1.rész
Sokan kísérleteztek már valamilyen magyar építőízlés megalkotásával de, sajnos sikertelenül. Legtöbbet tett ezen a téren a nagy tehetség Lechner Ödön műépítész, aki német neve ellenére lelkes magyar volt. Alkotott is sok szépet, gyönyörű épületeket tervezett és létesített, amelyek közül a legszebbek például a Magyar Iparművészeti Palota Budapesten és a Városháza Szabadkán. Igyekezete nem is veszett egészen kárba, mert hiszen ha például Szabadka ma Jugoszláviában van is, de ott áll benne a gyönyörű Városháza nagy palotája és ha valakit az érdekeli, hogy vajon e palota milyen stílusú, mi más eredményre juthat mint arra hogy : magyar. Mégis, akiknek valamennyire stílusismeretei vannak, kénytelen lesz azt is megállapítani, hogy bizony e palotán is, miként sok más hasonló magyar stíluskísérleten is más valami még sem igazán magyar, avagy csak magyaros, mint a rajta lévő némely díszítmény, míg ellenben maga az épület tulajdonképpen csak „Lechner stílusú”, amint Lechner épületeire ezt más építészek és művészek is jogosan szokták volt mondani. Vagyis a tény, hogy az épület maga csak nyugat-európai építőízlésnek keleti, főképp az indiai mohamedán épületek ízlése keverékeiből alkotott stílusú. Különösen a budapesti Iparművészeti Palota belsejében Lechner egészen egyszerűen és önkényesen indiai mohamedán ízlésű ívezeteket alkalmazott, vagyis a delhii Gyöngy-mecset és a szintén delhii Kastély fogadóterme pilléres ívezetét utánozta. És vajon miért tette ezt ? Elsősorban csakis azért mert ezek szépek és tehát neki tetszettek, másodsorban pedig azért merthát „magyarok Ázsiából jöttek” és ezért építőízlésük is tehát keleties kell legyen. Miután azonban, a közhiedelem szerint, a magyarok „ázsiai pusztai vándorok voltak és csak sátrak alatt laktak,” építőízlésük tehát nem lehetett, ezért aztán magyar építészeti ízlést is, mivel eddig ilyen nem létezett és nem is létezhetett, tehát : csak teremtenünk lehet ! Ő, Lechner, így gondolván, tehát a magyar építőízlést akarta megteremteni. Az hogy magyar építőízlést a magyar népnél keressen, soha eszébe sem jutott, mert hiszen szerinte is, valamint a mai közhiedelem szerint is, ami házat a magyar nép épít, azt itten, mai hazájában, németektől, szlávoktól tanúlta s az tehát nem magyar, vagyis hogy magyar csak az lehet ami ázsiai, ami keleti.
Ő csak építész volt, történelmi kutatásokkal nem foglalkozott, arra nem gondolt, meg nem állapította, hogy hiszen az egész „ázsiai nomádság” elmélete csak Wamberger Herrmann, később magyarosítva Vámbéry Ármin, találmánya, hogy a régi évkönyvekben, följegyzésekben ennek sehol semmi nyoma sincsen, ahogy Anonymus is csak annyit mond, hogy Árpád magyarjai Scythiából, tehát a mai Dél-Oroszországból jöttek, tehát nem Ázsiából. Azt is elmondják a régi könyvek, hogy hiszen Árpád és harcosai csak nőik, családjaik nélkül jöttek be, mert még kint, azelőtt, a bizánciak által ellenük fölbújtott besenyők, mialatt ők egy hadjáratban távol voltak, otthonukat megrohanták és családjaikat legyilkolták, lakaikat is fölégették. (Lássad : „Annales Fuldenses” a 896. évből, továbbá Constantinus Porphyrogenitus bizánci császár följegyzéseit.) Teljes néptani lehetetlenség tehát, hogy ők népesítették be Magyarországot és az ő nyelvük terjedt volna el más nyelvek rovására az egész országban. Hiszen jól tudjuk hogy épen ellenkezőleg mindig és mindenütt a harcias de kisebb számú hódítók olvadtak be a nagyobb számú meghódítottakba, holott másutt a hódítók mindig családostúl telepedtek a meghódított országokba. Ez alól kivétel csak ott történt ahol a hódítók vagy műveltségileg voltak a meghódítottakkal szemben aránytalanul nagy fölényben vagy pedig századokon át folyamatosan új és új tömegekben özönlöttek vagy szivárogtak be.
Ámde mégis volt egyszer valaki, aki már majdnem száz évvel ezelőtt (ma 1958-at írunk) az igazi és helyes utat majdnem teljesen és tökéletesen megtalálta és követte is. Ez Huszka József volt, aki, bár nem volt műépítész, csupán rajztanár, mégis megtette, hogy a magyar nép építészetét kezdte tanulmányozni és Erdélyt beutazgatva, gyűjtötte az anyagot, majd végül ezt 1895-ben „A székely ház” című művében ki is adta. E művében az igazi magyar építőízlés sok eleme már benne van, habár rendszer, azaz igazi stílus kialakulva e műben sincsen még. Őt is az „ázsiai eredet” és a „nomádság” tévtana vezette félre, annyira hogy például a magyar pálcatagos túlkörívet és patkóívet — amelyeket alább ismertetendek —, bár igen helyesen hindoszkitha sziklatemplomok szintén pálcatagos túlköríveivel hasonlítja össze, de úgy ezeket mint a magyar íveket is a nomádok szekerei sátortetejéből származtatja, mivel a magyar szekerek sátra valóban emlékeztethet az említett sziklatemplomok íveire, vagyis olyanokra is mint a magyar népi építészet ívezetei. Említett műve 8. és 9. oldalán találjuk e megjegyzéseit:
„A karli-i sziklatemplomhomlokzatban egy nomád kocsi-tábor megörökítését látjuk.” Alább : „Itt csak az a gyékénnyel vagy ponyvával leterített faváz képzelhető előképnek, amelyet a borított kocsisátor tár elénk.”
E hasonlóság megvan, sőt hozzáteszem, hogy az ajuntai (Azsunta, Észak-Indiában) hindoszkitha sziklatemplom ívezetei (Lássad a XVI. táblámon a 2-vel jelzett rajzot) a szekérsátorra és a mi építőízlésünk ívezeteire a karliinál (Karli) még sokkal jobban hasonlítanak, csupán, úgy látszik, erről még nem volt Huszkának ábrázolata.
Azonban dacára, hogy a hasonlóság igen nagy, mégis ma csak valamennyire is képzett néprajztudós el nem fogadhatja, hogy építészeti indíték, sőt építészeti szerkezeti dolog szekérsátor utánzatából jöhetett volna létre. Csakhogy Huszka ifjúkorában, amidőn a mondottakat írta, a néprajzi tudomány még igen fejletlen volt és művelői némi regényes magyarázatokat is elfogadhatónak véltek. Alább láthatjuk, hogy magyar patkó- és túlkörív miként keletkezhetett tisztán szerkezeti adottságok útján, valamint meggyőződhetünk arról is, hogy a hindoszkitha pálcatagos túlkörívek is csak egy már létezett faépítészet azelőtt létrejött ívezetei kőbe való átvitelei.
Több művemben, régebbi újságcikkeimben is már számtalan bizonyítékát adtam, hogy a magyar sohasem volt nomád és sohasem járt Ázsiában, hanem hogy európai ősnép. Jelen művem célja azonban nem ennek néprajzi, nyelvi és embertani bizonyítékai felsorolása, amint másutt tettem meg, hanem csupán építőízlésünk ismertetése, habár népi építészetünk maga is európai ősrégi művelt nép voltunk egyik bizonyítékát képezi, amint azt alább itt is látandjuk.
Már az ősembernél is megvoltak az építészet kezdetei a rőzséből, vesszőfonadékból, fából, földből, vályogból és kőből készülő kunyhói képében, mert ezek anyaga elsősorban is attól függött, hogy az ősember egyes törzsei milyen tájakon éltek, olyanokon-e mint a Magyar Alföld, amelyen kő sincsen vagy pedig olyanokon mint amilyen Erdély, ahol kő és fa mindig bőven volt. De ha tudjuk, hogy az ősember némely törzse nem csak barlangokban hanem kiugró sziklafalak alatt is lakott, ahol eső elől szintén tökéletesen védve volt és hogy az ilyen bemélyedések kövekkel zárta el, úgy hogy csak könnyen elzárható és nyitható bejáratot hagyott magának, akkor ebben a kőépítészet őskezdetét is láthatjuk, úgyhogy nem kell azt képzelnünk hogy a kőépítészet okvetlen kevésbé régi a többinél. Sőt volt a kőépitészetnek még más kezdete is. Ilyen például a finn kota nevű őskezdetleges építmény (Lássad : I. táblán az 1. rajzot és Bán Aladár cikkét a Néprajzi Értésítő folyóirat 1906. évi 139. oldalán.:), mert már ennek is van olyan fölfejlődő alakja, amelyből rudakból, karókból avagy fiatalabb fenyőtörzsekből összeállított kunyhó tulajdonképpen tetővé alakul át, mert faragatlan nagy kövekkel van körülrakva, amely kövek között azután rendes ajtónyílást hagynak meg. (: II. táblán 1. rajz:) Viszont ahol bőséggel volt réteges, lapos kőanyag, ott kialakultak az olyan épületek, amilyenek nagy számmal láthatók és ma is lakásokul szolgálnak, például Dél-Olaszországban, az ottani nép által trullo (: többes számban trulli:) néven nevezett házak. (: II. tábla, 2. és „The National Geographic Magazine” folyóirat. Washington D.C. 1930. II. szám.:) De ugyanilyenek vannak Dél-Dalmáciában is a Canale-, horvátul Konavle-nak nevezett völgyben és másutt is és a nép által bún- vagy búnya-nak neveztetnek. (: II. tábla, 3.:) Úgy Olaszországban mint Dalmáciában nép itt-ott nemrégen is épített ilyeneket mezei kunyhóul de állanak ugyanilyen helyükön, változatlanul ezredévek óta is, mert más mint emberkéz el nem pusztíthatja, oly tartósak. Nopcsa Ferenc báró „Haus und Hausrat im katholischen Albanien” című művében írja, hogy az albán nyelvben bún általában bármilyen kunyhót jelent, amiből azután az is kitűnik, hogy a Dalmáciába csak későn beköltöző szlávok ezen kőből épült búnokat már itt találták és ezek nevét is az előttük itt élt illírektől, azaz az albánoktól, vették át, de akik bizonyára a náluk is régibb őslakóktól örökölték.
