Szemere
folytatás
Volt azonban a szemeréknek még egy vallásos tiszteletben részesülő fája: a som, amely név is, íme, szemere szócsoportbeli. E fa gyümölcse is hosszúkás, azaz tehát szem- vagy som-alakú. Csakhogy mivel e gyümölcsnek egy, bár szintén hosszúkás magva van, amelynek azonban nincsen olyan bevágása, amilyen van a búzaszemnek és a datolya magvának, és így sem a lehunyt szemre, sem a női szeméremrészre nem hasonlít, ennélfogva e növény hímségnek tekinthető. Gyümölcse nem terem sem fürtökben, sem kalászokban, hanem egyenként. Meglepő mindenesetre még azon egyezés is, hogy a som gyümölcse is piros, mint a meggyé, s ugyanolyan kellemes savanykás ízű is. De a som hímsége mellett szól még más is: az, hogy virága ötszirmú, mint a meggyé (páratlan, tehát hímségi), valamint az is, hogy faanyaga rendkívül kemény; márpedig őseinknél a keménység hímségként, a lágyság nőiségként volt fölfogva. A som virága azonban sárga. A szemerék egyik szent színe volt a sárga, azért is, mert szent féműk az arany volt, de azért is, mert a gabonaféléknek úgy növénye mint magva amikor megérik, a költők által annyiszor megénekelt aranyszínűvé lesz. Ugyancsak sárga pedig a datolya virága és megérett gyümölcse is. A szemerék másik nemzeti színe a kék, vagyis a víz színe volt.
Mindabból pedig, amit a somról itt elmondottam, azt is kell következtetnünk, hogy miként a magyaroknál a Napisten szent fája a meggy volt, ugyanúgy kellett hogy a szemeréknél ez a somfa legyen. Népünknél ma is közmondásos a "somfabot" vagy "somfavessző", a megverés, megbotozás, büntetés eszközeként. Eszerint azután azt is lehet következtetnünk, hogy miként a magyaroknál az ősi, harci fegyverül is szolgáló bunkósbot meggy- vagy makkfából készült, ugyanúgy készült ez a szemeréknél a szintén rendkívül kemény somfából. Már "Magyar" fejezetemben leírtam, hogy a meggyfa botot naponta zsírral vagy olajjal kenték be, ami után mindig a napra tették ki, s hogy ezáltal tették azt oly keménnyé és törhetetlen szívóssá. Bizonyos tehát, hogy ugyanígy jártak el a szemerék is a szintén fegyverül is használt somfa bottal, valamint talán ősidőkben a datolyapálma amúgy is igen szívós "tollai" szárával is. De ezek szerint bizonyossá válik még az is, hogy a somfából való bunkósbot ugyanúgy a Napisten jelképe is lett, mint ahogy az volt a magyaroknál a meggyfa-bunkó, valamint a Megyer is, avagy miként a bunkósbot volt Herkules Napisten jelképe is. Említettem, hogy a meggyfa bot tulajdonképpeni ősmagyar neve megyer, makar, makka alakú lehetett, és hogy viszont az olaszban e szónak mazza (olvassad: macca) neve is fönnmaradott, bunkó, bunkósbot értelemmel, ami tehát sziszegőhangos kiejtése, azaz szemere kiejtése, a makka szónak, amely sziszegőhangos szóból az olasz amazzare (amaccáre) = agyonütni, megölni szó is származik, amely utóbbinak etimológiája tulajdonképpen "lebunkózni", mivel olaszul mazza = bunkósbot.
Tudvalévő, hogy az itáliai szamniták Herkulest nem így, hanem Szam-nak nevezték. Valamint ismeretes az is, hogy a szumer-asszír Napisten is a Samas, Szemes, Szan, Szanszi nevet viselte, amely istenséggel azonos volt a kis-ázsiai Szandon Napisten is, úgyhogy részünkről nem kételkedhetünk abban, hogy a német Sonne (szanne vagy zonne) = Nap szó is tehát szemere eredetű. Fáy Elek is említi, hogy Creuzer Friedrich dr. ("Symbolik und Mythologie der alten Volker." Leipzig u. Darmstadt, 1821. II. köt. 210. oldal) is állítja, miszerint például a föníciaiaknál is a Szem nevű Herkules az aratás hőségét adó Napistenként tiszteltetett, ami tehát a legközvetlenebbül utal a mi szem gabonát jelentő szavunkra. Ugyancsak Fáy Elek említi, hogy viszont Movers F.: "Die Phönizier" című művében (1. köt. 174. old.) természetesen anélkül, hogy magyarul tudott volna, avagy hogy magyar mythologiáról sejtelme is lehetett volna, kimutatja, miszerint a föníciaiak Bál-Szemesz vagy Bél-Szemesz Napistene ezen neve: oculus-Beli = Bél-szeme értelmű volt (föníciai nyelven bél, bár = úr). Szerintem tehát Movers, magyarul nem tudván, csak annyiban tévedett, hogy a név nem Bál, vagy Bél-szeme, hanem Bél-szemes azaz Szemes-Bél volt, amely név szerintemi magyarázatát, értelmét a napkorongnak népünknél máig fönnmaradott csupa szemalakkal kitöltött ábrázolata adja meg, amely ábrázolat szerint a Nap tehát valóban "szemes", azaz szemek sokaságával bír, és amely életszemeket, életrnagokat sugaraiban szórja a Földre, miként a szem-vető férfi a búzaszemeket a szántóföldre. Láttuk pedig azt is, hogy az említett napkorong ábrázolat a valóságnak meg is felel, azért mert a Nap felülete a valóságban is hasonlóképpen szemcsés. Valamint láttuk azt is, hogy például a régi szlávok őseink két különböző jelképezés módját egymással összezavarták, azaz hogy az őseink által jelképesen a Napban nyüzsögni képzelt lélekméheket vagy életméheket a más jelképezésünk szerinti életszemekkel vagy életmagokkal összezavarva, a végén azon szánalmasan ízléstelen elképzelésre jutottak, hogy a Napisten arcát legyekkel födöttnek tartották !
Tudjuk a Bibliából, hogy a zsidók nemzeti hőse Sámson vagy Simson néven neveztetett, "aki ereje a hajában volt". Ami azonban csak a zsidók által már meg nem értett jelképezése annak, hogy a Nap ereje valóban sugaraiban van, illetve hogy ezek révén hat, sugaraival veri vissza a világűr halálos örök sötétségét és hidegségét, azokban érkezik életet adó ereje a Földre. A Számszon avagy Szimszon név értelme pedig mint ismeretes is, valóban Nap-ember. Úgyhogy eredetét a palesztinai Szamaria város és ország népénél, azaz a szamaritáknál kell keresnünk, akik tehát egy szemere törzsünk voltak, ha később elzsidósíttattak is. Szerintem a Sámsonról szóló egész regét a zsidók csak átvették, a maguk észjárásához átalakították, Sámsont neve dacára is napisteni mivoItából kivetkőztették és maguknak zsidó nemzeti hőst alkottak belőle. De szerintem ezen kívül Sámson azonos a szintén bibliabeli Szem nevű törzs atyjával is, azaz Kám és Jáfet ily nevű testvérével, amely azonosságról a zsidók már szintén semmit sem tudtak. (Eredetileg Kám a magyarok és kunok regebeli ősatyja volt, Szem a szemeréké és besenyőké, Jáfet pedig a jászok, kazárok és kabaroké.) Egészen bizonyos tehát az is, hogy úgy a Sámsonról mint a Szemről és testvéreiről szóló regéket a zsidók csak átvették és utóbb kisajátították. Ami szerint továbbá kétségtelenné válik még az is, hogy e regebeli Szem ősatya helyesen nem is tekinthető azon népek ősatyjának vagy megszemélyesítésének, amelyeket ma "sémitáknak" nevezünk (asszírok, zsidók, arabok), hanem hogy Sámson és Szem egy és ugyanazon személy, a szemerék napistensége, és hogy helyesen csakis a szemerék, szumerek, szamariták, az itáliai szamniták és más szemere származású népek mythologiai ősének tekinthető.
Van azonban még egy növény, amely a szemerék egyik kultusznövénye volt, de amely nőiségként volt fölfogva, neve pedig szintén som volt. Ez a leánysom vagy leánykasom (Berberis L). Ez sohasem nől fává, mint a nagy som, hanem csak 1-2 méter magas cserjévé, bokorrá, és igen tüskés, holott a nagy somnak nincsenek tövisei. Virága hatszirmú, élénk sárga színű, bogyókái a soménál sokkal kisebbek és még hosszúkásabbak, színük szép piros, mint a somé és meggyé, de sokmagvúak, amiért is tehát e növény őseink szemében nőneművolt, aminthogy e fölfogást a leánysom neve máig is őrizi. A bogyócskák igen kellemes, savanykás ízűek, ugyanúgy mint a som és a meggy.
Valamikor még, az 1930-as évek vége felé vagy az 1940-es évek elején a mag és a szem szóról és az életmagról, életkezdetről gondolkodva, ezt a meggyel és sommal, valamint mindkettő savanyú voltával kapcsolatba hozva, valahogy azon gondolatra jöttem, hogy a földi élet kezdeténél, első keletkezésénél valamilyen savanyúságnak is kellett szerepe legyen. Évekkel később, meglepetésemre, olvastam valahol arról, hogy az élet titka valószínűleg az úgynevezett nukleinsavban rejlik, amely sav nélkül nincsen is élet, vagyis hogy e nélkül élet nem is keletkezhetett volna. A legkezdetlegesebb és egyúttal a legkisebb élőlények ugyanis a vírusok; ezek fő alkatrésze pedig a nukleinsav. A vírusok mindenesetre az élet kezdetét is jelentik, habár viszont ugyancsak a vírusok az élet legveszedelmesebb ellenségei is, azért mert minden élő sejt fő alkatrésze is a nukleinsav, és így tehát az emberi szervezeté, valamint minden élő szervezeté is. A vírusok pedig az élő sejteket megtámadják, megölik, hogy szaporodhatásukhoz a sejtek nukleinsavát fölhasználhassák. Igy keletkeznek a vírusok okozta betegségek. Ez juttatja viszont eszünkbe a számos népmesénkben szereplő "élet vizét" és "halál vizét", de amelyet némely népmesénk még "élőhaló víz"-nek is nevez (például Horger Antal: "Hétfalusi csángó népmesék." Budapest, 1908. 50. oldal) ami szerint a kettő helyett csak egy és ugyanaz volna, és tehát csak alkalmazása módjától függene, hogy gyógyulást, életet avagy halált okoz-e. Annyi pedig tény, hogy a nukleinsav is csak folyékony állapotban, azaz tehát "víz"-ként működhet, úgy életet keltően mint halált okozóan. Mindenesetre tehát az életkezdetnél egy savanyúság szerepel, de víz is, mivel élet víz nélkül sincsen. Tudjuk, hogy a teljesen kiszáradott szervezetben avagy magban az élet vagy megszűnik és beáll a halál, vagy pedig abban az életműködések megszűnnek ugyan, de az élet szunnyad. Föltámadva, benne az életműködések megindulhatnak, ha nedvesség, azaz víz jut hozzá.
Sav szavunk azonban újabb keletű mű szó és só szavunk származéka. Népünk ugyanis a sós ízt és a savanyú ízt egynek veszi, aminthogy ezek lényegileg azonosak is, illetve ízük különbsége csak attól függ, hogy mely sóféle okozza. Némely vidéken népünk sós helyett savanyút mond. Savó szavunk is azon savanyú levet jelenti, amely a túró leszűrésekor marad. Miként népünk, úgy helyesebb irodalmi nyelvünk sem mondja, hogy szó–szók, tó–tók, jó (főnév)–jók, hanem szó–szavak, tó–tavak és jó–javak. Vagyis itt az ó hang a-vá változik és egy v hang tolódik hozzá, amely v hang helyén azonban régen u hang állott, amit bizonyít a német sauer = savanyú szó, amely tehát még ősnyelvünkből ment át az ősnémetbe. A savó és savanyú szavainkból a végzést elhagyva képezték tehát nyelvújítóink sav szavunkat. Az ősszó tehát só, de amelynek régen soú kiejtése is volt. Felötlő azonban, hogy hiszen ezen só szavunk a som szavunknak csak egymássalhangzós kiejtése, ami szerint azonban savanyú szavunknak is kellett legyen régen somonyú, samanyú kiejtése is; mivel pedig úgy a som, mint a meggy is magok, amelyekben életkezdet van, ezzel ismét az életkezdet és savanyúság összefüggése sejtéséhez jutunk vissza.
Ha azonban a szemere szócsoportban az egymássalhangzós alakú só vagy sau savanyúságot jelentő szó a som szóval függ össze, akkor okszerűen azt is kell következtetnünk, hogy a meggy szónak a magyar szócsoportban szintén kellett létezzen egymássalhangzós alakú és savanyúságot jelentő megfelelője. És íme, ez meg is van, mert az olaszban agro, a franciában aigre (egr) = savanyú, amely szavakból tehát az m hang hiányozik. Ámde miként bizonyítható, hogy ezen olasz és francia szavaknak az ősmagyar nyelvhez valami köze is volna ? A bizonyíték a legmeglepőbb: Magyarországon, de másutt is Európában közönséges az egres. Vad fajtái bogyója egészen gömbölyű és apróbb, nemesebb fajtája nagyobb, és némely fajtájáé ugyan igen keveset hosszúkás is, általában azonban gömbölyű. A meglepő azonban az, hogy az egres a leánysomnak pontos megfelelője, mert bogyója kellemes savanykás ízű (éretlenül igen savanyú), sokmagú, tehát nőneműnek volt fölfogva, és bokra is ugyanolyan és ugyanúgy tövises, mint a leánysomé. Kellett tehát létezzen egy eger alakú magyar szócsoportbeli szó is, amely savanyúságot jelentett.
Mind az elmondottak fejtik meg azonban a következőket is, azaz hogy az elmondottak segítségéve1 bírjuk helyreigazítani a később keletkezett népek — amilyenek az árják is — tőlünk átvett, de sokszor félreértett dolgait.
Németül a közönséges, egymagú, nagy som neve Dirndel és Kornelkirsche (kirse = cseresznye). Márpedig németül Dirndel és Dirne = leányka és leány. (Utóbbi szó csak később kapta a szajha értelmet is.) Amihez mellesleg megjegyezhető, hogy a finn-ugor ter = nő szóból származik. Viszont ismeretes a római Cornelia nőnév, amely som (de a nagy som) és leány értelmű is egyúttal, azért, mert latinul cornus = som (a nagy som), görögül pedig kora = leány. Vagyis: teljes a félreértés, mert a határozottan hímségi nagy somot hozták mindenképpen össze a nőiséggel; aminek oka pedig egyrészt az, hogy a nagy som gyakori, mindenütt ott van, a leánykasom ritkább, szerényebb, nincsen mindenütt szem előtt, azt pedig ez újabb népek már nem tudták, hogy az egymagú gyümölcsök hímneműekként, a sokmagúak nőneműekként fogandók föl. Igy történt azután az is, hogy a szlávok a nagy somot szlávos magánhangzókihagyásos, dren, drien néven nevezik, amely szó azonos a német Dirne és a finn-ugor és őstörök ter = leány és nő szóval. A tévedést, azaz összetévesztést azonban nekünk azonnal elárulja az, hogy ugyancsak a szlávok a tövist is ugyane szóval, azaz trn, tirn = tövis, tüske szóval nevezik, holott a nagy somnak tövise egyáltalán nincsen, de nagyon is van a kicsi és szerény leánysomnak.
Mivel ősnépeink a fehér kunokat és még egynehányat kivéve főképp lapályokon laktak, ezért erődítményeik is főképp földvárak voltak, amelyek lépcsőzetesen, vagy csak lehetőleg meredeken emelkedőek voltak. Ezekkel alább kellend bővebben foglalkoznunk. Hogy a földanyag esővíz általi lehordását lehetőleg gátolják, az ilyen földvárak oldalait azaz lejtőit cserjékkel kellett sűrűn beültetni. Hogy viszont az ellenség föltörtetését még jobban akadályozzák, e célra tövises cserjéket választottak, hogy az ellenséget lassú előretörése alatt nyilazhassák, parittyázhassák. Természetes dolog, hogy olyan tövises cserjét, bokrot választottak, amelynek termése ehető, tehát számukra hasznos is volt, e réven is. A magyarok tehát egrest, a szemerék leánysomot, az őstörökök pedig, amint alább látandjuk, csipkerózsát, de itt is fölemlítem már, hogy a csipkerózsa bogyója is igen kellemes, savanykás ízű, és hogy belőle ma is kitűnő gyümölcsízt főznek. Ezen kívül C-vitaminban is gazdag lévén, igen "egészséges" is.
Az egymássalhangzós, avagy azonos más salhangzós ama, ma, mama, ana, na, nana nőiséget jelentő szavak egyaránt vezetők úgy szemere, mint magyar és kún szócsoportbelieknek is, mivel az m és n hang e mindhárom szócsoportban megvan, de mivel a nőiséget és anyaságot ilyen alakú szavakkal minden nép nevezi, ebből az is következik, hogy ilyen alakú, nőiséget jelentő szavai a mi őseinknél is, azon törzseknek is voltak, amelyek szócsoportjában az m és n hang nem is szerepelt. Eszavakat részben már "Magyar" és "Kún" fejezetünkben is említettem, de ezeknek a legkülönbözőbb nyelvekben is meglévő számtalan változatát fölhoznom fölösleges volna, vagyis elég, ha itt csak egynehányat hozok föl.
Pédául albán nyelven nana = anya, olaszul nonna = nagyanya. Elő-Ázsiában Istár istennőt Nana-Istárnak is nevezték; mivel pedig ő természetanyául tiszteltetett, ennélfogva bizonyos, hogy a név Nana része tehát anya értelmű volt. Finn nyelvben anoppi = anyó, enene = szaporodik, neite = leány. De finn naisze is nő, úgyhogy ezzel a mi nőszik igénk és nász főnevünk is kétségtelenül összefügg. Albán nyelvben viszont nusze, nusziha = menyasszony. Létezett tehát a nőiségnek tisztán szemere szócsoportbeli n-sz alakú megnevezése is. Ha pedig tudjuk, hogy a finnben neszte még nedvet is jelent, akkor kétségtelennek kell tartanunk, hogy a német nass és Nasse = nedves és nedvesség szavak is innen származtak, annyival is inkább, hogy a magyar nedű, nedves szó is vehető úgy kún mint szemere szócsoportbelinek is, mivel az sz és t, d hangok könnyű váltakozása ismeretes. Nád vizi növény szavunkat már említettem, a víz nőiségkénti fölfogásáról pedig már szólottam.
A finn nara szó is nőstény jelentésű; az sz és r hang könnyű váltakozhatása pedig szintén ismeretes.
Ismerjük az anyag nőiségkénti fölfogását (latin mater = anya, materia = anyag). Finn ainee = anyag.
Hozzátehető mindehhez a magyar nő, nőstény és ünő szó, amelyek közül az utóbbi tehenet és szarvastehenet jelent.
Különösen általános a mama = anya szó. Viszont mummo, muja, muori a finnben = öreganya, vénasszony. E finn szavak fejtik meg a szumer-asszír Mummu-tiamat nevét, a sötét világűrt megszemélyesítő nőistenséget, akit sötét, rémes, óriás, mindent iszonyú szájával elnyelő vénasszonyalaknak képzeltek. Ez azonos tehát az indiai Káli = fekete istennővel, valamint a mi népmeséink óriási fekete gödény képében megjelenő boszorkányával, aki szintén iszonyú száját, torkát tátja, hogy a mesehőst és kedvesét elnyelje. Mivel azonban a finnben munija feleséget is jelent, ez meg az olasz moglie (olvassad: molye) és a spanyol musera = feleség szavakat is megfejti. De összefügg mindezzel bizonyára a francia mouillé = nedves szó is. Összefüggésben van még mindezekkel a finn muta = iszap szó is, és a kétségtelenül ebből származott olasz mota, amely szintén iszapot jelent.
