Jász
Egyik jellegzetesen hajózó és halászó őstörzsünk volt a jász is. Amint nevük 
maga is mutatja, kultuszbeli szócsoportjukban szintén a sziszegő hangok, az s, sz, z, zs, c és cs szerepeltek, de a j hanggal együtt (jász, jáz stb.) vagypedig e nélkül is (ász, áz, isz stb.), de utóbb a j hang helyett néha g avagy h hangot is ejtettek, ami azután átmenetet képezett közeli rokonaik: a székelyek és kazárok szócsoportjába. E törzs, bár jellegzetesen halászó és hajózó nép volt, már az Alföld helyén volt őskori tengeren is, de foglalkozott állattenyésztéssel is, földműveléssel kevesebbet. Szent állataik egyike volt az óriástermetű őskori egyik szarvasfaj, amely a mai dámszarvashoz hasonlított és lapátos szarvai voltak, színe fekete de fehér foltokkal tarkázva, amely foltok azonban, miként a dámszarvaséi négyszögletesek, ha nem is egészen szabályos alakúak, voltak. Utóbb azonban az igen nagy testű, hosszú fürtösszőrű, úgynevezett racka-juhfélét is tartották. Ennek ma csak kisebb fajtái élnek Debrecen környékén és Kréta szigetén, valamint fiatal koromban láttam Albániában is, de ősidőkben volt lónagyságú fajtája is. A jászok szent állatai voltak a halak általában is de különösen az óriási tok-hal valamint a kecsege, továbbá a sün, de különösen a ma már csak Dél-Európában élő óriás-sün, és a fecskefarkú pillangó (Papilio Machaon). Szükséges azonban mindig kiemelnem, hogy őseinknél "szent állat" alatt sohasem kell olyasmit értenünk mint például az egyiptomiaknál vagy a hinduknál, ahol némely állatok tiszteletét a szertelenségig vitték. Például az, hogy, mondjuk a besenyők avagy a jászok vallásos kultuszában, és egyúttal szimbolikájában is, nagy szerepe volt a halaknak és a polipféléknek, ez egyáltalán nem gátolta őket abban hogy a halak és polipfélék egyik legfőbb táplálékukat is képezhessék, sőt némely őstörzsünk vallásos kultuszában épen azon állatoknak volt a legnagyobb szerepe amelyek egyúttal egyik fő táplálékukat is képezték.
Szerepe volt még a jászoknál a denevérnek is, úgy testalkata miatt mint fekete színe miatt is. A jászok fő kultusz-színe ugyanis a fekete volt, bár emellett szerepelt náluk még a kék, különösen a sötétkék és a fehér, valamint az ezüstszín is, amely érc, miként a kunoknak, nekik is nemzeti és szent ércük volt, amellyel ruházatukat, valamint használati tárgyaikat is szokták volt ékesíteni. Tény hogy jász szavunk közvetlen hangtani rokona a gyász szavunk, amely értelmével a fekete színnel van eszmetársulásban. Ezen gyász szavunknak azonban régi nyelvünkben és népünk nyelvében még ma is jász felel meg és tulajdonképen fekete értelme van. Mind ennek azonban pontos ellentéteként a szlávban jászno = világos. Úgyhogy azt kell következtetnünk, hogy miként voltak fehér- és fekete-kunok, ugyanúgy voltak fekete- és fehér-jászok is, valamint hogy amazok fekete, emezek pedig fehér színű ruhákat viseltek, aminek azután megfelelt az hogy a fekete jászok a feketét nevezték jász színnek, a fehér jászok meg a fehéret, és hogy ezen jász szavunk a szlávba éppen fehér, világos, fényes értelemmel ment át. Tény az is, hogy a legtöbb népnél a gyász színe a fekete, némelynél azonban ellenkezőleg éppen a fehér az. Bár a fehér- és fekete-kunoknál ennek nem akadtam nyomára, valószínű azonban, hogy a jászoknál a fehérek hímelviek voltak, a feketék ellenben, miként a besenyők, nőelviek kellett legyenek.
Gyárfás Istvánnál ("A jász-kunok története." Kecskemét, 1873.), az 1. kötet 290. oldalán olvashatjuk ez idézetet: „a XVI. században Melius Péter azt írja »fekete szűtt zsák vagy iáz ruha«"; így neveztetett a jász nemzet azon része, mely „»fekete ruhát« viselt". Mondja ezt Gyárfás azért mert nehány sorral följebb idézte, hogy „egy hazai 1272-ki oklevélben »Feketew nép« fordul elő". A 291. oldalon viszont ez áll : „Hajdan Sauromatáknak és Melanchlaenusoknak hivatának." (Procopius nyomán.) A melanchlaenosz név görögül ugyanis feketeköpenyes, feketeszűrös avagy feketeruhás értelmű. Népünk némely vidéken fekete szűrt, fekete subát (más nevén gubát), valamint fekete posztóból való, fekete gomboló és díszítő zsinórozású és gazdagon ezüstgombokkal, csatokkal, láncokkal, boglárokkal ellátott ruhát napjainkig is viselt.
A jászok szent növénye, amennyire meg tudám állapítani, az alábbiak voltak: a jávor-fa, éspedig ez, mivel ágazása hármas, virágai pedig öt, illetve fajta szerint, tíz szirmú, hímségi jelkép volt, Viszont nőiségi jelképes növényük volt a nemesgesztenye, amely egyszerű villáságazású, igen tápláló termése pedig, például Olaszországban, a nép egyik fontos táplálékát képezi. Magyarországon, ennek mai hidegebb éghajlata miatt, csak a déli részeken terem, de itt sem képez számottevő állományt, ősidőkben azonban, az akkori melegebb éghajlat alatt bizonyára nálunk is nagy mennyiségben fordult elő. E fa tobozai, helyesebb nevükön sünei, összegombolyodott sünöcskékhez hasonlítanak.
Viszont a vadgesztenye, a hidegre kevésbé érzékeny volta révén, nálunk is általános, bár csak dísznövényként, mivel termése élvezhetetlen. Mivel ágazása hármas: hímségi jelkép lehetett.
Ellenben nőiségi jelképes növény volt a jászoknál az iszalag, amelyet népünk juszalagnak is nevez. Ez volt náluk Tündér Ilona — akit azonban ők Jólán, Júlián néven is neveztek — jelképes növénye, ugyanúgy mint a magyaroknál a gyöngyvirág. Habár ugyanezen szerepe volt a jázminnak is. Az iszalag (Clematis) nőiségi jelkép volt már azért is mert igen erősen futónövény hosszú indázó szárai (szálai!) tehát igen hajlékonyak. Ezen indái 10-15 méternyi hoszszúságúra is megnőnek, amelyekkel a magas fák tetejéig is fölkapaszkodnak és amelyek alsóbb részeiknél néha a karvastagságot is majdnem elérik.
Van azonban a jázminnak nehány fajtája, amelynek virága sem illatos, mint az ismertebb jázminé, sem nem fehér, hanem ibolyaszínű (lila), a Földközi-Tenger partjain, például Dél-Dalmáciában is, van egy fajtája amelynek virágai oly sötét lilaszínűek, hogy kissé messzebbről, a zöld között, valósággal feketéknek látszanak; különös sajátságuk pedig még az is, hogy kelyhük, amint ezt a fönti rajzon 4 alatt látjuk, mindig lefelé hajolva csüng (csügged: csüggeteg), mintha szomorkodna, mintha gyászolna; úgyhogy emiatt valamint sötét színe miatt valóban nevezhetjük gyászvirágnak, azaz tehát jászvirágnak is. Az pedig tény hogy némelyütt a sötét-lila szint is gyász-színnek tartják.
E fölsorolás után ismertetnem kell jász őstörzsünk főbb vallásos jelképeit, amelyek, valamint nyelvünk és még más adatok segítségével megértendjük, hogy miért voltak épen a fölsorolt állatok és növények a jászoknál vallásos tisztelet tárgyai. A jelképek az föntiek voltak, amelyeknek azután még sok változata is keletkezett.
A jászok, amint az eme jelképekkel is egyezésben van, a négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak (egy, kettő, három, négy, négyen egy, négyen kettő stb.). A jászok csillagtisztelők voltak, csillagkultuszuk volt és tisztában voltak egyrészt azzal: hogy a Nap is a világvégtelenség egy Csillaga, valamint azzal is hogy a Nap, a Hold, Földünk, a többi bolygó s az üstökösök is: égitestek. Mivel pedig a négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak, ennélfogva természetesen a csillagalakot is négyágúra ábrázolták (fönti rajzon a.), ellentétben a magyarokkal, akik öt-tizes számrendszerükből folyólag ezt ötágúra, a szemerék pedig hatos számrendszerük szerint hatágúra. (E rajzon 5 és 6.) Természetes dolog, hogy ezen itt bemutatott csillagalakok csak ezek alapalakjai, amelyeknek azonban az illető törzs művészetében azután akár száz változata is keletkezett. Ez elmondottakhoz pedig már itt is hozzáteszem, hogy ugyanezen négy- és nyolcágú csillagok az avarok szimbolikájában — mivel ők is négyes számrendszert használtak — szintén szerepeltek, de nem ugyanazon helyzetbe állítva mint a jászoknál (a fönti rajzokon a és 1), hanem azon helyzetbe mint 3 és 4. Ugyanezen alapon azután az életszikrákat vagy erőnyszikrákat (avar szóval pirkákat, pirókat, pirceket) az avarok olyan keresztecskékkel jelképezték mint 7, a jászok olyanokkal mint 8. A mértani pont kiterjedéstelen, tehát anyagtalan és ennélfogva testnélküli, amiértis az erőnyszikra jelképe is lehetett, aminthogy tulajdonképpeni magyar törzseink az erőnyszikrát vagy életmagot jelképezték is ponttal. Ugyanígy azonban a mértani vonal, amelynek csak hosszúsága van de szélessége, azaz tehát teste, szintén nincsen, sem anyaga, ennélfogva a vonal a kisugározó, ható de anyagtalan erőnyt (azaz a sugarat) jelképezheti. Világos tehát, hogy két mértani vonal kereszteződése is egy testnélküli, anyagtalan mértani pontot jelöl meg, de mivel: két vonal, ezt két vonal képezi, s tehát négy sugara is van, eszerint a négyes számrendszeres avaroknál és jászoknál a fönti apró keresztalakok egyrészt a Napból érkező életszikrákat is jelképezhették, valamint a tűz-szikrákat is, mert hiszen szemünk a kipattanó szikrákat valóban fényt sugározóaknak látja, a fény is pedig, mint a sugár is: anyagtalan erőny. A jászok a szikrát iszkra-nak, izink-nek nevezték, jésítéssel pedig jizkra-, jizink-nek. Erdélyben ma is úgy a szikra mint az izink szó valami igen kicsiny dolgot jelent mindig. Ugyanígy iz szavunk (rövid i-vel!) szintén kicsi értelmű, mert valaminek kis részét jelenti ma is (avar szóval: percét), míg izület alatt az izek közötti érintkezés helyét értjük. Megjegyezhető itt, hogy szikra = kicsi szavunk pontos kún-magyar szócsoportbeli párhuzama a görög mikrosz = kicsi. Az említett iz szavunk (amely tehát nem tévesztendő össze a hosszú í-vel ejtendő íz = valaminek szájunkban érezett jó vagy rossz íze, és amely a víz szavunkkal függ össze, mert például a Halotti Beszédben is a gyümölcs keserű íze helyett még "keserű víze" mondatik) rövid i-vel pedig a tűzzel és fényességgel függ össze, amire utal ma is az izzás szavunk, de utal ugyanerre még a baszk nyelv izara = csillag szava is. Ha pedig mármost eszünkbe jut, hogy a keresztény hagyomány szerint Jézus születését megjelenő ragyogó Csillag jelezte, akkor érteni fogjuk azt is, hogy ő miért kapta e nevét, mert hiszen a Keleten ma is általános még: Isza, Iszusz, jésítés nélküli neve, amely név igazi értelme tehát nem is más mint "fénylő, ragyogó". Habár jelenthetett e név Csillagot is, sőt mivel őseink igen jól tudták, hogy a Nap is: Csillag, eszerint jelentett e név egyúttal Napot is, mivel hiszen a Nap is fénylő, ragyogó égitest, amellyel Jézus számtalanszor össze is hasonlíttatott. Ismeretes pedig a moldovai igazi, őslakos csángók (nem a kiköltözött székely eredetűek) jésitő és ié-sitő beszédmódja. (Például ünő helyett jünüő, ijünüő). Hogypedig Moldovában jászok szintén éltek, azt eléggé bizonyítja az ottani mai Jassi (Jásszi) város neve, amely régi magyar iratokban valamint a székelyek és csángók nyelvében Jászvásár, régi latin iratokban pedig Forum Jasigorum, Forum Filistinorum, szláv nevén pedig Jaszki Targ (szláv targ, terg, trg = vásár, vásárhely). Hogy viszont a filiszteusok valóban Palesztínáig elhajózott egy jász törzsünk voltak, alább mutatom ki.
