III.
KÖVETKEZTETÉSEK
(folytatás 2.)
Tény, hogy a vetőmag kiszórását nálunk, ősi szokásból, ma is csak férfi végezi, holott az aratást, vagyis a begyűjtést, régen, sarlóval, kizárólag nők végezték. Ezt férfiak csak azóta végezik, amióta a nagyobb erőt igénylő kasza a sarlót kiszorította. Maga a gyűjtés, összeszedegetés, kuporgatás különben is a nő természetének felel meg. A gyűjtés a szórás ellentéte, amit nyelvünkben, amint már említém, a szed és tesz igénk egymásnak megfordított volta fejez ki. Mindez világosan nemi alapú, vagyis magán az örök Természeten alapuló és tehát nem önkényesen kitalált dolog. Tesz igénknek régen ten alakja is volt, amely többek között az Isten szavunkban is megvan, amely szó eredeti értelme : ős-tevő, azaz ős-teremtő, ős-alkotó, ős-cselekvő s tehát ős-férfi is volt. Ezen ten szó keleti rokonnépeink nyelvében is megvan, ahol az „nagy férfi”, illetve „király, fejedelem” értelmű (tenno, tanju, tana) és aminek megfordítottja (net, neid, ned, niti) pedig „nő” jelentéssel bírt. De az Isten szó egyik nőiségi ellentéte volt az Istár, másként Asztarte ősnőiség-istennő neve is (azaz: Tündér Ilona, Szemiramisz, Venus). Ezen Is-tár nőistenség nevében a tár szótag ugyanis nem más mint tár igénk, a tárulás pedig a tevésnek szintén pontos ellentéte. Rokonnépeink nyelvében ez a tár, ter alakban meg is van és ott valóban nő értelmű. (E szó őstörök eredetű, de ma a finnugor nyelvekben van meg.) Őstörök törzseink kultusz szócsoportjában ugyanis (amely a t, d és r, l, valamint megfordítva az r, l és t, d mássalhangzókkal képezett volt), ha a szóban a vagy e magánhangzó volt, akkor az nőiségi jelentésű volt, ha ellenben o vagy u, akkor az hímségi dolgot jelentett. Innen származtak a tor és tur = bikát jelentő szavak is, míg viszont a rokonnépeinknél meglévő ter, tár szóalakok nő jelentésűek, de amelyek nyomát árja nyelvekben is megtaláljuk, mert például a németben is Schwester = nővér, Tochter = lány. E szó igazi, legősibb értelme azonban a magyar tár (tárul, nyílik) igében ismerhető föl. Ugyane szó e magánhangzóval ter, tér, avagy megfordítva rét kiejtéssel mindig lapos, lapalakú valamit fejezett ki, lévén hogy őseink szimbolikájában a lap mindig nőiségként volt fölfogva, ellentétben a bot, cölöp, karó alakú tárgyakkal, amelyek hímségi jelképek voltak. Aminthogy őstörök szócsoportunk szerint: rúd, dorong, durong, törzs, törzsök szavaink is ilyen hímségi dolgokat neveznek meg ma is. De megjegyezhető, hogy az olaszban is tortore = nagy bot, míg a törökben ma direk = törzs, aminek meg derék szavunk felel meg. A németben megfordítva: Rute = bot, ami meg rúd szavunkkal egyezik.
A kagyló, mint csészeszerű és megnyílani, tárulni képes valami, tehát nőiségi jelkép volt. Úgyhogy a gyöngyházkagyló is, úgy a kerekded tengeri fajta, mint a hosszúkás édesvízi is, mindenképen nőiségi jelkép volt. A gyöngyház neve Keleten ma is szedef, amely szó a mi szed igénkkel egyezik betűszerint. Mindezekből pedig végül azt is következtethetni, hogy őseinknél a két egymás mellett ülő bálványalak közül a nő arca egyszerűen gyöngyházkagylóból is képeztethetett, különösen ha az istennőt víz- és holdistennőként kellett ábrázolja. (A Holdnak nincsen saját fénye, illetve fénye csak a Nap fénye visszaverődése.)
Kagyló szavunk régen kalán alakban is megvolt, amit a mai, valószínűleg csak romlás útján keletkezett kanál szavunknak népünknél ma is általános kalán alakja is bizonyít, mert tudvalévőleg a magyar nép régebben a „békateknő”-nek is nevezett édesvízi gyöngyházkagylóból, nádnyéllel, készített kanalakat használt. De ugyanezt bizonyítja Erdélyben egy, a természetes sziklába vájt fürdőmedence Kalánfürdő neve is. (Lássad: Kőváry László: „Történelmi regék”. Kolozsvár. 1857.) E kalán szó értelme ősnyelvünkben „hal-anya” volt. Viszont a nyíló kagylónak a női nemi résszeli összehasonlítása és az ezzel összefüggő mókákban él még, de megnyilvánul abban is, hogy a görögöknél és rómaiaknál az Afroditéval azonosuló Galatea- és Tetisz-féle víz- és tengeristennők hol kagylóból kijövő (születő), hol pedig kagylóhéjban a tenger hullámain ringatódzó nőalakként ábrázoltattak.
