III.
KÖVETKEZTETÉSEK
(folytatás)

L:04.1

8. ábra (70. oldal): A Nap házaÖsszegyűjtött adataim szerint a Nap házát az eme rajzomon (8. ábra) feltüntetett alakúra rekonstruálom, amely alak megfelel az ősi földművelő népek lakai alakjának is, amilyen lakokat számos kezdetleges nép ma is épít és amilyenek a tulajdonképeni magyar törzsek őslakai is voltak, azaz tehát félgömbalakúak.  Az ilyen naptemplomokat természetes avagy fölhányt domb tetejére építették, amely dombot magyal (más nevén: magyola) vagypedig egres-bokrokkal ültettek tele.  Hogy miért épen ezekkel, itt nem fejtegethetem, csak annyit említek mégis meg, hogy e bokrok tüskések, viráguk fehér, bogyóik pirosak illetve sárgák illetve kissé pirosasak.  Lent, a domb lába körül kert is lehetett, gyümölcsfákkal és gyöngyvirággal.  A gömbölyű alakú és többmagú gyümölcsök és bogyók Tündér Ilonáé voltak, az egymagúak pedig, amilyen a meggy is, Magyar Napistenéi, különösen pedig ha virágaik fehérek, leveleik zöldek, terméseik pirosak voltak — ami így van úgy a meggynél, mint a gyöngyvirágnál — és ezek voltak a magyar törzsek vallásos szent színei is.

L:04.2

A templom hupolaga tetején volt a kerek nyílás, az óg.  Kívülről e napházak hupolaga aranyozott volt és így magát a Napot is jelképezte, de ugyanez belülről az Ég boltozatát is, az ág pedig a Delelőt (zenitet).  A hitregék szerint az Ég tetején is nyílás van, amelyen át a Nagy Égisten lenézhet a Földre és amely nyíláson át a Napisten minden nyár derekán Aranymadár képében, más hitregék szerint arany-vadlúd avagy arany-sas képében, száll föl atyjához, ennek tanácsait kikérnie, amelyek szerint az emberek világa fölött uralkodjon.  Ellenben például a palócok meséi (egykori hitregéi) szerint vagy vadlúd, de vagy szép, aranyhajú ifjú képében kapaszkodik föl a Világ Égigérő Pálmája (jegenyéje) legfölső, az Égbe érő ágain a Nagy Istenhez.  Mikor elindul: tavasz van, nyár mire fölérkezik és ősz, tél, mire visszatér.  Egyik vogul hitrege szerint a a Napisten evetke képében kapaszkodik így föl a fán Numitorem Nagy Istenhez.  Mind amik régen csak költői, jelképes regék voltak, amiért is szabadon alakíttatathattak így is, amúgy is.  Valóban: a Sarkokon a Nap keringő sas röpüléséhez hasonlóan, kacskaringó vonalban emelkedik föl a Delelőig, ahol egy ideig egyhelyben maradni látszik, majd ugyanúgy karingózik ismét lefelé.  Ezen égbeérő jegenyefa emlékét (habár ez nem is mindig képzeltetett jegenyének) keleti rokonnépeink ősvallása papjai (sámánjai) bizonyos szertartásaiban ma is föltaláljuk még.  Ezek ugyanis ma is óggal bíró kunyhóban, éjjel megtartott titokzatos összejövetelek alkalmával, középen, fiatal fa törzséből készült ágast állítanak föl és azután dobszóval és tánccal magukat rémületbe (trance-ba, azaz önkívületi állapotba) hozva, ennek ágcsonkjain vagy fokain, fölmásznak, úgy hogy fejük avagy egész testük is fönt kiér a szabadba.  Ezt azért teszik, hogy a hozzájuk fordult és lent a kunyhóban ülő hallgatóságuk által tett kérdésekre az Istentől választ kapjanak, amit azután, lejőve, velük közölnek.  Sőt van olyan fölfogás is, amely szerint ilyenkor a varázslópap lelke lúd, vadlúd képében az ógon át föl is száll az Égbe, az istenségekhez és a választ onnan hozza, ugyanúgy tehát mint ahogy a rege szerint a Napisten száll föl a Nagy Istenhez tanácsokért.  A sámán fölmászása közben énekelni is szokott és amint a hágcsó fokain, amelyek száma rendesen hét, fölmegy, mondja, hogy hányadik Égben jár.  Szerintük ugyanis, egymásfölött hét égboltozat van.  Végül fölérkezik a hetedik Égbe, az Égisten elé.  Mi több, a hágcsó tetején, az elszálló ludat jelképező, madárképet is látunk, fából faragottat, de amely kétségtelenül a mi Aranymadarunkkal is azonosítandó.  (Másutt kimutattam, hogy például palóc őstörzseinknél lúd, kőrös őstörzseinknél sas, pannon őstörzseinknél pedig az Aranymadár, szerepelt.)

