjedő besenyő ízlésű hímzéseknek, föltűnő azonban a székely szűcsöknél, hogy ők az elfogadott hímzésmintákba nem csak a szekfűt vitték be elengedhetetlen indítékul, hanem a székely vérükben lévő cikkcakk azaz zegzugvonalat is (3, 4, 5 rajz), holott ez a magyarországi szűcs- és szűrszabóhímzéseken teljesen hiányozik. Sőt föltűnhet még az is, hogy menyire kedvelik még a kacskaringó (spiral) vonalba való tervezést is (2, 3, 5 rajz), ami a magyarországi szűcs- és szűrszabóhímzésekben szintén hiányozik, de a székelyeknek természetesen ez már a vérükben volt, mert hiszen ezt is ezredéveken át őseiktől örökölték. Az örvénylő- vagy "forgó rózsa”, ahogy népünk nevezi (3 és 4 rajz), bár gyakori a magyarországi hímzéseken is, de a székelyeknél különösen általános. Ez is a kacskaringóval összefüggésben lévő alakként, úgy mint a kazárokéban a székelyek szimbolikájában szintén szerepelt, de erről bővebben alább "Kazár” fejezetünkben kellend ismét szólanom.
A föntebb 1 számmal jelezett rajz Huszka József "Magyar Ornamentika” című művéből másolva. (Ottan az itt a-val jelezett a XI. képen 39. szám, az itten b-vel jelezett pedig ottan a XXX. képen a 4. szám.) E két szekfű alakról meg kell jegyeznem hogy egyik sem származik szűcshímzésről.
A régi följegyezések szerint Szicília szigete igen régi lakói nem a szikulok voltak, hanem a szikánok, akiktől a szikelek, Dél-Itáliából átkelve, foglalták el. Miután ezek a följegyezések szerint eredetileg valóban a mai Róma s az ettől délre eső részeken laktak, lehetséges hogy ez valóban így történt, de lehetséges még más is. Amint láttuk, igen sok régi nép, amely előzőleg nőelvi vagyis anyajogi (matriarchalis) volt, csak utóbb, idővel, alakult át hímelvűvé vagyis atyajogúvá (patriarchalissá). Lehetséges tehát, hogy ez az ősi szikánoknál is így ment végbe. Mindenesetre a szik-án név nőelvűségre vall, míg a szik-ul, mivel ennek zak-ur változata is volt, hímelvűségre utal, azért mert az ur vagy er szó férfit, hímséget szokott jelenteni. Eszerint azonban a szikánok szikulokká átalakulása nem kellett okvetlen fegyveres hódítást avagy leigázást jelentsen. Jelenthetett ez csak átalakulást is, amelyhez természetesen hozzájárulhatott az is, hogy a rómaiak alapelemét képezett harcias árja nép által legyőzött szikulok mind délebbre szoríttatva, mind többen menekültek át Sziciliába is, de ezek akkoriban még kevésbé lévén harcias nép, nem leigázókként hanem mint testvérnép közé beköltöző békés települőkként. Ilyen békés megtelepedés pedig régen azért is könnyen meg történhetett, mivel az akkor még gyér lakosságú Földön mindenütt voltak nagy lakatlan területek is. A mind több hímelvi szikul törzs betelepedése azután természetesen elősegítette az egész nemzet hímelvűvé válását, mire azután a szikán név el is tűnt és helyébe lépett a szikul. Ezenkívül a hímelvűség általánossá válásához járulhatott még az is, hogy a szigetnek különösen déli és keleti partjain megtelepedett és ott uralkodó görög gyarmatosok is mind már hímelvi társadalmúak voltak. De az átalakulás többé-kevésbé hasonlóképen történhetett a magyarországi és erdélyi székelységnél is.
Herodotosz említ egy Tráciától északra élő szigin, azaz szigün nevű népet, amelynek lakhelyét pontosabban meghatározni azonban nem tudja, sőt mondja is, hogy e tájakról és lakóiról vajmi keveset tudni. Ezen szigin avagy szigün név hasonlít a mi szegény szavunkra és nem lehetetlen tehát, hogy a székely-kazár szócsoport szerint a szigin, szegün szóalaknak ugyanazon értelme is volt mint a szemere-szarmata szócsoport szerint a szerény szavunknak; úgyhogy a szigün avagy szegény szó régen egy békés nép neve is lehetett, amelyet más, harcias nép könnyen leigázhatott és valóban "szegény”-nyé is tehetett, ami folytán a szó mai értelmét is kapta. Úgyhogy e nép csak utóbb, miután hímelvűvé lett, válott harciasabbá és szűnt meg "szegény” lenni, habár kegyetlen, rabló népekkel szemben még így is vesztes maradhatott.
A neveken kívül találhatunk azonban néprajzi adatokat is, amelyek a sziciliai szikulok és a mi székelyeink azonossága mellett szólanak, annak dacára hogy a sziciliaiak a végén mégis római uralom alá kerülvén, nyelvileg ellatinosodtak.
Ilyen például az, hogy aki valaha látott díszesen faragott és kifestett székely kapukat, szekereket, jármokat, de látta valamikor az ugyanilyen díszesen faragott és kifestett híres sziciliai szekereket, annak a hasonlóság föl kellett tűnjön, dacára annak is, hogy Erdélyben a nép ma többnyire csak négykerekű, a szicíliai pedig csak kétkerekű szekereket használ.
Nyelvi adat az is, hogy úgy a székelyek mint a szicíliaiak kiejtésében észre vehető az r hangnak azon sajátságos kiejtése, amely ezt majdnem zs hangzásúvá teszi, amely sajátságos hang megvan például a cseh nyelvben is és amelyet a cseh helyesírásban az r betűvel jelölnek. Nekünk pedig ezenkívül föltűnik még a cseh vagy csék névnek a szék-ely névveli hangtani azonossága, annál is inkább hogy vannak följegyezések amelyek Bohemiában csehekről és szlávokról szólanak, amiszerint a csehek tehát eredetileg nem voltak szlávok de elszlávosodtak, ugyanúgy mint például a boszniai besenyők.
Más igen föltűnő nyelvi sajátság az is, hogy Dél-Olaszországban, de már Rómában is, ha valakit hívnak, megszólítanak, ha az illető neve, mondjuk, Giovanni, Pietro vagy Giuseppe (Dzsovanni, Piétro vagy Dzsuzéppé), akkor nem mondják ki az illető teljes nevét, hanem csak így hívják avagy szólítják: Giová!, Pié! és Giusé! (Dzsová!, Pié! Dzsuzé!) Ugyanígy ha valaki gazdáját szólítja, nem így szólítja hogy: Padrone! hanem csak úgy hogy: Padró ! Ugyanígy ha gyermek anyját hívja vagy szólítja, nem azt kiáltja hogy: Mamma! vagy: Mamma mia! (anyám), hanem többnyire csak: Má! vagy: Mammá mi ! De ugyanez szokás megszólító kérdő formában is, vagyis ha, mondjuk, valaki gazdáját valami felől kérdezte vagy kérdezni akarja, akkor a kérdező e szócskát előre téve, így szól még: E padró? (padrone = gazda). De ugyanígy ha nevet mond is: E Pi é ? (Holott mi, ragozó nyelvünk szelleme szerint a kérdező e szócskát végül tesszük, például: Láttad-e ? Nem kis meglepetésemre vettem észre ugyane sajátságos szokást a székelyeknél is, de amit Kriza János "Vadrózsák” című művében is már megírt a székelyekről, például: Sára!, Káta!, bátya! helyett: Sá!, Ka!, bá! stb.
Avagy nálunk ki nem hallott, avagy nem olvasott volna a székelyek "ezermester” voltáról, amely képességükkel másokat ámulatba ejteni szoktak, éspedig úgy technikai találmányaikkal mint száz más éleselméjűségükkel, furfangosságukkal. És ki nem olvasott Archimédeszről és ennek éleselméjű ezermester voltáról ? Márpedig hiszen Archmédesz sziciliai és tehát szikul volt, ha görög uralom alatt el is volt görögösödve. Hiszen tudjuk hogy az uralkodó nép és a meghódítottak között, különösen rabnők révén, mindig mily nagymérvű vérkeveredés szokott végbemenni.
Kétségtelen azonban, hogy ezen fölsorolt adatok homályosak és — habár igen valószínűtlen hogy ennyi egyezés is csak véletlenség játéka volna — így tehát abszolút bizonyítékot nem képeznek. Ezeken kívül van azonban egy abszolút bizonyíték is. Ez a híres székely kapuk és a római diadalívek közötti azonosság, amelyet természetesen már mások is észre vettek, de fölületes megfigyelésből vagy pedig az ázsiázó elmélet és politizálás miatt, némelyek a rómaiak egykori erdélyi uralmára vezettek vissza és tehát oláhoktól származóaknak vélték, vagy pedig a székely kapukat egyszerűen reneszánsz korbeli eredetűeknek mondották és tehát az erdélyi németektől, a szászoktól átvetteknek állították, akik szerintük a reneszánszkor műveltségét előbb sajátították el mint a magyarok, illetve a székelyek. A baj azonban e véleményeknél az volt, hogy oláhoknál ilyen kapukat sehol sem találhatni, illetve sem ily tökéletes szerkezetűeket, sőt kevés utánajárással és tanulmányozással is könnyen megállapítható, hogy ahol oláhoknál is székelykapu alakú kaput, igen ritkán, találhatni, ezek mindig sokkal gyarlóbb kivitelűek és ezeket, pénzért, székely ácsok készítették jobbmódú oláh gazdák számára. Akadnak ugyan újabbkeletű kapuk, amelyeket már oláhok avagy eloláhosodott magyarok készítettek, de az ilyenek még sokkal gyarlóbb kivitelűek, mert a régebbieket csak úgy-ahogy utánozzák. De olyat oláhoknál, hogy egy egész falu minden kapuja, néha száznál is több, gyönyörű tökéllyel épült és szebbnél szebb faragásokkal ékes volna — amint azt például Bögöz székely faluban magam is láttam — oláh falvakban sehol.
Ami pedig a reneánsz azaz tehát a "német eredetet” illetné, az ezt állítók baja szintén az, hogy sem az erdélyi szászoknál sem Németországban sehol oly tökéletes szerkezetű és oly szép és ízléses, gazdag díszítésű kaput nem láthatni mint a székelyeknél. Mi több ilyesmi épen az erdélyi szászoknál egyáltalán nincsen és ami viszont Németországban ha itt-ott előfordul, az is szerkezetileg gyarló, dísz pedig vagy semmi sincsen rajta vagy az is gyarló és sokszor szinte hihetetlenül ízléstelen. Amit láthattunk például Viski Károly a "Néprajzi Értesítő”-ben megjelent, a székely kapuról szóló cikkében is (1929. évfoly. 65-88. old.). Bár Viski, az ázsiázó elmélet rémuralma miatt, csak nagyon is félénken mer írni, cikkét mégis e szavakkal fejezi be : „Ezek fejlesztették a székely kaput olyan magas színvonalra, hogy hozzá foghatót sehol Európában nem ismerünk.” Világosan következik mindebből tehát, hogy ha ilyesmi Németországban itt-ott elő is fordul, úgy ez ott egykori északi rokonnépeink után származott oda, vagy pedig későbben, Magyarország európai nagyhatalom voltakor, például Mátyás király korában, amikor a magyar ipar és művészet rendkívül magas színvonalon állott és azt külföldön nem csak megbecsülték de utánozták is. Mindenesetre, ha e kapualak akármikor és akárhogyan került is Németországba, az a mi székely kapuinknak már csak teljesen leromlott maradványa vagy gyarló és ízléstelen utánzata. Ismét itt van tehát egy teljes képtelenség (absurdum), de amelyet minden magyar, avagy nem magyar, ázsiázó kénytelen elfogadni, ha ezt természetesen el is hallgatja, hogy íme : „A vad, műveletlen, pusztai, lovagló, nomád magyarok Európa művelt népeitől, az ezeknél még gyarló és ízléstelen kapuk építését eltanulták, de aztán ezt oly művészi tökélyre fejlesztették, amihez hasonló egyetlen európai népnél sem található. Pedig e magyarság már 500 éve leigázott és elnyomott nép.”
Az építészeti és művészi szempontból a legérdekesebbeket leírtam, valamint szerkezetüket is fontosabb részében ismertettem "Magyar Építőízlés” című művemben, viszont szerkezetüket részletesebben ismerteti a "Néprajzi Értesítő”-ben Szinte Gábor is. Itt tehát csak külön székely szempontból a legérdekesebb alakjukról akarok szólani, vagyis az úgynevezett "udvarhelyszéki” alakjukról, amely ez :
Ma az ilyen kapuknak már — szegény falusiak háza előtt — csak két nyílása van, egy kisebb, személyek számára, és egy nagyobb, amelyen szekér avagy lovas járhat ki és be. Régebben azonban, amikor még fejedelmek, nagy urak is házuk elé ilyen kaput építettek, ezek még három nyílásúak voltak, ugyanúgy mint a nagy kínai kapuk, amelyeknek szintén egy középső nagy és két oldalsó kisebb nyílásuk van. Huszka József "A székely ház” című műve 63. oldalon írja hogy még látott egy fából épült de három nyílásos székelykaput. Magam is láttam egyet, amely azonban már igen rossz állapotban volt. A háztól távolabbi kisnyílásának már csak maradványai voltak még meg és ez is bedeszkázva, már csak kerítésként szolgált. Mivel azonban a még használatban lévő másik kisnyílásnak külön teteje volt, ugyanúgy ahogyan az ide mellékelt három székely kapu-fényképen is ez van, ebből magától értetődőleg következik, hogy az elpusztult kisnyílásnak is külön teteje volt; úgyhogy valamikor, újkorában, a még egész nagykapu ugyanolyan alakú volt mint a fönti kínai nagykapu, amiértis olyanképen rekonstruálom amilyennek azt az előbbi rajzon mutatja. Igaz ugyan, hogy az ide mellékelt három fényképem kapuja már késői, minden dísz nélküli alakok, de például Huszka József is bemutat említett művében, a XXX. tábláján, Csík-Menaság faluból, egy 1734-ből származó gyönyörű, díszes túlköríves kaput is, amelynek szintén külön kisnyílásteteje van. (Ami az íveket illeti, erről részletes leírást adtam „Magyar Építőízlés” című művemben, de itt is megjegyzem, hogy mivel ezek népünknél szerkezeti adottságok révén keletkeznek, ezért például a szegdeltív csakis három avagy öt beszegéssel fordul elő.)
Hogy azonban a kiskapunyílás külön teteje nem csak későbbi hanyatlás eredménye, hanem hogy ez már ősidőkben is megvolt, bizonyítják a kínai kapuk. Sőt ellenkezőleg az is következtethető, hogy a nyílások egy tető alái összefoglalása egy későbbi, bár azért több ezer éves, egyszerűsítési szándék eredménye. Ezt látjuk a fentebb bemutatott udvarhelyszéki kaputipuson, számtalan székelykapun, valamint a bemutatott római diadalíveken is.
Az itt bemutatott székelykapuk és a kínai kapuk közötti szerkezeti különbség csak az hogy a székelykapuknak csak egy szemöldökfája szokott lenni (e rajzon a), a kínai kapuk ellenben két szemöldökfájúak (e rajzon b). Ámde a Brassó melletti hét magyar faluban, az úgynevezett Hétfaluban, két szemöldökfájú kaput is igen sokat láthatni és egyet ugyanilyet a szintén Brassó melletti Zernest faluban is láttam. Igaz ugyan hogy utóbbiak mind csak úgynevezett „kiskapuk” (lássad ilyeneket Huszka és Malonyai művében, valamint későbben itt is), amelyek nálunk egyébként szintén csak egy szemöldökfájúak szoktak lenni és Huszka művében két szemöldökfájúakat nem is mutat be, Malonyainál azonban látunk ilyeneket, is csakhogy ezeken a két szemöldökfa közül a fölsőt a fölső tetőzet födi el. Ismeretes hogy a japáni „tori” nevű kapuk is mindig két szemöldökfájúak, míg Indiában a híres Szancsi-i sztupa kapui három szemöldökfájúak (e rajzon c), habár itt a fa-szerkezet már kőből utánozva; tudjuk azonban, hogy Udvarhely-megyében nekünk is vannak a fakapukat utánozó kőkapuink. A több szemöldökfa a kapu szilárdságát szolgálja, amit azonban nálunk az igen erős könyökkötések (a fönti rajzon d), csak egy szemöldökfa alkalmazása mellett is, tökéletesen elérnek.