De szólnom kell mármost arról is, hogy miért voltak éppen a föntebb fölsorolt állatok és növények a jászok szent állatai illetve növényei.
Íme: a lapátos szarvú ősi óriás-szarvasnak (rajzát lássad alább) ma is élő de a dámszarvasnál is valószínűleg közelebbi rokona a szintén igen nagytermetű jávor-szarvas. Nem meglepő-e tehát, hogy e szarvas magyar neve azonos a jávor-fa nevével, holott, amit ezt rajzaimról azonnal észre kell vennünk, a jávorfa lapijai és a jávor-szarvas szarv-lapátjai széle csipkézete tökéletesen azonos vonalritmusú, amely vonalmenetet ott látjuk egyébként a dám-szarvas lapátjain is némileg, de teljes tökéletességében a fecskefarkú pillangó szárnyain valamint, ha csak körvonalaiban is, a denevér szárnyain (ábrázolatait lássad előbb). E vonalmenet azonossága, párosulva a név (jávor) azonosságával, tehát nem lehet véletlenség, annál kevésbé, hogy hiszen ennek a magyaroknál párhuzamát találjuk a tölgyfa ágai és a közönséges szarvas agancsa ágasbogossága azonos vonalritmusában, amit népünk ma is ezen ágasbogas szavunkkal nevez meg, amivel azután egyeznek a magyar-kún ág, makk, makk-fa (tölgy-fa) valamint e szarvasfaj egykori ágos, ákos neve; emlékezünk pedig, hogy regös-énekeink a Csodaszarvas "ezer ágaboga"-ról szólanak. Igaz ugyan, hogy nyelvünkben ma a jávor szó v hangos és ennélfogva a jász szócsoportba már nem illik, de hogy kellett nyelvünkben lennie jázor vagy jászer alakjának is, bizonyítja a latin-olasz acer-acero = jávorfa (ácer, ácsero) szó, amelynek viszont sz-h hangcserés (ismert nyelvi jelenség) alakja a német Ahorn = jávorfa, amely szavak azonban jésítetlen kiejtésűek. Az acer szó viszont arra is utal, hogy a palesztinai, — azaz filiszteai ! — illetve kanaáni, sémita kor előtti, szent asera fák is tehát jávorfák kellett legyenek, amely szent aserákról sok följegyezés, valamint ábrázolat is maradott fönn. Továbbá, adatai alapján Brugsch ír egy ősi kanaáni Aserországról, amelynek nevét azonosítja a későbbi Assziria nevével és az asszírok főistene Aszur nevével is, amely nevek, szerintem, úgylehet egy palesztinai ősi jász, azaz filiszteus, törzsünk után maradtak.
Fölemlítem még, hogy a jávorszarvas latin neve alces, német neve pedig Elch (elh) és Elen, a régi németben (Nibelung-ének) pedig Elk is, amely szavak föltűnően emlékeztetnek a görög Aleksziosz férfinévre és az ennek megfelelő magyar Elek-re. Bár e görög nevet máskép magyarázzák, nem tartom azonban lehetetlennek, hogy e magyarázat téves és hogy a név tulajdonképpen a görög elektre, elektron szóval magyarázandó, amelynek értelme: ragyogó, sugározó; bár jelent borostyánkövet is, csakhogy jelenti még az arany és ezüst ötvözetét is, azaz tehát szintén igen fényes valamit, habár hiszen a borostyánkő is fényes, ha nem is annyira mint az aranyezüst ötvözet. Ha pedig mármost ezen elek (Elk, Elch, elektron) és alek (alces) szótövet a jávorszarvasra alkalmazva szemelőtt tartjuk hogy értelmük: fényes és ragyogó, és eszünkbe jut, hogy a dámszarvas világossárga négyszögszerű foltocskái alapján azt következtettük, hogy az őskori óriásszarvasoknak is lehettek ilyen foltocskái (a rajzot lássad előbb), akkor csak a lapátos szarvak hegyeire is oda kell gondolnunk az égő gyertyákat, hogy képzeletünk előtt megjelenjen a Csodaszarvas képe, de ennek a jászok fölfogása szerinti alakjában. Csoda szavunk is = fény.
Ami pedig a jávorszarvas német Elen nevét illeti, ez teljesen azonos a szláv jelen = szarvas szóval, csakhogy ez utóbbi az előbbinek már jésített kiejtése. Amiből azonban szerintem nem az következik, hogy e szót a szlávok a germánoktól avagy a germánok a szlávoktól vették volna át, hanem az hogy mindketten e szót igen régen ősnépeinktől örökölték, de már anélkül hogy e szónak az Ilona, ma magyar népi Elona továbbá a Helene, Helena, a szlávoknál Jelena egykor nő-istennő, ma nő-név, értelmét is tudták volna, valamint nem tudták már azt sem, hogy e név, illetve szó, minő összefüggésben van a görög heléne = fényes és a német és finn heleä, hell = világos, fényes szóval, amely utóbbi pedig, hogy nem a finnek vették a németből, bizonyítja az, hogy e szónak a finnben hehezet és jésítés nélküli alakja is megvan az ilmio = jelenség, tünemény szóban, amely utóbbi a magyar Ilona, finn Ilma névvel egyezik.
Mindebből azután az is következik, hogy ősidőkben, az anyajogi (matriarchalis) népeknél, akik a Napot is nőiségként fogták volt föl (német: die Sonne) egy nőnemű égi Csodaszarvas is a hímneműnél nagyobb szerepet játszott, amely tulajdonképpen a regék "fehér szarvas"-ával volt azonos, vagyis a fehéren fénylő Tejút költői megszemélyesítése: a nőiség és az anyag Istennőjévé lett, aki azután idővel az ennek leányaként képzelt Földistennővel is azonosíttatott és, főkép nem magyari népeknél, össze is tévesztetett.
Fölhozom itt még a finn ilmio = jelenség, tűnemény jésítetlen és a szláv jelen = szarvas jésített szóval kapcsolatban a jel, jelenés, jelenség szavainkat, amelyeknek szintén van tünemény értelme is (a tünemény pedig a fényességgel azonosul), amelyeket némelyek tévesen vélnek nyelvújításkoriaknak, mivel e kornál régebbi irományokban is már előfordulnak. Az pedig kétségtelen hogy a csillagokkal, égő gyertyákkal megjelenő, ragyogó Csodaszarvas, akár a hím, akár a nőstény, valóban: jelenség, tünemény; sőt mivel az Ég, illetve a Tejút jelképe is, tehát még égi tünemény is. Az pedig hogy tün szavunk a kún szócsoport szerint fény jelentésű volt a tündököl, tündörög és tündér szavaink által válik kétségtelenné.
Visszatérve azon sajátságos jász vonalritmusra, amelyet különösen tisztán látunk a jávorfa levelein, a jávorszarvas lapátain, a fecskefarkú pillangó és a denevér szárnyain és amelyet a lapát rajzocskáján külön is föltüntettem, fölhozom a következőket: A jászok egyik legfőbb jelképes növénye volt tehát az iszalag (jésítetlen nevén) vagy juszalag (jésített nevén). Ha az iszalag négyszirmú virágalakját egymás mellé rajzoljuk úgy mint e rajzon 1, akkor a közök maguktól is, a négyes számrendszer alapján, a jászok másik jelképét, a beszegett szélű négy szöget (2) képezik, vagyis a szóban volt jász vonalat: 3. A beszegett szélű lap mindenesetre nőiségi jelkép kellett legyen, mivel, amint már szó volt róla, a lap őseinknél mindig nőiséget jelképezett. Ez szempontunkból azért érdekes mert láttuk, a kunok szimbolikájában miképpen van egymással kapcsolatban az ékek sorozata a zegzugvonallal, a szemerék szimbolikájában a szemek sorozata a hullámvonallal és a besenyőknél miképpen vannak egymással összefüggésben a csöpp-, szív-, vese- és szemalakok. (Lássad előbb idevágó rajzaim.[252. o., 288. o.]) Mindez tehát az örök Természet rendje, törvényei szerint van így.
Hogy pedig a kréta-mykénéi műveltséget megalapított ősnépeink között jászoknak is kellett lenniök tanúsítja igen sok a Schliemann ásatásaival előkerült és például "Mykenae" című könyvében általa bemutatott tárgy képe is. Föltűnően gyakori a négyszirmú iszalagvirág ábrázolata, habár a szélesebb szirmúak jázminok is lehetnek. (A fönti rajzon 1. "Mykenae". 330. old., 2. 220. old., 3. 224. old., 4. 219. old., 5. 6. 220. old., 7. 221, 222. oldal). A rajzon 1. számról Schliemann megjegyzi hogy aranyból való de úgy a szirmok mint a virágok közei oda pontosan beillőre metszett hegyikristály darabokkal berakottak. Véleménye szerint valamilyen díszes bot burkolata darabja lehetett de megjegyezi hogy négyszögletes nyílásaiból a hegyikristálylemezkék, egy kivételével, mint kihullottak. A 3. szám szempontunkból azért különösen érdekes mert rajta nemcsak az iszalagvirágok vannak meg egymás mellett, és beszegett szélű négyszögöket képezve, hanem a tárgy széle még a jász vonalritmus szerint beszegdelve is. Szóban lévő könyve 278. oldalán bemutat egy ilyen alakú lemezt, amelyről azt írja hogy ezt Newton "egyiptomi porcellán"-ból valónak tartja. Mindenesetre ez a legtisztább jász négyzetalak. Ez alakról megjegyezhető, hogy réz- vagy vaslemezből készítve, várak, sáncok előtere roham elleni védelmére is használták, valamint támadó gyalogosok vagy lovasság ellen is. Ha ugyanis az ilyen lemez két egymással szemben lévő hegyét fölfelé hajlítjuk a már két egymással szemben lévőt pedig lefelé, akkor, ha akár hogyan vetjük is a földre: egyik hegye mindig fölfelé mered. Elég tehát a földet ilyenekkel teleszórni, hogy úgy gyalogság mint lovasság gyors előretörését lehetetlenné tegyék. Ismeretes hogy a rómaiak ezt használták a karthagóiak hadielefántjai ellen is. Ha ilyen elég sok és sűrűn van a földön vagy fűben, úgy különösen ha még széleik is élesek, a legerősebb csizmát is hamarosan fölhasogatja, a lovak csüdjét is megsebezi, annál inkább harcképtelenné teszi a súlyos, de lágy talpú elefántokat.