Kagyló szavunknak régen kellett legyen kajló, kahló, kal, kál, hal, kalhó alakja is. Ezekből származott a német Kachel, Kachl szó, amely a régi cserépkályhák kagyló-, illetve csészealakú csempéit jelentette, valamint ebből származott a magyar kálha vagy kályha szó is. A kályhacsempék, amint ezt régi, népi kályháinkon még láthatjuk (lássad a „Néprajzi értesítő” című folyóiratunkban is) ugyanis eredetileg kerekek voltak, kagylószerűen homorúak és csak újabb időkben készültek négyszögletesekre is.
Azon tény, hogy a domború aranytányérból és a homorú ezüsttányérból képezett bálványoknak még nincsen igazi arca, szolgálhatott alapul valamiképen népmeséink királyfiainak és királykisasszonyainak megvakíttatása indítékának. Ez még a bibliai Heraklesszel, azaz Sámsonnal is megtörténik, akiről már említettük, hogy eredetileg Napisten volt, éspedig a szemere, szumer, szemareus avagy szamarita törzseké. Ez istenség, akit a szumerek Samásnak neveztek, azonos volt a bibliai Szem ősapával (említém, hogy őseink a Napistent regebeli ősapjukként is tisztelték), amely ténnyel azonban már sem a zsidók nem voltak, sem a mai tudósok nincsenek tisztában. Ugyanezen istenséget — aki tehát Heraklesszel és Magorral is azonos, mert hiszen ő is a Napisten — az itáliai szamniták is nemzeti istenségükként tisztelték és Szam-nak nevezték. Mindebből pedig az következik, hogy a bibliai Kám meg a kun és magyar törzsek napistenségével azonos, hiszen e nevet csak megfordítva kell ejtenünk, hogy a Mag (Magar), azaz kun kiejtéssel a Mak vagy Makar nevet kapjuk; az pedig hiszen ismeretes, hogy a föniciaiak Herakleszt általánosan nevezték úgy Makar mint Magar néven. Világos tehát, hogy ugyanezen Napisten, aki nevét a hímelvű és gyümölcstermelő magyar törzsek a mag szóból képezték és Magarnak nevezték, annak nevét a nőelvű és gabonatermelő szemere törzsek a szem szóból képezve Szem-nek, illetve Samas azaz Szemes- avagy Szamosnak nevezték, vagyis, hogy Mag (vagy Kam) és Szem ugyanúgy ikertestvérek mint Magor és Hunor, amelyekhez azután később Jáfet csak utóbb tétetett hozzá (az állattenyésztő, később keletkezett törzsek megszemélyesítője). Tény, hogy nemzeti istenségünket, a följegyzés szerint még a középkori kunok is Kám-nak nevezték; aki tehát nem is volt más, mint a bibliai Kám, vagyis a kunok és hunok nemzeti istensége és regebeli ősapja: Hunor, Magyar ikertestvérek.
Föltételezhetjük azt is, hogy a szóban volt tükörarcú bálványok, amidőn már mindinkább emberszerűsítve lettek, arcára szemeket is festettek, vagypedig e célra vájt üregekbe ékkövekből készülteket raktak be, de amelyeket letöröltek, illetve kiszedtek azon idő alatt, amikor az illető égitest nem volt látható, majd újból fölfestették, illetve visszahelyezték az égitest újbóli megjelenésekor. Innen származhat tehát az illető istenség, mai népmeséinkben a mesehős, megvakíttatása, majd szemei újból való visszanyerése indítéka.
Csodálatos ősiségeket megőrző népmesénk a „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” című, amelynek tartalma röviden ez: Ketten egy király gyermekei voltak (amely király alatt a Nagy Égisten értendő). A fiút így hívták, mert arca olyan volt, mint a legszebb leányé (Apollon). Hugát azért hívták így, mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház. (Artemisz, amely nőistenség bálványa arcát őseink a kerek tengeri gyöngyházkagylóból is képezték volt.) A királyfi nagyon szerette hugát és mindig vele akart lenni, s hogy ez nem volt mindig lehetséges, képet festtetett magának róla, amelyet mindig magánál viselt. Egyszer e kép a tengerbe esett. Senki sem tudott többé Ilonáról ily hű képet festeni. A királyfi küldé a halászokat, a képet fognák ki, de hiába, mert már azelőtt egy másik király halászai azt kifogták volt és királyuknak elvitték, aki a képről beleszeretvén, őt keresteti. Úgy talál rá, hogy egy ünnepségén Leányszínű Bálint is ott van, a képre ismer, kéri vissza, de megígéri, hogy nővérét ama királynak feleségül elhozza. A király, aki szintén gyönyörűszép arcú, saját képét is megfestteti s ezt Ilona meglátván, szívesen egyezik bele e király felesége lennie. Sok viszontagság után a házasság megtörténik. Közben elmondva, hogy Ilona könnyei igazgyöngyszemekké változnak.
