Besenyő
folytatás
Habár szerintem a besenyők is, miként a magyarok és minden más magyari őstörzsünk, a Csallóközből származtak, de a besenyők — avagy helyesebben szólva: ősnépünk azon része amelyből a besenyők lettek — főkép a Szigetköz és a Fertő-Tó vízbő és mocsaras vidékeire terjedtek, innen azután a Bécsi Síkságra, majd főkép folyókon, tengereken hajózva vándoroltak széjjel a világba, Keleten és Északon egészen Szibériáig, Nyugaton Itáliába, Délen pedig a Dunán a mai Bácskába, Besszarábiába, Boszniába, Bizáncba, meg lejjebb Dél-Arábiába, Abeszsziniába s messzi tengereken Indiába s Oceánia szigeteire.
A Csallóköztől nem messze találjuk ma is az ilyen neveket mint Sopron, Moson, Veszprém, Vas, Pozsony és Bécs, amelyek besenyő alakúak, kivéve a Mosont, amely bár szemere alakú, de a mos és mocsár szavak révén ez is a vízre vonatkoztatható.
Az olyan nevek mint Bécs, Bács, Pécs, Becse mind vár, erődítmény jelentésűek voltak. Bács vára romjai a Bácskában ma is állanak még, Pécs nevű város van egy a Dunántúl és egy Szerbiában, Nagy-Becskerek neve értelme régi nyelvünkben: nagy berek vár volt, mivel régen a jelző a jelzett után következett; nem mondották hogy kerek vár, magas hegy, hanem várkerek, hegymagas. A besenyők azonban, vízvidéken lakó népként, ahol kő nincsen is, nem kővárakat hanem csak földvárakat építettek, amelyeket egyrészt a járhatlan vízvilág is védett de amelyeket még tövises növényekkel is körülültettek. Tövis szavunk is besenyő alakú. Említettem az emberre, állatra veszélyes hínárt. Földvár nevű helységünk ma is van. Az ilyen várak falai, lakóhelyiségei sem voltak soha kőből hanem fűzfavesszőfonadékból (úgy fűz fanevünk, főz, főzni igénk mint vessző szavunk is tiszta besenyő alakúak). Vesszőfonású kasokat, azaz karók közé fűzött vesszőfonadékú, hengeralakú és földdel megtöltött kosarakat földvárak, sáncok, torlaszok építésére ősidők óta használtak, természetesen főkép a besenyők, de láthatók ilyen kasok háborús dolgokat ábrázoló képeken még XIX. század elejéről is. Az ilyen kasok földdel megtöltve és esetleg egymás mögött és egymás fölött is több sorban fölállítva, gyorsan fölépíthető és igen erős falat képeztek. Mivel pedig a fűzfavessző, ha földdel érintkezésben van, igen könnyen gyökerez és kihajt, kizöldül, ezáltal az ilyen fal még szilárdabb és megmászhatatlanabb lesz, mi több van olyan könnyen megfogamzó növény, amely még tövises is, úgyhogy ilyennel borított falú földvár valósággal bevehetetlenné válott, mert hiszen a védők fölülről még nyilazhatták is a támadót.
A fűzfavesszőt kosárkészítésre, más miegymásra sőt bútor és házfalkészítésre egészen napjainkig is használták, amire hajlékonysága és szívóssága miatt rendkívül alkalmas. A fűzfa pedig tudvalévőleg csak vízben bővelkedő, nedves talajban, folyóvizek, tavak, mocsarak mentén tenyészik, ami egyezik azzal hogy épen a besenyők (de amint látandjuk, a jászok is) ilyen tájakon szerettek lakni. Alföldünkön a nép még nemrégen is épített egész istállót is fűzvesszőből és karókból, valamint, betapasztva, házfalat is. Sejthető az is, hogy a besenyők által ősidők óta várépítéshez használt hengeralakú kosarak besenyő neve bács, bécs lehetett, amiből azután a bács, bécs, becse = vár besenyő szó is származott, de sejthető még az is, hogy a latin bastio, és más újabb nyelvekben is meglévő bastion, Bastei, és valószínűleg csak ezekből újabban átvett magyar bástya szó is képződött, tulajdonképen mind ezen besenyő ősszó származékai. Ami pedig a hozzájuk tevődött t hangot illeti, lehetséges hogy ugyanúgy mint ahogy az avar vár szavunkból képződött várad (Nagyvárad városnév), úgy a bács szóból is képződhetett bácsad, amiből azután a latin bastio és ebből a bastion származhatott. Annyi bizonyos azonban, hogy a törökben szepet = kosár, ami a bécs, becset-nek csak megfordított alakja. Viszont a törökben bosztan meg = kert; az pedig eléggé ismeretes, hogy leszúrt karók közé font hajlékony vesszőkből kerítést a nép ma is általánosan készít. A bekerített kert azaz kerítéssel védett, megerősített hely és az ősi besenyő várak pedig egymással azonosulnak is. Hogy pedig mindez menyire igaz, bizonyítja Bécs régi latin Vindobona és az ebből származott mai német Wien (vín) neve, mert hiszen a vin- és vim- szótő: vessző, csavarás, hajlítás értelmű s ugyanígy az olaszban is (vincio, vinculum = csavarni, kötözni, kötözés; vimen = hajlékony vessző), amihez csak azt kell itt hozzá tennem, hogy ezek pannon törzsünk szócsoportjabeli szavak, holott a szlávban vez, vezati: besenyő szóalakkal jelent kötést, kötözést.
Bizonyosnak tekinthetjük azt is, hogy az ősi besenyők cölöpépítményes (besenyő szóval szobor = cölöp) házakban is laktak, tavak, folyóvizek, mocsarak és árterületek fölött, amelyekben azonban árvizekkor is biztonságban voltak. Tudjuk, hogy cölöpépítményes falvak Óceániában, Afrikában és másutt is, ma is vannak. 1925-ben Albániában a Kis-Arta (a Nagy-Arta délebbre, Görögországban van) nevű záptenger (lagúna) árterületén tökéletes cölöpépítményeket láttam és az egyik tulajdonosa által meghíva, abban sült halat ebédeltem is. (Lássad "Jegyzetek"-nél.) Az ilyen épületek falai és tornácai sohasem lehettek nehéz anyagból valóak hanem könnyű karókból, nádból és vesszőfonadékból készültek és tetejük is náddal, sással volt födve. Az ilyen cölöpépítményes házak falai, tornácívezetei, oszlopai, ajtói azonban egykori kereszténységelőtti ősműveltségünkben bizonyára nem voltak csak amolyan egyszerű vesszőfonadékúak amilyen a mai közönséges kosarak, ruhakosarak, hanem szebbnél-szebb mintázatosak, sőt készültek a mintázatok bizonyára színesre pácolt, beitatott vesszőkből is, aminthogy, ahol a kosáripar még fönnmaradott, szokás is fölhasználandó fűzfavesszőt, illetve ezek egy részét, pirosra, feketére, barnára, kékre pácolni. Megjegyezhető, hogy maga a pác, valamint a német Beize (bájce) szó is tisztán besenyő szóalak. Ezt a német beissen = harapni igéből származtatják, lehet azonban, hogy tévesen, mert valószínűbb hogy e szavak őse nem a német beissen hanem a magyar pacskol, pocskol, pocsék szavak pocs töve, amely pocsolya szavunkban is megvan, amelyek tehát nedves anyagba, festékbe való beitatást is jelenthettek, annál is inkább, hogy hiszen maga festék szavunk is a pocsék és pacskol szavainkkal azonosulhat, bár azonosul e festék szavunk még a fecskend szavunkkal is. Megjegyezhető még, hogy pác szavunk megfordítva a záp szavunkat adja, amely szintén nedvességet, nedves rothadást is jelent (záp tojás). A régi magyarok az álló de nem tiszta, rothadó anyagoktól mocskos vizeket nem csak mocsaraknak, hanem zápvizeknek is nevezték, amely záp szavunkkal azonos a görög száprosz = rothadt. A tévedés tehát szerintem onnan származott, hogy a német nyelv nem szokta megkülönböztetni a harapást a marástól (mindkettőre csak a beissen szót használja) és ennélfogva a pácolást és maratást, ezekhez nem értők összetéveszthették, holott a maratást a német nyelv az etzen = savval maratni (magyar megfelelője: edzeni) szóval nevezi, amely szó az essen = enni igéből származik, miként a magyar étetés = maratás is a magyar enni-ből.
Őseink vesszőfűző művészetének a bizánci ízlésben, a románban, valamint különösen az úgynevezett, "longobárd" építőízlésben és díszítményekben nyomai bőven fönn is maradtak. Hogy ezen épületek kőbe faragott díszei vesszőfonadék-, avagy helyesebben szólva: vesszőfüzedék-mintákat utánoznak, eléggé világosan látható. Bizonyos is hogy e díszítmények azért utánoznak vesszőből fűzötteket mert ilyenek azon időkben még sok helyen láthatók voltak, mert még élő, ha már nyelvileg el is árjásodó és kereszténységre kényszerített, besenyő, jász és talán még más őstörzseink házain, kapuin még meg voltak és szépségükkel az akkori kőfaragó, templomdíszítő művészekre annyira hatottak, hogy azokat kőbe faragva valamint festett díszítményeikben is utánozni kezdték és e faragványok, templomdíszítmények máig fönnmaradtak, holott a vesszőfüzedékek a házakkal együtt mind rég elpusztultak. Sőt bizonyosnak vélem, hogy e művészek nagy része maga is főkép besenyő és jász volt, ha már kereszténységre is térítve s urai kegyetlen gyűlölete miatt ősi nyelvét és származását kénytelen volt is megtagadni. De az ősöktől örökölt hagyományos díszítményeket továbbra is alkalmazhatta. Hogy különösen a besenyők mindenben a szépségnek mily nagy mesterei voltak, mily fejlett szépérzékük kellett hogy legyen és hogy a szépet menyire szerették, erről az alábbiakban meggyőződhetünk, de itt is kiemelem már hogy hiszen maga szép szavunk is tisztán besenyő alakú szó.
Ismeretes hogy a bizánci diszítmények között is előfordulnak a vesszőfüzedéket utánozó indítékok, annak ellenére, hogy a bizánciak, azaz a "kelet rómaiak", különösen eleintén, a művészetben is, mindenképpen a "nyugat római" hagyományokat örökölték volt. Folytatódtak azután e díszítmények a román ízlésben is de különösen sok és igen szép ilyen vesszőfüzedéket látunk az itáliai úgynevezett "longobárd" ízlésben és építészetben, továbbá Dalmáciában, ahová ez a kereszténységgel együtt származott át Itáliából, valamint ugyanilyen díszítményeket láthatunk igen sokat Szerbiában, ahol ezek a balkáni besenyőktől származnak, akik, ha kereszténységre téríttettek és nyelvileg el is görögösítettek avagy szlávosítottak, de őseiktől örökölt hagyományos és szép díszítményeiket, miként azelőtt és bizonyára még akkoriban is, fűzfavesszőkből alkalmaztak házaikon, úgy alkalmazták ugyane díszeket most kőbe faragva, a keresztény templomokon, amely díszítményekkel, ezek szebbnél szebb volta miatt, egyházi és fejedelmi uraik, úgy a görögök mint a szlávok, nagyon meglehettek elégedve.
A történelemből tudjuk, hogy a longobárdok itáliai uralkodásuk előtt Pannoniát hódították volt még és itt, valamint a Bécsi Síkságon uralkodtak volt, és csak innen költöztek Itáliába. E besenyőklakta vidékről tehát igen valószínű, hogy vittek magukkal szolgákként, rabszolgákként besenyőket, akikkel új országukban is dolgoztattak, mert hiszen harcias, parancsoló urak nem szoktak dolgozni, legkevésbé szoktak kőfaragással foglalkozni ! Hogy a régi germánok milyen életmódot folytattak, Tacitus elég világosan leírta, többek között azt is, hogy megvetették, gyávának tekintették azt aki munkával igyekezett megszereznie azt amit vérrel — azaz tehát harccal és rablással — is megszerezhetni. E besenyők kezemunkája tehát az amit ma "longobárd" avagy lombardiai ízlésnek nevezünk. Nem kétséges az sem, hogy ezen díszítőízlés Itáliából terjedett el a kereszténység révén Dalmáciába is, ahol a szlávokat főkép Lombardiából jövő olasz papok térítgették, miután a longobárdok is már kereszténységre térvén, fokozatosan elolaszosodtak, vagyis olasz alattvalóik nyelvét elfogadva, ezek közé beolvadtak. Másrészt Dalmácia keresztényítése annál könnyebben ment, hogy azon időkben az itteni városok lakossága egyáltalában még nem volt szláv hanem még a rómaiak idejében ide származott itáliai, amely akkor még latinul beszélt, később, a velencei uralom alatt pedig olasszá lett.
Amint azt itt a rajzokon világosan látjuk az itáliai "longobárd" díszítő ízlés és a dalmáciai, egymással annyira azonos, hogy a kettő közvetlenül közös eredete, illetve a dalmáciainak Itáliábóli származása nem lehet kétséges. Ez ízlést a németek, például Woermann is, germán eredetűnek, vagyis valóban longobárdnak tartja, azért mert hasonló, egymásbafonódó díszítmények Északon, germánoknál és keltáknál is általánosak. Ugyanezen díszítményeket azonban a II. világháború idején a horvát nacionalisták horvát nemzeti ízlésnek tartották és mindenütt alkalmazták is, csupán azon alapon, hogy Dalmácia ma szláv nyelvű és ma Horvátországhoz tartozik.
Az itt bemutatott ezen dalmáciai díszítmények közül például az előző kettő határozottan besenyő jellegű, mivel az a-val jelezetten szívalakokat, a b-vel jelzetten pedig vesealakokat látunk, habár ez utóbbiak sarkasra stilizáltak. Az ilyen elstilizálás érthető azért mert hiszen az illető kőfaragók, ha besenyő származásúak voltak is, de már rég keresztények, akik a mintákat ősi hagyományból alkalmazták ugyan de ezek egyes alakjai jelképes értelmét már nem tudták. Ellenben az alább látható díszítmény határozottan jásznak mondható, azért mert rajta e két indítékot [-- --] találjuk, amelyek — amint azt "Jász" fejezetünkben kifejtendem — a jászok két alapjelképe voltak. Az is természetes, hogy keresztény korban a besenyő és jász indítékok össze is keveredtek, mivel, amint említém, a kőfaragók az indítékok értelmét feledék, a keresztény papságnak pedig azok értelméről soha sejtelme sem volt, mert hiszen ha lett volna, úgy ezek alkalmazását meg nem engedték volna.
Találunk azonban ilyen, vesszőfonadékot utánozó, de kőbe faragott díszítményeket, régi keresztény templomokban, másfelé is, ott ugyanis ahol régen besenyő vagy szemere-szarmata törzseink éltek de leigáztattak, éspedig Szlavóniában, Szerbiában és Macedoniában, sőt találunk itt még olyan templomokat is, amelyek ajtai és ablakai alakjában is még fölismerhető régi vesszőfonadékú építészetünk (néprajztudósaink ezt igen helyesen "sövényépítészetnek" is szokták nevezni) jellege. Mindez, bár igen hasonlít a "longobárd" ízléshez, mégis látszik hogy nem származhatott abból hanem azzal csak közös eredetű. Először is azért nem lehet annak származéka mert egész jellege mégis eltérő, de főkép azért nem mert hiszen a sövényépítészet jellegét amannál sokkal hívebben tartotta fönn. Más szóval: ha longobárdiai ízlés, és ennek származéka a dalmáciai, sövényépítészet jellegét a kőben már nagyobb mértékben elveszítette, akkor, kőben, eme balkáni ízlés nem térhetett mégegyszer vissza a sövényépítészethez hívebb formákhoz. A föntebb bemutatott díszekk Veljucse, Levcsa és Krusevác (Trszteniki járás), továbbá Kalenics illetve Kalenica helységek templomaiból valók. Az 1 és 2 számmal jelzett díszek ugyan szemere alakúak, mivel azonban a szemalak a besenyőknek is egyik vallásos jelképe volt, eszerint ezek besenyőktől is származhatnak. A 3. számmal jelzetten megvan a besenyő szívalak is. A 4 számún a szívalak is szintén megvan, csakhogy ez már túlságosan elcifrázott és annyira komplikálttá tett dísz, hogy benne a vonalharmonia már elvész. Aminthogy minden túlzás a szépség kárára megy. A helyzet itt is ugyanaz volt mint másutt: a hún és az avar birodalom összeomlása után a hódítóvá és úrrá lett másfajú nép a békésebb őslakosságot leigázva, majd kereszténységre is térítve, a maga számára ezzel dolgoztatott, de az őslakosság volt a műveltebb elem, amelynek műveltségét a rájuk telepedett hódítók átvették, örökölték és utóbb a magukénak tartották.