Az olyan négyágú csillagot amilyen a túloldalon lévő rajzon a, népünknél fafaragványokon mindenfelé, de különösen Erdélyben, százezrével láthatni, legtöbbet a temetőbeli fejfákon, de egyéb faragványokon is. Ez főképp jász eredetű, bár meglehetett a kazár és székely törzseknél is, de utóbb, a kereszténységben értelme feledésbe menvén, szépsége folytán általánosan elterjedett. Szerintem ez nem más mint a négyágú csillagalak háromdimenzios ábrázolata. Ennek szintén eléggé gyakori változata a b, amely azonban, úgylehet, valamikor tulajdonképpen a négyszirmú iszalag- avagy a jázminvirág ábrázolatából keletkezett de utóbb a négyágú csillaggal összevegyült, ám itt a négy csillagág közötti keresztalak valamikor az iszalag vagy jázminvirág szálait jelenthette, amiért is eredetileg olyan is lehetett mint e rajzon c, bár a valóságban nem emlékezem hogy ilyet is láttam volna; úgylehet azonban hogy ez utóbb, csak bajosabb előállíthatósága miatt veszett ki, holott az a alatti épen igen könnyű előállíthatósága folytán válott annyira általánossá. Olyat sem láttam soha amilyen itten d, de mivel Gróh István: "Ungarische dekorative Kunst" (Budapest. Évszám nincsen föltüntetve.) című műve 24. tábláján bemutat egy olyat mint e, ebből következtethető hogy valamikor létezett olyan is mint d, ami hiszen nem is más mintha az a nem élesbevágásosan hanem csak homorú bemélyítésesen faragott változata volna. A c-t illetőleg lássad előbb. 1 és 2 alatt a jázmin és iszalagvirágot, ezek szálai föltüntetésével. Ami meg az iszalagvirágot illeti, fölhozható még: Amikor szirmai már lehullottak és csak magcsomója marad meg, akkor csillagalakot képez, szálai pedig meghosszabbodván, az olyanná lesz mint e rajzon 1., holott közvetlen a szirmok lehullása után még olyan volt mint a korábi rajzon d, vagy is mint egy igen sokágú csillag, avagy mint egy igen kicsi sünöcske. Utóbb a meghosszabbodott szálak kacsalakúvá görbülnek de végig föl is hasadva, belőlük igen finom, fehér bolyhosság bomlik ki (e rajzon 2.), mire az egész csomó olyan bolyhos tömegecskévé lesz mint e rajzon 3, csakhogy e bolyhosság, amely itt, tussal rajzolva: fekete, a valóságban fehér, valamint a bolyhosság szálacskái is alig látható vékonyak, vagyis sokkal vékonyabbak mint itt a tollal rajzolt vonalkák. E bolyhos tömegecskéket népünknél "báránykák"-nak hallottam nevezni. Láttuk pedig már, hogy a jászok juhtenyésztők is voltak. Természetes tehát hogy szimbolikájukban ez állatnak, és így a gyapjúnak is, szerepe volt.
Négyszirmú jázmin- avagy iszalagvirág-alakokat igen szépen stilizálva sokat láthatunk Erdélyben a kapuk keretdíszeül sorban alkalmazva. E rajzon az 1-el jegyezetten kidomborodó faragott ilyen dísz, a 2-vel jegyezett pedig lapos, csak az alap kimélyítésével képezett. Tökéletesen ugyanilyen díszt, de fölületet borítót, mutat be Ortutay Gyula "A magyar népművészet" című műve II. kötete 41. oldalán Dálnokról (Erdély, Háromszék megye) régi, korhadozó kapufélfa maradványáról. (A fönti rajzon 3.) Ezen is úgy a virágalakok mint a kimélyített alap felülete sima és lapos, aminek profilját a rajzon a 8. szám mutatja (pozitív disz). Ehhez nagyon hasonlító, szintén jász eredetűnek sejthető, ugyanilyen kidolgozású, ugyanilyen virágalakokat mutató díszeket Alföldünkön is láthatunk, éspedig szintén kapufélfák fölületén (a rajzon 4 és 5). Gyakori népi faragványainkon, a mykénéiekkel teljesen azonos, négyszirmú iszalagvirágot föltüntető, de bemélyített (negatív), fölületborító dísz is (a rajzon 6), valamint még gyakoribb a négyszirmú virágalakokkal kitöltött napkorongábrázolat is (5), bár ez, ritkán előfordul nyolcszirmúan is.
Annak szempontunkbóli érdekessége miatt teszem ide a rajzot, amely azt mutatja hogy ha a kört négyzetekkel és a kör négyes számrendszer szerinti osztásával körzővel rajzoljuk, akkor miként keletkeznek szabályos iszalagvirágok, amelyeknek még szálai is látszanak, a legközépső, kicsi virágalaknál úgy mint e rajzocskán 2, a többinél pedig csak úgy mint 1. Természetesen a virágalakok között ott van a jászok másik jelképe a beszegett szélű négyzet is, éspedig négyszer.
Hogy a szóban volt beszegett szélű rombus vagy négyzet mennyire nőiségi jelkép volt, tanúsítja az is, hogy nálunk, hagyomány szerint, a női nemi részt rombus- avagy beszegett szélű négyzetalakkal ábrázolni ma is szokás, mindig úgy, hogy a rombusnak avagy a négyzetnek egyik sarka legyen fölfelé, úgy ahogyan azt az előbb a 6 szám alatt, az iszalagvirágalakok között is látjuk, de amit a korábban rajzokban és szövegben bővebben is kifejtettem.
Fönt bemutattam a ma már csak Dél-Olaszországban és Görögországban élő de régen bizonyára nálunk is élt, 20 kilós súlyt is elérőóriás-sünt. Ami azonban nem kell azt jelentse, hogy a ma is közönséges kis sündisznónak is ne lett volna a jászok vallásos jelképezésében szerepe. Említettem hogy például a gesztenyesün (gesztenyetoboz) a magát gömbölyűre összegubancolt sündisznóra hasonlít, amiért is a jászok csillagkultuszában a sugározó Csillaggal is összehasonlíttatott. Megjegyezhetjük, hogy ez állatot népünk még sül-nek is nevezi, amely szó azonban nem a sülni, megsütni igénkből származik, hanem egyezik a szláv silo és súlyok = tű és hegyes valami, szavakkal. Hogy azonban az eszerint létezett magyar sil, sül = tüske, tű szó nem lehetett a szlávbóli átvétel, hanem hogy a dolog megfordítva történt, bizonyítja az, hogy e két szó a szlávban egyedül áll, holott a magyarban rokonai is vannak (idegen szavak a nyelvekben rokontalanul állanak), illetve e szó a magyarban nem csak a sün állat nevében van meg. Például szilánk szavunk is tövisszerű, szúró valamit jelent, valamint a sulyom szó egy vízinövény igen szúrós, hegyes tövisekkel bíró magvát jelenti (amiértis a föntebb említett négytövisű terepvédő várak, sáncok elé szórt tárgyakat is nálunk súlymoknak nevezték). De méginkább bizonyító az hogy a finnben szili = sündisznó, amely finn szó tehát a magyar süldisznóval teljesen egyező. De ugyanilyen bizonyító erejű azon tény is, hogy hiszen mindezen szavak sz-l vagy s-l alakú töve a szúr igénknek csak lágyult l hangos kiejtései. (Csakhogy viszont minden szúró valami, amilyen például a tű, a tövis, a nyíl és a képzelt sugár is: szál, r-es kiejtéssel szár, azaz szálszerű valami, amilyen a szálka is. Ámde az ilyen összefüggéseket ily tökéletesen hangokban, csakis a magyar nyelv fejezi ki, ami képtelenség volna, ha a magyar nyelv "keverék" nyelv volna, amint azt az "ázsiai" és "nomád" elmélet hívei állítani kénytelenek.)
Annyi bizonyos, hogy az óriássün hosszú tüskéi ez állat veszedelmes védelmi sőt néha támadó fegyverei is, amennyiben azokat előrefelé is képes mereszteni. Tisztán babona azonban némely régi író állítása és a dél-olasz nép azon hite, hogy ez állat hosszú tüskéit ellenségére nyilakként ki is bírná lövelli. E hit szerintem onnan ered, hogy őseink a sugarakat, költőileg, kiröppenő tűkhöz és nyilakhoz hasonlították, valamint, ugyancsak költőileg úgy az óriássünt, mint a gömbölyűre összegombolyodott kis sünt, valamint a gesztenye sünjét is, sugározó Csillaghoz hasonlították. És íme, a görögben aszter = Csillag, az óriássün neve pedig az olaszban istrice (isztricse), a latinban hehezetesen hystrix (hisztriksz, azaz hüsztriksz), amely olasz-latin szó alapján föltételezhető hogy tehát a Csillagnak is volt valamikor iszter, hüszter, avagy jésítéssel jiszter, jüszter alakú neve is. És íme, a szlávban tényleg ma is jézs = sün, jászno pedig = fényes, világos; úgyhogy e szláv szavak is valószínűvé teszik hogy Csillag, sugár, tű, nyíl értelemmel is kellett létezzen a jász szócsoportban egy jiz, jéz, jisz alakú szó.
A Csillag neve a törökben ildiz, joldiz. E szóval meglepően egyezik a német Iltis = görény szó, úgyhogy nem tarthatjuk lehetetlenségnek, hogy e szó valamikor nem is a görényt hanem a sünt, avagy ősidőben épen az óriássünt jelenthette, vagyis hogy itt ugyanolyan irodalmi téves szóalkalmazással van dolgunk mint a magyar bíbor szónál, amely régi nyelvünkben, és a népében ma is, nem igen pirosat hanem igen fehéret jelent (igen pirosat ellenben a bársun = parázs-szín, jelentett). Valóban a német nép a görényt nem is igen nevezi Iltisnek, hanem ez állat ismeretes rettentő büdös volta miatt Stanker, Stinker néven, aminthogy ugyanez okból latin neve is putorius foetidus.
Tudjuk hogy régen szokás volt az eke jármába fogott ökröket az ösztöke-vel (hegyes bottal, amelynek hegye néha vasból is volt) ösztökélni, azaz hátulról szurkálni, hogy gyorsabban húzzanak. E szó első — ösz — szótagja azonos az űz igénkkel, amelynek értelme üldöz, de eredeti értelme tehát szúr, szurkál volt, ami tehát a sugározó Csillag asz-ter, azaz sejthető isz-ter, üsz-ter és a sün hisz-triksz és isz-tricse neve első szótagjával egyezik, illetve ezt megfejti. Láttuk hogy Csillagot szokás volt igen sok ágúan, a gesztenye sünjéhez hasonlóan ábrázolni (lássad korábban) és hogy az ősök a sugarakat költőileg nyilakkal, tűkkel hasonlították össze. Ezért nevezzük a szúró fájdalmat ma is nyilalló fájdalomnak. Az ösztökélni szó -tökélni része viszont a dök = döf, szúr szavunkból származik, amely öldökölni igénkben is megvan, mivel dökölni = döfködni. Továbbá öl, ölt, öltöget szavunk eredeti értelme szintén szurkál de egyúttal sugározik is volt, amiértis ma is a "tűvel öltünk, öltögetünk." Úgyhogy világossá válik miszerint megölni szavunk eredeti értelme is meg szúrni, leszúrni volt és utóbb halottá szúrni értelművé is lett. De világossá válik az is, hogy üldöz szavunk eredeti értelme is öltöz = szurkál, hátulról szurkál, volt. Mi több, Erdélyben ölni igénket számtalanszor hallottam csak ölteni, szúrni értelemmel használni, például "Megölte az ujjamat a tűjével." E réven értjük tehát meg öltözni, öltözködni szavunkat is, amely tehát onnan származott hogy ilyenkor lábainkat a gatyába, nadrágba, karjainkat az ing, a kabát ujjaiba öltjük. Ez tehát a török ildiz, jildiz = Csillag szó eredete is, vagyis: öltöz = sugarakat öltöget, aminthogy ma is mondjuk hogy "a nyelvet kiölteni". Az ősök tehát a Csillag sugárzását is költőileg tűk öltögetéséhez hasonlították és e réven hasonlították azután a sünt és a gesztenyesünt szétálló tüskéik miatt a Csillaghoz, valamint ez lett azon későbbi babona oka is amely szerint az óriássün töviseit nyilakként lőni is képes volna. De mindez teszi azt is a legvalószínűbbé, hogy a német Iltis szó is valamikor az óriássün neve volt, amely állatot ősidőkben, amikor ez még hazánk területén is élt, szintén öltöz, ültöz = szurkál néven neveztünk volt.
Öltöz szavunk ezek szerint tehát kétségtelenül azonos eredetű az üldöz szavunkkal és vonatkozott régen az igába fogott ökrök ösztökéveli szurkálására is, amiből ösztökélni = nógatni, hajszolni, valamire indítani, ma is használt szavunk származott, aminek viszont úgy szóalakilag mint értelmileg pontosan megfelel az olasz istigare = ösztökélni szó.