A kínai és a mi kapuink közötti egy más — de lényegtelen — különbség az, hogy amazokat császárok és gazdag és hatalmas urak építtetvén, a miéinket pedig csak egyszerű falusi emberek, ennélfogva amazok pompásabb, fényűzőbb kivitelűek, míg a miéink szerényebbek. Mindazonáltal, amint azt a föntebb lévő helyreállításomból (reconstructiomból) valamint a „Magyar Építőízlés” című művemben lévő rajzaimból is láthatjuk, a miéink, szerényebb voltuk mellett is sokszor úgy alakuk vonalaiban mint díszeikben a kínaiaknál is nemesebbek, ízlésesebbek.
Művében azonban Huszka nem csak azt említi hogy még látott egy fából való háromnyílásos székelykaput, hanem be is mutat műve 63. oldalán egy háromnyílásos de kőből épültet, éspedig szintén a Brassó melletti magyar Hétfaluból, ennek Hosszúfalu nevű falvából (Ilyen, kőből épültet, szintén Brassó mellett, az eloláhosított Ó-Tohán nevű faluban egyet én is láttam, habár ez túlköríves, de csak kétnyílású volt. Képét lássad a „Magyar Építőízlés” művem 49. tábláján.). Amint azt Huszka is kiemeli, ez, bár csak rendes székelykapu nagyságú s faragott díszek nélküli, egyik kisnyílása pedig, mivel már úgysem használják, befalazva, alakjával azonban tökéletesen egyezik a római diadalívekkel (lássad föntebb) és szerintem utal a római diadalívek eredetére is, vagyis arra, hogy ezek az itáliai szikuloktól származtak.
Azt hogy székelykapuink a római diadalíveknél sokkal régibb eredetűek, egyéb adatokon kívül, kétségtelenné teszik a rájuk ma már csak féldomborúan kifaragott oszlopaik (lássad ezeket föntebbi rajzomon), amelyekről említett művében már Huszka is megállapította hogy ezek eredetileg a kapuk előtt még teljesen külön állottak volt. Ezen egykori teljes különállásuk pedig épen a római diadalíveken is megsejthető, mivel azokon ezen oszlopok valóban még nincsenek is kapu anyagából kifaragva hanem csak a kapuhoz, bár igen közel de mégis még külön, fölállítva vannak. Egykori teljesen külön állott voltukat nálunk viszont az bizonyítja hogy nálunk ugyanezen oszlopok még nem akarnak épületrészt tartó oszlopok lenni, hanem fönt még teljesen szabadon végződve, tetejükön egy pálmácskát (palmettát) tartanak, amely utóbbi tehát bizonyára fontos jelkép volt, de valószínű hogy jelképes értelme volt magának az oszlopnak is. Mivel azonban a rómaiak csak diadalívek építése szokását örökölték volt de ezek részeinek jelképes értelmét már nem ismerték és így a külön álló oszlopok és tetejükön lévő pálmácska értelmét sem tudták. Náluk a diadalív, illetve kapu, előtt teljesen külön álló oszlopnak sem volt már semmi értelme. Ők már a tetején pálmácskában végződő oszlopot nem is ismerték illetve oszlopokat inkább csak valamely épületrészt tartó tagként fogtak föl. Ezért a diadalívek előtti oszlopokat is, hogy valamiképp megokolják, hogy valamit tartaniok adjanak: a diadalív fölső párkányzatából csináltak az oszlopok fölé, teljesen megokolatlan, kiszögelléseket (lássad ezt a fönti mindkét diadalíven). Miután azonban az ilyen párkányzat is fölül lapos fölületű, nem tudván e sík fölülettel mit csinálni: hát mindegyikre egy-egy szobrot állítottak (lássad ezt föntebb a Constantinus diadalívén). Hogy ellenben a teljesen külön álló és fönt szabadon pálmácskában végződő oszlop a rómaiaknál és régebbi időkben, például a régi görögöknél, még nem volt ismeretlen dolog, kétségtelenné teszik az alábbi ábrázolatok, amelyeken a 3. szám alatt is egy, tetején pálmácskát viselő oszlopot látunk görög vázafestményről, amely oszlop valószínűleg síremlék (stela) volt. De látjuk ugyanazon a 4 és 5 számokkal jelzett két rajzon azt is, hogy az eredetileg szabadon álló, pálmácskát viselő oszlopból miként lett már a görögöknél is épületrészt tartó közönséges oszlop. Eleintén erőltetetten és ízléstelenül a pálmácskát lapították le (az alábbi rajzok közül 4, egy Leszbosz szigeti oszlopfő), míg utóbb már a pálmácskát inkábbcsak kicsinyítették és a két kacskaringós voluta (a kos-szarvak) közé egészen összeszorítva, süllyesztették le (a rajzon 5; az athéni akropoliszi múzeumban látható oszlopfő), úgyhogy végül létre jött az amit ma „jón oszlopfő”-nek nevezünk és amit itt a rajzon 6-os számmal jelöltem. (A 3-6 rajzok, némileg egyszerűsítve a Woermann: „Geschichte der Kunst” című műve I. kötetéből vévék.)
Ha mármost mindezeket összehasonlítjuk a korábban bemutatott udvarhelyszéki kaputipusunk oszlopaival, amilyeneket egyébként elég sokat Huszka, Malonyai és Szinte műveiben is ábrázolva látunk, és látjuk hogy ezek még nem szerepelnek épületrészt tartó tagokként, hanem fönt szabadon végződve, szabadon álló pálmácskát tartanak, akkor meg kell állapítanunk azt is, hogy tehát a mi székelykapuink alakja nem a római diadalívek leszármazottja, hanem őse.
Hogy azonban a pálmácskát tartó, szabadon álló oszlopok a görög műveltségnél is menyivel régibb bizonyítja az, hogy ilyenek már az asszíroknál is voltak, amire vonatkozólag ide teszem az itt a-val jelzett asszír oszlopot ábrázoló rajzot, amelyet Perrot és Chipiez nyomán már, összehasonlításul, Huszka is közölt.
Hogy azonban a szóban lévő pálmácska tulajdonképpen mit jelképezett, sajnos, nem tudom, mivel annakidején, fiatal koromban Erdélyben jártamkor, a néprajzi tudományban eléggé képzett még nem lévén, nem gondoltam volt arra hogy felőle a népnél kérdezősködjem, és amit, sajnos, még régebben Huszka sem tett meg, mert különben erről könyvében említés volna. Pedig bizonyos hogy ahol ilyen kapuk sok ezerével állanak s ahol mindig ugyanazon helyre ugyanazon pálmácskát annyi ezerszer kifaragták, ott ennek valamilyen neve és róla szóló valamilyen hagyomány is élt. Egészen bizonyos, hogy e pálmácska valamikor igen fontos jelkép volt, mivel hiszen nem csak nálunk e kapukon, valamint népművészetükben egyébütt is — amint látandjuk — van meg, hanem megvolt már számtalan példányban az asszíroknál és görögöknél is. Hogy ezt nálunk is mily fontos jelképnek tartották, abból is látszik, hogy azon kapukra is, amelyekről, anyag- és munkamegtakarításból, az erősen domború oszlopokat már nem faragták ki (lássad előbb, b), illetve már elhagyták, de a pálmácskát ugyanazon helyre ahova az, az oszlop tetején állva került volna, mégis kifaragták (szintén előbbi rajz, b, c, d, e, Huszka nyomán a 77. és 27. oldalairól). Ugyanis a kapuk díszei, az oszlopokat kivéve, egészen laposak de az oszlopok ezeknél sokkal domborúbbak; ezek kifaragása igen sok munkába és a sok lefaragandó faanyag miatt nagy anyagveszteségbe is került, amiértis újabban, a nép elszegényesedése miatt, az oszlopos kapuk csak mind ritkábban készültek, ám a pálmácska a maga helyén továbbra is megmaradott. Műve 27. és 77. oldalán Huszka több ilyen pálmácskát mutat be, ezeket az asszírokéivel összehasonlítva.
Ezen, a mai kapuinkon már csak féldomborúan kifaragott bálványoszlopok tehát eredetileg egészen külön állottak a kapuk előtt, jelképes értelmük is volt és valamikor nem csak fából, majd kőből is, faragottak voltak, hanem, miként a tornácoszlopok, rézből és bronzból is önttettek. Mégis, a kapuk előtt állott bálványoszlopoknak, legrégibb őseredetükben még csupán gyakorlati céljuk volt, aminthogy a később jelképes értelmet is kapott dolgok eredetét a legtöbb esetben gyakorlati, célszerűségi okok hozták létre, jelképi és vallási értelmet pedig csak sokkal későbben, habár már sok ezredévvel ezelőtt, kaptak. Őseink legegyszerűbb, kunyhószerű lakai előtt, ugyanúgy mint mai népi kunyhóink, tanyaépületeink előtt is, amelyek még nem voltak, és nincsenek ma sem, kerítéssel sem körülvéve, állott, és áll ma is, egy vagy két leásott avagy levert cölöp, erősebb karó, amelyen ágcsonkokat is meghagynak, illetve meghagytak, hogy ide miegymást fölakaszthassanak, tejesköcsögöket, kendőt, ruhafélét száradni tűzhessenek, akaszthassanak. Az ilyen cölöp neve ma többnyire: állófa, ágasfa, de neveztethetett régen bálványnak is, mivel bálvány szavunk eredeti értelme is cölöp, oszlop volt. 
Az ilyen állófákba sokszor még mesterségesen is erősítenek be pótágakat, hogy több holmi akasztathasson föl. Az ilyen műágakat „vendégág”-aknak nevezik. Ezen bálványokhoz kötötték fejéskor az állatokat, valamint később lovat is ha szükséges volt. A szent Áldozókertek kapuja előtt állott oszlopokról a rokonnépeink ősvallását leíró tudósok is tesznek említést. A vogulok hitregéiben szintén szó van arról, hogy az istenségek laka (temploma) kapuja előtt ezüstoszlopok állanak, amelyekhez az érkezők lovaikat kötik. Utóbb azután, amint a lakok, templomok, fejedelmek házai mindig fényesebbek lettek és kerítést, kaput is kaptak, akkor a kapu előtt álló ezen bálványoszlopok is mind díszesebbek lettek, ezüst-, aranyvereteket is kaptak, majd egészen rézből, bronzból is öntve és aranyozva is készültek, végül pedig a tulajdonos és az illető törzs jelképeivel is ékesítve, az illető tulajdonos, fejedelem, törzs jelképeivé is lettek. Táborban a főhadiszállás elé napjainkban is szokásban volt ezt az elébe tűzött magas póznán zászlóval jelezni. Benedek Elek és Gaál Gy. magyar népmesegyűjteményében van egy „Csonka és Sánta pajtás” című. Ebben fordul elő, hogy egy király palotája előtt (értendő: istenség temploma előtt) három aranyoszlop áll. Az olyan érkező aki bízik magában (magas rangú is érthető) az lovát az első oszlophoz köti, szerényebb a másodikhoz, egészen szerény a harmadikhoz. Ennek magyarázata az, hogy a kapu előtt jobbkézfelőli, amely az úri bejárat előtt állott: volt az „első” oszlop, az ettől balra álló volt a „második” és az ettől is balra álló volt a „harmadik”, amelyhez szolgasorban lévő ember köthette lovát. A dolgot tehát e rajz szerint kell képzelnünk, vagyis hogy 1. egynyílásos kapu vagy ajtó két bálványoszloppal, 2. kétnyílásos kapu három bálványoszloppal, 3. pedig háromnyílásos kapu négy bálványoszloppal, amelyek közül mindig a jobbfelőli „az első”.
Megemlíthetjük itt a Salamon király építette jeruzsálemi templom előcsarnoka Jakin és Boasz nevű két bronzoszlopát is, amelyek Perrot és Chipiez helyreállítása (reconstructioja) szerint e tomplom előcsarnoka bejárata előtt kétoldalt szabadon állottak. Igaz ugyan, hogy mások a dolgot úgy magyarázzák mintha e két oszlop a bejárat mennyezetét tartotta volna; azt hiszem azonban hogy így csak azért vélekednek mert hiszen ma ki gondol arra hogy bejárat előtt szabadon is állhatott volna két oszlop ! Ilyesmit ma természetesen bárki is céltalannak, hiábavalónak és értelmetlennek tartana. Véleményem szerint azonban mégis Perrot és Chipiez helyreállítását kell elfogadnunk, vagyis azt, hogy a két réz- avagy bronzoszlop tényleg szabadon állott a bejárat előtt kétfelől. Mi ugyanis már tudjuk hogy így álló két oszlop jelenléte ősrégi hagyományon alapult, ha e hagyományt a zsidók már nem is ismerték, aminthogy a Bibliában e két oszlop célja nincsen is megmondva. A hagyományt azonban ismerhették a föniciai Tírusz pún-utód lakói és művészei; azt pedig a Biblia is elmondja, hogy a két oszlop rézöntőjét Salamon Tíruszból hozatta volt. Azt is tudjuk, hogy a Gibraltár tengerszoros, azaz a Földközi Tenger bejárata két partján egymással szemben álló két magas hegyet a föníciaiak, és tőlük átvéve a görögök és rómaiak is, „Herkules Oszlopai” néven nevezték, ami szintén azon gondolatból származott, hogy bejáratot két oszlop kell jelezzen. A régiek hajósai ugyanis a Földközi Tenger e bejáratát az általuk ismert világ bejáratának tekintették, amelyen kívül következik a Végtelenség vagyis az Óceán, vagy Okeán, amelynek csak innenső partja van de túlsó partja nincsen. És íme, nem meglepő egyezés-e hogy Salamon temploma szóban lévő két oszlopa Jakin és Boasz nevét Szilárdság és Erő-nek magyarázzák ? Hiszen Heraklesz valóban az erő megszemélyesítése volt, ikerfivére Ifiklesz pedig, amint azt mi már tudjuk, azonos volt Aresz-Marsz hadistennel. De csak mi tudjuk azt is, hogy itt már némi értelemeltolódás volt jelen, amennyiben Haraklesz és Aresz tulajdonképpen a mi Magorunkkal és Hunorunkkal azonos, akik pedig az alkotás és rombolás megszemélyesítései voltak. Mivel pedig a harc rombolást is jelent, így más népeknél, Aresznél a tulajdonképpeni rombolás értelem feledésbe ment és ő már csak a harc istensége lett. Vagyis tehát itt már némi értelemeltolódás jött létre. Azt viszont látjuk hogy az aresz névben már zavar is van jelen, mert viszont világos hogy e név a mi erő, erős szavunkkal azonos, holott e név tulajdonképpen szintén Heraklesz (Arkal, Erkel) neve kellene legyen, amely név első szótagja szintén csak a mi erő szavunk hehezetes kiejtése (amelyből a görög herosz = hős szó is származott) volt, amely név, illetve szó —amint már tudjuk — egyúttal hím és férfi értelmű is volt. (Török er = hím, férfi.). Így aztán végül a „rombolás” értelem végkép feledésbe menvén, a jakin név már csak „szilárd”-nak magyaráztatott, vagyis értelemeltolódások révén a „romboló”-ból először „harcoló” lett, ebből „hős” és „erős” és ezekből további értelemeltolódás révén már „szilárd”. Pedig hiszen a Jakin névnek a szlávban fönnmaradott ják, jáko = erős és jáki = az erős, szó teljes azonosa. E szláv szó viszont a gy-j ismert hangváltozás útján a mi gyak, gyakó, gyaka szavainkból származott (tudjuk hogy népünk például jó, javulni helyett ma is mondja hogy gyó, gyavulni, valamint kígyó helyett kijó). Ezen gyaka szavunknak ma is van cövek, rúd, cölöp és hímtag értelme. Ugyanezen gyaka szavunk viszont a szintén jól ismert gy-d hangváltozás révén képezi dákó szavunkat, amely döfésre használt botot és szúrásra használt tőrt is jelent. (Lássad Ballagi szótárában.) De hogy ugyane szónak volt hímtag és nemzés (a férfi cselekvése) értelme is, bizonyítja gyakni igénk és az olasz tacco (takko) = cövek és velencei tájszólásos tacunar (takunar) = a férfi nemző cselekvése. De látjuk Ballaginál még azt is hogy gyak, gyaka, gyakáz szóalakunknak is van gyakdos azaz döf, döfköd, bököd értelme is, ami tehát kétségtelenül a hím nemző cselekvését is jelentette, úgyhogy észre kell vennünk hogy gyakorol szavunk is innen származott. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy a szóban lévő oszlop Jakin neve sem lehetett eredetileg más mint: cölöp, oszlop, hímtag, férfi. Amivel szemben a másik oszlop boasz neve minden valószínűség szerint a bikának (hatalmas, erős hím-állat) az árja nyelvekben meglévő bo, bosz, bovisz, bue nevéből, a szlávban meglévő bode = szúr, döf és az oromo bode = lándzsa, dákó szavakból származott és tehát közvetlen a mi bot szavunkkal van összefüggésben.