E mesében is tehát, mint a szóban volt kínaiban, megvan a képkészítés indítéka. Szerintem Gyöngyszínű Ilona azonos a más meséinkben előforduló megvakított és tengerbe vagy folyóvízbe vetett királykisasszonnyal avagy szegény szép leánnyal, akit a vízből rendesen öreg halász ment ki s amely leányról szintén mondva, hogy gyöngykönnyeket sír. Leányszínű Bálint és a másik, szintén szép ifjú király, aki Ilonát feleségül veszi: tulajdonképen egy és ugyanazon személy, vagyis a Napisten, de itt is két személlyé választva, de amely kettéválasztás célja itt nem más, mint az, hogy a testvérek közötti házasság ne kerülhessen sorra. Viszont Gyöngyszínű Ilona (vagyis Tündér Ilona) és versenytársa (aki magát az if jú királlyal el akarja vétetni) is Ilonával egyazon személy, vagyis a megszemélyesített nőiesség, de ennek két különböző megnyilvánulásaként. Vagyis Leányszínű Bálintban és Gyöngyszínű Ilonában is egy, eredetileg, Ádám- és Éva-szerű első emberpárról szóló mythosszal van dolgunk, amely pár egymásnak tehát egyúttal testvére is, de férj és feleség is. Emlékezünk pedig, hogy vogul rokonnépünknél is a fém-, illetve tükörarcú bálványpár is hol egymás testvérének, hol pedig férj és feleségnek mondatik.
Ezen mesénkben is tehát a férj és fivér személye azért van kettéválasztva, hogy a vérfertőzés, azaz testvérek közötti házasság gondolata elkerülhető legyen, habár a mese szerint Leányszínű Bálint nővére iránti nagy szerelme még megvan. Mindezeket, valamint azt, hogy Leányszínű Bálint azonos a Napistennel, illetve Magyarral, vagyis Ádámmal, illetve a magyarok azaz az emberek ősatyjával, megértvén, ezekben fölismerjük a zsidók Ábrahám-mondája eredetét is. Ábrahám ugyanis a zsidók mondai ősapja. Szép neje, Sára, szintén hol nejének, hol nővérének mondva, sőt az egyiptomi fáraóban előkerül még „a másik király is”, aki Sárát — itt csak egy ideig — feleségül veszi. Mindebből világosan kitűnik, hogy ezen bibliai monda, bár szintén a mi regénk ősalakjából származik, de annak még a mai mesénknél is romlottabb alakja, átdolgozott változata. Mert míg a mi mesénkben Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona egymásnak még tényleg testvére (aminthogy Magor és Ilona is, mert hiszen teremtőjük, azaz „atyjuk”, az Égisten: közös), de a bibliai elbeszélés szerint Ábrahám már csak azt hazudja, hogy Sára neki nem felesége, hanem nővére, amit a fáraó elhivén, Sárát feleségül veszi és Ábrahámot, természetesen, gazdagon megajándékozza. Mivel azonban e változat (a hazugsággal) egyedülálló, holott a miénknek (az igazi fivér és nővérrel) különböző mythoszokban párhuzamai vannak, ennélfogva nem kétséges, hogy miénk az eredetibb és a bibliai a megváltoztatott alak. Az olasz „Belraggio e Bianchina” mesében is a miénknek egy már nagyon megromlott változatára ismerünk, de azért itt is még igazi fivér és nővérről van szó, aki utóbbit aztán a „másik király” feleségül veszi. (E mesetípus változataival e művem végén részletesebben foglalkozom.)