Az ilyen épületek kupalakú tetőzetéhez a kőlapokat Olaszországban a trullikhoz spirálisan de másutt körökben is teszik, mindig följebb de úgy hogy minden egyes kőlap kissé kifelé lejtsen, hogy így az esővíz be ne folyhasson. Így képeztettek tehát az úgynevezett álbolthajtások, amelyeknek legtökéletesebb ismert alakja a görögországi de görögelőtti őskorból származó „Arteusz kincsesháza.”
Az is teljesen téves vélemény volt azonban, hogy az igazi bolthajtást csak az etruszkok találták volna föl és ezektől tanulták azután a rómaiak. Az igaz lehet, hogy ezt a rómaiak az etruszkoktól tanulták, tény azonban, hogy az emberek igazi bolthajtást ősrégi idők óta Mezopotámiában, Kis-Ázsiában és másutt is tudtak készíteni, amit a legújabb ásatások bizonyítottak be. A „National Geographic Magazine” amerikai folyóirat 1930. januári száma 119. oldalán M.E.L. Mallovan közöli egy szumer sírbolt képét, amely égetett téglákból, szabályszerűen van igazi boltozatul rakva. Igaz, hogy ez nem nagy, alig több mint két méter átmérőjű de kétségtelenné teszi hogy igazi bolthajtást az ember már 5000 évvel ezelőtt is tudott építeni. E bolthajtás ugyanis a föld alatt teljes épségben maradott meg. Az igazi bolthajtás tehát ősrégi, csupáncsak alkalmazása nem volt oly általános mint lett a rómaiak korában és azután. Sőt kísérletképpen egyszer magam is építettem természetes, alakítatlan kövekből de lehetőleg ékalakú darabokból, egy körülbelül két méter átmérőjű kupolát, teljesen egyedül, mások segítsége nélkül és minden előzetes támasztó állvány készítése nélkül, úgy ahogyan azt a II. tábla 4. számú rajzán ábrázolva, metszetben látjuk. Az ilyen kőhupolagot, illetve kőkunyhót azután fűvel, gallyal vagy szalmával, esetleg náddal kellett csak borítani, hogy teljesen vízhatlanná legyen. Világos tehát hogy ha a hupolag építésben, illetve legalább annak fölső része rakásában több ember működik össze, hogy a már befelé lejtő köveket, körökben, egyszerre tegyék helyükre, akkor nagy hupolagot is építhetni teljesen faragatlan, csupán alakra megválogatott kövekből és minden előzetesen megalkotott támasztó állvány nélkül is, ami azonban természetesen ívezeteknél lehetetlen.
Mindemellett, bár a magyar népnél a faépítészeten kívül megvan, különösen az Alföldön, a vályogépítészet, a Dunántúl pedig a kőépítészet is (: lássad: Viski Károly dr. és Schnöller Lajos: „Bakony-Balatonvidéki Kőépítészet”. Budapest, 1926.:), ami azonban a kifejlett stílust illeti, ez napjainkig már csak Erdélyben van még meg, amivel másutt a mindenféle idegen hatás ezt már tönkre tette. Ezen igazi magyar építőízlést ismertetnem tehát e művem célja. Azon tény pedig, hogy ősi, igazi magyar építőízlésünk kétségbevonhatatlan nyomaira akadunk, amint ezt alább kimutatandom, egyrészt Kínában, Közép-Ázsiában és Indiában, másrészt a keleti mohamedán építőízlésben, sőt Németországban, valamint még az olaszországi Szardínia szigetén is, ez sem azt nem jelentheti hogy Ázsiából nomádokként lovagoltunk Európába, mivel hiszen sátoros nomádok építészeti stílust nem hozhatnak magukkal, sem pedig azt hogy mi építészetünk elemeit németektől avagy éppen szardíniai olaszoktól tanultuk volna el, hanem jelenti azt, hogy ősrégi történelemelőtti időkben fajunk egész Eurázsiában sőt Észak-Afrikában is el volt terjedve, úgyhogy műveltsége nyomai még ma is Eurázsia és Észak-Afrika területén mindenfelé föllelhetők még, ami pedig nem csupán azért van így, hogy őseinktől különböző, akkor még náluknál kezdetlegesebb népek vettek át műveltséget, hanem azért is mert a mindenfelé szétterjedt őstörzseink az ezredévek folyamán ottani népekbe olvadtak, azok nyelvét fogadták el, ami különösen a kereszténység hódításai következtében történt igen rohamosan, úgy hogy ama népeknek ősmagyar eredetükről ma már sejtelmük sincsen, habár műveltségükben a néprajzi tudomány segítségével ennek nyomait máig is fölismerhetjük, eltekintve attól, hogy ez embertanilag is megállapítható, továbbá, hogy némelyek nyelvében ősmagyar eredetű szavak tömegét találjuk.
Ami a nyelveket illeti, ezzel is minden tökéletesen úgy áll mint építészetünkkel, mert úgyszólván egyetlen magyar szó sincsen, amelynek megfelelője, ha némi értelembeli eltolódással is, Ázsiában, Észak-Afrikában avagy a régi görögben, latinban, valamely germán vagy szláv nyelvben, meg ne volna, még az olyan természeti ős-szavak is mint víz : német Wasser, kő: szláv kamen, föld : német Feld stb., stb. Amint pedig teljes lehetetlenség, hogy a világ minden nyelve adott volna találkát egymásnak, hogy egy magyarnak elnevezendő, minden nyelvből összeállított keveréknyelvet létrehozzanak, ugyanúgy lehetetlenség, hogy a világ minden építőízlése adott volna egymásnak szintén találkát, hogy Európa közepén, Kárpátok által oly jól körülzárt medencében a magyar nép építészetét és építőízlését kialakítsa. Hanem bizonyos tehát, hogy a dolog éppen megfordítva történt : hogy a magyar azon ősnép, amelynek kivándorolt törzsei, nem nomádokként hanem művelt gyarmatalapítókként a világ különböző részeiben megtelepedtek, ugyanúgy mint ahogy Európa mai nemzetei is a világban gyarmatokat alapítottak, még olyan jellegzetesen földművelők is mint amilyenek a németföldiek. Egészen bizonyos tehát az is, hogy a magyar azon ősnép amely egész Eurázsia és Észak-Afrika műveltsége legrégibb alapjait megalkotta.
Idézem itt Gyárfás István (: „A jász-kunok története.” Kecskemét, 1873. I. kötet, 393. oldal:) görögbőli fordításában Priscus Rhetor leírását az Atilla székhelyében látott palotákról. A leírás homályos ugyan, amely homályosság úgylehet már a görög szövegben is megvan de lehetséges hogy csak a fordítás hibája. Mégis, a magyar építőízlést ismerve, a leírást megérthetjük:
„Etele palotája a többinél magasabb volt, emelkedettebb helyen feküdött és szépen kidolgozott gerendákból és deszkákból úgy volt összeállítva hogy még a figyelmes tekintet is alig tudta megtalálni a deszkák összeragasztását s voltak benne széles terjedelmű éttermek, tetejét fényes tornyok díszítették s nem erősségre hanem ékességre számított roppant kerületű fakerítéssel volt körülvéve, úgy hogy már maga e terjedelem királyi udvart mutatott. A királyné laka könnyebb és ékesebb építészeti modorban, minden oldalról dombormetszetű faragványokkal volt díszítve, melyekben a kellem nem hiányozott. Teteje gondosan metszett négyszögű oszlopokon nyugodott, amelyek között egész sor oszlopocskákon álló, fából metszett ívezet uralgott, mintegy boltozott folyosót képezve.
Etele lakát az udvari főtisztek lakásai köritették.”
Az épület falai tehát nem hengerdeden hagyott „boronákból”, ahogyan ezeket a székelyek általában nevezik, (:III. tábla, 2.:) hanem négyszögletesre lapolt gerendákból voltak képezve (:III. tábla. 1.:). Ráismerhetünk tehát e leírásban népi építkezésünk szintén négyszögletes oszlopaira (:XI és XII. tábla:) és ráismerünk a fából képezett ívezetes „folyosó”-ban a házat körülfutó oszlopos és ívezetes tornácra valamint az ívezeteket képező faalkatrészek oly gondos és pontos egymásba illesztésére, amelyeken a könyökkötések lapos farészekből állanak de amelyeket itt a leírás „deszkák”-nak mond. (:IV,V,VI,VII és VIII. tábla.:) Szerintem a leírásban a tetőt tartó oszlopok közötti „egész sor oszlopocskákon álló, fából metszett ívezet” alatt tulajdonképpen a tornáckönyöklő kicsiny oszlopocskáit kell értenünk, amelyek fölött némelyütt ma is szokták a könyöklőfát ívezetesen úgy kivágni ahogyan ezt a XXXIX. tábla könyöklőjén (:ballustrádján:) látjuk. Ezen könyöklőoszlopocskák nálunk szintén mindig négyszögletesek, bár ezeket ma már többnyire csak deszkából kifaragottakkal helyettesítik, mivel ez így kevesebb munkát igényel. (:XL. tábla:) Az „uralgott” szó, azt hiszem, itt csak a fordítás hibája, mivel e szó valamilyen nagyobb dolgot tételez föl, holott itt kicsi dologról van szó, azaz csak egy tornáckönyöklőről, amiért is helyesebb lett volna az „állott” avagy „vonult végig” szavakat használni; csakhogy a fordító az ilyen faépítészetet nem ismervén, nem tudta megítélni hogy itt tulajdonképpen miről van szó. Ezenkívül a szövegben valószínűleg még a tornácívezetek és a könyöklő említett kis ívezetei is egymással össze vannak tévesztve. Tény továbbá hogy a görögök és a rómaiak nem ismerték az oszlopocskás ballustrádokat. Náluk ezek mindig olyanok voltak mint a XIII. táblán 2. és 3, eredetileg csak fából (:2.:) de utóbb kőből is kifaragva.(:3.:) Az oszlopocskás ballustrádok a nyugati építészetben, elvétve, csak a gótikában tűnnek elő de általánossá csak reneszánsz építészetben válnak. Ezért népi építészetünk felületes ismerői a mi oszlopocskás könyöklőinket a reneszánsz építészetből hozzánk származottnak vélték. Hogy ez tévedés, bizonyítja az, hogy ugyanilyen van Kínában is. Lássad: Woermann Károly : „Geschichte der Kunst.” (:Leipzig, 1925.:) 32. tábla, és Huszka József : „A székely ház.” 71. oldal, úgyhogy azt kell gondolnunk hogy a nyugati történelmi építészetbe ez éppen megfordítva: tőlünk került, vagy pedig a Keletről.