Továbbá, mi már tudjuk azt is, hogy minden üreges épület, valamint minden kapu, ajtó és bejárat: nőiségi jelkép volt, minden cölöp, oszlop pedig: hímségi. Amiszerint tehát okszerűen következik az is, hogy Salamon szóban lévő temploma is a nőiséget jelképezte, de a bejárata előtt álló két nagy oszlop viszont a hímséget.
Látjuk tehát itt is, hogy magyar néprajzunk, mythologiánk és nyelvünk segítségével miként fejtődnek meg oly dolgok, amelyek látszólag értelmetlenek, holott a valóságban mély értelmük van, de amely dolgokban a mi őseinktől származó voltát sem mi, sem mások nem is sejthették.
Amikor, még ősidőkben, a lakok, paloták, istenházak (templomok) és kapuk elé fölállított cölöpökre jelképes díszeket is kezdtek volt alkalmazni, akkor juhtenyésztő törzseink, amilyenek a jászok, székelyek és kazárok voltak, ezen cölöpökre jelképes díszül kos-szarvakat kötöztek avagy tűztek volt föl. Igy azonban, a cölöpök amúgyis hímségi jelképek lévén, most a reájuk alkalmazott hímállat-szarvak révén, azok hímségi jelképvolta még jobban kifejeződött és ezen cölöpök mindinkább jelképes és vallási bálványokká fejlődvén, vallásos tiszteletben is részesültek.
Említettem hogy a székelyek tartottak kecskét is, de valószínű hogy tartottak olyan juhfélét is amelynek kacskaringóvonalú szarvai vannak, vagyis nem olyan egyenesek mint amilyenek a cigájajuh szarvai. Amiszerint azután a „jón” oszlopfő, amelynek csigaalakjai a kos szarvai ábrázolásából keletkeztek, lehet egyrészt jón, azaz jász, de egyúttal székely és kazár is. A föntebbi oldalon látunk ábrázolva egy szumer-asszír domborművet, amelyen Samás Napisten egy oszlopos mennyezet alatt ül (1 szám). Az e mennyezetet tartó oszlopok, amint azt a dombormű mutatja, pálmatörzsből valók voltak, de amelyekre úgy fönt oszlopfőként, mint lent oszloplábként is két-két kos-szarv volt fölkötve. Ez ábrázolat mellé odatettem egy ugyanazon oszlopot világosabban föltüntető rajzot is (2 szám). Itt is azt látjuk tehát, hogy az oszlopfő és az oszlopláb teljesen azonos alakú, ami a szumer-asszír művészetben különben is megvolt, de amit teljesen ugyanígy láttunk a föntebb bemutatott udvarhelyszéki székelykapu-tipuson valamint Huszka „A székely ház” című könyvében bemutatott kapuk közül nyolcon. Ez pedig azért rendkívül fontos tény, mert ez már sohasem volt így, illetve ez már ismeretlen volt úgy a görögöknél mint a rómaiaknál valamint a görög és római építészeti indítékokat föltámasztó reneszánsz és barokk építészetben. Itt az oszlopláb mindig egészen egyszerű (a dór ízlésben semmilyen oszlopláb sincsen), vagyis itt a kos-szarvak stilizálásából keletkezett csigaalakú voluták már mindig és kizárólag csakis az oszlopfőkön voltak, illetve vannak meg. Ha tehát a mi székelykapuink oszlopain az ugyanilyen csigaszerű voluták úgy fönt az oszlopfőn, mint lent az oszloplábon is következetesen megvannak — ugyanúgy mint a föntebb bemutatott szumer-asszír oszlopon — akkor ebből minden kétséget kizáróan kitűnik, hogy a mi szóban lévő oszlopaink nem származhatnak sem a görögöktől, sem a rómaiaktól, avagy a reneszánsz ízlésből, hanem hogy a görögökéinél sokkal régibb eredetűek. Származhattak volna, igaz a szumerektől avagy asszíroktól is, mi azonban már jól tudjuk, hogy a szumer-asszír műveltség a mi kivándorolt őstörzseink műveltségéből származott.
Hogy a mi oszlopaink csigái (volutái) nem származhattak görögöktől, rómaiaktól avagy reneszánsz vagy barokk előképekből, ezt már Huszka József is megállapította s meg is írta. Nem származhattak szerinte nem csak azért mert nálunk e csigák az oszlopfőn és oszloplábon egyaránt megvannak, hanem azért is mert a csigák nem lapos fölületűek hanem közepükön, némelyek csak keveset, de némelyek igen erősen kicsúcsosodnak, ami a görög, római és reneszánsz volutákon soha sincsen így, sőt az újabbkori oszlopfőkön, amint Huszka is megjegyezi, még gömbalakká is egyszerűsödtek. Hozzá teszem még: éspedig azért mert kihegyesedő de kacskaringóvonalú tekercset, amilyenek székelykapuinkon vannak, sokkal nehezebb és fáradságosabb kifaragni mint csigaalakú de lapos volutát, olyat tehát amilyenek a görög és római oszlopfőkön és ezek származékain vannak. Ám ez nálunk azért van úgy mivel ezen alakulat eredetileg kos-szarvakat ábrázolt (kivéve a korintusi oszlopfő volutáit, amelyek növényi indát ábrázolnak); a kos szarvai pedig nem képeznek lapos volutát, hanem olyanok mint e rajzocskán a, sőt a racka- vagy cigája-kosé, olyanok mint b. Kétségtelen hogy ilyen alakulatot kifaragni igen nehéz, sőt kőből lehetetlen, ezért ezt a faragó művészek úgy stilizálták, még fában is, hogy kifaragása könnyebb, illetve lehetséges legyen, amely stilizálás a jón és kompozita oszlopokon már sokkal előrehaladottabb, sokkal nagyobb fokú mint a miéinken (lássad ezeket alább), amiből azonban az is következik, hogy székelyeink még néhány századdal ezelőtt is tudták, hogy ama nehezen kifaragható tekercsszerű alakulatok kos-szavakat ábrázolnak, de amit a görög és római művészek már ezredévekkel ezelőtt sem tudtak, mivel ők ez indítékot ősnépeinktől csak örökölték, de ennek értelme ismerete nélkül, amiért az indítékot mindinkább egyszerűsítették és elstilizálták.
Szólanom kell még udvarhelyszéki kapuink oly jellegzetes indadíszeiről is, amelyeket Huszka említett művében minden részletükben pontosan tanulmányozhatjuk, de amelyeket itt korábban is bemutatattam. Fölületes megfigyelők e díszeket is egyszerűen reneszánsz eredetűeknek, mások a rómaiak által itthagyottaknak vélték. (Semayer Wilibald.) Össze-hasonlításul ide teszem ezen jellegzetes római díszítményt, amelyet, ha gondosan tanulmányozunk, kétségtelennek kell elismernünk, hogy a mi szóban lévő udvarhely-megyei kapuink indadíszei és ezen római — lényegükben szintén indákat képező — díszek közös eredetűek. Kérdés csak az marad hogy a miéink valóban a rómaiakéból származtak-e vagy csak ezekkel közös eredetűek ? Véleményem, az eddigi sok egyéb adat révén, mindenesetre ez : a rómaiak a Róma és vidéke őslakóitól a szikelektől örökölték úgy a diadalíveket mint ezen indadíszeiket, amely szikelek a mi székely törzsünk Itáliába kivándorolt részei voltak, a szóban lévő indadíszek pedig e törzseink díszítményei közé tartozván, természetes hogy ezek a Magyarország területén maradott székely törzseknél is fönnmaradtak. Csakhogy míg nálunk ugyanezen indadíszek a már vagy 2000 esztendő óta majdnem mindig leigázottságban és tehát szegénységben élő népünknél idővel, de főképp a Jelenkor utolsó századaiban, mindinkább leegyszerűsödtek, azaz elszegényesedtek, ellenben a gazdag és hatalmas római jómódú, jól fizetett és tehát gondatlan élő kőfaragók kezén ugyane díszek idővel még gazdagabbakká, pompásabbakká is lettek mint eredetileg voltak.
 Mindegyiken, de különösen a két baloldalin, látjuk igen jól, hogy közepükön a voluták erősen kicsúcsosodnak. |
Ugyanezen kérdéses növényt látjuk ábrázolva a korintusi oszlopfőkön is, amelyek úgylehet valamely görögországi szikel törzstől származnak (Homérosz énekeiben is van említés szikel népről), amelyen az akantusznak nevezett leveleken kívül a csigavonalba kunkorodó ugyanolyan kacsok is megvannak, amilyenek a római díszítményeken és a mi udvarhelyszéki kapuinkon is láthatók, holott az akantusznak ilyen kacsai nincsenek, sem az akantusz nem kúszó, nem indázó növény.
Továbbá itt van még a római kompozita oszlopfő is, amelyen levelek és kosszarvak is vannak. Szerintem azonban ezen oszlopfő nem „composita”, bár nem kételkedem abban, hogy ezt a rómaiak maguk is „összetett” oszlopfőnek hitték, illetve meg voltak afelől győződve, hogy ez a görög jón és korintusi oszlopfő összetételéből áll, amely meggyőződésükhöz azután ezen oszlopfőjüket még igyekeztek is hozzáidomítani. Mégis, véleményem az, hogy ez oszlopfő eredetileg egyáltalán nem volt „composita”, illetve, hogy nem a görögök jón és korintusi oszlopfői összetételéből keletkezett, hanem ez a szikuloktól örökölt ősi oszlopfő volt, amely a mi udvarhelyszéki kapuinkon is megvan és amelyen már eredetileg is ott voltak úgy a kosszarvak mint a szóban volt indázó növény (lássad fentebb), amely azonban nem akantusz volt hanem valamely indázó és bogyótermő kúszó növény; úgylehet solanum-féle. Véleményem szerint tehát, amint ezt e két rajzon kísérlettem meg ábrázolni: jász, székely és kazár törzsekbeli őseink már az eredeti, a kapuk előtt állott és valószínűleg fenyőfa-törzsből való bálványokra is kötöztek volt föl jelképes díszül a szóban lévő növény indázó részeiből. Úgyhogy, míg a kosszarvak valamint az egész cölöp maga is, hímségi jelképek voltak, de az illető növény a nőiséget jelképezte. Azonban bizonyosnak tarthatjuk azt is, hogy a kapuelőtti cölöpök mintájára már ősnépeinknél is alakíttattak volt épületrésztartó oszlopok is.
Van az udvarhelyszéki kapuknak még egy érdekes dísze, amely valamikor igen fontos is lehetett mert minden valószínűség szerint a Napot ábrázolta azaz jelképezte (e rajzon a), amit abból következtethetni hogy föltűnően hasonlít a szumer-asszír domborműveken lévő napábrázolatokra, amelyek egyikét itt Perrot és Chipiez nyomán mutatom be. (A rajzon b.) Az ékalakok, amelyek a kör közepén csillagot képeznek, valószínűleg a Napból áradó ható erőnyt, talán a fényt, világosságot jelképezik, a hullámvonalak pedig talán a hőt, meleget. Ez utóbbiak a miéinkről hiányoznak, de régen talán megvoltak. Ellenben nálunk a korongot körülvevő gömböcskék valószínűleg a Napból származó életparányokat, életmagokat jelentik. E gömböcskék rendesen fehérre festvék, míg a csillagalak ékei fölváltva zöldek és pirosak. Hogy e csillagalak a kapun mindig a legfőbb helyen volt (lássad korábban), ez azt mutatja, hogy a kapun lévő minden más dísznél, illetve jelképnél, fontosabbnak, tiszteletre méltóbbnak tartották. Igen sok változatban számtalan udvarhelyszéki kapun ott van, de hogy valamikor menyire fontosnak tartották, mutatja még az is, hogy újabban, valószínűleg a kereszténység hatása folytán, ahol elhagyják ott helyére vagy az illető család nemesi címere vagypedig a magyar nemzeti címer került, amit Huszka könyvében is láthatunk.
Szólanom kell itten még, mint ősműveltségünk egy igen érdekes eleméről, székelykapuink galambdúcairól, vagyis a kapuk teteje alatt többnyire meglévő galambházakról és ezekkel összefüggőleg a galambokról magukról is. Hogy azonban e dologról összefüggő és érthető leírást adhassak, ismételnem kellend olyat is amiről már másutt is írtam.
Mindenek előtt fölhozom, hogy habár a római diadalívekről a galambház már hiányzott, illetve e diadalíveknek galambokkali összefüggése a rómaiaknál már teljesen feledésbe ment volt, de ugyanezen diadalívek fölső részén az egykori galambház maradványa mégis megvan még, amit ezen összehasonlító rajzon tüntetek föl :
Ugyanis igen sok régi székelykapun nem csak egy sor galambdúc van hanem egymásfölött kettő (lássad Huszka említett művében is), úgyhogy ezáltal a galambház sokkal magasabbá válván, így a kapu e része tökéletesen ugyanolyan lesz mint a római diadalívek felépítménye, amelyet a rómaiak nyilván már csakis hagyományból építettek mégis meg, mivel ennek ottan már semmilyen célja, megokoltsága vagy haszna sem volt, és a rómaiak nem is tudván a diadalív e fölső részével mit csinálni, reá tehát föliratokat tettek és némi faragványokkal, 
domborművekkel is díszítették. A galambház, illetve galambdúcok, emlékezete azonban igen tökéletesen megvan még például Perugia olasz (Toscana) város kapuja fölött, de amely várfalat és kaput még az etruszkok építettek volt és e kapu tehát régibb a római kornál. Igazi galambdúcok ugyan már itt sincsenek, de ott van még a kapu fölött az ezeket tökéletesen utánozó dísz, ami azt látszik mutatni, hogy e városkapu építésekor a kapuk fölé való galambház emlékezete még élt is. A mi székelykapuinkon gyakran, amint azt a föntebbi rajzon valamint Huszka könyvében is látjuk, az egyes dúcnyílások közé egy-egy függőleges léc is erősítve. Ugyanezt látjuk, de kőből kifaragva, eme toscanai etruszk kapun is. Itt ez is már csak dísz, szépítés, nálunk azonban bár a galambházat szépítette is, ámde gyakorlati célja volt, mivel e lécek erősítették a galambház deszkából való elülső falát, amelyet a sok dúclyuk nagyon meggyöngít és tehát a deszka szétrepedésnek volna kitéve. Mi több, náluk is gyakori dolog, hogy bár galambot már nem tartanak de a galambházat a kapura, ha csak tökéletlenül is de még fölépítik. Ilyenkor is a kerek lukakat még kivágják ugyan, néha ezek azonban már oly kicsinyek, hogy galamb rajtuk be sem férne, sőt némelyütt az illető deszkába már csak díszül vágnak akármilyen alakú lyukakat, olyanféle-képen ahogyan ezt a rajzocska mutatja vagy ahogyan azt Malonyai „Székelyföld” című kötete 147-149. oldalain is láthatjuk.