Szükséges itt még ezen régi szerb templomok kettős ablakairól (bifora-iról) is említést tennem. Első pillantásra ezeket gót ízlésűeknek kell tartanunk, sejtelmem szerint azonban a gót ízlés sem lett csak egyszerűen "kitalálva", hanem ez is nagyrészt népi eredetű illetve elemei ezredévekkel a gót ízlés létre jötte előtt is az ősi sövény- és faépítészetben ősnépeinknél már megvoltak. Vagyis eszerint e szerbiai kettős ablakok nem a gót ízlés származékai hanem annak őselemeit tartják fönn. Az itt bemutatott kettős ablak fölső csúcsán is a kötés hajlított vesszők fönt való összekötését utánozza. Ez indíték a mi mai népi építészetünkben is megvan és egymáshoz hajlított és összekötött vesszők képezték eredetét, de a dolog bővebb magyarázatába itt nem bocsátkozom, mivel ezt részletesen megírtam "A magyar építőízlés" című kéziratomban. Ugyanott magyaráztam meg a szegdelt ív keletkezését is, valamint azt hogy ez nálunk miért mindig csak három avagy három avagy öt szegdelésű. Ugyanígy van ez itt is, vagy is a szegdelések száma itt is mindig csak három avagy öt, sohasem több. (Itt a rajzon 1 és 2.) Említett művemben fejtem ki a csavartszárú oszlop keletkezését is, illetve azt hogy ezen oszloptípus is a sövényépítészetben gyökeredzik. A régi szerb templomok ikonosztásza ajtói fölött olyan ív fordul elő amilyet a rajzon itt 3 alatt vázoltam. Ezek kikerekedő tagocskáihoz hasonló tagok a mi népi építészetünk ívein is vannak és ezeket még Huszka József "A székely ház" című művében "pálcatag"-oknak nevezte el. A szerb ikonosztászokon ezek, amint ezt itt a rajzon látjuk, túlzottan kikerekítvék és túlzottan sűrűn sorakoznak egymás mellé. Ugyanezek a mi magyar íveinken soha sincsenek ennyire kikerekítve (alávágva), hanem csak olyanok és úgy egymástól távolabb alkalmazvák ahogyan azt a fönti rajzon 4 alatt látjuk. Mind e dolgok bővebb leírását és ábrázolását lássad a magyar építőízlésről szóló művemben.
Egyik jellegzetessége ezen, vesszőfűzést utánozó, kőfaragásoknak az is, hogy szélük, különösen a szerbiaiaknak, többnyire kötélszerűen csavarodó szegéllyel bírnak. Ami megfelel annak, hogy az igazi vesszőfonadékból készülő dolgok széleit is ilyen kötélszerűen csavart szegélyezéssel szokták megerősíteni. (Lássad a vonatkozó ábra 3 és 4, a cattarói ajtórészlet oldalon lévő rajz és a következő ábra a.)
Szólanom kell még a germán vesszőfüzedék jellegű díszítményekről is, amelyek azonban szerintem szintén északi besenyő őstörzseinktől származnak, ugyanúgy mint a germánok régi fegyverzete és akiktől a hajózást is eltanulták volt. Igaz ugyan hogy éppen ezen északi díszítmények a vesszőfüzedék jelleget már kevésbé fölismerhetően tartották meg, de azért bennük a szív-, csöpp és vesealak még mindig elég gyakran látható. Egyébként ezen északi füzedék- vagy fonadék-diszek rendesen már a legtúlzottabban komplikáltak (itt csak az egyszerűbbek közül mutatok be hármat) sőt igen gyakran kígyókká, sárkánykígyókká, majd más mindenféle állatokká is alakítvák de mindig a szertelenség ig elnyújtott testtel és tagokkal és szallag- vagy zsinórszerűen egymásba fonódottan vannak föltüntetve (vagyis vesszőfüzedékként!), ami azonban szerintem csak későbbi fejlemény és a hajlékony vessző, szallag, zsinór és a hajlékony kígyó összehasonlítása gondolatára vezetendő vissza. Minden elváltozottságuk ellenére is azonban ezen északi díszítmények közül az egyszerűbbeken, mint az e rajzon bemutatottakon, még igen tisztán fölismerhetők a szív-, a csöpp- és a vese-alakok. Itt az 1-el jelölten a vese és szív, a 2-vel jelölten a szív és csöpp, a 3-al jelölten pedig a vese. Vagyis: ha talán e díszek késői készítői, a germánok rabszolgáivá lett mesterek és művészek, utóbb már kereszténységre is térítve, ez alakok jelképes értelmét már nem is tudták, de mivel az ilyen füzedék, fonadék magától is létrehozza, ezen alakok tehát a díszítményekben mégis ott vannak. Azon tény pedig, hogy a vesszőfüzedék ilyen alakokat magától is könnyen létre hoz, ez ismét egyike azon a Természet törvényein alapuló, magától keletkező egyezéseknek, amilyenekkel ősműveltségünkkel foglalkozva lépten-nyomon találkozunk.
A közölt vesszőfüzedék-mintákról megjegyzem hogy ezek a magyarságnál is festve, kivarrva egészen általánosak. Összehasonlítások kedvéért pedig ide teszem e szintén magyar mintácskát, amely talán a valamennyi itt bemutatott közül a legszebb, aminek oka pedig az, hogy igen kedves vonalharmoniája van, valamint az is hogy nem túlzottan komplikált és ennélfogva vonalharmoniája nincsen összekuszálva.
A sövényépítészet nálunk ma már majdnem teljesen kiveszett és csupán falusi házak oromfalán találjuk még meg itt-ott, valamint kisebb gazdasági épületekben és ólakban, de bemutatom itten Vajkai-Wagenhuber Aurél dr. nyomán egy magyar sövényfűzésű ajtószárny fölsőrészét (Néprajzi Értesítő. 1937. 266. oldal.), amit össze kell hasonlítanunk a föntebb bemutatott dalmáciai, kőbe faragott, ajtórészlettel. Cikkében Vajkai, a 265. oldalon, említi ugyan, hogy például Hernádnémeti faluban „láthatunk vesszőből díszesen font" házoromfalakat is, de sajnos, ő ezek művelődéstörténelmi rendkívüli fontos voltát nem ismerhetvén, róluk képet nem közöl.
Ami ősműveltségünk és ősvallásunk jelképeinek a Természet törvényeivel való összefüggését illeti, fölhozhatom itten a Lissajou-féle lengésalakzatokat. (Lássad az alábbi rajzon 1, 2, 3 és 4.) Már "Szemere" fejezetünkben szó volt a hullám-mozgásról, vagyis a rezgő vagy lengő mozgásról. Tudjuk ugyanis, hogy minden hullámzás csak ingás, azaz csak ide-oda való mozgás de nem haladás, mert ezekben maga a mozgó anyag csak inog avagy rezeg de tova nem halad, vagyis tulajdonképpen helyben marad. Ha egy négyszögletes fémvesszőt egyik végén lerögzítünk, a másik, szabadon álló végét pedig megütjük, akkor e szabad vége rezegő, ha a vessző hosszú, akkor lengő mozgást végez, amely mozgása azonban aszerint lesz más-más, hogy csak egy avagy egyszerre több, avagy a vessző valamely lapját avagy sarkát derékszögben avagy ferdén adott ütés érte-e. Ha a fémvessző szabad végére egy kicsiny fényes tárgyat erősítünk, akkor ennek segítségével igen jól láthatjuk hogy a vessző milyen mozgást végez, helyesebben szólva: hogy szabad vége milyen vonalat ír le, amit így időfölvétellel le is fényképezhetünk. Ezek e rajz 1-4 száma alatt láthatók és ezeket nevezzük Lissajou-féle lengésalakzatoknak, azért mert Lissajou állapította ezeket meg legelőször. Számunkra pedig ezek azért különösen érdekesek mert hiszen ezek közül az első egy szemalak, a második két csöppalak, a harmadik egy szem, két szív és két vesealak, a negyedik pedig egy szem, két csöpp, két szív és két vesealak, amely alakok hiszen a négy besenyő alapjelképet képezik. A besenyők víztisztelők voltak, vízi életet éltek, a víz pedig jellegzetesen a hullámzóanyag. De ha ezen lengésvonalak más semmit sem bizonyítanának is, ám a legcsodálatosabban igazolják azt hogy e négy jelkép: szem-, csöpp-, szív- és vesealak egymással a legközvetlenebb és a Természet törvényein alapuló összefüggésben vannak. Ámde ez összefüggést csakis a magyar nyelv fejezi ki hangokban még ma is, mert csakis a magyar nyelvben van ezen jelképeknek egymással hangtanilag ugyanúgy összefüggő neve, vagyis : csöp, vese, szív és szem, és amelyek egyúttal mind a besenyő szócsoportba is tartoznak ! Igaz ugyan, hogy a szem szó az m hang miatt a szemere szócsoportba is való, de az m és a b hang egymással majdnem azonos ajakhang lévén, e kettő egymásnak tehát közvetlen rokona is és így a szem szó (amelynek a besenyőknél bizonyára volt mb-s kiejtése is; például latin sambucus [szambúkusz) = bodza és magyar zsombor, apró bogyókat illetve magokat termő növények és magyar csomboly, csömböly = apró bogyó, különösen a borostyáné) besenyő szónak is vehető, aminthogy a szemalak a besenyőknek is egyik vallásbeli jelképe volt. Az m és a b hang egymásnak tehát ugyanúgy rokona, mint ahogy rokonai voltak egymásnak a nőelvi szemerék és besenyők, amely két törzs közül, amit ezt már elmondottam, a szemerék a hímelvi magyaroknak, a besenyők pedig a hímelvi kunoknak képezték nőelvi párhuzamát. Más szóval: aminthogy a besenyők és szemerék egymással rokonságban voltak, ugyanúgy voltak egymással rokonságban a magyarok és kunok is, ami kifejezésre jutott az m és b hangok majdnem azonosságában, másrészt a g és k hangok szintén majdnem azonosak egymással.
Ha pedig a fönti rajz 3 és 4 alakját úgy rajzoljuk meg ahogyan azt ugyanott az 5 tünteti föl, akkor valóságos besenyő vesszőfüzedékmintát kapunk. Sőt sejtelmem szerint őseink egykori magas szellemi műveltsége idején ezen "Lissajou-féle" lengésalakok már őseinknél is ismeretesek voltak, azaz már sok, sok ezredévvel ezelőtt is, mivel őseink szellemi műveltsége és természetismerete nem maradott el az emberiség mai ismeretei mögött, és habár ma ismerünk oly dolgokat, amilyeneket ők talán nem ismertek, (és szükség sem volt rájuk, mint például mérges gázokra és atombombákra) de viszont voltak olyan ismereteik is amilyenek nekünk nincsenek, avagy amely dolgokról legföljebb ha sejtelmeink vannak.
Irtam föntebb arról, hogy a polipfélék, különösen pedig a szépia-polip, a besenyők egyik szent állata volt. A magyarországi hún-kori sírokból előkerült fém-ékszerek között épen a szépia világosan fölismerhető, habár stilizált, ábrázolatai elég nagyszámmal kerültek elő. (Lássad: Huszka József: "A magyar ornamentika hún eredete." Budapest, 1912.) Ide teszem alább a szépia természetes ábrázolatát és, összehasonlítás céljából, Huszka nyomán, ez állat kereszténység előtti sírjainkból előkerült ékszertárgyakon meglévő ábrázolatai közül egynehányat.
Irtam arról is, hogy őseink a közönséges polipot szívalakká is szokták volt leegyszerűsítve stilizálni, illetve hogy eme polipot egyszerű szíva lakkal is jelképezték volt. Erre vonatkozólag is ide teszek alább, szintén Huszka nyomán, őseink sírjaiból származó ékszerábrázolatot. Ide tehetnék természetesen még sokkal többet is, de elég ennyi is arra vonatkozólag, hogy őseinknek a kereszténység előtt a szívalak szokásos díszítmény volt, valamint bizonyítják mindezen ékszertárgyak egyúttal még azt is, hogy azon időkben is őseinknek még mindig milyen kiváló ötvösművészete volt. Magától értetődő azonban, hogy e szívalak nem kell hogy mindig épen a polip jelképe legyen, mert hiszen jelentheti egyszerűen a szívet magát is.
Azon körülmény, hogy a boglárokon a szív alak majdnem mindig négyszeresen fordul elő és csak ritkábban háromszorosan (a fönti rajzon 7), arra enged következtetni, hogy a besenyők négy-nyolcas számrendszert használtak, holott más jelekből én azt következtettem hogy a besenyők a három-hat-tucat számrendszer szerint számoltak, mint a szumerek és a kunok. Viszont a hármas díszű boglárok azt is jelenthetik, hogy eme számrendszer sem volt náluk ismeretlen. E késői időkben egyébként, ki tudja mily keveredések, szokások és művelődésbeli elváltozások is mentek volt végbe. Föltűnő mindenesetre annyi, hogy úgy a húnkori mint a kereszténységelőtti árpádkori ékszereken az ötös beosztás teljesen hiányozik. Viszont szempontunkból nem kevésbé föltűnő még az is, hogy úgy a húnkori mint a még nemkeresztény árpádkori sírjainkban igen gyakori úgy a csöpp- mint a vesealak is. A vesealak előfordulása szempontunkból azért fontos mert hiszen a szívalak, minden jelképes értelem nélkül is, előfordul a legkülönbözőbb népek díszítményei között is, úgyhogy előfordulása különös bizonyítóerővel nem bír. A csöpp-alak más népeknél már ritkább, amiértis 
nálunk való tömeges előfordulása már bizonyító erejű adat, annyival is inkább, hogy ez nálunk mindenütt a szív- és vesealakkal, sőt még a szemalakkal is együtt található, vagy is a besenyők más három vallásos jelképévei együtt. (A szemalakokat lássad előbb.) Ahol pedig, ha más népeknél is előfordul, de ahol ez különösen gyakori és ha még hozzá a szív- és vesealakot együtt találjuk, mint például Bizáncban és Perzsiában (amint itt következik) ott amúgy is következtethető hogy besenyő eredetű.
 A taki-bosztáni sziklakép lovasalakjának ruházata mustrája II. Kosroes (623 Kr. u.) király korából. Ezen perzsiai és a következő bizánci szív- és vesealakú díszítmények a mai magyar (azaz besenyő) díszítmények szív- és vesealakjaival annyira azonosak hogy besenyő eredetükhöz kétség sem férhet. |  Bizánci díszítmények. Boglárok és ezüstszijvégek kereszténység előtti sírjainkból. |
A húnkori szépiapolip-ábrázolatokra vonat kozólag a következőket kell még külön kiemelnem : A szépia, habár amikor hátrafelé úszik, fejét ugyan behúzza, hogy — amint említettem — a csöppalakot vegye föl, de feje egyébként vékony nyakon mintegy csüng (lássad rajzát korábban). Ezt tökéletesen így tüntetik föl a húnkori sírokból való ábrázolatai (ezek közül itt csak egy nehányat hozok föl), amelyeken a fejrész mindenkor mozgatható, csuklós ízületen (sarniron) függ (lássad előbb, az 1-9 számok alatt). Kivételt ez alól csak azon kínai vagy belső-ázsiai ötvösök által készített (silányabb kivitelű) dísztárgyak képeznek, amelyek közül csak kettőt alább mutatok be. Ezeken a fej- és testrész már egy darabban van, nyilván azért mivel elkészítésük így sokkal könnyebb és egyszerűbb. E dísztárgyak silányabb volta már abból is látszik, hogy míg az igazi hún avagy besenyő ötvösök által készítettek alapja áttöréses művű, addig emezeken az alap már csak poncolásos (9, 10, 11 szám), természetesen szintén azért, mert az elkészítés így hamarább megy és kevésbé fáradságos.
Igen valószínű azonban hogy a művészek akik mind ezen, úgy a jobb mint a silányabb, éktárgyakat készítették, a tengertől távol, igazi szépiát már sohasem láttak és csak hagyományos alakzatokat ismételtek, mégis, ha ez ábrázolatok bármenyire stilizáltak is, de például a szépia-ábrázolatok 2, 3 és 6, és a későbbi ilyen ábra 7 és 8 rajzán a szépia feje indáit még elég jól fölismerhetjük, sőt az előbbi 3 számán még a két hosszabb inda megvastagodó végét is látjuk. Egyébként ezen szépia-ábrázolatok közül a 3, 4, 5, 10 és 11-en még a szépia két szeme is ott van, éspedig e szemek, az igazi szépia szeme alakjának az 5, 10 és 11-en megfelelőleg, vesealakúak, amiből az is következtethető hogy a besenyők nyelvében a szemnek valamely v-sz avagy v-s mássalhangzós neve is létezhetett.
Megjegyezhető, hogy az 5 számú szépia ábrázolaton a vesealakok között látható két kereszt valószínűleg csak utólag lett belevésve, ami beszorult voltából is kitűnik, és amely utólagos belevésés alighanem azért történt, mert az éktárgy tulajdonosa kereszténységre tért volt. Bizonyos ugyanis, hogy mind e díszítményeink már igen késői korból származnak, amikor sok százezer éves ősműveltségünk és ősvallásunk már végső hanyatlásban volt, amikor az új vallások, buddhizmus, kereszténység és mohamedánizmus már mindenfelé nagy mértékben hódítottak, úgyhogy nem csodálkozhatunk azon ha ez időben mind e díszek jelképvolta már zavaros is volt.