Ezek után rátérhetünk magyar építőízlésünk részletes ismertetésére, úgy ahogy ezt egyrészt a még létező népi építészetünk alapján, másrészt különböző adatok segítségével rekonstruálom.
A IV. és V. táblán mutatom be azt hogy milyennek képzelem Atilla egykori városában állott palotáját, illetve palotáit, amelyek tehát teljesen fából épültek voltak. Mai népi épitészetunk tornyai magas tetői ugyan mindig egészen hegyesek avagy helyükön kereszt vagy a protestánsoknál rézkakas vagy pedig csillagalak van, Atilla húnjai azonban, akik úgynevezett „fekete hunok” voltak, e csúcsokat is valószínűleg egy kis lappal födték le (:IV. tábla:) olyanképpen ahogyan az némely olasz „trullo”-n is van (:II. tábla,2.:), azért mert, holott a „fehér hunok” (:a kunok:) vallásos alapjelképe a hegyes ék volt, de a fekete kunoké (:a hunok:) a lecsapott hegyű ék.
Hogy ez miért volt így, itt ezt nem magyarázhatom mert hiszen itten csak építőízlésünket, nem ősvallásunkat, akarom ismertetni.
A fehér kunok eredetileg hegylakók voltak, ahol sok a fenyő, később azonban lapályokon is élvén, nádból is készítettek ugyanolyan ékalakú, hegyes kunyhókat mint azelőtt fiatal fenyőfákból az említett kota nevű kunyhókat. Az ilyen kunyhók, majd házak, kerek vagy négyszögletes alapúakra készültek : (:I. tábla, 1,2.:). Hogy az olyan kunyhó mint az I. táblán a 3. rajz, miért volt inkább palóc mint kún, ezt is csak röviden magyarázhatom azzal hogy a villa az őspalócok egyik vallásos jelképe volt:
A VI. és VII. táblán a székely hát régibb alakját mutatom be. E házak teteje azért oly magas, hogy a hegységek közötti nagy havazások sok hava rajta meg ne állhasson és súlyával a tetőzet beszakadásának a ház kitéve ne legyen. Másutt, például az Alföldön és a Dunántúl ily roppant ily roppant magas tetők nem készülnek. Födésük fában bővelkedő helyeken, mint Erdélyben is, többnyire zsindely (:ott levél-nek nevezik, a zsindelyes tetőt leveles tető-nek; zsindely német szó:), bár régebben használtak palát is, újabban pedig cserepet, lapályos helyeken, mint Alföldünkön általános volt mindig a szalma- vagy nádtető. Mindezek között azonban a szalmával vagy fűvel való borítás a legrégibbek közé tartozhat, amiből azután az is következik, hogy például a tetőtaraj zsindelyei díszes kifaragása a fű- vagy szalmatetőn, illetve tetőtarajon létrejött alakzatokat utánozza. Hogy ez szerkezetileg miként történt, a VIII. táblán tűntettem föl. A tető fönt lévő élén ugyanis, ott ahol a tető két oldaláról a szalma- vagy zsindelyfödés összeér : rés maradna, amelyen az esővíz beszivároghatna illetve be is csöpöghetne. Ez ellen úgy védekeznek, hogy az egyik oldal zsindelyei vagy szalmazsupjai (:kötegei:) ferdén, magasabbra kiállanak, úgy hogy az alattuk lévő rést befödik (:III. tábla, 7.:) A szalma- vagy fűfödésnél azonban ezt sokszor nem úgy csinálják hanem egy-egy zsupot annak kötésén alúl kétfelé szétválasztva, a zsupot úgy illesztik a rés fölé ahogy azt a VIII. tábla 8. rajza mutatja. Hogy pedig a tetőél díszesebb legyen, a zsupokat nem helyezik mind egyenlő magasra, hanem fölváltva, egyet-egyet kissé magasabbra, egyet-egyet meg kissé alacsonyabbra, azaz váltakozóan. (:VIII. tábla, 9.:) Ha azonban ezen tetőzsupokat nem kétfele választva teszik föl, hanem ugyanúgy mint ahogyan azt a VIII. tábla 7. számú rajza a zsindelyeket illetőleg mutatja, akkor ezen élzsupokat, szintén a díszesség kedvéért, helyezik magasabbra-alacsonyabbra vagy metszegetik különfélekép ki, úgy ahogyan azt a VIII. tábla 5. rajza mutatja, amidőn azonban a fű- vagy szalmaszálak idővel kissé széthajlanak és ezáltal olyan, még szebb, alakzatokat létesítenek amilyeneket a 6. és 9. számú rajzon látunk. Ezt utánozzák azután a tetőél zsindelyei kimetszegetései. (:VIII. ábra, 3 és 4.:) Ez is tehát tisztán gyakorlatilag és szerkezetileg, ősidők óta létre jött dolog, habár ma van is már több olyan kimetszegetés alak amely nem a szalmánál, fűnél jött létre, hanem egyéni kitalálás. (:például: VIII.,2.:)
Ám ősrégi időkben számos őstörzsünk olyan messzi, déli tájakra is elköltözött ahol hó soha és eső is kevés van. Ilyenek voltak például a gabonatermelő szumerek vagy szumirok (:szemerék:) Mezopotámiában, akik földüket ezért óriási csatornahálózattal öntözték az Eufrát és Tigris folyók vizével. Ma az ásatások eredményei révén jól tudjuk, hogy ők voltak az egész ottani műveltség megalapítói, hogy ott a későbbi, már sémita asszír és babiloni műveltség tőlük származott. Ilyen tájakon keletkezett azután a házak lapos tetőzete, amikor is a tető vízszintes felületet képez, amely, vízhatlanítva, az ottani kevés esőzés ellen védelmet nyújt, hó pedig azt sohasem terheli meg. Ezen lapos tetőkön azonban járni, rajtuk tartózkodni is lehetett, úgyhogy széleikre párkányzat is szükségessé lett, hogy különösen gyermekek, le ne essenek, amely párkányzatot azonban úgy szépítették, hogy azon a régi szalmafödeles házak tetőgerince díszét, vályogtéglákból képezve, utánozták; lévén hogy ezen lapostetejű házak falai is vályogból épültek. Emellett azonban a szumereknél is, a szegényebb népnél épültek még egészen sövényből, fából való, szalmatetejű házacskák is, sőt épülnek ilyenek az ottani lakosságnál még ma is. (:Lássad : Prof. C.L. Woolley : „Vor 5000 Jahren. Stuttgart.:) E díszt tisztán és világosan fölismerhetjük a szumerektől örökölt asszír építészetben (:IX. tábla, 3 és 4.:) valamint a mai mohamedán építészetben is. (:VIII. tábla, 1 és 4.:)
Ha mármost mi ezt föltámasztandó magyar építőízlésünkben is alkalmazni akarnók, mondjuk tetőélekre vagy terrasszok párkányára avagy tetőnélküli kőkapuk fölé, meg szobaajtókra, amely utóbbiakon tető fölösleges, akkor ezt úgy tehetjük ahogyan azt például a XXX. táblán rajzoltam meg, vagyis a mai magyar tetőzsindelyek kimetszési indítékait (:motivumait:) vihetjük át kőbe, cserépbe, majolikába. Különböző tetőéldíszeket már Lechner is alkalmazott, például a budapesti Iparművészeti Palotán és másutt is, csakhogy ő, sajnos, nem a meglévő magyar tetőéleket vette ehhez alapul, mivel ezeket nem is ismerte vagy nem hitt magyar eredetükben, hanem maga gondolt ki cifra de kevésbé szép formákat.
Hogy az egyiptomi lapostetejű épületek fölső szélei olyanok ahogyan azt a IX. tábla 1 számú rajzán látjuk, közismert. Kivételt képez azonban a III. Ramszesz fáraó emléképülete, amelynek lapostetejét olyan párkányzat veszi körül amilyet a IX. tábla 2. számú rajza mutat. (:Ch. Chipiez reconstructioja nyomán.:) Miután ez a hyxos-ok egyiptomi uralma utáni időben épült, joggal tételezhető föl, hogy ezen, Egyiptomban szokatlan dolog a hyxosoktól maradt újítás, amely azonban ott mégsem válott általánossá. Megjegyzem, hogy habár az ilyen félkörös körvonalú párkányfokok származhattak az avar eredetű hysosoktól is, de egyébként igen valószínű, hogy valamikor a tulajdonképpeni magyar törzs is ilyen párkányfokokat illetve tetőéldíszt, alkalmazott, mivel e törzs vallásos alapjelképe a gömb volt, ellentétben kunok már említett alapjelképével, az ékkel. Viszont a British Museumban van egy asszír dombormű, amelyen egy az asszírok által ostromolt város falai ábrázolvák és amely várfalak tényleg olyan párkányfokokkal bírnak mint azt a IX. tábla 5. számú rajza mutatja, amelyek tehát ékalakúak. Tény, hogy hún és kún törzseink a kumán, komán nevet is viselték, viszont tény az is, hogy Kis-Ázsiában, a Pontusz vidékén és másfelé is a legrégibb ókorban is éltek komán, kumán, kamán nevű népek, akikkel az asszírok is, különösen Tiglat-Palasszár királyuk alatt, többször hadakoztak és az asszír följegyzések említik ezek Komána nevű városát, valamint hogy legerősebb városukat Hunusát is bevették. (:Lássad: Hommel Fritz dr.: „Geschichte Babiloniens und Assiriens.” Berlin, 1885, 523. oldal, továbbá : Fáy Elek : „A magyarok őshona.” Budapest. 1910., 67, 68, 99, 100, 287. és 288. oldal.:)
Említettem, hogy ősnépeink valamint a magyarok őshazája Magyarország és a környező hegységek voltak. Szerintem minden ősnépeink is azonban tulajdonképpen magyar törzsből származtak és ezért magukat saját törzsnevükön kívül még „magyari-”oknak is nevezték. Fáy Elek írja említett műve 99. oldalán : „Az ausztriai Tuln melletti hegyvidék régi neve Kommagen volt, amelyen e hegység már az avarok korában is neveztetett, amidőn a mai Ausztria még a Hunnia nevet viselte.” Tudvalévőleg innin a „hun” azaz magyari fajta népet csak Nagy Károly irtotta és űzte ki, oda Bajorországból németeket és Karinthiából szlávokat telepítve be, azért mert ama hunok nem, eme németek és szlávok meg már keresztények voltak. Thierry Amédée : „Histoire d’Attila” című műve II. kötetében szintén írja a 193-194. oldalakon, hogy a mai Ausztriát és a Komagen hegyvidéket teutonokkal azaz németekkel, Nagy Károly népesítette be és idézi egy „Anonymus” nevű szerző sorait, aki a 798. évben írott „Vita S. Virgili” című művében mondja : „Cocperunt populi sive Sclavi, sive Bajoarii inhabitare unde expulsi sunt Hunni.” Nem lehet tehát véletlenség, hogy azon vidék Elő-Ázsiában, az Amanus hegységtől az Eufrát és Tigrisz folyók forrásaigi magas hegyvidék, ahol az említett kumánok vagy kománok laktak, az asszír följegyzések szerint szintén a Komagen nevet viselte. (:François Lenormant : „Histoire ancienne de l’Orient.” IX. edition, Paris, 1885. IV. kötet, 144. oldal:) Viszont Ausztria ezen hegyvidékét én a fehér kunok őshazájának tartom, éppen úgy mint a Csallóköz szigetét a tulajdonképpeni magyarokénak. Ezzel azonban ismét történelmi kutatások terére tévedtünk, ami e művemnek nem célja. Térjünk tehát vissza építőízlésünk ismertetéséhez:
Igen érdekesek a tetőél két végén lévő „házcsupok,” amelyeket „nyárs, szaru ” valamint „pap” néven is neveznek. E legutóbbi elnevezés azonban valószínűleg csak újabb időbeli romlás és régebben „báb” lehetett, amely szó értelme: alak, figura. Ezen házcsupok pedig némelyütt valóban készültek emberalakúra is, amit a Néprajzi Értesítőben is láthatunk. Egyébként készültek néha szalmából, hegyes karóra felkötve, amely karót azután a tetősarok szalmájába szúrtak be (:VIII. tábla, 9, 10.:), de egészen fából is kifaragva (:lássad egynehányat a XXXI. táblán 1. szám alatt:) de készültek égetett agyagból is, fazekasok által külön e célra előállítva. Igen érdekesek azok is amelyek a Holdat és Hajnalcsillagot ábrázolják. (:XXIII. és XXV. tábla:) Azok pedig amelyek olyanok mint a XLVIII. (:48:) táblán láthatók, kétségtelenül bikaszarvak, habár ma már csak deszkából kifaragva.