Igen valószínű ugyan, hogy valamikor az ősszékelyek, az itáliai szikulok és az etruszkok is galambot eredetileg még csak húsa miatt tartottak volt, de később e madarakkal is gyönyörű költői képzetek hozattak kapcsolatba. Tudjuk mindnyájan, hogy a galambok régen, sőt ma is, a béke és a szerelem jelképei voltak de kevésbé ismeretes, hogy jelképei voltak a léleknek is, illetve a szerető léleknek. Azt azonban csakis mi tudjuk, hogy a galamb nálunk neveztetett régen szalambó néven is amely neve száll, szállong igénkből származik, ugyanúgy valamint a sólyom e neve is. Tudjuk azt is, hogy a lélekre van nyelvünknek még egy szava, a szellem, de amely régibb nyelvünkben szellet alakban is előfordul, amely szavak tehát kétségtelenül a szél, szellő és száll, szállong, szállongó szavainkkal függenek össze. Bár eléggé ismeretes hogy a lelket az ősök lehellet-félének, azaz tehát szellet-félének, képzelték, de azt is csak mi tudjuk, hogy a német Seele = lélek szó (olvassad: szélé) is a mi szél szavunkból származott. Ehhez párhuzamul fölhozható, hogy görög-latin anemosz-anima is = szél és lélek, valamint hogy a szlávban is dah = lehellet és duh, dusa = szellem, lélek, de duhati = lehelleni, fújni. Viszont mi is mondjuk hogy „lelkét kilehellte”. De azt is csak mi tudjuk, hogy a sémita nyelvek szelam, szalem = béke és áldás szavai is a mi szalambó = galamb ős-szavunkból származtak. Ámde hogy a galamb a lélek jelképe is volt, ennek nyoma még a kereszténységbe is eljutott, mert a Szentlélek jelképe még itt is kiterjesztett szárnyú azaz tehát szálló galamb, azaz: szalamb. Palermói olasz rege szerint Szent Olíva lelkét amikor a hitetlenek lefejezték, fehér galamb képében látták az Égbe szállni.
A béke jelképeire pedig a galambok azért lettek mert habár igaz hogy a hímgalambok néha össze is vesznek de végül mégis csak megmaradnak együtt és náluk az összeveszés sohasem válik véres avagy halálos végű harccá. Mivel viszont a galambpár egymást a leggyöngédebben szereti sőt gyakran egymás csőréti is megfogva, mintegy az emberhez hasonlóan „csókolódzik” is ezért tehát a galamb méltán lett úgy a béke mint a szerelem jelképévé is. De jelképezheti a galamb még a szeretetet is — habár árja nyelvek ezt a szerelemtől nem is tudják megkülönböztetni — azért mert például a költés idején a galambpár egymást fölváltva ül a tojásokon, miközben a másik eteti az ülőt. Kevésbé ismeretes ugyan, de az élettantudósok előtt ismeretes az is, hogy kikelő kicsinyeit, amíg ezek még igen gyöngék, a galambpár a bögyükben lévő mirigyeik által kiválasztott tejszerű nedvükkel táplálják, amelyet azonban nem ők adnak be kicsinyeiknek, hanem szájukat megnyitva engedik hogy ezek a táplálékot valósággal szopják. Ezért is van a még fiatal galamboknak oly hosszú csőrük, ami náluk csak később fejlődik vissza. Ha tehát a szumer-asszír hitrege szerint Szemiramisz szerelemistennőt, amíg kicsi gyermek volt, a neki hordott tejjel galambok nevelték föl, akkor ez tehát nem együgyű hanem igenis jelképes mese, amely azt jelenti, hogy a szumerek még tudták miszerint a galambok kicsinyeiket eleintén bögyük tejével táplálják, valamint jelenti még azt is hogy Szemirámisz istennő maga is a galambok költői, emberi megszemélyesítése is volt. De jelenti ugyanez még azt is hogy a mi népmesénk Szemerőkéje vagy Hamupipőkéje sem más mint az ősvallás egykori Szerelem- és Galambistennője.
A lélek jelképévé pedig a galamb azért lett mert őseinknél különben is minden szálldosó, röpüllő állat, miként különösen a pillangó is, sőt harcias őstörzseinknél, amilyenek például a kunok, kazárok és ős-törökök is voltak, még a ragadozó sólyom és sas is, a léleknek és e réven az erőnynek (energiának) és a Napnak is, mint a földet megtermékenyítő erőnyforrásnak, jelképévé is lett.
A kapuk fölötti galambházban élő galambok viszont a szerető, szerelmes lélek jelképei szintén voltak. Tudjuk hogy a mezopotámiai ősműveltségekben is a Vénusszal azonos Szemirámisz istennő volt a nőiség és a szerelem istennője, valamint ismeretes az is, hogy úgy Mezopotámiában Szemiramisznak mint a görögöknél és rómaiaknál Afrodité-Vénusnak szent állata a galamb volt. Schliemann is „Mykenae” című könyvében (Leipzig, 1878., 209. oldal) már megállapította, hogy ezen, Mykénében talált kicsi aranydísz Afrodité szerelemistennőt ábrázolja galambjaival. E tárgy, bár aranylemezből kivágott és némileg domborított is deigen hanyag és durva kivitelű. A rajta látható két szögfő — amint ezt Schliemann is mondja — azt bizonyítja, hogy valamely más tárgyra volt díszül fölszögezve, de amely díszítésre nem nagy gondot fordítottak, mert hiszen egyébként a kréta-mükénéi művészetből rendkívül szép és gondos kivitelű tárgyakat is nagy számmal bírunk. A tárgy azonban számunkra így is igen fontos őstörténelmi, néprajzi adatot szolgáltat.
Szemirámisz szerelemistennő e neve nem tévesztendő össze egy történelmi asszír királyné nevével, amely névre az asszír nyelv szími = galamb szava is utal.
Amennyire ezt annakidején Erdélyben a népnél kibírtam nyomozni, régen szokás volt látogatóba menéskor a kapu előtt a galamboknak „szemet szórni” és ugyanezt tette a szerelmes legény barátja is akit „leánykérő követ”-ként küldött a leányos házhoz („követ, követő” szavunknak régen: küldött és kérő értelme is volt). Ezután a házbeliek nyitottak előtte kaput, illetve ajtót. A szemszórással tehát az érkező mindenkor békés szándékát jelentette. Tudjuk, hogy a szelíd galambok a szemet szóró érkezőnek még elébe is szállonganak sőt fejére, vállára, karjaira is szállanak és a szemet tenyeréből is szedegetik. Meg is kell itt jegyeznem, hogy szelíd szavunk is a békét és galambot jelentő szelám, szálem stb. szavak csoportjába tartozik.
Régen általános szokás volt érkező kedves, szívesen látott, tekintélyesebb személyiség elé minden ünnepélyesebb fogadtatáskor fehérbe öltözött, neki virágokat is átnyújtó leányokat küldeni. Priscus rhetor, a hunoknál járt bizánci követ, is megírta, hogy a hosszabb távollét után hazatérő Atilla királyt is elébe jövő és hún dalokat zengő kisleányok fogadták. Azt is tudjuk hogy e leányok mindig már a városon illetve a város kapuján kívül mentek az érkező személyiség elébe. Csak e szokás eredeti, ősi értelmét nem tudja manapság már senki, valamint azt sem hogy e szokás a mi ősnépeinktől származott, még kevésbé azt, hogy a székely kapuk fölötti galambház is e szokással volt összefüggésbe hozva. Senki sem tudja már elég régóta, hogy az érkező kedves személyiség elébe jövő, fehérbe öltözött leányok őseinknél az érkező elébe szálló fehér galambok, illetve az érkező elébe szálló szerető lélek, jelképei voltak. Vagyis e szokás manapság már csak az volt amit a néprajzi tudományban „survival” néven szoktunk nevezni, vagyis olyasmi ami túlélte azt, hogy tulajdonképpeni értelme és oka már feledve, már nincsen.
Nálunk a székelykapuk még mindig valóságos bejáratok, vagyis egy kerített udvar, ház és kert bejáratát képezik. Ilyen bejáratok voltak valamikor a fallal körülvett városok, várak kapui, illetve tényleges városkapuk, várkapuk voltak. Ezzel szemben a római diadalívek már csak akárhol, akár valamely tér közepén is, kerítés nélkül, azaz tehát értelem nélkül voltak fölállítva, mert már csak annak emlékezete élt még, hogy a hosszú távollét után, győzedelmek után, diadalmasan hazaérkező hadvezérnek, császárnak kapun is kell áthaladnia. Mi azonban mind az elmondottakból már a megelőző fejezetekben is láttuk, hogy őseinknél minden város (sokaság, számosság) és minden ajtó, kapu (nyílás) nőiségi jelkép is volt. Vagyis a város tehát a hazaérkező hőst ugyanúgy szeretettel fogadja a hosszú távollét után hazatérő urát, aki elébe szerető lelke is már szállott volt. De jól tudjuk azt is, hogy az érkező ellenség elől a városok vagy várak kapuja bezárult, valamint zárva a kapu a nem szívesen látott idegen avagy rabló előtt is, illetve hogy a zárt kaput csak durva erőszak törhette be. Tudjuk, hogy az önként nem nyitott város- avagy várkaput régen az ellenség nagy és súlyos fatörzsből képezett és „kos”-nak nevezett, és sokszor valóban bronzból avagy vasból való kosfővel is ellátott, hatalmas gerendával szokták volt döngetni és betörni. Ilyen kosfővel pedig azért erősítették meg a gerenda végét mert ennek gyakorlati célján kívül még jelképes értelme is volt, annyiban, hogy az egymással küzdő kosok, folyvást egymásnak ugorva, addig ütik össze homlokukat amíg egyikük kábultan, avagy betört homlokkal holtan esik el. Azt pedig láttuk, hogy épen a székelyek és kazárok szent állatai a juh és kos voltak, valamint tudjuk azt is, hogy „kos” szavunk a székely és kazár szócsoportba tartozó szóalak. Ha tehát a kapu nőiségi jelkép volt, akkor világos hogy a fatörzsből való és még hozzá kosfővel is ellátott gerenda a hímséget jelképezte. De ha az ellenségnek sokszor sikerült is a város kapuját betörnie, de ilyenkor nem is jöttek már elébe érkezésekor fehérbe öltözött leányok, de a kapu fölötti galambház galambjai is a rettentő harci zaj és döngetés elől ijedten szállottak el messzire. Vagyis ilyenkor „szerető lélek” nem volt ott. Láttuk föntebb, hogy a rómaiaknál régibb etruszk kapukon a galambház nyoma még máig is megmaradott. A latin nyelvű följegyzésből ismerjük a Botond-mondát, amely szerint Botond egy rettentő erejű „igaz magyar” (rectus Hungarus) hős volt, aki hatalmas baltájával Bizánc városa kapuját betörte, vagyis ezen akkora rést ütött hogy ott „egy gyermek kiférhetett”. Világos, hogy ez csak rege, sőt mi, ősvallásunk szimbolikáját ismerve, azt is észre vesszük, hogy e regét besenyő törzsbeli valamely énekes költötte, éspedig a „Bizánc” vagy „Bizantion” városnév alapján. Hiszen mi már tudjuk hogy a besenyőknél Bizán, Bizana volt a nőiséget megszemélyesítő istennő neve, valamint tudjuk hogy őseinknél minden város és minden kapu nőiségi jelkép volt. De mi már tudjuk azt is hogy „bot” besenyő kultusz-szócsoportbeli szó és hogy a bot náluk a hímség jelképe volt. Láttuk pedig, hogy a besenyőknél Botund, Bátor, Patúr volt a Napisten azaz a hímséget megszemélyesítő istenség neve. Viszont a bárd vagy balta besenyő neve az orosz topor = balta szóban máig is fönnmaradott. Igy pedig világossá válik a rege azon szavai értelme is amelyek szerint Botond (hímség) Bizánc bezárt kapuján (nőiség, szüzesség) akkora rést ütött hogy ezen a „gyermek kijöhetett”.
A római diadalívekről a galambok már hiányoztak, mivel ezek ottlétének költői és jelképes értelme már feledébe ment volt, ellenben székelykapuinkon a galambház és a galambok napjainkig is ott vannak még, amint ezt Huszka József „A székely ház” című könyvében fényképfölvételein is látjuk.
Tudjuk azt is, hogy a kapukat betörő fatörzset kezdetlegesebb fokon egy sor katona (férfi!) emelte és lökdöste vele a bezárt kaput, későbben azonban, fejlettebb fokon, a kosfejes gerenda már tetőzetes, hatalmas állvány alatt volt kötelekkel avagy láncokkal úgy fölfüggesztve, hogy azt emelni is már nem kellett de a sor katona azt, vezényszóra, előre-hátra lendíthette, úgyhogy az ilyen „kos” már nem csak kaput de falat is betörhetett, viszont a katonákat a védők nyilai és dobálása ellen a tetőzet biztosította, tűz ellen pedig a tetőzetet újonnan nyúzott, nedves marhabőrökkel védték.
Mondottam, hogy a galamb, madár, őseinknél a lélek jelképe is volt. És íme, egy a galambhoz hasonlító madár magyar neve lile, egy vízimadáré pedig lilik, lillik (Lássad: Ballagi: „A magyar nyelv szótára”.) Viszont a szerb-horvát nyelvben is a gólya egyik neve leleg. Hogy mind e szavak a mi lélek, levegő, lebegés, libegés és lehellet, lég szavainkból származnak, ahhoz kétség sem férhet. Láttuk pedig hogy e szavainkkal pontos párhuzamot képeznek a szél, szellő, szellet és az ebből származott magyar szellem és német Seele = szellem, lélek szavak. A mezopotámiai szumer nyelvben, amely leginkább a törökhöz de némileg a magyarhoz is hasonlító ragozó nyelv volt és amelynek 5000 évvel ezelőtt már fejlett irodalma volt, lilla = lélek, viszont a napjainkig is élő észak-szibériai vogul rokonnépünk nyelvében lili = lélek. („Ethnographia” folyóirat, 1895. évf. 364. old. Munkácsi Bernát.) De a mondottak igazolására más adatok is vannak. Említettem, hogy ama fehérbe öltözött leányok a kedves érkezőnek virágot nyújtottak át, amely virágnyújtás, kedves, szeretett személyek számára ma is szokásban van, csak azt nem tudja már senki, hogy őseinknél az illatos virág is illatával a lélek jelképe volt, aminthogy il, li avagy ili és lili is azonos szavak és emellett a lehellet, lihegés és lebegés, libegés szavakkal is hangtanilag azonosak; a virág illata pedig annak valóban lehe, lehellete; lehellő, lebegő levegője. És íme, egy jellegzetesen kellemes illatú virág latin neve lilium, amely név tehát egyrészt a magyar lélek és illat szavakkal egyezik, de egyezik a szumer és vogul lilla és lili = lélek szavakkal is, úgyhogy joggal következtethető, miszerint liliom szavunk valamikor liliana, liliona alakú lehetett és csak a latin nyelv hatása folytán vette föl mai irodalmi alakját; amit egyébként igazol a szerb-horvát lijan = liliom. Ősnyelvünkben ama, ona, ené nő értelmű szó is volt. Fölhozható még hogy a törökben lalé = tulipán, az albánban lule = virág, amelyek tehát kétségtelenül csak mélyhangzós változatai az illatot jelentő li, lih, leh szavaknak de amelyek természetesen a lehel, lehellet szóból származtak, amely utóbbi kettő hiszen még hangutánozó ős-szó. Világos az is hogy a latin halitus = lehellet szó sem más mint a leh szótő megfordított és mélyhangos kiejtése, ami megfejti a latin hallium, allium, etruszk alu, aluni = fokhagyma és hagyma értelmű szavakat, úgyhogy a szerb-horvát luk = hagyma szó is valamikor luh hangzású lehetett. Sőt mivel a hagyma és fokhagyma szaga nem kellemes, ebből az is következtethető, hogy mindezen a szagra vonatkozó szavak közül eredetileg az e és i magánhangzósak a jó, az a, u magánhangzósak pedig a kellemetlen szagot jelentették, ha később, ezredévek alatt zavarok is keletkezhettek.