Ennyivel azonban még távolról sem mondottuk el mindent a besenyők — a szépség e kiváló mesterei — díszítőművészetéről, mert hátra van még a ma jól ismert magyar díszítőművészet bővebb ismertetése, amelyről már föntebb is röviden említettem, hogy lényegileg tulajdonképpen besenyő őstörzsünk egyik szépséges alkotása. E díszítőízlés fölfedezője Huszka József rajztanár volt, akit fiatal koromban még szerencsém volt Budapesten, öregember korában megismerhetnem. "Magyar ornamentika" (Budapest, 1898.) című gyönyörű könyvében ismertette a magyar nép díszítő művészetét, de — ma már száz éve annak — még sokkal e könyve megjelenése előtt népművészetünk értékét fölismerve, elkezdte volt nemzetünk e megbecsülhetetlen kincseit szeretettel, szorgalommal és önfeláldozással gyűjteni, akkor amikor Európában egyetlen nemzet művészei sem ismertek mást mint az úgynevezett, "történelmi stílusokat", azaz görög-rómait, románt, gotikát, reneszánszot, barokkot, avagy legföljebb még exotikus stílusokat, mint egyiptomit, kínait, japánit. Akkoriban népművészetre senki sem gondolt, ilyennek még létezhetése sem jutott senkinek eszébe, egyszerűen azért nem mert hiszen egyetlen európai népnek sem volt olyan népművészete hogy azt komolyan lehetett volna venni, vagy amely a történelmi mű ízlésekkel a versenyt fölvehette volna, mint ahogy ma sincsen olyan amelyet a magyarral esztetikailag össze is lehetne hasonlítani. Úgyhogy Huszka előtt egész Európában még senkinek sem jutott volt eszébe "parasztok díszítményeiből, holmi cifraságaiból" művészi vagy nemzeti díszítőízlést alkotni.
Huszkát is eleintén a tanult és nagyképű művészek, rajztanárok kinevették, azért hogy "a parasztoktól" akar tanulni művészetet, ornamentikát ! "Parasztok cifraságaiból akar stílust (műízlést), nemzeti stílust csinálni !" Az általa gyűjtött, majd könyvében közölt virágdíszeket gúnyosan "parasztvirágok"-nak nevezték. Különösen gúnyolták és ócsárolták volt őt és anyagát a nemmagyar osztrák, sváb és más urak és rajztanárok. Mégis, könyve megjelenése után akadtak jó magyarok, jó magyar művészek, rajztanárok is, akik Huszkának igazat adtak és a magyar díszítményeket alkalmazni sőt az iskolákban tanítani is kezdték. Mikor azután egy velencei kiállítás alkalmával olasz lapokban ezen oly sajátságos magyar díszítmények szépségéről lelkes cikkek jelentek meg, aminthogy fiatal koromban magam is olvastam hogy "gli ungheresi hanno uno stile loro proprio" (a magyaroknak saját műízlésük van), csak ezután kezdtek ilyesmire más nemzetek is ráeszmélni s kezdtek a németek is a német népi művészettel megvetés nélkül foglalkozni, habár e népi művészetük távolról sem olyan színvonalú mint a magyar. Ezután, már az 1900-as évek elején, kezdtek például a csehek, a tótok és az osztrák uralom alatt eltótosított magyarok hímzésein még meg lévő de már elkorcsosodott magyar ízlésű maradványokat gyűjtve "cseh" nemzeti műízlést fölfedezni, sőt megtettek olyat is, hogy magyar szűrszabók és szűcsök által készített de tótok által viselt szőröket és bőrködmönöket: tót viselet- és tót népművészetként múzeumaikba helyezték. Ugyancsak ezután kezdték horvátok is a szlavóniai, szerémségi, nagyrészt már elhorvátosított, magyarok hímzéseit, díszítményeit, fafaragványait horvát nemzeti díszítőművészetté nyilvánítani. Majd a szerbek a boszniai és macedóniai törökök és nyelvileg elszlávosított besenyők szönyegmintáit tették meg szerb nemzeti műízlésnek és alkalmazták e szőnyeg mintákat, minden jóízlés ellenére, még vázák, falak, sőt postabélyegek, díszítésére is. Igy jártak el az oláhok is a székelyek, csángók és eloláhosított magyarok hímzéseivel és szőnyegmintáival, amit díszes kiállítású könyvekben ki is adtak, "román" hímzések címen.
Huszka nevét azonban soha senki meg nem említette, sem azt, hogy ő volt az első aki a nép művészetet fölfedezte, valamint hogy a népművészet iránti szeretetben és ennek megbecsülésében a magyarság volt a világon az első, illetve hogy ebben mindenütt csak a magyarságot utánozták. Sem azt nem említette, magyarokon kívül, soha senki, hogy csakis a magyarság népművészete van esztétikailag oly magas színvonalon, hogy a történelmi műízlésekkel versenyezhet, sőt hogy azokat fölül is múlja; más szóval: hogy a magyar népművészet szépségben és fejlettségben a más európai népekének magasan fölötte áll, — annak dacára, hogy a magyar nemzet századok óta leigázottságban, elnyomatásban és kifosztottan, szegénységben él. Az olaszokat kivéve, csak egyetlen nem magyar művész volt, az angol Walter Crane, aki Magyarországon jártakor, és Huszkával megismerkedve, de még Huszka említett könyve megjelenése előtt, a magyar népművészetről és különösen a szőrhímzésekről, ezek szépségéről, a legnagyobb csodálattal és elismeréssel nyilatkozott, amiben hiszen őt, mint angolt, holmi magyarellenszenv nem akadályozta, illetve semmiféle a magyarság földe elvétele utáni vágy, nem gátolta.
A föntiek elmondása után mármost ismertetnem kell magát a magyar, azaz helyesebben abesenyő, azon díszítő műízlést is, amelyet ma főkép hímzéseken, de másutt is látunk. Eredetüket, azaz őseredetüket a magyar fazekasoknál, vagy ahogy népünk őket még nevezi: a tálasoknál, találjuk meg, akik edényeiket napjainkig ugyanúgy díszítették ahogyan százezredévekkel ezelőtt ezeket besenyő őstörzsünk már díszítette volt.
Már mások is, például Fábián Gyula (Néprajzi Értesítő. Budapest. 1910. évfolyam, 165-167. oldal), anélkül is hogy ősműveltségünkről, ősvallásunk szimbolikájából valamit is tudtak volna, észrevették, hogy mindezen díszítmények lényege, alapalakja a csöpp-alak, ha akár egyenesnek, akár meggörbültnek van is föltüntetve. Tény hogy erre vezethetők vissza e díszítményeinknek nem csak levelei, levélkéi hanem virágalakjai, vagy egészükben, vagy pedig alkatrészeikben. Kivételt ez alól csak a vesealak és a szemalak tesz. Fábián is megállapította, hogy ugyanis a szívalak is tulajdonképpen két csöppalak összetételéből áll. Azt pedig mi már tudjuk, hogy a csöppalak a besenyők legfőbb vallásos jelképe volt és hogy jelképezte a besenyők által tisztelt ősanyagot: a vizet. Jelképük volt még a vese- és a szívalak is és valóban e mindkettő ezen díszítményeinknek is egyik jellegzetességét képezi. Való igaz hogy a pávatoll közepén is egy sötétkék színű vesealak van, az úgynevezett "pávaszem", amiért is lehet hogy a pávatoll illetve a páva maga is a besenyők szimbolikájában szerepel — habár erre közvetlenebb megokolást nem tudok —, mégis bizonyos hogy Huszka túlozott amidőn majdnem egész ornamentikánkat, a szívalakot, kalászalakot és ezek minden változatát is, mind a pávatollra vezette vissza; amely túlzás azonban megbocsátható, mivel ősvallásunkat és ennek szimbolikáját nem ismerte.
Gyakori ezen besenyő díszítményeink között a szem- és kalászalak is, mi azonban már tudjuk, hogy a szemalak a szemerék és besenyők közös jelképe volt. Viszont bizonyos hogy a kereszténység fölvétele után, e díszek jelképes értelme feledésbemenésével, a besenyő és szemere indítékok rokon volta miatt, a besenyő díszítmények közé szemere — sőt valószínűleg más idegen elemek is — indítékok (motívumok) is vegyültek. Azt már föntebb is jeleztem, hogy például a besenyő és szemere levélkék között mi volt a különbség: az ugyanis, hogy a szemere levélkék, vagy egészen szemalakúak voltak, vagy pedig csöpp alakúak ugyan, de szélesebb végük is hegyesedő.
Azonban honnan származhatott, miképp keletkezhetett a növényi levélkék ilyen csöpp alakúvá stilizálása, holott a természetben ilyen alakú levelek nincsenek ? Ennek világos magyarázata megvan, éspedig ismét besenyő alapon. E levélalak tehát már ősrégi időkben a fazekasoknál keletkezett. Fazék, népiesen fazak, fazok szavunk maga is besenyő szóalak, ugyanúgy mint a latin-olasz vas, vasis, vaso (váz, vázisz, vázo) = edény, valamint az olasz vasca (vaszka) = kád és az olasz vascello (vasello) = hajó, csolnak. Fazekasainknál az edények diszítésének két technikája van, de hogy e kettő közül melyik az ősibb, eldönteni bajos. Ezek egyike az ecsettel való festés, a másik az iralóval, írókával, más nevein festetővel, pisilővel, kipcével való csurgatás. Ez utóbbi tárgy többnyire csöppalakú és egészen fiatal borjú szarvacskájából készül, vagy pedig égetett agyagból, és voltak olyanok is amelyek hegyébe vastagabb avagy vékonyabb lúd- avagy csirketollat erősítettek, aszerint hogy vastagabb vagy vékonyabb vonalakat, nagyobb avagy kisebb virágdíszt akartak-e festetni, festeni, más szóval: írni. Minden fazekasnak volt is több, 
megfelelő ilyen festetője. Ha ugyanis a festetőt, vagy iralót, a folyékony festékkel meg akarták tölteni, akkor ujjukkal az alsó kis lyukat befogták. Viszont ha a már megtöltött festető tetején, avagy oldalán, lévő nagyobb lyukat fogták be hüvelykujjukkal, akkor behatolható levegő híján a festék az alsó kis lyukon nem csuroghatott, de csurrant mihelyt a hüvelykujjat kissé megemelték. Az agyagedényekre tehát a díszítményt, egyenes vagy hullámvonalakat, virág- és levélkealakokat úgy festették hogy a nagyobb lyukat hüvelykujjukkal hol befogták, hol nyitották. Ezáltal lényegileg vonalszerű részletekből álló díszítmények keletkeztek, vagyis olyanok amilyet e rajz mutat és amelyeket a szemlélő az ecsettel festettektől könnyen megkülönböztetheti.
A hullámvonalak is a víz jelképei, másrészt csupa vonalból álló, nem tömör, gabona-növények ábrázolására az ilyen festésmód igen alkalmas is. De látjuk azt is, hogy a csöpp-, azaz besenyő-alakú levélkék e technika által egészen magától jönnek létre.
Megjegyezendő, hogy e technikához a festék igen híg, tehát lényegileg víz — a besenyők eleme — kellett legyen. Hogy a festék meg ne ülepedjen, festés közben a festetőt gyakran meg is kellett rázni. Viszont a híg festék vizét a száraz agyagedény gyorsan beitta. Festettek így száraz de még kiégetetlen agyagedényekre, valamint már kiégetettekre is, de amely utóbbi esetben az edényeket újra kellett égetni.
Festés, festetés tiszta besenyő szavak és a fostatás = fecskendés szónak csak felhangos kiejtését képezik. Tiszta besenyő szó a pisilés is. Vagyis e szavak hangokkal tökéletesen fejezik ki a vastagabb (o) avagy vékonyabb (e, i) víz avagy folyadéksugár, csurgását. Említettem hogy a fazekasok e festési műveletét nevezték írásnak, iratásnak is (kőrös szócsoportbeli szó). Ha mármost mindezeket tudjuk, azonnal megfejtve látjuk a szláv pisati = pisilni és piszati = írni szavak azonossága okát is, vagyis látjuk tehát hogy e szavaik közvetlenül az ősbesenyő fazekasoktól kellett származzanak, aminthogy hiszen láttuk, miszerint a mi írni igénk is a folyás, csurgás egykori írni, iralni = csurogni, csurgatni kőrös ős-szóból származott, amelynek megfordított rí alakja ma is él például a spanyol rio = folyóvíz szóban. Tudjuk hogy iró-nak nevezi a magyar azon kellemes ízű vizet is amely a tejföl vajjá köpülésekor válik, azaz tehát irul ki. De ide sorolható a magyar ér szó is, amely a test vérvezetékeit de az igen kicsiny patakokat is nevezi meg.
Hogy a festés másik, azaz tehát ecsettel való módja is ősrégi, bizonyítják pacsmag, pacsmagolni és pecsmegelni szavaink, amelyek nem csak nagyobb ecsetre vonatkoznak, hanem kézben összefogott rongyot avagy gyapjat is jelentenek és azt ha az ilyen csomót vízbe avagy más folyadékba mártva, azzal valamit bepacsmagolunk, bepecsmegelünk, bepecsetelünk, amikoris pacs-pacs avagy pecs-pecs hang hallatszik, ami tehát azt tanúsítja hogy pacsmag szavunk nem csupán hogy tisztán besenyő szó de hogy egyúttal ősi, természetes hangutánzó szó is. Kitűnik ebből még az is hogy ecset szavunk nem más mint egy valamikor létezett pecset = kisebb pacsmag szó egymássalhangzós kiejtése. Hogy ez valóban így van, bizonyítja az hogy az ecset ősalakját a magyar fazekasoknál napjainkig is láthattuk, ami ma is pálcikára kötözött gyapjúfürt, azaz tehát szőr csomó. (Lássad ábrázolatát például a Néprajzi Értesítő 1914. évfolyama 249. oldalán Kiss Lajos "A hódmezővásárhelyi tálasság." című cikkében.) Természetes hogy az ilyen őskezdetleges ecsettel még nem lehetett a mai értelemben véve festeni, de lehetett pecsmegelni, pecsetelni. Viszont a fazekasok a mai értelemben vett festéshez, az edények virágdíszekkel való, de e más technika szerinti ellátásához már a tökéletes ecsetet használják, habár nem a mai olajfestéshez használt laposakat, hanem a régibb, kerek szőrcsomójúakat. Márpedig az ilyen kerek és hegyes, tehát tulajdonképpen csöpp alakú szőrcsomójú ecsettel való festés minden ecsetvonása magától is ugyanolyan csöppalakú levélkéket és csöppalakokból képezett virágokat hoz létre mint az iralóval való, de az ecsettel festett csöppalakok természetszerűleg még sokkal határozottabban csöppalakúak lesznek, vagyis kevésbé vonalszerűek hanem szélesebben, olyanok amilyeneknek e rajzon látjuk. (1) Megtaláljuk a csöppalakú levélkéket a kréta-mykénéi, más nevén égei-tengeri, ősműveltség (görög-előtti) vázáira festetten is, ahol ezeket természetesen az ecset szintén önmagától is létre hozhatta, habár szerintem ezt is oda elhajózott őseink vitték magukkal. És hogy e levélkealak a kréta-mykénéi műveltségben nem csak fazekasecset által létrehozottan szerepelt, hanem hogy tudatosan a műízlésbe is tartozott, ugyanúgy mint nálunk, bizonyítja az előbbi ábra 3. számú rajza, amelyen, Schliemann és Woermann nyomán, ugyan ez ősműveltség ezüst- és aranyedényeiről vett ugyanilyen levélkés diszeket látunk, — amelyek a miéinkkel annyira azonosak, hogy akár ma magyar népi tárgyakról vettek is lehetnének. Márpedig ezüst- és aranyművesség technikája az ilyen levélkéket önmagától semmiképpen sem kelti. Ha tehát mégis alkalmazták, ez azt jelenti, hogy megállapodott hagyományból, megszokott stílus alapján tették.
 |  A kréta-mykénéi műveltségből. 2. Woermann: Geschichte Kunst. Leipzig. 1925. — a, b. 29. tábla, vázákról.3. Schliemann: Mykenae. Leipzig. 1878. — a. 275. oldal. Aranycsésze oldaláról. — b. 366. old. és c,d 369. old. Aranyveretek. — e. Woermann, 32. tábla. Ezüstedény oldaláról. |
De nem csak az Égei Tenger vidéke ősműveltségében találjuk meg e jellegzetesen magyar — azaz besenyő — levélkéket, éspedig már fémbe is átvíve, hanem a Kaukázusban is (lássad alább a 4. számú rajzot). Hogy a Kaukázusban éltek oda kivándorolt magyarok, ezt az ottani Kicsi-Madzsar és Ulu-Madzsar városok tanúsítják, amelyek lakói magukat, habár nyelvileg már el voltak törökösödve, de még a XX. század elején is magyaroknak vallották. E két város nevét azonban újabban az orosz hatalom rendeletileg megváltoztatta.