A magyar faoszlopokon a cölöpépítményes őskorbóli származása, amint azt alább látandjuk, mai napig is megállapítható még, habár ezt eddig néprajztudósaink, az ázsiaiság elmélete által mindig félrevezetve, nem is vették észre.
A cölöpépítmények korában ugyanis, amikor az épületeket vagy állandó víz fölé vagy pedig árterületre, földkevert cölöpökre építették, akkor maga a lakóház nem készülhetett nehéz gerendákból hanem csakis vékonyabb karókból és könnyű vesszőfonadékból, azaz hajlékony fűzfavesszőkből, tehát olyanféleképpen ahogyan azt a X. táblán rekonstruálom, amihez azután az épület belsejében mindenféle gyékények, szőnyegek és egyéb szövetek járulhattak, úgy lent mint a falakon is. A X. táblán a 2. és 3. rajz vesszőfonadékot ábrázol, az 1. rajz azt hogy a könyöklő, amelyen a virágedények állanak, fölülről tekintve, milyen lehetett.
Tornácívezeteink fölött néha az úgynevezett „kötéldísz” fut vízszintesen végig (:XXXVI. táblán, 3.:), ez itt azonban nem kötél utánzatából ered, hiszen kötél jelenlétének itt sohasem is volt oka, hanem ez a karók fűzfavesszővel való összekötözése emléke, amint a X. táblán látunk úgy az ívek fölött mint a könyöklőn. Ugyanezen kötéldísz megvan a házak belsejében is de a mestergerendán, középen, végig, ahol ez tényleg kötél emléke. Ennek eredetét a „Csodaszarvas” című művemben magyaráztam meg.
A X. táblán lévő vesszőfonadékos ívezet rekonstruálásom azonban már egy igen fejlett alakzatot mutat, amelynél természetesen sokkal kezdetlegesebbek is kellett hogy létezzenek. E kezdetlegesebb alak emlékezetét állapíthatjuk meg ma is a szlavóniai magyar falvak házain, bár ma már faépítészetbe átvíve, amint azt Györffy István a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évi egyik számában megjelent cikkéből a 232. és 233. oldalakon látjuk. Azon magyarságnál az oszlop neve még ágas, ugyanúgy mint másutt például a gémeskút, fatörzsből készülő, fönt kétágú, függőleges oszlopa neve is kútágas. Viszont ugyancsak a szlavóniai magyarságnál a tornácoszlopok könyökkötéseit búthajtásnak nevezik. Náluk ezen bolthajtások , az oszlopok és a koszorúfa között mindig megvannak még a háromszögletű nyílások, amelyek Erdélyben és egyébütt, ha nem is mindig, de többnyire a szélesebb könyökkötések által csak eme „búthajtásokból” fejlődtek. A háromszögletű nyílásokat lássad az LVIII. (:58.:) táblán e betű alatt valamint a XVII. tábla 4. számú rajzán is. Miután bot szavunknak régen volt bolt , bult alakja is (:vessed ezt össze a magyar pálca és bálvány szavakkal, amelyek közül az utóbbinak gerenda értelme is van, továbbá a szláv balvan , német Balken = gerenda, német Bolzen = cövek, olasz palo = cölöp, rúd:), amely szóból csak kopott kiejtés által jött létre a szlavóniai bút-. Eszerint tehát a bolthajtás vagy búthajtás szavak tulajdonképpeni értelme is : bothajlítás , aminthogy tornácaink a cölöpépítményes korban tényleg karókból, hajlított botokból és vesszőfonadékból készültek olyanféleképpen ahogyan azt a X. táblán látjuk, régibb, kezdetlegesebb módon pedig úgy ahogyan ezt meg az LVIII. tábla 3. számú rajza mutatja, amikor is az oszlopok egyszerűen fiatal fácskákból képeztettek, amelyeken a megfelelően meghagyott ágakat használták föl erősítő könyökkötésekül, illetve bolthajtásul is, úgy hogy azokat csak kellőképpen meghajlították és a koszorúkarókhoz kötözték. Csak fejlettebb fokon használtak azután oszlopokul gondosan elkészített karókat, bolthajtás, azaz ívezetül pedig gondosan elkészített és hajlított botokat. Miután az oszlopok azonban régen tehát fiatal fákból is készültek, ezért nevezik a szlavóniai magyarok az oszlopokat máig is ágas-nak, mivel az élőfa egyik ősmagyar neve (:főképp a tulajdonképpeni magyar törzseknél:) ágas volt, amit bizonyít a török nyelv, amelyben e szó agacs , agadzs alakban és fa, élőfa értelemmel máig is fönnmaradott. Hogy a szóvégi s hang úgy a törökben mint a magyarban is változhatott cs hanggá, bizonyítja az hogy egyrészt a török tas = kő, tájszólásokban tacs-nak hangzik, másrészt a magyarban is a régi kovás szót ma kovács-nak ejtjük. E magyar szó ugyanis szintén kőkorszakbeli eredetű ős-szavunk és azon embert jelentette aki kővel, kovával foglalkozik, aki a kőből, kovakőből való szerszámokat, fegyvereket készítette (:kő szavunk régen kó és kú alakban is megvolt:). Hogy kovács szavunkat a horvátok és szerbek tőlünk örökölték, bizonyítja azon tény, hogy náluk a nép nyelvén némelyütt még ma is a kőfaragókat nevezik kova-nak, aminek viszont pontos ellentéte az, hogy a magyar nép meg itt-ott a kovácsot nem így hanem vasverő-nek nevezi. A horvát kova = kőfaragó szót illetőleg lássad: Josip Horvat : „Kultura Hrvata kroz 1000 godina.” Zagreb, 1939., 209. oldal. A szerző ott a boszniai horvátokról beszél, ami szerintem azt jelenti, hogy e szó még akkor ment át a horvát nyelvbe amikor a boszniai ősi magyarság a kereszténység átvételével elszlávosodott. Mégis Zrínyi Miklós korában ott még voltak magyar falvak. V. Klai: „Poviest Bosne” című művében (:Zagreb, 1882.:) a 20. oldalon írja, hogy Bosznia síkabb része régebbi neve „Olfeld” volt és e nevet ő is a magyar „alföld” szóval magyarázza. Tény hogy a magyar mély a hangot a horvátok o-nak hallják és ejtik, az ő-t pedig e-nek.