A liliomot illetőleg már itt is megemlíthetem, hogy ez palóc (pelazg) őstörzseinknél ugyanúgy Tündér Ilona jelképes és szent virága volt mint a tulajdonképpeni magyaroknál a gyöngyvirág, a székelyeknél pedig a szekfű. Hogy őseink mythologiájában (ma már csak népmeséinkben) Tündér Ilona azonos a görög-római és a szumer-asszír mythologia Afrodité-Vénus és Szemiramisz istennőjével, ezt már többször kimutattam, valamint említettem, hogy az Ilona, az egyiptomiaknál Iluna, a görögöknél Helena, név ősi értelme élet-anya volt. Mivel azonban mindezen él, ili, li, lili szóalakok tulajdonképpen nem tartoznak a székely szócsoportba, azért e dolgokat másutt kellend bővebben kifejtenem, itt tehát csak annyit említek mégis meg, hogy az itt elmondottakkal ezen él, il stb. szóalakkal összefügg élet szavunk is, úgyhogy észre vehetjük miszerint nyelvünknek itt egy óriási de okszerűen összefüggő szócsoportjával van dolgunk, amivel szemben a latinban a lilium szó egymagában, elszigetelten áll, amiszerint ez a latinban idegen szó. Ahelyett tehát hogy itt e szócsoportunk eszmekörét tovább ismertetném, visszatérek jelen tárgyunkhoz: a székely kapukhoz.
Amint azt a fentebbi ábrán is látjuk, és különösen Csíkban, a székelykapuk nyílásában vagyis az ajtószárnyon, gyakran a „fölkelő Nap” — ahogyan ezt a nép nevezte — ábrázolata volt alkalmazva, kis deszkákból avagy lécekből gyönyörűen alakítva. Igaz ugyan hogy az ívek ilyen kitöltése egész Európában mindenfelé előfordul, mert hiszen ez önmagától adódó szerkezeti megoldás is, csakhogy másutt mindenütt valóban csak szerkezeti megoldás; sem a Nappal összefüggésbe nem hozzák, sem vele semminemű mondai vagy vallási hagyomány kapcsolatban nincsen. Ámde székelyeinknél a Napnak a kapuívbeni jelenléte nem csupán szerkezeti megoldásképpen van meg, hanem ennek régesrégi, ősvallásbeli értelme is van, habár kezdetben itt is 
adódhatott szerkezetbelileg is, de mivel ősvallásunkban a Napnak kapuívbeni megjelenésének igen nagy szerepe volt, ezért ez szerkezeti megoldás keresés nélkül is létrejöhetett, valamint a szerkezeti megoldásba okvetlen bele is magyaráztatott, valamint a szerkezeti megoldástól önállósodott is. Mindenesetre manapság a kapukban Erdélyben, főképen Csík-megyében, ez igen általános, éspedig szerkezettől teljesen függetlenül is. A szerkezettől teljesen független napábrázolatot láthattuk korábban, valamint e két rajzon is, amelyek közül az 1. számúra még mondhatni hogy köze van szerkezeti megoldáshoz is, a 2. számú azonban szerkezettel már semminemű vonatkozásban nincsen, vagyis, habár a készítő e kaput igen hanyagul állította is össze, azt azonban világosan látjuk, hogy a szárnyra, minden szerkezeti adottság nélkül is, határozottan Napot akart ábrázolni.
Sajnos azonban az idegen uralmaknak a magyarságot elnyomó politikája és adókkali kizsákmányolása következtében a nép elszegényedvén, manapság szép napsugaras kapukat már nem készít, mivel pedig a kapuszárny mindig sokkal hamarább romlik el mint a szilárdabb kapu maga, így tehát a készítéshez sokkal több munkát, időt és ügyességet kívánó kelő Nap a székelykapukról mindinkább tünedezik és helyébe egyszerű és minden dísz és ízlés nélküli deszkázat kerül, vagypedig a lécekből, a nép nyelvén „levelekből” álló „leveles kapuszárny”. Hogy azonban ez utóbbi is mily ősrégi s hogy mily fontos szerepe is volt, alább mondandom el. Nem csekély mértékben hozzájárul azonban a pusztuláshoz, elszegényedéshez és az ez utóbbival mindig együtt járó szellemi hanyatláshoz, a szép szeretete elveszéséhez, a mai világ minden ősi hagyományt irtó gép- és gyárműveltségei is. Az épülő vasutak nyomán megjelenik a falvakban olcsó de értéktelen és ízléstelen árujával az idegen kereskedő, pálinkájával az idegen kocsmáros, bekövetkezik az alkoholizmus és ezzel az eladósodás valamint a gondos, szeretetteljes munkára való képtelenné válás is. A ma még létező, szóban lévő napábrázolatok mind csak fából valók, régen azonban, ősműveltségünk azon fénykorában amikor, amint láttuk, még a tornácoszlopok is bronzból öntetettek, ezek is készültek rézből, bronzból; és gazdagok, fejedelmek, templomok kapuin aranyból avagy aranyozottan is készülhettek. Az Ókorban úgy Magyarország mint Erdély aranyban rendkívül gazdag volt. Az ilyen napábrázolatok korongja tehát fényes és tükröző fölületű is volt vagyis valóságos tükörként is szolgált, sőt azon ősidőkben üvegtükör még aligha is létezett. E tükrökben tehát minden érkező és beeresztést kérő, a saját arcát megláthatta, azért is annál könnyebben, mivel a korong mindig kissé domborúra készült volt, mivel a Nap hímségként volt fölfogva, ugyanúgy mint minden plus, azaz minden domborúlat is, amivel szemben minden minus illetve minden homorúság is nőiségként, aminthogy minden domború tükör a sugarakat szórja, minden homorú tükör ellenben azokat gyűjti; a szórás és adás pedig hímségi, a gyűjtés, befogadás pedig nőiségi cselekedetként volt fölfogva. A gyalog érkező tehát a kiskapu szárnya tükrében, lóháton, avagy ősidőkben szarvas hátán, érkező pedig a nagykapuéban láthatta meg arcát, aminthogy a nagykapu nyílása utóbbiak, majd szekerek számára szolgált is. „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben bővebben kifejtettem őseink lelkiismeret-kultuszát és az ezzel kapcsolatban levő ősmagyar eszméket. Itt minderről csak röviden akarok szólani de mégis meg kell említenem, hogy őseink bölcselete (filozófiája) szerint a nap az erőny (energia) forrásának tekinttetvén és náluk a lélek erőnynek lévén fölfogva, így tehát a lélek is a Napból származónak tarttatott és ugyanígy „a lélek szava” azaz a lelkiismeret szava is. A lelkiismeret anyagtalan, csak erőny, tehát a Napból származik, vagyis végeredményben a lelkiis-meret szavát is jelképesen a Napisten, vagyis az emberek édesapja sugalmazó szavának, szerető, oktató tanításának magyarázták. Ha a tükörbe nézünk: önmagunkat látjuk, csakhogy e kép csupán fényjelenség: testnélküli, anyagilag nem létező, teste nincsen, tehát csak erőny, ugyanúgy mint a lélek, mint a gondolat, mint a lelkiismeret. Ezenkívül egy kerek aranytükör a Nap ábrázolata, jelképe is, ugyanúgy tehát mint ahogy jelképezi a lelkiismeretet is. Ezért kerek Aranytükör állott őseink Nap-templomai oltárán, ilyet alkalmaztak a kapukra és ilyet, de természetesen kisebben, mai zsebtükörhöz hasonlót viselt magánál minden magyar és minden magyari, aminthogy különösen a dunántúli magyar, tarsolyában ilyet, gyönyörűen díszített, „tükrös”-nek nevezett tokban, ma is magánál tart. A kapukra pedig a tükröt azért is alkalmazták, hogy a belépő abba nézve, kérdezze meg lelkiismeretét, minő szándékkal lép e házba ? Ez eszmével állottak kapcsolatban a székelykapukon ezernyi változatban előforduló és mintegy szintén a belépő lelkiismeretre hivatkozó ilyen föliratok: „Ha jó szíved, neved, e kapun bejöhetsz, de te álnok föl és alá elmehetsz.” Vagypedig: „Jószándékkal bejöhetsz, gonoszsággal elmehetsz.”
A görögöknél a delfoi Apolló-templom ajtaján e fölirat állott: „Gnoti seauton.” (Ismerd önmagad.) Ráismerünk tehát e föliratban őseinknek a naptisztelettel összefüggő lelkiismeret-kultuszára és a székelykapuknak a lelkiismerethez szóló fölirataira, mert hiszen tudjuk hogy a görögök Apollója hyperboreus eredetű istenség. Logikusan következtethető tehát hogy valamikor e templom kapuján is ott volt a lelkiismeretet és Apolló Napistent jelképező Aranytükör, mi pedig tudjuk, hogy az arany amúgyis a Nap és Apolló jelképe volt.
De volt kapuink napábrázolatának még egy más oka, értelme is, ami sokkal régibb. Ez szerintem a Kőkorszakból, éspedig a megalitikus korból származik, vagyis azért mégis olyan időből már amikor a Sark már nem volt Magyarország területén. Őseink ugyanis nem a napok számlálására alapították időszámításukat, ami hiszen mindig eltolódásokkal jár, hanem közvetlen a Nap járására. A Nap ugyanis a téli napforduló reggelétől kezdve minden reggel kissé északabbra kel föl és megy este le, egészen a nyári napfordulóig, amely pontot elérvén, ettől kezdve minden nap kissé délebbre kel föl és megy le, úgyhogy nyáron magasabban jár az Égen, télen alacsonyabban. Ennélfogva a Nap látszólagos nyári útja hosszabb mint a téli, sőt a téli napfordulókor ennélfogva a nappal oly rövid és az éjszaka oly hosszú, hogy szinte azt mondhatjuk miszerint alig lesz nappal, már esteledik is. A nyári és téli napfordulók között középen van a napéjegyenlőség pontja, amikoris a nappalok és éjszakák egyenlő hoszszúak. E ponton a Nap minden esztendőben kétszer van, illetve itt egyszer tavasszal és egyszer ősszel kel föl (az ellenkező, azaz nyugati oldalon, megy le). Őseinknek négy főünnepe volt : 1. A téli napforduló, azaz Karácsony, amelynek éjfele a Napisten születése volt, mivel ettől kezdve rövidülnek ismét az éjek és hoszszabbodnak a nappalok. 2. A tavaszi napéjegyenlőség, a Napisten és Tündér Ilona násza napja. 3. A nyári napforduló vagyis a Delelő ünnep, a Napisten Dicsőség-ünnepe, amikor a Nap az Égen a legmagasabbra jut és amely nap delén a Földön úgyszólván minden árnyék eltűnik mert a Nap függőlegesen süt le. 4. Az őszi napéjegyenlőség, azaz a Búcsú, azon szomorú ünnep amelyen a Napisten az emberektől búcsúzik, amely naptól kezdve már az éjszakák hosszabbodnak. Igen régi ősidőkben, amikor a Sark még Magyarország területén volt, a Nap e szomorú ünnep estéjén valóban letűnt a láthatár alá és csak tavasszal jelent ismét meg. Nos, ősrégi idők óta őseink e három ponton, az illető napfordulati és napéjegyenlőségin, úgy alkottak jelt hogy mindegyikre egy-egy kaput, azaz tehát három kaput, állítottak, éspedig ezt úgy hogy egy bizonyos pontról tekintve, amelyen rendesen az oltár állott, a Nap ezen ünnepek reggelén épen az illető kapu nyílásában jelenjen meg. Hapedig az oltárpont a kapunyílásokhoz közel volt, akkor mindhármat akár egy tető alá is lehetett venni, mivel egymáshoz közel estek. Sőt bizonyosnak tartom, hogy ezeken kívül még a nyugati oldalon is azon ponton tehát amelyen a Nap az őszi napforduló estéjén lemegy, szintén állítottak egy kaput, azért mert ez a Búcsú szomorú ünnepe estéje lévén, ekkor a Nap távozása volt az ünnep főjelenete. Természetesen mindez azonban már csak azon időkben keletkezett amikor a Sark már nem volt Magyarország területén, vagyis amikor ez innen már mindinkább távolodván, a Nap minden esztendőben már nem csak egyszer kelt és egyszer ment le, hanem mind többször és többször. Amíg ugyanis, miként erre népmeséink emlékeznek „egy nap volt egy esztendő”, addig a kelte és lemente helyét nem volt szükséges jelezni, az éjfelet és delet kapuval jelezni pedig nem is lehetett mert hiszen éjfélkor (téli napforduló) a Nap nem volt látható, délben (nyári napforduló) pedig az Ég legmagasabb pontján egy ideig egyhelyben állani látszott. (Delelőjén volt.) A Kőkorszakból maradott is fönn számos olyan megalitikus emlék amelyet egy vagy több faragatlan és hatalmas nagyságú, avagy néha meg is faragott, kőtömb vagy kőszál képez, valamint vannak olyanok is amelyeken fönt is van egy nagy kő, úgyhogy már valóban kapuszerű építmény alakul ki; habár hiszen már két egymás mellett álló kőszál is képezhet kaput. Az ilyen kapukkal kapcsolatban azután néha, szintén hatalmas kövekből képezett kör, azaz kerítés: kőkert, is van. Ezek voltak őseink Szent Kertjei ősei, de természetesen a kerítés készülhetett fából avagy eleven sövényből is.
Egy évi pontos megfigyelés is elég volt a kapuk elhelyezése meghatározásához. Természetesen nem is volt szükséges hogy a kapuknak teteje is legyen, mert hiszen elég volt két kőszál, azaz két „kapufél” fölállítása is. Sőt elég volt a már meghatározott pontra két élő fácskát ültetni, amelyek fölső végét, ha összekötötték, ezek így növekedvén, szintén kaput képeztek. Mi már tudjuk, hogy minden kapu nőiségi jelkép volt, úgyhogy a kapu nyílásában megjelenő Nap a hímséget kellett jelentse. Azt kell azonban következtetnünk, hogy a nőelvi ősnépek csak egy kőszálat, kőbálványt állítottak föl, illetve csak egy élő fát ültettek, avagy választottak ki, ami hímségi jelképként szerepelt, amikoris az ennek tetején megjelenő Nap, amellett, hogy így az illető időpontot jelezte, nőiségként volt fölfogva. Azt pedig már a német „die Sonne”, valamint némely vogul ének szerint, valamint a japáni mythologiából is tudjuk, hogy voltak olyan nőelvi népek is, amelyek a Napot is nőként fogták volt föl.
Lehetett ívezetes kaput még úgy is képezni, hogy a két kőszálat fönt füzérrel kötötték össze, úgy ahogyan ezt az alábbi képen rajzoltam meg, de lehetett még úgy is, hogy a két kőszálra vagy bálványoszlopra egy-egy ágat kötöttek, amelyeket aztán egymásfelé hajlítva, fönt összekötöttek (fönt, 6. és 7.). Ez összekötés mindkét módját székely kapuink íve szegélydíszében ábrázolva mai napig is észlelhetjük. (Lássad: „Magyar építőízlés” című művemben.)
Szilágysomlyó mellett van egy hegy, amelynek neve „Isten kelete”. Valószínű tehát, hogy itt „Isten” alatt régen a Napistent értették és hogy amikor bizonyos helyről tekintve (oltár helyéről) a Nap épen e hegy tetején látszott fölkelni, akkor volt egy bizonyos ősvallásunkbeli ünnep reggele. Más hasonló és nőelvi fölfogásbeli eredetet sejttető Erdélyben a „Fiú sziklája” regéje, amelynek lényege az, hogy egy ily nevű megmászhatatlan kőszál tetejéről egy ifjúnak egy csak ott termő növényt kell lehoznia. Fölmásznia sikerült, a növényt ott is találta, de elszédült, azzal kezében leesett és meghalt. Lehetségesnek tartom, hogy itt eredetileg leányról volt szó, illetve a kőszál tetején álló de nőként fölfogott Napról, de hogy idővel, a nőelvűségnek hímelvűséggé változásával, a leány helyébe fiú került. Viszont a finn Kalevalában világosan az is mondva, hogy a Nap fenyőfa hegyére tétetik. (49. ének) Fölemlítem még, hogy nagy események, nagy fejedelem valamely tette avagy halála vagy valamely nagy győzelem emlékére is állítottak föl kőszálat illetve nagy sziklákból képezett kaput, éspedig úgy hogy bizonyos pontról tekintve a Nap az illető esemény minden évfordulóján annak csúcsán állva, illetve annak nyílásában kelvén föl, jelezte az illető esemény pontos évfordulóját; vagyis: nem kellett az elmúló napokat számlálni. Ez tehát az emlékkövek, emlékszobrok és diadalívek egyik magyarázata is. Kezdetben például a fölállított kőszálat csak a maga természetes alakjában hagyták, utóbb azután meg is faragták, hogy mintegy feje legyen, hogy hímtagra avagy emberi alakra emlékeztessen, míg végül ebből az illető személyiség emlékszobra lett. A latin monumentum szó tulajdonképpeni értelme is emlékeztetés. Később az ilyen emlékkövekre emlékeztető jeleket, majd írást is róttak föl. Megjegyezhetem még, hogy ősnyelvünkben a mon, mony, men szónak hímtag értelme is volt és hogy viszont a mon, mono és mons szónak a görögben, latinban még egység és hegy értelme is van, mi pedig már tudjuk, hogy őseinknél úgy az egység mint minden kiálló valami (positivum) és így tehát a hegy is, hímségként volt fölfogva. Szibériában máig is áll egy simára faragott emlék-kőszál őstörök rovásírással teleróva. Ábrázolatát és a szöveg megfejtését láthatjuk az „Ethnographia” folyóirat, Budapest 1904. évfolyama 293. oldalán. De hiszen végtére a római Traján-oszlop sem más mint egy ilyen emlék-kőszál késői fejleménye, csakhogy a rómaiaknak már fogalmuk sem volt az ilyen oszlopok eredeti jelképes értelméről, sem ezeknek a napkeltéveli és évfordulati jelentéséről.