Aki járt a dél-dalmáciai Kotor (régi olasz nevén Cattaro) városkában és életében valaha magyar népművészettel is foglakozott, annak föltűnhetett, hogy e város régi, a reneszánsz korból származó épületein számos, teljesen magyar ízlésű, kőbe faragott minta látható. Lássad ezek közül egyet lejjebb az 5. számú rajzon. Viszont a második világháború alatt Olaszországban Aquila városában és a környező falvakban dolgozva, alkalmam volt az ottani rézművesek conca (konka) nevű víztartó rézedényeit tanulmányozni. Ezek közül az igen régieken tökéletesen magyar ízlésű vésett díszítéseket láttam, amelyek közül többet le is rajzoltam, de ki kell emelnem hogy ilyen díszek csakis a régieken voltak, míg az újabbakon mindenféle mostani és többnyire ízléstelen díszítmények éktelenkedtek csak. A régiek ellenben annyira magyarosak voltak, hogy akár Magyarországon is készülhettek volna. Ezen díszek közül két concáét ide is teszem a 6. számú rajzon. Az a-val jelzetten nem csupán a csöppalakú besenyő levélkéket látjuk hanem még csöppalakú bogyócskákat is. A magyarral való egyezés úgy a cattarói kőfaragásokon mint emez olaszországi rézedényeken annyira tökéletes, hogy holmi véletlenségekre nem gondolhatni, illetve okvetlen közös eredetre avagy átvételre kell 
gondolnunk. A fölületes gondolkodás természetesen rögtön kész azon véleménnyel, hogy tehát úgy a cattarói kőfaragások stílusa mint az egész magyar díszítőízlés is olaszországi eredetű; aminthogy az ázsiázó elmélet miatt, ma minden magyar dolgot máshonnan átvettnek szokás tartani. Hogy azonban az ily vélemény mennyire képtelenség, ahhoz nem is kell más bizonyíték mint ennyi : Először is ezen magyar jellegű díszítmények egész olaszországban, az aquilai rézedények díszein kívül, teljesen ismeretlenek, képtelenség tehát már az is, hogy az egész oly fejlett és pompás magyar díszítőízlés épen az aquilai rézedények egyébként szegényes és egyszerű vésett díszecskéiből fejlődött volna oly gazdaggá; vagy ha ez mégis így történt volna, akkor meg kénytelenek volnánk föltételezni, hogy tehát a magyar nép csodálatosan fejlett szépérzékkel és díszítőérzékkel bír, mert íme, egy idegenből átvett úgyszólván semmiségből, képes volt magának íly nagyszerű, gazdag és ragyogó díszítőműízlést megteremteni ! Ámde, ha ezt így elfogadnók is, akkor meg azt képtelenség föltételeznünk, hogy egy ily nagy tehetséggel bíró népnek már ezelőtt is ne lett volna díszítő művészete és hogy tehát az olasz rézedények szerény díszecskéi megismerésére kellett várnia, hogy ezekből fejlesszen magának díszítő műízlést ! Igy kénytelen tehát egyik képtelenségből a másikba tévelyegni az aki az ázsiai nomádság képtelen elméletéhez ragaszkodik.
Ezen aquilai rézipar, illetve ennek díszítő mintáit illetőleg, gondolhatunk ugyan a szabinokra, mint besenyő őstörzsre, de ezzel meg a cattarói reneszánsz kori magyar műízlésű kőfaragások nincsenek megfejtve. Ellenben eszünkbe kell jusson hogy a reneszánsz kor elején Magyarország, azaz Buda, Mátyás király fényes udvarába volt Európa műveltségi központja, valamint hogy a reneszánsz műízlés is, bár ez a görög-római műízlés föltámasztásával, újjászületésével Olaszországból származott, de Magyarországból terjedett el egész Közép- és Kelet-Európába. Akkoriban Magyarország volt Európa legnagyobb hatalma és Mátyás király Ausztria és Csehország ura is volt, délen pedig fönnhatósága egész Dalmáciára és Cattaróra is kiterjedett. Egyébként azon faragott kövek nem is kellett hogy magában Cattaróban készüljenek mert a kő maga Korcsula és Brács szigeteiről való (régi nevükön Curzola és Brazza), ahonnan díszesen kifaragott köveket, oszlopok, erkélyek, ajtók és ablakok számára, már készen kifaragva, díszítve is szállították volt. Azon időkben a nagy és hatalmas Magyarországot és a magyar nemzetet mindenki csodálta, tisztelte s mindenben utánozta is. Ez időkből származik a régi német vers is :
Sieh Wie gross ist Ungerlandt,
Und doch is dies uns wohl bekannt :
Ein Unger tritt nicht einen Tritt
Aus seiner ungerischen Sitt.
(Nézzed mily nagy Magyarország, Pedig jól tudjuk: Magyar egy lépést sem tesz magyar szokásain kívül.)
De megfigyelhetjük még a részleteket is : Például ezen féloldalas levélkedísz "A magyar népművészet". (Budapest, 1928. Egyetemi nyomda kiadása) című mű 179. oldalán egy népi magyar kerek kistükör hátán látható. Huszka "Magyar Ornamentiká"-jában a XXI. képen ugyanilyen szegélyű tükörhátat mutat be hármat, ami tehát a véletlenséget teljesen kizárja. Hajszálnyira ugyanilyen levélkedíszt, szintén ilyen féloldalasat, láttunk a 294. oldalon a 2. számú rajzon kréta-mükénéi vázáról (Woermann nyomán) és a 3. számú rajzon b c és d alatt kréta-mükénéi aranykorongokról (Schliemann nyomán). E dísz úgy a magyar "tükrös" háta szélén van mint a kréta-mükénéi korongak szélén is; vagyis nemcsak a dísz maga teljesen azonos, hanem ennek helye, 
alkalmazása is tökéletesen ugyanaz. Továbbá, ugyancsak kréta-mükénéi levélkéket látunk korábban a 3. számú rajzon így kitöltve, aminek megfelelnek az itt a 7-es 8-as számú rajzon bemutatott faragványok. (dunántúli népi sótartó födeléről és kerek tükör tokja, azaz "tükröse", lapjáról vett rajzok levélkéi, amelyek ugyanúgy töltvék ki). E két rajz is a "Magyar népművészet" című műből véve (ottani 183. és 186. oldal), de miután ott húsznál több tárgyon láthatók ugyanígy kitöltött levélkék, (maguk a tárgyak a Magyar Néprajzi Múzeumban vannak) ebből kétségtelenül következik, hogy a levélkék ilyen kitöltése népünknél hagyományos szokás volt.
Említett mű 183. oldalán viszont egy magyar népi sótartó födelén lévő ezen dísz látható (9 számú rajzon) amely meg hajszálnyira egyezik egy korábbi 1-es számú rajzomon a-val jelezett kréta-mykénéi műveltségbeli aranycsésze domborveretes díszével, amellyel azonban nem csupán alakjában egyezik, hanem abban is, hogy lapos-domború kivitelű, csakhogy míg amaz aranyból, emez csak fából való. A különbség ugyanis mindig csak az, hogy a kréta-mykénéi díszek ezüstből, aranyból valók, a miéink pedig szegényes anyagból: fából, szaruból. Különbség mindenesetre még az is, hogy holott a kréta-mykénéiek vagy 5000 évvel ezelőtt készültek, a miéink pedig csak most, néhány tized évvel avagy legföljebb 100 évvel ezelőtt. Annál csodálatosabb tehát az egyezés, de annál bizonyosabbá válik népművészetünk ősrégi volta, valamint az is, hogy a kréta-mykénéi műveltség megalapítói az oda kivándorolt őstörzseink voltak. Ennyi egyezést nem tarthatnánk véletlenségnek semmi esetre sem, még akkor sem ha föntebb nem is láttuk volna a kereszténység előtti sírjainkban talált szemalakú pitykéinknek kréta-mykénéi pitykékkeli meglepő azonosságát.
Ez elmondottakhoz most még csak azt teszem hozzá, hogy mivel ezen itt bemutatott magyar népi díszeink metszettek és faragottak, és mégis az egykor az ecset áltál létrehozott csöppalakú levélkéket mutatják, ezért itt is tehát hagyományos, megállapodott műízlésről, "stílus"-ról van szó, ugyanúgy mint a krétamykénéi ezüstbe, aranyba vésett és vert díszeknél.
Kétségtelen azonban, hogy népművésztünk, azaz nemzeti díszítő műízlésünk a szépsége tetőpontját hímzéseinkben érte el, de hogy emellett e himzések is menyire a megállapodott besenyő műízlésünk szerint készültek, kitűnik abból is, hogy ezeknek is a csöppalakú levélkék képezik legfőbb jellegzetességét, valamint hogy virágalakjaik is majdnem mind, részleteikben csöppalakokból állnak. Igy elég, ha valaki művészethez csak valamennyire is ért és egy ilyen magyar díszt csak egyszer is látott, hogy ennek műízlését soha a világ bármely más műízlésével össze ne téveszthesse.
Vannak ugyan ezeken kívül még egészen más jellegű hímzéseink és díszítményeink is; mivel azonban ezek nem besenyő eredetűek, velük másutt kellend foglalkoznunk.
Említém, hogy eleintén e magyar díszítőízlést gáncsolták is. Ezt részben a tudatlanság avagy az okoskodó tudákosság tette, leginkább azonban némely irigy, rosszakaratú és rontani akaró nem magyar. Eleinte e díszítőízlést idegen eredetűnek szerették volna kimutatni, miután azonban a magyar eredet tudományos néprajzi vizsgálatok révén kétségtelenné válott, ezután legtöbbet azt hangoztatták, hogy e díszítőízlés egyáltalán nem nagyon régi, hanem hogy csupán újabban a kizárólag férfiak által készített szőr- és subahímzéseken, a szőrszabók és subakészítő szűcsök kezén keletkezett. Ezt akarták régi szőrszabók hímezendő mintákat tartalmazó rajzkönyveivel, helyesebben mintakönyveivel, bebizonyítani, amelyekben a magyarosan stilizált virágalakok mellett naturalisztikusan ábrázolt virágok is vannak. Ebben azt akarták látni, hogy az eleintén természetutánozóan (naturalisztikusan) ábrázolt virágok idővel a hímező mesterek kezén stilizálódtak a mai, már erősen stilizált virágalakká, azért hogy ezáltal hímezhetőbbekké is legyenek. Szem elől tévesztették azonban, avagy nem akarták észrevenni, hogy hiszen e régi mintakönyvek épen az ellenkezőt bizonyítják: azt ugyanis, hogy hiszen voltak régen is maiaskodó, korszerűsködő, azaz "modernkedő" és idegen divatokat, szokásokat utánozgató szűrszabók is, akik német vagy francia ízlés szerint természetutánozó virágalakokat, rózsákat, virágcsokrokat is kezdtek szűrökre, subákra, ködmönökre hímezni. Miután azonban az ilyen természetutánozó virágdísz szűrön, subán, ködmönön nem szép, nincsen az illető ruhadarabbal összhangban, zűrzavaros, és nyugtalanul hat, ezért a kiváló jóízléssel bíró magyar nép az ilyen ruhadarabokat nem vette meg, úgyhogy az ilyenek eladatlan maradtak, azaz, ahogy mondani szokás: készitőik nyakán maradtak. Mire e készítők kénytelenek lettek az ilyen idegenmajmolást elhagyni, úgyhogy újabban ilyen természetutánozó minták magyar szűrökön, subákon, ködmönökön már nem is fordulnak elő. Ama minta könyvek tehát valóban azt bizonyítják, hogy az egyes természetutánozó virágalakok is miként stilizálódottak magyarokká, de azt is, hogy e természetutánozó virágok mellett már a régi magyar műízlésű virágalakok is megvoltak. Ezért vannak meg ugyanazon rajzkönyvben is úgy a természetutánozó virágok mint a már magyarosan stilizáltak is együtt. Azt tanúsítják tehát e rajzkönyvek igen világosan hogy az idegen virágindítékok is idővel miképp voltak kénytelenek, egyrészt a hímzés technikája által, másrészt a magyarság helyes ízlése által, teljesen beolvadni a már meglévő, sokezeréves ősi magyar díszítő műízlésbe, lassan, lassan fölvéve annak alak és vonal ritmusát.
A gáncsolók különösen Fülöp István miskolci szűrszabó 1824-ből és Nyitrai Dániel szintén miskolci szűrszabó 1870-ből származó mintakönyvére hivatkoznak. Ám Malonyai Dezső "A magyar nép művészete" című műve V., a palócokról szóló kötetében is a 69. és 70. oldalain megírta Fülöp Istvánról és Nyitrairól: "A címlapon 1824. az évszám (a mintakönyv címlapján); a könyvecske legutolsó lapján három francia huszár lerajzolva, ez aláírással: »:Pinx. Steph. Fülep 1826.« A nyilván katona viselt mester tehát két esztendő során rajzolta e mintákat és végül a három huszárt, hozzáírva »Frantzöschise Gavallerien«" Tehát még német nyelvtudását is mutatni akarta, de hogy milyen rosszul tudott németül, e két szó ilyen leírásával is bebizonyította. Malonyai ezután így folytatja : „Mesterünk bizonyosan világlátott ember volt és ez rokokós naturalizmusán meg is látszik, de itt-ott jelentkezik a magyar pávaszemes virág is. Az egyik bokrétára kétfejű sas szállott." Az osztrák császári címer ! Irja tovább Malonyai : „A könyvecske egyes lapjain azonban megemberelte magát Fülöp István, mert igazán magyaros ornamenteket, részarányosan elosztott bokrétákat rajzolt." Viszont Nyitrairól is megjegyezi Malonyai : „Nyitrai Dánielt is befolyásolták idegen hatások. Fölfelé fordított szarúja nyilván a Bidermayer kor bőségszarúja utánzata." Világos tehát hogy az ilyen mintakönyvek és az ilyen szűrszabók nem díszítőízlésünk megalapítói hanem csak múlóan zavarói voltak !
Ismételem tehát, hogy e mintakönyvekben például a még egészen naturalisztikusan ábrázolt rózsaalakok, a még csak félig meddig stilizáltak, mint e rajzon 1, és a mind erősebben stilizáltak, mint e rajzon 2 és 3, amelyeket itt az említett mintakönyvekből Malonyai nyomán hozok, nem azt bizonyítják hogy miképp alakult volna természetutánozó virágalakokból a magyar díszítő műízlés, hanem ellenkezőleg azt, hogy az idegenből átvett természetutánozó világalakok is miként olvadtak ősi díszítő műízlésünkbe. Igy azonosult az eredetileg rózsát ábrázoló alak az ősi csöppalakú és középen szívalakkal bíró besenyő indítékkal, amelyet a fönti rajzon 4-el jelöltem. Hiszen egyébként a rózsát mindig és mindenütt kerek re stilizálták, mivel hiszen a rózsa 
valóban kerek. Csak nálunk stilizálódott mindinkább csöppalakúvá ! Vajon miért hát ? Csakis azért mert a csöppalak volt a besenyők legfőbb jelképe, mert tehát ezen besenyő díszítmények alapalakja a csöppalap lévén, a rózsa is idővel kénytelen volt e díszítőízlés alak- és vonal harmóniájába illeszkedni.
Ugyanígy illeszkedett be a rózsalevél is, amint ezt eme rajz mutatja.
De különösen jellegzetesen ment végbe e beilleszkedési folyamat a rózsabimbóval, amit meg az alábbi rajzon látunk igen világosan. Ennek alakjai Győrffy István "Matyó szűrhímzések" című műve 3. táblájáról és Malonyai említett műve 6. táblájáról vévék. De természetesen van ugyanennek még számtalan más változata is.
Megjegyezhetem itten, hogy habár a rózsa a besenyőknél nem szerepelt, de szerepelt őstörök törzsünknél, amiről azonban a maga helyén kellend szólanom.
Ugyanígy illeszkedett a besenyő díszítmények közé az eredetileg csak a székelyek és talán a kazárok és kabarok jelképeiben megvolt szekfű is, talán már régen, miután a kereszténység fölvétele utáni századokban jelképes értelme feledésbe ment, avagy talán csak újabban. A besenyő vonalharmonia szerint stilizált szekfűt itt a alatt mutatom be. Ez nem tévesztendő össze a hársfa-levéllel, — itt b alatt — habár e kettőt ma már népi iparművészeink is többnyire összetévesztik, ami a felemás ábrázolatokból is kitűnik; régibb hímzéseken azonban ilyen összetévesztések, illetve e két alakot egymással összekeverő ábrázolatok még nem észlelhetők. A hársfa, úgy hiszem, szerepelt a besenyőknél is, bár erre bizonyítékot nem tudok és csak abból sejtem, hogy a hársfa levele szív alakú s hogy besenyő jellegű hímzéseinken, a régebbieken, elég gyakori. Csak Huszka is "Magyar ornamentika" című könyvében is öt olyan hímzést mutat be amelyeken megvan. E hársfalevél-alak leggyakrabban a szűrök két oldalán, az olyan alakú hímzéseken fordul elő amilyet a 10-es számú rajzon mutatok be egyet.