A szép Leányszínű Bálint kétségtelenül azonos tehát népmeséink Szép Miklósával, Világszép Úrfijával és Szép Palkójával, azaz a szintén leányosan szép arccal és hosszú hajjal ábrázolt Apollonnal, a görögök által a szkitháktól átvett e napistenséggel. Amihez tehető még, hogy Apollon és Palkó, sőt még Bálint név is egymással azonosuló, míg a Miklós név a Magor vagy Makar névvel egyező. Ezen Apolló vagy Apollon név a mi ápol, apol igénk régi -on képzős alakjából származott, vagyis ápoló, apoló jelentésű volt. Régi nyelvünkben ez igénknek: gondoz, gondvisel, becéz és gyöngéden simogat (a német: liebkosen) és csókol értelme volt. Ezen ősi Apolló vagy Apollon, azaz tehát gondviselő Napisten e nevére ismerünk vogul rokonaink Napistenének „Világügyelő” és „Népetgondozó” nevében, valamint Apollonnak még a görögöknél is használatban volt „Kourotrophosz” = „ifjakat gondozó” nevében. Ami pedig igénk -on képzős alakját illeti, ennek több nyomára is akadhatunk. Például ugron = ugró, az Ugron régi családnévben, és kötény, azaz kötön, vagyis kötő szavunkban. De ismételem: ráismerünk Napistenünk Apollon nevére (amely név értelmét a görögök sem ismerték már és ez ma is megfejtetlen) népmeséink „Palkó”, illetve „Bálint” mesehősei nevében is, amely mesehős nevek csak már kereszténységünk korában kerülhettek, épen hasonló voltuk miatt, a régi név helyébe. Ugyanúgy mintahogy a Magor vagy Magyar név helyébe a Miklós, néha a Mihály név került. Ugyanúgy mintahogy a Napisten tavaszi megnyilvánulása régi Tavasz, Tamuz, Tavuz, Damasek, Tamazig nevei helyébe népmeséinkben a „Tamás kocsis” név került. Amely utóbbi mesehősünk a tavaszi „Virágvasárnap” ünnepén a fölvirágozott szekerén rohanó hősként szerepel. A „Leányszínű” és „Gyöngyszínű” jelzőkben a szín szó nem annak mai color, Farbe értelmében veendő, hanem a szó régi nyelvünkbeli jelentésével, amelyet ma a felszín, felület, külső, szavakkal fejezünk ki, bár jelentett a szó régen is már color-t is. Eszerint tehát „leányszínű” annyit jelentett, hogy „leány kinézésű” vagy leányszerű. Ugyanígy a gyöngyszínű szó meg gyöngyhöz hasonló bőrszínűt, arcszínűt. De megjegyzem: e szó, illetve a Napisten leányszerű megjelenése elképzelése visszavezet bennünket az emberiség azon őskorába (hagyományunk szerint a Napisten az emberiség ősapja, a gyermek pedig a szülőkre szokott hasonlítani!), amelyben férfi és nő külső megjelenésében, valóban alig volt még különbség, vagyis a boldog, ártatlan Aranykor világába, a Csallóköz szigetebeli boldog élet idejébe, amidőn az ősember még harcot, küzdelmet, öldöklést, húsevést nem ismerve, örök enyhe éghajlat alatt, ragadozó állatok támadásainak ott még ki nem téve, gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkozva élt és a természetes szerelmi kiválasztódás révén fejlődött, amely kiválasztódás szerint mindig a szebb, egészségesebb, ügyesebb, okosabb és erősebb egyéneknek volt több utóda, mivel a szerelmi versengésekben kiválva, az ilyenek könnyebben bírtak maguknak más nembelit hódítani, de nem sohasem durva erőszakkal avagy öldökléssel, gyilkossággal, a versenytársat leütve, mint későbbi eldurvuló fajoknál. Azon őskorban az embernek gonosz indulatai még nem lévén, ilyesmi a szellemi fejlődést még nem gátolta. A testileg erősebb is vetélytársát csak erőben fölülmúlni, de nem megölni igyekezett. Ezen szerelmi kiválasztódás volt tehát az, ami ősrégi időkben a gyönyörű ősmagyar fajt és ennek magas szellemi műveltségét létre hozta.
Ez ősidőben az ember még majdnem hermafrodita is volt, miként a kétéltűek (az emlősök ősei), illetve nemi részei a két nemnek külsőleg még nem különböztek annyira mint ma. Ugyanígy a másodrendű nemi jellegek sem voltak még teljesen szétkülönbözve. A férfi még nem volt harcias, sem durva, mert hiszen véres harcot, öldöklést még nem ismert, viszont a nő a szabad természet ölén élve, nem volt elpuhulva mint később, különösen ott, ahol az erősebbé lett férfi rabjává lett. Továbbá, mindkettejüknek nagy és egészen világos szőke hajzata volt, amely testüket palásként borította. Ruházatot alig viseltek, illetve ilyet csak falevelekből, fűből, magukat virágokkal, színes bogyókkal ékesítve, készítettek. De a férfi bajusza, szakála, teste szőrössége, másodrendű nemi jellegként, sem volt még kifejlődve, illetve még az ősi kétéltű (békafélék) állatok szőrtelensége is ezen igazi ősemberfajnál még részben megmaradott volt, de kivéve a fejbőr hajzatát. Mi több, emlői a nőnek és férfinak majdnem egyenlő mértékben lehettek kifejlődve, vagyis kevésbbé mint a mai nőnek, de valamivel erősebben mint a mai férfinak, azaz körülbelül annyira, mint egy mai szűzlánynak. Ivadékukat esetleg még a férfi is szoptathatta, aminthogy kétéltűeknél ma is előfordul, hogy a bőr bizonyos tápláló, tejszerű nedvet termelő mirigyeivel porontyaikat közösen táplálják, sőt egy fajtánál (az amerikai pipobékánál) ezt kizárólag a hím végezi.
A Napisten aranyhaja, amint említettük, őseink szimbolikájában a Nap sugarait jelentette, Tündér Ilonáé pedig az északi fényt. Említettük azt is, hogy ősműveltségünk keletkezésekor az Északi Sark még hazánk területén volt. Az is kétségtelen, hogy Földünkön az élet csakis Sarkon kezdődhetett, mivel a hőmérséklet itt hült le legelőször annyira, hogy itt élet, eleintén természetesen vízben, keletkezhetett, holott másutt a még túlmagas forróság miatt ez nem volt lehetséges.