Ölt szavunk legrégibb szótöve tehát kétségtelenül az öl = szúr, döf szó volt és láttuk, hogy az ősök a sugarak kilövellését nyilak kilövelléséhez, kilövéséhez is hasonlították. Márpedig lő szavunk nem is más mint öl szavunk megfordított alakja. Úgyhogy itt is az egytagú szavak ősnyelvünkbeli megfordíthatása egy példájára akadtunk.
Tű szavunk is hegyes szerszámot jelent, de mondjuk ma is az erősen sütő, sugározó Napra hogy "tűz", amely szó alatt sugarai erősen, mintegy tüzesen szúró hatalmát értjük, miért is azután "napszúrásról" is beszélünk. De világossá válik ezáltal még az is, hogy a tűz főnevünk is eredetileg sugárzó, azaz fényt, hőt adó, szétlövellő valamit jelentett. Viszont tény hogy süt ("a Nap süt") sem más mint a tűz igénk, és egyúttal főnevünk, megfordított kiejtése, ami azután tüske, szintén tűszerű valamit jelentő szavunkat is megfejti.
Eszünkbe juthat öklel, népiesen iklel, iktat (utóbbit lássad Ballaginál is) = döf, szúr, valamint nógat, unszol, ösztökél szavunk is. Világos tehát hogy míg e szó ő-vel ejtve tompább valamiveli döfést jelent, de i-vel ejtve, iklat alakjával, igen hegyes valamiveli döfést azaz tehát tulajdonképpeni szúrást kellett jelentsen. Párhuzamként fölemlíthető, hogy az olaszban is pugno (punnyo) = ököl és pungere (pundzsere) = szúrni. Viszont az is kétségtelen hogy ezen iklat szavunk az ék, népiesen ík (lássad Ballaginál is) szavunkkal is azonosul, mert hiszen az ősember egyik legelső fegyvere a hegyes ékben végződő kődarab volt, amelyet öklébe szorítva használt; azt pedig már láttuk hogy ék szavunk csak a ké, kú, kő szavunk megfordított alakja. Úgyhogy mármost azonnal megfejtve látjuk egyrészt a szláv igla = tű szót, másrészt a német Igel = sündisznó szót is, amelyek tehát kétségtelenül az ék avagy ík és az említett iklat szavak lágyult azaz g-hangos kiejtése származékai, sőt föltételezhető tehát az is, hogy a tűnek, tövisnek volt régi nyelvünkben kún ikla és magyar igla neve is.
Mindezen szavak azonban, habár a sugár, sugárzás, tüske, sün és Csillag őseinknél volt egymássali költői összefüggésbe hozását tanúsítják, de — amint látjuk — ezek nem jász szócsoportbeliek. Eszerint tehát véletlenül mai nyelvünkben idevonatkozó jász szó alig maradott fönn. Hogy azonban ilyen szavaknak is kellett lenniök, bizonyítják a következők : Korábban szóba hoztuk már az izzás, izzó szavunkat, amelyről ott megsejtettük hogy fényes, ragyogó — tehát sugárzó — értelmű is kellett legyen és hogy ez a filisztéus jászoktól származólag és jésített kiejtésében lett a Jézus néveredetévé, amely név a jászoknál, majd a régi zsidóknál is Jezzú, Jizzó, Jizsó, és jésítetlenül Izsú, Ezaú alakún, szokásos személynév lehetett. Láttuk, hogy habár e név jelenthetett Napot is, mivel az ősjászok is tisztában voltak azzal hogy a Nap is csak a végtelenség egy Csillaga, de hogy e név tulajdonképpeni értelme épen ezért: Csillag volt, erre világosan utal azon tény, hogy a bibliai hagyomány szerint Jézus születését egy megjelenő ragyogó Csillag jelezte, úgyhogy ez és a név, határozottan jász fölfogásra vall. Ezek szerint tehát okszerűen következtethető, hogy a jászoknál kellett legyenek iz, izz, ézz, jizz, jézz (esetleg ű-vel is ejtve.) alakú szavak is, amelyek fény, sugárzás, tű, sün és Csillag értelműek voltak, ha nem is állottak csak egy szótagból. És ime, a szlávban fönn is maradott jézs = sün, a baszk nyelvben pedig izara = Csillag.
Föntebb szó volt már a gesztenyéről, a jászok egyik tápnövényéről. Gesztenye szavunkat, mivel ennek a latin-olaszban castanea-castagna, a németben Kastanie, a szlávban keszteny, kosztany felel meg, természetesen a fölületes nyelvészkedés, már csak az ázsiázó és nomádsági elmélet miatt is, ezen nyelvek valamelyikéből hozzánk származottnak tételezte föl, ami hogy menyire téves, alább minden kétséget kizáróan kitűnik. Előbb azonban kiemelem : A nemes gesztenye levelei jász vonalritmust mutatnak, a gesztenye magháza, azaz toboza, helyesebben sünje, amint már mondottam, tökéletesen összegubancolódott sünállatra hasonlít, bár kisebb annál. De ismeretesek a tengeri sünök, amelyek legközönségesebb fajtája a gesztenyesünnel azonos nagyságú, vannak azonban olyan fajták is amelyek a mi sününknél nem sokkal kisebbek. A jászok, mint régen hajózó és tengerjáró nép, a tengeri sünöket is kétségtelenül igen jól ismerték. Láttuk, hogy a jászok a gesztenye sünjét az igen sok ágúan ábrázolt csillagalakhoz hasonlították. A gesztenye sünje, amikor kinyílik és a gesztenye belőle kihullik, tökéletesen a négyágú jász Csillaghoz hasonlít, vagyis jázmin: vagy iszalagvirág-alakot képez (lássad a rajzot). Szélein meglátszanak a külsejét borító tövisek, belsejét pedig igen finom, fényes, selymes de rövidszálú szőr, bársonyként borítja. Hogy viszont a gesztenye szó nyelvünknek valóban ősi szava, bizonyítja már az is hogy geszt szavunkkal azonos. Ezen geszt szavunk ugyanis valaminek keményebb közepét nevezi, aminthogy a gesztenye is a gesztenyesün kemény közepe, vagyis magja, magva (amiből az is következik, hogy jász szócsoport szerint geszt illetve jeszt avagy jezd magot jelentett). Mondjuk is hogy gesztes az olyasmire aminek belsejében, közepében valamely keményebb egy avagy több rész van. A gesztenyesün közepében is egy, kettő vagy három gesztenye van. Hogy a j vagy akár a h hang is, mily könnyen változik g hanggá, a g pedig k-vá, minden nyelvész előtt ismeretes. Eszerint bizonyos tehát hogy gesztenye szavunk is meg volt jesztenye kiejtéssel is, majd g-vel is ejtődött, amely g hang itt az árja nyelvekben k-vá alakult. Viszont maga a geszt szavunk hogy jeszt alakúan is meg kellett legyen, tanúsítja a szláv jezgro (szerb-horvát) és cseh jadro = geszt. Csakhogy e szláv szavak értelme már határozatlanabb, mert nem csak valaminek keményebb gesztjét hanem valamely hosszú növényi szárnak ellenkezőleg lágyabb belső részét, tehát bélét is, jelentheti. Ettől eltekintve, a szlávban ezen jezgro szó egymagában áll, rokontalanul, holott a magyarban a geszt szó nemcsak hogy a gesztenye szóval azonos, de azonosul még a közte, köze, közé, közép, közepe és közbül szavainkkal is; a geszt illetve a gesztenye pedig tényleg a gesztenyesün keményebb közepét képezi, annak közepében lévén, annak gesztje is. Hogy pedig mindezen g-sz vagy k-sz azaz geszt és közép szavaink igazán nem lehetnek árja eredetűek, kétségtelenné teszi az afrikai, ősi kámita oromo nyelv, amelyben kesza, kessza = valaminek közepe, bent és középen, közötte. Például biszon kesza = víz között, vízben. (Prof. E. Viterbo: "Grammatica e dizionario della lingua oromonica." Milano, 1892. Manuali Hoepli. VI. oldal.) És íme, Erdélyben a magyar nép ma is szintén használja még a között szót a -ben rag helyett, úgymint épen "vízben" helyett, "víz között". Példa: Horger Antal: "Hétfalusi csángó népmesék." Budapest, 1908., 114. oldal. Mezítelen gyermekekről szólva: "voltak a víz között" = a vízben.
Itt ezekről csak ennyit. Másutt majd többet és csodálatosabbat, a geszt, közép és kezdet szavainkkal kapcsolatban.
Szó volt már arról, hogy a jászok juhtenyésztők is voltak. Juh, azaz jú szavunk a jó (bonus) szavunknak azonossa. Mivel ez egy egyszerű magánhangzónak, vagyis ú vagy ó kiejtésének csak jésítése, ennélfogva bármely szócsoportunkba is tartozhat; mivel azonban a j hang miatt főkép a jászokéba, ahol a j hanggal kezdés jellegzetesség, ezért az alábbiakat itt kell elmondanom. Hogy jó szavunknak létezett jú kiejtése is, azt már az is kétségtelenné teszi, hogy népünk például ló helyett ma is mondja hogy lú, ami azonos a vogul lú = ló szóval. Viszont Erdélyben ma is mondják juh, juhok helyett: jó, johok, ami a juk, azaz jú szavunk eredeti jó értelmét igazolja, de igazolja ezt még jószág = jóság szavunk is, mivel a régi népek háziállataikat: javaiknak, javuknak = becses vagyonuknak szokták volt nevezni és tehát jólétük egyik föltételének is. Viszont némely magyar vidéken a juhokat ihoknak, a juhászt ihásznak is nevezik, aminek megfelel, hogy ugyanott a jávorfát is ihar-fának nevezik (lássad Ballaginál is). De tény az is hogy miként az iszalagot is nevezik juszalag-nak is, ugyanúgy a jávorfát is nevezik juharfá-nak (Ballaginál is). Mivel pedig a jávorfa faanyagát a nép nálunk és másutt is, különösen jó fának, mindenféle faragásos dolog készítésére a legjobbnak ismeri, eszerint igazolódik, hogy jó szavunknak régen volt já, jú és ji kiejtése is. Ami a jávor fája jó minőségét illeti idézhetem e szerb ének elejét is :
O javore, javore, tvoje drvo najbolje.
Od tebe se gusle prave,
Srbstvo da proslave.
Ó jávor, jávor, fád a legjobb.
Belőled készülnek a guszlák,
Szerbség dicsőítésére.
Tény hogy a törökben ma is eji = jó. Viszont a németben ja = igen, tehát helyeselés, jónak vélés szava. Egyébként úgy a magyar valamint más nyelvekben is használatos a jó, illetve a jó értelmű, szónak igenlés, helyeselés értelembeni használata.
A latin ovis (óvisz) sem egyéb mint ó (jésítve jó) = juh szavunk fejleménye, aminthogy úgy ezen latin szó, valamint az oláh o, oi is = juh, juhok; sőt ugyanilyen fejlemény a szerb-horvát óvca = juh is. Miként pedig a magyar jószág szó jelent egyaránt háziállatot, juhot, tehenet, de tárgyat, holmit, vagyont is, ugyanígy holott a latin pecus és pecorosus vagyont, javakat, bőséget jelent, de az olasz pecora szó meg csakis juh jelentésű (pékusz, pekorózusz, pékora). Állattenyésztő nép legfőbb java, tápláléka a tej és a tejtermékek.