A finn eme = nőstény és anya szó viszont azonosul a mi emse = nőstény szavunkkal és Álmos regebeli anya Emese nevével.
Hogy az árja mater, mati, Mutter = anya szavak is kún vagy szemere származásúak, ehhez kétség nem fér.
Viszont, hogy a nőiség mind e fölhozott szavaival az emlő szó, valamint maga az emlő is egészen természetesen az ember észjárásában mindig összefüggött, az magától értetődő. Régi nyelvünkben emni szopni jelentésű volt, amivel egyezik a finn ime, ami szintén szopást jelent. Világos tehát, hogy a latin mamma, mamilla = emlő is ide tartozó szó. Ellenben a görög mazosz = emlő szó tisztán szemere szócsoportbeli. Ismeretes, hogy az amazon szót a görögből a mazon azaz emlőtlen-nek magyarázzák, és azt vélik, hogy ez elnevezés onnan származna, hogy az amazonok jobb emlőjüket már a gyermekleányoknak levágták volna, hogy ez őket később a nyilazásban ne akadályozná. Hogy azonban ez csak szójáték, illetve későbbi csinálmány, kitalálás, azt már Gyárfás is megírta, fölhozván, hogy hiszen az ábrázolatokon az amazonok sehol sincsenek így megcsonkítottan föltüntetve. Másrészt az emlő a nyilazásban nem is akadályoz. Mi viszont azt is gondolhatjuk, hogy az amazon szó kezdő a hangja a mi a névelőnk. Annyi bizonyos hogy az amazonok az általuk különösen tisztelt Artemiszt, azaz a Holdistennőt Amasz-nak is nevezték, bár nevezték még Ma és Enyo néven is, amely utóbbi név, mivel a görögök az y betűt még ü-nek ejtették, helyesen tehát Enüo-nek olvasandó, s így a mi ünő = tehén, avagy szarvastehén értelmű szavunkkal azonosul; hogy pedig a Holdistennő jelképeztetett is úgy tehénnel mint szarvastehénnel is, az eléggé ismeretes.
Egyébként pedig a cserkesz nyelvben maza, a szlávban meszec = Hold.
Tudjuk, hogy a nő elhízásra a férfinál hajlamosabb, és hogy a nő testvonalai azért lágyabbak, gömbölydedebbek, mivel izmai közeiben mindig van némi zsírlerakódás. A test zsiradéka ugyanis bizonyos tápanyagtartalékot képez, amely olyankor kerül elhasználódásra, amikor valamely okból táplálékhiány áll be, amely tartalékra a nőnek azért van nagyobb szüksége, mert magzatát szoptatnia is kell, táplálékhiány esetén pedig teje elapadna, s a magzat elhalna. A busman nők steatopigiája, azaz tomporuk nagy zsírpárnája is ilyen tápanyagtartalék. Ugyanilyen tartalék a teve púpja is, ami csak zsiradékból áll. Ismeretes az is, hogy — különösen a kezdetleges népeknél — gyermeküket egy-két évig szoptatják, annak dacára, hogy a gyermekek már maguk is esznek. Ennek oka pedig az, hogy éppen a kezdetleges népeknél, nem lévén náluk még fejlett élelemtartaléktárolás, élelemhiány gyakran előfordul, amikor a gyermekek anyjuk tejére szorulnak.
A zsírra, kövérségre mai nyelvünkben nem maradott fönn tiszta szemere szócsoportbeli szó, ellenben például az oromóban szama = vaj, a németben Schmer (smer) = háj, a szláv nyelvekben maszt, maszlo = zsír, vaj, a törökben, tatárban szemir = kövér. Föltűnő ellentétet képez az, hogy az olasz, német magro, mager viszont soványat jelent.
Láttuk, hogy nyelvünkben számos sokaságot és tehát nőiséget jelent, de hogy ezzel homlokegyenest ellenkezőleg, a szlávban viszont szam egyedüllétet, magányt, tehát hímségi fogalmat fejez ki. Ugyanilyen homlokegyenest ellenkező dolog az is, hogy például a latin masculus (maszkulusz), szláv muzs, sőt kínai zsen is = hím, férfi, holott ugyancsak a szlávban zsena = nő, asszony. E teljesen szabályos értelemmegfordítás biztos magyarázatát adni nem tudom, de éppen e pontos megfordítás képezi jellegzetes esetét annak, hogy "kivétel, amely a szabályt bizonyítja".
A fönt elmondottakhoz tehető még az is, hogy nehéz szavunk a nő, né szavunkkal, a könnyű meg a kan szavunkkal egyezik. Tény, hogy a kövérség a nehézséggel, nehézkességgel egyezik, a soványság viszont a könnyűséggel. De tény az is, hogy az erőnynek súlya nincsen, de van az anyagnak.
Mások számára abban semmi föltűnő nincsen, hogy a régi Egyiptomban a Nilus második zúgójánál a két parton egymással átellenben levő két vár egyike neve Szemne, a másika neve Kumne volt.
A bő gabonaterméséről ősidőkben híres Egyiptomot a zsidók Mizraim-nek nevezték, de más nyelvekben is neveztetett Miszir, Mesziri néven. A palesztiniai Szamaria, másként Szimron város és ország nevét már említettem. Népét szamar, szemar néven is nevezték. A város alapítója a rege szerint egy Szemar nevű ember volt, aki azonban szerintem senki más, mint a szemere törzsek Napistene, akiből csak a késői, elferdített hagyomány csinált közönséges embert, ugyanúgy, mint Sámsonból és a mi Magor és Hunor Napisteneinkből. A följegyzések szerint Kappadókiában is volt egy Mazaka nevű város és muszri nevű nép, ezek közelében pedig egy muszka vagy moszkai nevű, amelyet pedig úgy Rawlinson György mint Bochart is turániaknak és a moszkoviták őseinek tart, akik eszerint csak később, a kereszténység elfogadásával szlávosodtak el. Kelet-Afrikában ma is él az oromoval nyelvrokon szomal nevű nép. Nem érdektelen, hogy a maláj szigetek térképén a következő elnevezéseket látjuk : Szumatra, Szumba, Szumbava, Szemerang; Szamar pedig a Fülöp-szigetek egyike. Mind e szigetek lakossága maláj fajú, amelyet némelyek turáni eredetűnek tartanak.
Magyarországon egyes szemere telepektől származhatnak, ha nem is mind, mert hiszen véletlenül is jöhettek egyesek létre, az alábbi helységnevek :
Moson megyében : három Moson nevű község
Pozsony megyében : Szempen, Somorja, Szemet
Sopron megyében : Szany, Zemenye, Muszaly, Répce-Szemere
Vas megyében : Sömjén, Szemenye, Miske
Veszprém megyében : Somlyó, Som
Somogy megyében : Somogyvár, Zamárdi, Som, Mesztegnye, Falu-Szemes, Puszta-Szemes, Szomajom, Zimány, Somotor
Zala megyében : Sümeg
Komárom megyében : Szomor
Szerémségben : Zimony
Csík megyében : Somlyó
Sopron megyétől nem messze, Ausztriában, vagyis még az egykori Hunniában : Semmering nevűhegy.
Megemlíthető még az ázsiai Szamarkand, valamint az Amurvidéki Szamur folyó, amelynek nevével egyezik a Fejér megyében volt Zamur nevű falu (Gyárfás II. köt. 96. old).
Észak-Dalmáciában van a szarmata hangzású Zermanya, mai magánhangzókihagyásos, elszlávosodott kiejtésében Zrmanya nevű folyó. Ennek tájáról származó Semaruna családnevű katonát ismertem az első világháborúban.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában őriznek durva posztóból való számos, igen régi, sárgás-barna színű, olyan süveget, amilyet e rajzon a alatt látunk. Ezek közül némelyek karimáján olyan hosszabb avagy rövidebb vágást látni, ahogyan azt a rajzon b mutatja. Hogy e bevágást miért csinálták, avagy hogy az mit jelentett, nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy emiatt keletkezett a Rákóczi korabeli olyan süveg, amelynek karimája az igen hosszú, majdnem körülmenő, ferde bevágás miatt úgy lógott, ahogyan azt a rajzon c mutatja. A Néprajzi Értesítő 1909. évfolyama 176. oldalán Győrffy István mutat be egy tökéletesen ugyanilyen süveget (mint e rajzon a), amelyet "kún süveg"-nek, avagy "túri süveg"-nek neveztek, azért, mert a Kúnságon Túrkevén készült még a XIX. század vége felé is. Láttuk azonban, hogy az igazi kún süveg nem ilyen, hanem hegyes tetejű volt, azaz nem volt tetején a hosszúkás behajlítás. Azt hiszem azonban, hogy az ilyen — szerintem szemere ! — süveg készítése azért maradott fönn éppen a Kúnságon, mert itt voltak mindig mesteremberek, akik ilyesmit előállítani tudtak. Szemere eredetű süvegalaknak én az ilyet pedig éppen teteje, e hosszúkás behajlítása miatt tartom, amely behajlítás fölülről tekintve ugyanolyan, mint a föntebb ábrázolt római "maritozzo" nevű zsömle, mint a női nemi rész, avagy mint a búzaszem. Nis vidékén az olyan sapka, amilyet a rajzon d mutat, az ottani népviselethez tartozik. 1907-ben láttam Brassóban Nis vidékéről jött munkásokat, akik mind olyan sapkát viseltek, mint a fönti rajzon a d. Bár Szerbia e része szláv előtti őslakossága inkább besenyő volt, de ezek és a szemerék is nőelviek lévén, lehet hogy elvegyülten is laktak, egyébként pedig a Nis városnév tiszta szemere szó. Ott van a Nisava folyónév is. Az ilyen sapkák akkor még mind sötétkék posztóból készültek, és szegélyükön vagy egyszer hullámvonallal díszítették (a rajzon d), avagy olyan szemere mintával, mint a rajzon f. Mivel az ilyen sapka szerb nemzeti viseletté is lett, ezt a szerb hadseregbe is bevezették, kék posztóból, de díszek nélkül, az első világháború alatt azonban már zöldes-szürke posztóból, vagy is a hadi céloknak megfelelőbb színben. Meglepő tény azonban, hogy tökéletesen ugyanilyen alakú, habár igen díszes sapkával a fején ábrázolja egy kínai festmény Konfucse-t is, ami tehát e sapkaalak nem szláv eredetét kétségtelenné teszi. (Lássad itt a rajzon e alatt és Spamers Weltgeschichte. Leipzig, 1893. évi kiadás, I. köt. 23. old). Ami pedig Nis városa nevét illeti, megjegyezhető, hogy már a rómaiak idejében is Nissa (Nissza) volt.
Ismeretes egyébként, hogy még a XX. század elején is általános volt a fekete vagy barna posztóból készülő, fönt hosszúkás behajlítású kalap, amelyet e rajz mutat.
Miután azonban az eddigieket megismertük, további érdekes megállapításokat is tehetünk: Új-Zeeland maori, azaz tehát maláj fajú, európaiak előtti lakossága Nagy Égistenét Tangaroa néven nevezi; tudjuk pedig, hogy tenger szavunk a szumerban, törökben dengirra, dingir, engir, tingiz alakban egyaránt jelent Istent és Eget. A maoriknak igen gazdag faragványaikon kétféle emberábrázolat-módot figyelhetünk meg, azaz helyesebben: van egy emberábrázolat módjuk és egyemberszerű lények ábrázolásmódja. Előbbieken az emberi alak arca és koponyája a közönséges embereket tünteti föl, a másik ellenben az istenségeket. Emezeken az arc csak emberszerű, de nem közönséges emberi, s ezeken a koponya fönt ugyanolyan hosszanti bemélyedésű, mint amilyenek a fönti fövegeké. Ezen kívül náluk a közönséges emberábrázolatok kezei többnyire rendes ötujjúak, ellenben az istenségekéi következetesen mindig háromujjúak, amit azonban nem lehet holmi csak elnagyolt, hanyag ábrázolásmódnak tartanunk, mivel hiszen a faragványok mindig rendkívül gondos kivitelűek. Ami ezeken kívül még föltűnhet, az is, hogy az alakok feje a testhez képest igen nagy, és különösen föltűnő ez az istenségábrázolatokon, ami azonban egyszerű atavisztikus megérzésen is alapulhat; azon, hogy az ember ősei valamikor, ősrégi időkben valóban ilyenek lehettek, amit az ontogenezis is bizonyít azáltal, hogy a főtusz (magzat) és a kisgyermek feje a testhez arányítva valóban ilyen nagy. Más megítélés alá esik a koponyatető hosszanti behajlása és a kezek három ujja. A koponyatető ilyen hosszanti behajlását atavizmussal még magyarázhatjuk valahogy, de a kéz háromujjúságát már csakis atavizmusmentes hagyománnyal. Tény ugyanis, hogy a koponyacsontok közül a két oldalcsont (a két parietalisz) a megszületés előtt még teljesen külön áll, csak a megszületés után nől össze, de a koponyatetőn megmarad a varrat (sutura). A homlokcsont (frontalis), bár eleintén ez is két félből áll, de azután még a megszületés előtt oly tökéletesen összenől, hogy fölnőtt korban varrat sem marad, kivéve igen ritka eseteket amelyekben e varrat megmarad fölnőtt korban is (metopismus). Viszont alacsonyrendű állatoknál a mi homlokcsontunknak megfelelő csont két részből áll fölnőtt korban is, illetve nem női össze. Miután azonban a fölnőtt emberszabású majmoknál, valamint a majomembernél és a legállatiasabb ősemberfajoknál homlokcsont varratnak semmi nyoma sincsen, holott a mai embernél ez, ha ritkán is, de előfordul, úgy ez annak egy kétségtelen bizonyítéka, hogy a mai ember ezek egyikétől sem származhatott, mert ha ezektől származott volna, akkor nem tarthatna fenn olyan kezdetleges testi bélyegeket, amely ezeknél már nincsen meg, de megvan sokkal alacsonyabb rendű állatfajoknál. Vagyis más szóval: az ember, minden agyvelői és szellemi fejlettsége mellett még az emberszabású majmoknál és neandertaloidoknál is kezdetlegesebb testi bélyegekkel is bír. Hogy viszont a koponya valamikor, még kétéltű őselődeinknél fönt hosszanti bemélyedésű volt, valószínűsítve nem csupán a koponyacsontok hosszanti varrata teszi, hanem azon tény is, hogy maga az agyvelő is hosszant két félre oszlik. Másrészt, ha a kétéltűek és a gyíkok fejét szembe tekintve figyeljük meg, úgy észrevehetjük, hogy ezek közül számosnak feje némi hosszanti bemélyedéssel bír.
Ámde sem a főtusz, sem az embrió nem okolja meg a háromujjú kezet, mi több, még a mai kétéltűeknek is mind négy ujjuk van kezükön, azaz első lábukon, és öt a hátsón. De létezik mégis egy kivétel. Egy kétéltű faj, amelynek kezén valóban csak három ujja van. Amiből tehát azt következtethetjük, hogy ősrégi időben, amikor a kétéltűek kialakultak, már akkor kialakult ezeknek egy ötujjú fajtája, amelyből a már említett kézállatok, ezekből az összes emlősök és az ember is keletkeztek; egy négyujjú fajtája, amelytől a mai kétéltűeek származtak, és egy háromujjú, amelytől ma már csak egy származék él még: a Karszt hegység barlangvizeiben élő ungfajta, amelyet németül Menschenfischlein (Mensenfislájn) = Emberhalacska néven neveznek, a szlávok pedig ugyanott covjecja ribica-nak, ami ugyanazt jelenti. Ennek első lábain vagy kezein valóban három, hátsó lábain csak két ujja van. Lehet ugyan, hogy ez csak elkorcsosulás, de ugyanúgy lehet őseredeti sajátság is. Honnan veszi azonban a nép, hogy ez állatnak "ember" nevet adjon, holott ez emberre egyáltalán nem hasonlít ? Igen hosszú teste, lapos és uszonyos farka, nyakán pedig rojtos kopoltyúi vannak. Mindenesetre egy közönséges béka is emberre sokkal inkább hasonlít, mint ez a különös ung (szalamandra) fajta. Szerintem tehát ez elnevezésben egy ősrégi hagyomány maradványa él még, amelyet az ottani szláv és német lakosság az ugyanott azelőtt élt fajunkbeli ősnéptől örökölt, amely nép még tudott az egykori kétéltű emberiségről, amely tehát ilyen ungfajta volt, és amelynek kezein csak három ujja volt. Ugyan e hagyomány élt tehát a maoriknál, akik tehát ezen kétéltű, háromujjú lényeket istenítették, illetve ezért isteneiket is háromujjúaknak képzelték, és tehát így ábrázolták is. Másrészt ugyane hagyomány élt az Oannesz mondában a műveltség adó kétéltű emberektől, szumer ősrokonainknál is. Megjegyezhető még, hogy ez említett állat másik német neve Olm, ami az Oannesz, más változatában Oesz (az sz természetesen csak a hozzátoldott görögös, latinos végzés) névre nagyon is hasonlít.
Amint hogy pedig az öt-tízes számrendszer kezeink öt-öt ujja után vette eredetét, természetes tehát, hogy a három-hat-tucat számrendszer alapját egy három-három ujjú emberiségnél kereshetjük, vagyis azt vélhetjük, hogy azon kétéltű ősemberiség, amelyről az Oannesz monda szól, kezein három-három ujjú volt, vagyis olyan kezű, amilyennek istenségeiket a maorik ábrázolják, és amilyen kezű a fönt említett kétéltű faj. Ez magyarázza tehát meg azt is, hogy a szumerek ötujjú voltuk ellenére miért számoltak mégis hatos számrendszer szerint, vagyis azért, mert ezt a kétéltű ős-emberiségtől örökölték, ami egyébként egyezik a nő-elvséggel is. Csakhogy mi az Oannesz mondát, bár kaldeai eredet, de görög följegyzések alapján tudjuk. A görög följegyzés tehát sémita kézből származott, viszont a sémiták is ezt csak örökölték a szumerektől. Igy történt szerintem az, hogy a monda átlokalizálódott az ottani tengerre. Mert én ugyanis azt hiszem, hogy a szóban lévő háromujjú ős-kétéltű emberiség eredethelye is a valamikor tenger borította Kárpátmedence volt, amelyben cölöpépítményekben élt e kétéltű emberiség, amelytől az emlős emberiség cölöpépítményes műveltsége valamikor vagy százezer évvel ezelőtt származott. E véleményem pedig azt támaszthatja alá, hogy másutt sehol Földünkön, csakis itt, a Karszt hegység barlangjaiban, vagyis az ősi Magyarország szélén él egy háromujjú, kétéltű állatfaj ma is, emez őskori magas fejlettség faj utolsó csenevész rokonaként, de amelyet a nép csodálatos képpen fönnmaradott hagyományból ma is az ember elnevezéssel illet. Amely elnevezést ma senki sem értett meg, sőt mivel e csak néhány deciméter hosszú, vízben élő állatka emberre testalkatában sem hasonlít semmiképpen, ez elnevezést furcsának és nevetségesnek is tartotta. Csak mi, ősműveltségünk világába immár bepillanthatván, értjük ezt meg teljesen.
Többször említettem már a Csallóközt, mint az ősregéink szerinti azon szigetet, helyesebben: szigeteket, amelyek közül a középső és nagyobbról a magyarság származott. Említettem, hogy mivel ősnyelvünkben "magyar" eredetileg csak "ember" jelentésű szó volt, eszerint őseink fölfogása az is volt, hogy az emberiség is e szigetről származott, merthogy az emberiség őstörzse is a magyarság volt.