A Dunántúl északnyugatibb részeiben, az egykori besenyő vidékek egyikén tehát, különböző változatban, népi faragványokon gyakori az itt a 11 számú rajzon a alatt bemutatott szegélyminta. Huszka említett műve XIV. és XXI. képén ilyet kettőt mutat be. Ez szerintem a hársfagaly stilizálásából keletkezett de természetesen igen szép, hullámos vonalban lecsüngő galyú fajtájáéból, amely Magyarországon általános, semmiesetre sem azon más hársfaféléjéből, amelynek galya egyenes és mereven áll fölfelé. A hársfagalyat csak kevéssé a magyar — azaz a besenyő — ritmus szerint úgy stilizálhatjuk ahogyan ezt a 11 rajzon b alatt tettem. A díszítményeinkben oly gyakori bogyócskák, tudniillik a csöppalakúak, keletkezhettek a hársfa világ bimbói valamint termés-bogyókái ábrázolásából, bár keletkezhettek még ezenkívül is a köles szemecskéi ábrázolásából is, mivel ezek is szabályos csöppalakúak; csakhogy nincsen arról adatom hogy a köles a besenyőknek is tápnövénye lett volna. A hársfagalyon minden virágcsomócska mellett egy-egy hosszúkás levélke is van, amelyet besenyő csöppalakú levélkévé stilizálhatni és ugyanígy kicsiny besenyő csöppalakká stilizálható a minden nagy (szívalakú) hársfalevél szára töve mellett lévő rügyecske is. Magát az egész hársfát ősvallási fölfogásunk szerint nőnemű fának tekinthetjük, azért mert fája lágy és mert sohasem ilyen háromágú elágazású mint például az igen kemény fájú kőris, hanem mindig kettős, azaz egyszerű villás elágazású; azt pedig már láttuk hogy a páratlan számok hímneműekként voltak fölfoghatók, a párosak pedig nőneműekként. Ezenkívül a hársfa minden villája elágazásában, a fa növekedése által a kéreg egy a nő ágyékrészéhez csodálatosan hasonlító ránc képződik. Képződik ugyan ehhez némileg hasonló ránc más kettős ágazású fáknál is, például a jegenyénél, de a nő említett részéhez sohasem annyira hasonlóan mint a hársfánál. Az egyetlen dolog ami a hársfánál nem egyező, az hogy virágai ötszirmúak. A hársfáról azonban bővebben palóc őstörzsünk fakultuszával kapcsolatban kellend írnom. (Lássad 11 számú rajzon a c-t.)
A vonatkozó képen 4-el jelezett, úgynevezett "pávaszemes rózsa" alak, amely itt a c-vel jelezett virágcsokorban is megvan kétszer, de különben is igen gyakori, tehát tulajdonképpen a rózsával semminő összefüggésben sem volna ha újabban a csöppalakúvá stilizált rózsa vele nem azonosult volna. Ez alak ősrégi s tehát nem a rózsa hanem a közönséges polip alakja stilizálásából keletkezett. Összehasonlítás kedvéért ide tettem e polip teljesen naturalisztikus ábrázolatát. Ez ősrégi díszítő indítékunknak a polip ábrázolatábóli származását legelőször Huszka József sejtette meg, éspedig a kereszténység előtti sírjainkból előkerült éktárgyakon meg lévő szív- és csöppalakú indítékok és a kréta-mykénéi ősműveltség szív- és csöppalakú stilizált polipábrázolatai révén. Ez alak tehát csak értelme feledésbemenéséveI, illetve csak már keresztény korban, vegyült a virágdíszek közé, azért mert már virágnak tartották. De mégis föltűnő, hogy régibb hímzéseken még soha sincsen szára, vagy is ha virágnak is fogták már föl de még mindig nem volt a virágcsokorral igazán szerves összefüggésben.
Van azonban népművészetünkben a közönséges polipnak még egy ábrázolata, mely annak föntebbi naturalisztikus ábrázolatára mégjobban hasonlít. Ez különösen gyakori Erdélyben bőrködmönökön de elég gyakori másutt is. (13. számú rajzon 1.) Hogy ez eredetileg nem lehetett virág, kétségtelenné teszi az hogy szára a régebbi hímzéseken következetesen, mint egy fonákul, megfordított helyen van (13. számú rajzon 2 és 3) vagyis nem ott ahol virágnál kellene lennie. De ahova polip voltát feledve és virágnak tartva, a szárat azért tették mégis mert a hagyomány szerint ez volt az alak alsó része. Magam is, amikor az így, szárára megfordítva ültetett virágalakokat először Erdélyben (2), majd Budapesten a Néprajzi Múzeumban (3) láttam, ezen megütköztem és azt hittem hogy ez csak a hímező mester érthetetlen szeszélye vagy ügyetlensége folytán van így, habár gondolkodóba ejtett az, hogy ez következetesen van így, számos régi hímzésen. Az igazi okra csak később jöttem rá. Ámde, amint az alak eredetét nem tudva, én is furcsának találtam a szár fonák helyen való voltát, ugyanúgy a hímző mesterek is idővel ezt furcsállották és az alakot kezdték megfordítani, úgyhogy az újabb hímzéseken a szár már úgy van mint a 13. rajzon az 1-el jelezett alaknál.
Ugyanezen polipalak egy másik változata azért tűnik föl kevésbé fonáknak mert, habár már virágnak fölfogva de még mindig nincs annyira virággá átstilizálva mint az itt a 13. számú rajzon láthatók. Emezek (14. számú rajz) a palócságnál gyakoriak. Az a-val jelzett egy terítőn birtokomban volt de amely terítő a második világháborúban elveszett. A b-vel jelzett Malonyai V. kötete 120. rajzán van meg.
A más besenyő díszítőelemek, azaz vallási jelképek, között a többinél nem kevésbé érdekes ezen a kalász stilizálásából eredő de virággá színezett alak, amelyről már "Szemere" fejezetünkben is volt szó, de amely egyúttal a kalamár (latin nevén loligo) polip ábrázolata is volt, helyesebben: ennek ábrázolatával is összevegyült, annál is inkább, hogy jelképes értelme mindkettőnek feledésbe merült. De hogy a kalásznak és ezen polipfajnak szimbolikánkban különben is lehetett egymáshoz köze azt mintha tanúsitaná a kalász és az olaszban fönnmaradott calamaro (kalamáro) szó egymáshoz való hasonlósága, ami azért is föltűnik mert e szavak hasonlítanak hal szavunkra is, márpedig őseink minden tengeri illetve vízi állatra is szokták volt a hal szót alkalmazni. Aminthogy például öreg olasz valamint öreg dalmát-szláv halászoktól is sokszor hallottam az olasz "pesce" (pesse) valamint a szláv "riba" = hal szót egyaránt hal, rák, polip sőt kagylóra alkalmazva is használni. Ami azonban meglepő, az hogy kalász szavunk szótagátvetéssel (a nyelvészek előtt ismert jelentség): aszkal. Tudjuk pedig, hogy északi rokonnépeink nyelvében nem csakhogy kala = hal, hanem asz jelent őst is, amiszerint tehát aszkal = ős-hal. Márpedig hiszen láttuk miszerint besenyő, és bizonyára más nyelvi törzseink is a polipot, ha talán csak jelképesen is, az élet ős-szülőjének, minden élet ős-kezdetének is tekintették. (Lássad amit az előző oldalakon írtam.) Miután pedig láttuk hogy a halászó, hajózó, ősidőkben tengerjáró besenyő őstörzsünk vallási szimbolikájában úgy a közönséges mint a szépia polipnak is szerepe volt, semmi okunk sincsen abban kételkednünk hogy náluk a kalamárnak is szerepe volt. Csakhogy, míg a közönséges polipot és a szépiát szimbolikájukban csöpp- és 
szívalakká is szokták volt stilizálni, azért mert ez állatok teste lényegileg valóban ilyen, addig a kalamárt amelynek teste lényegileg szemalakú, de egyúttal a kalászra is emlékeztethet, ezért ábrázolatainkban ilyen alakokba is stilizálhatták. Láttuk hogy a szemalak, ha csak mellékesebben is, de a besenyők szimbolikájában is megvolt. De láttuk azt is, hogy a kereszténység előtti sírjainkból előkerült éktárgyakon a szépia alakja mily tökéletesen volt ábrázolva, annyira hogy ez állatnak még a két, a többinél sokkal hosszabb ragadozó indája is néha még föl volt tüntetve. Tény pedig hogy a kalamár-polipnak is van ugyanilyen két hosszú, ragadozó indája (15. számú rajz), amelyek pedig meglepően emlékeztetnek a mai kalászábrázolataink két hosszú és visszahajló levelére, amit láttunk már "Szemere" fejezetünkben is, itt pedig láthatunk például a 12., 16. és 17. számú rajzokon is.
Szerintem tehát itt is két alaknak azaz a kalász és a kalamár stilizált ábrázolatai összevegyülésével van dolgunk, ugyanúgy mint ahogy föntebb a rózsa és a közönséges polip ábrázolatai összevegyülését már láttuk. Csakhogy, holott eme kettő összevegyülése kétségtelenül csak legújabb keletű, de a kalász és a kalamár stilizált ábrázolata alighanem ősrégi, sőt valószínűleg szándékosan is történt összevegyítés.
Tény az is hogy a polipfogás jellegzetes és legfőbb szerszáma mindig a szigony volt (a), bár fognak polipféléket egyszerű (c) valamint kettős, hármas avagy négyes (b) horoggal is. És íme: hímzéseinken következetesen a kalász- illetve kalamár ábrázolatokon találjuk meg azon nyílalakot amelyet itt a 12. rajzon a alatt látunk, de amely megvan például a következő helyeken is: Györffy István dr.: "Matyó szűrhímzések" I. és IX. tábla, és ugyanezen gyűjtő: "Nagykún szűrhímzések." (Budapest, 1925.) 26., 27., 29. tábla, és Fábián Gyula: "Síkdíszítő művészet a Ipoly mentén." 3. ábra. (Néprajzi értesítő, 1910.) Ha azonban e díszítmények csak kalászok és virágok volnának és mindig is csak azok lettek volna, akkor miért volnának ott a nyílalakok is ? Mi köze nyílnak, avagy szigonynak virágokhoz, kalászokhoz ? Igazán semmi ! Azt tartom tehát, hogy itt is egy ma már öntudatlan hagyománnyal van dolgunk, egy maradvánnyal amely a polip és a szigony okszerű kapcsolatából származott és a kezében szigonnyal ábrázolt Tengeristent juttatja eszünkbe, akinek még a görögöknél is megmaradott volt a besenyő hangzású Pozeidon vagy Pozeidaon neve.
Végül megemlítem még, hogy ezen besenyő jellegű díszítményeink között a szembe ábrázolt virágalakok rendesen hat vagy nyolc szirmúak, ritkán négy- és csak a legritkábban ötszirmúak. (Lássad például a 12. rajzon b "rozettát".)
A gáncsolók népünk díszítőízlését azzal is szerették gáncsolni, hogy színeik "rikítóak", valamint hogy színezésükben nincsen rendszer. Mindkét állítás teljesen téves, avagy rosszakaratú. Ami a rikító színezést illeti, erről még csak szó sem lehet, mivel hiszen régen rikító színű festékek nem is léteztek, mert a nép a festékeket növényi vagy állati anyagokból, színes földnemekből maga állította elő, így pedig rikítószínű festőanyagok nem készíthetők. Rikító színek, illetve festékek, csak legújabban a gyári, kémiai anilin festékek kereskedelembe jutása óta vannak, használatuk pedig a nép idegen befolyás következtébeni ízlésromlása következménye csupán, vagyis ha ma, az ízlés degeneráltsága folytán, itt-ott rikító színű hímzést avagy más népi eredetű tárgyat látunk is, ez a magyar díszítőízléssel nem azonosítandó, hanem csak idegen hatás következtébeni hanyatlás. Igaz, hogy 
művészetében népünk csak a telt színeket kedvelte, a haloványokat pedig kerülte. Az erőteljes színek azonban még nem kell hogy rikítóak is legyenek. Szűrszabó mestereink a rózsaszíntől valósággal irtózhattak, de holmi igen világos kéket avagy nagyon világos zöldet sem igen alkalmaztak. Ilyen színeket régi hímzéseken csak igen ritkán látunk és ezek a többi erőteljes szín mellett mindig kellemetlenül is hatnak. Vagyis népünk nem szerette az úgy nevezhető vérszegény színezést, amelyet népünknél "mennyország színeknek" is hallottam gúnyolni.
Az erőteljes de nem rikító igazi magyar ízlés szerinti színezést illetően lássad föntebb a kicsi, színes rajzot, továbbá a 16, 18 és 19. számú szintén színes rajzokat.
Igen szép színhatásokat értek különösen a szűrszabók a kevés színből képezett összeállításokkal, mint például fehér alapon csak piros és feketével, avagy barna-narancssárga és csontfehér, avagy csak piros és kékkel, de úgy hogy úgy a pirosnak mint a kéknek több változatát alkalmazva. (Lássad a 19. rajzot.) Sohasem felejthetem egy Budapesten a Néprajzi Múzeumban még fiatal koromban látott, fekete posztóból való szűr szépségét, amelynek hímzései kizárólag sötétebb és világosabb kék színekből állottak. Ilyen színezésmódot kettőt láthatunk például Huszka "Magyar ornamentiká"-jában is a 45. táblán, szűrök oldaláról. Egyikük kétféle zöldből áll, közbül itt-ott igen kevés pirossal, míg a szűr szegélyei harmadik zöld színűek. A másik színezés egy sötétebb és egy világosabb pirosból és csontfehérből áll. Mindkettőnek úgy színezése mint mintája is igen szép, igazán a legfejlettebb ízlésességű.
A különböző rosszakaratú gáncsolók más kifogása az is, amit Fábián Gyula, a magyar díszítő műízlésünk egyik legkiválóbb ismerője is megemlít, hogy a magyar népi díszítmények színezése csak tarka de rendszertelen. A "tarka" szó használata a rosszindulatot illetve a becsmérelést mutatja, a "rendszertelenség" állítása ez esetben kétségtelenné teszi, hogy az illetők vagy fölületesek voltak és a magyar színezés rendszerét nem vették észre, vagy pedig azt szándékosan elhallgatták. Már fiatal koromban magamtól is rájöttem az igazi magyar díszítmények színezési rendszerére és megállapítottam ennek minden más színezési rendszertőli eltérő de egyúttal felsőbbrendű voltát is, de amely rendszert Fábián Gyula, tőlem függetlenül, ugyanúgy megállapította és a Néprajzi Értesítő 1910. évfolyama "Síkdíszítő művészet az Ipoly mentén" című cikkében le is írta.
Igaz ugyan hogy ezen ellentétes színezési rendszer-nek nevezhető rendszert inkább csak a régibb tárgyakon, főképp a szűrökön, láthatjuk, valamint, mivel így színezni sokkal nehezebb, ennélfogva népművészetünk hanyatlásával vagy ki is veszett vagy néha hibássá és zűrzavarossá is lett, csakhogy nép művészetünk fölött nem szabad az elfajultságok alapján ítélni, épen úgy mint hogy ha leégett házat látunk, ebből nem szabad azt következtetnünk hogy itt sohasem is állott más mint leégett ház. Fábián Gyula az ellentétes színezés lételét megállapította de ennek magyarázatára, eredetére, mivel erről nem ír, úgy látszik nem jött rá. Eredete az árnyékolás volt, csakhogy népi művészeink ezt is gyönyörűen stilizálták, tökéletesítették és átvitték magára a színezésre is.