L:04.3

9. ábra (71. oldal): Gólyafa (állófa, őrfa, címerfa)Mindennél azonban még meglepőbb adat az, hogy alföldi magyarságunknál ma is szokásban van gulyásainknál a gólyafa, állófa, őrfa, címerfa vagy messzelátó neveken nevezett, fiatal jegenyéből készülő fa, amelyet azon helyen állítanak föl, ahol a gulya hálóhelye, illetve megállapodási helye van, vagyis a számadó (a gulyások főnöke) kunyhója s cserény vagy enyhely is áll (9. ábra).  E fa tehát rendesen fiatal jegenye törzséből készül, hét villája van, vagyis ágai úgy vannak lecsonkítva, hogy ezek hágcsófokokat (villákat) képeznek, amelyeken, mint hágcsón, fölmászhatni.  (Egy ilyen fa fényképét lássad az „Új idők” című lap, Budapest, 1929. júliusi száma címlapján, a rá fölhágott számadóval és fönt a szalmacsóvával, amely utóbbi az Aranymadarat is jelképezte.)  A fa célja egyrészt az, hogy a számadó a maga legeltető legényeit (gulyásait) bármikor szemmel tarthassa, akik mivel a gulyát lóháton terelgetik, néha, a legelőviszonyok szerint, igen messzire el kell távozzanak, illetve hogy a gulyás-számadó bármikor a gulya merrejárta felől meggyőződhessen.  Másrészt célja az is, hogy viszont a gulyások is mindig lássák, merre a hely, ahová estére megtérniök kell.  Ez az egyenletes, egyéb igazodhatási pontokat alig mutató alföldi síkságon így szükséges is, illetve régen szükséges is volt.  Miután azonban a vékony fatörzs (vastagabbnak, nagyobb súlya miatt, helyváltoztatásokkor szállítása bajos volna) messziről nem jól látszik, ezért rá nagy szalmacsóvát akasztanak föl.  Ezzel pedig, aszerint hogy milyen magasra akasztják, és hogyan csóválják, a számadó a maga legényeinek jelzéseket is ad, például ha a gulyának bármely okból való azonnali vagy alkonyati visszatérését rendeli el.  Ezen ősi gólyafákból fejlődtek a különböző jelező póznák, valamint a haditáborok fejedelmi vagy parancsnoki sátora elé állított tábori zászlók, éspedig úgy hogy a csóvából fejlődött a lobogó.  Tudjuk, hogy számos keleti népnél lobogó helyett ma is lófarkat használtak, amely a csóvához jobban hasonlít.  Ennek neve a mongol és török népeknél boncsok volt, amely szónak megfelel a magyar boncs, ahogy népünk a szalmacsóvát szintén nevezi, de nevezi így a szőrből való bojtot, valamint a rojtféléket is. (Ballagi: A magyar nyelv szótára.)

L:04.4

Márpedig ezen szalmacsóva úgy aranysárga színével, mint alakjával meglepően hasonlít a sárga paradicsommadárra, vagyis tehát a mondabeli Aranymadárra is.  Márpedig a mesék, mondák keletkezése helyét a logika szerint azon népeknél kell keresnünk, amelyeknél olyan szokások élnek, amelyek az illető mese- vagy regeindíték kialakulását okozhatták.  Íme pedig nálunk és rokonnépeinknél láttunk olyan, napjainkig is élő szokásokat, amelyek úgy a Világ Szépenszóló Aranymadara regeindítékának mint a Világ Zengő Aranynyárfájáénak a gyakorlati élet szokásaibóli keletkezése alapjául szolgálhattak.

L:04.5

Az említett óg szóból (kún kiejtéssel ók), amely régi nyelvünkben és mai tájszólásokban luk jelentéssel bír, származnak az árja oculus, occhio, Auge, oko = szem szavak.  De amelyeknek luk mellékjelentése is van.  Ugyane szó régibb nyelvünkben ugy, ügy, igi, ige alakokban szintén élt és különböző kiejtések szerint szem, luk, ablak és Csillag jelentései voltak.  Ez ősszavunkból származott a szláv okno = ablak szó is, mivel az ősi kunyhóknak a tetejükön levő egyetlen ablakuk volt, amelyen át, ha ajtajuk csukva volt, kaptak világosságot és levegőt és amelyen át távozott a füst.  Ugyane szóból származik az akna szavunk is, amelynek eredeti értelme még szintén csak luk volt, de később a bányászoknál bányaüreg értelmet is kapott, csakhogy még mindig csak függőlegesen a mélybe menőt, míg a vízszinteset tárna néven nevezték, a tárni, feltárni, kitárni igénkből származólag.  Régen úgy nálunk mint rokonnépeinknél is, téli tartózkodásra olyan földbevájt lakokat (lak szavunk eredeti értelme is luk és barlang volt) is ástak, amelyek belseje kerek üreg volt és ennek is csak tetején volt egyetlen nyílása, amely tehát be- és kijáratul is szolgált és amely lakokba létrával, azaz hágcsóval, vagyis fiatal fa törzse segítségével, amelynek ágait rövidre csonkították le, lehetett lemenni illetve abból följönni, kijönni.  E fatörzset aztán jelképesen szintén azonosították a mesebeli Világfával, amelynek legfölső ágai az égboltozat ógján át az Égbe érnek.  Ilyen téli lakokat szibériai rokonnépeink ma is készítenek.  A meleget igen jól tartják, közepükön ég a tűz és viharok, szelek ellen biztos menedéket nyújtanak, míg eső és víz ellen kúpalakú födéllel is védhetők, amelyet ógjuk fölé tesznek, de különben is mindig emelkedettebb helyre készülnek, amely a kihordott hamu miatt még folyton emelkedik is.

L:04.6

Őseink szimbolikája szerint a Nagy Égistent szokták volt homloka közepén egy kerek szemmel is ábrázolni, amely egyetlen szem azután jelképesen épen az óggal hozatott összefüggésben, illetve az Ég képzelt ógjával is, amelyen át a Nagy Isten a Földet látja, minden a Földön történőt lát, valamint az emberek laka ógján át hozzájuk is belát.  Így ő mindent látva és tehát mindent tudva, tévedhetlen igazságossággal intézi az emberek, általuk megérdemelt, sorsát.  Ezért nevezték őt Nagy Törvénynek is, mert ő volt a Természet örök nagy és egyetlen Törvényének megszemélyesítése, aki tökéletes igazsággal tartja fönn a világot.

L:04.7

Innen van az is, hogy némely nép a főistent Odin, Odan, valamint Ig néven is nevezte (amely Odin, Odan névnek a német Wotan csak vé-sített elrontása).  Amely név, illetve szó, ősnyelvünkben egy, egyetlen értelemmel bírt, mint ahogy nyelvünk mai gy hangja helyett gyakran még d állott;  nem is nagyon régen.  Igy a szláv nyelvekben is fönnmaradott :  odin, agyin, edan, eden, jé-sítetten jedan, jeden = egy.  Úgyszintén régi nyelvünkben egy szavunk még ig-nek is hangozott.  Említettem már őseink azon fölfogását, hogy az Égisten a létező Mindenség egyetlen egységbe való bölcsészeti egyesítése és megszemélyesítése.  De ezen egyetlen, emberi ésszel föl nem fogható, titokzatos ősokot nevezték tehát Ok-nak is, mivel ő a létező Mindenség eredetének, létének és életének oka.  És íme :  az ok és óg avagy ók szavaink azonossága eléggé meglepő.  Annál inkább pedig, hogy ennek az árja nyelvekben a szem jelentéssel is fönnmaradott oculus, oko szavak is megfelelnek.