Csakhogy véleményem szerint a Csallóköz valamikor igen régi geológiai korban még nem volt ugyanolyan alakú, amilyen ma, hanem a Duna deltáját képezte, ami szerint alakja tehát olyan lehetett, mint az alábbi rajzon a. Akkor ugyanis, amikor a Nagy-Alföldet még tenger borította, s amely tenger egy része vagy öble még a mai Csallóköz alsóbb részét is födte volt. Ez még azon ősidőkben kellett így legyen, amelyekben a mai emlős emberiség még nem létezett, de létezett amaz általam népmeséink alapján megsejtett kétéltű emberiség, amely a Duna-delta akkoriban vizenyős, mocsaras területein, valamint a mai Fertő-Tó helyén volt, akkor még sokkal nagyobb vizenyőin a maga félig vízi életmódjához igen megfelelő helyeket talált. A mai vagy a maihoz hasonló alakjukat e szigetek csak az alföldi tenger elapadásával vehették föl, amikor is a deltát képezett négy folyóág a mai Komáromnál egyesült ismét, és innen egységes Dunaként folyt tovább (b).
Eickstedt is azt állítja, hogy az emberiség ősfaja, amelyből az összes ma élő és a már kihalt emberfajok idővel és különböző irányba való specializálódás útján alakultak ki. Ismétlem: Eickstedt e faj nyelvét illetőleg is kimond annyit, hogy "ősnyelve semmi esetre sem volt árja", habár szerintem ő ezzel sem gondolt a magyarra, hanem csak a finnre és észtre, tudván, hogy e két testvérnép alapeleme a keletbalti, holott a sírleletek szerint az ős-árjaság alapeleme az északi faj. Hozzáteszem: az ember kialakulása kezdetén hosszúfej (dolichocephal) volt, mint minden állat és minden emberszabású majom is, csakhogy a "keletbalti"-nak nevezett, azaz a magyar alapfaj volt az, amely már ősrégi időkben, más fajoknál sokkal előbb érte el a gömbölyűfejűséget, és ezzel a magasabb szellemi színvonalat is, valamint többé-kevésbé elérték ugyanezt a belőle származott, de nem degenerálódott fajok is, amilyen például a turáni, a mongol, a tisztább fajú kámiták, a polinézek, a dinári és az alpesi faj is. Viszont degenerálódott, avagy helytelen irányba fejlődőtt fajok hosszúfejűek maradtak máig is, amelyek ezért kihalófélben vannak, mint az ausztralidák, vagy a műveltségben elmaradoztak, mint például a bantu-szerecsenek, avagy már ki is haltak, mint a neandertalidák.
Hogy a Csallóköz jól körülzárt, védett és ősidők óta ragadozó állattól mentes területe valóban az emberiség őshazája kellett legyen, erre vonatkozólag fölhozhatom itt az alábbiakat :
Hans Weinert, "Stammesentwickelung der Menschheit" című műve (Braunschweig, 1951. 201-202. old.) írja, hogy az emberiség csak egyszer keletkezett, egy őstörzsből, egy bizonyos helyen, és egyazon időben. Azt, hogy a különböző emberfajok, különböző helyeken, különböző, az emberhez többé-kevésbé hasonló állatfajokból keletkezhettek volna, lehetetlenségnek tartja, amely véleményét főképp azzal okolja meg, hogy: az összes emberfajoknak vannak olyan, egyébként teljesen lényegtelen testi sajátságai is, amelyekről lehetetlenség föltételezni, hogy ugyanezek többször és több helyen jöttek volna azonosan létre, vagyis, hogy tehát annyi különböző emberfajnál minden szükség nélkül, csak véletlenségből alakultak volna azonosakká. Ez legföljebb úgy lett volna lehetséges, ha mindezen emberfajok azonos életmód, éghajlat és életlehetőségek mellett keletkeztek volna, és e sajátságok a megélhetéshez mindnyájuknak szükségesek lettek volna. Holott e sajátságok lényegtelenek, viszont az emberfajok éppen ellenkezőleg, nagyon is különböző éghajlatok és életviszonyok miatt alakultak egymástól különbözőkké, úgyhogy e lényegtelen sajátságok csak azért közösek, mert mindnyájan közös őstörzsből ágaztak szét.
Úgy Weinert a már említett, valamint "Erdgeschichte und Werden des Menschen" című másik művében, mint Gustav Schwantes ("Geschichte der Urzeit") az emberiség őshazáját úgy a leletek, mint a természeti viszonyok alapján Európában voltnak állítja. Ami tehát teljesen egyezik Eickstedt véleményével, ami szerint az emberiség ősfaja a "keletbalti"-nak nevezett faj, amely egyúttal a legjellegzetesebb europida faj is. Hozzáteszem : például az északi faj, amely úgy koponya alkatát mint vércsoportja arányszámát illetőleg is az ausztralidákkal és a tulajdonképpeni bantu-szerecsenekkel meglepően egyezik; ami szerint tehát sokkal kevésbé határozottan europida a keletbalti fajnál.
De egyezik mindez még azzal is, hogy a magyarság őseleme és többsége, amint azt már elmondottam, a keletbalti faj. De egyezik mindez még azzal is, hogy a keletbalti faj nincsen semmilyen irányban túlspecializálódva, és ma is gyermekszerű megjelenésű még; annak ellenére is, hogy gömbölyűfejűvé fejlődött. A gyermekszerűség pedig az ontogenezis törvényei szerint is ősfaj voltát bizonyítja, ami viszont nem áll az északi, a dinári és a bantu-szerecsen fajokra, amelyek fölnőtt korukban gyermekre már egyáltalán nem hasonlítanak, tehát specializálódottabbak. Eickstedt állításával egyezően, az emberiség igazi, de mégis már fölfejlődött ősfajához tehát ma is a keletbalti faj áll a legközelebb. Igaz ugyan, hogy például a már szóban volt dél-afrikai busmanok is gyermekszerűek, de másrészt vannak nagyfokú specializálódásaik is, mint a szerecsenekét megközelítő, igen nagyfokú sötét pigmentációjuk, valamint a koromfekete hajuknak még a szerecsenekénél is göndörebb, gyapjas volta, amely apró csomócskákba áll össze, annyira, hogy az egyes csomócskák között a fejbőr kilátszik, amivel szemben a keletbalti faj haja többnyire annyira pigmentum nélküli, hogy szürkés-szőke, vagyis belőle gyakran még a világos sárga pigmentum is hiányozik, illetve, hogy haja színe csak magának a haj szaruanyagának színe, és ezen kívül a hajzat csak gyöngén hullámos és csak ritkán némileg göndörödő is.
További egyezés az, hogy a Csallóköz ma is tisztán magyar lakosságú és keletbalti fajú, amilyennek azt Bél Mátyás már több mint 200 évvel ezelőtt leírta.
De tökéletesen egyeznek az elmondottakkal a magyar nép regéi, mondái és meséi is, amelyek szerint a Csallóköz volt az emberek boldog, paradicsomi őshazája, ahol Tündér Ilona gyönyörűséges Aranykertjében éltek. Hogy pedig nyelvünkben "magyar'" még csak "ember" jelentéssel bírt, már mondottam. Említettem azt is, hogy népünk a Csallóközben Tündér Ilonát Magyar Ilonának is nevezte, illetve hogy neve csak násza előtt volt Tündér is, mert a tündér szónak szűz értelme is volt ami kitűnik a finn nyelvből is, ahol tütti, tüttö, tüttere: leányka és szűz jelentésű. A Magyar Ilona nevet ellenben ő minden esztendőben tavasszal Magyar Napistennel való násza után kapta, azért is, mert a "magyar" szónak egyúttal még "boldog" értelme is volt. Fönnmaradott a kereszténységben is a "Szegény ember szándékát Boldog Isten bírja" mondás, csakhogy itten már feledve, hogy e név a Napistené volt, és itt már a Nagy Istenre alkalmaztatott.
A Csallóközről szóló további regék rövid összefoglalása ez : A három közül az egész középső sziget gyönyörűséges kert volt, amelyben gyümölcs, virág, búza nagy bőségben termett. (A kereszténységben a Földi Paradicsom.) A Dunaágak homokjában annyi volt az arany, hogy az emberek azt nem csak ékességül használhatták, hanem aranyból volt minden házi edényük is. De ugyancsak a regék szerint az arany akkor fogyott el, amikor az emberek kapzsiak lettek, többet szedtek belőle, mint amennyire szükségük volt, és vele kereskedni kezdtek. Szólanak azután a regék még arról is, hogy az emberek idővel rosszak lettek, a tündérektől kezdtek mindent maguknak foglalni, Tündér Ilonát és a tündéreket többé nem tisztelték, hanem durvák és gorombák lettek. Ezért Ilona és tündérei hattyakká változva elszállottak, föl a Mennyei Duna (a Tejút) szigetére, az Égi Csallóközbe (A kereszténységben a Mennyország), s most ott élnek békességben, mert oda az emberek nem bírnak feljutni, azaz csak néha, talán ezer esztendőben egyszer juthat egy oda föl, aki megérdemeli. Szól még a rege arról is, hogy Tündér Ilona néha-néha hattyú képében leszáll a Földre, úszkál a Dunaágakban és sír. Siratja elveszített szép szigetét és az embereket, akik most, saját gonoszságuk miatt anynyit szenvednek. Néha aztán öreg anyókává változva jár Ilona az emberek között is, hogy lássa, megjavultak-e már ? Szed egy köteg száraz gallyat, emelgeti a hátára, meg viszi, lássa, akarnak-e segíteni neki, de azok nem törődnek vele. Hanem ha majd egyszer azt látja, hogy az emberek észretértek, megjavultak, ismét igazak és jószívűek lettek, akkor tündéreivel viszszatér, és akkor az emberek számára is visszatérend az örök békesség és boldogság.
A valóságban is látszik a Tejútban egy nagy, hosszúkás sziget, amelyet népünk többek között Fehérköz-nek is nevez, és a mennyei Tündérországnak tart. A köz szó régibb nyelvünkben sziget értelemmel is bírt, aminthogy a köz szó a sziget, szeget, régiesen szeged szó első szótagjának csak megfordított alakja. Ezen Égi Csallóközben van ma is népünk csillagos Egén a "Tündérek fordulója" (a Tejútban a Hattyú [alpha] és [xi] elágazásánál) és a "Tündérek tánca" (Szobieszky pajzsa), amit láthatunk megrajzolva Toroczkai-Wigand Ede "Öreg Csillagok" (Budapest, 1916) című művében.
Észrevehető tehát, hogy e regék a Földi Paradicsomról és a Mennyországról szóló keresztény fölfogás ősalakját képezik, valamint megsejthetjük azt is, hogy az emberek rosszakká válása, kapzsisága és a tündérek iránti tiszteletlensége tulajdonképpen az idegenek hatása, befolyása következtében a nép megromlását jelenti.
A Biblia szerinti Földi Paradicsomról az is mondatik, hogy az gyümölcsöskert volt, amelyben Isten az első emberpárnak a fák gyümölcsét és a füvek magvát adta volt eledelül, bár ott volt a tiltott gyümölcsű fa is, de már elhomályosult az, hogy e kert szigeten volt, habár szó van a négy folyóvízről. Ellenben a görögök még a "Heszperidák kertjé"-ről, azaz a "Tündérek kertjé"-ről regéltek, amelyről már meg volt mondva hogy szigeten van, messze Nyugaton, a tengerben, valamint mondatott az is, hogy benne aranyalmafa áll, amelyet azonban sárkánykígyó őriz.
A Csallóköz pedig valóban sziget, és valóban nagy gyümölcstermeléséről volt híres, bár volt kiváló gabonája is. Benne ma is áll Nagy Magyar és Somorja városa.
Ha mármost az elmondottakat összefoglalva még miegymást így hozzáteszünk :
1. Eickstedt szerint az emberiség ősfaja a keletbalti, mely nem volt árja nyelvű.
2. A magyarság főeleme ma is a keletbalti.
3. A magyarság regéi, népmeséi, azaz egykori mythologiája ma is e kerekarcú, kerekfejű, szőke fajt tüntetik föl.
4. A Csallóköz lakossága ma is keletbalti fajú, tiszta magyar.
5. Weinert és Schwantes állítása szerint az emberiség keletkezési helye csakis Európa lehetett, valószínűleg a közép-Duna vidéke.
6. Nyelvi, embertani és néprajzi adatok szerint a magyarság európai ősnép.
7. A rendkívül gazdag bronzkori magyarországi leletek szerint e korban is itt volt Európa legfejlettebb műveltsége.
8. Schwantes írja (Geschichte der Urzeit): „Fontos tény, hogy olyan majommaradványok, amelyek az emberhez legközelebb állanak, nem Ázsiában, avagy Afrikában, hanem Európában kerültek elő, a késő Harmadkorból, Dél-Németországban, és a Közép-Duna tájairól". Természetesen "Dél-Németországot" azért mond, mert azon időben írt, amelyben Ausztria s vele Nyugat Magyarország is Németországhoz volt csatolva. Alább írja, hogy az Újkőkorszak kezdetén már előforduló, finomabb kidolgozású Solutré-féle kőfegyverek eredete Magyarországon keresendő. Megállapítja továbbá, hogy létezett egy békés természetű valóságos földművelő parasztnép (Volkrichtiger Bauern), amely falvakat, erődítményeket épített (szerintem a magyar, szemere és más törzseink földvárai). Megállapítja azt is, hogy e nép műveltsége volt az úgynevezett Dunaműveltség (Donauzivilisation) népé, amely Északra is, de a Balkánra is elterjedett, sőt Keleten egészen Kínáig is, és bizonyítékul fölhozza e műveltség cserépedényei díszítményeit, amelyek úgy Európában, mint Kínában annyira azonosak, mintha mind egy fazekasműhelyben készültek volna. Írja továbbá, hogy e nagytehetségű (hochbegabt) népnek a tudomány és a művészet terén is teljesítményeket kell tulajdonítanunk.
Hans Weinert (Erdgeschichte und Werden des Menschen) azt állítja, hogy az emberiség keletkezése helye Európa kellett, hogy legyen, éspedig éppen Közép-Európa Dunavidéke, azért mert itt kerültek elő olyan majommaradványok, amelyek az ember őseinek tekinthetők.
Ugyancsak Wienert másik, "Die Entstellung der grossen Menschenrassen" című művében szintén azt írja, hogy az emberiség keletkezése helye Közép-Európa Dunavidéke volt.
Akkor tehát, vagyis e 8 pontba foglalt adatok alapján észre kell vennünk, hogy íme, a tudomány haladásával régi állításaim mindinkább igazolódnak. E nyolc ponthoz azonban hozzávehetnők Skinner azon föntebb is már említett állítását amely szerint volt egy ősnyelv, amely — ha rejtetten is — de az összes mai európai nyelvekben mintegy bennük foglaltatik. Amely titokzatos ősnyelv pedig szerintem nem volt más, mint a magyar nyelv egykori, a mainál sokkal tökéletesebb ősalakja. A valóság idővel mindenesetre kiderülend, ha ellenséges sovinizmus ezt ma még akármennyire igyekezik is elhomályosítani. Ha csak az e 8, illetve 9 pontomba foglaltakat is megállapítjuk, a többi csak eddig is elmondottak nélkül is, mi áll akkor annak útjában, hogy fölismertessék, miszerint a magyarság európai ősnép, és hogy Európa első, legrégibb műveltsége megalapítója, mely ősműveltség Magyarországból indult ki ? E fölismerésnek más nem áll útjában, mint a mesterségesen összeállított, minden alapot nélkülöző "ázsiai nomádság" elmélete, amelyet a magyarság minden ellensége nagy hangon hirdet, annyira, hogy a magyarság nagyobb részével is már sikerült elhitetnie, de amely elmélet oly nagyhangú terjesztése egyetlen célja a magyarság öntudata aláásása, irtása és hazája földétől való megfosztása.
Ilyen sovinizmus a háttere annak is, hogy az itt föntebb megnevezett tudósok némelyike, annak dacára is, hogy ma a leletek alapján tudjuk, miszerint az árjaság és a hosszú fejű germánság, azaz az északi faj Európa északán, az úgynevezett Kjökkenmöding-eken keletkezett, amely Kjökkenmödingek, azaz konyhahulladék-halmok, amint azt ugyanazon tudósok is megállapították, elfogyasztott kagylók héjából és kizárólag vadászaton elejtett vadállatok csontjaiból állóak, ami szerint ez illető nép még sem földművelést, sem állattenyésztést nem ismert, vagyis hogy ezt csak később, ama Dunaműveltség népétől tanulta el, — mégis a végén azt rebesgetik, hogy talán eme műveltségterjesztő nép is germán volt !
Azonban a föntiekben a Csallóközről még távolról sem mondottam el mindent. Itt van például az alábbi térkép, amelyet Gustav A. Ritter: "Das Buch der Entdeckungen" (Berlin, SW. Verlag W. Herlet. 1898) című műve 167. oldaláról másoltam le.
Vajon miért van e régi térképen a Csallóköz oly nagynak föltüntetve ? A térkép mérete szerint itt a Csallóköz oly nagy, mint akár egész Csonkamagyarország, avagy mint az egész Svájc ! Ennek oka szerintem a következő : Sanudo, régi olasz tudós, megrajzolta Európa térképét, amint látjuk, körvonalaiban meglehetős helyesen, de Európa belsejéről már igen keveset tudott. A Duna latin neve "Danubius" és a Csallóköz ábrázolata ott van ugyan, de míg a Dráváról és Száváról még volt tudomása, mert ezeket a térképen föl is tünteti, de már a Tiszáról mit sem tudott, mi több, holott az Apenin- és Alpes-hegységről volt tudomása, s ezeket föl is tüntette, de a Kárpátokról már semmit sem tudott. Hogy Magyarország nevét sem tünteti föl, csak Ausztriáét, ez természetes, mivel azon időkben, a törökök elűzetése után Magyarország teljesen Ausztria igájában volt; ezért van az "Austria" szó a Csallóköztől délre, tehát éppen Magyarország helyére írva. Ha azonban Sanudo Magyarország, a Tisza és a Kárpát hegység létezéséről mit sem tudott, hogyan magyarázható akkor, hogy a Csallóközről meg volt tudomása ? Mikor hiszen ez földrajzilag Tiszánál, Kárpátoknál sokkal lényegtelenebb valami. Mi lehet tehát oka, hogy a Csallóközről nem csak tudott, hanem hogy ezt még oly túlzottan nagynak is tüntette föl ? Szerintem ennek oka az hogy hallott a Csallóközről szóló regéket, éspedig bizonyára nem magyaroktól, mert hiszen akkor a Tiszáról és a Kárpátokról is hallott volna. E szigetről valamely más, de attól távol élő, szláv vagy német néptől kellett valamit hallania. Úgyhogy ez tehát azt jelenti, miszerint azon időkben e szigetről még más népeknek is voltak elbeszélései, mondái, amelyek azt igen fontosnak tüntették föl. Holott manapság e szigetnek Európában, a magyaron vagy legföljebb még az osztrákon kívül a nép között senki még csak létezéséről sem tud már semmit. Ezt meg, úgylehet, azzal okolhatjuk meg, hogy az ezután következő tudományosabb, fölvilágosodottabb korban, a műveltebb emberek kezdték a regéket, hiedelmeket megvetni, elbeszélőiket és az ilyenekben hivőket kinevetni, aminek következll1énye lett azután, hogy sok régi rege és monda végképp ki is veszett.
Régi nyelvünkben csalló, salló, csellő jelentett folyóvizet is (vessed össze a Csele-patak nevével) bár a szó tulajdonképpeni értelme hullámzó volt, és a hullámvonal kanyargó volta miatt még kanyargó értelmet is kapott. Mindenesetre azonban ezen salló, csalló, csellő szóból származtak szallag és sallang szavaink is, amely utóbbit népünk ma is ejti sallangónak is. Miután azonban e szavak eredeti értelme hullámzó volt, ennélfogva a Csallóköz név úgy folyó-köz mint víz-köz értelmű is volt, mivel hiszen, amint láttuk, a hullámzás a víznek ugyanolyan sajátsága mint a folyás.