Képzeljünk el egy galyacskát amelynek minden lapija (levele) nem teljesen lapos hanem hoszszanti középvonalában, vagyis a lapi főerénél kissé bemélyed (e rajzocskán a), ami a természetben eléggé gyakori jelenség. Ha mármost a galyacskát a fény a nyilakkal jelezett oldalról éri, akkor az árnyékolódás olyan lesz mint a rajzon b, ami az ellentétes színezés kezdetleges ősalakja. Ezt stilízálták, tökéletesítették tehát és vitték át a színezésre már ott is ahol ez a naturalisztikus árnyékolással már nincsen is összefüggésben és úgy hogy sötétebb színfolt mellé mindig világosabb színfolt kerüljön, eltekintve attól hogy mi kellene árnyékba és mi fénybe kerüljön. Sőt ez elv stilizálását annyira fejlesztették, hogy ha például egy virágalak közepén a szív- és 
csöppalakok úgy voltak színezve mint ahogyan azt e rajzon az 1-el jelölt alak mutatja, akkor a vele átellenben álló csöpp- és szívalakok pedig úgy ahogyan azt a 2 számú alak tünteti föl, vagyis: ellentétesen. Amely esetben árnyékolás már egyáltalán nem játszik szerepet hanem csupán színek ellentétes elhelyezéséről van szó. Viszont a két alak, mivel ezek az egész csokorban nagyok, ezért külső részük és tehát nagyobb térfogatú részük, nem ellentétes színezésű, hanem mindkettő ugyanazon színeket kapta, nehogy az egész kompozícióban föltűnő ferdeség jöjjön létre. Viszont a két alak közepében lévő részek ellentétes színezése, mivel 
ezek kisebb felületűek, ferdeséget nem okoz. Továbbá az elv stilizálásához de egyúttal meggondoltságához is, az is hozzájárult hogy ha a legfölső-középső alak kicsi volt, mint például a 16. számú rajzon, akkor az ellentétes színezési elv szerint lett színezve, ha legfölső-középső alak nagy volt, mint például ezen 20. számú rajzon, akkor ezt, nehogy ferdeség álljon be, nem színezték ellentétesen hanem részarányosan, de a belőle fönt kinövő levélkék már ellentétes színezést kaptak. Azzal azonban, hogy a fölső-középső nagy alakot nem színezték ellentétesen, tulajdonképpen ellenkezésbe kerültek a természetes árnyékolódással, mert hiszen az ilyen nagy alak a valóságban éppen hogy mély árnyékot is kapna. De épen ebben is megnyilvánult a stilizálás vagy is az igazi művészet azon elve amely szerint a szépséget, a szépészetet (esztétikát) a természet utánzása, másolása fölé helyezzük. Természetutánzóan működik a fényképező gép is de olyan szép díszítményt mint például a 16. számú rajz, csak az emberi szellem, a művészi lélek, az esetben itt a magyar szűrszabó, képes megalkotni.
Hallottam régebben egy rajztanárnak a magyar díszítményekre vonatkozó ilyen bírálatát is : „Nem szabad a díszeket olyan fullasztóan sűrűre csinálni, hanem a fölületre egyenletesen, ritmikusan kell elosztani." Holott hiszen éppen ez a kezdetlegesebb, fejletlenebb díszítési mód ! Ezzel szemben miért szebb az olyan díszítéselrendezésű magyar szűr amelyet a 21. rajzon látunk, egy svéd királyné díszruhájánál ? Világos hogy csakis azért mert a mi szűrszabóinknak és az ezek készítményeit viselő egyszerű, földműves magyar népnek fejlettebb szépérzéke volt mint ama királyi udvar dísztervezőinek, számos udvari hímezőnőinek és a készítményeiket viselő királynénak magának. Valamint világos hogy még azért is szebb e magyar szűr mert ennek nem csak egyes díszítő részletei (lássad a 16. számú rajzot) is szebbek mint e királynő díszruhájáé, hanem legfőképpen azért mert a 21. számú rajz magyar szűre nem csak közelről, hanem távolról nézve is szép, amikor a díszek részleteit már nem látjuk de látjuk az egész szűrt, annak látható összhatását, amikor csak a színeket és az üresen hagyott felületek és a díszített felületek szép és ízléses beosztását látjuk. Mivel pedig a díszítetlen felületek mindig nagyobbak a díszítetteknél, avagy legföljebb egyenlő nagyságúak, a díszítetlen felület mintegy alapot képez a rajta lévő díszített fölületek harmonikusan elosztott részeihez, amely utóbbiak körvonalaikban itten, íme, besenyő módra többször éppen csöpp- és szem-alakúak. Például a galléron van két szemalakú és hátul, lent egy csöppalakú, fönt pedig egy kisebb, szintén csöppalakú. Egyszóval, a régi magyar szűrökön közelről élvezhetjük az egyes díszek részletei szépségét, távolról pedig, amikor is csak az egész szűrt láthatjuk, élvezhetjük az egész szűrt díszítetlen és díszített felületei szép beosztását. (21. rajz)
Összehasonlítás kedvéért ide teszem még ez olasz (23. rajz) és e francia dolgot (24. rajz) is, amelyeken látszik, hogy az illető tervező művész csakis magával a dísszel törődött de díszített és díszítetlen felületeknek a szemlélőre távolból való hatására még nem gondolt; illetve eszébe sem juthatott hogy ilyesmire is lehetne gondolni. Ez pedig tehát: esztétikai tudás fejletlensége és kezdetlegesség (primitívség). Mert ha az illető művésznek a mondottakról fogalma lett volna akkor a díszt a fölületen nem húzta volna ritkásan szét, vele az egész fölületet „egyenletesen és ritmikusan" borítva, úgy ahogyan ezt a nem magyar nyugati népek művészete hatása alatt lévő amaz említett rajztanár oly tévesen javasolta. Távolról tekintve minden olyan a fölületet ritkásan borító dísz amilyet a 22, 23. és 24. rajzon látunk, távolról tekintve: zűrzavaros, semmitmondó látványt képez, mivel részleteit távolról a szem már nem képes megkülönböztetni. Ámde az egész európai díszítő művészet csakis ilyen díszítésmódot ismer, kivéve a legújabb időket, amikor is elvétve, itt-ott a fejlettebb díszítésmód már fölbukkan, de magyar és keleti hatás következtében, amit azonban Európa díszítő művészei természetesen el nem ismernek, legnagyobbrészt pedig nem is tudnak.
De mármost gondoljuk csak meg : A magyar szűrszabó, a suba- és ködmönkészítő szűcs,nem csak készítménye távhatására kellett gondoljon hanem a díszek színharmoniájára, a sötét és világos színfoltok beosztására, valamint az ellentétes színezésre is, amely utóbbi, hogy tökéletes legyen, a tervezőtől nem csak sok gondolkodást és próbálgatást igényelt, hanem sokszor igazán fejtörést is okozott. És gondoljuk meg: vajon ama magyar mesterek vesződtek-e volna mindevvel ha vevőik, az egyszerű magyar nép, az ilyesmit nem értette, nem értékelte volna, fölismerni sem lett volna képes ? Vajon sok mai, idegen hatás alatt álló eldurvult, lelkileg elfásult úrnak, parasztnak, iszákos gyári munkásnak, van-e még érzéke, megbecsülése szép virágdíszek iránt ? Ilyen ember törődik-e olyasmivel, hogy valamely dísznek van-e vagy nincsen szép távhatása is, hogy az helyesen van-e ellentétes (fölsőbbrendű) színezéssel, avagy csak részarányos (csak szimmetrikus azaz tehát kezdetleges) színezéssel elkészítve ? De régen a magyar népnek, amíg idegen hatások el nem durvították, ilyesmihez volt érzéke, mert hiszen különben a szintén népi szűrszabóknak, szűcsöknek nem kellett volna ilyesmivel vesződnie, sem időt vesztegetnie ! Figyeljük csak jól meg például a 16. számú rajzot. Látjuk rajta az ellentétes színezést, de látjuk hogy a két legnagyobb alak külső része, hogy ferdeség ne jöjjön létre, nem ellentétes színezésű, de belső része már igen. Látjuk hogy a levelek, a kisebb más részek, úgymint fönt a három kalászalak is, ellentétes színezésűek, látjuk hogy e kalászalakokon — amelyek ma már teljesen virágokká stilizálvák — a piros szín az egyik oldalon világos, a másikon sötét. A belőlük fönt kinövő szálak — a kalász egykori szakála — ellentétesen, az egyik oldalon lilák, a másikon sárgák, de íme: mivel a lila sötét, a sárga pedig világos, ezért, nehogy két-két sötét és két-két világos szín kerüljön egymás mellé: a lila a világos piros mellett, a sárga pedig a sötét piros mellett van. De ugyanígy a hosszú és visszahajló levelek is, nemcsak egymást illetőleg ellentétesen színezvék, hanem itt is a sötétzöldek a világos piros mellett, a világoszöldek pedig a sötét piros mellett vannak. Ámde ugyanekkor a zöld levelek nem egyenkint színezvék ellentétesen sötét- illetve világoszöldre, hanem csoportonként, éspedig azért mert ha minden levél külön-külön is ellentétesen volna színezve: ez nyugtalan tarkaságot okozna. Mi több: az egész csokor részletei lent egészen sűrűn tapadnak egymás mellé, de fönt a három kalász és a levelek lazábbak. Miért ? Azért mert, minden erős stilizálás mellett is, természetesnek és egyúttal esztetikusnak is érezték azt hogy egy csokor részei lent sűrűbben szorulnak össze, míg fönt lazábban állanak.
De ennyi szépségnek utóbb, idegen hatások következtében mind több és mind többféle romlása és elfajulása következett be. Az első volt már régebben a gazdagság fitogtatása, ami abban nyilvánult meg, hogy, mivel ez volt a legköltségesebb: a hímzés mentül nagyobb fölületet, majd már az egész fölületet is borítsa, ami rendkívül zavarossá és ízléstelenné tette az illető ruhadarabot. Ilyen teljesen telehímezett szűrt egyet Huszka is bemutat "Magyar Ornamentika"-jában a 44. és 45. tábláján. Ugyanezen, az elfajulás már abban is megnyilvánul, hogy az ellentétes színezésnek már csak maradványai vannak meg, például a 44. tábla mintái közül a legfölsőn, két kisebb virág színezésében, de az újabb hímzéseken másutt is az ellentétes színezés már zavaros tarkasággá fajul el. Ugyanilyen romlás, elfajulás az is, hogy már a Huszka által közölt említett szűrön is, valamint sok újabb időkből származókon szintén a szűr egyszínű, széles, nyugodt és méltóságos hatású szegélyei helyett, a szegélyek mindenféle színű keskeny szallagok egymás mellévarrásából képezettek, ami szintén igen ízléstelen dolog de azért terjed mert így mindenféle színes posztóhulladék is elhasználható.
Az alább következő 25-31. számú rajzokat csak nemzeti műízlésünk némi ismertetése kedvéért teszem ide.
A 31.-en látható két alak természetesen nem Ádámot és Évát hanem magyar őstörzsünk Magyar Napistenét és Tündér Ilona Földistennőjét akarja ábrázolni.
Végül az ellentétes színezésről elmondottakhoz hozzáteszem még a következőket : Huszka József erről nem ír, minden valószínűség szerint azért nem mert véletlenül azon helyeken ahol ő gyűjtött ez már akkoriban is teljes hanyatlásban volt, ami kitűnik abból is, hogy "Magyar Ornamentika" című könyvében ez csak három helyen és alig észrevehetően fordul elő vagyis csak annak észrevehetően, aki ezt, miként én is, figyelmesen keresi. Huszka említett könyvében ez csakis a 44. táblán egy helyen egészen fönt és egészen lent fordul elő, két nem föltűnő kisebb virágalakon, és még a 23. táblán szintén egészen lent és nem föltűnően. Úgyhogy miután az általa gyűjtött anyagon e színezési mód csak igen ritkán fordult elő s így ő ebben a törvényszerűséget nem vehette észre, ezért talán az ellentétes színezés némely maradványát, ezt holmi hibának gondolva, szimmetrikussá ki is igazította. Tudtommal e színezésmód teljes törvényszerűségét, rajtam kívül csakis Fábián Gyula állapította meg, éspedig nálamnál korábban meg is írta.
Az e három fényképen bemutatott falfestmények saját műveim voltak, amelyek a tulajdonunkat képező szállodánk faldíszei közül valók, de amelyeket, valamint a többit is mind, a második világháború után a tudatlan nép elpusztította.
A pillangók megszületendő emberek lelke jelképei.
Föntebb már a 207-211. oldalakon szó volt az életszikrákról (lélekméhekről vagyis a testnélküli lélekszikrákról) amelyeket a Nap szór a világűrbe, amelyek a Földre hullva, itt megtestesülve, élő lényekké lesznek. Mivel a szikra igen kicsi, sőt őseink szimbolikájában testnélküli, más szóval: végtelenül kicsi, azaz tehát csak erőnyszikra, ennélfogva okszerűen e magyar szikra szó összevethető eme szavakkal: Székely-magyar szikra = kicsi, amihez megjegyezzük hogy kicsi szavunk kics töve a szik-ra szavunk tövének csupán megfordított alakja, valamint hogy a spanyol és olasz (abruzzoi tájszólás) cicco (olvassad: csikko) = kicsi. Továbbá magyar ikra = igen kicsi tojás, főkép halaké. Szerb-horvát iszkra = szikra, amely szavak székely és kazár szócsoportbeliek, habár ha a magyar ikra szó elé nem sz hangot teszünk (szikra) hanem m hangot, akkor a görög mikrosz = kicsi szót kapjuk, amely magyar és kún szócsoportbeli. Ezekkel szemben a magyar sziporka szó, mivel szintén szikrát jelent, nem már tehát mint a székely-kazár szikra szó besenyő megfelelője. Mivel pedig őseink, jelképesen, úgy képzelték hogy az életszikrákat a Nap sugaraiban mintegy sorokban, azaz sorjázva, szórja, ez fejti meg a szór és sor, tájszólásos szer = sor szavaink azonosságát; amihez azonban hozzátehető hogy az oromo nyelvben csora (az olasz szótárban olasz helyesírással: ciora) = sugár, amely szó tehát sor szavunkkal azonosul. De ezen magyar sziporka szavunk fejti meg a szerb-horvát szipati = szórni igét is, illetve bizonyítja ennek ősbesenyő eredetét.
Ha tehát tulajdonképpeni magyar törzseink a Nap sugaraiban — mindig jelképesen szólva — szóródó életszikrákat, azaz apró életmagocskákat, a szemere törzsek pedig apró szemecskéket láttak, akkor természetes hogy a besenyők szimbolikájában ezeknek csöppalakok feleltek meg, mivel hiszen a csöppalak volt vallásos alapjelképük, ugyanúgy mint a magyaroknak a gömb, a szemeréknek pedig a kissé hosszúkás szemalak. Ezen életszikrák, azaz a besenyők szerint tehát életcsöppek, (megjegyezendő hogy nyelvünkben a csöpp szónak ma is van még kicsi, igen kicsi, értelme is) pedig azonosíthatók jelképesen az ondó csöppjeivel, amelyek viszont az élő ondószálacskákat tartalmazzák és amelyek feje valóban szintén csöppalakú. Elképzelhetjük tehát azt is, hogy a besenyők az életszikrákat egy csöpp, szipp, szipra, vagy megfordítva pisz alakú szóval is nevezhették, amit igazol a magyar sziporka szó, továbbá a finn piszava = csöpp, a szerb biszer és szipati = gyöngy és szórni.
De ha mindez így van, miért ábrázolták hát a régi görögök a sugarakat következetesen csöppalakúaknak ? Azt hiszem eléggé világos hogy azért mert ez ábrázolásmódot valamely víztisztelő besenyő őstörzsünktől örökölték. (Lássad az alábbi napistenábrázolatot. Spamer: "Weltgeschichte." 1896. Leipzig. II. kötet, 53. oldal)
Érdekes egyezés még a következő is : A finnben sate (szete) = sugár, holott a németben Saat = vetés (gabonáé), saen = vetni (gabonát), aminek megfelel a szerb-horvát szejati, szijati = vetni gabonát de jelent szórást általában is; miután azonban ugyane szónak a szerb-horvátban még fényleni értelme is van, ebből — az elmondottakat immár tudva — azt kell következtetnünk, miszerint eredetileg sugárzani értelme kellett legyen és fényleni értelművé csak később, némi értelemeltolódás által válott.
Nem kétséges hogy magyar sors szavunk a latin sors (szorsz) szó átvétele, csakhogy népünk ehelyett ma is inkább a sor szavunkat szokta használni. Például : „Kinek mi a sora, úgy jár." ami annyit tesz hogy „Kinek mi a sorsa, az történik vele." Úgyhogy szerintem a latin sors szó ősidőkben ezen sor = sors, végzet szavunkból származott. Föltűnik azonban hogy ezen sor szavunkat a közönséges értelmében népünk még szer-nek is mondja, például „Jönnek egymásután sorban" helyett : „Jönnek egymásután szerre." Márpedig, meglepetésünkre, hiszen a latinban is series (szeriesz) = sor, sorozat. Szer = sor szavunkat irodalmi nyelvünk így ma már nem használja, nyomai azonban megvannak benne, mert amidőn azt mondjuk hogy eszerint avagy aszerint, ez tulajdonképen azt jelenti hogy ilyen vagy amolyan rendes sor szerint. Vagy is ezen szer szavunk mai különböző értelmei csak különböző értelemeltolódások útján keletkeztek.