L:04.8

Ezen egy szem jelkép, amely tehát a mindenlátó Nagy Isten, az Egyisten jelképe volt, ment át a kereszténység jelképei közé is, de ott már nincsen az élettel is oly szerves összefüggésben, mint nálunk, az ősi lakok ógja révén.  E jelkép eszméje, valamint minden természeti erő és minden létező egyetlen ős-okra való visszavezetése eszméje és ennek öreg férfialakkali megszemélyesítése is tehát a mi őseink mythologiájából és vallásbölcseletéből származik.  Ezt pedig az elmondottakon kívül nem csak az bizonyítja, hogy ősvallásunk főistenét, valamint finn rokonainkét is, Ukko néven is nevezték, hanem főképen az, hogy a magyar nyelvben minden, ami ez eszmével összefügg: hangtanilag azonos szóval nevezve meg, de ami csakis a magyarban van így :

L:04.9
Ukko = a főistenség neve,
ók, óg = tájszólásokban kerek luk (az óg),
ugy, ügy = régi nyelvünkben: szem és Csillag,
Ég = coelum,
egy, régen ig = unus,
ig, ige = régi nyelvünkben: egy és szem,
ük, uk = régibb nyelvünkben: ős, ősapa,
agg = öreg,
egész = integer, integrum és minden,
egyetlen = unicus.
L:04.10

Állításainkat az is megerősíti, hogy Justinus (L.II.c.1.) Trogus Pompeiust idézve, mondja, hogy a szkíták a világ legrégibb népe, hogy régibb az egyiptomiaknál is, amit maguk az egyiptomiak is elismertek, és hogy a szkíták ősrégi időkben egész Európa, Ázsia és Afrika fölött uralkodtak.

L:04.11

Szerintem is volt tehát az emberiség történelmében egy kor, amelyben a mi fajunk a más, nálánál sokkal fejletlenebb fajokkal szemben óriási szellemi fölényben lévén, nem csak egész Földünkön mindenfelé telepeket, gyarmatokat alapított, de az ottani népek tőle a műveltséget és nyelvet vagy egészen, vagy csak féligmeddig átvették.  Hasonló jelenség volt ez tehát, mint amilyet ma az angolok idéznek elő azáltal, hogy alacsony fokon álló fajok, egész népek is, nemcsak az angolok egész műveltségét, vallását, de saját nyelvüket feledve, az angol nyelvet is elfogadják.  (Új-Zéland, Ausztrália, Észak-Amerika rézbőrűi és szerecsenei.)  Ugyanígy vette át Közép- és Dél-Amerika több bennszülött népe a spanyolok műveltségét, vallását, nyelvét.

L:04.12

Igen számos olyan néprajzi és nyelvi bizonyíték van, amely azt mutatja, hogy ősrégi időkben sok, fajilag velünk nem rokon nép a mi őseink műveltségét és nyelvét vette át, habár ezeket sokszor erősen át is alakította, valamint le is rontotta.

L:04.13

Némely népmesénkben a Nap házának pitvara is említtetik, amely utóbbi a fejlettebb templomalakoknál lehetett meg.  Ez a római Pantheont juttatja eszünkbe, amelynek egyetlen ablaka szintén a nagy kupola tetején levő kerek, befödetlen óg.  E titokzatos épület (ma keresztény templommá alakítva) a tudósok előtt is művészettörténeti talány.  Sokan ősrégi épületnek tartják, amely épületalakot a rómaiak valamely itáliai ősnéptől örökölhették.  Népünk tökéletesen ilyen alapalakú kunyhókat ma is készít, amelyek a hatalmas nagyságú Pantheontól csak méreteiben és építőanyagukban különböznek, amennyiben a Pantheon kőből épült, kunyhóink pedig karókból és szalmából.

L:04.14

A bejárattal szemben állhatott az oltár, illetve ezen az Aranytükör vagypedig az istenség szobra, bálványa.  Kunyhóinkban is mindig itt van a főhely, vagyis a tulajdonos helye.

L:04.15

Azt hiszem, a nagyobb istenházak hupolagán néha az ógon kívül még kis lukak is voltak, amelyek a Csillagokat jelképezték.  E lukak üveggel avagy átlátszó csillámpalával lehettek födve.  Ilyen lukakat, óg nélkül, látunk ugyanis a budapesti Rudasfürdő melegvízmedencéje fölötti hupolagán, amely fürdőt még a törökök építették.  E lukak különböző színű üveggel zárvák el és mivel a helyiség sehonnan máshonnan világosságot nem kap, csak ezen lukakon át, ezek sokszínű fénye a félhomályban, az alattuk levő nagy fürdőmedence vizében tükröződve, gyönyörű fényhatást hoznak létre, ami költői szépségét és titokzatosságát még emeli a meleg víz fölszálló párája s azon tudat, hogy a Föld mélyéből föltörő források természetes hővize van a medencébe vezetve.