Őseink minden tavaszi napéjegyenlőség előtt, különböző játékok, tornák, testi és szellemi versengések útján választottak maguknak fejedelmet, azaz maguk közül a legkiválóbbat, hogy aztán ez legyen „egy napig”, azaz egy évig, a Napisten vagy Napkirály földi helytartója, aki a Napisten nevében a nép illetve a törzs fölött uralkodjon és annak sorsát intézze. E szokás maradványa élt népünknél napjainkig is a „pünkösdi királyválasztás” szokásában, amelyhez hasonlót Európában másutt is találunk, de főképp a Magyarországhoz még közel eső részeken. A tavaszi napéjegyenlőség éjjelén, napkelte előtt, az így megválasztott ifjú már előre kiment azon irányba amelyből a fölkelő Nap lesz majd látható, majd azon pillanatban amelyben a Nap széle föltűnt, elindult a Szent Kert kapuja irányába, úgyhogy amikor a Nap a láthatár fölött teljesen fölragyogott, ő akkor lépett be a Kert kapuján, ahol a lányok örömujjongása, éneke, valamint az azelőtti versenyeken a lányok közül is megválasztott és Tündér Ilonát jelképező, gyönyörű arája is fogadta (lássad az alábbi rajzot). Mivel pedig a Szent Kertek többnyire szigeten voltak, ezért az ifjúnak a vízen kellett átúsznia. Természetesen a dolgot úgy is képzelhetjük, hogy vele együtt hajnal előtt a törzs többi ifja is kiment volt és hogy kissé később, illetve utána ezek is a kertbe érkeztek, ahol a törzs leányaival találkoztak. Azt már említettem, hogy őseink tavaszi Nászünnepe a tavaszi napéjegyenlőségkor és a gyöngyvirág nyílásakor volt és hogy őseinknél csakis ez volt a házasságkötés ideje, valamint hogy ezután pontosan kilenc hónapra, vagyis a téli napfordulókor, azaz Karácsonykor, volt a gyermekszületés szent ünnepe, amelyre azután a kereszténység is Jézus születése napját tette.
Viszont az őszi napfordulókor az említett nyugati kapun át szomorú gyászünnepséggel búcsúztatták, szomorú siratóénekekkel kísérték az egy évig uralkodott és most a lemenő Napot jelképező ifjút szarvasához illetve kosához, avagy az ezt jelképező csolnakjához, amellyel napnyugati irányban távozott. Ilyenkor úgy ő mint a nők az őszt, elmúlást jelképező sárguló, vörösödő levelekből azaz levélszallagokból tűzdelt ruhába voltak öltözve.
A tulajdonképpeni magyar törzs háziállatként a szarvast tartotta, amelyen, mivel az ősszarvas igen nagy termetű volt, az ifjú, illetve az ifjak, lovagolhattak is, valamint a szarvasokba kapaszkodva úszhattak át a vízen. Azt is említettem már, hogy a szigetre ősidőkben mindig a leányok mentek ki előbb, esetleg egy vagy több nappal is előre, ahol ételeket is készítettek lombkunyhókat építettek és ott zöld levelekből, virágból, fűből önmaguknak és az érkezendő legények számára a „nászinget” fűztek, fontak, aminthogy népünknél a menyasszony máig is nászinget varr, hímez és küldi ezt vőlegényének. De természetes tehát hogy ősidőkben a szigetre a leányok is szarvasokkal úsztak ki, viszont természetes az is, hogy későbbi juhtenyésztő őstörzseinknél, amilyenek a székelyek is voltak, úgy a leányok mint az ifjak is a már szóban volt óriástermetű juhféléken úsztak ki.
Miután mindezeket így, népünk hagyományait kutatva és tanulmányozva, már 1931-ben megtudtam és „Jegyzetek” füzeteimben majd később másutt is megírtam, 1954-ben került kezembe az amerikai „The National Geographic Magazine” című folyóirat szintén 1931. évi júliusi száma, amelyben, meglepetésemre találtam Sylvanus Griswold Morley cikkét, amelyben látjuk a maja indiánok ugyanolyan időmeghatározó építménye leírását és képét, mint amelynek őseinknél való egykori létezését és néprajzi tanulmányaim segítségével kikövetkeztettem. A cikkíró szerint a maják ezen építménye időszámításunk 235. évében kellett keletkezzen. A különbség csak az, hogy ott három kapu helyett három toronyszerű épület áll, amelyek a Nap keltével a két napfordulót és két napéjegyenlőséget jelezték. A helyszinen nagy ásatásokat végeztek, amiután a romokat tökéletesen olyanokká amilyenek voltak, újraépítették. Azon körülmény, hogy ottan kapuk helyett tornyok állottak, szerintem arra enged következtetni, hogy az építők nőelviek voltak. A cikkíró, szerintem igen helyesen, azt is következteti, hogy a napfordulók és napéjegyenlőségek ilyen meghatározása arra is szolgált, hogy a földművelés műveleteit, szántást, vetést stb. eszerint intézzék, ami szerintem itt is igazolja azon föltevésem, hogy a vallásos és jelképes dolgok eredete és magyarázata többnyire gyakorlati dolgokban keresendő. Valószínű tehát az, hogy a mi Szent Kertjeink szóban lévő kapuinak is voltak ilyen a földművelésseli kapcsolatai.
A tudósok egyrésze Amerika indián őslakóit a Bering-tengerszoroson át Ázsiából átköltözöttnek véli, más része elfogadja Atlantisz egykori létezését avagy azt, hogy Amerika ősidőkben Európához és Afrikához még sokkal közelebb lévén, az átköltözés Európából és Afrikából is történhetett. Úgylehet pedig, hogy ez történt emígy is, valamint a Bering-tengerszoroson át is.
De nem mindenütt és nem minden kapuszárnyon volt a fölkelő Nap ábrázolata régen sem, hanem volt és van sok olyan is amelyen bár a kapuszárny alsóbb része deszkából készült, fölső része azonban függőlegesen álló lécekből van. Mivel népünk Erdélyben a léceket „levelek”-nek nevezi, ott az ilyen kapuszárny is tehát: „leveles kapuszárny”. Legújabban, a mai világ szellemi hanyatlása és a nép általános elszegényesedése folytán a legtöbb kapuszárny már csak egyszerűen, minden ízlés és szépség nélkül összeszögezett deszkából való, a leveles kapuszárny azonban szintén ősrégi eredetű, ugyanúgy mint a fölkelő Napos is, csakhogy a leveles régen nem a Nappal hanem a Holddal van, azaz helyesebben csak volt, összefüggésben, valamint volt még egy ma már feledésbe ment gyakorlati célja is, holott ma ennek már csak elhomályosult emlékezete él még. A lécek ugyanis holdnaptárat is képeztek, ahogyan azt az alábbi rajzon rekonstruálom, éspedig a következő képen : Egy hold-nap (egy holdnyi nap) azaz egy hónap, a holdnaptárak szerint 28 napból áll, vagyis négy hétből. Ennek megfelelőleg a nagykapuk szárnyán mindig pontosan 28 függőleges léc volt (ma, az értelem feledésbe menése után, hol több, hol kevesebb van). Középen volt a legmagasabb léc, amely a többinél szélesebb is volt és amely fönt a teliholdat jelentő kerek korongocskában végződött. Ettől jobbra és balra állottak a keskenyebb lécek, amelyek hegye kicsi holdkarajalakúra volt — és van sokszor még ma is — faragva. Ezek jobbról balra haladva, ugyanúgy ahogy a régi magyar rovásírás sorai is haladnak: a növekvő Holdat jelentették: ), középen volt a telihold: O és ettől tovább balra a fogyó Hold: (. A három középső léc azon három napot jelentette amelyeken a Hold teljes illetve majdnem teljes. Ezzel ellentétben a kapuszárny egyik szélén két léc volt amelyekre holdsarló nem volt faragva (a másikon egy, s ezek meg azon három napot, helyesebben: azon három éjszakát, jelentették amelyeken a Hold nem látható). Ezen naptárat csakis jobbról balra lehetett olvasni, úgy mint a rovásírást, aminek oka azonban az volt hogy csak így következhetett ábrázolaton újhold után telihold és telihold után fogyó: (O), vagyis úgy mint a valóságban. De természetesen e holdnaptár csak úgy szolgálhatott ha azon minden elmúlott éjszakát meg is jelölték, amit a házigazda úgy tett ahogyan azt az alábbi rajzon a 6. szám alatt látjuk, vagyis minden nap egy-egy rovátkát vágott az egyik holdas léc egyik szélére, a következő nap a jobbról balra következő lécre ugyanúgy. Ennek felel meg az, hogy ma is naptárainkon az elmúlott napokat ceruzával avagy tollal töröljük. Minden hetedik napot, azaz a vasárnapokat, kissé nagyobb rovátkával jelölte. Négy hét képez egy holdnapot (hónapot), mivel 4x7 = 28. Innen származott azután a hetes szám kultusza. Ha így a lécek egyik oldala tele lett, akkor a jegyzést a lécek másik oldalán folytatta, ha meg a lécek itt is tele lettek, akkor a dolgot újra kezdte, fönt, a lécek egyik szélén de úgy hogy a már meglévő rovátkák mellé tett egy jelecskét (a fönti rajzon: 7), majd ha az összes lécek ezzel is megtellettek, akkor ugyanoda ahova eddig, amellé másik jelecskét tett (a rajzon 7), és így tovább, úgyhogy ilyenképen a lécek akár 50-60 évig is szolgálhattak naptárul, amiután azok amúgy is korhadozván, újakkal cseréltettek föl. E holdnaptár előnye az is volt, hogy rajta mindig előre ki lehetett számítani hogy valamely bizonyos nap avagy ünnep hány nap múlva lesz avagy hány nappal ezelőtt volt. Ugyanígy az évfordulókat is számon lehetett tartani. Vagyis innen származik a latin „lunarum” = naptár szó is, mivel luna = Hold. Mai „naptár” szavunk egészen új műszó de a kereszténység előtt bizonyára volt ehelyett magyar szavunk is. Lássad a rajzon 6 alatt ezen jelecskéket: +, v. Vagyis: ilyen jelecskékkel jelölhették meg a „jeles napokat”, azaz ünnepeket, évfordulókat stb.
Természetesen e naptárat a kapuszárny belső, azaz udvar felőli oldalán vezették, hogy a házbeliek szeme előtt legyen és tájékoztatásukra szolgálhasson.
Lényegileg e naptár ugyanolyan volt mint amelyet a férfiak botjaik többszögletűre faragott fölső végén viseltek (a fönti rajzon 1 és 3.). Itt ezen ) vagy ezen > jel a növekvő Holdat, ez [--] vagy ez [--] a teli, ez ( vagy ez < pedig a fogyó Holdat jelentette, viszont ez [--] vagy emez [--] a holdhiányt. Ugyanis úgy a telihold jegye mint a holdhiányé tulajdonképpen három jelből állott így: (·) vagy így: <·> és így >·<. Ezek azon három éjt jelentették amelyeken a Hold telinek látszik, illetve azon hármat amelyeken a Hold nem látható. Föltűnő egyezés az hogy a rovásírásban e jel [--] a h betűnek felel meg (hiány?), ez ) az n betűnek, ez [--] pedig a rovásírás ezen betűire emlékeztet: [--] vagy [--] = ly, és = [--] f.
Az ilyen botnaptárokon az elmúlott napokat, azaz éjszakákat, szintén jelölték, éspedig így: [--], [--] és így tovább. Lássad a fönti rajzon: 1, 3 és 4 számokat. Amint azt nekem egy öreg székely mondotta, az ilyen jelek: ) „körmölések”. Fiatal koromban még láttam idősebb embereket ezüstgömbös bottal a kezükben, emlékezem hogy volt olyan is amelynek fölső vége többszögletűre volt vágva de hogy itt valamely jelek voltak-e, erre már nem emlékezem. Ellenben mivel vogul rokonaink énekeiben a mondatik, hogy Numi-Torem főistennek ilyen ezüstgömbös botja van, ebből azt következtetem, hogy valamikor táltosainknak is ilyen botja volt, amelyen az ezüstgömb kétségtelenül a Holdat jelképezte. Miként a botnaptárokon, úgy azon naptárokon is amelyeket a nők ruháikon, ingeiken szegélyként hímezve viseltek, ugyanolyan jelekkel voltak a napok is jelezve, amely jelek tehát itt is növekvő, a teli és a fogyó Holdat, illetve a holdhiányt jelentették. Itt az elmúlott napokat, azaz éjszakákat, apró öltésekkel jelölgették meg. Lássad a fönti rajzon az 5 és 8 számot. A „jeles napokat”, ünnepeket s a többit pedig, előre és utólag, piros, kék, ezüst avagy arany fonállal. Nőknél ezen naptárak azért voltak különösen fontosak mert ezeken jegyezgették nemi életük eseményeit, a havibaj bekövetkezendőségét, a terhesség napjait, heteit, valamint a szülés bekövetkezendő, előre kiszámított napját. Látjuk az 5 és 8 számú rajzon, hogy így például ingek szegélyén asszonyaink, leányaink mily szép és ízléses díszítő mintácskákat hoztak létre, ősrégi idők óta. Azt pedig hogy a Hold szerinti idő mily közvetlen összefüggésben van a nő nemisége időszakaival, tudjuk. Az említett szép mintákat azonban ma már csak díszként hímezgetik, mert ma már falusi házakban is van nyomtatott naptár, sőt a nők külön az említett célra kis nyomtatott naptárfüzeteket is tartanak. Ingek szegélyén az ilyen, ma már értelmetlenné válott, hímzések is csak olyan helyeken maradtak még meg ahol az ősi népviseletek még ki nem vesztek, míg e minták naptár volta már ott is feledésbe ment, aminek következtében aztán a minták el is ferdülnek, romlanak, átalakulnak, de így harmonikus szépségükből is veszítenek. Egész magyar falvaknak az osztrák uralom alatti eloláhosodása által azután e minták az oláhokhoz is átkerültek, ahol azonban idővel méginkább eltorzultak. Természetesen e minták egykori naptárvoltáról néprajztudósoknak sincsen tudomása, mert hiszen ők nem éltek soha úgy a székely nép között mint én annakidején, katonakoromban, és a nép emberei vagy asszonyai itt-ott elejtett szavaiból a rég már általuk is feledett dolgokat kikövetkeztetni már nem tudhatták. Pedig egy ilyen dolog volt például az is amidőn egy székely asszony a hímzésminták ezen alakját [--] „hold”-nak nevezte, holott hiszen ez így már a Holdra sehogy sem hasonlít. Ámde ha tudjuk hogy valamikor a telihold jele ez [--] volt, majd meg ez [--] is lett, és hogy kiálló tüskéi valamikor az elmúló napok, ünnepek stb. jegyezgetései voltak, akkor e „hold” elnevezést már nem fogjuk képtelenségnek tartani. Ugyanígy a kapuszárnyak holdacskáiról, habár ezek a lécek hegyein ma is ott vannak még, de róluk sem sejtik a néprajzi kutatók, hogy ezek valamikor naptár részei voltak, bár a nép ma is „holdacskák”-nak, néha „sarlók”-nak is nevezi, avagy „szikék”-nek. Ámde mi jól tudjuk már, mi köze van a sarlónak a Holddal és e réven a holdnaptárral is. Vagyis ha ezen „holdacskák” ma a kapuszárnyakon már helytelenül vannak is alkalmazva, de mind az itt elmondottakat tudva, eredeti értelmük mégis kikövetkeztethető, annak dacára is, hogy például néha a középső léctől kifelé fordulva állanak, vagyis megfordítva mint ahogy állaniok kellene, vagy pedig mind jobbra vagy mind balra fordulnak és a középső, szélesebb léc, a teliholddal, pedig már hiányozik, számuk sem 28 már hanem több vagy kevesebb, sőt gyakran még a kiskapu nehány lécére is holdacskákat faragnak, ahol semmi értelmük nem lehet és nem is lehetett. Miként a napkapuk a Napnak azok nyílásában való megjelenésével, valamint ahogyan a napkőszálak árnyékvetése is a földműves naptáraként szolgált, ugyanúgy szolgált tehát e célra is a holdnaptár szintén. Fölületes megfigyelőnek például babonának tűnhet föl azon néphitünk, hogy kerti veteményeket első újholdkor kell vetni „mert a növekvő Hold ezeket húzza s így gyorsabban növekednek”. Tény azonban, hogy az ekkor vetett, ültetett növények gyorsabban nőlnek és fejlődnek, azért mert első növekedésük a világos, holdas, teliholdas éjszakákkal esik össze, vagyis így ezek nem csak nappal kapnak világosságot hanem éjszaka is tudjuk pedig hogy sötétségben a növények fejlődése csökken avagy szünetel is. Babonává e dolog tehát csak akkor hanyatlott amikor már azt kezdték hinni, hogy mindent csak újholdkor jó kezdeni.