A cölöpépítményes korban a tornácívezetek kosárfonadékos de díszes kiképzése ezerféle mintázatú is lehetett, sőt a különböző őstörzseink más-más szimbolikája szerint más-más mintázatú is kellett hogy legyen. Az olyan tornácívezeteknél amilyeneket a X. táblán rajzoltam, a vékony karókból képzett oszlopok azonban nagyon is nem esztétikusan kellett hassanak, ami őstörzseink fejlett szépérzékét bizonyára bántotta volna, amiért is ezen karókra néha szalmából, néha vékony fűzfavesszőkből bekötést alkalmaztak, úgy ahogy azt szintén a X., továbbá a XI. táblán mutatom be és magyarázom meg. Ha mármost ezt, ahol a bekötést valóban vékony fűzfavesszőkből csinálták ott azt kevesebb átkötözés is jól odaszorította a karóhoz, ahol azonban a karó beburkolása szalmából készült, ott ehhez sokkal több átkötés volt szükséges. Ezen átkötözések módját a XI. táblán a-b-c , e,f,g,h és k-l alatt magyarázom meg rajzokkal, összehasonlítva a k-l magyarázatot a mai dunántúli megyéink két jellegzetes oszlopalakjával, amelyet ugyanazon táblán szintén k-l alatt rajzoltam meg, úgy ahogyan azt ma már csak fából kifaragva készítik, de amely alakzatok az egykori szalmaburkolatos oszlopot még tökéletesen utánozzák. Természetesen a többi oszlopokat is ma már csak fából kifaragva találjuk, bár régen bizonyára készültek ugyanilyen oszlopok kőből is. Valamelyik őse azonban kétségtelenül a szalma- vagy vesszőburkolatos oszlop volt. Mindenestre össze kell hasonlítanunk az ilyen szalma- vagy vesszőbekötéses oszlopokat a másutt, különösen Erdélyben meglévő, fából faragott oszlopokkal is, amely összehasonlítást a XI. és XII táblámon itt meg is teszek. A XI. táblán lévő a-b-c rajzot a XII. tábla a, b és c-vel kell összehasonlítanunk, a XI. tábla e-jét a XII. tábla e-jével, a XI. tábla f-jét a XII. tábla f-jével, a XI. tábla g-jét a XII. g-jével, a XI. tábla h-ját a XII. tábla h-jával és a XI. tábla k-l-jét a XII. tábla k-l-jével. Mindezen különböző magyar faoszlopok alakja is tehát tisztán szerkezetileg jött létre, vagyis nem megokolatlanul keletkezett, habár határozottan a szépérzék vezetése mellett, nem ennek mellőzésével. Már itt is megjegyzem azonban, hogy a XI. és XII. tábla oszlopainak tökéletes mása megvan az indiai mohamedán építészetben, éspedig kőből is. Erre alább még visszatérek. Megemlékezem itt külön azon oszlopalakunkról is, amelyet a XI. és XII. táblán számokkal is megjelöltem. Bár mai oszlopaink a fatechnikának megfelelőleg mindig négyszögletesek, mégis ezen oszlopalak annyiban képez kivételt, hogy azon része, amely mellé ezen jelet } és a 1,2,3,4 számokat tettem : hengerded, és csak felső és alsó része négyszögletes. Ez oszlopok eme hengerded része előfordul simán is (:XI. tábla k és h, XII. tábla f:) de előfordul csavarodottságot utánzó rovátkolással is (:XI. tábla g és XII. tábla g:) valamint előfordul nem csavarodó rovátkolással is. (:XII. tábla h:) Az oszloptörzsek ilyen rovátkolása mindig azon szalmaszálakat illetve vesszőket utánozza, amelyek valamikor az oszlopok vékony gyámkaróit burkolták. A csavarodottságot utánzó alak azonban szintén nem csupán valami megokolatlan kitalálás, hanem szerkezeti eredetű, amennyiben a karóra az említett módon fölkötözött szalmát vagy fűzfavesszőket szokták volt a karó körül meg is csavarni, amit a hengerded karón igen könnyen meg lehetett tenni. E megcsavarást azért tették mert a hosszú szalmaszálak vagy vesszők így nem zilálódhattak, nem feslettek mint ha szabadon, függőlegesen hagyattak volna. Éppen ezért, ha tehát nem akarták megcsavarni, akkor, hogy ne zilálódhassanak, többször kellett azokat lekötözni, úgy ahogyan azt a XI. táblán az e-vel és k-l-el jelzett magyarázó rajzok mutatják.
A csavarodó oszloptörzs ilyen keletkezése a művészettörténelem szempontjából azért fontos megállapítás mert az ilyen csavarodó oszloptörzseket később külömböző európai építőízlésekben is alkalmazták, de már anélkül hogy ennek eredetét tudták volna, hanem tisztán csak azért mert utánozták a mai ilyen csavarodó oszlopainkat. Láttunk ilyen csavarodó oszloptörzseket gyakran a románkori épületeken, majd a reneszánsz- és barok korban is. Különösen a barokk ízlésben néha bolondnál bolondabb és ízléstelen túlzásba is vitték ezt nem egyszer. Ilyen 
ízléstelenségekbe és nevetséges túlzásokba a magyar nép sohasem tévelygett el. Hogy pedig mind ezen oszlopalakok eredetére és különösen a csavarodottakéra, még soha művészettörténész rá nem jött, ennek oka ismét csak az, hogy a magyarságot „ázsiai nomádoknak” tartván, a magyar nép művészetét soha senki komolyan nem tanulmányozta, illetve művészettörténeti szempontból tekintve nem vette. Ismeretes például a görög és a későbbi európai építőízlések oszloptörzsei „kanellürozása”, amikor is ezen függőleges rovátkolás van. Ugyanez meg van a mi nem csavarodó faoszlopainkon is (:XII. tábla, b,d,e és h:), habár ma már csak igen ritkán fordul elő, például az udvarhelymegyei kapuk féldomborúra kifaragott oszlopain; amit azonban egyszerűen a reneszánsz ízlés hatásának tulajdonítottak, holott hiszen nálunk ez is szerkezeti eredetű, mert nem más mint a szalma- illetve vesszőszálak és az ezek közötti rések utánzata, amiért is nálunk a függőleges rovátkák mindig ott a legszélesebbek ahol az oszlop a legvastagabb és ezért ott a szalma- vagy vesszőszálak, a lekötözéstől legtávolabb lévén, a legjobban nyílottak egymás mellől szét, míg ellenben a lekötések közelében, ahol a szálak összeszorultak és az oszloptörzs vékonyodott, ott e rovátkák is keskenyebbek avagy egészen meg is szűnnek.
Mind e dologra magam még az 1907-1911. esztendőkben, erdélyi katonai szolgálatom idején, népi építkezésünket tanulmányozgatva, kezdtem volt rájönni, habár akkor, még egészen fiatalon, sok mindennel nem voltam tisztában, valamint e dolgok művészet- és művelődéstörténeti fontosságát sem fogtam volt föl. Ugyanis akkoriban még magam is hittem a magyarság ázsiai eredetében, mert hiszen nekem is ezt verték volt a fejembe, csak a „vad, sátoros nomád”-ságban kételkedtem már akkor is, illetve a magyarságot már akkor is ősrégi, művelt népnek tartottam — ha ezt akkoriban még kimondani nem is igen mertem — és így már akkor sem hittem, hogy mi „minden műveltséget csak a kereszténység elfogadása után szomszédainktól tanultuk el”, ahogyan azt ma is minden magyarnak be akarják beszélni.
Fölemlítem itt még a temetőfejfákon, kapubálványokon és egyéb népi faragványainkon gyakori de az oszlopokon csak igen ritkán előforduló azon igen szép négyágú csillagalakot amelyet a XI. táblán j , a XII. táblán i és j oszlopokon, továbbá a XXI, XXVIII. és XXXI. táblán és kapukeretezéseken és egy házcsúpon is látunk. E négyszögletes, négyágú csillagalak főképp jász őstörzsünk egyik vallásos jelképe volt de amely némely más törzsünknél is megvolt, majd szépsége miatt, mivel jelkép volta feledésbe ment, különben is elterjedett. Hogy ez miért volt jász jelkép, itt nem magyarázhatom, mivel itt célom csak építőízlésünk ismertetése s ezért csak annyit említek mégis meg, hogy jász őstörzsünknél fejlett csillagtisztelet volt, hogy ők tudták azt is miszerint Napunk is csak a Végtelenség egyik Csillaga s hogy jászok nem csak a Duna-Tisza közében hanem Erdélyben Úzon vidékén, továbbá Moldovában is éltek, amely utóbbiak a mai Jászvásár (:oláhul Jassi-, a szlávok által Jaszki-Trg-nak nevezett:) várost is alapították de amely város régi, latin nyelvű okiratokban Forum-Jasigorum meg Forum-Philistinorum néven is neveztetik.
Természetesen mindezen oszlopok ameddig csak szalmával, vesszővel borított karókból képeztettek, mind hengerdedek voltak és csak fából való kifaragásuk után, a fatechnika által alakultak négyszögletűekké, majd már ilyen négyszögűekként vitettek át kőbe is. Az oszlopok ilyen négyszögűségét kőben meg is tarthatjuk, nem csak azért mert ez építőízlésünk egyik jellegzetessége, hanem azért is mivel oszlopalakjaink így négyszögűeken határozottan szebbek is. Ezt láthatjuk például az indiai mohamedán építőízlésben is, ahol ugyanezen oszlopokat szintén készítik, de kőből is hengerdedekre, ahogyan azonban ezeknek éppen ezért soha sincsen a szemre oly kellemes esztétikai hatásuk mint miéinknek. Ámde azon tény, hogy ezen indiai mohamedán oszlopoknak is fölső és alsó végük mégis négyszögletű (:lássad az LIV. táblán például a Szeringapatam-i, Myszore tartománybeli Deria Daudet palota oszlopai alakját:), ugyanúgy mint a mi csavarttörzsű oszlopaink fölső és alsó vége, ez annak emlékezetét tartja fönn, hogy ezek is a mi ősi faoszlopaink leszármazottai.
Továbbá, ha nem is mindig, de gyakran, e négyszögletes oszlopaink élei is igen gondosan lemetszvék, ami az oszlopokat nagyon szépíti. Ezen éllemetszés módját a XI. táblán az 5. és 6. rajzocskák összehasonlítása mutatja, valamint látjuk a XII. táblán a,c,e,f,i és j rajzain azt is, hogy az ilyen lemetszegetés úgy a legszebb ha az oszlop kidomborodó részein szélesebb, ellenben ha ott ahol az oszlop vékonyodik ott meg keskenyebb, avagy egészen meg szűnik. Legjobban ez a XII. tábla i rajzán látszik.
Mai magyar népi építészetünk egyik jellegzetessége az is hogy oszlopainknak nincsen tulajdonképpeni oszlopfeje (:capitélje:) sem oszloplába, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy régebben ne lettek volna olyan tornácoszlopaink amelyeknek valóságos oszlopfeje és oszloplába is volt. Hogy ilyenek valóban voltak, sőt hogy voltak rézből vagy bronzból öntött tornácoszlopaink is, ezt bizonyítja ma is, egy birtokomban lévő régi magyar hímzés. Ez valószínűleg dunántúli eredetű, amelynek azonban mintája Erdélyben is meg kellett legyen, mivel hozzá hasonló de romlottabb változatokat ott is láttam. E hímzés fényképét a XIII. táblán mutatom be. A hímzésminta oszlopos tornácíveket ábrázol, amelyek könyöklőjén szintén rézből avagy bronzból való virágedények állanak, amelyek hogy csakis fémből lehetnek, ezt talpuk vékony nyaka teszi kétségtelenné. Hogy pedig a minden bizonnyal kőből való tornáckönyöklőn álló 
oszlopok is rézből avagy bronzból öntöttek kellett legyenek, bizonyítja az hogy ezek nem állanak lapos talpakon hanem golyóalakú lábakon, ugyanúgy ahogyan ezt régi bronzkandelábereken (:gyertyatartókon és nagy olajégőkön:) is gyakran láthatjuk, amely lábak sokszor még karmos oroszlánlábfőkké is kialakítvák, amelyek azonban, úgy ha golyó- valamint ha oroszlánlábalakúak is, de mindig magával a tárggyal öntvék egybe. Az említett hímzésen azonban, ugyanúgy mint e rajzocskán, a négy golyóból csak kettő látszik. Eszünkbe juthatnak itt a római Szent-Péter templom tubernaculuma bronzoszlopai s azt is gondolhatjuk, hogy ha Bernini bronzból öntetett oszlopokat, úgy valószínűleg ez sem volt egészen a saját eszméje, hanem hogy ez is valahonnan hozzá is eljutott ősi hagyományon alapult, amely szerint oszlopok bronzból is öntettek.