L:04.16

A hupolagok ezen, a Csillagokat jelképező lukai eszméjét a kunyhók szalmateteje esetleges kis résein át beszűrődő világosság hozta létre és innen származott ősnyelvünkben a luk és Csillag egymássali összehozása.  Aminek pedig a luk, lik, lék szavainknak az árja nyelvekben is meglévő Loch, Lucke, Leck lukat jelentő és lux, lük, Licht világosságot jelentő szavak is tökéletes párhuzamot képeznek, de természetesen minde szavak az ógra is vonatkoztak, amely szintén kerek és világosságot adó luk.  Ősnyelvünk szómegfordíthatási nyelvtörvényéről itt nem bocsátkozhatom fejtegetésekbe, hanem röviden csak annyit említek meg, hogy ezen luk, lek, loh ős-szavaink megfordítása vagyis kul, kel, hol, ősnyelvünkben kört, kerekséget is jelentettek, valamint hogy e szavak a kör, kerek, karika stb. k-r alakú szavainknak csak lágyult l hangos kiejtésű megfelelői.  Az óg vagy ók pedig kerek luk volt.  Azt itt is csak megemlíthetem, nem fejtegethetem, hogy mindegyik őstörzsünknek (magyarok, kunok, jászok, székelyek stb.) volt saját kultusz-szócsoportja és hogy az itt most fölhozott szavak kőrös vagy kurus nevű őstörzsünk kultuszszócsoportjából származnak, amely a k, b, g, gy és az r, l mássalhangzókkal képezett volt.

L:04.17

Nem kezdhetek itt bővebb magyarázatot azon ellentét jelképes értelme felől sem, amely az egyetlen nagy óg és az óg nélküli, de számos kis lukkal bíró hupolagok között valamikor volt, csak megemlítem itt is, hogy őseink szimbolikájában az egység mindig hímséget, a számosság nőiséget jelentett, és hogy például a szemere törzsek, (amelyektől a szumerek, szamaraiak, szamniták is származtak) nőelviek voltak és anyajogi (matriarchalis) társadalomban éltek, míg a magyarok és kunok hímelvűek voltak és atyajogi (patriarchalis) társadalmuk volt, és hogy ezen hímelvűség és nőelvűség körülbelül megfelelt a mai animizmusnak és materializmusnak, mivel a hímelviek az ős Okot az erőnyben, a nőelviek ellenben ezt az anyagban látták.

L:04.18

Újabb időkbeni istenházak azonban lehettek már négyszögletesek is, olyanok amilyenek a magyar nép mai házai.  Ilyen alakú és népünk mai jellegzetes házára úgy külsőleg mint belső beosztásával is föltűnően hasonlító a Nap temploma Mukdenben (Mandzsuria).

L:04.19

Gyakran azonban, miként rokonnépeinknél, a Napisten bálványa nem volt az istenházban egyedül, hanem nejével, a Földistennővel vagypedig nővérével, a Holdistennővel együtt.  Tudjuk azonban, hogy e két nőistenség egyazon nőistenségnek csak két különböző megnyilvánulása, akik viszont anyjukként fölfogott nagy Nőiség-Istennővel, azaz az Ősanyag Istennőjével (a Tejút) is azonosultak.

L:04.20

A rokonnépeinknél járt utazók közül többen említik is, hogy a pogány osztjákoknál és voguloknál néha csak egy, néha kettő vagy több bálvány is van egymás mellett.  Véleményem szerint tehát a különböző istenházakban nálunk is a következő istenségek bálványai fordulhattak elő a leggyakrabban :

L:04.21
1.  A Nagy Égisten. ( Jupiter, Zeusz.)
2.  Az Ősanyag Istennője vagyis a Nagy Boldogasszony. (Juno, Hera.)
3.  A Napisten, mint a Naptól származó erőny alkotó hatalma, azaz Magyar vagy Magor Napisten. (Heliosz, Apollon, Heraklesz.)
4.  Hunor avagy Hadúr, azaz Magyar ikertestvére, vagyis a Napból származó erőny romboló hatalma. (Mars, Aresz.)
5.  Ilona Földistennő, Életanya, Magyar Napisten neje. (Venus, Tellus, Géa.)
6.  Temise, Ilona ikertestvére, Hold és Vízistennő (a besenyőknél: Besenyő, Vizenyő, Vízanyó), vagyis Diana, Artemisz, Galatea, Tetisz.
L:04.22

Voltak ezenkívül ugyanez istenségeknek még számos megnyílvánulásai is, amilyenek például a már említett Vörös Koldus és Libéd.  Előbbi az ősz, utóbbi a tavasz és a szerelem istensége. (Amor, Erosz.)

L:04.23

Mindezen istenségek együttvéve (az említett számos bálvány egymás mellett) ismét a rómaiak Pantheonját, „mint minden Isten” templomát juttatja eszünkbe, de amely minden alatt tulajdonképen Mindenséget, tehát egyetlen nagy Egészet is érthetni.

L:04.24

Érdekes dologként fölemlíthetjük, hogy az Örök Nagy Istenasszony (az anyag, a Tejút), azaz a Nagy-Boldogasszony tisztelete, a Mária-kultusztól teljesen külön, Szeged környéke népénél, bár elkeresztényesített alakban, de ma is él, a papság minden ezirányú erőfeszítése dacára, hogy az ilyen „tévedéseket” kiküszöbölje.  Itten ugyanis, a hivatalos kereszténység fölfogása ellenére, a Nagy-Boldogasszony alatt nem Máriát, hanem Mária anyját, Szent Annát értik, őt öreg nőnek képzelve, ellentétben a szépnek és fiatalnak képzelt Boldog-Asszonnyal, akit Kis-Boldogasszonynak is neveznek.  E vidéken különösen az asszonyok, keresztény templomokban, nagy buzgalommal tisztelik tehát a Nagy Boldog-Asszonyban a Nagy Világanyát, azaz Tündér Ilona Földistennőnk és a Napisten anyját, de természetesen annélkül, hogy ezt tudnák, vagyis csupán ősi, mindennek dacára fönnmaradott hagyományból.  Világos pedig az is, hogy az Anna név eredete nem is más mint anya szavunk, amely a szumerben — a ma ismert legrégibb írott emberi nyelvben — még anna alakban volt meg, míg a mai török nyelvben is ana alakban él.