Ami az egymagában álló vagy mesterségesen fölállított kőszálakat, illetve az őskor menhíreit is illeti, még a következőket kell elmondanom : Említettem, hogy az obeliszkek is (habár ezek mindig párosával állottak, de mai okát alább magyarázandom) a napsugarak, de ugyanakkor a hímség jelképei is voltak. Állítólag némely obeliszk csúcsára aranygömb illetőleg aranyozott golyó is volt erősítve. Azt is láttuk hogy a gömb őseinknél a mag, tehát szintén hímség, jelképe volt. De jelképe volt a gömb a napnak is és annálinkább ha az aranyos is volt. Viszont kétségtelen, hogy szabad helyen álló kőszál kitűnően szolgálhatott a haladó idő jelzőjéül és akár napórául is. Minden ilyen kőszál árnyéka hegye minden nap — ha csak az Ég felhős nem volt — egy görbe vonalat írt le a földön, ami, ha a területet szépen lesimították sőt esetleg kőlapokkal is borították, körülbelül úgy történt ahogyan ezt az itt 1 és 2 számmal jelölt rajzokon mutatom. Az 1 számú ábrát úgy rajzoltam mint ha a kőszál tetején gömböcske is volna, a 2 számút azonban ilyen gömböcske nélkül. Ilyen gömböcskét az obeliszk avagy a kőszál csúcsára azért is helyezhettek, mivel ennek árnyéka az időjelzést szemlélhetőbbé tette. Természetesen nyáron, amikor a Nap magasabban jár, akkor a délidő körüli (Észak felé vetődő) árnyékok igen rövidek (az Egyenlítőnél el is tűnnek), míg télen, amikor a Nap alacsonyabban jár, akkor nem csak a reggeli és esti árnyék hosszú, hanem a délidő körüli árnyék is megnyúlik (2 számú ábra). Megjegyezem, hogy úgy az 1 és 2 mint a 3 számú ábra is csak hozzávetőleges, azaz mérések nélküli, vagyis csak magyarázatul szolgáló.
Mivel pedig a kőszál árnyéka hegye máskép jár télen, másképen tavasszal-ősszel és másképen nyáron, de az eltérés minden esztendőben pontosan ugyanolyan ennélfogva a kőszál nem csak a nap időpontjait jelezte hanem pontosan az évszakokat is, mivel az eltéréseket csak a földön, illetve a kikövezett területen, meg kellett jelölni, hogy a napéjegyenlőségeket, a nyári napfordulót, ünnepeket, évfordulókat számon lehessen tartani. Hiba csak az volt, hogy borús Ég mellett árnyék nem lévén, az időpontokat csak a derült napok szerint lehetet mégis kiszámítani. Mindenesetre azonban ez csak az újabb tízezredévek óta lehetett Magyarország területén így, amely idők alatt eltérés az árnyék járásában csak jelentéktelen volt, vagyis észre nem vehető, amely idők alatt a Föld Sarkai helyváltoztatása is ugyanilyen kevés volt. Egészen másképen volna azonban ez ma is a Föld mindkét Sarkán, vagyis egészen másképen volt ez Magyarország területén is azon ősrégi időkben amelyekben az Északi Sark még itt volt, amire — amint említettem — népmeséink máig is emlékeznek, mondván, hogy „akkor még egy nap volt egy esztendő” és amikor még Tündér Ilona Aranykertjében (a Csallóköz szigete) „örök tavasz volt” (a Föld önmelege folytán). Amikor eszerint, mint a Sarkokon, egy nappal megfelelt egy nyárnak, egy éj pedig egy télnek, vagyis amikor a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt föl és csak egyszer ment le. Kora tavasszal a láthatáron eleintén csak legszéle csillant föl és ez a láthatáron majdnem vízszintesen haladva, csak keveset emelkedve, körben járva, szállott mégis mind magasabbra a most már mind ragyogóbbá váló napkorong és most már a láthatár fölött haladva körben azaz kacskaringóvonalban (spirálvonalban) fölfelé az Égen, míg végre, nyár közepén fölérkezett a Delelőre (zenitre), vagyis az Ég legmagasabb pontjára, ahol egyideig megállani vagyis pihenni, delelni, látszik, amiután ismét kacskaringó vonalban, de most ellenkező irányban, ereszkedik le a láthatár felé (lássad a 3 számú ábrát), míg aztán a mai ősznek megfelelő időben, a láthatárt elérve, itt is körben keringve, lassan egészen letűnik, amivel elkezdődik a félévig tartó tél azaz a félévig tartó éj. Ősregéinkben azt hogy a nap — Napistenként megszemélyesítve — fölérkezett a Delelőre, őseink költőileg különfélekép fejezték ki, a voguloknál napjainkig is például úgy is, hogy aranyvadlúddá változva, keringve repülve szállott föl az Ég magasságába apjához Numi-Toren Égistenhez, ennek ottani lakába. Ugyanezt természetesen úgy is képzelhetjük, hogy aranysas, azaz aranyturul képében. Fönt azután a vogul regék szerint, ismét emberi alakot öltve, apja tanácsait kéri ki affelől hogy a földi világ fölött, azaz az emberek világa fölött, miképpen uralkodjon. Így minden esztendőben egyszer. Viszont ugyancsak őseink képzelete szerint ő minden esztendőben egyszer az Alvilágba is le kell szálljon, hogy ott a Sötétség Tengere mélyén a sötétség sárkányával, más változat szerinti a sötétség ontó polippal, Iszonyával, a szumer rege szerint Mumu Tiamattal, kell megküzdjön, gyermekei az emberek életéért. Amikor tehát a regék szerint a Napisten az Alvilág legmélyén járt, ez felelt meg a mai téli napfordulónak. De ezek szerint tehát a kőszál árnyéka hegye nem egy kör részét képező görbét írt le a földön, mint tenné azt Magyarországon ma is, hanem miként ez a Sarkakon ma is történne, kacskaringó vonalat, úgy ahogyan ezt a föntebbi 3 számú rajzon ábrázoltam. Vagyis a Napnak a láthatáron jártakor a kőszál árnyéka igen hosszú volt, de mentül magasabban járt, annál rövidebb lett, míg amikor a Delelőre ért, vagyis amikor egészen függőlegesen sütött le a földre, és egyhelyben megállani látszott, amikoris a földön minden árnyék eltűnvén, fényárban úszott minden. Amely időpont tehát a mi nyári napfordulónknak felelt meg. Ezután a Nap ismét lefelé ereszkedvén a kőszál árnyéka is újból megjelent és folyton hosszabbodva járta a kőszálat körül, most az ellenkező irányban, azaz most lefelé, nem felfelé haladva, mindaddig míg a Nap a láthatár alá tűnvén, minden homályba borult. Tudjuk azt is, hogy némely népnél, mint például a rómaiaknál is, sokáig szokásban maradott a tavaszi évkezdés. Bizonyos is, hogy ez volt a régibb, vagyis újévnek azon pillanat számított amelyben a Nap a láthatáron újra megjelent, vagyis a mai tavaszi napéjegyenlőségnek megfelelő időpont. Hiszen azt hogy a Nap mikor volt az Alvilág legmélyebb pontján, azon ősidőkben amikor a Sark még Magyarország területén volt, az általános sötétségben, nem lehetett egykönnyen megállapítani vagy kiszámítani, a tavaszi évkezdés tehát ezen ősrégi időkből maradott volt fönn. Ma viszont a téli napforduló az amely a Nap járása szerint könnyebben észlelhető.
Mivel a Sark Magyarország területén csak néhány százezer évvel ezelőtt lehetett, amikor Alföldünkön tehát még tenger volt, föltehető hogy akkoriban itt még azon ősemberiség élt amelyről mondottam hogy még kétéltű, félig a vízben élő volt és amelytől az emlős emberiség műveltsége első alapjait örökölte. Az is valószínű pedig, hogy a Sark e területről nem egyszerre távozott el hanem csak fokozatosan, észrevétlenül, tízezredévek alatt változtatva helyét, amíg oda ért ahol most van. Ugyhogy a Magyarországtól északabbra fekvő tájakon egy kőszál árnyéka még mindig a szabályos kacskaringó vonalát írta le, amiszerint tehát nálunk a mai állapot csak több százezer év alatt jött létre. Eszerint az északabbra költözött őstörzseink még sok ezredévig láthatták a fölállított kőszálak körül az árnyékot szabályos kacskaringó vonalat leírni, úgyhogy ez magyarázza meg a tényt, hogy a tavaszi évkezdés is még sokáig szokásban maradhatott.
Azt már láttuk, hogy a sziklának azaz a kőszálnak a székelyek ősvallásában szerepe volt. Valószínűnek tartom tehát, hogy már az ősszékelyek is állítottak eleintén faragatlan menhireket, majd többé-kevésbé meg is faragott kőszálakat, azaz kőszegeket, nagy események emlékéül, nagy emberek sírkövéül, amely kőszálak aztán egyúttal időjelzőül is szolgáltak. Ezek székely neve lehetett egyszerűen szeg, szek, szikla avagy szikár vagy sugár; avagy akár sudár is lehetett, habár a d hang nem is tartozik közvetlen a székely szócsoportba. De ennek dacára is itt mégis megemlítendő, hogy ezen sud szótag azonos a süt (a Nap süt) igénkkel, tűz főnevünkkel valamint tűz, tűzni igénkkel is. Mivel pedig az „obeliszk” szó a görögben „nyárs” értelmű, a nyárs pedig hoszszú, hegyes és szúró valami és tehát a sugár jelképe szintén lehet, ennélfogva az összefüggés itt is a legközvetlenebb, vagyis észre kell vennünk, hogy a görög „obeliszk” szó is valamely ős-szavunk fordítása.
De láttuk azt is, hogy a székelyek szimbolikájában a kacskaringónak is szerepe volt, amely vonal viszont összefügg a juhval illetve kossal, egyrészt ennek kacskaringós szarvai, másrészt göndör gyapja miatt is. Mindez pedig szempontunkból azért érdekes mert íme: összetalálkozik így a szikla, a kacskaringó és a kos, amely mindhárom dolog a székelyek kultuszában szerepelt. Nem érdektelen összefüggés még az is, hogy a juhok délben következetesen abba szokták hagyni a legelést és a mendegélést, hogy egy sűrű csomóba összeverődnek, összeállanak és fejüket lehajtva, félóráig avagy egész óráig is így mozdulatlanul állva: delelnek, ahogyan ezt juhászaink mondják, és amely idő alatt természetesen ők is pihennek, falatoznak, azaz tehát szintén delelnek. Ugyanúgy tehát mint ahogyan ősrégi időkben a Sarkon, illetve az Ég Delelőjén (a zeniten) a Nap, illetve a Napisten, is egyideig egyhelyben állani, azaz tehát delelni látszott.
Az egyiptomi templomok bejárata előtt mindig párosan álló obeliszkeket illetőleg : Elmondottam, hogy őseinknél minden üreges épület nőiségi jelkép volt. Ilyen jelkép volt tehát minden templom és így az egyiptomi templomok is, ha talán az egyiptomiaknál ez már feledésbe is ment volt. A nőelvi és nőuralmi népeknél, miként némely tibeti törzsnél máig is, szokásban volt a többférjűség (polyandria). Ahol tehát a templomok előtt avagy mellett két avagy több kőszál illetve torony állott, ez mindenkor az egykori anyajogi és nőelvi (matriarchalis) társadalom emléke volt, mégha az értelem már régen feledésbe is ment. Ezt látjuk a középkori keresztény templomoknál is, amelyeknek bár rendesen csak két tornya van de némelyeknek négy is. Viszont a török mecseteknél néha nem csak négy hanem hat minaret is áll a mecset körül. Mindezeket tudva értjük meg a Fölső-Magyarország keleti részében sok százával álló olyan szénatartó építmények jelképes faragványait amelyet egyet az alábbi rajzon látunk. Ezek mindig egy négyszögletes, nagy kupakszerű tetőből és négy fenyőfából való magas cölöpből állanak. A tető négy sarkán négy luk van, amelyeken áthatolnak a cölöpök, úgy hogy a tető a széna mennyisége szerint följebb tolható vagy lejjebb ereszthető. Világos, hogy itt is a négy cölöp hímségi jelképként lehetett fölfogva, az egy de üreges tető ellenben nőiségként. És íme, a négy cölöp hegye ma is, kivétel nélkül, úgy megfaragva hogy a hímtag jelképe lehet, míg a tető csúcsán, szintén kivétel nélkül, egy liliom vagy tulipánalak van kifaragva, ami nőiségi jelkép lehet.
Kiegészítések a „Székely” fejezethez.
Ixion a görög hitrege szerint lovak által húzott tüzes szekerén vágtat az Égen, vagyis tehát Héliosz Napistennel azonos. Mivel a rege szerint Hérába, Zeusz nejébe, lett szerelmes, ezért őt büntetésül Zeusz egy négyküllős, tüzes kerékre kötötte és az Ég legmagasabb helyén (azaz tehát a Delelőn, a zeniten) egyhelyben forogni helyezte. E regére vonatkozólag lássad Cox György angol író görög mythologiáját és ennek Komáromy Lajos „Görög regék” című fordítását (Budapest, 1897. Franklin társulat kiadása) és itt Komáromy Cox nyomán írott Ixionra vonatkozó magyarázatát, amelyet itt idézek : „Siciliai Diodorosz IV. könyve és Rindarosz 2. Pythiája szerint: Ixion a déli Nap, amelynek, amint Pindarosz mondja: »négy küllős kereke« az égbolt közepén forog. Hogy Ixion fölmegy Zeusz lakába s ott több ideig marad, ez azt jelképezi, hogy a Nap midőn délpontra hág, több ideig látszik az Ég legmagasabb pontján vesztegelni”.