Gyönyörű költői regeindíték az, hogy Ilona képe, a gyöngyházkagyló-kép (mert hiszen közönséges festmény a vízben tönkremenne) a tengerbe esik (a mesében ezt a királyfi a tengerbe ejti). Ugyanis: ma holott a Nap és a Hold egyaránt járnak le a tengerbe, de ősidőkben a Nap — amikor a Sark még Magyarország területén volt — egy esztendőben csak egyszer, holott a Hold talán akkor is naponta. Ami különböző költői regeindítékok keletkezését okozhatta. Például, mintha a Nap, kedvesét keresni szállana alá a tengerbe avagy az Alvilágba. Mint a görög rege szerint Orpheosz Euridike keresésére. Lehetséges egyébként, hogy valamikor a Hold is fél évig volt látható és félévig tűnt le. Vannak olyan regeindítékok is, amelyek szerint a Nap egy aranycsésze keresésére száll le az Alvilágba. Őseink szimbolikájában csésze nőiségi jelkép volt. Más mesék szerint a mesehős, azaz régen a Napisten, sárkány által elrabolt kedvese keresésére száll le az Alvilágba, ahol a sárkányt, a sötétség megszemélyesítését legyőzve, kedvesét megszabadítja. A tengerre vonatkozólag pedig meg kell említenünk, hogy ősidőkben a Csallóköz szigeteit, amikor ezek még a Duna deltáját képezték, végtelen víz- és mocsárvilág vette volt körül, amelyben őshüllők, azaz dinoszauruszok, vagyis: sárkányok is valószínűleg éltek, de amelyek akkor még csak a vízben voltak. Ez időben a mai Magyar Alföldön még tenger volt, amely sós is lehetett, mivel sóját a Máramaros vidéke sórétegeiből kapta. Minderre népmeséink még vissza is emlékeznek, sőt egy regénk szerint valamikor réges-régen Tenger Asszony szerelmeskedett Kárpát Emberrel, de aztán veszekedtek és az asszony elhagyta az embert. A geológusok pedig manapság megállapították, hogy a Magyar Alföld helyén valamikor valóban tenger volt, de hogy egy nagy kataklizma következtében a Déli-Kárpátokon támadott, ma Vaskapunak nevezett hasadékon át e tenger lefolyt. A regeemlítette „veszekedés” pedig a kataklizmát jelenti.
Fontos szerepe volt az Aranytükörnek őseinknél a téli napforduló, azaz Karácsony ünnepe szertartásaiban, vagyis az elöregedett Napisten távozása vagy halálakor éjfél előtt és az újjászületett Napisten éjfélutáni, kisdedkénti visszatérésekor, újramegjelenésekor. Éjfél előtt az öreg, búcsúzó Napisten (Toldi estéje, vagyis a megöregedett Toldi Miklós. Vajnämöjnen. Mikulás.) az asztalon álló tükörre vonatkozólag ilyenféleképen beszél :
— Eljöttem hozzátok, hogy tőletek elbúcsúzzak, hogy közületek minden rosszat elvigyek. Hogy tanításaim, tanácsaim reátok hagyjam. Hogy ti az új esztendőben ezeket követve, jobbak, igazabbak, boldogabbak legyetek. Édes gyermekeim, mindig a Lelkiismeret szavát kövessétek, azt soha el ne hallgattassátok. Én ma elmegyek, de örökségül az Aranytükröt hagyom reátok. Ez tanítson titeket igaz életre. Ez vezessen titeket. Az Aranytükör én magam vagyok, mert ő a Lelkiismeret és a Lelkiismeret én vagyok. A Lelkiismeret szava az én szavam, édesapátoké: a Napé. (Saját helyreállításom.)
Mindez régen természetesen versbe foglalva, énekben mondatott el, koboz, dob vagy más hangszer kísérete mellett. A koboz, koboc szó régi nyelvünkben (kabar kultusz-szócsoportunkban) tököt jelentett. E hangszert így azért nevezték, mert szárított és kivájt kabak- vagy kobak-tökből készült (kabak, kobak szintén kabar szócsoportunkbeli szavak).
Az öregnek, akit Vörös Koldusnak is neveztek, mert ruháján vörös díszek voltak és ő a lemenő Napot jelképezte, hat regős társa volt, vagyis összesen heten voltak. Egynek vagy kettőnek láncos botja is volt (11. ábra), amelyeket, különösen az énekek refrénjeinél, rázva, velük zörögtek. Az öreg a lelkiismeretre, az Aranytükörre, igaz életre és a múlhatatlan isteni igazságra vonatkozó, versbefoglalt, jelképes meséket is énekelt, valamint búcsúztató, szomorú énekeket is. Az év végén az öreg Napisten (az énekes Vörös Koldus; megjegyzendő: ős-nyelvünkben a koldus szó tulajdonképeni értelme még csak vándor volt) tehát szebbnél-szebb énekek alakjában hagyta gyermekei számára, örökségként tanításait és tanácsait. De ezek még nem voltak „parancsolatok” és nem jártak rettentő büntetéssel való fenyegetésekkel a nem követők, szófogadatlanok ellen. Ilyesmire csak később, gonosszá vállott népeknél kezdett szükség lenni, akik tanácsokra, tanításokra különben nem hallgatnának. Ezen évvégi és halál előtti tanítás volt Mózes második és utolsó törvényadása gondolatának eredete.