L:04.25

Láttuk, hogy őseink a Napot és Földet, azaz Magyart és Ilonát az emberiség ős-szüleinek, első emberpárnak is tekintették, valamint említettük, hogy régi nyelvünkben magyar még egyszerűen csak embert jelentett, aminek nyomát népünknél itt-ott ma is megtalálhatjuk még, ahol e szó ma is embert jelent, eltekintve attól, hogy az illető magyar, német avagy más nemzetbeli-e.  Továbbá a törökben az ádám szó szintén ember jelentésű, valamint, ha ehhez nem kellene hosszadalmas nyelvészeti fejtegetés, könnyen ki tudnám mutatni azt is, hogy az éva, héva, vagy ahogy még előfordul hava szó viszont egyszerűen nő értelmű volt, és hogy mindkettő ős-nyelvünkből származott.  Ugyanígy a törökben kain, a magyarban kaján = gonosz, sőt ki tudnám mutatni azt is, hogy e szó eredeti értelme kígyó is volt és kijó, kéjó, kajó kiejtései is voltak, mégrégebben kijon, kejon, kajon is;  aminek kájin, kaján változatai is keletkeztek.  Míg az ábel szó, más kiejtése szerint jú-bál, értelme jó-bál, azaz jó-ember volt, aminek emlékét jámbor = jó ember szavunk máig is fönntartja.  Úgyhogy az Ádám-Éva és Káin-Ábel hitrege e része eredeti értelme nem is lehet más mint: hímség-nőiség, jóság-gonoszság.

L:04.26

Mindezek szerint azonban, mint föntebb már elmondottam, Magyar és Ilona egyúttal férj és feleség, de fivér és nővér is, mivel szüleik, az Erőny és Anyag közösek voltak.  Amint tehát rokonnépeinknél mostanságig e két istenséget tisztelték külön-külön istenházakban is, de kettejüket együtt egy istenházban is, úgy ezekben vagy csak egy bálvány volt, vagy kettő egymás mellett.  Említettük, hogy ezek régen csak két kerek tükör voltak, az egyik aranyból, a másik ezüstből való, amelyek idővel, századokon, ezredéveken át, arany- és ezüstarcú szobrokká alakultak át.  Viszont ha a templom csak Magyar tiszteletének volt szánva, akkor benne egy Ilonát jelképező vízmedence is volt, ami az Ezüsttükörrel voltaképen azonosnak volt tekinthető, sőt ezenkívül őseink szimbolikájában úgy a víz, mint az edény is nőnemű jelkép volt.

L:04.27

Az óg alatti medence az eső által magától tellett meg vízzel, amely víz tehát a légből származott, illetve ezt Ilona maga küldte, aki Légistennőként is tiszteltetett.  Ha viszont az istenház közepén asztalszerű oltár állott, eredetileg egyszerű fatörzsdarabból képezett, akkor ez hímségi jelkép is volt.  Erre természetesen a tűz nem szállhatott le az Égből !  Holott a Bibliában mégis szó van azon csodáról, hogy az oltár tüzét az Égből alászálló tűz gyújtotta meg !  A dolog képtelenségnek látszik ugyan, de azt bizonyítja, hogy ez az eszme igenis létezett.  Magyarázata pedig igen egyszerű :  üveg- avagy hegyikristály-lencsével, a Nap sugarait összpontosítva, tüzet igen könnyen gyújthatni, amely tüzet tehát valóban közvetlenül a Napisten adta, ugyanúgy mintahogy az esővizet a Föld- és Légistennő is közvetlenül.  Mivel azonban a zsidó vallásban nemcsak Napistenről szónak lennie nem volt szabad, de bárminemű naptisztelet is tiltva volt, ennélfogva az így gyújtott tűz is az Égből alászállottnak, azaz hogy az Égisten által adottnak kellett mondasson;  ami végtére annyiban helyes is, hogy minden létező egy örök ős Októl származó.

L:04.28

Őseredetileg a vizet tartalmazó edény egyszerű, fatörzsből kivájt bodon (bödön) volt, amelyet ha megfordítottak, akkor meg oltárasztalul szolgált és elég volt rá kő- vagy érclapot tenni, hogy rajta tüzet is lehessen gyújtani.  Ilyen, fatörzsből vájt bödönöket népünk ma is készít.  Bennük rendesen zsírt tartanak, amikor is födőjük egyszerű kerek falap.  De használják ezeket mozsár gyanánt is, fölfordítva pedig asztalként is.  Nevük ma is :  bödön, bodon, a kisebbeké vödör, veder, vidör.

L:04.29

Ilonának szentelt istenházban viszont jelképezhette Magort egy Aranytükör, avagy egy kivájatlan oltár-fatörzs, ha itt ezek kisebbek voltak is, mint az Ilonának szentelt Ezüsttükör avagy vízmedence.

L:04.30

Valószínűleg azonban, amikor a Világ Fényes Ezüsttavát már nagy réz- avagy bronzmedence jelképezte is, az kerekeken állva, eltolható volt, úgy hogy az óg alá, aszerint hogy mely szertartásnak volt helye, a medence vagy az oltárasztal volt odatolható.