Néhány oldallal előbb már megrajzoltam a Csallóközt olyannak, amilyen az ma a valóságban. Ha azonban elképzeljük, hogy az északi, ma egészen rövid (a rajzon 2-vel jelölve) belső Dunaág valamikor sokkal hosszabb is lehetett, a déli külső Dunaág (a rajzon 4) pedig szintén valamivel hosszabb akkor olyan alakulatot kapunk, amilyet eme rajzon c mutat. Ha pedig ezt sitlizáljuk, akkor meg olyan rajzot, amelyet itt d-vel jelöltem. Ez pedig tökéletes szem-alak, a két szempillával, de amely a női nemi rész ábrázolata is lehet, a két kis szeméremajakkal. Márpedig eszünkbe kell jusson, hogy regéink szerint a Csallóköz volt a magyarok — illetve az emberek — eredete helye, s így meglepetve kell észrevegyük azt is, hogy hiszen akkor alakjával a Csallóköz a Földanya szülő ölét is jelképezhette, ahonnan kivándorló őstörzseink mind származtak. Mert hiszen láttuk, hogy mythologiánk szerint az Anyaföld költői megszemélyesítése Tündér-Magyar Ilona, az emberiség ősanyja volt, azaz a Napisten neje. Úgyhogy mindezzel bámulatosan egyezik az is, hogy hiszen népi regéink szerint a Csallóköz volt Tündér Ilona szigete, amelyen Aranykertje is volt, ami tehát azonos a Biblia Földi Paradicsom kertjével, ahonnan a Biblia szerint is az első emberpár származott. Más egyezés: A Biblia említi Haviláh (Evilát) földjét, amely azonos az "Éden" kertjével, azaz ismét csak a boldog Földi Paradicsommal, úgyhogy ezen Éden névben is édes szavunkat sejthetjük, amelynek úgylehet boldog jelentése is lehetett. Márpedig hiszen ezen Haviláh (avagy Evilát) név az Éva névvel is azonos, amely utóbbinak hiszen Héva változata is van (Lássad például: Sylvester János 1539-ből származó "Grammatica hungaro-latina" című műve címlapja reprodukcióját "A magyar nemzet története" V. kötete 205. oldalán. Az Athenaeum kiadása 1897., amely címlapon az első emberpár mellett az Adam és Heva két név áll), vagyis látnunk kell azt is, miszerint a Bibliában leírt hagyománnyal az ezt leíró zsidók már nem voltak egészen tisztában. Viszont mi már tudjuk, hogy Éva vagy Héva, azaz az első nő és emberiség ősanya, azonos egyrészt a mi Tündér-Magyar Ilonánkkal, másrészt az elő-ázsiai Istár-Szemiramisszal és a rómaiak Venus-ával is, akit a rómaiak is isteni ősanyjukként tiszteltek, ugyanúgy, mint nálunk Ilona, azaz Életanya, a magyarság, illetve az emberiség anyjaként.
A Biblia szerint az Isten által "növényekkel szépen fölékesített kertet", azaz a Földi Paradicsomot négy folyóvíz folyja körül, amely azonban egy folyóból ágazik szét néggyé. Neveket is ad a Biblia e négy folyóágnak: Pison, Gikhon, Hiddékel és Eufrát. Amely Eufrát névből, valamint abból, hogy e kert a zsidók hazájától Napkeletre feküdöttnek mondatik, világosan kitűnik, hogy a zsidók tehát az Eufrát és Tigris folyók közére gondoltak, azaz tehát Mezopotámiára. Tény, hogy még a görög "Mesopotamia" szó is Folyóköz, azaz tehát Csallóköz jelentésű. Vagyis a zsidók az igazi Csallóközről már semmit sem tudván, az ősi hagyományt, amelyet valamely fajunkbeli néptől hallottak, Mezopotámiára átlokalizálták. A néprajzi tudomány előtt az ilyen átlokalizálások ismeretesek. Tudjuk, hogy ugyane hagyományt a görögök meg Napnyugatra, a "Heszperidák Szigeté"-re lokalizálták át.
Itt azonban egy elháríthatatlan baj volt : az hogy Mezopotámiát csak két folyóvíz, az Eufrát és a Tigris képezi (ez utóbbit tartották a zsidók a Hiddékelnek), és ezek sem ágaznak szét egymásból, hanem mindegyiknek saját, egymástól igen távoli eredete van. Volna ugyan Mezopotámiában még két kicsi folyó, de ezek mindegyikének is ott jól ismert, saját, külön forrása lévén, ezeket a Biblia magyarázói nem vették tekintetbe, hanem mivel a Biblia a Ghikont Kus földével hozza kapcsolatba, ez pedig Afrikában van, ezért a Nílust tartották a Ghikonnak, holott hiszen a Nílus forrásai is Afrikában, tehát más világrészben vannak: De még így is hiányozott a negyedik, a Pison folyóvíz. Úgy hogy némelyek az Indusra, mások még a Gangeszre is gondoltak, dacára annak, hogy ezek mindenikének is saját külön eredete van, messze, messze, a Himalája hegységben. Holott a Biblia szerint, és bizonyára különböző népek hagyománya szerint is, ahonnan ez a Bibliába is származott, határozottan egy folyóvíz néggyé ágazásáról van szó. A zavar tehát teljes és tökéletes lett és maradott.
Mindezzel szemben a mi Csallóközünk négy folyóága valóban és szó szerint úgy, ahogyan a Biblia szövege szól, egy folyó, a Duna négyfelé ágazása, amely szétágazásnak még természetes oka is van: az, hogy e folyóágak és az általuk képezett szigetek valamikor a Duna deltáját alkották; a nagyobb folyók deltája pedig ilyen szokott is lenni. Mi több, e négy folyóág a Csallóközt valóban körülfolyja úgy, ahogyan azt a Biblia mondja.
Továbbá a Biblia szerint az első folyóág neve Pison. Nem csodálatos-e tehát, hogy hiszen a Csallóköznél is éppen az első Dunaág elválásánál ma is ott áll Pozsony városa, régies nevén Poson, de amelynek neve a rómaiaknál, akik birodalmához tartozott, betű szerint Pison volt. Honnan vehették tehát a régi rómaiak e nevet, holott ők a Bibliáról még semmit sem tudtak ? Kétségtelen tehát, hogy ők e nevet a Csallóköz vagy ennek vidéke lakosságától, vagyis a mi ősnépeinktől vették át, akik a rómaiak idejében is ott éltek és ottani városukat Pisonnak nevezték, de amely ősnépeink egyes törzsei Elő-Ázsiába is vándoroltak volt ki, s amely kivándorolt törzseink regéiből, elbeszéléseiből meg a zsidók vették át ugyanezen Pison nevet, valamint a Földi Paradicsomról és az emberiség eredetéről szóló hagyományt. E Pison név szerintem nem is más, mint egy ősi, úgy a magyarban mint más nyelvekben is meglévő pis vagy pisz alakú: folyást, kifolyást jelentő szó amely hiszen víz szavunkkal is hangtanilag azonos, a már többször említett régi -on képzővel megtoldva, pison = folyó, kifolyó. Viszont ugyane város Pozsony, azaz Poson neve értelme is egészen világos, mert ez sem egyéb, mint folyó, kifolyó. Sajnos, a bizonyítás érdekében kénytelen vagyok itt, mai értelmük miatt nem szép szavakat is fölhozni, de a tudomány szempontjából ez meg van engedve. A szónak csak mai nyelvünkben van nem szép értelme, Erdélyben azonban számtalanszor hallottam fos igénket egyszerűen bármely erősebb vízkifolyásra, vízkilövellésre is használni, úgyhogy e szó a foly, folyik szavakkali rokon és a föcskend, fecskend szavakkali hangtani azonossága, illetve ezekkeli közös eredete is világosan kitűnik, mivel a p és f hang egymásnak közvetlen rokona. Úgyhogy a Poson név is csak azon hely neve volt, amelynél a Dunából az első Dunaág kifolyik.
Azt is mondja még a Biblia, hogy Havila földe aranyban igen gazdag; tény pedig, hogy régen a Dunaágak homokja valóban aranyban igen gazdag volt, és hogy a csallóközi aranymosás híres volt. Most is vannak még ott aranymosók, habár az arany már majdnem teljesen elfogyott. Lehet, hogy a Csallóköz egykori sok aranyával függ össze az "Aranykert" és az "aranyalmafa" elnevezés is.
Népmeséinkben ismert indíték, hogy Tündér Ilona szigetére csak két folyóvízen átkelve lehet bejutni, sőt némely mese szerint ezek mindegyikén híd is van, amelyeket egy-egy sárkány őriz, sőt mondatik némely mesében még az is, hogy az első az ezüsthíd, a második az aranyhíd. (Az "Angyalbárányok" alakú mesékben hidak nincsenek, de a második folyóvízen átkelés gyönyörű kertbe vezet). E hidakról tudjuk, hogy a Hold és a Nap ezüst, illetve aranycsillogású tükröződés sávjai a vízen. Sajátságos mindenesetre azon tény is, hogy a Biblia a második folyóvizet Hiddékel-nek nevezi, amely név mintha a mi hid és kel (átkel) szavaink összetétele volna, de meg nem értés folytán magára a folyóra alkalmazva. Ha viszont tudjuk, hogy a Csallóközt ősidőkben végtelen vízivilág, mocsárvilág vette körül, akkor az őriző sárkányoknak is igen természetes magyarázatát találjuk : Sár-kány szavunkat ugyanis már Fáy Elek is sár-kan azaz mocsári állat értelműnek sejtette. Habár mai nyelvünkben a kan szó már csak hím értelemmel van meg, de például a patkány, cickány, vadkan (utóbbi = vaddisznó, a nem megkülönböztetése nélkül) szavaink arra mutatnak, hogy valamikor állat értelemmel is élt, lehet pedig, hogy kiejtésbeli különbség értelembeli különbséget is adott: kan, kán, kány, kajn, kain, káin.
Az pedig igen valószínű, hogy ősrégi időkben a Csallóközt körülvevő vízivilágban, mocsarakban még éltek veszedelmes ragadozó stegocephal-féle óriás-kétéltűek, vagy krokodilus-, avagy sárkányszerű őshüllők, amelyek azonban vízi életmódjuk miatt a szárazra, azaz a középső nagy szigetre még soha ki nem járván, az ottani emberek számára semmi veszedelmet nem jelentettek, hanem ellenkezőleg, ezek a szigetnek mintegy őreit képezvén, annak lakói valóban teljes békében élhettek és fejlődhettek, vagyis eszerint éppen itt, a Csallóközben kezdődhetett ama "Dunaműveltség", amelynek egykori létezését a tudósok csak mostanság kezdik megállapítani. Az viszont természetes, hogy vad, állatias neandertaloid emberfajok hajót, tutajt még nem tudván készíteni, úgy a mocsár- és vízivilág, mint a "sárkányok" miatt a szigetre be nem juthattak, ellenben a szigetlakók, amikor elszaporodtak, hajókon, tutajokon bármikor bocsáthattak ki maguk közül kivándorló rajokat.
Azt hiszem, nem tévedek tehát, ha föltételezem, hogy Sanudónak, amikor fönti térképét rajzolta, még tudomása volt a Csallóközről szóló regékről, illetve annak egykori Aranykert, Tündérkert, Földi Paradicsom, azaz emberiségeredethely voltáról szóló mondákról. Hogy aztán később az ilyen regék, mondák kivesztek, ennek amint már említettem, egyik oka az lehetett, hogy tudós avagy tudákos emberek az ilyen regéket és azok elbeszélőit gúnyolták, kinevették, a más ok pedig az is lehetett, hogy az ilyen elbeszélések ellenkezésben voltak a Bibliával, amely szerint a Földi Paradicsom Mezopotámiában, a zsidók földjétől "Napkelet felé", az Eufrát és Tigris folyók közében volt. Aki tehát ezzel ellenkező valamit beszélt, amaz időkben eretnekség vádja alá is esett, ami az akkori vallásos időben az illetőnek életébe is kerülhetett.
A Csallóköz tehát, amint ezt a fönti rajzokon látjuk, valamikor egy szem-alakú, nagyobb területű középső szigetből és két keskeny, karajalakú szélső szigetből állott. E két utóbbi egyike, az alsó, Szigetköz név alatt ma is majdnem teljességében megvan még, ellenben a másik, a fölső (amely nevét sajnos nem tudom) ma már csak megrövidült maradványként van még meg. Ha már most megállapítottuk, hogy e szigetek valamikor az emberek eredethelyének tekintettek, és hogy alakjukkal a női szeméremrésszel is összehasonlíthatók, akkor azt is valószínűnek kell tartanunk, hogy tehát a két szélső sziget e szeméremrész két kis-szeméremajkával is jelképesen azonosíttathatott. A mai európai nőknél e kis-szeméremajkaknak nevezett részek valóban kicsinyek (e rajzon b-vel jelölve) és a szeméremrésznek nem nyúlnak egész hosszára, tudvalévő azonban, hogy némely nőnél, föltűnően, különösen a lapos-arcúaknál, ezen szeméremajkak sokkal nagyobbak, ami valószínűleg atavizmus, és ami meglepően egyezik azzal, hogy például a dél-afrikai busman és hottentotta igen kistermetű fajoknál (pigmeusok) e szeméremajkak (labia minora) igen nagyok, annyira, hogy a talpon álló, mezítelen nőknél kilátszanak. Föltűnő egyezés pedig, hogy a busmanoknál és hottentottáknál gyakori az arc erősen lapos volta (Eickstedt). Mi több, e népek nőik nemi része említett sajátságát egyik szépségének tartják, amiért is náluk a nők gyermekkoruktól kezdve e részeiket húzogatni szokták, hogy ezek mentül nagyobbakká s hosszabbakká legyenek. Úgyhogy az ottani európaiak ezt "hottentotta kötény"-nek nevezik. Miután pedig különösen a busmanok kis termetükkel és egész test- és koponyaalkatukkal az úgynevezett gyermekszerű (infantilis) emberfajok közé tartoznak, ebből azt 
következtethetjük, hogy valamikor az ősember nőinek szóban levő részei is a mainál nagyobbak voltak, és valamikor a nő nemi részének tetszés szerint nyitható és zárható védelmét is képezték, ugyanúgy, mint ahogy szemünk védelmét szempilláink képezik. Ezért vélem tehát azt is, hogy a mai európai nőknél is előfordul a labia minora különösen nagy volta: atavisztikus jelenség.
Ha azonban a Csallóközt ilyenképen a női szeméremrésszel összehasonlítjuk, de egyúttal az emberiség egykori Paradicsomának, illetve eredethelyének is tartjuk, de aminek népünk regéi szerint egy Mennyei Csallóköz is megfelelt, akkor eszünkbe kell jussanak a következők is :
A kereszténység is létezőnek tart egy a Mennyországnak mintegy külső részét képező és limbus-nak nevezett helyet, amelybe a hagyomány szerint egyrészt a kereszteletlen elhalt gyermekek lelke, másrészt az olyan nem keresztény emberek lelke kerül, akik oly jóságos és igaz életet éltek, hogy kárhozatba nem taszíttathatnak, de pogányok lévén, a Mennyországba sem engedhetők. E Limbusz puszta, rideg helynek képzeltetik, amelyben azonban a lelkek minden szenvedés nélkül élnek, csupán Istent nem láthatják. A másik hely a Tisztítótűz (Purgatórium), amelyről azt tartják, hogy ott a tűzben szenvednek azok, akik életükben, bár nem voltak egészen hibátlanok, de mivel halálos bűnt sem követtek el, itt a tűzben addig kell szenvedniök, míg megtisztulnak, ami után a Mennyországba jutnak.
E Tisztítótűzről tudjuk, hogy a népek hagyományában különböző alakban megvolt, de az újabb vallások, amilyen a zsidók mózesi vallása és a kereszténység, nem fogadták el. Mivel azonban az ebben való hitet kiirtani nem lehetett és igazságos dolognak is el kellett ismerni, ezért utóbb a katolikus egyház a néphit nyomása alatt 1430-ban a Florenci Concilium határozata szerint a Tisztítótűz létezését hivatalosan is elfogadta. Amit azonban a görögkeleti egyház sohasem fogadott el, a protestánsság pedig, mivel erről a Bibliában szó nincsen, ismét elvetette.
E két, tehát mintegy semlegesnek képzelt hely megfelel Csallóközünk két előszigetének,amelyek népmeséink szerint is az első folyóvízen, vagy ennek hídjáni átkelés után következnek, míg Tündér Ilona szigetére és kertjébe csak a második folyóvízen, avagy ennek aranyhídjáni átkelés után juthatni. A különböző népek hagyománya szerint a Tisztítótűzben vagy Purgatóriumban a lelkek tűzben tisztulnak, és Európában ez lévén az általánosabb fölfogás, ezt a kereszténység is így fogadta el. A tűz által tisztulás - ami a tűz, illetve igen magas hőfok általi fertőtlenítés — természeti valóság költői jelképezése volt, és bizonyára tűztisztelő őstörzseinknél — avaroknál és palócoknál — keletkezett gondolat volt. Kétségtelen azonban, hogy a víz általi tisztulás ennél sokkal régibb, ősi gondolat, mert hiszen a vízben való mosás, mosdás a tisztulás legkezdetlegesebb és magától értetődő módja. Viszont már a régi görögök is regéltek egy túlvilági tűzzel lángoló Pyriphlegeton nevű folyóról, ami kétségtelenül a későbbi tűzzel lángoló Pokolról és Tisztítótűzről szóló hiedelmek egyik régibb alakja volt, de a víz általi tisztulásnál valamennyire azért mégis újabb.
A magyar népmesék azonban túlvilági tűz folyóról vagy túlvilági tűzben való tisztulásról semmit sem tudnak, ellenben igenis tudnak túlvilági folyóvízről, és ezáltali megtisztulásról. Az "Angyalbárányok" különböző változatban meglévő mesealak lényege összefoglalva ez: A mesehős, azaz a mese főszereplője egy bárány- más változatok szerint juh- vagy malac- nyájat kell legelőre kísérjen, amelyeket azonban terelgetnie nem szabad, hanem csak azokat követnie kell. Az állatok mendegélnek, majd átgázolnak egy sebes folyású folyóvízen, a mesehős követi őket, a víz pedig testéről húsát lesorvasztja, de így is vándorol az állatok után tovább. Lát egy kopár, aszott legelőt, és ezen szép kövér teheneket, majd lát egy szép, füves legelőt, és ezen meg sovány teheneket. Mennek, mendegélnek tovább, és egy tó mellett haladnak el, amelyben a víz olyan fehér, mint amilyen a tej. Ebben asszonyok állanak térdig, mindegyiknek szűrő van a kezében, azzal meregetik és szűrik a vizet szakadatlan. Aztán kerítést lát, ennél innen és túlnan is mérges kutyák vannak, és ezek a kerítés között egymással marakodnak, de egymásnak sokat nem árthatnak, mert közöttük a kerítés. Végül lát egy tisztavizű erecskét, inna is belőle, de gondolja, megy még tovább és majd forrásánál iszik, ott meg azt látja, hogy a víz döglött eb szájából ered, és gondolja, milyen jó, hogy e vízből nem ivott ! Ezután érnek állatai egy második folyóvízhez, amely csendesen folyik. Átkelnek ezen is, íme ettől húsa kiújul, és ő most még sokkal szebb lesz, mint azelőtt volt. Ezzel gyönyörű szép virágos és gyümölcsös kertbe érnek, ott szép ház áll, ebből szép tündérlányok jönnek elő, őt behívják, mindenféle jó étellel, itallal megvendégelik. Ezután az állatok indulnak visszafelé, de most már ama sebes folyóvíz sem árt neki semmit. Otthon a nyáj gazdájának mindent elmond ami történt, és amit látott. Ez pedig megmagyarázza neki : Az első folyóvíz róla minden rosszat lemosott. A sovány legelő kövér marhái jószívű emberek voltak, akik kevesükből is szükségben lévőknek adtak, a jó legelőn sovány állatok meg olyanok, akik fösvények voltak, ha gazdagok is. A tejes vízben álló asszonyok csaló emberek lelkei, olyan asszonyokéi is, akik a tejbe vizet öntöttek, és úgy adták el másnak. Ezek a túlvilágon örökké a vizes tejet fogják szűrni, de bizony a vizet a tejből sohasem fogják kiszűrhetni. A marakodó kutyák gonosz, veszekedő, örökké háborúskodó emberek voltak, és ezeknek a másvilágon is így kell marakodniok. A tiszta vizű patak, amely döglött kutya szájából folyik, azt jelenti, hogy a világon is vannak álnok emberek, akik sok szép beszédeket tesznek, de maguk nem azok szerint élnek, és jaj annak, aki reájuk hallgat. A szép sziget, a kerttel és tündérekkel pedig Tündérország (változatok szerint Mennyország), ahová holtuk után csak azok juthatnak akik egész világ életükben igazak és jóságosak voltak.