Ez után családban a házigazda, istenházban a pap, odamegy az oltár előtt kerek asztalkán álló mosdótál és korsóhoz és törölköző állványon lévő törölközőhöz (12. ábra) és ezt mondja :
— Az új esztendőbe megtisztulva akarok átmenni.
Vizet önt a tálba, kezét, arcát megmossa, megtörölközik, a tükörbe néz és ezt mondja :
— Áldott Nap, fényes Nap ! Hibáim látom, bűneim bánom. Ugyanezt teszi utána a háziasszony is, de a vizet most már a házigazda, vagyis férje, önti kezére, mert a tálban levő vízbe kezét már senki sem teszi. Ez már szennyes: bűnöket mosott le. Ezután jönnek a gyermekek, korszerint sorban (esetleg a más házbeliek is). Kezükre a vizet a házigazda, az oltár jobb oldalán állva, önti. Balfelől áll az asszony és nyújtja a törölközőt, míg a kisebb gyermekeket ő mossa, törölgeti. A kisebb gyermekek csak ennyit mondanak :
— Áldott Nap, néha rossz is voltam ...
A mosakodás után mindenki a tükörbe is néz.
De az egészen kicsi gyermekek természetesen semmit sem mondanak, mert hiszen még öntudatlanok és így bűneik sem lehetnek. Ezeket édesanyjuk csak megmosdatja, megtöröli és a tükörbe nézeti.
A mosakodások után az apa valamelyik sarokból előhozza a kosarat a „rosszal”, vagyis a „bűnökkel”, azaz mindenféle ócska vacakkal (elhasznált ruhadarabok, elromlott szerszámok, a gyermekek törött játékai stb.) és ezek közül mindenki a maga darabjait egyenként a Bözön Bika odatartott zsákjába dobálja, mondva :
— Ez is egy bűnöm ! Ez is egy bűnöm ! Ez is ! Ez is ! Nesze, vidd el !
A Bözön Bika a hét regős egyike, aki fekete vagy sötétbarna álarcot visel, amelynek szarvai és bozontos haja, szakálla van. Népi regöseinknél még fekete gubát, subát, avagy csak fekete, szőrével kifelé fordított ködmönt viselt. Az álarcnak kilógó piros nyelve is volt. (13. ábra.) A Bözön Bika egyik kezében van a zsák, a másikban a láncos bot. Bözön, bozon, bözönd, bozont, büzönd volt azon fekete-barna, bozontos hosszúszőrű, erősen pézsmaszagú állat neve, amelyet ma teljesen tévesen nevezünk „bölény”-nek, amelynek azonban német neve is Wisent, latin neve pedig bison, amely szavak, ugyanúgy mint pézsma szavunk, besenyő őstörzseink kultusz-szócsoportjából származnak (de hogy mik voltak őseink kultusz-szócsoportjai, itt nem fejtegethetem). Ezen tehát helyesen bözön-nek nevezhető állatnál sokkal nagyobb termetű a fehér, de rövidszőrű, nem pézsmaszagú, hosszabb szarvú őstulok. Ez utóbbinak volt, őspalóc (pelazg) törzsünk kultusz-szócsoportjából származó neve : bölény, bulun, bulund, balind. Ennek messzire elhallatszó, „bődületesen bömbölő” hangja volt, holott a bözön vagy bözönd hangja csak röfögésszerű volt, mint a bivalyé. Az igazi bölény, vagyis a fehér őstulok, a régi, nagytermetű fehér magyar szarvasmarhához hasonlított, csak ennél még nagyobb volt, habár szarvai meg valamivel kisebbek voltak. Ennek német neve Ur, Auerochs, latin neve urus, amely nevek viszont őstörök törzseink kultusz-szócsoportjából származnak, ugyanúgy mint a bika különböző nyelveken meglévő tur, tor, taur nevei, de amely szó ősnyelvünkben még turuk, türök, török, lágyult l-es kiejtéssel tulok, tülök alakban is megvolt.
A zsákba kapott rossz holmit a Bözön Bika, miután távozott, a földbe ássa. Ezzel a múlt bűnei eltemetvék, feledvék.
A Bözön Bika szokta volt a gyermekeket ijesztgetni is, a bözön hangját utánozva :
— Bözz ! Bözz ! Buss !
És úgy is tesz, mintha egyik-másik gyermeket el akarná fogni, hogy ezt is zsákjába dugja a „rossz” közé.
A gyermekek sivalkodva menekülnek, a szülők tiltakoznak :
— Nem, nem, nem volt olyan rossz !