Ma is mondjuk még "gyöngyfüzér" helyett hogy "gyöngysor", sőt népünk csakis így mondja. Márpedig ezen sor szavunk hangtanilag szál szavunkkal azonos, mivel s és sz hangtanilag majdnem azonos, a magánhangzó változása hangtanilag lényegtelen, az r és l pedig egymással hangtanilag szintén majdnem azonos. Mivel pedig füzér szálra kell fűzessen, ennélfogva a szál és a sor egymással természetes eszmetársulásba került, ami azután a két szó majdnem azonosságában is kifejeződik. Meglepő tehát hogy a mitologiákban a szál és a sors azáltal hozatik egymással összefüggésbe, hogy hiszen a Sorsistennő vagy Sorsistennők szálat fonnak: „a sors fonalát", ami szerint tehát a szál valóban a sors jelképe lett. Vagyis eszerint mindenki sorsa attól függ, hogy a Sorsistennők az illető élet-fonalát milyenné fonták meg, halála pedig attól hogy fonalát mikor "vágják" el. De megjegyezhetjük, hogy itt is a magyar nyelv őrizte meg máig is az ősibb jelleget, mivel az elvágáshoz már szerszám kell: kés vagy olló. A nem magyar mitológiák pedig mindig az élet fonala elvágásáról beszélnek és ez mindig így, ollóval, ábrázoltatott is. Márpedig az olló, mivel komplikáltabb, még a késnél is későbbi keletű. A magyar nyelv azonban máig is csak az élet, illetve az élet fonala, végeszakadása-ról szól; az elszakítás pedig régibb az elvágásnál. De még meglepőbb azonban az, hogy a német nyelvben Schicksal = sors, holott sors, végzet értelme tulajdonképpen csak a Schick (sikk) szórésznek van, mert hiszen Geschick is = sors, végzet, úgyhogy Schick-sal tehát tulajdonképpen = sors-szál és íme a németben Seil (szájl) = kötél, azaz tehát szintén szálszerű valami. De hogy mi e szál szavunkat nem vehettük a németből, bizonyítják a következők : 1.) Szál szavunk nyelvünkben megvan r-es kiejtéssel is: szár azaz valaminek szálszerű része, például a virág szára. 2.) E szár szavunk még ős-szó mert természeti dolgot jelent, holott a kötél embercsinálta valami, vagyis a német Seil tehát műveltségi szó (kultúrszó), márpedig a műveltségi szavak keletkeztek ős-szavakból. Megfordítva lehetetlenség. A magyar szál vagy a német Seile szóból keletkezett a német Säule = oszlop kultúrszó is, mivel az oszlop is szálszerű valami. Ellenben a magyar kőszál = oszlophoz hasonló szikla, szintén természeti ősszó, és a kőszál valóban az oszlop egyik őse (menhirek, dolmenek). De ezenkívül szál szavunk még, például szalmaszál szavunkban is, megőrizte természeti ős-szó jellegét. 3.) Szál szavunknak r-es kiejtése (szár) a németben nincsen meg. Vagyis: a német Seil szó a németben rokontalanabb mint a szál a magyarban; ismeretes pedig, hogy minden nyelv saját szavainak van számos rokona, az idegenből átvett szavaknak ellenben az illető nyelven kevés avagy semmi rokona sincsen.
Ámde mitől függ hát legelső sorban minden ember, minden állat, egyáltalán minden élőlény sorsa ? Elsősorban is és mindenesetre élettani (biologiai) örökségétől ! Vagyis attól hogy apjától, anyjától és őseitől milyen testalkatot és milyen szellemi tulajdonságokat, képességeket örökölt. Aki emberi testalkatot és emberi szellemi tulajdonságokat örökölt, arra emberi sors vár. De ha élőlény ló, juh avagy tyúk testi és szellemi tulajdonságait örökölte, akkor rá ló, juh avagy tyúk sorsa vár, ha ellenben ragadozó tigris vagy farkas testi és szellemi tulajdonságait örökölte, akkor rá csakis az ezeknek megfelelő sors várhat. Ez mindenesetre a sors alapja és csak ez alapon belül lehet, mondjuk embernek, még részletekben némileg eltérő sorsa, aszerint hogy milyen fejlettségű emberfaj tulajdonságait és milyen egyéni testi és szellemi tulajdonságokat, képességeket örökölt elődeitől. Vagyis: minden élőlény sorsa, természetesen csak alapjában, megmásíthatatlan, elkerülhetlen. Ez volt tehát őseinknek is a sors elkrülhetetlenségéről szóló tana eredeti, igazi értelme, amit csak a tudás hanyatlása rontott le babonává és fanatikus végzethitté (fatalizmussá; amely fatalizmus szóra megjegyezhetjük: ez a latin fatum szóból származik, és íme: német Faden = szál, holott e latin szó értelme: végzet,sors).
És vajon miben örököli az ember és minden állat is testalkatát és szellemi tulajdonságait ? Azaz tehát sorsát, végzetét is ?
Ma már tudjuk, hogy a sejt színszálaiban (chromoszomáiban), amelyeket azért nevezünk így mert a górcsövi (mikroszkópi) vizsgálatoknál ezek veszik be legjobban a festő anyagot és ezáltal válanak láthatókká. De a színszálakról és ezek örökléstényezőket átvivő szerepéről csak nem rég óta van tudomásunk, vagyis csak a górcsövek tökéletesebbekké válása óta. Sorsunk pedig, íme, alapjában véve épen ezen szálaktól függ ! Mi több, erősebb nagyítással az is megállapíttatott hogy minden színszálacska némileg még gyöngysorra is emlékeztet mert csomócskák sorjából áll, és hogy az örökléstényezők (a gének) tulajdonképpen e csomócskákban rejlenek; azt pedig épen föntebb is említettük hogy őseink jelképesen a napsugarakat is sorjázó testecskékből képezetteknek mondották.
Vagyis : kénytelenek vagyunk tehát azt következtetni, hogy őseink a most említett dolgokat "látó" képességük segítségével, vagy is a már szóban volt "harmadik szemükkel", mikroszkópok nélkül is megtudták, éspedig nem csak azt hogy életünk és sorsunk a színszálakban van letéve, tehát: szálakban, hanem még talán azt is, hogy e szálak csomócskákból állanak, vagyis hogy gyöngysorokra is hasonlítanak; legalábbis erre enged következtetni sorszavunk kettős értelme: sor = egymásután sorban levő egységek, valamint sor = sors, végzet. Csakhogy őseink e tudásukat is az "élet fonaláról", a "végzet fonaláról" és a Sorsistennőről, vagy Istennőkről, szóló költői képzetekkel, regékkel fejezték ki, habár a máig fönnmaradott regékben, legalább tudtommal, már nincsen szó e fonál csomóiról is.
Tény pedig az, hogy csakis a magyar nyelvben azonosak egymással a sor (sor és sors értelemmel), szár, szer, szár és szál szavak, amiért is a magyar nyelv segítsége nélkül az itt most elmondottakra sem jöhettem volna rá. Másrészt bizonyos az is, hogy mi őseink tudását csak addig követhetjük ameddig mai tudásunk ér.
Az ázsiázó elmélet miatti mindent idegenből hozzánk származtatása szokásának és az ennek eredményekép előállott et ekintetbeni fölületesség szomorú jelenségének egy példája az, hogy besenyő szóalakú csóva = szalmazsuphoz hasonló de annál sokkal kisebb szalmacsomó, szalmaköteg, szavunkat is a szláv csúvati = őrizni szóból származtatják, csak azért mert a látófát, más nevein címerfát, gólyafát, amelyre a legeltetők (pásztorok), Alföldünk síkságain, a jelzésként fölakasztott szalmacsóvát teszik, némelyütt őrfa néven is nevezik, a szláv csúvati pedig = őrizni. Hogy egyébként e fölakasztott csóvának az őrizéshez semmi köze sincsen, ezt fölületességből természetesen már figyelmen kívül hagyják. Viszont a szóbanlévő fát legeltetőink azért nevezik őrfának mert arra fölmászva, a környéket messze belátni és így, arról őrködni lehet, valamint aki azon fönt van, például a számadó, a legeltetők feje, főnöke vagy pedig a gazda, onnan őrködhet, onnan ellenőrizheti hogy legeltetői merre járnak, nem jönnek-e valamerről tolvajok, rablók, illetve háborús időkben ellenség. A csóvának azonban egészen más a célja. Az őrfa ugyanis fiatal jegenyefa törzséből készül, úgy hogy ágait rövidre lecsonkítják, amely ágcsonkokon azután, mint hágcsófokokon föl és le hágdoshatni. (E fát, mivel vékony és könnyű, helyváltoztatáskor, könnyű szállítani és ahol kell, leásva, ismét fölállítani.) A szalmacsóvát pedig e fokokon alacsonyabbra, avagy magasabbra akaszthatni, vagy pedig egészen levenni lehet, úgyhogy ezáltal a számadó jelezhet legeltetőinek, valamint jelezhet még azáltal is, hogy a csóvát kezébe véve, ezt emígy vagy amúgy csóválja, ami azután a csóválni igénk eredetét is képezte. Vagyis: a csóvának az őrzéshez semmi köze, sőt még az őrfának magának sincsen ehhez semmi köze, mivel a legelő állatokat sem a számadó, sem az őrfa, sem a csóva nem őrizi. A legelő állatokat, a fától és csóvától távol, a legeltetők őrizik (szláv: csuvati) míg a számadó csak örködik (szláv: paziti) és semmit sem őriz. Az őrizés tehát tulajdonképpen passzív dolog és ennek ellentétét képezi az aktív őrködés; eszerint tehát a csóva szót a szláv csúvati igéből származtatni okszerűtlen (logikátlan) fölületesség.
Ki kell emelnem, hogy úgy a zsup, mint minden köteg és tehát a csóva is, nőiségi jelkép, mert a számosság mindig nőiséget jelentett; minden köteg pedig hajlékony szálak avagy vesszők számosságából képezett. A hajlékony szál valamint a vékony és hajlékony vessző pedig, a kemény és merev bottal ellentétben szintén nőiségi jelkép volt. Miután azonban a számos szálból képzett köteg sokkal erősebb, ellenállóbb, úgy törésre mint szakításra, az ugyanolyan vastag és ugyanaz anyagból való rúdnál, ennélfogva a köteg az összetartás és a leghatározottabb nőelvűség egyik jelképe is lett. Említettem már föntebb is egyszer a latin fascium és olasz fascio (faszcium, fassio) szavakat, amelyek köteg jelentésűek és besenyő szóalakúak, amihez hozzá kell tennünk, hogy a latin fuscus, olasz fuscello (fuszkusz, fusello) = hajlékony vessző, valamint a magyar vessző is tisztán besenyő alakú szavak.
Hozzátehető még mindezekhez az is, hogy valamint a szám, számos szó a szemere szócsoport szerint, a sok a székely-kazár szócsoport szerint jelentette a sokaságot, ugyanígy jelenthette ezt a besenyő szócsoport szerint csupa szavunk, ugyanúgy mint akár szapora szavunk is, amely utóbbival már a latin saburra = homok szót is összehasonlítottuk.
Szó volt már arról, hogy vogul rokonainknál a tenger a Halál Országa, hogy az oromo nyelvben hallaja = tenger és mélység, hogy székelyeink halni igénket süllyedni értelemben is használják, ami a hullani igénkkel is azonosul, hogy ugor rokonaink nyelvében kulem, kulema halált jelent, valamint hogy a germán mitologiában Halja, Ne-halennia a tenger mélysége és a halál Istennője volt. Amihez hozzátehető, hogy a görögben is a tenger egyik neve halsz, valamint fölhozható az is, hogy al-, alj, alsó szavunk is csak e szavak hehezet nélküli kiejtése. Mindezek kőrös szócsoportunkbeli szavak, de megtaláljuk ezek besenyő megfelelőit is, éspedig a görög, a latin és az olasz nyelvben, úgy látszik épen víz szavunkkal összefüggően, mert íme, görögül büsszosz, latinul pessum (pesszum) = mélység, amely szavaknak az olasz basso (basszo) = al-, alj, alsó ugyanúgy felel meg mint e szavaink a fönti kőrös szavaknak. Úgy az olaszban meglévő abisso = nagy mélység szó kezdő a hangját ugyanolyan esetnek kell tartanunk mint amikor az olasz basso helyett azt mondja hogy abasso, amikor is a szó "ott lent, ott alul" értelművé lesz, az előbbi esetben pedig: "ott mélységben" lehetett. Mindenesetre tehát úgy a görög büsszosz mint ezen abisso, azaz tehát bisso, szó is víz szavunkra is emlékeztet. Viszont a magyar -al, alsó szónak pontosan megfelel a latin altitudo = mélység, habár sajátságosképpen ennek éppen ellenkezőleg még magasság értelme is van.
Csipke szavunk a szerb-horvát nyelvben csipka amiért is azt állítják hogy e szavunk tehát onnan származik. Ámde e szónak a szerb-horvát nyelvben csak ez egy értelme van, éspedig ember készítette valamit jelent, tehát már műveltségi szó. Ezzel szemben a mi csíp igénk természeti ős-szó és egyaránt jelentett régebben csípést és szúrást. Ezért mondjuk ma is hogy "megcsípte" a darázs, a méh, a légy vagy a szúnyog, amely rovarok hiszen valóban mind szúrnak. Hogy csíp szavunknak régen szúr értelme is volt, ennél is inkább bizonyítja csipkerózsa vagy csipkebokor szavunk, mint különösen csipkés, azaz tövises növény neve, ami tehát kétségtelenné teszi, hogy csipke szavunk eredeti, természeti szóként még szúróka, hegyeske, azaz tehát tüske, tövis értelmű szó volt. És íme a németben is Spitzen = csipke, holott Spitz, Spitze = hegy (valaminek hegye) és csúcs. Ámde igenis ez volt a legrégibb, a tulajdonképpeni csipkéknek, igen sokszor jellegzetessége és ezt láthatjuk mai napig is nálunk sok helyen, úgy férfiak mint nők ingén e ruhadarab szélein, valamint ugyanezt látjuk a rómaiak "Antoninus oszlopa" azon részén, amelyen pannoniai férfiak, azaz a rómaiak által Pannoniában ejtett foglyok vannak feltüntetve. (Lássad a rajzot. Egyébként pedig ezen csip hegyességet kifejező szótövünknek megfelel csúp szavunk is, ahogyan népünk bármely dolog hegyes avagy kihegyesedő végét csúcsát, csücskét nevezni szokta. Sőt hiszen maga a csöpp- vagy csepp-alak sem más mint kihegyesedő csúp. Említettem már a csép csöppalakú voltát. Ezekhez tehető még, hogy a csöpögés, vagy csepegés által cseperedő jég-csap és a csepp-kő is mindig elnyújtott csöppalakú éspedig a víz [a besenyők szent eleme] által, vagyis ennek csöpögése által létrehozva). Látjuk tehát hogy csipke szavunkkal egész szócsoport függ össze, illetve annyi kiejtés- és jelentésbeli rokona van, hogy nyelvünkben nem lehet idegen szó, vagyis ebből tehát az következik, hogy e szót a szlávok örökölték tőlünk.
Nem érdektelen dolog azt is megjegyeznünk, hogy a valahonnan lecsüngő jégcsapok avagy cseppkövek sora meglepően hasonlít a magyar nép ingszélei és ingujjszélei kicsipkézéséhez. (Lássad a fönti rajzon.) Amivel azonban egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy besenyő őseink valamikor ingeik kicsipkézésével a jégcsapokat avagy a cseppköveket akarták volna utánozni, csak azt, hogy ezen avagy más hasonló egyezések is, önmaguktól a Természet törvényei szerint jöttek létre.
Hogy a római szobrász megfigyelése kissé fölületes volt — amin nem csodálkozhatunk — mutatja az, hogy művén a gatya alsó szélére is ugyanolyan csipkézetet ábrázolt mint az ing szélére, holott ilyen csipkézett szélei népünknél csakis az ingnek vannak, a gatyának soha, mert ennek széle csakis rojtos. Megjegyezhető azonban, hogy hasonló fölületes megfigyelést, de megfordítottat, még magyar színpadon is láttam ! Úgy hogy a bő ingujj is rojtos szélű volt, holott népünknél csakis a gatya széle rojtos, az ingujj széle soha. Olyan szűkebb gatya pedig, amilyet a fönti római ábrázolaton látunk, régebben nálunk igen általános volt, az egészen bő gatya ellenben csak újabb időkben terjedett mindinkább el. Viszont téli hideg időben szokták volt, úgy a szűkebb mint a bő gatyát is, térden alól avagy lejjebb is, ugyanúgy lekötni ahogyan azt a római ábrázolat is mutatja.
Még 1957. januárjában Szokolovics Oszmán szarajevói mohamedán tudóstól hallám, hogy egy birtokában lévő arab könyvben az áll miszerint Bosznia lakói pecsenég-ek. Véleménye szerint tehát e lakosság nem szláv hanem csak nyelvileg elszlávosított pecsenég. Azaz tehát szerintem besenyő, amely csupán a keresztény szlávok uralma folytán lett szláv nyelvűvé. Meglepetve közöltem hát vele, hogy én meg néprajzi adatok révén, valamint történelmi följegyzések alapján is, ugyanezen következtetésre jutottam. Szokolovicsnak Szarajevóban sok ezer kötetből álló könyvtára van, ő maga pedig a szerb-horvát nyelven kívül tökéletesen beszél törökül, arabul, franciául és valamennyire perzsául is, könyvtára is pedig nagyrészt török és arab könyvekből áll.