Egészen bizonyosnak tartom, hogy e mesealak, habár mai változataiban ki tudja, mennyi romlást, átalakulást és kopást szenvedett, a mi ősnépeinktől származott, azért, mert a két folyóvízen való átkelésben Csallóközünk elhomályosult emlékezetét ismerem föl, és mert benne még nem tűz, hanem víz általi tisztulás szerepel, ami a legősibb jelleg, és ami itt minden idegen hatás ellenére is fönnmaradott. Egészen bizonyosnak tartom azt is, hogy például a szumerek és asszírok mythologiájában is Istár istennő túlvilági útja elbeszélése, valamint a görögöknél a Danaidákról szóló rege is innen származik, amely utóbbi szerint ezek elkövetett gyilkosságukért a másvilágon azzal bűnhődnek, hogy egy lyukas hordóba kell örökkön vizet hordjanak, de ami abból mindig folyik ki. Mellesleg megjegyzem, hogy a dana szó úgy a szemere, mint a kún szócsoport szerint folyást és vizet jelent, és hogy tehát a mi ned, nedű (romlottan nedv) szavunknak csak megfordított alakja. Tény, hogy az egész Danaida-rege folyókkal, forrásokkal, vízzel függ össze, úgyhogy utalnunkkell a Duna, Tana, Tanaisz, Don, Deneper, Deneszter folyónevekre is. Úgyszintén a mi őseinktől származott a görögök Hadeszében, azaz másvilágában az ebben folyó folyóvizek elképzelése is. De e fönti mesénk, azaz valamikor mythoszunk adata volt az alapot Dante "Isteni Színjáték"-ához (Divina Commedia), mert igen valószínű, hogy amaz időkben Olaszországban is éltek még a mi "Angyal bárányok" mesealakunkhoz hasonló, azaz túlvilági utazást elbeszélő mesék. De merített ehhez Dante régi nem-keresztény íróktól is, aminthogy Vergiliust (Virgilio) mesterének is vallja, túlvilági útjában pedig vezetőjéül is teszi. Mindent azután ő részben képzeletből és — habár költeményének keresztény külsőt adott is — igen nagy részben a görög-római mythologiából vett anyaggal is gazdagította, de betoldva még igen sok, a korabeli életből vett dolgokat is.
Elgondolhatjuk tehát az egykori Csallóközt úgy, hogy a két szélső sziget lakatlan volt, valószínűleg azért, mert mindkettő túlságosan vizenyős, mocsaras volt. Ezért lett azután ezekből a jelképes regékben a két külső, kietlen sziget, később pedig a kereszténységben a Purgatórium és a Limbus, de amely két szélső sziget őseinknél a két kisszeméremajak jelképe is volt. Ami azután itt különösen érdekes, az a Limbus név maga, mert népünk ma is a folyók nagyon vizenyős, mocsaras, semmire sem használható szigeteit, amelyeken csak nád terem és legföljebb vízimadarak tartózkodnak, a libány néven nevezi. Továbbá: említettem már, hogy őseinknél a lap, különösen pedig két lap nőiségi jelkép volt, mivel a párosság és számosság is nőiségként volt fölfogva. Lap szavunkkal pedig úgy a Limbus név, mint a libány szó is hangtanilag egyezik, csupán hogy az előbbi mb-s kiejtésű (l és b vagy p).
Úgy e két szó, mint az alább még fölhozandók ugyan mind a palóc szócsoportunkba taroznak, de a bizonyítás érdekében ezeket itt adnom kell :
A latin-olasz nyelvben limbus-lembo valaminek szélét, de egyúttal valami lebeny-szerűt is jelent. Ezeknek és lap szavunknak viszont a német Lappen = lebeny tökéletesen megfelel. Egyezik a valaminek szélé-vel az, hogy a Csallóköz két szélső szigete is valaminek szélét képezi, de ugyanúgy, mint ahogy a két szeméremajak is a női nemi rész két szélén van, de e két ajak egyúttal két kicsiny lebeny is. Hogy pedig a Limbus név és e szavak egyezése nem csupán holmi véletlenség, bizonyítják a következők : Az oláh nyelvben limba = nyelv, márpedig a nyelv is húslebeny. Latin-olasz labieslabbro = ajak, de ugyanezt jelenti a német Lippe szó is. Márpedig e német szónak a magyar pilla, szempilla szó csak megfordított alakja, holott, amint már tudjuk, a szómegfordítás csak ősnyelvünk sajátsága volt. Másrészt pillog és pillant szavaink is ide tartoznak. A pillák és az ajkak egymáshoz alkatilag is hasonlítanak, nyíló és záruló mozgásuk pedig ugyanaz; megsejtettük pedig, hogy valamikor a kis-szeméremajkak is képesek voltak nyílani és zárulni, a szem és a női szeméremrész összehasonlításáról pedig már szintén volt szó. Pilla szavunkkal teljesen egyezik a pille és pillangó szavunk, amelyek a pillék szárnyai pillongó mozgását is, de azt is kifejezik, hogy ezek két lapocskát képeznek. Pille szavunknak csak megfordítása: lepke, tájszólásos lepe. Németül Leber = máj, a máj pedig valóban húslebeny, de húslebeny a lép is. Magyarul lebernyeg-nek nevezzük az ujjatlan, bő és szövetből való köpenyt, amely szó azonban az ilyen köpeny szélbeni lebegő, lobogó, lebergő mozgását is illeti, de amit e szavak egyúttal hangutánzóan is kifejeznek, mivel minden szövet avagy vászon a szélben lobogó, lebergő hangot ad. Ugyanezen szavak, valamint a lebernyeg szavunk fejti meg a latin labarum szót is, ahogyan a római légiók ilyen zászlóit nevezték volt.
Még számos ezekhez tartozót lehetne itt fölhoznom, a bizonyításhoz azonban ennyi is elég, míg a többivel "Palóc" fejezetünkben kellend amúgy is foglalkoznunk.
A Csallóköz középső szigete azonban ma is szabályos szem-alakú, amilyen pedig a női nemi rész is, ennek a szem-alakkali összehasonlítását meg már többször említenünk kellett, valamint láttuk a szem-alak és a búzaszem alakja összehasonlítását is. Említettem, hogy a szem (gabonaszem) szavunknak régi nyelvemlékeinkben szen alakja is van. Ezen szen szómegfordítása pedig nesz, aminek megfelel úgy a finn nizu = búza, valamint a görög nézosz, újgörög nizi = sziget, aminél fogva azt is következtethetni, hogy nyelvünkben a szemnek (úgy a látószervnek, mint a gabonaszemnek), valamint a női nemi résznek a szemérem szón kívül még egy nesz, néz, níz alakú szemere szócsoportbeli neve is kellett legyen. Valamint bizonyos az is, hogy néz, nézni, tájszólásos nízni igénk is a látószerv ezen néz, niz, nizu nevéből kellett származzon, vagyis hogy nézni tulajdonképpen annyit jelentett, mint szemni. Kétségtelen tehát, hogya török nisan = cél szó is ide sorolandó, habár azon körülmény, hogy még a nőiséget különben is jelentő an megtoldással is bír, onnan is származhatott, hogy a szó talán nem is nézés, hanem nézendő értelmű volt, vagyis hogy valóban eredetileg is a célt magát jelentette. A nyíllal való lövésnél, lőni tanulásnál, célbalövésnél pedig kétségtelen, hogy míg a nyíl hímséget, a cél pedig a nőiséget jelentő jelképpé kellett legyen. Úgyszintén lehetséges, hogy voltak valamikor olyan versenyfutások, amelyeknél a célt, illetve a győző jutalmát szép nő képezte, habár ez valószínűleg inkább hímelvi népeknél lehetett így, habár lehetett nőelvieknél is olyképpen, hogy például egy fejedelemnő azt tartotta méltónak férjéül fogadnia, aki versenyfutásban először érkezett hozzá. Ennek nyoma — bár ma már senki sem tudja — ma is él még abban, hogy a győztes versenyfutó, vagyis az elsőnek érkező egy kifeszített szalag átszakításával ér célt; a szalag pedig nőiségi jelkép volt, és elszakadása a szűzhártya átszakadását jelképezte. Tudjuk már, hogy a met, mét szó nőiséget jelent, latinul pedig meta = cél. Hogy pedig a magyar néz igének a török nisan szóvali egyezése nem véletlen, mutatja a görögben meglévő, más szóalakbani párhuzama, amennyiben a görög szkop- szótőnek úgy nézés mint cél értelme is van. Megvan azonban a versenyfutás céljának egészen határozottan nőelvi párhuzama is, mert tudjuk, hogy a görögöknél is igen régen volt versenyfutás célja egyszerűen fa, avagy kőszál, később pedig úgy a görögöknél, mint a rómaiaknál is, ilyen alakú fa-, kő-, majd bronzoszlop is, valamint, hogy az lett a győztes, aki ez oszlopot elsőnek megérintette, illetve átölelte. Hogy az ilyen oszlop hímségi jelkép volt, és hogy nőelvi népek ősi verseny futás célja volt, ahhoz kétség nem fér, valamint bizonyos az is, hogy az ősi nőelvi népeknél a versenyfutók nők, illetve leányok voltak.
De vissza kell még térnünk a Csallóköz középső szigetéről elmondandókhoz :
A szóban volt níz, néz szóalakot szigettel legközvetlenebbül a görög nézosz szó köti össze, hogy pedig a sziget e női nemi rész jelképe is volt, már tudjuk. Miután pedig a sziget vízzel sőt a Csallóköz négy folyóággal és még mocsarakkal is volt körülvéve, és mivel úgy a női nemi rész, mint a szem is mindig nedves, így természetes, hogy a sziget és az ezt is megnevező niz, nész szó a nedvességgel is kapcsolódott, ami megfejti a német nass, Nässe (nasz, nessze) nedvességet jelentő szót, amely hiszen a mi kún kiejtésű ned, nedű szavunknak csak szemere kiejtése és a gyakori sz-t-d hangváltozáson is alapszik. Azt pedig már láttuk, hogy különböző rokonnyelvünkben niti, nadde, neit nőt és nedvességet jelentett, amihez hozzátehető, hogy valószínűleg nemi részt is jelenthetett.
Meglepő egyezések még a következők is: A görög regék tudtak egy mesés Nyza- (Nüza) vagy Niza-mezejéről, amelyet gyönyörű, füves, virágos rétségnek képzeltek, habár már nem mondották, hogy ez szigeten lett volna, vagyis ez itt már feledésbe ment. Igaz ugyan az is, hogy a görögök ezen regebeli szép rétséget később Médiában létezőnek vélték, illetve oda lokalizálták, de tudjuk már, hogy viszont a zsidók meg a Földi Paradicsomot (ami hiszen a Niza-mezejével azonos!) lokalizálták Mezopotámiába. Magának a Niza névnek a nézosz szóvali azonossága is bizonyítja, hogy eredetileg szigeten lévő mezőségről volt szó. Vagyis az ilyen lokalizálásokat nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.
Viszont ugyancsak a görög-római mythologia ismer még egy Elysion, Elisium, Eliziai-Mezőséget is, amelyet szintén gyönyörűséges rétségnek képzeltek, ahová az elhalt, de tiszta és igaz életet élt emberek lelke jut, vagyis azoké, akiket igaz és tiszta életük miatt az Istenek különösen kedveltek és megszerettek. Észre kell tehát vennünk, hogy miként a nízai mezőség, a Földi Paradicsommal, azaz a Földi Csallóközzei, úgy az Elisium meg a Mennyországgal, vagyis a Tejútban lévő Égi Csallóközzei volt azonos, vagyis a mi regéink és népmeséink túlvilági Tündérországával, ahová minden ezer esztendőben is ha egy ember juthat csak el, aki azt megérdemeli. Csakhogy míg a magyaroknál gyömölcskultuszuk miatt ezt főképp gyümölcsöskertnek képzelték, ellenben a szemerék ugyanezt, gabonakultuszuk alapján főképp mezőségnek gondolták. Ámde, mivel az embernél a gyümölcsevés alighanell1 régibb, ősibb a fűvel, fűmagvakkal való táplálkozásnál, ez igazolná azon sejtelmem, hogy a szemere törzsek is a magyar törzsekből származtak, habár ezen vitatkozhatni is.
És íme, a mi népmeséink is tudnak gyönyörűséges Selyemrétről, amelyen a fű olyan mint a selyem, és amely "minden délben" (= nyáron!) aranykalászt és aranybúzát terem. (Láttuk, hogy a finnben nizu = búza.) Eselyemrét egyik mesealakunkban egy királyé, a másikban azonban ez nagy messzeségben Tündér Ilona szigetén van, ahová a mesehős táltos lován a felhők között szállva jut el. Útközben a magasságból lát egy kanyargó folyóvizet lent a földön, azon ezüsthidat, azután lát másik, kanyargó folyóvizet, azon aranyhidat, és ezután száll le vele táltos lova a Selyemrétre, amelyen áll Tündér Ilona gyönyörű, kerek, üvegkupolagos palotája, gyümölcsöskerttel körülvéve.
De továbbá : A mai orvosi nyelvben is a női szeméremrész azon kis sík részét, amely az uretranyílás és hüvelynyílás között van (a korábbi rajzon f-betűvel jelölve) Elisium-nak nevezik. Honnan volna pedig ez az elnevezés, ha nem régi római mythologiai alapból ? Hiszen az orvostudomány a latin nyelvet ma is következetesen használja, s ezzel együtt római eredetű elnevezéseket is. Ha pedig a női nemi rész e síkja a rómaiaknál Elisiumnak nevezetetett, akkor bizonyos, hogy a mi őseinknél pedig Selyemrétnek.
És íme, a mai németben is — bár ezt a német nyelvészek megokolni nem tudják — habár más alakú szóval, de a Flur kifejezés bár rétet is jelenthet, de jelent bejárat elejét is. Márpedig mi más a női nemi rész e kis síkja, mint a hüvelynyílás előtere ? Valószínű pedig, hogy ezen német Flur szó a latin floreus szóval azonos eredetű, amely virágzó értelmű, és tehát virágos rétre is vonatkoztatható, amiért is eszünkbe kell jusson a virágos rétet jelentő virány szavunk.
Világos tehát, hogy mindez összefügg a Csallóközzel, illetve ős-népeink erről szóló regéivel, de bizonyossá válik még az is, hogy a Csallóközön a gyümölcsös kerteken kívül még bőven termő gabonaföldek is voltak.
A "Néprajzi Értesítő" 1911. évfolyama 255. oldalán Cserzy Mihály "Temetkezési szokások Szeged vidékén" című cikkében írja, hogy a néphit szerint a Mennyországba hídon át vezet az út. Íme tehát, vagy 800 éves kereszténység ellenére is él még népünknél a hiedelem, hogy a Mennyországba hídon át juthatni, holott a kereszténység ilyesmiről semmit sem tud, ellenben tudnak népmeséink arról, hogy Tündérországba egy ezüst- és egy aranyhídon át juthatni.
Bár a dolgot megokolni nem tudom, de mivel sejtem, hogy valamilyen mythologiai értelme lehetett, fölhozom e sajátságos dolgot :
A szemere szócsoportbeli magyar szomorú szónak pontosan megfelel a szerb-horvát szumorno, amely szintén szomorú, vigasztalan és homályosság értelmű, amely hogy azonban nem lehet szláv eredetű szó, bizonyítja a szumer sumug = szomorú. A meglepő azonban az, hogy e szavaknak pontos kún és magyar megfelelői: komor, komoly és mogorva. Ezek közül az első kettőnek megfelel a német Kummer, amelynek értelme szomorúság és súlyos gond, míg a harmadiknak az oromo mogan = szomorú szó felel meg. Lehetséges azonban, hogy e szavak valamiképpen összefüggenek a hamuval, és e réven a szürkeséggel és homállyal, ami kitűnend az alábbi népmeséhez fűzött magyarázataimból.
Szemere (hamupipőke)
Élt egyszer, valamikor egy özvegyember. Meghalt volt a felesége, s egy kicsi leánykát hagyott rája. Nehéz sora lett így az özvegyembernek, mert a leánykának is gondját kelle viselnie, de munkára is kellett mennie, mert különben nem lett volna miből élniök.
Volt ott a szomszédságban egy özvegyasszony, akinek meg két leánya volt. Ez azt mondotta az özvegyembernek, hogy gondját viselné az ő leánykájának is, de hát vegye el őt feleségül. Tetszett-e a dolog az embernek, nem-e, de hát az özvegyasszonyt elvette feleségül, s ez két leányával átköltözött hozzájuk. De alig múlott el ezután két hét, az asszony kezdett csak a saját két leánykával jól bánni, s az ember leányát legjobban szerette volna éhen halatni. Már a házba sem igen engedte, kint hálatta az ólban az állatokkal, és éppen csak a konyhába volt szabad jönnie, hogy ott dolgozzon. Számította az asszony, hogy így a leányka elgyöngül, beteg lesz, meghal, de mégsem mondhatja majd senki, hogy ő tette el láb alól. Urának meg azt beszélte, hogy beteges a leány, talán meg is hal, azért tartja kint, nehogy a más kettő is a betegséget elkapja.
De a ház kapuja galambbúgjában meg egyebütt is a faluban sok galamb volt. Ezek a szegény leánykához az ólba be-beszállottak, és őt annyira megszerették, hogy bögyükből tejjel etetgették, úgyhogy hát a leányka nemhogy meghalt volna, hanem egészségesebb és szebb is lett az asszony leányainál, akik soványak, sápadtak voltak mindig, holott Szemere szép lett, mint a hajnal. És mivel ő mindig szerényke és kedves is volt, a falubeliek elnevezték Szemerelánynak, az asszony két leányát pedig, ezek természete miatt, Hiúleánynak meg Kevélyleánynak. Bosszankodott is emiatt az asszony nagyon, de hát nem tehetett ellene semmit. A kisleányt meg nagyon bántani mégsem merte, mert félt az urától, csak hát igyekezett neki annyit ártani, amennyit lehetett. Urának folyton azt beszélte, hogy lusta, dologtalan az a leány, pedig ez nem volt igaz, sőt minden legnehezebb munkát vele végeztetett, ruhát meg csak régit, legrosszabbat adott neki, meg ágyat, takarót sem, úgyhogy szegényke télen a tűzhely mellett a hamuba kellett feküdjön, hogy meg ne fagyjon. Emiatt haja, arca, ruhája is mindig szürke volt a hamutól. Szürke volt hát ő, akárcsak galambjai, amelyekre szerénységében, kedvességében is annyira hasonlított, és amelyek körülötte szálldostak mindig, akármerre járt. De körülötte voltak a galambok azért is, mert holott amíg kicsike volt, ezek voltak anyja helyett, és ezek táplálták őt, most meg ő juttatott ezeknek minden darabka kenyérből is, amit kaphatott. De nemigen kellett most már éheznie, mert a falubeliek is mind szerették, és mivel tudták, hogy mostohája rosszul tartja, küldözgettek neki ételfélét. Ha valamelyik asszony valami jót készített, adott egy darabkát valamelyik gyermekének, mondva : „Ereggy gyermekem, vigyed ezt Szemerőkének." És az örömmel szaladott, hogy nekiadja, mert mindenki szerette.