Hogy azonban ezen jó szavunk régen nem csakis a juhokra hanem a tehenekre is vonatkozott, kétségtelenné teszi egyrészt a görög hitregék Io vagy Jo félistennője neve, akit Hera, más rege szerint maga Zeüsz "tehénné változtat", amikből észrevesszük, hogy hiszen e név tulajdonképpen tehenet, de eredetileg, azaz még régebben juhot is kellett jelentsen, mert hiszen láttuk hogy a juhnak ih, ijó avagy csak egyszerűen í neve is volt. E két állat, a juh és a tehén, neve pedig nem csak azért cserélődhetett össze mivel mindkettő tejelő, hanem azért is mert régen éltek tehénnagyságú juhfélék is, amilyenek egyébként Belső-Ázsiában ma is élnek még. (Lássad: Brehm: "Tierleben." Argali és kucsgar nevű óriásjuhok.) Ezen Jó nevű tehénü vagy juhistennőnek a jász őstörzsünktől volt származását egyébként a görög hitrege maga még azáltal is bizonyítja, hogy Jó apját Jázosznak, más változat szerint Inahosz-nak nevezi, amely utóbbi neve miatt őt a mythologusok az Inahosz folyó megszemélyesítésének tartják, amivel tehát Jó vagy ló, ha csak zavarosan és közvetve is, de a folyóvízzei is összeköttetésbe kerül, ami arra is utal, hogy ősnyelvünkben a jó vagy ijó szó folyást, haladást is jelentett, ami azután eszmetársult a tejelés fogalmával. És íme: Munkácsi Bernát tudósunk jó szavunk folyó, folyam értelmét már 1901-ben kimutatta, illetve a Sajó, Berettyó (beret-jó), Tápió, Somlyó stb. folyónevek utolsó szótagját jó-nak mutatja ki és folyó értelműnek; ugyanígy a "két jó közét" is "két folyó közé"-nek, amihez Fáy Elek is hozzáteszi, hogy a vogulban valóban jó = folyó, de hogy ugyanezt jelenti a finn joke, joki, az észt jogi és a liv jog. De amihez hozzáteszi Fáy még azt is, hogy ide sorolandó a kínai hó = folyó is, — amihez viszont én még azt teszem hozzá, miszerint a mandzsúriai Jalú neve is valószínűleg folyó értelmű. Kiemeli továbbá Fáy, hogy hiszen például az egyiptomiaknak a Nilus, a mezopotámiaknak pedig az Eufrát és a Tigrisz folyók jelentették a minden jót, mert e folyóktól függött minden ételük, egész megélhetésük; életük is tehát. Egyébként is pedig még a kevésbé száraz éghajlatú vidékeken is a folyók mentén van mindenütt nagyobb termékenység és vannak jobb megélhetési viszonyok.
Másrészt bizonyítja még a legközvetlenebbül a jó szavunk tehénre is vonatkozó voltát a Tejút, azaz az Égi Tejfolyó elnevezése is, amely a görög hitrege szerint is Hera tehénnel is jelképeztetett, valamint tudjuk azt is hogy ő azonos volt a rómaiak Juno-jával, aki neve viszont jónő avagy jú-ünő-nek értelmezendő; mi viszont már tudjuk, hogy ez nem más mint a mi Világtápláló, ős Anyag-Istennőnk, a Tejút — vagy is a Napisten anyja — költői megszemélyesítése: a Nagy-Boldogasszony, akit Szent-Anna képében Szeged vidéke asszonyai, bár már öntudatlanul, de még ma, a kereszténységben is, tisztelnek. Az pedig, hogy az Égi Tejfolyót, vagy az Égi Dinát Tej-útnak is nevezték el, szintén igen érthető, mivel hiszen régen, amikor a szárazföldön való közlekedés még igen nehéz volt, a folyóvizek, hajózás, tutajozás által valóságos utakat képeztek, mit több még a szárazoni utak is nagyrészt folyóvizek mentén vezettek.
Miután viszont az ember legrégibb tejelő állatai szarvasfélék voltak, aminthogy északi tájakon még ma is az iramszarvas az, ez tehát valószínűvé teszi, hogy a jászoké a legrégibb ősidőkben a jávor-szarvas volt, avagy ennek ősrokona, az óriásszarvas, amely még sokkal nagyobb testű volt és amelyek a mai jávorszarvasénál még aránylag is sokkal nagyobb, de szintén lapátos szarvai voltak, amelyek széle azonban amint ezt a talált maradványokon látjuk, ugyanúgy volt kicsipkézve mint a jávorszarvasé. Sőt igen valószínűnek kell tartanunk hogy régen a jászok tulajdonképpen ez óriásszarvast nevezték volt jávornak, amely név az óriásszarvas kihaltával vitetett csak át a mai, kisebb, jávor-szarvasra.
De bizonyos az is, hogy a szanszkrit go = tehén, sem egyéb mint a mi jó szavunk származéka, amely szóban a j hang már g hanggá változott azután k hanggá, ami még gyakoribb hangtani jelenség, és így jött létre a mai német Kuh (kú) = tehén, holott a német gut = jó szóban a g hang megmaradott.
Ezzel szemben, lehetséges-e valakinek azt ellenvetnie, hogy a dolog megfordítva is történhetett ? Hogy tehát az átvevők mi lettünk volna.
Az ázsiázó és lovas nomádság elmélete alapján azt kellene az illetőnek állítania, hogy az általánosan jót jelentő jó szavunkat, valamint jú (juh) szavunkat is, a szanszkritből vettük, ha nem is közvetlenül hanem valamilyen közvetítés útján. De lehetséges-e ez esetben azt föltételeznünk hogy a szanszkrit go = tehén szóból lett nem csak a mi általános jó szavunk, hanem a nálunk három változatban is meglévő, juh-állatot jelentő jú, jó és í szavunk ? De ha még ezt is elfogadjuk, akkor is fönnmarad azon képtelenség, hogy egy lovas-nomád nép, amely teheneket, lovain kívül, valóban tarthat, ez átvett szót nem a tehénre hanem a juhokra alkalmazza, holott lovas-nomád nép juhot nem tarthat, mert őt ez állat lovas utazásaiban nem követhetné. Juhot hiszen csak gyalogos és főként hegyi nomád nép tart, amilyen az oláh, a szerb és a tót. Ámde hiszen a szanszkrit go tehenet jelent, holott ez állat neve a magyarban egészen más: tehén ! Az pedig a följegyezések alapján egészen kétségtelen hogy Árpád seregei harcias, lovas nomádok voltak, amelyek juhot nem tartottak. A szanszkrit gó-ra hasonlító jú, jó pedig nem tehenet hanem juhot jelent. Miután az is valószínű hogy az ember régebben tart juhot mint tehenet, eszerint is inkább hihető, hogy a juhot jelentő jó szó vitetett át a tehénre is. Csak egy lehetőség marad tehát fönn: az hogy a jó illetve go szó őseredetileg még a szarvastehén neve volt és hogy e név vitetett utóbb át úgy a juhra mint a tehénre. De ekkor is a hangtan szerint azt kell vélnünk, hogy a j-hangos kiejtés régibb a g-hangosnál, úgyhogy eszerint is a mi jú és jó szavunk a régibb, a go pedig a származék.
Avagy azt állítsuk-e hogy a magyar általános jó szavunkat és a juhot jelentő jú, jó, í szavunkat is a német Kuh = tehén szóból képeztük ? Illetve, hogy, ha Árpád népének — ha ezt akár menyire nomádnak és vadnak képzeljük is — ezer évvel ezelőtti honfoglalása és államalapítása előtt, a jó fogalmára még ne lett volna szava s hogy ezt a német Kuh = tehén szóból képezte ? Ennek úgy nyelvészeti mint néptani (ethnologiai) képtelenségét igazán nem kell bizonyítgatnunk.
Maradna ezek után még csak egy gondolat: az hogy mindhárom juh jelentésű szavunkat (jú, jó, í) mi a honfoglalás után, miután azelőtt juhot nem ismertünk, itt az oláh o avagy a szláv ovca = juh szó átvételével alkottuk. Csakhogy — mivel a jó fogalmát megnevező jó szavunk azonos eredetű és alakú a juhot jelentő jó szavunkkal ez esetben is fönnmarad azon teljes képtelenség, hogy tehát egy nemzetnek, amely Európa közepén, más hatalmas népek között, ezer évvel ezelőtt, hatalmas államot tudott alapítani, a jó fogalmára még nem volt szava és ezt csak itt az oláhok avagy szlávok révén megismert juhok itt átvett nevéből képezte magának.
Mind ezzel szemben áll pedig a magyarban azon teljes okszerűség (logikusság), hogy a jó fogalma jó neve és a juhot jelentő jó szavunk alakilag azonos, holott, okszerűtlenül, az oláhban ó = juh de bun = jó, a szlávban ovca = juh de dobra = jó, amiből tehát kétségtelenné válik, hogy e nyelvekben a juhot jelentő szó és a jó fogalmát jelentő szó nem azonos eredetű.
Ismét és ismét be kell látnunk, hogy az ázsiázó elmélet csak egy politikai céllal fönntartott és hirdetett dolog, amely azonban a tudományos vizsgálat révén összeomlik.
Megemlítettem föntebb a juhokkal összefüggésben az oláh azaz olá népnevet. Ismeretes, hogy ennek vésített (kezdő v hanggal megtoldott [Vessed össze: germán: Odin-Wotan. Horvát: u = benne de tájszólásban vu. Szláv: on = Ő, de cseh: von = ő. Francia: oui = igen, de a kiejtésben: vui.]) alakja a vlah és német Walach = oláh, de amely vlah, valah, volah szó alatt különösen a törökök, de a műveltebb horvátok is, úgy a szláv mint az oláh hegyi, juh- vagy kecsketartó népet nevezték. Hogy pedig ez elnevezés mily ősrégi kell legyen és hogy ősalakja valóban a mi olá elnevezésünk volt, ezt meglepően igazolja az afrikai oromo nyelv, amelyben betűszerint olá = juh. Úgy hogy a juh, juhtenyésztés és az ezekkel foglalkozó népeket megnevező név közötti összefüggést észre kell vennünk, de látjuk egyúttal azt is, hogy a juhot jelentő o szónak olá továbbképzése is létezett. Továbbá: kétségtelen, hogy az oláh és az olasz nép egymásnak közeli nyelvrokona, amivel tehát pontosan egyezik a magyarban az oláh és olasz egymással azonosuló e két elnevezés. Mi több, hiszen az olaszokat a német nép is nevezi Welsch-nek (vels), Olaszországot Welschlandnak; amely elnevezés a mi olasz elnevezésünknek csak vésített és magashangzós megfelelője. Azt pedig a történelemből tudjuk, hogy Rómától délre létezett egy hegylakó volsci (volszci), azaz volsz nevű nép.
A jó fogalmának a juh, azaz jó, és a tehén házi- és tejelő állatokkali, valamint a vagyon fogalmávali összefüggését kifejtettük. De megsejthető, hogy a szanszkrit go = tehén és a német Kuh = tehén és német Gut = vagyon szavak között is ugyanilyen összefüggés van. Hogy viszont a görög boüsz, latin bos, bovis = tehén, marha, olasz bue = marha és a latin-olasz bonus, buono = jó és latin-olasz bonum, bene = vagyon szavak a fönti miéinknek — habár más alakú szavakkali — pontos párhuzamát képezik, ezt világosan látjuk.
Egy korábbi fejezetben szólottam már arról, hogy a juhok egyik kún neve mendel-, möndöl-, kicsinyítve mendelecs, möndölecs, möndölecske volt, és hogy e nevük a mendegélni, mendegelni, möndögelni igénkből származott. Itt is föl kell már hoznom hogy ezen igénk pannon megfelelője, illetve párhuzama: vándolni volt; ebből vándor és vándorolni, német wandein = vándorolni, latin venire = jönni de amely szónak menni értelme is van, úgyhogy a latin-olasz ventus, vento = szél szót is a haladás-, futás-, menéssel kell összevetnünk, ugyanúgy mint a magyar szél szót a szaladással.
Tény hogy a juhtenyésztéssel foglalkozó emberek, miként a juhok maguk is, örökös mendegélésre, vándorlásra, bolyongásra kényszerülnek, nyáron föl a hegyekre, télen a völgyekbe, sőt sem télen sem nyáron sem maradhatnak egyhelyben, mivel ahol az állatok a füvet lelegelték, onnan tovább kell menniök; vagyis örökösen vándorló, bolyongó, vagyis nomád életet kell élniök. Csakhogy nem mint a lovas népek, a széles síkságokon gyorsan és száguldozva, hanem lassan hegységeken hol fölfelé, hol lefelé mendegélve.