A boszniai férfinép viselete régen, amint azt az első világháború előtt én is sokat láttam, főképp sötétbarna posztóból való volt, piros, némely vidéken kék, szegélyekkel, elég kiterjedett vidéken pedig a kabát hátán kétoldalt ezen, fölvarrott zsinórokból készült egyetlen díszítménnyel. Ezt elég az általam bemutatott, hún sírokból való díszekkel összehasonlítanunk, hogy megállapíthassuk miszerint úgy ezek mint eme boszniai ruhadísz is a szépiapolip (lássad előbb) ábrázolásából keletkezett.
Igen régi írók Bosznia régi lakóiul a besszi nevű nemzetet mondják, akik szerintük Trákiából vándoroltak oda, és hogy az ország róluk neveztetik Bosina-nak, ahogy, amint föntebb már említettem, Boszniát régebben nevezték. A szlávok nyelvén ma is Boszna. E régi népet a görögök bessoi néven (besszoi) nevezték. Sztrábo írja hogy e besszek a Haemus (Balkán) nagyobb részét bírják és hogy a pannonokkal valamint az illir aytaridákkal határosak. Ismeretes egyébként, hogy a besszeket már Herodotosz is említi.
Fönntebb már szó volt arról, hogy Bosznia északibb, lapályos része régebbi neve Olfeld volt, ami a mai al-föld kifejezésünknek csak elrontása.
De hogy Bosznia őslakói fajunkbeliek voltak, erre vonatkozólag fölhozom még a következőket: Jirecek Constantin dr. "Die Heeresstrasse von Belgrad nach Constantinopel." (Prag. 1887.) című művében többször említi, hogy nem csak Bosnia hanem Szerbia területén is a rómaiak idejében bessi (azaz tehát besenyő) nép említtetik. Említi, hogy besszeket Remesiana-beli Nicetas püspök térítette kereszténységre valamint hogy ezek a bizánciak hadaiban zsoldosokként szolgáltak. (38. oldalán.) Mondja (39. old.), hogy nagy vasiparuk volt. Mi pedig tudjuk hogy a besenyők nemzeti és szent érce volt a vas. Tény hogy a mai Zenica mellett, Boszniában, ma is híres vasbánya és nagy vasipar van, de volt ugyanott már a rómaiak idejében is. A helységet Zenica mellett, ahol az ősi vasbánya van, Buzovac-nak nevezik, ami tehát besenyő alakú szó (b-z). De írja Jirecek még, hogy a besszeknek a mai Bolgárország területén is voltak vasbányái, ahol vasipar szintén van ma is.
Könyve 29. oldalán írja "an den reissenden Scioz des Herodot, Oskioz des Thukydides, Odescus der Römer, Euscus des Jordanes (VI. J.); die Slawen wandelten den Namen zu Isker um." (Szkiosz, Oszkiosz, Oszkusz, Euszkusz.) Németül "reissend" = rántó, ragadó, ahogy németül az igen sebesfolyású, ragadó folyóvizekre mondani szokták. És íme régi nyelvünkben iszkol = igen sebesen halad, amely szót régen a sebesen folyó vízre is alkalmazhattak. Ezen iszkol, eliszkol szavunkat igen gyors haladásra, elsietésre a nép ma is használja, de töve megvan az iszánkodik = csúszkál szóban is, ami azt is mutatja, hogy szán szavunk is régen iszán lehetett. Egyébként is pedig ezen isz- vagy iszk- szótő a siet szavunk töve megfordítása is lehet. Jirecek azt mondja, hogy a szlávok a folyó görögös nevét Iszker-re változtatták. Az én véleményen azonban itt az, hogy épen a szlávok változtattak azon a legkevesebbet, mert hiszen azon "szlávok" csak kereszténységre téríttetésük által lettek nyelvileg elszlávosítva és a folyó igazi neve Iszkel vagy Iszkol, esetleg tényleg r-es kiejtéssel is, Iszker = gyorsfolyású lehetett.
A 37. oldalon fölhozza a trákiai rómaikorbeli Bessapara város nevét, amelyet "Bessenstadt"-nak, azaz tehát "besszek városá"-nak fordít és fölhozza a szanszkrit puri és görög polisz = város szót összehasonlításképpen, de természetesen nem említi hogy ezen para = város (vagy vár) szóhoz a magyar város, régiesen váras, valamint a vár ős-avar szavaink hasonlítanak a legjobban, sőt a vár szavunk birtokos raggal: vára. Úgyhogy eszerint én ezen Bessza-para nevet Bessza- vagy Bessze-vára-nak magyarázom, azon megjegyezéssel, miszerint lehetséges hogy régen a vár szavunknak volt pár kiejtése is, ami mellett tanúskodik a szanszkrit puri szó is. Azt hiszem tehát, hogy mivel a besenyők Bes-enyő, azaz Bes-anya istennőjét nevezhették Bessze- vagy Bessza-nak is, és mivel régen istenségek után épen úgy neveztek el városokat mint a kereszténységben később szentek után, eszerint ezen Bessz-para név valóban Bessza-vára értelmű lehetett. Hozzátehető még ezekhez az is, hogy — amint már szó volt róla — őseinknél a város, mint sokaság, mindig nőiségként volt fölfogva.
Azt is mondja Jirecek egy más művében ("Serbien und Bosnien." 1879.), hogy Konsztantin császár korában Bosznia neve a bizánciaknál corion Bosona = hórion Boszóna volt, míg XIV. és XV. századi ragúzai iratokban Bossina a neve.
Milena Preindesbergber-Mrazovic: "Bosni sches Skizzenbuch" (Dresden, 1900. E. Piersons Verlag.) című művében a 23. és 24. oldalon írja Szarajevo régi fellegváráról, hogy e hely, fekvése miatt, bizonyára igen régi idők óta, a török uralom előtt is, mindig erődítmény volt. Mai neve Vrhbosna, amely elnevezést a szláv vrh = csúcs, hegycsúcs szóval magyarázzák, de említi szerzőnő, hogy e vár neve régi raguzai okmányokban: Varbossanie. Szerintem tehát, miután itt várról van szó, egészen kétségtelenül ismét vár szavunkra kell ismernünk éspedig valamely oly törzsünk általi elnevezésben, amely törzsnél a jelző még a jelzett után következett. Sőt, mivel e név -ie-vel végződik, ebben még a magyar -é birtokos ragot is megtaláljuk, amely tájszólásokban némelyütt még ma is hangzik -ié-nek avagy -ijé-nek is. Úgyhogy a név Vár-Boszányáé vagy Vár-Bosszanyájié is lehetett, amit tehát mai nyelvünk szerint Baszanya-Vára-nak mondanánk. Vagyis: e vár neve értelme tehát azonos a fönti Besszapara városéval. Szarajevótól 20 kilométernyire van a Boszna nevű folyó forrása, amely tehát szintén a besenyők Bosz-anya Istennője neve után neveztetett, aki náluk víz- és földistennő volt de volt bizonyosan a vas, a besenyők nemzeti érce istensége is, amely ércet a besenyők valamely törzse bos, basz néven is nevezhetett. Némelyek a szóban lévő Vrh-Bosna vára ez elnevezését a Boszna folyó forrásával is kapcsolatba hozzák, de az említett írónő is e magyarázatot tévesnek tartja azért mert hiszen e forrás ide 20 kilométernyi távolságban van.
Amidőn már föntebb is említettem azt, hogy az ősi szórendünk szerint a jelző még a jelzett után következett, fölhoztam hogy például a dunántúli Hegymagas elnevezés értelme Magas Hegy volt, hogy Becskerek városunk neve Kerek Vár-at jelentett, amihez azonban itt hozzátehetem még, hogy Győr-megyében a Kóróalja járásban van Malomsok kisközség, amelyet a hagyomány szerint azért neveznek így, mert régen sok malma volt.
Besenyő szócsoportunk szerint a már említett szobor szavunk régi nyelvünkben és népünkében itt-ott ma is, cölöp, oszlop értelmű (Ballagi szótárában is) míg mai irodalmi "statua" értelmét csak utóbb kapta, bár azért bizonyára ezredévekkel ezelőtt is. Felötlő tehát az egyezés, hogy a mongol nyelvben szuburga, szuburgan = síremlék, gúla, torony, de jelent ezenkívül szobrot is, nyelvünk e szava mai értelmében is. Mindazonáltal, mivel, egyszer már föntebb is kitűnt hogy az sz-b, sz-p, sz-f alakú besenyő szavak (a sziszegő hanggal tehát elől) sokszor nőiségi valamit jelentenek, mint például szívás, szopás, azaz tehát befogadás esetében, holott megfordítva b-sz, p-s, f-s alakban kiadást, kifolyást, tehát aktív és hímségi valamit (negativum-nőiség, positivum-hímség), ezért én úgy vélem, hogy ezen szobor szavunk is őseredetileg csak a nád- avagy vesszőkötegből (számosság: nőiség) alakított, tehát nőiségi jelképet képező, oszlopot jelentette. Ilyen oszlopokat fában szegény de nádban, vesszőfélékben gazdag vizenyős, mocsaras tájakon készítettek, amilyeken a besenyő törzsek éltek. És íme, a régi egyiptomiaknál, kőbe faragva is látunk, de természetesen gyönyörűen stilizálva, különböző kötegoszlopokat, amelyek némelyikén még a kötözést is világosan ábrázolva észlelhetjük. Nálunk pedig fában szegény tájakon, amilyen például a Sárrét, ilyen oszlopok napjainkig is készültek. A "Néprajzi Értesítő" 1912. évfolyama 212. oldalán Kovách be is mutat egy magyar félszert ("fészer"), amelynek két ilyen oszlopa van (fényképe utáni rajzom a megelőző oldalon). Elmondja, hogy az ilyen félszer tetejét télire eltett takarmányból készítették, valamint hogy a félszer egy, két avagy három oldala mellé is téli takarmányt raktak. Ezt természetesen eső ellen még fölére rakott náddal is védték, amit a fényképen igen jól látni. Tavaszig azután e takarmányt az állatokkal föletették. Woermann Károly "Geschichte der Kunst" (Leipzig, 1925.) című műve I. kötete 70. oldalán bemutat egy ilyen tökéletes egyiptomi félszert, egyiptomi festmény nyomán, amely félszer azonban igen szép művészies alkatú. (a) Bemutat ezenkívül Woermann még több ilyen egyiptomi kötegoszlopot is, amelyek közül egyet b alatt ide is teszek. (De rajzaim némileg egyszerűsítvék.) Látjuk hogy a kötegbe összefogott növények virágos végéből csokorszerűen oszlopfőt képeztek, sőt hogy fönt még virágbimbókat is odakötöztek, hogy az oszlopfőt ezáltal is díszesebbé tegyék. Ami azonban szempontunkból különösen érdekes, az hogy ezen egyiptomi ábrázolaton a félszer tetejére fölhányt takarmányt is föltüntetve látjuk. Nem kételkedem abban, hogy a szépet annyira szerető magyarság is régebben, különösen pedig, egykori magas szellemi műveltségünk idején, szintén készített még ily szép félszereket is.
Úgy vélem tehát, hogy míg a kötegszerű oszlopok a besenyő szócsoport szerint a zsup és csóva szavainkhoz hasonló néven neveztettek, (amint hogy alkatukban zsuphoz, csóvához hasonlóak voltak is) olyan néven tehát amelyben a sziszegő hang volt elől mint szobor szavunkban is. (sz-b, s-p stb.) Ezzel szemben a tömör azaz egyetlen szálból, törzsből képezett oszlopok (kőszálak, fatörzsek), amelyek tehát okvetlen hímségi jelképekként kellett fölfogassanak, a besenyő szócsoport szerint tehát f-sz, p-sz alakú szavakkal kellett neveztessenek, olyanokkal amelyekben a sziszegő hang végül következett és eszerint a hímtag közönséges mai magyar nevére is hasonlítottak. Ezzel pedig meglepően egyezik is a latin fustis, olasz fusto, fusta (fusztis, fuszto, fuszta), amely szavak bot, törzs, szár, rúd értelműek.
Esik, esni igénk őstöve: es, amelyet Erdélyben a nép ma is használja ikesítés nélkül is, vagyis: es = esik; például eső esik helyett csak eső es. A nyelvészetben miként ismeretes a hehezetesítés (magánhangzóval kezdődő szavak h hanggal kezdése), ugyanúgy ismeretes a vésítés is (magánhangzóval kezdődő szó v hanggal kezdése; például horvátoknál, szlovéneknél u = be, bent helyett vu).[9] Ezek szerint es igetövünk vehető egymássalhangzós besenyő szónak is, amelyből azonban a kezdő v hang még hiányozik. Ezen es igénkből származott az est, este (a reggel ellentéte) szavunk is, amely tehát a Nap esését, alászállását jelenti. Ugyancsak az Esticsillag avagy Esthajnalcsillag e neve is onnan származik, hogy estenden (esténként), igen fényes volta miatt, minden más csillagnál előbb válik láthatóvá. Ha tehát a hehezetesítés jelenségét ismerjük, akkor észre kell vennünk, hogy hiszen az Esticsillag görög Heszperosz, az Esticsillag e neve hesz szótöve sem más mint es szótövünk hehezetes kiejtése. Megjegyzendő azonban, hogy e görög névnek, illetve szónak még nyugat, napnyugat és este értelme is volt. Mi több, azonban, még azt is észre kell vennünk hogy a latin Vesperus, vesper = Esticsillag és este, alkonyat, sem egyéb mint es igénk vésített kiejtése. Vajon tehát, már az egyszerű logika szerint is, nem kell-e arra gondolnunk hogy vajon ezen görög és latin heszper, veszper szóalak per része nem fényt, pírt jelenti-e, hiszen ma is beszélünk alkonypírról, azaz a Nap estekori piros fényről. (Ami szerint következtethető még az is hogy konyul szavunk kún megfelelője a besenyő esik-nek.)
De akarva-nemakarva, észre kell vennünk, hogy a német West, Westen = Nyugat, Napnyugat szó is azonosul a mi est, esten szavunkkal ugyanúgy mint ahogy a nyugat vagy napeste fogalmak is azonosulnak az este vagy alkonyat fogalmaival. Ámde ezen West, Westen szavak, így vésítve, már határozottan besenyő szóalakúak (v-s), miután pedig az esés, aláhanyatlás, az est, a sötétség jötte és a Napnyugat, egyúttal az elmúlással, meghalással is összefüggésbe hozható, különösen ha azon ősidőre gondolunk amelyben a Északi Sark még Magyarország területén lévén, az este akkor a Nap félesztendeig tartó eltűnését (költőileg Alvilágba, a Halál Országába való alászállását, halását) is jelentette, ennélfogva ezen West és vesper szavak első szótagját a mi vész, vesztés, elveszés, veszedelem szavainkkal is összehasonlíthatjuk és arra is gondolhatunk hogy a kőrös szócsoportbeli halál szavunknak a besenyő szócsoportban egy ilyen vész, veszt alakú szó felelhetett meg, amire ma is utalnak az olyan szavak mint "vesztőhely" és "vesztébe" (rohant) avagy „az volt a veszte." Amint tehát hal, halmi kőrös szócsoportbeli igénknek régen halál, de aláhullás, süllyedés értelme egyaránt volt (lássad amit erről korábban írtam), ugyanúgy lehetett a vész, elvész, vesz szavainknak is egyaránt halál és süllyed értelme is.
Setälä finn tudós nyomán írja Zichy István ("A magyarság őstörténete." Budapest, 1923. I. A magy. nyelvtudomány kézikönyve, 5. füzet.), hogy a szamojédeknél peda, pätä = cserépfazék, valamint hogy az óbi (Ób folyómenti) ugoroknál put a legkisebb időegység, vagy is azon időtartam amennyi egy üst tartalma megfőzéséhez kell, mivel put = üst. Hozzá tehető ehhez a latin-olasz patella, tájszólásos padella, szó (az -ella csak kicsinyítő rag), az orosz pud mérőedény és a magyar puttony = fából avagy fakéregből készülő edény, amelyet, ezt hátukra kötve, szoktak benne miegymást vinni, hordani. A német Topf ezeknek csak megfordított alakja, mivel szintén fazék jelentése van. Hogy mindezen edények ősidőkben fakéregből készültek, bizonyítja az, hogy a szlávban put ma is = bőr, míg a latinban putamen = kéreg, héj. Mind e szavak tehát besenyő szóalakúak de a sziszegő hang gyakori t vagy d hanggá változásával, habár megtaláljuk ugyanezeket sziszegő hanggal is a magyar fazék, fazak szavunkban, valamint a szláv bacsva = hordó szóban. Megjegyezhető, hogy fakéregből edény Erdélyben ma is készül igen általánosan habár ott székely-kazár szóval kászú-nak nevezik. Ilyen kéregedényben úgy főznek hogy bele megtüzesített követ vetnek, amitől a víz forr, de lehet ilyenben lángtalan parázson is főzni, csupán arra ügyelve, hogy az edényt a parázs közvetlen ne érintse.
____________________
9 Vagy például a germán Odin helyett Wotan.