Hanem mostan egy kicsit gazdagabbak is lettek, mert hiszen most már két házuk és két szántóföldjük is volt. Egyszer az ember készült a vásárba, azt kérdezte hát a két idősebb leánytól :
— No leányok, mi vásárfiát hozzak nektek ?
Mondotta a Hiúleány :
— Selyemruhát, selyem hajszalagot !
Mondotta a Kevélyleány :
— Aranykarperecet, aranygyűrűt !
Azután kérdezte Szemereleányt :
— Hát neked Szemerőkém mit hozzak ?
— Jaj édesapám — felelé ez — ne költsön miattam pénzet kend, hiszen jól vagyok én így is.
— De — mondotta apja — tudom édesem, hogy te szerényke vagy, hanem ha már a más kettőnek hozok valamit, hát azt akarom, neked is örömöd legyen. Mondjad meg hát mégis, mit szeretnél ?
— Hát jól van édesapám, hozzon hát nekem három szép diót, annak nagyon fogok örülni.
Elment az ember, eladott a vásárban két szép ökröt, és hozott a lányoknak, amit kívántak.
Mondotta Hiúleány :
— Köszönöm, köszönöm apám, de kék selyemruhát vett, én jobban szerettem volna zöldet.
Mondotta Kevélyleány :
— Köszönöm, köszönöm apám, de zöld köves gyűrűt vett, én jobban szerettem volna kéket.
Mondotta Szemereleány :
— Köszönöm, köszönöm édesapám. Jaj milyen szép nagy diókat hozott kend !
Hogy másnap éppen vasárnap volt, a két idősebb leány szépen fölöltözött, és elmentek mind istentiszteletre. Szemere is szeretett volna elmenni, de őt otthon hagyták, mert nem volt szép ruhája, Isten házába pedig nem illik rongyos ruhában menni. Hogy azonban, amíg ők odalesznek, Szemere addig se maradjon dologtalan, mostohája egy tele véka konkolyos búzát adott neki, s megparancsolta, mire ők visszajönnek, az tisztára legyen kiszemelve.
Szegény Szemerőke könnye is hullott, hogy el nem mehetett, és egyedül kelle otthon maradnia, de hát szépen kiöntötte a búzát a szérűre, s hozzá kezdett szemelgetéséhez. De alig kezdett hozzá, hát jöttek segíteni neki kedves szürke galambjai, s csőröcskéjükkel gyorsan, gyorsan a sok búzát a vékába, tisztán, mind beszedegették.
Tapsolt és kacagott most örömében Szemerőke, és mondotta :
— Oh galambjaim, kedves hamvaskáim, de jók is vagytok ! Most hát lesz nekem is egy kis szabad időm !
Elővette az egyik diót, föltörte, hogy meg egye. De íme, abból gyönyörű szép selyemruha hullott ki, s ragyogó volt az, mint a kifényesített réz. Jaj, hogy megörült most Szemerőke ! Mindjárt a kúthoz szaladott, megmosdott, megfésülködött, a szép ruhát fölvette, a kút vize tükrében magát megnézetette, azután elsietett ő is Isten házába. Senki sem ismerte ott meg, még édesapja s mostohája sem. Hanem amikor az Isten tiszteletének vége volt, holott a más két lány büszkén, pávaként, lassan lépegetve ment ki, hogy mindenki jól láthassa, Szemerelány gyorsan osont ki, és sietett haza, hogy mire a többiek is haza érnek, ő már újból a régi, hamvas ruhájában legyen, hogy senki semmit észre ne vegyen. A szép ruhát meg elrejtette az ólban.
Csakhogy ott volt Isten házában a királyfi is, látta Szemerőkét és nem tudta elgondolni, ki lehet az a szép leány. Utána sietett, látná merre, hová megy, de Szemerőke már eltűnt volt.
Jöttek haza a többiek. A két leány dicsekedett :
— Mit láttunk ! Ott volt Isten házában valami idegen királyleány. Gyönyörű selyemruha volt rajta, az úgy ragyogott, mint a fényes réz, ő meg szép volt, mint Égen a Csillag.
Mondá Szemereleány :
— Én is láttam.
— Oh már hogy láthattad volna te ?
— A kerítésre másztam, onnan láttam. Erre ment, a mi utcánkban.
— Micsoda ? Te a kerítésen mászkálsz ? A búzát nem szemezted ki ?
— Azt is elvégeztem.
Mikor látták, hogy hát az is mind rendben, bosszankodtak, de nem szólhattak semmit. Ám a kerítést aztán megrakták tüskés gallyai, hogy Szemere máskor rá föl ne mászhasson.
A más vasárnap a többiek megint elmentek Isten házába, de mostan Szemerének két véka konkolyos búzát adtak kiszemeznie. Gondolták, ennyivel nem tud elkészülni, nem lesz ideje utcára bámészkodni, meg majd még jól össze is szidhatják, amiért nem lett készen. Elmentek, de Szemerőke alig kezdett a szemezéshez, hát jöttek megint a galambok, de kétszer annyian, úgyhogy egy-kettőre most is készen lett minden, Szemerőke meg kacagott és tapsolt örömében. Föltörte a másik diót, és ebből is szép selyemruha hullott ki, de ez szép fényes, mint az ezüst. Szaladott hát ő ismét a kútra, megmosdott, megfésülködött, a szép ezüstruhát fölöltötte, a kút víztükrében magát megnézegette, azután elsietett ismét Isten házába. Ott a nép csak csodálkozott szépségén, a királyfi meg alig bírta az Istentisztelet végét kivárni, hogy vele beszélhessen. De Szemerőke most is gyorsan, gyorsan elsietett, ... csak talán mégis nem olyan nagyon gyorsan mint azelőtt, ... úgyhogy a királyfi, ha nem is bírta utolérni, de meglátta, hogy melyik házba ment. Ott volt a közelben egy búzaföld. A királyfi leszakított onnan egy kalászot, és azt a ház kapufélfája egy repedésébe tűzte, hogy erről a házat megismerje, ha majd délután eljön ide látogatóba.
Csakhogy Szemerőke, mialatt az ólban átöltözött, az ajtón egy kicsit kilesett, és látta, hogy a királyfi mit csinált. Egy kicsit meg akarta tréfálni. Ahogy a királyfi elment, kiszaladott, gyorsan szedett egy marok kalászot és a szomszédság minden háza kapufélfájába is tűzött egyet-egyet.
Mikor a többiek hazajöttek, a két leány megint hencegett :
— Mit láttunk ! Ott volt Isten házában megint az idegen királykisasszony. Ragyogó ezüst selyemruha volt rajta. Most még százszorta szebb volt, mint azelőtt. Olyan szép volt Ő, mint az ezüstös Hold az Égen.
— Én is láttam
— Ugyan már, honnan láthattad volna ?
— A létrát támasztottam a kerítéshez, úgy láttam.
— Hát megint az utcára bámészkodtál és a búzát nem szemezted ki !
— Azt is kiszemeztem.
Szaladott a két leány megnézni, hogy igaz-e, s hát látta, hogy rendben az is. Majd megpukkadtak mérgükben, és a létrát is összetörték, hogy Szemere máskor ne használhassa.
Jött is délután a királyfi, hogy a búzakalászos kapujú házban látogatást tenne, de mit látott ? Minden ház kapufélfájában búzakalász volt. Hová mehetett volna hát ? Bizony látogatás nélkül kellett hazamennie, és a jövő vasárnapban reménykednie.
Ámde a más két lány is meglátta most a királyfit az utcában, és látta az ő kapujuk előtt is tétovázni. Gondolták: Hátha miattuk járt erre ! Ezért hát a következő vasárnap kiöltöztek olyan szépen, olyan díszesen, ahogy csak tudtak, és úgy mentek Isten házába. Gondolták magukban: Ki tudja, hátha csakugyan megtetszenek a királyfinak. De előbb Szemerőkének négy véka konkolyos búzát adtak kiszemelni. Ennyivel már egészen bizonyosan nem készülhet el. Csakhogy amint elmentek és Szemerelány a szemeléshez kezdett, most négyszer annyi galamb jött segíteni, úgyhogy most is egy-kettőre készen volt minden. Ment hát Szemerőke vígan föltörte a harmadik diót is, és ebből meg gyönyörűséges arany selyemruha hullott ki. Megmosdott, megfésülködött, a szép ruhát fölvette, magát a víztükörben megnézte, aztán sietett Isten házába. Az egész nép és a királyfi most még jobban elcsodálkoztak a szépségén. Mikor az Istentiszteletnek vége lett, megint elsietett... de valahogy mégis egy kicsikét még lassabban, mint azelőtt, úgyhogy a királyfi, ha utolérni nem is bírta, de most is jól látta, melyik házba ment. Ám most nem tett semmi jelet, hanem nagyon jól megjegyezte magának a házat.
Szemerelány hamar átöltözött, az aranyruhát pedig elrejtette az ólban.
Jöttek haza a többiek, a két leány meg dicsekedett megint :
— Mit láttunk ! Ott volt az idegen királykisasszony Isten házában megint, de most olyan gyönyörűséges arany selyemruhában, amilyet ember szeme még nem látott. Ő meg szép volt, mint az aranyos Nap az Égen.
— Én is láttam.
— De hát honnan láthattad már megint ?
— Az eperfára másztam, onnan láttam.
— Hát már meg az eperfára mászkálsz és a búzát nem tisztítottad meg !
— Azt is megtisztítottam.
Szaladott a két leány, hogy lássa, igaz-e, s a csodálkozástól nem tudtak hová lenni, látva, hogy annyi sok búza is mind tisztára szemeive. Éppen azon törték a fejüket, mit eszeljenek mégis ki Szemerelány kárára, mikor bejött az udvarra egy királyi szolga és bejelentette, hogy ma délután a királyfi ide jön látogatóba.
Nosza erre a két leány majd eszét veszíté, bizonyos hát, hogy a királyfi miattuk jön ide ! Elkezdették magukat díszíteni, cicomázni, kenni-fenni és illatosítani, hogy szépek, gyönyörűek, illatosak legyenek, ha jön a királyfi. Szemerőkét pedig bekergették az ólba, mert a királyfinak nem szabad a házban ilyen csúnya, piszkos leány a szeme elé kerüljön.
Hát jött is délután a királyfi aranyos hintóján. Ő is szép volt, mint az aranyos Nap. Nagy tisztelettel fogadták, a házba vezették, a két leány ott sürgött-forgott körülötte, finom süteményekkel is kínálgatták, bár ő alig nyúlt valamihez, alig is ízlelt meg valamit, csak a két leányt nézte, míg végre aztán a házigazdát megkérdezte, nincsen-e talán még egy leánya ? Ez felelte :
— Hiszen volna még egy, de hát az nem nagyon tiszta, s urak szeme elé nem való.
A királyfi azonban azt mondotta, hogy hát ha akár milyen is, de ő látni akarja azt is. Szólottak hát Szemerőkének, hogy a királyfi látni akarja őt is, és hamar kivittek neki még valami jobb ruhát is. Ő meg kérte, hagynák hát egy kicsit, magára, amíg kimosakszik, átöltözik, aztán jön mindjárt. No nemsokára be is jött, de az aranyos ruhában...
Fölugrott erre a királyfi a székről, odament hozzá, a kezét megcsókolta és mondotta lelkes szóval :
— Te vagy az, te vagy az akit keresek ! Ha akarod, jer velem királyi palotánkba, hogy feleségül vehesselek és hogy majd te lehessél országunk gyönyörű szép királynéja.
Bizony hogy igent mondott Szemerőke, s az aranyos hintóba ketten beültek, elhajtattak, és élnek boldogan ma is, ha meg nem haltak.
Magyarázatok a Szemere meséhez
E mesét az úgy nálunk, mint más népeknél is meglévő különböző változatokból, valamint a néprajzi és mythologiai adatok alapján rekonstruáltam a fönti alakjára, amilyen e mese sejtelmem szerint még néhány századdal ezelőtt is lehetett, mielőtt idegen hatás nagyobb mértékben el nem rontotta. E rekonstruálásom részben már az eddig elmondottak alapján is igazoltnak találhatjuk, de az alábbiak még inkább igazolandják.
Itt is kiemelhető, hogy míg e mese általánosan ismert alakjában véres és borzalmas dolgok meséltetnek el, amilyenek a levágott lábujjak és lábsarok, amit a cipőkből kiszivárgó vér árul e, továbbá a két leánynak galambok által kicsipkedett szemei, valamint a halálbüntetés is olyan dolgok, amilyenek vérengző és vad ösztönű nép ízlésének felelnek meg, addig a mi népmeséinkben az ilyesmi, miként ebben is, általában hiányzik, de természetesen megvan az "úri" mesékben, amelyek szinte kizárólag németből fordíttatnak magyarra. Jelen mesénkben is a borzalmas lábcsonkítások helyett a kapufélfába tűzött (és utóbb oda jelképes díszként alkalmazott ábrázolat) búzakalász költői szépségű indítékát találjuk, az ilyen mesék végén, gyakori halálbüntetés pedig szintén elmarad, ami azt bizonyítja, hogy úgy a népi mesemondó, mint ennek népi hallgatósága is teljesen elegendő büntetésnek találta, hogy a rossz leányokat és anyjukat csak nagy csalódás, megszégyenülés és bosszúság éri, mert hiszen sem gyilkosságot, sem semmilyen véres tettet el nem követtek. Holott más népek meséi a bűnösöket, még ha gyilkosságot nem is követtek el, végül mégis "lófarkra kötéssel", vagyis halálra hurcoltatással, kerékbetöréssel, fölnégyeltetéssel avagy elevenen való elégetéssel büntetik. Viszont a magyar nép körében sem halálbüntetés, sem testi megcsonkítás büntetéskénti alkalmazása nem létezett, és még a megvesszőzés, botbüntetés is csak ritkán fordult elő, de sohasem a nép által, hanem csakis a hatóságok által alkalmazva, vagyis idegen hatás következtében, minden esetre már a kereszténységgel együtt behozott sok idegen részéről is, másrészt később az osztrák uralom befolyása miatt, de kétségtelen az is, hogy a Bibliában emlegetett kegyetlen büntetések és a mindenféle ott fölsorolt öldöklés is népünk lelkületére káros hatással kellett, hogy legyen. Hogy például a sémita asszírok mily borzalmasan kegyetlenek és vérengzőek voltak, azt hátrahagyott saját ékirataikból és domborművű ábrázolataikból tudjuk, amely utóbbiak között még olyan is előfordul, amelyen az asszír király van föltüntetve, amint a megkötözött rabok szemeit sajátkezűleg szúrja ki. A tény, hogy a hatalmas és országokat hódító asszír király önmagát így ábrázoltatta, ez azt jelenti, hogy asszír fölfogás szerint az ilyesmi dicsőséges cselekedet számba ment. Nálunk viszont a lázadó Dózsa kínhalállal való kivégeztetését is a nagyrészt idegen vérű urak rendelték el, de végrehajtásához cigányokat kellett fölfogadni, mert ilyesmihez magyarokat találni nem volt lehetséges. Népünk lelkületére mindenesetre igen jellemző az is, hogy női díszt, ékszert bármennyire szeretik is, de fülbevalót soha nem viseltek, mivel a fül kifúrásától irtóztak, és azt idegen, vad szokásnak tartották.
A magyar nép a maga körében a legsúlyosabb bűnt, gonosztettet is csak kiközösítéssel, a faluból kikergetéssel büntette, kisebb bűnt pedig csak nyilvános megszégyenítéssel, kigúnyolással, de sohasem testi büntetéssel, mert náluk ilyesmi végrehajtására soha senki nem is vállalkozott volna. Természetes pedig, hogy tisztán csak erkölcsi büntetés csakis szellemileg és erkölcsileg igen magas színvonalon állónépnél volt elégséges, mert hiszen durva és vad, gonosz lelkületű embereket ilyen büntetés gonosztettek elkövetésétől nem tartotta volna vissza, ilyen büntetés rájuk semmi hatással sem lett volna. Elmondom itt az alábbiakat Szendrey Ákos, az "Ethnographia" folyóirat 1936. évi 65-71. oldalain megjelent "A magyar nép büntetőszokásai" című cikkéből: Népünk büntetőszokásai között halálbüntetés nincsen, valamint testi büntetés, például megvesszőzés is csak ritkán fordul elő, éspedig csak a hatóság által alkalmazva, sőt súlyosabb bűn a faluból kiűzetést vonta maga után. enyhébb bűn elkövetése, hiba, szokássértés, lustaság vagy illetlenség büntetése volt a megszólás, nyilvános kigúnyolás, utána kiabálás, társaságból való kinézés, kizárás. Továbbá szokás volt, hogy például Szent György napján valahol a falu szélén nagy máglyatüzet raktak, odagyűltek, és itt mindenkinek jogában állott bárkiről hangosan az illető bármely bűnét, elkövetett avagy elkövetni szokott hibáját kihirdetni, de amiért a kihirdetőt bántani nem volt szabad senkinek sem. Ennél súlyosabb büntetés volt a "meghurcolás", ami rendesen a rajtakapott tolvajt érte. Az ilyennek a lopott holmit nyakába akasztották, avagy hátára kötötték, és így a falun végigvezették, kiabálva, hogy így jár, aki lop. Eközben pedig valaki ment utána és kürtöt fújt, avagy dobot vert. Az ilyen meghurcolás következménye azután többnyire az volt, hogy az illető a faluban meg nem maradhatott és elbujdosott, vagyis: a rossz elem kitisztíttatott.
Ez elmondottakkal szemben ismeretes, hogy más népeknél, a nép körében is mily borzalmas büntetések voltak szokásban, mint például megkövezés, élve mocsárba süllyesztés és még napjainkig is a "lincselés". Továbbá például Karl T. Strasser: "Wikinger und Normannen" című könyvét elég elolvasnunk (Hanseatische Verlagsanstalt, Hamburg, 1928/1943), vagyis amit tehát germán író germánokról ír, hogy a mi népünk szelleme és a germán közötti különbséget megismerjük. Könyvében többször említi, hogy a régi germánoknál az emberáldozat egészen általános dolog volt (ami egyébként sémitáknál, görögöknél és rómaiaknál is megvolt). A 187-189. oldalain írja, hogy már a gyermekeket is öldöklésre nevelték. Fölhozza például: Thorgil hét éves gyermeket játszótársai kizárják, mert még nem ölt. Ő erre fog egy dárdát, és az istállóban leszúr egy lovat. Hasonló esetet gyermekekről többet is hoz föl. A 152-153. oldalon leírja, hogy például emberáldozataiknak elevenen hátulról bordáit fölvágták, és onnan húzták ki tüdejét, amely eljárás különben az Eddában is leírva. Leírja például Nantes város vikingek általi kirablását, amely város a vikingek ellen soha semmit sem vétett, és őket csak hírből ismerte. Ezek az egész város lakosságát leöldösték, a gyermekeket pedig mulatságból egymás lándzsájára dobálták.
Ismeretes, hogy sok mai általános meseindíték ősrégi, s hogy már a régi egyiptomiaknál is megvolt, megállapítható azonban, hogy ama úgyszólván az egész Földön is elterjedett mese indítékok egykor ott keletkeztek, ahol ezek bizonyos népszokással avagy ottani természeti jelenséggel vannak közvetlen összefüggésben, mivel hiszen magától értetődő, hogy nem a mesék hozták létre a népszokásokat és természeti jelenségeket, hanem hogy ezek alapján keletkeztek úgy a meseindítékok, mint az egykori mythoszok is. Ez pedig áll így éppen nálunk a Hamupipőke mesealak indítékaira, holott más népeknél e mesealaknak sem népszokásokkal, sem helybeli természeti jelenséggel már semminemű összefüggése nincsen. Ellenben: Magyarország mindig "Európa magtárá"-nak neveztetett földe nagy termékenysége és nagy gabona-, különösen búzatermése miatt, és mert kiváló minőségű búzájából mindig nagy kivitele volt, főképp Ausztriába, Németországba és Olaszországba, de Svájcba és Franciaországba is. Ezért van a mesében oly sok szerepe a búzának. Viszont a kapufélfába búzakalász tűzése a legközvetlenebbül függ össze azon népszokással, amely szerint a kapufélfára az eladó leányt jelképező annyi búzakalászt róttak, ahány eladó leány volt a házban. Vagyis itt tehát összefüggést találtunk úgy a népszokással, mint a természeti jelenséggel is.