Ezek szerint azonban a jász szócsoportnak is kellett legyen valamilyen a járást, vándorlást, bolyongást, mendegélést jelentő szavának, amely tehát jázás, juzás, ijázás, jízés alakú kellett legyen. És íme a szláv nyelvekben fönn is maradott jezditi utazást jelentő szó. De ezen föltételezett jázás szóra utal maga a magyar jár, járás szó is, mert hiszen az r-z mássalhangzóváltakozás, különösen a szó végén, ismeretes jelenség. De ugyane szó jésítetlen alakját is megtaláljuk az olasz ire (hosszú í-vel, íre-nek ejtendő) = menni igében, valamint az olasz és német errare és irren = bolyongani, tévelyegni igében is. Igaz hogy eme szavak az r hang révén kőrös szócsoportunkba tartoznak, de amint mondám, az r-z változás révén a jász szócsoporthoz is közelállóak. Említettem már föntebb a görög rege Io vagy Ijo nevű tehenét, amelyről a rege azt is mondja hogy Hera gonoszul egy bögölyt küldött, amely csípéseivel szüntelen űzte, üldözte a világba s hogy csak mire Egyiptomba jutott, nyugodhatott meg. Márpedig az Io név ijó-nak, a régi -on képzővel pedig ijon-nak is vehető, amely szó járót, vándorlót de egyúttal juhot is jelenthet, ugyanúgy mint a kún mend-, mendel- szó. Csakhogy az elmondottak szerint a görögöknél az Ijo név már nem juhra hanem tehénre vonatkozott. Ezért a görögök, hogy a bolyongási indítékot megokolják, a bögölyt szőtték a regébe, ami a hosszú gyapjú juhnál nem volt szükséges, mivel hiszen ezt a bögöly ellen hosszú gyapja védi. Megsejtettük pedig azt is, hogy Io alatt tulajdonképpen az Ég örökös vándorát, örökös utazóját a Holdat kell értenünk, de itt nőként (Artemisz-Szelene-Diana) megszemélyesítve, kell vennünk. És íme, a törökben aj = Hold, amely szó az ij-től csak magánhangzójában különbözik; tudjuk pedig a magánhangzók oly könnyű változását. Meg kellett már említenem az "Angyal-bárányok", más nevén "A möndölecskék" meséjét (Kriza János: "Vadrózsák."), amelyben tehát bárányokról, azaz juhokról, van szó, amelyben ez állatoknak nem csak mendegéléséről van szó, hanem még az is mondatik, hogy a legeltető fiúnak ezeket nem szabad téringetnie hanem csak követnie kell azokat; aminthogy ősidőkben a juhokból élő embereknek is ezek természetszerinti szükséges vándorlását kellett követniük. Említettük a folyóvíz régi magyar jó szavát, amely szó hiszen ijó = folyó alakú is lehetett, haladó, folyó értelemmel is; aminthogy úszni szavunk ejtődhetett júszni-nak is, ami aztán ismét a juh azaz jú, jó, ijó szavakkal egyezik, úgy hangalakilag mint értelmileg is. Emlékezünk pedig, hogy még jelen fejezetünk elején szó volt arról, hogy a jászok csak utóbb lettek ilyenekké s valószínűleg nem is mind. Ámde miképpen volna a hajózás az eddigiekkel, illetve a juhtenyésztéssel kapcsolatba hozható ? Pedig a kapcsolat valóban megvan. Tudjuk számtalan följegyezésből, hogy a régiek folyóvizeken tömlők, azaz levegővel fölfújt állatbőrök segítségével szoktak volt átúszni, átkelni. Bizonyosnak tarthatjuk pedig, hogy a jászok ősidőkben az óriásszarvas bőréből, majd ennek kihaltával, a jávorszarvaséból, végül pedig a juhtenyésztő törzseik, juhbőrből való tömlőket használtak. A tömlő az állat teljes bőréből úgy készül hogy a fejet és a csülköket levágják a maradó lyukakat pedig erősen lekötik. Használják pedig a tömlőket, főkép állattenyésztő népek, víz, tej, italok, túró, gabona valamint különböző apróbb tárgyak tartására és a nomádok pedig természetesen az ilyesmi magukkal szállítására is. Ha pedig a juhok tudnak is úszni, valamint egyes emberek is tudtak ámde egész néptörzs, nőivel, gyermekeivel, minden holmijával semmiesetre sem kelhetett át vízen hajó vagy tutajok nélkül. Viszont ha volt elegendő tömlőjük, amelyekkel tutajszerű úszó alkalmatosságot lehetett képezni, akkor az átkelés nagyobb nehézségbe nem ütközött. Tömlőjük pedig bizonyára mindig volt elég, mert hiszen ezekből a levegőt kieresztve és azokat összehajtogatva, könnyen voltak szállíthatók, holott csolnakot, hajót, fából való tutajt nomádok nem vihettek magukkal. Asszir ábrázolatokon látunk is tömlővel úszó katonákat, valamint tömlőkkel úszóbbá illetve teherbíróbbá tett tutajokat is. Habár itt tehát olyan tutajokat látunk, amelyek deszkákkal avagy gerendákkal is megerősítvék, mert hiszen nem nomádokéi, hanem hadi célokra valók voltak, elképzelhetünk azonban olyanokat is, amelyek csakis egymáshoz kötözött tömlőkből állottak és legföljebb tetejüket borították be bőrökkel avagy könnyű gyékénnyel. Ha mármost egy nép olyan helyeken élt ahol sok folyó volt, akkor a szóban lévő átkeléseket nem csak megtanulta hanem mindinkább meg is szokta. Ettől azután a hajózásig, halászásig már csak egy lépés. Kiemelendő hogy a "Möndölecskék" mesénkben is a juhocskák, és utánuk az őket őriző fiú, két folyóvízen kelnek át, éspedig kétszer, vagyis oda- és visszamenet. (A Csallóköz: a Földi Paradicsom)
És íme, ki volt a görög rege szerint az argonauták vezére sőt az egész hajós utazás indítványozója is ? Jázon ! Mi más pedig e név mint a legtisztább jász szócsoportbeli szó, vagyis jász kiejtéssel = járó, de a régi -on képzővel, tehát: jázon, amely szó, amint láttuk, azonban vándorló, utazó, hajózó értelmű is volt és így még juhot, avagy kost is jelenthetett, mivel itt férfiről van szó. Továbbá: ki volt Jázon apja ? Ézon ! Szintén jász név, de jésítés nélkül. Viszont rájöttem és tudósok is megállapították már, hogy az ilyen regebeli személyek, hősök eredetileg hitregei (mythoszi) istenségek voltak. Eszerint pedig Jázon a Hold: az Ég örök vándora, költői megszemélyesítése is lehetett. Valamint láttuk már azt is, hogy az ősi Holdisten utóbb sokszor Napistenné lett átalakítva; a Nap pedig szintén az Ég vándora. De azt is említettem már, hogy őseinknél a Fiú-Isten neve rendesen háromhangos szó volt, — a jászoknál tehát Jáz, azaz jár — az ős Apa-Istené pedig csak két hangból álló szó — a jászoknál tehát Éz — amely szó ős értelmű lehetett. Tudjuk pedig, hogy a "Halotti Beszéd"-ben még ise, rokonnépeinknél pedig esi, asz = ős, ősapa. Itt tehát valószínű, hogy az Ézon név -on végzését csak a görögök toldották hozzá a Jázon-nali analogia kedvéért.
És hát Jázon hajója ? A rege szerint neve: Arga volt. De hiszen említettük már a belső-ázsiai nagy juhféléket, amelyek közül az egyik fajta neve kacsgar, kusgar, a másiké pedig argali ! Igaz ugyan, hogy e szavakban a z hang helyett r van, amiértis ezek kőrös szócsoportbeli szavak, de tudjuk már az r és z hangok könnyű fölcserélődhetését. Eszerint pedig hiszen ha e szavakat jésítjük akkor járkál szavunkat kapjuk, vagy is egy a mendegél igénkkel azonos értelműt. De ha valaki mindebben részemrőli önkényes következtetést akarna látni vagy esetleg véletlen egyezést, annak fölhozhatom, hogy íme, a szlávban meg jarac = kecskebak, amely szóban jár igénk ismét csak ott van. Hogy viszont ez kecskére vonatkozik, ez azért van mert hiszen a sok ezredév alatt e két hasonló állat, a kecske és a juh, illetve a kos, neve egymással föl is cserélődhetett, amire nézve elég fölhaznom: török: kos, kocs német Gauster = kos, de viszont német Geiss (gájsz), tájszólásos Goas, magyar kecske, török kecsi = kecske. Egyébként a latin aries = kos szóban az Arga, argali és a magyar jár szó ismét felkísért.
De mi köze volna hát a hajónak a koshoz ? — kérdezheti jogosan akárki. Pedig hiszen csak az imént volt szó arról, hogy a régiek, és tehát a jászok is, tömlők illetve juh- vagy kosbőrök segítségével tutajoztak, hajóztak valamikor régen. Azt pedig jól tudjuk, hogy vén kosok bőre sokkal erősebb, szívósabb vastagabb mint juhoké. Ennélfogva nehezebben lyukad ki, úgyhogy tutajozáshoz, hajózáshoz alkalmasabb is volt.
Brehm megírja azt is, hogy a szóban lévő belső-ázsiai, ma is élő óriástermetű juhfajok színe szürkés. Viszont Marco Polo is, útleírásában szól az általa Belső-Ázsiában látott óriási juhokról, de amelyekről azt írja hogy fehérek voltak. Említettem, hogy a jászok szent juhféléje a nagy testű, egyenes, de gúzsoltszarvú racka juhféle volt, amely hiszen fehér színű. Fejét a föntebbi rajzok egyikén be is mutattam. Marco Polo leírásából megtudjuk tehát hogy valamikor, illetve még Marco Polo korában is, élt Belső-Ázsiában a fehér színű, óriástermetű de egyenesszarvú racka juhféle, amely ősidőkben Magyarországon, Albániában, Görögország területén, Kréta szigetén és bizonyára Elő-Ázsiában is élt tehát.
De említettem már azt is, hogy a jászok szent érce az ezüst volt. Az ezüst pedig fehér színű, de a levegőn szürke lesz, sőt idővel fölülete egészen meg is feketedik. Mily csodálatos egyezés tehát, hogy íme, görög, latin argürosz, argentum = ezüst, hogy görög argosz = fényes, argüfeosz = fehéren fénylő; mikor hiszen a Hold is ezüstösen fénylő, mikor hiszen szó volt már arról is, hogy némely Napisten igen régi ősidőkben még Holdisten volt, ami tehát Jázonra is áll. A Hold is a Végtelenség Tengerében örök vándorlásban úszik, miként a messzi utazó, bolyongó Argo hajó és rajta a vele bolyongó Jázon. Nem kell-e tehát észrevennünk, hogy az Argo hajó tulajdonképpen az argali, az argo, az aries, vagyis az ezüstösen fehér óriás-kos, a jászok egyik szent állata, amelynek hátán úszik Jázon, a jászok nemzeti istensége, a Végtelenség Tengerén ? Nem kell-e észrevennünk, megsejtenünk azt is, hogy ezen óriás-kos helyett valamikor, ősrégi időkben, az akkor még élő óriás jávorszarvas kellett szerepeljen, amelynek hátán az ősök folyamokon keltek át, folyamokon lefelé is utaztak ezek szigeteire, majd a tengerig is, ahol azután, de most a kost már csak jelképező s ennek még nevét viselő, de valóban kosbőrökből készült tutajokon, hajókon a tenger szigeteire, Kréta szigetére is, és innen tovább, Filisztéába, ... Egyiptomba...