A régésztudósok előtt ismeretes, hogy a Bronzkorban Magyarország területén rendkívül magas műveltség virágzott, illetve hogy e korban Európában másutt ily magas műveltség nem létezett. E műveltséget Gustav Schwantes német tudós és mások is „Dunaműveltségnek” (:Donaucivilisation:) meg „Középdunaműveltségnek” szokták nevezni. Márpedig a Közép-Duna vidéke : Magyarország. E magas bronzkori műveltség bizonyítékai a szinte hihetetlen mennyiségű bronztárgyak, amelyek Magyarországon lépten-nyomon kerülnek elő, sokkal nagyobb mennyiségben mint Európában egyébként bárhol. Az „ázsiai eredet” téves elmélete miatt azonban csak az nem ismeretes, hogy e magyarországi bronzkori nagy műveltség : a mi ősműveltségünk volt, vagyis hogy : Európa legrégibb műveltsége megalapítói : mi voltunk. Csakhogy az osztrák uralom alatt sínylődő Magyarország múzeumai számára e leletekből alig maradott meg valami, mert ezek majdnem kivétel nélkül Bécsbe, Zürichbe és más külföldi múzeumokba szállíttattak, ahol azután eredetük helye részben feledébe ment, részben szándékosan elhallgattatik, úgy hogy azok ősmagyar eredetét senki nem is sejti.
A fönti hímzésminta tehát bronzkori eredetű. Ez, asszonyaink által, ki tudja hányszor, mindig újra és újra lehímezve, jutott el hozzánk. Ha pedig számítjuk, hogy egy ilyen hímzés, házi gyártmányú, jó anyagból készülve és gondosan tartva, több száz évig is eltarthat, akkor azt kell következtetnünk, hogy 4-5 lehímzéssel is ezer év előtti vagy még régebbi időkből származó minták is eljuthattak hozzánk, 10-12 lehímzéssel pedig máris a Bronzkorban, sőt az Újkőkorszakban is lehetünk.
Az ilyen oszlopok, ha rézből, bronzból valók voltak is, de lehettek gazdag fejedelmek lakai előtt aranyozottak is, hiszen Magyarország földje a régi időkben aranyban rendkívül gazdag volt. Úgyszintén bizonyosnak tartom hogy a faépületek ősműveltségünk fénykorában réz- illetve bronzlemezekkel borítottak voltak, valamint hogy népmeséink „aranyvárai” és „rézvárai” tehát nem csupán mesebeli, képzeletszülte kitalálások hanem igenis valóság emlékezetei, annyiban hogy azon őskorban eső tűz és ellenség ellen elődeink épületeiket, erődítményeiket, fából, földből, vályogból épült váraikat valóban szokták volt rézlemezekkel borítani, amely lemezek esetleg aranyozottak is lehettek. Az „aranyvár” és „rézvár” kifejezések tehát csak költői túlzások, amely kifejezések alatt réz- és aranyozott rézlemezekkel borított várakat kell értenünk, éppúgy tehát mint ahogy például a sárga búzakalászra és a szőke hajra népünk költőileg ma is mondja hogy „aranykalász” és „aranyhaj”. Sőt bizonyosnak vélem azt is, hogy e lemezek nem voltak csak amúgy, akárhogyan, ízléstelenül, minden szépség nélkül fölszögezve, hanem hogy szépen, pikkelyszerűen voltak elhelyezve s ahogy díszesen veretesek is voltak, olyanféleképpen ahogy azt a XIV., XV. és XLIII. (:43.:) táblán ábrázoltam, sőt úgy lehet hogy az épület belsejében, ahol csak a tűzelleni de nem az esővíz elleni védelem jött számításba, ezen réz- avagy aranyozott bronzlemezeken áttörések is voltak, amelyekbe foglalva azután csillogó, színes ékkövek avagy üvegek is voltak, például olyan helyeken mint a XIV. táblán látható ama kicsi csöppalakok. Hogy az üvegkészítés ősrégi, az eléggé ismeretes. Régen csak olyan nagy és átlátszó üvegtáblákat mint ma, nem tudtak előállítani. Egyébként az üvegkészítést már a föníciaiak és asszírok is ismerték. Tehát a rézlemezeken még rekeszes zománcozás is lehetett. Viszont ugyancsak a XIV. táblán az oszlopon az átkötéseket gyöngyfűzérekkel ékítve ábrázoltam; az üveggyöngy készítés ugyanis szintén ősrégi.
Ma már tudjuk hogy a Homérosz énekeiben elmondott események csak ősi mondák, amelyeket a görögök csak örököltek a félszigetük őslakosságától, amelyet leigáztak de amelynek műveltségét átvették. Ma már azt is tudjuk, hogy a tulajdonképpeni görögök eredetileg csak a hódító, leigázó harcosok voltak de a „görög” műveltség megalapítói és igazi fönntartói az őslakók voltak, akikre a görög nyelv csak idővel lett kényszerítve. Ezen őslakók képezték azonban a népesség 60-70 százalékát. Különösen a dóroknál volt ez így. Ezen leigázott rabszolgák, a helóták, végeztek uraik számára minden munkát és a művészek is közülük kerültek ki. E rabszolgák voltak az egykori, görögelőtti, úgynevezett „kréta-mykénéi” avagy „égei” ősműveltség népe, amelyet idővel azonban az uraikká lett műveletlen de harcias görögök nyelvileg egészen elgörögösítettek, ami pedig csak azért sikerült nekik mert az északi hegységekből folyamatosan új és új rajokban telepedtek be a félsziget termékenyebb területeire. Mindemellett például Égina szigete lakossága közül csak 30.000 volt tényleg görög, 470.000 pedig rabszolga. (:Lássad : Pallas Lexikon : „Égina” cikke:) Aeschylosz szerint pedig a macedónok is tulajdonképpen pelazgok voltak, tehát szintén a Balkán félsziget egykori, fajunkbeli őslakossága egy része, akik szintén csak később árjásodtak nyelvileg el. Őket még Strabo idejében is, ugyanúgy mint az eporitákat, nem is tekintették helléneknek.
Tudjuk ma azt is, hogy a Homérosz énekeiben leírt műveltség tehát nem a görög, hanem csak felületesen van görögnek feltüntetve, de a valóságban a görögelőtti, amely igen sok tekintetben sokkal magasabb színvonalú volt mint a későbbi görög épületek hanem görögelőttiek, mert hiszen réz- és ezüstlemezekkel kívül-belül borított épületek a görögöknél már nem léteztek, mivel ilyesminek kőépületeknél már semmi értelme, semmi célja nem lett volna, de volt a görögelőtti ősműveltségben, amikor is csak alapépítmények, a pince- és raktárhelységek voltak kőből valók, míg ezek fölött, az igazi lakóhelységek fából épültek. Például az Odesszeia hetedik énekében olvashatjuk :
Aranyos ajtó zárá el a belső lakást;
Ezüstből voltak ajtófelei s rézküszöbön állottak.
Ezüstből volt párkányzata és aranyból karikái.
Aranyból és ezüstből való kutyák állottak az ajtó oldalain.
Viszont Schliemann is idézi „Mykenae” (:Leipzig 1878. Brockhuas:) című művében az 50. oldalon Sophoklest, aki a görög regék által említett : bronzlemezekkel borított házakról szól. Bizonyosnak tartom, hogy a fönti verssorokban is csak szokásos költői túlzás van és hogy tulajdonképpen itt is csak ezüsttel, arannyal borított de fából való ajtóról, ajtófelekről, küszöbről és felső párkányzatról van szó, valamint aranyozott és ezüstözött bronzkutyákról.
Ma Magyarországon már csak fából épült régi templomok tornyai tetőit látjuk fazsindelyek helyett réz- avagy cinbádoggal borítva, de ezt is már csak ritkán láthatjuk már és ezt is minden művészi ízlés nélkülit, mert ma, mint másutt, úgy nálunk is már csak azon igyekeznek, hogy mindent mentűl olcsóbban és minél kevesebb munkával végezzenek, amiért itt csak hogy mentül nagyobb bádoglemezekkel födjenek, nem úgy mint régen : szépen kivágott és halpikkelyszerűen fölszögezett zsindelyalakú, szabályos lemezekkel, amikor a szépséget is igen fontos valaminek tartották. Pedig a szépség megszűnése : szellemi hanyatlás jele.
Már Schliemann is megsejtette, hogy a falakat borító bronzlemezek díszesek is lehettek. Az ilyen lemezeken a dom-borodó veretek azokat nem csupán szépítették hanem szilárdították is, aminthogy a hullámos bádoglap is mindig sokkal erősebb mint a sima, teljesen lapos.
Szokásos Erdélyben ma is a fatemplomok tornyainak nem csak tetőzetét hanem falai mind a négy oldalát is fazsindelyekkel borítani, sőt némelyütt úgyszintén a lakóházak északi, azaz hátsó oldalát is, lévén ez egyrészt a legelső- és viharvertebb oldal, másrészt az is amely a legkevesebb napfényt kapván, a nedvesség miatt korhadásnak leginkább kitéve, viszont a korhadó zsindelyeket könnyű cserélni. (:Lássad a XLII. és XLIII. azaz 42. és 43. táblákat, továbbá Szinte Gábor cikkét a Kolos-megyei fatemplomokról a Néprajzi Értésitő folyóirat 1913. évfolyama első számában:) A házakat ugyanis lehetőleg mindig úgy építik, hogy ezek tornácos és bejáratos oldala Dél vagy Kelet felé, hátulsó oldala pedig Észak vagy Nyugat felé legyen. A falak fazsindelyekkel való borítása is egyik emléke tehát annak, hogy őseink valamikor, műveltségünk réz- és bronzkori magas virágzásakor a falakat is szokták volt réz- és bronzlemezekkel borítani. Azon ősidőkben ugyanis, amikor acélt nem ismertek, a kő megfaragása még igen nehéz lévén, a fa- és vályogépítkezés sokkal általánosabb kellett legyen mint ma. Schuhhard Károly „Schliemann ásatásai” (:Budapest, 1922.:) című művében, a 81. oldalon rajzon is bemutatja (:lássad e rajz másolatát a XLIII. táblán 4. szám alatt:) a Schliemann által Trója ásatásainál talált falazásmódot. Ennek alja faragatlan kövekből rakott, ezekre jön egy sor vályogtégla, erre fagerenda, ezután ismét három sornyi vályogtégla, ismét gerenda, ismét három sornyi vályogtégla és így tovább. A gerendák bizonyára a fal erősítésére is szolgálnak, mivel így a fal nem hullhat, különösen földrengéskor, oly könnyen szét; volt azonban e gerendáknak még egészen más célja is : az hogy a falat borító és védő réz- vagy bronzlemezek a falra felszögezhetők legyenek, mivel hiszen a vályogtéglákban a szögek nem tartottak volna. Igen valószínűnek tartom, hogy valamikor a mi mai népmeséinkben emlegetett „rézváraink”, azaz rézzel borított váraink, tehát valóság voltak és tehát nem csupán fából hanem ilyenképpen vályogtéglákból is épültek. Ami pedig a tetőzet rézlemezekkeli borítását 
illeti, idézem itt a Pallas Lexikon „Ciborium” cikkéből : „Nevezetes a római Szent Péter templom főoltára bronz-ciboriuma, amelyet VIII. Orbán pápa (:1623-1644:) rendeletére Bernini építész terve szerint a Pantheion tetejéről leszedett bronzból öntöttek.” A római Pantheion a régi római pogánykorból származó kerek és hupolagtetejű épület, amelynek hupolaga tehát, bizonyára pikkelyszerűen elhelyezett, bronzlemezekkel volt borítva, ugyanúgy mint egy általam az Abruzzo hegységben Terranera falu egyik templomában látott oltári tabernaculum, amely teljesen kőből volt ugyan, amelynek teteje, bár kőből faragottan, de pikkelyes tetőzetet ábrázolt.