A Szemere név, amely ma már csak egy ősi család neve, összefüggését egy gabonatermelő ősnépünkkel és a Szemirámisz-Istár-Venus nőistenséggel, illetve a mi Tündér Ilonánkkal is, már kifejtettem, és tehát látjuk, hogy Hamupipőke, vagyis Szemerőke tulajdonképpen szemere ősnépünk Föld- és Gabona-istennője volt, ami szerint e mai mese valamikor mythosz volt, és ez istennő gyermekkorát és a Napistenneli nászát regélte. Egyik nevét alighanem Szomolány falunevünk tartja fönn.
Mindezen Szemirámisz-Istár-Venus istennők szent állatai a galambok voltak, ami kétségtelenül oka annak is, hogy e mesénkben a galamboknak oly fontos szerepük van. Az asszír nyelvben szimi = galamb. Világos az is, hogy Szemerőke még a nőiség, szemérmetesség, szendeség, szeretet és szelídség megszemélyesítése is volt; mindezek pedig jellegzetes női tulajdonságok. Ámde női tulajdonságok még a hiúság és kevélység is, és ezért szerepel tehát mesénkben a más két leány is, a hiúság és kevélység megszemélyesítéseként. Mind e három leány tehát tuajdonképpen: egy, azaz a nő. Éspedig egyrészt a szerénység, másrészt a hiúság és kevélység egymásnak ellentétét is képezik, ezért a mesében is ezek egymásnak ellenségei. Vagy is észre kell itt vennünk azt is, hogy e mesénkben tulajdonképpen igen mély gondolatok jutnak kifejezésre, vagyis, hogy ez egyáltalán nem holmi "naiv", azaz együgyű mese, amilyennek a magyar mythologia ismerése nélkül gondolni lehetne.
Mit jelentsen azonban Szemerelány három, azaz tulajdonképpen négy ruhája ? Egy szürke, vagyis csupa hamu, egy réz-, egy ezüst- és egy aranyruha ?
Tény, hogy Magyarország, különösen pedig a rendkívül termékeny Csallóköz televényfölde fölszántva fekete, de hogy amikor a napfényben száradva porhad, valóban szürke, azaz tehát hamuszínűvé válik. Viszont a még fiatal gabona eleintén selymes zöld fű, a réz pedig a természetes előfordulásában szinten zöld színű. Ezután, amikor a gabona már kalászosodik, de még éretlen, ekkor kalászai némileg ezüstös fényűek, majd amikor megérik, akkor úgy kalászai, mint az egész növények is sárgák, azaz tehát aranyszínűek lesznek, ahogyan ez aranyszínt a költők annyiszor megénekelték.
Mindez tehát tökéletesen összevág szemere törzsünknek nem csupán nevével, hanem gabonatermelő voltával, valamint azzal is, hogy szántóföldjeik, azaz tehát a Föld, náluk minden esztendőben egyszer először szürkék, azaz hamuszínűek voltak, azután zöldek, majd ezüstösek és utóbb aranyszínűek lettek.
Tény az is, hogy a közönséges házigalamb, valamint az összes mai házigalambfajok ősfaja: a ma is leggyakoribb házigalamb is szürke, hamuszínű (Columba livia), amilyen Hamupipőke maga is; azt pedig jól tudjuk, hogy a kereszténységben is Farsang után következik a Hamvazószerda, amely napon szokás templomba menni, meggyónni, ami után a pap a térdepelő hívek fejére hamvat szór, a farsangi kicsapongások utáni alázatos vezeklés jelképéül. Való, hogy a hamu és a szürke szín mindig az alázatosság, szerénység, jelentéktelenség, a "szürkeség" jelképe is volt.
Az olasz-latin cenere, cinis, cinerus (csenere, cinisz, cinerusz) szavak: hamu és hamuszínű, szürke jelentésűek. Mi más pedig ezen olasz cenere szó, mint a mi szemere szavunk. Sőt olaszul Hamupipőke neve is Cenerentola, mivel pedig az olasz-latin -ola, ula nőnemű kicsinyítő rag, e szerint világos, hogy Cenerentola és szemerőke is ugyanazon név. Viszont a Hamupipőke névben is a pipő szó is a szláv nyelvekben pepel, pepeo alakban hamu jelentésű. Látandjuk azonban, hogy a p-p alakú azonos mássalhangzós szavak úgy a pannon, mint a besenyő és kabar törzseink kultusz-szócsoportjában szerepeltek, úgyhogy lehetséges, miszerint náluk is volt a hamunak pép, pepe, pipő alakú neve. Mindenesetre kérdhetjük: Honnan kerülhetett a cenere szó az olasz nyelvbe, ha nem Olaszország fajunkbeli őslakóitól ? Éspedig bizonyára Samnium samnita nevű őslakosságától, akik — amint ez ismeretes — Hercules Napistenünket is Szam-nak nevezték.
Többször említém már az sz-h gyakori hang cserét. Íme a finn nyelvben hemere = szürkeség és az Ég felhős borulata; a felhő borította Ég pedig valóban szürke, hamuszínű, vagyis kétségtelen, hogy e finn szó a mi szemere szavunk sz-h hangcserés változata. De említettem a szintén gyakori sz-t vagy sz-d hangcserét is. S íme, németül meg Dämmerung (demmerung) = félhomály, esti vagy reggeli szürkület, azaz tehát szintén szürkeséget jelentő szó, és szemere szavunknak csak egy sz-d hangcserés változata. A szláv nyelvekben meg tamno, temno = sötétség, bár jelent homályt is. Márpedig homály szavunk, ugyanúgy, mint hamu, tájszólásos homú szavunk is csak sz-hangcserés változata egy kétségtelenül létezett szamú, samú szónak, amely bizonyára csekély kiejtésbeli különbséggel hamu és homok vagy por jelentésű is lehetett. Viszont az is igen valószínű, hogy homok szavunknak is volt szomok változata, amelyben az -ok végzés csak a többesszámot jelentő rag, és hogy a szó tulajdonképpeni jelentése: szemek, homokszemek volt. Tény, hogy a törökben többesszámot jelentő rag nélkül is megvan, mivel törökül kum = homok. Fölhozható a német Sand = homok szó is. Másrészt a latin saburra (szaburra) = homok szó sem más, mint a mi szemere szavunk mély magánhangzós, de besenyő, azaz szabin kiejtése, mivel a besenyők az m helyett szerettek b hangot ejteni, úgyhogy ezen latin saburra szót a mi szapora szavunkkal azonosnak kell fölismernünk, amely tehát a szemek, szamok vagy számok sokaságát, sokasodását, számosságát jelentette.
Régi időkben a síkságlakó emberek maguk vájta és gallyai, fűvel födött gödrökben laktak, amelyekben tüzeltek, és amelyek fenekén mindig sok hamu volt. Ez magyarázza meg egyrészt a magyar hon, tájszólásos hom = otthon, lakás szót, de ez fejti meg a német Heim, tájszólásos Ham (hájm, hám), angol home (hóm) = otthon, lakás szót is. Mindezt a hamu és lakás, otthon összefüggéséről és Hamupipőke hamuban hálásáról már régen, a II. világháborúban elveszett művemben is megírtam volt, de csak 1954-ben, véletlenül találtam meg a magyar Pallas Lexikon "Dinka" cikkében, hogy ezen dinka nevű afrikai nép „nagy előszeretettel viseltetik a hamu iránt", és hogy „hamuba fekszenek, ha aludni akarnak".
Amint már föntebb is említettem, a síkság vagy halmos vidék őslakói nem barlangokban laktak, mert hiszen ilyen helyen balrangok nincsenek is, hanem ágakból, lombból készülő és lombbal vagy fűvel födött kunyhókban, amelyet eleintén csak kezdetlegesen állítottak össze, de idővel mind tökéletesebben, sőt művésziesen is készítettek, amint azt egyébként némely afrikai és óceániai népnél, sőt a magyar nép mezei kunyhóinál látjuk meg. De laktak a síkságok és dombos vidékek ősnépei, amikor ezt a hidegebb idő meg kívánta, a földbe maguk vájta gödör- azaz veremlakásokban is, amelyeket fönt szintén gallyal, lombbal vagy fűvel födtek be, és amely gödrök fenekén utóbb tüzeltek is, amikor ugyanis már a tüzet is megismerték. Természetesen mindezen kunyhók és gödörlakások eleintén kerek alaprajzúak voltak, ami magától adódott, azért, mert így lehetett a legkevesebb anyaggal és munkával a legnagyobb területet bekeríteni, illetve a legtágasabb gödröt is kivájni. Meggyőződésem szerint az igazi, még gyermekszerű ősember lakásai voltak ilyenek, és csak a későbbi, elvaduló, húsevő és vadászó neandertaloid emberfajok kezdtek a hegyek között barlangokban is lakni. Említettem, hogy Szibériában ilyen, földbe mélyített és tetőzettel ellátott házak ma is vannak, és amelyekbe fölülről, vagyis az ógon (aknán) át járnak be, fiatal, ágcsonkjai meghagyott fatörzs vagy rendes létra segítségével. A "Néprajzi Értesítő" 1912. évfolyama 157-194. oldalain levő "A debreceni népi építkezés" című cikkében Ecsedi István dr. leírja a Debrecen környékén fölásott és általa tanulmányozott őskori gödörlakásokat (a fönti rajzon 1 és 2), valamint az ugyane vidéken a szegényebb nép által itt-ott még ma is készített földházakat, amelyeket ma ott, alighanem cigány szóval "putri"-nak neveznek (a rajzon 3. és 4.). Előbbiek metszetben olyanok, amilyeneknek a fönti rajz tünteti föl, és fenekükön ma is ott még a hamuréteg (30-40 cm-nyi), míg az e rétegen felüli üregrész idővel mindenféle törmelékkel töltődött föl, végül pedig az egészet televényréteg borította be, tudniillik az őskoriakat (a rajzon 2), holott az újabb időkből valók, de ugyanilyenek, ma sincsenek mélyen (a rajzon 2). Mivel azonban a legrégibbekben is találtak cserépedény törmeléket, ez azt bizonyítja, hogy a gödörlakások neolithkorbéliek, vagy is olyan népéi voltak, amely már égetett cserépedényeket tudott készíteni. Leírja ezután a Debrecen környékén ma is még létező fal nélküli, csak földbe mélyített és tehát csak tetőzettel ellátott és ma már négyzet alaprajzú lakásokat, amelyek közül a fejlettebbeknek már gátora (gádora) is van (a rajzon 4), ami azonnal eszünkbe kell juttassa a kréta-mykénei ősműveltség ilyen födbeásott, de hatalmas nagyságú kincsesházait, vagy sírboltjait, amelyek belseje azonban gondosan kifalazott, sőt díszített is volt, amelyeknek szerintem volt gádora, de fönt levegőző és füstkieresztő ógja is. (a fönti rajzon 5. és lássad: Schliemann Heinrich dr.: "Mykenae". Leipzig, 1878).
A zsidó hagyomány szerint Sámson a filiszteusokat szamárállkapoccsal verte szét. A szamár állkapcsa olyan, mint e rajzon 1, míg az olyan régi kardalak, amilyen e rajzon 2, olasz neve scimitarra (simitarra). Úgy a Sámson, mint a szamár, valamint a scimitarra szó is szemere szócsoportbeli, ami aligha véletlen egyezés, hanem ami arra vezetendő vissza, hogy a szamár állkapcsát az őskorban fegyverként valóban használták. (Valószínű pedig, hogy a szóban levő kardféle neve is szamárállkapocs értelmű szó maradott.)
Számlik = szántódik (például: a föld jól, avagy rosszul számlik), lássad Ballagi szótárában, valamint Benedek Elek: "Az ördögbarázdák" című meséjében. Számlik, szánt szavunknak szerintem ezen kívül még rovódik, ró, karcol, sőt még csúszik értelme is kellett legyen, amit szán, szánkó főnevünk is tanúsít, de másrészt ez fejti meg szám (numerus) szavunkat is. A rovás, azaz a számrovás legrégibb alakja bizonyára az volt, amidőn (valamely egységek följegyzése céljából) még csak közönséges, természetes botra úgy rovogatták föl, ahogyan ezt e rajzon a mutatja, amikor is minden egyes rovátka egy-egy szám volt, de egyúttal egy-egy szemalak szerint négyszögletesre vágott botra történt, úgy, ahogy azt e rajzon b mutatja, akkor a számokat akár csak karcolták, akár bemetszegették, de így ezek határozottabban rovátkák lettek, de akkor is számok voltak, ha már nem is szemek. Úgylehet tehát, hogy holott róni és karcolni szavaink kőrös szócsoportbeliek, de ezeknek a szemere szócsoport szerint szántani, számlatni és számítani felelhetett meg. Egy szám tehát eredetileg egy rovátka, egy rovás értelmű volt.
Egyiptom ősrégi idők óta a datolyapálma és a gabona földe volt, habár minden jel arra is mutat, hogy műveltsége tulajdonképpen a szumerekből származott, amely utóbbi az egyiptominál régibb, avagy legalábbis arra, hogy valamikor Egyiptom földén, más őstörzseinken kívül szemere törzseink is telepedtek meg. Erre utalnak a következő adatok: Habár az egyiptomiaknál történelmi időkben már férfiuralom volt, de egykori nőuralom maradványai még megvoltak, például az, hogy a gyermekek még anyjuk után neveztettek, valamint, hogy nemzetségi hovatartozásuk is anyai részről számíttatott. Egyiptom régi neve is Miszr, Miszir, Maszur volt, viszont maguk az egyiptomiak országukat az első szótag megfordított alakjával Tamera néven nevezték, amely név úgy sz-t hangváltozásos szemere, mint kún szócsoportbeli szónak is vehető. Ismeretes, hogy az orosz regék is tudnak mondai Tamara királynőről, amely mindkét név tehát egyezik a szemere, Szemirámisz és szemele istennő- és mondai királynő névvel. Létezik több tamar kezdetű tápnövény is (tamarix, tamarinda), amely növények közül a tamarinda Afrika lakossága egyik elég fontos tápnövénye. A tamar név egyébként egyezik a datolya arab temr, temer nevével. Föltűnhet itt még India fajunkbeli egyik műveltségalapító dravida népe tamul neve; azt pedig a tudósok már amúgy is megállapították, hogy az Indus folyó melléke egykori, mohendzso-dárói dravida ősműveltség rokon a szumerekével.
Az egyiptomi nyelvben az aratás ideje neve szemu, amely szó megfelel a német Sommer (szommer) = nyár szónak, mivel a nyár az aratás ideje is. Meglepő viszont, hogy az a romo nyelvben az aratás neve makar.
