A csodaszarvas

Cs:02.1

Leírtuk hogy milyen lehetett azon ősszarvasfaj természetes külseje, amely a Csodaszarvas őseink képzelete által megalkotott regebeli képe alapjául szolgált.  Most tehát magát ezen regebeli, képzeletbeli Csodaszarvast kell még leírnunk.

Cs:02.2

Azt már elmondottuk, hogy Csodaszarvasunk színe, mivel a csillagos Eget jelképezte, fekete vagy sötétkék volt, fehér foltocskákkal tarkítva, amelyek a Csillagokat jelképezték.  Őseink ezeket Csodaszarvasábrázolataikon csillagalakúakra stilizálni szokták is volt.

Cs:02.3

Süt szavunk a tűz szavunknak csak megfordított kiejtése lévén (az egytagú szavak megfordítása ősnyelvünkben pontosan meghatározható törvények szerint igazodott, de ami ismertetése nem tartozik ide) és az egyiptomi Szutek Napisten nevével valamint a mai árja nyelvek szüd, szud = dél (világtájra vonatkozólag) szavával így egyezvén, ez velünk azt sejteti, hogy csoda vagy csuda szavunknak eredetileg fényesség, ragyogás értelme kellett hogy legyen.  A Csodaszarvasra vonatkozó összes regősének-maradványok, ezek népköltésünkben egyebütt meglévő töredékei, valamint csodaszarvasregénk más népeknél föltalálható és nálunk különfélekép eltorzított maradványai közül azonban egy sem enged arra következtetni, hogy valamikor maga a Csodaszarvas képzeltetett volna fényesnek vagy ragyogónak, hanem mindig csak arra, hogy rajta volt valami ami fényes, ragyogó volt.  A görög mondák kerinai szarvasának agancsai voltak aranyból, patái ezüstből valók.  Az Eusztakiusz- és Hubertusz féle elkeresztényesített mondákban pedig az állat szarvai között van fényes, ragyogó feszület.  A magyar változatok összességéből, beleszámítva a „Júlia szép leány” éneket is, valamint a magyarokkal egyező bolgár változatokból is, pedig az tűnik ki, hogy a csodaállat szarvai között, azaz a homloka fölött, a piros, fölkelő Napot hozza, hogy szarvai hegyein, valamint szőrén, azaz teste két oldalán is Csillagok ragyognak, de a magyar változatok szerint ezen Csillagok, kivéve talán a testen levőket, gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyákat mondatnak.  Hogypedig a Csillagok valóban az Ég minden este gyújtatlan kigyulladó és minden reggel oltatlan kialvó mécsesei, ahhoz magyarázat fölösleges; eltekintve attól, hogy hiszen a bolgár koleda-ének, amely a magyar énekekhez annyira hasonlít, a szarvakon nem gyertyákat hanem tényleg Csillagokat említ.  A Csodaszarvas homlokán van a Hajnalcsillag, amely a többinél nagyobb, szügyén pedig a Hold ezüstös vagy gyöngyházkorongja.  Sebestyén Gy. „A regősök” című könyvében (Budapest 1902. 210. old.) írja :  „A bolgár koleda-énekek vizsgálatánál bennünket leginkább az lephet meg, hogy a bennük előforduló Csodaszarvas szakasztott mása a vasvármegyei teljesebb énekek Csodaszarvasának.  A Nap mindig ott van a homlokán, a Hold a szügyén, a Csillagok pedig agancsán”.  Ez egyezés valóban sehol másutt ennyire nincsen meg;  bennünket azonban nagyon mégsem lep meg, mert hiszen a bolgárok fajrokonaink és csak a kereszténység fölvételével szlávosodtak nyelvileg el.  Romlás a bolgár ének Csodaszarvasa külseje leírásában csak annyiban van, hogy a Hajnalcsillag hiányozik és ehelyett homlokán a Nap áll, holott homlokán a Hajnalcsillag kellene hogy legyen, a Nap pedig két szarva között.  Így látjuk a Napot számtalan egyiptomi ábrázolaton is, csakhogy itt az állat bika vagy kos;  ami természetes, mert Afrikában szarvas nem lévén, az ott feledésbe ment.  Hogy azonban a Csodaszarvas homlokán mennyire kétségtelenül a Hajnalcsillag kellene álljon, bebizonyíthatjuk a következőkkel :

Cs:02.4

csodaszarvasA német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német Stirn = homlok szóval.  Hogy ez nem véletlen, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval;  márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog szó csillag igénkből képződött.  Hogypedig ezen csillog igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők :  A kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le:  cialiaku. (Ettora Viterbo: Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla] I. kötet (galla-olasz) 27. oldal Milano, 1892. Manuali Hoepli.)  A galla nép ugyanis saját hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség kora előtt, vándorolt Ázsiából Afrikába.  Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát és szókincsét annyira megőrizte, hogy ma is közelebb áll a magyarhoz mint a török nyelv.  Ma a kamita nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalevőleg nem afrikai eredetűek és utóvető (suffigáló) azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképen a turáni nyelvcsaládba tartoznak.

Cs:02.5

A „Júlia szép leány” című székely énekben a Csodaszarvas helyett szereplő bárány, azaz kos (oroszul ma is baran = kos), amelynek szőrén a Csillagok, két szarva között a Nap van, szintén a fényös Csillagot a homlokán hozza.

Cs:02.6

A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomra vezetnek, de e dolog közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak, mint a szarvasmarhaféléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy csillagra emlékeztető szőrörvény, amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet népünk valóban nevez is „csillag”-nak, vagy ha a fehér folt nagyobb, akkor „hold”-nak is.  Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról, amelyek homlokán fényes csillag vagy hold van.