Rátérhetünk ezek után a magyar ívezetek ismertetésére.
Az ívek alakjai ugyanis némely építőízlés egyik legfőbb jellegzetességét képezik és így a miénkét is.
Nem kételkedem abban, hogy a magyar ívek és a hindoszkitha ívek (:XVI. tábla, 2.:) között van összefüggés de sem azt nem hiszem, hogy a magyar avagy ezen hindoszkitha ívek a szekérsátor utánzatai volnának, sem azt, hogy a magyar ívek a hindoszkitha ívek utódai volnának, hanem sokkal valószínűbbnek tartom, hogy úgy ezek mint a miéink közös őseredetűek és hogy a hindoszkitha sziklatemplomok ívei a Kárpát-medencéből, azaz igazi őshazánkból igen régen kivándorolt valamely törzsünk egykori faépítészetéből származnak, ahonnan kőbe csak utóbb lettek átvíve. Hiszen rég bebizonyult már az is, hogy Indiába nem csak később jutottak be szkitha népek, hanem hogy India őslakói és műveltségalapítói a dravida népek voltak, akik Dél-Indiában ma is sok milliónyian élnek és akik nyelve a finn-ugor, azaz helyesebben : a magyarféle nyelvek közé tartozik. (:Caldwell : „Comparative grammar of the dravidian languages.” és Bálint Gábor : „A tamul nyelv a turáni nyelvek szanszkritja.” A tamul vagy tamil ugyanis a dravida nyelvek között bír a legrégibb irodalommal.:)
Nos, a mi építőízlésünkben többféle ívalak is van. Ezek :
1.) Egyszerű félkörív, olyan tehát amilyen az etruszk, a római és a reneszánsz ív.
2.) A félkörnél kevesebbet képező ív.
3.) A félkörnél többet képező ív, (:XVII. tábla, 6.:) azaz a túlkörív, amelyet hibásan neveznek patkóívnek, mivel a patkó hosszúkás ívet képez.
4.) A patkóív, vagyis a helyesen patkóívnek nevezhető, mivel hosszúkás, azaz tojásdad alakú. (:XVII. tábla, 4.:)
5.) A szegdelt ív. (:XVIII. tábla, 1.:)
6.) A nyomott ív, amelynek fölső része egy darabon egészen vízszintes és csak az oszlopoknál, vagy pilléreknél van görbülete, amilyen íveket látunk a VI. táblán.
Teljesen hiányozik azonban nálunk az olyan ív amely fönt hegyesen végződik, amilyen a gót csúcsív és amilyen ívek a mohamedán építőízlésben is általánosak.
A túlkörív, a patkóív és a szegdeltív azonban nálunk egyáltalán nem valami a Keletről hozott dolog, sem nem keleti eredetű, annak dacára sem, hogy ilyen ívek a mohamedán építőízlés egyik jellegzetes elemét képezik, ahonnan a keresztesek, a Keletről visszatérve, ezeket a nyugati régibb építészetben is meghonosították. De mindez nálunk nem is valamilyen szeszély szülötte, hanem kizárólag szerkezetileg, magától keletkezett dolog, minden keleti vagy nyugati előkép nélkül, és kétségtelenül sok ezer éves sajátság, ami még a vesszőfonadékos, úgynevezett sövényépítészet, valamint a faépítészet által jött létre. Más szóval : a mi túlkörívünk, patkóívünk és szegdeltívünk régibb a mohamedán építőízlésnél és nemzetünk saját alkotása.
A magyar túlkörív tisztán szerkezeti eredetét már a Néprajzi Értesítő folyóirat 1909. és 1910. évfolyamaiban megállapította, leírta és bizonyította Szinte Gábor. Amint azt ő is mondja : gerendákból, könyökkötésekkel szabályos félkörívet előállítani igen nehéz sőt nem is igen lehetséges :(lássad XVII. tábla, 4.:), illetve a rajzon is látható öt alkatrészből (:szemöldökfa, két félfa és két könyökkötés:) nem is lehet, mivel így az ív mindig vagy félkörnél kevesebb vagy több lesz; amint ezt a XVII. tábla 6. rajza is mutatja. Hogy pedig őseink és népünk ma is, a faépítészetben is ragaszkodott az : ívhez ennek oka elsősorban is az hogy a faépítészetnél régibb sövényépítészetben a körív, patkóív és túlkörív hajlított karókból igen könnyen áll elő s így általános is volt, úgyhogy ezeket őseink már megszokták, másodsorban pedig az is, hogy az ilyen kerek vagy kerekded ívek szebbek, a szemnek kellemesebbek mint a faépítészetben kezdetlegesebb fokon magától is keletkező szögletes ajtó-, kapu- vagy tornácnyílások. Ezért őseink fejlett szépérzéke késztette őket a kerekded íveket fából is előállítani. Ha tehát őseink, amidőn már gerendákból is építkeztek, mégis ragaszkodtak a szép, kerekded nyílású ívekhez, akkor náluk szükségszerűen kellett létre jöjjön a túlkörív és patkóív. Igaz ugyan hogy ilyen íveket deszkából is kivághatni, ezt azonban népi építkezésünkben csak igen ritkán találjuk meg, például a Brassó körüli falvakban, éspedig csakis az emeleten, illetve padlásablakoknál a deszkafalakba vágva. (:Lássad a XXXVI. táblán a 2. számú rajzot.:) Itt egyes ilyen ablakokat is találunk, valamint tökéletes biforákat is, csakhogy nálunk a bifora közepén mindig két oszlop van, nem mint a nyugati építészetekben csak egy. (:XXXVI. tábla, 4.:)
Szinte Gábor azt is mondja, hogy túlkörív nálunk csak Csík-megyében fordulna elő, ez azonban tévedés, mert gyönyörű túlköríves és patkóíves kapuk vannak Brassó- és Fogaras-megyében is, különösen a tisztán magyaroklakta Hétfaluban (:Tatrang, Zajzon, Hosszúfalu stb.:) és volt egy ilyen ívű igen szép nagykapu magában Brassó városában is, ahol azt 1911-ben még láttam és le is fényképeztem. Továbbá gyönyörűeket rajzoltam le a hajdan magyaroklakta, ma oláh lakosságú, Brassó-megyei Zernest és Ó-Tohán falvakban is. Sőt az utóbbi faluban 1911-ben egy kőből épült túlköríves nagykapu is állott. (:Lássad XLIX. táblán.:)
Utóbbi két falu ugyanis még a Barcaság síkságon áll de, különösen Zernest, már egészen az oláhoklakta hegyek közé ékelten. Az 1848. évi szabadságharcunk ideje alatt e két falu férfinépe, ugyanúgy mint egész Erdély minden magyar falváé, a magyar honvédségben harcolt az osztrákok ellen. Ekkor, mint annyi sok mást, e két magyar falut is, osztrák ügynökök által fölbujtva, a hegyek közül lejött oláhok megrohanták, az ott talált nőket, gyerekeket és öregeket legyilkolták és a házakba ők költöztek be. (:Lássad az oláhok számtalan hasonló tettét Jakab Ödön : „Szabadságharcunk” című művében. Budapest, 1880. Zernest esetét viszont egy öreg szűcsmester, aki magyarul már alig tudott, mondta el nekem. Apját, anyját szintén akkor gyilkolták meg, ő még fiú volt és úgy menekült meg hogy elbújt és később, mivel tudott oláhul is, magát oláhnak mondta.:) Ó-Tohánból több magyar el tudott menekülni, akik aztán részben oda vissza is tértek de az oláhok között, akiket az akkori osztrák rémuralom még minden pártfogásban is részesített, utódaik eloláhosodtak, úgyhogy ott ma csak nehány magyar családnév utal még az egykori magyar lakosságra, valamint emellett tanúskodnak az összes régibb ottani házak és kapuk, amelyeket még mind magyarok építettek és amelyeket a 1907-1911. esztendőben még láttam és közülük sokat lerajzoltam.
Ám nem említi Szinte Gábor egyáltalán az igazi patkóívet (:XVII. táblámon, 4.:), holott ez is eléggé gyakori és nem is oly határozottan szerkezeti mint a szabályos túlkörív, mert nem lehet körzéssel kiszabni s itt tehát tudatosan, szerkezeti kényszer nélkül, történik a két félfába való bevágás, illetve az ív alsó részének befelé való visszahajlítása. Más szóval : itt ez már nem szerkezeti kényszer hanem határozottan : stílus és hagyomány.
De nem említi Szinte Gábor a szegdelt ívet sem (:XVIII. tábla., 1.:), amely bár ritkább de nálunk eredete szintén tisztán szerkezeti, annyira hogy ennek keletkezésében hagyomány nem is játszott közbe, habár szépsége miatt utóbb hagyományossá válott. Ilyeneket gyönyörűeket láttam éppen Zernest faluban, de bemutat egyet például Magyar Dezső is „A magyar nép művészete” című művében Csík megyéből (:lássad másolatát a XVII. táblámon 1. szám alatt:), habár ez véletlenül csak félkörnél kevesebb ívű, amiért is öt beszegés helyett (:XVIII. táblám, 1.:) csak három beszegés van.