És nem kell-e még eszünkbe jusson a Tündér Ilonáról és Árgyilus királyfiról szóló szép mese ? "Királyfi !" Nem említettem-e föntebb, hogy Jázon tulajdonképpen a fiú-Istenség ? Vagy is a Nagy Égisten fia, aki nevére Jázon regebeli apja Ézon nevében is ráismertünk. Nem kell-e eszünkbe jusson, hogy népünk ezen Árgirus nevét még Árgilus-, Árgyilus-nak is ejti ? És ez utóbbi kiejtés e nevet — amelyet idegen eredetűnek vélve, azt hittük hogy l-es kiejtése csak népi elrontás — még közelebb hozza az argali szóhoz. A -li szótag egyúttal török képző is, amely szerint argali betűszerint annyit is jelenthetett mint ezüstös, mert hiszen láttuk hogy a görögben argürosz = ezüst, ami szerint tehát ősnyelvünkben is létezhetett az ezüstnek egy argü, argi vagy argir alakú neve. Megállapítható tehát egyúttal az is, hogy úgy a görög argürosz = ezüst szó mint az Árgirus név is nem csak ezüstöt, hanem kost, de egyúttal Holdat, és tehát bizonyára még járkálót, (héber Jareah = Hold) azaz bolyongót is jelentett, lévén a juhfélék az örökké mendegélő, örökké bolyongó állatok, ugyanúgy mint az ezüstös Hold is az Ég tengere örök utazója, vándora. Láttuk már azt is, hogy a görög-latin -usz, -osz végzés sem egyéb mint a mi az névelőnk, amely régen nálunk is ragként állott a szó végén, mint az oromo, mint a bolgár és az albán nyelvben ma is. Úgyhogy az Árgirus név -us végzését sem kell okvetlen görög avagy latin hozzáadásnak tartanunk. Másrészt hiszen ezen -us végzés lehet a mi -os, -es, -ös ragunk is, amiszerint az Árgirus név akár ezüstös értelmű is lehetett. Tudom hogy e mesét Tatrossy György, az Apor család iródeákja, már 1618-ból írásban is reánk hagyta és írásában azt is állítja, hogy e mesét olasz kronikákban olvasta, mégis maga a népmeséinkben általános Ilona név egyrészt, valamint a meséje egészében is a magyar mesékkeli azonossága alapján, a Tatrossy által beletett idegen személynevek dacára is, jogunk van ez állítását valótlannak tartanunk. Azon korbeli írók ugyanis, reneszánszos-barokkos divat szerint, soha el nem mulasztották a görög-római mythologiábani járatosságukat fitogtatni, ami azután a Tatrossy meséjében előförduló idegen személynevek alkalmazása okát is megadja. Tatrossy tehát az "olasz kronikák"-kal is csak "imponálni" akart. A fitogtatás pedig elég bántóan ki is tűnik, amidőn Ilona szépségéről szólva, a különben egészen magyar népies hangú és tárgyú mesébe ilyen betoldásokat tesz :
Juno, Pallas, Venus és Minerva,
Ezzel nem ér vala Nimphaknak sokasága,
Sem a szép Sibillák, sem éneklő Musak
Ékes tekinteti, mert mind feljül mullja.
A mesében is pedig az áll, hogy Árgirus királyfi elveszített kedvese után messzire, messzire kell vándoroljon, míg őt végre, annyi bolyongás és viszontagság után, megtalálja.
Igaz ugyan hogy e mai mesében már nincsen szó juhokról, ámde bennünket azért mégis emlékezetet ezekre az Árgirus név maga, amely, amint láttuk, kosértelműnek is vehető, de emlékeztethet az is hogy ma is létezik Jolán nőnév, amely Júlány, Júlián alakú is lehetett és Ilona neve jász megfelelője volt, tulajdonképpen juhlány avagy juh-nő értelemmel. Viszont ha e mesében juhról közvetlenül már nincsen is szó, de van a Jázon-regében, amelyben az egész nagy utazás célja az "aranygyapjú", azaz egy aranyszőrű kos bőre megszerezése. Úgyhogy ezen egész "Argonauta-rege" jász eredetében nem kételkedhetünk, ha későbbi népek, amilyenek a görögök is voltak, e regét akármennyire át is költötték és ezt mindenféle betoldással bármily hosszúra nyújtották is.
Az "aranygyapjas" kos, avagy bárány, amelyről a mi népmeséink is szólanak, tulajdonképpen szintén csak fehér szőrű, de ismeretes, hogy ha az állatok hosszabb ideig, például télen, az ólban hevernek, akkor a ganajukból és húgyukból képződő sártól gyapjuk nagyon beszennyeződik. Ha mármost az ilyen gyapjú, lenyíratva, bármily tisztára ki is mosatik, mindig igen szép aranysárga színű marad, amely szín oly tartós, hogy sem mosással ki nem megy, sem a napfénytől ki nem fakul. Észak-Afríkában a berberek készítenek igen szép szőnyegeket csak fehér-fekete-sárga színben, amelyekhez fehér és fekete juhok gyapját alkalmazzák, míg a sárga színhez az így megsárgult gyapjat használják, sőt nagyobb mennyiségű igen sárga színű gyapjú nyerése céljából szoktak lenyírt gyapjat az ól sarába taposni és hosszabb ideig otthagyni.
Már korábban szólottam volt a régiek holdkaraj alakú csolnakjairól, amelyeknek tehát orra és fara erősen fölhajló volt, amely alak előnyét már ott is megmagyaráztam. Itt azonban még azt is meg kell említenem hogy ha csolnakot, hajót egymáshoz kötözött tömlőkből képeztek, akár csak tutajalakúra, akár elöl, hátul kihegyesedő valóságos hajóalakúra, ennek megterhelését természetesen közepére kellett helyezniök, ami következtében a jármű közepe nyomódott mélyebbre, míg két vége magától fölmagasodott. Úgyhogy a jármű alakja költőileg és jelképesen itt is a Holddal hozathatott kapcsolatba.
Íj vagy ijj szavunk is vehető jász szónak. Megfelel ennek a török jej, jaj = ijj. Az ijj legegyszerűbb karajszerű ősalakja szintén a holdkarajra hasonlít és ezzel mindig össze is hasonlíttatott. Ezért lett a görög-római mythologiában Artemisz-Diana ijjal, nyíllal vadászó istennővé. Azt pedig tudjuk hogy a jászok nevét íjásznak, ijjásznak azaz tehát főkép ijjal és nyilakkal bánó, harcoló ember értelműnek általánosan értelmezik és értelmezték. De láttuk már azt is, hogy ősnyelvünkben igen gyakran ugyanazon szónak, csupán némi igen csekély kiejtésbeli különbséggel, több különböző értelme valóban volt is.
Az Argo hajóról a görög rege azt mondja hogy fából épült, éspedig olyanból amely a tengervízben nem romlik, amilyen például a ciprusfa is. De mondja a rege még azt is, hogy e hajó olyan nagy volt amilyen azelőtt még sohasem épült volt. Nagynak is kellett ezt mondania, mert hiszen sok utasa volt; csak evezőse 50 ember. Viszont másutt ugyane rege meg arról beszél, hogy a hősök e hajójukat egyik vízről a másikra hátukon vitték át a közbeeső szárazföldön. Igaz ugyan hogy rege: rege, hogy mese: mese; nem történelem. Csakhogy azért, ha mesében "meseszerű" dolgok is mondathatnak, de azért szép mesében bántóan képtelen dolgoknak mégsem szabad előfordulniok. Viszont ha arra gondolunk, hogy jász őseink, akik valamikor, ezredévekkel a görög műveltség kora előtt e Jázon-regét is megalkották, tömlők egymáshoz kötözésével is képeztek hajókat, amelyek tehát szétoldozhatók, könnyen szétszedhetők is voltak, akkor ezek, miután a tömlőkből a levegő kieresztetett, háton valóban igen könnyen szállíthatók voltak. Csakhogy a tömlőkből való hajókról a Jázon rege átköltőjének ezekszerint már nem volt tudomása.
Brehm azonban az argaliról még azt is mondja, hogya kirgizek arkar-nak nevezik. És íme, az olaszban az arca (arka) szó, bár jelent ládát és koporsót is, de hajót is, különösen pedig "Noé bárkáját" nevezik olaszul "arca di Noe"-nak. Az albán nyelvben az ark szó szintén ládát jelent. Hogypedig ezen kirgiz arkar és olasz arka szó azonossága, továbbá egyúttali juh, kos, láda, koporsó és hajó értelme, nem holmi véletlenség, erre nézve :
1.) Szótárakban akárki utána nézhet, hogy a régi magyar koporsó szó jelentett egyaránt ládát, főkép gabona- és liszttartó szuszékot, halotti koporsót és, főkép a Balatonon, csolnakot is. Aminek oka az, hogy régen egyaránt kivájt fatörzsből készült láda, halotti koporsó és csolnak. Az olasz arca (arka) szó az Abruzzo hegység lakosságánál a magyar szuszékokkal teljesen azonos alakú szuszékokat jelenti.
2.) A magyar láda szónak megfelel a magyar ladik = csolnak és a szláv ladja, lod (ládzsa, logy) = hajó.
3.) A magyar bárány szónak, régebbi értelme kos volt és az oroszban ma is baran = kos. Viszont úgy a magyarban mint az olaszban a barka szó hajót, csolnakot jelent, az angolban, németben bark = három árbócos nagy vitorlás hajó, az olaszban paranza (paranca) = halászhajó (ezek régen csak vitorlásak voltak), míg ugyancsak az olaszban bara = halotti koporsó.
Az olasz paranza szót illetőleg megjegyezhető hogy ez mintha csak báránca, bárányca = kosocska, volna. Tény, hogy a régi olasz vitorlás halászhajók kicsinyek voltak, tulajdonképpen csak nagyobb csolnakok. Hogy pedig ez elnevezésük valóban a kos bárán nevével volt összefüggésben, illetve hogy a hajót költőileg, úszó kossal hasonlították össze, ezt nem csupán ezen nyelvi adatok bizonyítják, valamint nem csak az, hogy régen kosbőrből való tömlőn, illetve ilyen tömlőkből való hajón is jártak volt a vizeken, hanem utal erre még más adat is, például az hogy az Adria déli részében az olasz halászhajók, valamint a teherszállító "trabaccola" néven nevezett nagyobb vitorlás hajók is, régebben, fölhajló orrtőkéjükön, igazi juh- avagy kosbőrből képezett nagy sapkát viseltek. Ilyeneket az Adria-Tenger déli részében fiatal koromban még magam is láttam, amelyek torzonborz emberi fejre is emlékeztettek.(E rajzon 1.) A hajósoktól ennek neve és célja után kérdezősködve, megtudtam hogy neve pliccione (pliccsóne) és hogy célja az hogy a vitorlák leeresztésekor a fölkunkorodó orrtőke a vitorlavásznat meg ne szaggassa. Olaszul peliccia (peliccsa) = szőrme, bunda, amely szó a pelo = szőr szóból származik. Mégis, habár tehát ezen pliccione-nak gyakorlati célja is volt, azt hiszem hogy utóbb, habár azért még mindig ősrégi időkben, ezt az argonauták mondájával is kapcsolatba hozhatták, úgy, hogy ezek, miután az aranygyapjat megszerezték, hazatértükkor ezt a hajó fölálló orrtőkéjére, sikerük, diadaluk jeléül, kiakasztották volt. Láttam viszont a régi adriai, nagyobb, "trabaccola"-nak nevezett, vitorláshajókon sok olyan pliccionet is, amely már nem volt igazi szőrméből való, hanem fából kifaragott, de amelyen a gyapjú fürtjei igen szépen stilizálva voltak ábrázolva (a fönti rajzon 2 és 3) sőt némelyen rozetták (a rajzon 2), máson pedig csillagok voltak kifaragva (a rajzon 3) és színekkel ki is festve, ami nekünk eszünkbe kell juttassa az állatbőrből való régi magyar kacagányokat, amelyekre ezüstből való csillagok és holdsarló voltak fölvarrva, a régi magyar szűröket a kilenc csillaggal, továbbá a görögök kecske bőrből való és az Eget jelképező égisz nevű, regebeli palástját, de ezenkívül még a mi „Júlia szép leány" című régi balladánkat is, amelyben „fodor fehér bárány" jön le az Égről, hogy Júliát elvigye. Világos hogy itt is a bárány szó még nem azt jelentette amint mai irodalmi nyelvünkben: kicsi, fiatal juhot avagy kosocskát, hanem erős, fölnőtt kost, éspedig nem a mait, hanem az őskori óriástermetű racka- avagy cigája-kost, olyan tehát amilyen az ős-jászok szent állata volt, mert hiszen kétségtelen hogy mai bárány, mai kos, hátán leányt vinni képtelen volna, de képesek voltak erre az őskori tehénnagyságú óriási kosok, valamint a jávorszarvasok.