L:04.31

Ilona különösen a hun avagy kun törzseknél, valamint a víztisztelő besenyőknél volt a víz megszemélyesítése.  Ez utóbbi törzseink neve besz, biszin, szabin, szebir, szibir, szabar sőt a sziszegő hang t-vé változtatásával még tabar, tapar is volt.  Ezek eredetileg mind halászó, hajózó népek voltak;  tavak, folyóvizek, tengerek partjain éltek, vagypedig mocsaras területeken cölöpépítményekben laktak.  Náluk Ilona a Biszona, Bizonya, Besenyő, Vizenyő vagypedig megfordítva a Sabana, Szavan, Szabina neveket viselte, habár neveztetett egyszerűen Víz avagy Viza néven is.  A besenyők nőelvi és anyajogi (matriarchalis) népként, magukat nem a Napisten neve (Beszer, Beszerapa, a sziszegőhang t-vé változásával Peter, Piter, Pater, Petur, amiértis a Bibliában Szent Péter is halásznak mondatik, lévén a besenyők Peter Napistene a halászat istensége is), hanem hitregei ősanyjuk, a Vízistennő után nevezték besenyőknek.  Ők Földünket nem is földnek, hanem víztömegnek, azaz Víz-nek tekintették, amelyen a földanyag csak mellékes valami.  És ez egyébként a valósággal meglehetősen egyezik is, amennyiben Földünk felületének sokkal nagyobb részét borítja víz, de ami ősidőkben még sokkal inkább volt így, illetve a szárazföld-területek még sokkal kisebbek voltak, mint ma.  Ezen törzseink tehát, valamint a szemere, szumer, szamara, tamara, szamana, szarmata nevek alatt szerepelt törzseink - amelyek közé az amazonok, valamint kabar törzseink közül a nőelviek is tartoztak — a magyarokkal és kunokkal, hunokkal ellentétben, a nőiséget és az anyagot fontosabb valaminek tartották az erőnynél.  Szerintük az anyag örök idők óta megvolt, de az erőnyt csak az anyag hozta létre és termeli továbbra is, vagyis szerintük az erőny, így a Nap is :  az örök Nagy Anyaistennő fia.  Miutánpedig minden erőny teljes hiánya egyenlő a sötétséggel — lévén a fény is erőny — ezért némely nőelvi törzsek, mint a besenyők és a kabarok nőelvű része, az Ős Anyagistennőt, akit Iszonya néven is neveztek (amely név a Vízanya vagy Bizonya névnek csak kezdő v vagy b hang nélküli kiejtése), feketearcú- és testűnek ábrázolták.  Elő-Ázsiában Kybele istennőt, azaz a nagy Természetanyát — akit a rómaiak Cybele-nek meg Ephesusi Diana-nak is neveztek és aki tulajdonképen egy kabar őstörzsünk egyik istennője volt — szintén fekete márványból való arccal és kezekkel, lábakkal ábrázolták.  Sőt vannak igen régi keresztény Mária-képek is, amelyek fekete arcúak.  Ezek némelyike nem keresztény eredetű.  Ezeket a kereszténység csak örökölte s Máriával azonosította.  Eredetileg a Nagy Ősanyag Istennőt ábrázolták, fiával, a Napistennel.

L:04.32

Nőelvű őstörzseink szerint az Ősanyag előtt nem létezett Erőny, lévén ez csak az Anyag szüleménye, amelynek megszületése előtt nem létezhetett semmiféle hímneműség, amely megtermékenyíthette volna, amiértis tehát ő: szűz-anya volt.  Vagyis a nőelvi hitrege szerint a Fiú-Istent, vagyis a Napot, az Ős Nagyasszony szűzen szülte.  Ez volt tehát a szűz-anya hitregék eredete, amelyek régibb változata Buddha születésére vonatkozó némely mythoszbab van meg, de a jelképes értelem ismerése nélkül.

L:04.33

Régen az Örök Anyaistennőt két kisdeddel ábrázolták, vagyis Hunor és Magor ikertestvérekkel.  Hasonló keresztény ábrázolatokon a második kisdedet Keresztelő Szent Jánosnak szokás mondani, akiről még az is mondva, hogy Jézusra minden tekintetben hasonlított (aminthogy az ikertestvérek a valóságban is egymásra minden tekintetben hasonlítanak), valamint mondva még az is, hogy kicsi korukban játszótársak voltak.  Régibb Madonna-képeken a két kisdedet gyakran látni is, még Raffaellonál is, holott újabban ez már mindinkább feledésbe megy.

L:04.34

Kabar őstörzseinknél Kübele Istennővel (Ilona egyik kabar neve) hegykultusz is volt összekötve, amiértis ez Istennő szentélyei gyakran hegyek, dombok tetején állottak, de amelyek helyére utóbb keresztény templomok, kápolnák kerültek és amelyek többnyire Máriának szentelvék.  Kübele és a hegy avagy domb összefüggése, röviden magyarázva ez :  Kabar őstörzseinknél ez Istennő legfőbb jelképe az emlő volt, de amelyet ők kebel, köböl, kübel, gebel, gabal, kablu és kezdő k vagy g hang nélkül még öböl, ubul, öbür, uber néven is neveztek (innen a latin uber = emlő;  de a mongolban is öbür = emlő).  Az emlővel ez Istennőt azért jelképezték, mert őt az életet tápláló anyjaként is tisztelték, az emlő pedig a nőiségnek természetes jelképe.  Ezért szokták volt Kübelét sok emlővel ábrázolni (lássad az „Efezusi Diana” szobrát sok emlővel, fekete arccal, kezekkel, lábakkal).  Mivel pedig az emlő, domborulatként, a dombokkal, hegyekkel hozatott jelképes összefüggésbe, ezért lettek a kabaroknál a dombok és hegyek ez Istennő szent helyei.  Innen származik az arab nyelv gebel = hegy szava is.  Mivel pedig a nőelvi kabarok szent állata a nőstény-kecske volt és ezt ők kebele, kabala néven nevezték, innen származott a latin nyelv capra, capella = kecske, nősténykecske szava.  De hogy itt mily nagy kiterjedésű, gazdag szimbolikánk volt még, arról itt nem beszélhetek, de nem hagyhatom mégsem el némely apróság megemlítését.  Ezen nőiségi kab, keb, köb ős-szavaink megfordítása adja a hímségi bak szavunkat (hímkecske), amelyből bika szavunk is származott, ugyanúgy mint a szláv bik = bika és a német Bock, olasz becco = bak-kecske.  De innen származott a szláv Bog és szanszkrit Bag = Isten szó is.