Egészen világossá válik, miszerint a Bözön Bika volt őse a mai „krampusz”-nak avagy „ördög”-nek, sőt ezen krampusz szó is mutatja, hogy a régi magyar és mai török gara, kara = fekete szóból, valamint a garaboncos szóból származott, de ugyanúgy mint ahogy a „Mikulás” meg nem más, mint az év végéni öreg Napisten, azaz öreg Magor avagy Makar, vagyis a Vörös Koldus (Toldi Miklós estéje, azaz: öregsége), mert hiszen úgy a krampusz, mint az öreg Mikulás is az év végén szerepel. Csak hozzáteszem még: Németországban a Mikulást Ruprechtnek is nevezik, amely név meg a latin ruber = vörös szóból származik, úgyhogy ez meg a legközvetlenebbül bizonyítja a mi Vörös Koldusunkbóli származást.
E mókázások után az öreg Magyar (vagy Miklós bá. Bá a bácsi, bátya szó rövidítése) boldogan állapítja meg :
— Oh, édes gyermekeim, milyen szépek lettetek ! Százszor szebbek vagytok, mint ezelőtt.
A családtagok is mondogatják egymásnak :
— Jaj, édes Arankám, de megszépültél !
— Jaj, édes uram, de megszépült !
És így a többiek is egymásnak.
De most az öreg Magor végkép búcsúzik már, mert éjfél van.
— Édes gyermekeim, mennem kell. Közületek minden rosszat elviszünk. De itt hagyom örökségül az Aranytükröt. Hallgassatok szavára, hogy mindig ilyen szépek maradjatok.
Ezzel elmegy, társai is vele. Szomorúan búcsúztatják, neki kezet is csókolnak, mire ő a családtagokat biztatja :
— Visszajövök majd, amikor föltámadok. Mondják neki :
— Jöjjön vissza ! Jöjjön vissza ! ...
Az oltár elől most elviszik az asztalkát, tálat, törölközőt, eltüntetik az üres kosarat, az oltárra pedig odahelyeznek két korsót avagy virágedényt és két tálat, de mind üreset, csak az Aranytükör marad ott középütt.
Éjfél van, az óesztendőnek vége (ez a téli napfordulókor volt, a mai naptár szerint azonban december 21.) s jön az újesztendő, vagyis megjelenik kiséretével (három zenész-énekes és egy kakasnak öltözött gyermek, avagy legalábbis közülük a legfiatalabb) a Csodaszarvas, illetve a csodaszarvasnak öltözött ember. Őseinknél a Csodaszarvas (14. és 15. ábra.) az Ég jelképe volt és ezért a csodaszarvasálarcos regösnek nagy, fekete vagy sötétkék köppenye vagy fekete subája volt, amely fölületét hímzett avagy fölvarrott, avagy esetleg fémből való csillagok borították. E köppeny vagy palást alatti ruhája azonban fehér, de a fején viselt álarc, amelyben az ember feje egészen benne, szintén fekete vagy sötétkék, úgyszintén agancsa is, amelynek csak hegyei fehérek. A szarvak között égő, piros hólyaglámpa (lampion) függ és ez ring az ember minden mozdulatára. Ez a pirosan fölkelő Napot, illetve az újjászületett, bölcsőjében ringó Napistenkét jelképezi. A szarvak hegyein a Csillagokat jelképező gyertyák égnek. Homlokán is fényes (tükörre festett) csillag van és az a Hajnalcsillag, nyakáról pedig zsinóron kerek tükör függ mellére s ez a Hold. (16. ábra.) Szarvairól diók, almák csüngenek a gyermekek számára, de csüngenek azon még csöngettyűk is, ami onnan származik, hogy régen, amikor a szarvas háziállat is volt, csöngőt agancsára is szokás volt akasztani, nem csupán nyakára, mint háziállatoknak ma. Csak megemlítem, de itt nem magyarázhatom, hogy a csengettyűkkel a Csillagokat is jelképezték volt, amit mai csillag és csilingel szavaink azonossága is mutatja még, de ugyanúgy a német schillern (sillern) ige is, amely ma is csillogás értelmű. A szarvasálarcos ember minden mozdulatánál a csengők csilingelnek. Megjegyezhető még, hogy karácsonykor, a karácsonyfa díszítésekor ma is szokás csengőkkel csilingelni.
A Csodaszarvas-regös és társai, magukat hangszereikkel kísérve, a Napisten születésére, újjászületésére vonatkozó énekeket mondanak. Ezután társai segítik a Csodaszarvast, hogy szarvait leszedje, amelyeket azután, az égő gyertyákkal együtt, az Aranytükör mellett kétoldalt levő korsókba állítják. Ezek képezik a mai oltárgyertyák őseit, az Aranytükör pedig az Oltáriszentségét. (17. ábra.) Való igaz pedig, hogy a szarvasok minden télen, karácsonytájt, szarvaikat elvetik, amelyek nekik tavaszra újranőlnek. Mivel pedig az álarc agancsai többnyire csak fából való utánzatok, ebben a mai karácsonyfák eredetét is láthatjuk, de megemlíthető, hogy avar őstörzseinknél fenyőfát szoktak volt karácsonykor Barisa (másként Borisa, Varisa, Barata) Napisten születése ünnepére, égő gyertyákkal földíszíteni.