Táblázat
| Magyar | Szemere |
| :: Alapszó: mag vagy meg, avagy megfordítva gam, gem. Ugyanez n-es kiejtéssel is élt: nag, neg, gan, gen. :: A mag szónak megfelelnek az ag, ug, íg, eg szóalakok, amelyekből a kezdő mhang hiányozik. Ezek a magyar szócsoport szerint többek között apa, ősapa, ős értelemmel is bírtak. Ezekből származnak az agg és ük = öreg és ősapa szavaink és az Ugek, Ügek, Uger, Ukkó, Oguz-kán mondai ősatya és ősistenség nevek. :: A törzs avagy nemzet neve: magyar, megyer, megere, moger, mager, magara, mogul, mangal, mongol változatokban élt, de élt e név kezdő m hang nélkül is: ugor, igor, agar, uger, ogul, angar, ungár, angri alakokban is, valamint előfordult még gomer, gamar, gömör változatokban is, amely utóbbiakban ugyanis az első szótag megfordítva állott. :: Vallási és bölcsészeti fölfogásuk hímelvi volt. Az élet okát az erőnyben (energia) látták, amit hímségként fogtak föl, és ezért náluk legnagyobb kultusza volt a Napot erőnyforrásként megszemélyesítő istenségnek, akiben minden földi élet atyját tisztelték. :: Társadalmuk atyajogon alapult, a gyermekek atyjuk nevét vették fel. :: Királyságokban, fejedelemségekben éltek. :: A világkezdő ősistenség (főisten), vagyis az Égatya, náluk ilyen neveken neveztetett: Ég, Ig, Egy, Ag, Ok, Uk. (kezdő m hang nélkül). Az őserőny megszemélyesítése :: A főisten fiának, a Napistennek nevei náluk ilyen alakúak voltak: Meg, Mag, Megy, Gam, Gyám, Gyoma, Nagy, Magyar, Megyer, Magas, Magos, Mangal, Magada, Magorada, stb. :: Vessed össze ezeket a magyar: nagy, magas, magasztos és a latin magnus = nagy, maximus = legnagyobb, szanszkrit maha, görög makro = nagy szavakkal. :: Számrendszerük az öt-tízes volt. :: A páratlanságot, magányt, egyedüllétet hímségként fogták föl. :: Magány, magam szavunk a mag szóból képezett. Ennek kezdő m hang nélküli alakja az egy szavunk. Viszont a latin ego = én. :: Az egység, a magány (magam), a királyság, egyeduralom egyezik az én fogalmával és így az önzéssel is, latin szóval: egoismussal. :: Magyar törzsbeli őseinknél a Nap és a Napisten neve Mag, Magar, Magyar, Magor volt, de viszont: megy, megye és kezdő m hang nélkül agy, egy, agar, igar, eger, ugar, ager volt a föld neve is. A Földistennő a Mégy, Megye, Magya, Maganya, Megara, Magada, Magila neveket is viselte. Egy görög rege szerint Heraklesz felesége Megara. A mi ősmondáink szerint Magor Napatya neje Magyar Ilona, aki násza előtt: Tündér Ilona. Ős-nyelvünkben a tündér, tönter, tentira szónak szűz, leány értelme volt. A Napnak erőnyforráskénti megszemélyesítése a görögöknél Heraklesz, az erő istensége volt. Őt a föníciaiak és az Égei-Tenger szigetei görög előtti őslakói Makar, Magar nevek alatt tisztelték, amelyekben Magor mondai ősünk nevére ismerünk. :: A magyarok vallásos alapjelképe a gömb, azaz a mag volt. :: A gömbnek egy központja van. Magány. :: A magyarok a magot, gömböt ezen szavakkal nevezték: mag, meg, meggy, mák, makk, mug, avagy megfordítva: gom, gam, gomb, gömb, gömböle, gomola, gomila, gombolyag, gumó, gümő, gyümöcs, gyümölcs. :: A magyarok ősidőkben gyümölcsből, gyümölcs gyűjtéséből éltek, majd földművelők lettek, de ekkor is főképp a földművelés gyümölcsészeti ágával foglalkoztak. :: Magor vagy Magyar a termékenyités istensége volt, de egyúttal a gyümölcsfáké is. Viselte a Gam (Kam) nevet is, amelynek értelme: hím, férfi. Vessed ezt össze az n-es kiejtésű magyar kan szóval, valamint a régi magyar és mai tájszólásos kam = hím szóval is. :: A bibliai Kam törzsatya azonos Magor törzsatyával, azaz Mag vagy Gam Napistennel, azaz Heraklesszel, a magyarok regebeli ősatyjával, akinek neje Megara vagy Magyar Ilona. (A Biblia nagyrészt ősnépeink hitregéinek a régi zsidók által többé-kevésbé átalakított gyűjteménye). :: Az egymagú gyümölcsök Magar Napistennek szenteltek voltak (például meggy, cseresznye). A sokmagú gyümölcsök, bogyók, valamint a mák is Magyar Ilonának szenteltek voltak. :: Magor vagy Megyer Napisten legfőbb kultuszfája a meggy volt. A meggy gömbölyű, egy magja van, virága ötszirmú (páratlan, öt-tízes számrendszer). Virága fehér, levele zöld, bogyója piros. Ezek ma is a magyarság nemzeti színei. Magyar Ilona jelképes növénye a gyöngyvirág. Virágai szintén fehérek, levelei zöldek, bogyói pirosak. A gyöngyvirágnak úgy virága mint különösen bimbói, valamint bogyója is gömbölyű, ezek fürtöcskékben teremnek, sokmagúak, egyes virágai hatszirmúak. (Párosság és hatos számrendszer.) :: Nyelvünk a mag, meggy, magyal szavakat, továbbá a mogyoró, népiesen magyaró, vagy megfordítva: gumó, gümő, gyümölcs, népiesen gyümöcs szavakat a gömbölyű magvakkal és gyömölcsökkel hozza össze. :: A magyar hinteni ige régibb nyelvünkben himteni, himletni alakban is megvolt, amely alak a hím és kam szavakkal függ össze, valamint a hím termékenyítő magvával is. :: A hímelvi magyarok és nőelvi szemerék bölcsészeti vetélkedése eredménye, hogy mai nyelvekben is az emberi tökéletlenség mókás jelképe a szamár, somaro, mus, muso neveket viseli (utóbbi három szó olasz). :: A magyarok nyelvében hunyni, a régibb nyelvben és tájszólásban ma is humni = aludni, az afrikai aromo nyelvben mugu, mugau = aludni. A magban az élet még huny. :: A régi magyarban a kezdő m hang nélküli: ige, igi, ügy szónak a szem (látószerv) jelentéséből származik ügyelni (vigyázni, szemmel tartani), valamint igézni (szemmel, nézéssel bűvölni) szavunk is. De ezen szem jelentésű ős-szavunkból származtak az árja nyelvek oculus, Auge, oko = szem szavak is. A homlokuk közepén egy kerek, azaz gömbölyű szemmel bíró óriásokról szóló mondák összefüggenek azzal, hogy némely hímelvi őstörzsünk az Ég istenségét is szokta volt homloka közepén egy szemmel ábrázolni, valamint őt egy szemmel jelképezni is. Ennek maradványa az, hogy a kereszténységben is szokás Istent háromszög közepébe ábrázolt egy szemmel jelképezni. Ugyanez a görög-keleti egyházban is szokás, de a háromszög nélkül. Említettem, hogy a magyar törzs az Ég ősistenségét még az Egy szóval is nevezte, amely szónak az ősmagyar törzs nyelvében azonban még szem (ig) értelme is volt. Innen – a magyar egy szóból – származik a szláv odin, agyin, edan, jedan = egy szó, és a germán Odin (romlott kiejtéssel Wotan) főisten név is, de akit a régi germánok még Ig, Üg néven is neveztek, és homlokán egyetlen szemmel képzeltek volt; mind ami ősmagyar eredetű volta tehát egészen világos. :: A magyarok tehát magukat Magyar Napistenük és mondai ősatyjuk után magyaroknak nevezték. | .:. Alapszó: szem vagy szam, avagy megfordítva : mesz, masz. Ugyanez n-es kiejtéssel is élt : szen, szan, nesz, nasz .:. A szem vagy szam szónak megfelelnek az em, am, en, an szóalakok, amelyekből a kezdő sz hang hiányozik. Ezek a szemere szócsoport szerint többek között anya, ősanya értelemmel is bírtak. Ezekből származnak anya, nő, mama, anyó, ünő, nyanya, eme, emse szavaink, amelyeknek nő, nőstény, anya, öreganya értelmük is van, valamint innen származnak az Amaza, Emese, Ené vagy Enő és Ino mondai ősanya és ősistennő nevek. .:. A törzs avagy nemzet neve: szemer, szemere, szamar, szemara, szumer, szamer, szemel, szomali, szenar, szingal, szungár, tamul változatokban élt, de élt e név kezdő sz hang nélkül is: anar, enar, amar, amala, amaza (amazon), emesű alakokban is, valamint előfordult meszer, miszir, mazar, moszor, mizer változatokban is, az első szótag megfordított kiejtésével. .:. Vallási és bölcsészeti fölfogásuk nőelvi volt. Az élet okát az anyagban (matéria) látták, amit nőiségként fogtak föl, és ezért náluk legnagyobb kultusza volt a Földet az élet anyjaként megszemélyesítő istennőnek, akiben ők minden földi élet anyját tisztelték. .:. Társadalmuk anyajogon alapult, a gyermekek anyjuk nevét vették föl. .:. Királynők alatt, vagy pedig köztársasági szervezetben éltek. .:. A világkezdő ősistenség (főistennő, a Tejút és az anyag megszemélyesítése) náluk ilyen neveken neveztetett: En, Ené, Ana, Emő, Eme, Ama (kezdő sz hang nélkül). .:. Az ős-természetanya-istennő leányának, a Földistennőnek náluk ilyen alakú nevei voltak: Szem, Zem, Zemele, Szemere, Mesz, Met, Mizse, Mizera, Szemenyő, Zemenye, Zimonya, Szomonya, Szenora, Szemiráma stb. .:. Vessed össze ezeket a latin sommus = legnagyobb, legmagasabb szóval. .:. Számrendszerük a hat-tizenkettes (tucat) volt. .:. A párosságot, számosságot nőiségként fogták föl .:. Szám, számos és más (utóbbi az én ellentéte) szavaink a szem, szám szóból képezettek. Ennek kezdő sz hang nélküli alakja n-es kiejtéssel az én szavunk, amelynek azonban az árja nyelvekben m-es kiejtése is fönnmaradott: me = engem. Viszont a latinban és más árja nyelvekben un, uno, áin, en = egy; az albán és oromo nyelvben ellenkezőleg: une, ani = én. Fölcserélődés az, hogy a szláv nyelvekben szám = magam, magány. .:. A számosság és a köztársasági eszme egyezik a mi fogalmával, mások jogai tiszteletben tartásával. Más szavunk a szem szó megfordított alakja. A számosságot és a számosságból képezett egészet (köztársaságot) fejezi ki a magyar zöm és csomó, a latin summa és a német sammel szavak is. .:. Szemere törzseinknél a föld neve Zem, Zemenye, Szemenye, Szemele, Szemere volt (a szláv nyelvekben ma is zem, zemlja = föld, míg zsen, zsena = nő, asszony), de viszont Szem, Szam, Samas, Szamszon, Szandon, Szander volt a Napisten neve is. Az itáliai szamnétáknál Heraklesz a Szam nevet viselte, Bál Napisten Elő-Ázsiában Szemes, Samas nevek alatt is tiszteltetett. Hogy a bibliai Sámson Heraklesszel azonos, azt a mythologusok is tudják. A bibliai Sámson azonos a szemerék, vagyis az ősi, igazi szem (szemita) nép Szemes Napistenével. Neje a Szemere vagy Szemele Földistennő. .:. A szemerék vallásos alapjelképe a szem-alak volt. .:. A szem-alaknak két központja van. Számos. .:. A szemerék a szem-alakot és a gabonafélék hosszúkás szemeit ezen szavakkal nevezték: szam, som, szem, szum, szöm, szamb, szomola, szemele, zsomolag stb. .:. A szemerék eredetileg a gabonafélék magvaiból, ezek gyűjtéséből étek, majd földművelők lettek, de ekkor is főképp a földművelés gabonatermelési ágával foglalkoztak. .:. Szemer, Szemele vagy Szemiraanya (Szemiramisz-Venus) a termékenység és szerelem istensége, de egyúttal a gabonatermelésé is volt. Viselte még a Szem, Szimi és Misszi, Mize neveket is. Szláv zsena = asszony, nő. .:. A bibliai Szem törzsatya azonos szemes, azaz Szam vagy Masz Napistennel (másként Sámson, Samás, Szimszon), azaz az igazi, ősi szem avagy szemere nemzettel, amelynek a ma "szemita"-nak nevezett faj csak örökébe lépett, de vele nem azonos. E Szem Napisten neje Szemere, Szemele vagy Szamara, Tamara Földistennő. (A bibliai Jáfet az állattenyésztő ősnépeink megszemélyesítője volt; kazárok, kabarok, törökök, jászok.) .:. A sokmagú gyümölcsök, bogyók és kalászos, fürtös növények Szemere Földanyának szenteltek voltak, de különösen a hosszúkás szemeket termő gabonafélék (búza, zab, rozs, rizs), viszont a hosszúkás alakúak, de egymagúak, mint például a som, Szam Napistennek voltak szentelve. .:. Szemere vagy Szemele legfőbb kultusznövénye a búza volt. Ennek igazi szemere nevei: szem, szen, nez, niz, níza, mizse, szíma voltak. Ezeknek csak b hangos besenyő kiejtései a búza és zab szavak. A búzaszem alakja hosszúkás, kalászokban terem (számosság), kalászai három-hatos beosztásúak (hatos számrendszer). A gabona színe a sárga. A szemerék nemzeti színe a sárga volt. Náluk a Napisten fája a som volt. Ennek virága sárga, s ötszirmú, bogyója – bár hosszúkás – de egymagú. .:. Nyelvünk a szem szót ma is inkább a gabonafélékre alkalmazza, sőt népiesen "szem" = gabona is. Az árja nyelvekben a mag és szem megkülönböztetése már teljesen elveszett, illetve már minden magot csak semen, seme, Same, Samen szóval neveznek. .:. A régi magyar himletni ige szemere megfelelője volt szimletni, szemletni, szemelni. Innen származott az árja seminare = megvetni szó. Náluk a hím magva is csak: semen. .:. A nőelvi szemerék és hímelvi magyarok bölcsészeti vetélkedése eredménye, hogy mai nyelvekben is az emberi tökéletlenség mókás jelképe a magare, magarac és gamar, gamari nevet viseli (előbbi két szó szerb-horvát, utóbbi kettő albán). .:. A szemerék nyelvében szumni, szumnyadni, szunnyadni = aludni, a latinban somnus = álom. A szemben (gabonaszemben) az élet még szunnyad, szumnad. .:. A látószerv neve a magyarban ma is szem. Aminthogy a magyar szócsoport szerint az Ég neve Ég volt, úgy a szemere szócsoport szerint ennek neve Éz volt, de nevezték ugyanezt Szém, Szám néven is, s így a sémi nyelvekben a Számi = Ég szót meg is találjuk. .:. A szemerék tehát magukat Szemere Földistennőjük és mondai ősanyjuk után szemeréknek nevezték. |
Fentebb már megismertük a szemere törzsünk díszítményeit képezett indítékokat, amihez itt még csak egyet-mást kell hozzátennem. Fő indítékaik őseredetben mindenesetre a szem alak, úgy a lezárt, mint a nyitott, és a búzakalász, továbbá a hullámvonal lehetett. Amint azonban alább látandjuk, a szemerék díszítőízlése sokban hasonlított a besenyőkéhez, hogy pedig mai népi díszítményeinkben a kettő már össze is vegyült, az természetes; úgy hiszem azonban, hogy vonalritmusbeli különbség főképp az lehetett, hogy míg a szemerék a szemalaknak megfelelően a ma általánosan magyarként ismert díszítőízlés jellegzetes levélkéit inkább kihegyesedőkre alakították (a rajzon a), a besenyők ellenben gömbölydeden végződőkre (a rajzon b), amivel azonban bővebben a besenyőkről, szóló fejezetünkben kellend foglalkoznunk.
Alábbi rajzon három búzakalászt látunk úgy stilizálva, ahogyan a búzakalászokat szemere törzsünknél régebben még stilizáihatták, de már keresztény korban, amikor is ezek kalász volta már kezdett volt feledésbe menni, és ezeket is mindinkább virágoknak kezdték tekinteni. Látjuk már itt is, hogy a kalászok szakálszálai megvastagíttattak, habár a szakálszálak finom fogazottsága — igaz csak a két szélén — viszont még föltüntetve, ami azután például Huszka Józsefben is azon véleményt keltette, hogy ez alakok népünk díszítményeiben a pávatoll stilizálásából keletkeztek. Szerintem azonban ebből csak annyi a valóság, hogy az értelem feledésbe menésével ez csak összevegyült a pávatoll ábrázolásával, ami például pannon őstörzsünknél valóban meg is lehetett. Utóbb azután ugyanezen kalászalakból, mással is összevegyülve és száz változatban keletkeztek népművészetünk azon szebbnél-szebb, de a természetben nem létező virágalakjai, amelyek egyikét e rajzom 
mutatja. Viszont például Kalotaszegen máig is fönnmaradott még a kalász egészen másképpen való, bár szintén stilizált, de még könnyen fölismerhető ábrázolata, amelyet az alábbi rajz 1. száma alatt mutatok be (Lássad: "Magyar Népművészet". A Magyar Néprajzi Múzeum kiadványa. Budapest, Egyeterni nyomda, 1928. 158. és 219. oldal). Ez ábrázolásmód ma azonban már hibás, és eredetileg kétségtelenül olyan volt, mint ugyanazon rajzomon a 2. jelű.
Ami azonban népi díszítményeink nem hímezett, sem nem festett, hanem plasztikainak nevezhető részét illeti, ebben két fő jelleget ismerhetünk föl. E kettő közül az egyiket nőelvinek, a másikat hímelvinek tarthatjuk. Az első az, amelyet az alábbi rajzon 1. tüntet föl, a másik pedig, amelyet 2. és 3. számmal jeleztem. Az elsőn, azaz tehát a nőelvin az egész dísz az anyagba kizárólag bemélyítés által képezve, vagyis mínusz, negatívum: nőiség, és amelynél tehát az alap marad magasabb, mint a díszítmény. A második díszítési módnál, azaz tehát a hímelvinél viszont a dísz domborodik ki az alapból, tehát: plusz, pozitívum: hímség. Utóbbi, a hímelvi díszítésmód azonban népünknél kétféleképpen fordul elő, éspedig egyrészt úgy, ahogyan azt a fönti rajzon 2 tünteti föl, amikor is a dísz az alapra fölrakott, vagy tényleg, vagy csak látszólag, amely díszítésmód szerintem főképpen a tulajdonképpeni magyar törzsé lehetett. Ellenben az itt 3. számmal jelölt módnál a fölrakás ugyan nincsen, mert csak az alap mélyítve ki, de a dísz az alapon így is pluszt képez, bár fölülete laposan hagyva, ami pedig esztétikailag igen kedvező, azért mert így a díszített tárgy körvonalai érintetlenek maradnak, más szóval a tárgy körvonalait a reáalkalmazott dísz nem zavarja, nem változtatja meg.
Az illető díszített tárgyra fölrakott díszítmények szertelen túlzása, vagyis a tárgy alakját teljesen eltorzító díszítésmód az európai népek ízléstelenségét bizonyítja.
Kiegészítések
A vogul nyelvben iga = öreg férfi, ami egyrészt egyezik a mi ük = ősapa és a török aga = tiszteletre méltó idősebb férfi szóval, de egyezik Ég szavunkkal is. De azonos e vogul iga szó még a germánok főistensége régibb Yg (Üg vagy Ig) nevével is. A főistenség ugyanis mindig az Ég megszemélyesítése volt, és mindig öreg, tiszteletreméltó férfialaknak képzeltetett.
A zsidók magukat Ábrahám utódainak tartják, akit viszont Kaldea Úr városából, tehát a szumerek földéről és Szem nevű ősatyától származtatnak. Mi viszont már tudjuk, hogy ezen bibliabeli Szem vagy Sem nem más, mint a szumerek, illetve szemere törzsünk Szem, Som, Szemes nevű Napistene és regebeli ősatyja, azaz a szumereknek is Samás nevű Napistene. Ezen bibliabeli Szem után nevezzük ma a zsidókat, valamint a velük rokonnyelvű népeket "sémiták"-nak, de tulajdonképpen tévesen. A bibliabeli rege alapján ugyanis azt következtethetjük, hogy a zsidók ősei valóban egy a szumerek földéről Palesztinába költözött szumer törzs voltak, amelyek maradékai a palesztiniai szamariták is, de hogy utóbb a terméketlen sivatagokból mind többen és többen közéjük beszivárgó, műveletlen beduin-féle állattenyésztő népek által úgy fajilag mint nyelvileg is elboríttattak, de ennek dacára is a Szemtől, illetve a szumerektől való dicső származás hagyománya továbbra is fönnmaradott. Tudjuk, hogy a dalmáciai városok egykori olasz lakosságát is ugyanúgy borította el szemünk láttára a terméketlen hegyek közül folytonosan leáradó és az olasz műveltséget mindenben, még a katolikus vallást is elfogadó horvátság.
Ami szerint tehát a ma "sémitá"-nak nevezett faj és nyelv tévesen neveztetik így, mivel e nyelv és faj tulajdonképpen beduin, aminthogy a tudósok már el is fogadták azt, hogy az egész arabság és ennek nyelve is a beduinoktól származott, de sok más népet is olvasztott magába. Ugyanígy beduin származásúak voltak tehát az asszírok, és ilyenek tehát nyelvileg a zsidók is, bár fajilag igen kevertekké lettek.
A Csallóközről már eddig is elmondottakhoz még az alábbiakat kell kiegészítésként hozzátennem : Már a II. világháború alatt elveszett művemben is megírtam volt, hogy eredetileg a Földi Paradicsomról szóló regék a Csallóközre, a Mennyországról szólók pedig a Tejútban található szigetre vonatkoztak, valamint, hogy mind e regék, hagyományok eredetét a mi őseink sok ezer évvel ezelőtti költészete képezte. Amihez azonban hozzáteendő, hogy Földünk északi féltekéjén, amelyen hiszen Magyarország is van, az meg nem állapítható, hogy a Tejútban lévő sziget, azaz hogy az Égi Tejfolyó, avagy az égi Duna, valóban egy szigetet, egy Mennyei Csallóközöt képez. Ezen északi féltekéről ugyanis csak annyi látható, hogy ezen égi folyó két ágra oszlik. A sziget nagyobb része már csak a déli féltekéről látszik, valamint csak a távoli Délről látható, hogy a két ág ismét egyesül, és hogy tehát a két ág valóban egy hosszúkás szigetet alkot. Honnan tudhatták ezt tehát őseink ? Voltak -e utazóik, akik a déli féltekét is beutazták és onnan visszatérve hozták hírül, hogy az égi nagy folyó ágai ismét való egyesülése és szigetet képezése messze Délen látható ? Avagy ezt is, mint annyi mást, szellemi képességeik segítségével bírták megállapítani ? Olyan szellemi képességeik segítségével, amilyenekkel a mai emberiség már nem bír ? Amelyek képesítették őket arra, hogy sok ezer évvel ezelőtt már megtudják, hogy Földünk "kerékként forog", hogy a Nap fényfelülete szemcsés, hogy Napunk a Tejút egyik Csillaga, illetve, hogy a Napisten a Tejutat megszemélyesítő Nagy-Boldogasszony Fia. Mindenesetre: a Földi Paradicsomról, illetve a Csallóközről és a Menyországról, azaz Mennyei Tündérországról, vagyis a Tejút szigetéről (amelyen népi csillagos Egünkön még most is ott van egyik legvégén a "Tündérek fordulója", és közepe táján a "Tündérek tánca") szóló regék még sok ezer évvel ezelőtt, ősműveltségünk korában keletkeztek.
Ellenben holott mind a Csallóközről és Menynyei Csallóközről itt elmondottakat népi hagyományaink alapján már tudtam, és elveszett művemben már meg is írtam volt, csak mostanság 1957-ben, tehát jóval a II. világháború után vettem észre dr. Fritz Kahn: "Die Milchstrasse" (Stuttgart, 1914. "Kosmos" kiadás) című művében a 6. oldalon e sorokat : „A Tejút nem szabályos alakulat. Hossza egyharmadában a Hattyú csillag képtől a Kentaur csillagképig két ágra oszlik folyóként, amely egy szigetet folyik körül.”