A szegdelt ív úgy keletkezik hogy mielőtt a kaput vagy ajtót összeállítanák, abba a kört nem rajzolják ki előre, ami az öt darabból álló alkotmányra kissé nehezen is megy, hanem egyszerűen : külön-külön csinálnak, a kelleténél kissé mélyebb alakú bevágást, egyet a szemöldökfába (:XVIII. tábla 1/b:), egyet-egyet a két könyökkötésbe (:XVIII. 1/c:) és egyet-egyet a két félfába (:XVIII. 1/a:) Ha ezután az ívet összeállítják akkor természetesen szegdelt ív keletkezik. Vagyis : az ilyen ív kezdetben tulajdonképpen nem is szándékosan hanem csak némi hanyagság illetve hiba útján jött létre és csak utóbb, szépsége miatt, készült szándékosan is és lett hagyományossá.
De megvan népünknél ezen szegdeltív pontos ellentéte is, amit meg itt, e rajzocskán mutatok be. Ezt tördelt ív-nek nevezhetjük. Ez meg úgy keletkezik, hogy az egyes bevágásokat nem csinálják a kelleténél mélyebbre, miként a szegdelt ívnél, hanem ellenkezőleg : a kelleténél sekélyebbre. Az ilyen ív a szegdeltívnél ma valamivel kevésbé ritka és egy jellegzetes példáját Szinte Gábor is bemutatja a Néprajzi Értesítőben (:1909. évf.:) a 19. tábláján. Az ilyen ív szépnek talán kevésbé mondható de azért itt-ott egészen egyedül álló magyar különlegességként mégis alkalmazhatónak tekintem. A Szinte Gábor által bemutatott példányt az teszi mégis elég széppé hogy rajta az öt ívszegmentumon egy-egy pálcatag is megvan (:a pálcatagokról alább lesz szó:), de amint e rajzocskán csak pontozottan tüntettem föl.
A túlkörívet és a szegdeltet eddig természetesen keleti eredetűnek tartották. Nem valószínű azonban hogy több dolog kétszer is keletkezett volna és egymástól függetlenül és egymástól oly messze mint Magyarországon és Ázsiában. Márpedig mind az eddig fölsorolt szerkezeti dolgok kétségtelenné teszik, hogy úgy a túlkörív mint a szegdeltív nálunk teljesen önállóan, szerkezetileg keletkezett, úgy ősidők óta mint ahogy keletkezik manapság is. Sokkal valószínűbb tehát, hogy e dolgokat is, mint annyi mást, a Keletre is kivándorolt őstörzseink vitték ki és honosították ott, ki tudja mily régi időkben, meg. Mert hiszen a kőből megalkotott szegdelt ív sem egyéb mint a faépítészetben létrejött szegdeltív kőben is alkalmazása. Mivel az ilyen szegdelt ív igen szép, ezt tehát őseink valamikor kőből is kezdték előállítani s így ment az azután át és maradott fönn a mai mohamedán építészetben.
Az egyik igen zernesti ilyen szegdelt kiskapuíven a tudatosság abból is kitűnik, hogy rajta az ív szegdeltségét az alkalmazott dísz is némileg követi, illetve az ív szegdeltségét ki is emeli. Lássad ezt a XIX. táblán az úgynevezett „kupásvéső”-vel ütött kis félholdalakú mélyedéseknél.
Ezen nálunk keletkezett szegdeltív tehát a Keleten Indiába, Hátsó-Indiába sőt még Japánba is eljutott, csakhogy csupán szépsége miatt majd már hagyományból, de minden szerkezeti alap nélkül.
Amidőn azonban ezt kőbe is kezdték átvinni, akkor eleinten itt is minden egyes, az ívet képző kőbe külön-külön faragták bele a karajalakú mélyedést, úgy ahogyan azt a XVIII. táblán a 2. szám alatt látjuk, és csak sokkal később, a szegdeléseket mindinkább szaporítani szándékozva, vágtak egy-egy kőbe több szegdelést is, ami által a szerkezeti eredet teljesen feledésbe is ment. Hogy azonban ezen, kőből képezett, szegdelt ívek is a faépítészet ősi szegdelt ívéből származtak, ennek egyik bizonyítékát adja azon tény is, hogy eredetileg a kőből készült szegdeltívek is mindig csak három avagy öt beszegésűek voltak és e beszegések csak utóbb szaporíttattak hétre, majd még többre; ami azonban a mi ősi faépítészetünkben és népi mai faépítészetünkben sohasem következett be, azért nem, mert itt ez szerkezetileg nem volt lehetséges. Bekövetkezhetett azonban nálunk is régen, amidőn őseink kőből is építettek íveket.
Európában szegdelt ívet legrégebben az ókeresztény és román stílusú épületeken találunk, eredetileg mindig csak három avagy öt szegéssel és csak később többet is. Az ilyen szegdeltívek az európai stílusokba is talán részben még a mi népi faépítkezésünkből származtak át és csak részben a Keletről visszatérő keresztesektől is. Jellegzetes példa az utóbbira a gót ízlésű „Fekete templom” belseje Brassóban, bár van ilyen Európában több is, például a Szent Mihály templomban Fuldában. Míg úgy lehet tőlünk származott az itt a XVII. táblán bemutatott (:2. és 3. szám alatt:) két ízléstelenül túlozott szegdelt ív, szintén Németországból a Neuss városában 1209. évben épült Quirinus templom két ablakát ábrázoló rajzon. Ez is egy olyan ízléstelen túlzás amilyenbe a magyar nép nem szokott tévedni.
A szegdelt ívnél is még ritkábban az olyan lépcsőzetes kifaragású ívek, amelyek tulajdonképpen íveknek nem is nevezhetők és valószínűleg csak a szemöldökgerendák és koszorúgerendák kiálló végeinek igen gyakori lépcsőzetes lefaragása utánzata, illetve a könyökkötésekre való átvitele. Lássad a XX. táblát, a gerendavégek lépcsőzetes lefaragását pedig a VI, XIX és XXVII. táblán. Változatokat a XX. táblán 2. és 3. alatt is látunk. Az olyan megoldást ellenben amilyet a XX. tábla 4. száma mutat magam egyetlen hegyek közötti, Petek nevű faluban láttam (:tiszta magyar lakosságú:) a házak tornácain, de Malonyai Dezső említett művében hatot, különböző megfaragásút mutat be Kalotaszeg magyar falvaiból. Ez Ázsiában gyakori és például Tibetben általános.
Rendkívül érdekesek építőízlésünkben az ívek belsejét díszítő bordácskák vagy ahogyan ezeket Huszka József elnevezte : a pálcatagok; ami az európai történelmi építőízlésekben ismeretlen, valamint a Keleten is csak hindoszkitha sziklatemplomok ívein van meg (:lássad a XVI. táblán az ajuntait:), de ott is szögletesek, holott nálunk mindig félhengeralakúak, vagy pedig néha, különösen pedig fönt, középen úgy tagozottak ahogyan azt például a VII, XV, XXX, XXXII és XXXIII táblán jól láthatjuk, ami nálunk Erdélyben egészen általános de előfordul, bár ritkán, Nyugat-Magyarországon is. Lássad például a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyamában Pálos Ede cikkében a 155. oldalon két kiskapu képét, amelyek azt bizonyítják, hogy valamikor itt is megvoltak ugyanazon magyar ívezetek mint Erdélyben, csakhogy a századok viszontagságai, háború és a nép mindnagyobb szegénysége folytán itt több veszett ki mint Erdélyben.
Bár Huszka szekérsátor elméletét nem fogadom el de be kell vallanom, hogy ezen pálcatagok eredetére biztos magyarázatot nem tudok. A X. táblán ugyan úgy tüntetem föl mintha ezek a Cölöpépítményes Kor ívezetein a vesszők kiálló végeiből keletkeztek volna, de arra hogy ez valóban így is történt, bizonyítékaim nincsenek, bár sejtem hogy ezek sem lehettek megokolatlanul keletkezett díszek és hogy valamikor ezeknek is szerkezeti eredetük lehetett, mint ahogy építőízlésünkben minden más, sőt még a díszek is vagy szerkezetileg jöttek létre vagy más határozott megokolásuk van. Mégis annyit megállapíthattam, hogy ahol ezen pálcatagok még nem szaporítvák, vagyis csak három (:például mint a VII. táblán:) avagy csak öt van (:mint a XVII. táblán 4. és 6 szám alatt:), ott egy-egy mindig éppen ott van ahol a félfák, a könyökkötések és a szemöldökfa a kimetszés folytán a legerősebbek megvékonyodnának és tehát a legjobban meggyöngülnének, illetve tehát ahol e gyöngülést az éppen ott megmaradó pálcatag elhárítja, ami tehát szerkezetileg bár igen célszerű dolog, azonban mégis bizonyos, hogy a pálcatagokat nem e szempont hozta létre. Tény viszont, hogy ezeket megtaláljuk, csak kettőt a nyomott íveken, hármat illetve ötöt a szegdelt íveken, avagy szintén hármat vagy ötöt avagy többet a többi íveinken.
Az ívhajlat azon fölületén amelyen a pálcatagok vannak, vagyis az ívvágaton, soha sincsen semmi dísz, még akkor sem ha ott pálcatagok nincsenek is, illetve ha az ívvágat simán is van hagyva s ha egyébként az ív bármennyire díszített is. Ezt még a már többször említett hindoszkitha ívezeteken is így látjuk. (:Lássad XVI, XXIV, XXVI. táblákat.:) Hogy az ide is alkalmazott díszek a szemlélőre mily kellemetlenül hatnak, a szemnek semmi nyugvópontot nem engedve, erre jellemző példa a palermói Martorana templom belseje (:egy ábrázolatát láthatjuk például Woermann Károly : „Geschichte der Kunst.” III. kötete 30. tábláján is:), amelyben minden felület díszekkel van borítva. Holott ha az ívezetek vágatai díszítetlen maradtak volna, itt a szemnek nyugvó pontot hagyva, úgy az összbenyomás sokkal kellemesebb lett volna. Sehol sem szabad soha minden felületet díszítenünk, azaz mindig kell sima, üres, díszítetlen felületeket is hagynunk. A helyes ízlés dolga, hogy mely feleleteket hagyunk díszítetlenül. Miután pedig az ívvágat díszítésre ugyanis legkevésbé alkalmas : azt diszitetlen hagynunk igen helyes.