E magyarázat helyes úton jár, illetve a helyes magyarázatot megközelíti, pedig szerzője a teljes valóságot nem tudta. Ugyanis a Nap sem manapság sem a görögök idejében nem látszik, illetve nem látszott, az Ég legmagasabb pontján sem egyhelyben vesztegelni, sem saját tengelye körül egyhelyben forogni ! Ma a Nap az Égen egyenletesen látszik egyenesen Keletről Nyugatra végighaladni. Kétségtelen tehát hogy e rege valamikori ősalakját nem költhették a görögök, hanem hogy ők csak örökölték ezt olyan ősnéptől — valamely a görög félszigetre avagy Kréta szigetére költözött ősnépünktől — amelynek hagyományaiban még élt annak emlékezete, hogy valamikor a Nap — Magyarország területén, amely egykor a Föld északi Sarka volt — körben keringve érkezett föl az Égnek valóban a legmagasabb pontjára, ahol aztán egyideig egyhelyben maradva öntengelye körül forgott. Az is természetes, hogy ha a Nap fölfelé haladtában mind kisebb és kisebb köröket látszott leírni, akkor a legmagasabb ponton már csak önmaga körül forogni képzeltetett, de ami a valóságra annyiban tényleg hasonlított is, hogy a Föld forgása következtében a Nap látszott önmaga körül forogni, amit az ősök a napfoltok révén avagy valahogy másképen meg is állapíthattak volt. A zeniten keréken forgó Ixion tehát kétségtelenül a zeniten önmaga körül forgani látszó Napot jelenti. Az említett magyarázat végén még ez is áll : „Az ixion szót a szanszkrit aksanah = kerékrekötött-el magyarázzák, amivel rokon a görög axon és a latin axis = tengely.” Észrevehetjük, hogy ezen ak-, aksz- vagy iksz-szótő, amellett hogy forgástengelyt avagy forgótengelyt jelentett, jelenthetett még körforgást, kerekséget és így kereket is, amiszerint aztán a mi iga szavunkkal is összehasonlítható, amelynek eredeti értelme szintén kerekség, gyűrű volt (tal-iga, kar-ika). Másrészt, mivel a görög rege kiemeli hogy Ixion kereke négyküllős volt, ez eszünkbe juttathatja az iksz x betűt is, amelyről, ha körbe volt foglalva így: [--], azt fogjuk látni, hogy az avaroknál a Nap jelképe volt.
De észre kell itt vennünk még azt is, hogy ezen görög rege, amely Ixionnak, azaz tehát a Napnak, a zenitre helyezéséről és ott időzéséről szól, azonosul vogul rokonaink azon regéjével, amely szerint a Napisten aranylúd képében a magasba keringve száll föl nyár közepén a zenitre, ahol, ismét emberalakban, lép be Numi-Torem Égisten, vagyis édesapja lakába (a görögöknél Ixion Zeusz lakába), hogy atyja tanácsait meghallgatva, az emberek földi világa fölött ezek szerint uralkodjon és az emberek sorsát, életét ezek szerint intézze. A különbség tehát csak az, hogy vogul rokonainknál még egy igazi ősnép költőien szép de ártatlan és kedves regéjét találjuk, ellenben a görögöknél ugyane regében erkölcstelen vágyról és ennek kegyetlen büntetéséről van szó. Vagyis ez is a későbbi népek regeátalakításának egy jellegzetes példája, amely népek ízlése szerint borzalmak nélkül egy rege nem lett volna elég érdekes.
Pór Antal „Róma története” (Budapest, 1873) című művében írja hogy a rómaiak a következő dolgokat vették át az etruszkoktól: lictorok, toga praetexta, sella curilis, a diadalmenet pompája, arany diadém, tunica palmata, toga picta, haruspiciumok, hímzés, valamint sok mindent a templom- és műépítészet köréből, például az ívek építését is általában. Hozzá tehetem, hogy a római számok is etruszk eredetűek, bár ezeken utóbb a rómaiak némi változtatást is tettek, amiáltal e számokon inkább rontottak mint javítottak volna.
Spamer („Weltgeschichte” föntemlített kiadása III. kötete 192-194. oldalain) írja, hogy a germán szakszák (németül: Sachse, többes: Sachsen) e nevüket a szkramaszaksz (skramasax) nevű rövid kardjukról vették volna. Miután azonban Spamer még azt is mondja hogy Hadistenük (tehát a mi Napistenünknek megfelelő istenség) neve is Saxnot volt, eszerint a nép neve a rövid kardéval csak összefüggésben volt de nevüket névadó regebeli ősapjuk és Nap- illetve Hadistenük után viselték. (Hogy a „not” szótag mit jelentett, nem tudom.) Irja még Spamer (III. kötet 336. old.), hogy ugyanez istenséget még er-nek is nevezték (a mythologusok szerint azonos Tyr azaz Tur vagy Tor harcias istenséggel is). Világos tehát, hogy azonos volt az erő istenségével is, azaz Herkules-Arkal-Erkel és az ezzel ikertestvérként összefolyó görög Aresz (Marsz) hadistennel azaz tehát Hunorral is, amely nevek megfejtését azonban a magyar erő és a török er (utóbbi = hím, férfi) szavak adják. Azt is megemlíti Spamer, miszerint a szakszák főerődjét Eersburg-nak, azaz Ervárának nevezték volt. Lehet hogy az illető följegyzések korában már el voltak germánosodva, a teljes elgermánosodás azonban szerintem csak a kereszténységre térítés után következett be. Vannak arról is följegyzések, hogy náluk volt úriosztály és leigázott őslakosság által képezett rabszolgák osztálya (lássad például a „Meyers Lexikon”-ban is). Szerintem az úri osztály voltak a hódító germánok, a leigázottak pedig a tulajdonképpeni, igazi szakszák, azaz székelyek, akik műveltségét, mythologiáját és nevét is a hódítók átvették, ugyanúgy mint ahogyan ezt a Nibelung névnél is már láttuk, ahol e nevet egy germán törzs örökölte, amely a tulajdonképpeni Nibelungokat legyőzve és ezek vagyona birtokába jutva, a legyőzöttek nevét is fölvette. Ami viszont az Eersburg név burg = vár részét illeti, látni fogjuk hogy e szó ősavar eredetű és az avar vár, variga = vár, erődítmény szóból származott. Viszont a szkramaszaksz szót a tudósok úgy magyarázzák hogy szkrama = rövid, szaksz pedig = kard. Amihez azonban tehető, hogy a szláv szkromno = szerény, ami tehát a rövidség fogalmával összefüggésbe hozható, a szaksz szó pedig teljesen azonos a latin saxum (szakszum) = kő szóval, de igen valószínűnek tartom, hogy csák szavunkkal is összefügg, amelynek az ős-székelyek nyelvében kő értelme is lehetett, de másrészt ez eszünkbe kell juttassa az ősi, még kő-szakából készülő és szike nevű sarlót; az pedig ismeretes, hogy Abessziniában még a múlt században (XIX.) is készítettek sarlóalakú kardokat, amelyeknek tehát görbülete a görbe magyar és török karddal ellentétes volt. Annyi bizonyos hogy ezen szaksza szó összehasonlítható a magyar szakóca = baltaféle, illetve tehát a szakni, szegni = vágni igével, amelynek a latin seco (széko) = vág, fűrészel és az olasz scure (szkúre) = balta is megfelel. Azt hogy régen baltapenge kőből készült, igen jól tudjuk, de ismeretes hogy régen készültek fakardok is amelyek élét azonban a fába erősített éles kovapikkelyek sora képezte s amilyen kardokat például Amerika őslakói még a spanyol hódítás korában is készítettek. Az ilyen kard, különösen ha rövid volt még, amely rövidséget hiszen még a szkrama szó is kiemelte volt, tehát még nagyon közelállott a kőbaltához is. És íme, Herodotosz meg is írta, hogy a szkíták kétélű csatabárdjukat sagaris- (szagarisz) nak nevezték, amely szó pedig aligha más mint szekerce, szakóca szavunk, amelynek szakarca kiejtése is létezhetett. Megjegyezhető egyébként, hogy a latinban is securis (szekurisz) = szekerce. Hozzá teszem, hogy az arab nyelvben zikr viszont = fűrész. Ha mármost ezekhez még más szócsoportbeli párhuzamként hozzávesszük a magyar sarló szót, amely kétségtelenné teszi hogy kellett létezzen egy sarlani = vágni, nyírni igénk is, amelyből mai sarabolni = füvet sarlóval sietve vágni, is származott. Mindezt tudva rá kell jönnünk, hogy az olasz sarchiello (szárkiello) = sarló, német Schere (seere) = olló és scheren (seeren) = nyírni szavak is ősnyelvünkből kellett származzanak, annyival is inkább, hogy holott a megfordítás törvénye az árja nyelvekben ismeretlen, mégis ezek megfordítottja is megvan az olasz rasare, német rasiren (razáre, razíren) = borotválni, nyírni szavakban. Mindezekhez hozzátehető, hogy vogul rokonaink nyelvében is siri, szirej = kard sair = vágni, aminek viszont csak lágyult l hangos kiejtése a magyar szelni = vágni. Szláv rezati = vágni.
Egyébként, aki meg akar affelől is győződni, hogy mások is rég megállapították már, miszerint a székelység valóban ősrégi nemzet, hogy nem csak holmi „határőrök”-ből lettek, hogy nevük sem „szláv-eredetű és erdőirtó értelmű”, amilyeneket némelyek rosszakaratból avagy fölületességből elhitetni szerettek volna, valamint ha arról is meg akar győződni, hogy a székelyek hunok sem voltak hanem csak a hunok rokonai és szövetségesei voltak, továbbá, hogy valóban a Dunántúlról költöztek Erdélybe: az olvassa el az „Ethnographia” folyóirat 1890. és 1898. évfolyamaiban Nagy Géza: „A székelyek és a pannóniai magyarok”, Réthy László: „A székelyek és a magyar honfoglalás”, továbbá Sebestyén Gyula: „Avarok-e a mai székelyek” című cikkét, amelyben többek között idézi az 1556-ban megjelent német „Des Khunigreichs Hungern” (= A magyar királyságról) című ismertetés azon részét amely az avarokról és ezeknek Nagy Károly általi legyőzetéséről szól. Itt azon régi német szövegben a székelyek Czakel néven neveztetnek és róluk az is mondatik hogy az avar birodalom e bukásakor menekültek Pannoniából Erdélybe. Kétségtelen azonban az is, hogyha a németek régebben ugyanazon néven nevezték az egyenes-szarvú cigája juhfélét mint a székelyeket (Zackel-schaf; lássad: Meyers Lexikon 1897., „Schaf” cikk, régi helyesírás szerint Czakel), úgy ez amellett tanúskodik, hogy a székelyek régen főképp e juhfélét tenyésztették volt, amiértis e juhfélét a németek székely-juhnak nevezték, azaz tehát cakel-juhnak, mivel régebben a székelyeket is cakeleknek nevezték. (Ma e juhfélét a más juhfélék azért szorították ki mivel ezek gyapjúhozama kiválóbb, ma pedig ennek van nagyobb értéke, holott régebben a tej- és húshozam volt fontosabb, amiben viszont a nagytermetű cigájajuhnak volt nagyobb hozama.)
Végül fölhozok itt Brehm nyomán még egy igen érdekes adatot : A szarvasfélék, ha akkor heréltetnek ki amikor szarvaik fönt vannak: ezeket nem vetik el, viszont ha akkor amikor azokat már elveszítették: nem növesztenek többé újakat. Ha pedig csak egyik heréjük vétetik ki, akkor csak a megfelelő oldalon mard meg, illetve nem nől újból szarvuk. Ma már tudjuk, hogy ez a herék hormon-kiválasztásával van összefüggésben, amennyiben télen a nemi ösztön nyugvásakor a herék, avagy ezekkel öszszefüggő mirigyek, olyan hormont termelnek amely a szarvak leválását, és elvetélését, okozza, viszont tavasszal meg olyan hormont amely a szarvak újraképződését, növekedését indítja meg. Föltehető pedig, hogy ez így érvényes a juhfélékre is, csakhogy ezek télen szarvaikat nem vetélik el, nyilván azért nem mivel náluk a szarvelvetélést okozó hormonkiválasztás hiányozik. Van ellenben náluk már egészen fiatal korban is, már a nem érettséget megelőzően is, a szarvak növését megindító hormonkiválasztódás. Ha tehát az ősök mindezt már tudták — láttuk pedig hogy mily nagymérvű ismereteik voltak — akkor elég volt az őskor óriástermetű, egyenesszarvú cigája kosoknak már ezeknek egészen fiatal korában, egyik heréjét kivenniök hogy, a regékben máig is emlegetett egyszarvúakat tetszés szerint állíthassanak elő. Csak az a kérdés tehát, hogy ezesetben az illető kos egy szarva már magától is előremeredően nől-e, avagy ezt kötözéssel, például valahogyan a szarv mögé kötött deszkával, lehetett-e elérni ? Említettem föntebb, hogy a székelyek szóban lévő juhfajtájának, miként a kecskének, szakála is van, valamint említettem hogy a székelyeknél egész újabb időkig meg volt a hegyes szakál viselete, — holott ezzel ellentétben például a jászoknál az arc borotválása volt általános szokás — nem érdektelen tehát, hogy szakál szavunk (amely egyébként a törökben is teljesen azonos alakban és azonos értelemmel szintén megvan) a legtisztább székely szócsoportbeli szó. Szempontunkból tehát ugyanilyen érdekes az is, hogy az egyiptomiak, Sayce szerint, sakalasa néven nevezték a szicíliai szikeleket.
Szikra szavunkat illetőleg a már elmondottakhoz teszem még az alábbiakat : A finn nyelvben szekene = szikra, szeihki = szikrázik. Említettem hogy a magyar szökni, szökelleni, szökkenni igének a szikra szavunkkali egyezése nem véletlenség hanem azon alapszik, hogy a szikrák valóban elszökellenek, elszökkennek, ami különösen a kovából kiütött szikráknál valamint a megtüzesített fémek kovácsolásakor szerte szökkenő szikráknál van így. Hogy viszont e szavaink mily ősrégiek, bizonyítja az is, hogy hiszen hangutánozó szavak is, mivel a szikrázásnál valamint a szikrák szökellésénél is mindig szikk hang hallatszik. Írtam hogy az életszikrákat (másként: életparányokat, életmagokat, lélekszikrákat) őseink a Napból kisugározóaknak képzelték és hogy ennek megfelelőleg a napkorongot szokták volt pontokból állónak, avagy pontokkal körülvettnek ábrázolni, amit Fáy Elek nyomán az egyiptomi „mehi” és „apisz” nevű hieroglifákkal hasonlítottam össze, amelyek közül az apisz nevű (vessed össze apa szavunkkal) ugyan úgy van pontokkal körülvéve mint a mi udvarhelyszéki székelykapuinkon amaz általam már szintén szóba hozott fehér gömböcskékkel körülvett napábrázolat. Természetes az is, hogy őseink a Nap sugarait is jelképezhették költőileg nem csak nyilakkal avagy hajjal, hanem pontokból, azaz életszikrákból álló sorokkal is.
Tudjuk hogy az egyiptomiaknál a Napisten általános neve Ra, Re volt, amely név a már sokszor említett er, ar = hím, erő ős-szavunknak csak megfordított kiejtése, de amellyel összehasonlítható a latin radius = sugár, valamint a magyar ragyog szó is, sőt Fáy Elek az összehasonlítást még raj szavunkkal is megteszi, mivel az életszikrákat őseink — természetesen szintén csak költőileg — a Nap sugaraiban kirajzó méhekként is képzelték. Chabas F. nyomán („Les pasteurs en Egypte”) említi Fáy a nevezetes „Papirus-Sallier”-ben megnevezett Szekenen-Ra nevű egyiptomi királyt. Azt itt elmondottak után nekünk föltűnhet ezen Szekenen névnek a finn szekence = szikra szóvali azonossága. Ez egyiptomi király nevét a tudósok „Harcos-Nap”-nak magyarázzák, de vajon e magyarázat egészen pontos-e ? Nincsen-e itten némi értelemeltolódás ? Annyiban, hogy a Nap hiszen sugaraival a világűr sötétsége és hidegsége ellen harcolónak képzeltetett, amely sugarak pedig szikrák sorainak is képzeltettek. Úgyhogy eszerint a Szekenen-Ra név akár Szikrázó avagy Sugározó Napnak is magyarázható volna.
Végül : E fejezetünkben volt szó az obeliszkekről, az obeliszk jele pedig az egyiptomi hieroglifírásban a men szótagot jelentette, azt pedig tudjuk hogy a men, man, mony szó értelme úgy férfi mint hímtag is.