L:04.35

Kübelével szemben a hímséget képviselő istenség a bakkecskével jelképezett Baccus, azaz latin végzés nélkül Bak Isten volt, akinek még a rómaiak is mindig kecskebakot és bikát áldoztak, habár már nem is tudták, hogy miért épen ezeket.  De jelképezték a kabarok a hím istenséget még fülesbagollyal is.  Innen származik a Kübelével szembeni hímistenség frígiai Bagaiosz neve;  görögös végzés nélkül Bagai, amelynek betűszerint megfelel bagoly vagy bagoj szavunk, de ugyanígy a kelet-afrikai, kámita oromo (galla) nyelv Vakajo = Isten szava is.  Fölemlítem még, hogy a fülesbagoly nevei még buhú, buhó, kezdő b hang nélkül uhú, uhó is voltak.  A németben a fülesbagoly közönséges neve Uhu, míg a szlávban uho = fül, holott a fülesbaglyot épen az jellemzi, hogy toll-fülei vannak.  Mi több, tény hogy a fülesbagoly hangja is :  uhú, buhú, buhó.  Brehm pedig (Tierleben) megemlíti, hogy egy bizonyos bagolyfajta kiáltása így hangzik :  Kebel, kebel !  Mind e szavak pedig a kabar kultuszszócsoportba illőek, amely a k, h, g, gy és a b, p, f, v mássalhangzókból képezett volt.  Ősműveltségünkben minden az örök Természet törvényein alapult.

L:04.36

A szűz-anyaság gondolata alapján nőelvi őstörzseink, de különösen a szemerék és a szarmaták szent állatokként tisztelték és szerették a méheket.  Ezeknél ugyanis a raj majdnem összes egyénei nőneműek, habár a munkásméhek nem élnek nemi életet, hanem csak a méh-királyné, vagyis az anyaméh, amely az egész, sokezer egyénből álló raj anyja.  A hímek száma igen csekély és ha a királyné megtermékenyíttetett, ezek is elűzetnek avagy megöletnek.  Ami azonban szempontunkból fontos :  az, hogy az anyaméh megtermékenyíttetés nélkül, azaz tehát szűzen is, képes méheket létrehozni (parthenogensis), de csakis hímeket.  Innen van az, hagy a mythologiákban is a szűzanya gyermeke: fiú.  De ismeretes, hogy szűzenszülés emlősöknél lehetetlenség, de megvan más rovaroknál is, mint például a levéltetveknél.  Vagyis őseinknél a szűzanyaság tulajdonképen még csak költői jelképezés volt, nem szószerint fölfogott valami.

L:04.37

A legnagyobb különbség azonban őseink és a későbbi népek hitregéi és mythológiája között az volt, hogy a miénkből még hiányzottak a mindenféle borzalmak, a vérengzési, vértanúsági, kínzatási, öldöklési indítékok, amelyek az újabb népek vallásait is a borzalmak vallásaivá teszik.  Őseink lelkülete sokban megőrizte még azon boldog és bűntelen kor emlékezetét, amelyről a mi Csallóközről és ebben Tündér Ilona Aranykertjéről szóló regéink szólanak, amely Aranykertben a magyarok egykor boldog békességben éltek, de amiről a görög hyperboreus-mondák is szólanak és amiről a Biblia is beszél, elmondván, hogy az első emberpár a Földi paradicsom kertjében ártatlanságban élt és hogy Isten nekik eledelül csak a fák gyümölcseit és a füvek magvait adta volt.  Mindamiből az is világosan kitűnik, hogy az igazi ősember még nem ismert sem öldöklést, gyilkolást, sem húsételt.  De mi észre kell vegyük még azt is, miszerint az Ádám-Éva rege mindenképen a mi őseinktől származott, ha későbbi népeknél ennek mélyebb, jelképes értelme már ismeretlen volt is.

L:04.38

A besenyő vagy szabin, valamint más víztisztelő őstörzseinknél Ilonát, mint víz- és tengeristennőt, vízzel, tóval folyóval vagy ezüsttükörrel, de még nagy gyöngyházkagylóval is szokták volt jelképezni.  Holott a naptükör aranyból való és kissé domború volt, (positivum, plus: hímség), a nőistenségé ellenben kissé homorú (negativum, minus: nőiesség) volt, vagyis ez utóbbi tehát kagylóhoz is hasonlított.  A domború tükör szórja, a homorú gyűjti a sugarakat.  A szórás, valamint a magvetés őseinknél hímnemű, adó, tevő, cselekvő, tehát positiv valamiként volt fölfogva, míg a gyűjtés, szedés, összpontosítás, vevés, fogadás, befogadás, elviselés, tűrés ellenben nőnemű valamiként.  Ezt pedig nyelvünk igen világosan tanúsítja még ma is, amenynyiben tesz igénk a tevést, cselekvést, vagyis ezen hímségi dolgokat nevezi meg, míg e szó megfordítottja, a szed igénk az ellenkezőjét, vagyis ez említett nőneműségeket jelenti.  A szórás a hím magkivetésével is, ez pedig a vetőmag szórásával hasonlíttatott össze.  Mindezekről ismét még igen sok elmondani valóm volna, amit másutt meg is írtam, de amit, mivel nem tartozik közvetlen jelen tárgyunkhoz, inkább elhagyok.  Csak annyit még, itt is, hogy őseink fölfogása szerint a Nap állandóan szórja az „életmagokat”, amelyek a Földön életet keltenek.