Most a házigazda, templomban a főpap, ismét az Aranytükörbe nézve, megteszi az új esztendőre szóló ígéretet :
— Áldott Nap, fényes Nap ! Ígérem, ez esztendőben jó leszek, igaz leszek, szorgalmas és törvénytisztelő.
Eskütételkor is, ma is szokás gyertyákat gyújtani, ami eredetét szintén az Aranytükör mellett égő gyertyák képezték.
Ezután a háziasszony lép az Aranytükör elé és ugyanezeket mondja, majd utána a gyermekek, akik meg csak ennyit mondanak :
— Áldott Nap, fényes Nap, ígérem, hogy jó leszek.
Aminthogy éjfél előtt, az év végén, az öreg Magyar és a Bözön Bika minden rosszat elvisz, úgy most, az Újesztendő kezdetén a Csodaszarvas és a kisded Napisten hozza a jót, az újesztendőbeli kedves ajándékokat és mindenféle édességeket, amelyeket részben a jelenlevők között osztanak szét, részben az oltáron álló két tálba teszik. Mindezt pedig zsákjából a Csodaszarvas szedi elő.
Ekkor, Újév kezdetén, jelenik tehát meg az újjászületett, aranyhajú Napistenke. A kisded és az Aranytükör előtt tett ígéret jelentette őseinknél a jövőbe vetett reménységet. A jövőbe vetett reménységet jelenti napjainkig is : a gyermek. De emellet e gondolat alapját őseinknél főkép az képezte, hogy a téli napforduló pillanatától kezdve lesznek az éjszakák rövidebbek, a nappalok hosszabbak, ami tehát a világosság és az új tavasz, nyár és élet boldog visszatérése reménységét is jelenti.
Az ajándékok szétosztása után a kakasnak öltözött regös, aki, amint említők, rendesen fiú, két karjával teste két oldalát megcsapkodva, — ahogy ezt a kakasok hajnalban tenni szokták szárnyaikkal — háromszor hangos „Kukuríkú!”-t kiált, ami a hajnal megérkezését és a Napisten születésének szentelt szertartás végét jelenti, amit a Csodaszarvas még ezen énekkel fejez be :
Halljátok, halljátok a kakasok szavát :
Jelentik, jelentik Újesztendő napját.
Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Tenger kékségében el kell nékem tűnnöm ...
Végül : Miután 24 óráig böjtöltek avagy igen keveset ettek, most víg lakoma következik és ez fejezi be az ünnepséget, ami karácsonykor ma is így szokott lenni.
Rekonstruáltam e szertartást népmeséink és más néprajzi adatok, valamint följegyzések alapján.
Hogypedig az ősi Karácsony mennyire magán a Természeten alapult, megérthetjük még a következőkből is :
A tavaszi napéjegyenlőség és gyöngyvirágnyílás ünnepe, vagyis a Nászünnep, amelyről már szólottunk, volt azon idő, amelyben az ember szerelemvágya ma is a legélénkebb, mintahogy némely kezdetleges, természeti népnél, például az ausztráliai bennszülötteknél, de számos állatfajnál, és így a szarvasoknál is, a nemi ösztön csakis ezidőben jelentkezik. És őseink ifjai és leányai csakis ezidőben szoktak volt házasságot kötni, illetve szoktak volt a Szent Szigetekre gyülekezni, amelyeken a Nászünnepet tartották meg, amely után a kialakult párok férj és feleség voltak, de amely szigetekre ugyanez időben, párosodásuk végett a szarvasok is gyülekezni szoktak volt, ahogy ezt a szarvasok, ahol életük még zavartalanul, a természet rendje szerint folyhat, máig is teszik. A tavaszi napéjegyenlőségtől pedig a téli napfordulóig pontosan kilenc hónap telik el, vagyis Karácsonyig : az elsőszülött gyermek születéséig. Márpedig úgy a nő, mint a szarvasünő terhessége ideje is pontosan kilenc hónap. Vagyis: Karácsony ünnepe a Napisten újjászületése napja, a Szent Ígéret Napja, Újesztendő napja, a gyermekszületés, de magyar törzsbeli őseink legfőbb háziállatának, a szarvasnak, is ellési ideje volt, vagyis: Karácsony mindenképen a születés és az új reménység és öröm ünnepe volt, amelyet a kereszténység törölni meg sem kísérelhetvén, azáltal hódított magának, hogy Jézus születését tette ez időre, aminthogy a téli napforduló, vagyis január elseje volt a keresztény Karácsony napja a régi kereszténységnél is és az eltolódások csak az újabb naptárváltozásokkal keletkeztek, főkép a Gergely pápa általi naptárújítással, amikoris Karácsony napját bevallottan azért helyezték át nehány nappal, merthogy azelőtt a Karácsony: pogány napfordulati szokások melegágya maradott a már kereszténységre tért népeknél is. Amibe az egyházi atyák természetesen nem nyugodhattak bele.