Visszatérve az adriai, régi vitorlásokra, szólanunk kell ezek "szemeiről" is. (Lássad a fönti színes rajzot.) Ezek régen legtöbbször fehérre vagy pirosra voltak festve, illetve faragottak is voltak. Az olasz hajósok occhi (okki) = szemeknek nevezték. Hogy a közepükön, karikába, faragott és kifestett csillag öt- avagy hatágú szokott volt lenni, holott a jász avagy kazár hagyományok szerint négy- avagy nyolcágúnak kellett volna lennie, ezen, annyi elmúlott ezredév után már nem csodálkozhatunk. Hogy a szemek a legtöbb népnél és így nálunk is költőileg Csillagokhoz hasonlítottak, ez eléggé ismeretes. Viszont a hajó elején, kétoldalt, a horgony felakasztására szolgáló, fából való két szarvat (lássad a színes rajzon) az olasz hajósok corni (korni) = szarvak-nak nevezték, úgyhogy ezekkel és a szemekkel, a hajó valóban a kossal hasonlíttathatott össze, ami azután a regebeli Argo hajót kell eszünkbe juttassa s azt hogy argo, argali tulajdonképpen kost, de óriáskost kellett jelentsen. Az ilyen "trabaccola"-k és "paranza"-k még az én fiatalkoromban is szebbnél-szebb faragványokkal és színes festésekkel voltak díszítve, amihez járult még vitorláik pirosra és sárgára festett volta. Hogy a kék tenger és a kék avagy fehér felhős Ég hátterén egy, avagy sokszor számos, ilyen hajó mily festőien szép látvány volt, ezt ma, aki nem látta, elképzelni is alig tudhatja.
De ha a pliccionén lévő csillagok azon gondolatot is kelthetik bennünk, hogy hiszen ezek, ha az Eget jelképező görög égisszel, a magyar Ég szóval és a teste két oldalán csillagokat viselő Csodaszarvassal valamint az igazi szarvasok teste két oldalán lévő igazi fehér foltocskákkal is összefüggenek, de arra gondolni is kényszerítenek, hogy hiszen ezen, a pliccionén lévő, csillagok eredetét azon szögek széles feje képezte, amelyekkel a pliccione szőrméjét a hajó orrtőkéje hegyéhez szögezték volt föl és amely szögeknek szükségesen széles feje kellett legyen, hogy a szőrmét a fához jól odafogják, hogy a bőrön át ne szakadjanak. És íme, hiszen a kárpitos szögek ma is ilyenek (a "tapecíros" szögek) amelyek feje szintén azért kell széles legyen, hogy a bútorok fájához szögezett szövetet, bársonyt jól odafogják, ezen át ne szakadjanak. Vagyis, a kárpitos-szögek öntudatlan hagyományból napjainkig fönntartották a négyágú jász csillagalakot, illetve a jázminvirág alakját. Nem kell tehát abban sem kételkednünk hogy a pliccionét díszítő csillagalakok is valamikor négyágúak kellett legyenek.
Leírom ide a „Júlia szép leány" című régi székely balladánk bennünket itt érdek elő kezdetét :
Julia szép leány egy koron kimöne
Buzavirág szödni a buzamezőbe,
Buzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott múlatni.
Föl is föltekinte a magas Egekbe,
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögel le.
Azon eröszködék fodor fejér bárány,
A Napot s a Hódat szarva között hozván;
A fényös Csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perec aj! a két szarvába,
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre szála, annyi Csillag rajta.
E ballada, ma bármenyire is elkeresztényesítve, — ami további részeiből méginkább kitűnik — de azért még világos hogy benne a "Júlia szép leány", aki kimegyen a búzamezőbe virágszedni, ahonnan őt a "bárány" ragadja el a mennyei szűzek közé (keresztény átalakítás), azonos a Nizai Mezőségen (láttuk hogy finn nizu = búza) virágot szedő Persephone, más nevén Proserpina, gabonaistennővel, akit onnan Pluto (Ozirisz) ragad el az Alvilágba. De mindez eredetileg a mi csodaszarvasregénkkel is azonosuit, habár nem is a tulajdonképpeni magyarokéval hanem az avarokéval avagy épen a jászokéval, akiknél a Tündér Ilonával azonos istennőt az ős-óriásszarvas, majd a jávorszarvas és utóbb az óriás-kos ragadja el. E szarvas, illetve kos, a Csodaszarvassal lévén azonos, eszerint azonos tehát a csillagos Éggel és az ezt megszemélyesítő Ég-Istennel is; láttuk pedig hogy ezeket, az Eget és Égistent, őseink és rokonnépeink dungir, tengri, dengirra neveken is nevezték, valamint hogy az Eget végtelen tengernek, Okeanosznak, óceánnak is képzelték, ami szerint tehát a Csodaszarvast, illetve az óriás-kost, ezen óceánban úszó hajónak, a kos-alakú Argo hajónak, is képzelhetjük és így azonosíthatjuk a szumer "mennyei óceán kosá"-val is. (lássad: Kimnach Ödön: "Magyar-sumir kézi szótár." Karcag, 1905., 57. oldal, és Hommel: "Sumerische Lesestücke."). Megjegyezhetjük pedig hogy a görög rege szerint is Helénét (Ilonát) hajón ragadják el, az elragadó Páris neve pedig föltűnően hasonlít a paranza és a bárány szóra. Ezek tehát azonosak a Juliát elragadó bárány-nyal is, akiről mondatik hogy az Égről jön le Juliáért. Úgyhogy mindez a mi Magor-Hunor regénkben szerepelő nőrablással is azonosíthatom, de azonosítható a görög rege Zeüsz-Európa mythoszával is, amely szerint Zeüsz-Égisten bika képében a tengerben úszva, a hátán viszi el, illetve ragadja el a leányt. A mi regénk szerint is a Csillagokkal ékes "bárány", azaz kos, tehát az Ég és Égisten maga. Holott, amint láttuk, Hunor és Magor az Égisten fiai, a Nap, illetve a Hold megszemélyesítései, habár utóbb a Holdisten is Napistenné válik. Hogy azonban ezen eltérés oka mi, egyelőre megfejteni nem tudom. Lehet talán a megfejtés az, hogy az ős-Isten és a Fiú-Isten egymással azonosíttatott avagy, hogy az ős-Isten a nőt fia számára vinné ?
Tény mindenesetre, hogy a Julia név a Júlián = jó- vagy juh-leány név kissé elkeresztényesített alakja csak, amely név tehát jász eredetre vall. De ugyanezen Jú-lián név még Juno Istennő nevével és így tehát Herával is azonosítható; Juno-Hera pedig hiszen a Nagy Égisten, azaz tehát Jupiter-Zeusz neje. Csakhogy ezesetben az eltérés viszont abban van, hogy — amint láttuk — "Julia szép leány" Persephoneval, a gabona istennőjével, azonosul, azaz nem az ősistennővel; ami szerint ő a mi Ilonánkkal és nem a Nagy-Istennővel (Nagy-Boldogasszonnyal) azonos. Ismételem tehát, hogy ez eltérés biztos magyarázatát adni egyelőre nem tudom.
Igen föltűnő egyezés viszont az, hogy miként a görög regében az elragadott Persephonét édesanyja Demeter siratja, a mi regénkben meg szintén az mondatik el hogy az elragadott Júliát édesanyja miként siratgatja.
A mi regénkben itt égi "szép gyalogösvény" ről van szó, amelyen a csillagos bárány jön le. Hogy ez ösvény a Tejút, vagyis amelyet népünk "Ég országútjá"-nak is nevez, amelyen a csillagos Csodaszarvas jön le, ez kétségtelen.
Székelyeink az ereszkedni igénket lejönni, lemászni, leereszkedni értelemmel használják. A fodor szó göndörséget jelent és itt a bárány vagy kos gyapja göndör voltára vonatkozik.
Hogy a "bárány" a Napot és a Holdat a szarvai között együtt, egyszerre nem hozhatja, ez világos, vagy is világos hogy itt késői romlással van dolgunk és hogy eredetileg, miként a magyar Csodaszarvasnál is, a Nap valóban a két szarv közé képzeltetett de a Hold a szügyre. Azt is tudjuk már, hogy a homlokon lévő, "fényös Csillag" a Hajnalcsillag. Viszont amidőn az mondatik hogy "mennyi szőre szála annyi Csillag rajta", ez világosan utal arra, hogy a "bárány" itt a csillagos Csodaszarvas utóda csupán, mivel hiszen a juhfélék szőrén már nincsenek ott a Csillagokat jelképezhető foltocskák, vagy is a "bárány" szőrére a Csillagokat már csak megokolhatatlanul képzelhetjük oda, azaz hogy ezt itt már csakis az ősi hagyomány okolja meg: az hogy az ősi óriás-szarvasnak, miként a mai dám-szarvasnak is, teste két oldalán fehér foltocskái voltak.
Ami a szarvakba fűzött két perecet illeti, ez szerintem nem más mint annak emléke, hogy a Csodaszarvas is, de csak Karácsonykor, szarvairól függő édességekkel, diókkal, aranyalmákkal, azaz bearanyozottakkal (ősidőkben narancsokkal is), jelent meg. Még az én gyermekkoromban is szokás volt a karácsonyfára aranyozott diókat, almákat aggatni. Miután azonban a jászok az egyenes de gúzsolt szarvú juhfélét tartották volt, ennek kosa egyenes szarvaiba pereceket könnyű volt fűzni, nem kellett ezeket zsineggel fölaggatni.
A bárány "két oldalán" levőnek mondott "két szép égő gyertya" is kétségtelenül romlás, mivel az állat két oldalán égő gyertyák teljes képtelenség volnának, vagyis ezek annak elromlott emlékezetét képezik, hogy valamikor az ősi óriás-szarvas, avagy későbben a dáma vagy a jávor-szarvas (azaz a szarvasálarcos ember!) lapátos szarvai hegyein is a Csillagokat jelképező gyertyák égtek.
Az adriai régi vitorláshajók csillagos szemeivel összefüggőleg még az alábbiakat kell elmondanom: Régi görög vázafestményeken láthatjuk hogy a hajók elejére szemeket ábrázolni a görögöknél is szokás volt (Lássad például: Karl Woermann: "Geschichte der Kunst". Leipzig, 1925.1. köt., 42. tábla.) úgyhogy e szokást ősrégi időkből származónak kell tartanunk. Láttuk hogy Jázon hajója neve Argo volt és észrevettük ennek a kossal való összefüggésbe hozását már az argali szó révén is. Ámde a görög regében az Io vagy Jó tehenet őriző legeltető neve is Argosz volt; róla pedig az mondatik, hogy száz szeme volt, hogy ugyanis szemei voltak teste minden részén és hogy őrködni azért tudott oly tökéletesen mert ha aludott, szemei felével akkor is ébren volt és őrködött. Nem csodálatos egyezés-e tehát hogy az oromo nyelvben argu, argaesu = látni, fölfedezni, jól látni (vedere bene), holott ugyancsak az oromo nyelvben urgi = Csillag ?! De erről többet majd "Kőrös" fejezetünkben. Itt azonban föl kell hoznom "A csillagszemű juhász" népmesénket, amelyben tehát a szem és a Csillag még oly közvetlenül összefüggésbe hozatik egymással, hogy e juhász szemei még egyenesen Csillagoknak mondatnak. Hogy pedig e mese jász eredetű kell legyen, kitűnik nem csupán ebből, hanem abból is, hogy benne juhok szerepelnek, ezek között pedig különösen az "aranyszőrű bárányt" (azaz kost!) kell őrizni, és hogy ugyane mesében szerepelnek az óriás-sündisznók és a "kaszás-verem", amely utóbbi magyarázatát alább adandom, míg itt most hozom az egész mesét, úgy ahogyan ezt ennek több változata alapján rekonstruálom :