L:04.39

Említettük, hogy más jelképezés szerint a napsugarakat a Napisten aranyhajaként is fogták volt föl, amihez teendő, hogy Tündér Ilona vagyis a Földistennő haját az északi fénnyel azonosították, de természetesen ezt is csak költőileg.  Ám ez is csodálatosan összeegyeztethető mai tudományos megállapításainkkal, amelyek szerint a Nap fénye valóban a Napból kiáradó erőny, de a sarki fény nem a Földből árad ki, hanem ez is a Napból az űrbe szétáradó és a Föld által fölfogott, magába vonzott, tehát beleáradó.  Kénytelenek vagyunk tehát föltételezni, hogy mindezt őseink egy régesrégi nagy műveltségük idején már tudták, amely tudásukat azonban nem műszaki (technikai) eszközökkel szerezték, hanem tisztán szellemi képességeik révén, olyanokkal tehát, amelyeknek csak látók vannak birtokában, akik akár a messze távolban, száz, ezer avagy millió mérföldeknyire levő, vagy akár a közelben, de a szem látása számára áthatolhatatlan anyagok mögött avagy alatt levő dolgokat is lá tni s pontosan leírni képesek, egy számunkra ismeretlen képességük segítségével.  Amely képesség, azt hiszem, az agyvelő úgynevezett tobozmirigyében van avagy volt (corpus pinealis vagy epifizis), ami egy ősidőkben még létezett harmadik szem maradványa, amely azonban nem a fény, hanem a villanyosság segítségével látott, ami megfejti azt is, hogy e szem látását sem a nagy távolság, sem a közbeeső, a közönséges fény számára áthatolhatatlan anyagok nem gátolták.  De ez is újból egy tárgy, amelyről másutt sokat írtam, de ami itt tárgyunktól túlságosan messze térítene el.  Erről csak annyit tehát, hogy egy néprajzi tudósunk is, egyik néprajzi folyóiratunkban, már elmondotta, hogy népünk „látói” a testünk belsejében levő részeket úgy képesek látni, mintha a test előttük nyitva állana.  Vagyis, hogy eszerint számukra nincsen szükség boncolásra.  Illetve, náluk az említett képesség még nincsen teljesen visszafejlődve, nincsen teljesen elveszve.  Erdélyben annakidején magam is hallottam, hogy a „látó” például csonttörést azért képes minden orvosnál pontosabban összeállítani, mert ő a bőrön és húson át, a csontokat látja.  Népmeséink pedig tudnak olyan leányokról, akiknek három szemük volt és hogy kettővel alhattak, de a harmadikkal, amely a fejük tetején volt, akkor is láttak mindent.  (Lássad „A vörös tehén” mesét.)  Ez annak homályos emlékezete lehet, hogy amikor a két szem számára sötétség volt is, a harmadik szem akkor is látott.  Tény, hogy némely gyíkfélének (például Sphenodon punctatus vagy tuatara, Új-Zealand) egy világosan fölismerhető harmadik szemmaradványa van a feje tetején, valamint tény, hogy több őskori béka- és gőtefélének (Stegocephalia) — vagyis az emlősök közvetlen őseinek — koponyájuk tanúsága szerint, fejük tetején egy szemüregben még egy harmadik szemük is volt.  Ezen harmadik szemüreg maradványa az embernél a gyermek „fejelágya”, vagyis koponyánk teteje azon része, amely csak a már nagyobb gyermeknél nől be.  Az ontogenesis törvényei szerint tehát azt kell következtetnünk, hogy az emberiség őseinek, amidőn még a kétéltűek fejlődési fokán voltak, itt egy harmadik szeme volt.  Másrészt tudjuk, hogy azon őskorban a Nap még nem volt oly tüzes és ragyogó, mint ma, a Föld légköre pedig a vízfölületek nagyobb kiterjedése és a Föld önmelege nagyobb volta miatt, még sokkal vízpárateltebb volt, mint ma s így a sok felhő miatt is, az örökös félhomályban, a fény segítségéveli látás nem lett volna elegendő.  Szerintem tehát akkor az említett egy szem volt a hasznosabb, míg a mai két szem csak akkor kezdett kifejlődni, mikor a Nap világossága erősbbödött, a köd és felhőképződés pedig csökkent.  Föltételezhetjük pedig, hogy azon ősidőkben esők, záporok, viharok is sokkal gyakoribbak voltak és így a légkör villanyossággal is sokkal telítettebb volt mint ma, ami viszont ép a villanyosság segítségével látó szemnek volt kedvezőbb.  Úgyszintén, azon időkben a sok víz, eső s a végtelen kiterjedésű mocsárvilág épen a még kétéltű, azaz félig a vízben élő ősemberiségnek, valamint a más béka- és gőteféle állatoknak is épen nagyon kedvező életviszonyokat adott.

L:04.40

Az elmondottakhoz kell tennem, hogy őseink ismereteiket és tudományukat gyönyörű költői és jelképes alakban is tudták kifejezni, éspedig nem csupán szavakban, hanem formákban is, vagyis e tudásukat és ismereteiket szebbnél szebb regékben, mesékben, énekekben és művészi ábrázolatokban is kifejeződésre tudták juttatni.  Ezen költői és művészi alkotásaik utolsó maradványai mai népmeséink, mondáink, népdalaink és népművészetünk, habár mindez idegen hatások, valamint idegenből származott új vallás elfogadása miatt, állandó hanyatlásban van és a dolgok egykori mély értelme is már teljesen feledésbe ment.  Ma azonban, a tudomány haladásával, mind ennek ismét nyomára akadhatunk és bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb egész eltemetett gyönyörű ősműveltségünket és ennek kincseit ismét megismerendjük.  Ebben vezetőnk pedig mindig a magyar nyelv, mythologia, népművészetünk, valamint egész néprajzunk lesz, amelyek nélkül az eddigi írásaimban elmondottakat sem tudhattam volna meg soha.

L:04.41

Hapedig elgondoljuk, hogy őseink, akik e regéket, meséket alkották, a miénk mögött el nem maradó tudással bírtak, akkor egyúttal azt is be kell látnunk, hogy szellemileg még fölöttünk is állottak, mivel ma a tudomány mindenkor száraz és prózai dolog marad, nem lévén mi már képesek azt oly szép és költői formákba öltöztetni mint őseink.

L:04.42

Mindnyájan ismerjük a mai keresztény templomokból is a testnélküli, szárnyas angyalfejecske-ábrázolatokat (10. ábra), amelyek a festményeken Máriát körülrajongóan ábrázoltatnak.  Ezek palóc, azaz pelazg, őstörzseinktől származó jelképek, de azt itt nem fejtegethetem, hogy miért származnak épen ezen őstörzsünk szimbolikájából.  Ezek a Napból jövő erőnyszikrákat (különösen erdélyi tájszólásainkban szikra szavunk ma is jelent kicsi-t is), azaz a még testnélküli, tehát még anyagtalan lelkecskéket is jelentették, akik a Földanyát (az őspalócoknál Velenyő, Valona, Levenyő, Lapona, Vilana, Livana néven nevezve) körülrajongva, tőle megtestesülést kérnek.

10.ábra: szárnyas angyalfejecske


Tovább