Cs:02.7

A német Stern = csillag szóval azonosítanunk kell az angol Star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag szavakat is.  De honnan származnak hát mindezek ?  Ha tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag :  a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen megfelelhetünk.  Hiszen tudjuk hogy a Hajnalcsillag, az Ég legragyogóbb Csillaga :  a Vénusz bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga a Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is hogy Vénusz a szerelem és a nőiség istennőjeként tiszteltetett.  Márpedig Vénusz Istennő neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár és Asztarte volt;  vagyis e név adja meg az árja Stern, star, aszter, Stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetűek;  azt pedig, hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem istennője volt, azt a történelemtudósok és mitológusok amúgy is tudják.  Ezek után még csak ez Istennő neve értelmét kell megmagyaráznunk :  Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a rokonnyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter, szónak több rokonnépünk nyelvében meg, az értelme.  Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében meg az értelme.  Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány;  ami egyúttal a német Tochter = lány és Schwester, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi.  (Vessed össze: finn Ilmatár: a Legistenno, Ilpotár: északi Istennő, Kalevatár: Kaleva családjából való nő, Szineter: a vászon kékfestését megszemélyesítő nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.)  Az elmondottak nagyobb igazolása kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Is-tár Istennővel szemben állott az Is-ten név, amely pedig a hímistenség neve volt.  Ősnyelvünkben ugyanis az űr és lap nőnemű dolgoknak fogattak föl, aminthogy a tár, tárul ige űrt, kitárulást, befogadni képes valamit jelentett, míg tér, terül szavaink lapos valamit, térséget.  Ezekkel szemben viszont a tesz igénk, amelynek régen ten alakja is volt (innen a turáni nyelvekben tenno, tanju, tana = fejedelem, hatalmas férfi), aktív, hímségi cselekedetet jelentett, vagyis a tárul, tart, terül passzív értelmű igék értelembeli ellentétét fejezte ki.

Cs:02.8

Érdekes adat szempontunkból még az is, hogy ezen bolgár énekekben, amint Sebestyén említi, még az is mondatik, hogy „szőke szarvas”, ami látszólag értelmetlenség, de amit azonnal megértünk ha eszünkbe jut, hogy a délszláv nyelvekben a plavo szó egyaránt jelent szőkét valamint kéket is.  Itt tehát a mi kék vagy kékesfekete, az Eget jelképező Csodaszarvasunkról volt szó;  vagyis a „szőke” értelmezés csak későbbi félreértésen alapszik, amikor a szarvas kék volta okát már feledték volt.  Sőt nem lehetetlen az sem, hogy a félreértés csak az ének lejegyzője, vagy épen csak a fordító hibája.  Említettük pedig, hogy népmeséinkben is van szó „kék juhról”.

Cs:02.9

Világosan látjuk mármost mindezek után, hogy a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség jelképe s hogy ezért kék és ezért viseli magán a Napot, a Holdat, a Csillagokat.  Miután pedig őseink fölfogása szerint az Ég és az Ég Nagy Istene egymással azonosak, eszerint a Csodaszarvas tehát a főistenség jelképe is volt.

Cs:02.10

Eszünkbe kell jusson az is, hogy a delejtű feltalálása előtt a Nap, Hold, de főkép a Csillagok állása szerint való tájékozódás minden népnél általános volt és hogy éjszaka a legbiztosabb tájékoztató az északi Sarkcsillag volt.  Ha tehát a Csodaszarvas az Ég jelképe volt úgy ő ezért is volt vezető.

Cs:02.11

De hogy a Csodaszarvas az Ég jelképe, ez ma sehol máshol a világon olyan tisztán kifejezve már nincsen mint a magyar és a bolgár énekekben.  Másutt az égitesteket, amelyek rajta kellene hogy legyenek, már mindenütt fénylő keresztek, feszületek helyettesítik.  Ilyen elkeresztényesítés nálunk is előfordul ugyan például abban is, hogy a Csillagokat jelentő gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó ezer gyertya helyett „gyújtatva gyulladó és oltatva elalvó ezer misegyertya” mondatik;  aminek azonban értelmetlensége és erőltetett hamisítás volta kirívó, mert hiszen mi köze a Csodaszarvasnak és a Csodaszarvas ezer ágabogának a keresztény miséhez ?!  Avagy mi értelme van azt emlegetni, hogy a misegyertyák gyújtatva gyulladnak, oltatva alusznak, mikor hiszen ez máskép úgysem történhet !  Holott a még ma is általánosabb ősi szöveg szerint a „gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyák”-nak gyönyörű költői, jelképes értelmük van.  Sőt még az sem az egykori regősök mondvacsinált kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a szarvas agancsai hegyein égnek, mivel a szarvasagancsokat régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagypedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, azaz népünk nyelvén „gyertyaágasul”, ősrégi idők óta használták.  Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyein voltak, amelyekre rézből való tartók voltak alkalmazva.  Múzeumokban, régi kastélyokban ilyen, szarvasagancspárból való csillárokat ma is akárhányat láthatunk még.

Cs:02.12

Sebestyén Gyula is elmondja, hogy keleti és északi rokonnépeink az égi Csodaszarvast szintén ismerik, valamint hogy a mongoloknál előfordul, bizonyos ünnepi játékoknál használt olyan szarvasálarc, amelynek agancsai hegyein stilizált lángocskák ábrázolvák.  Ami pedig a gyertyát magát illeti, ez viaszból és faggyúból már a legrégibb ősidők óta használatos volt és téves azon vélemény, hogy gyertya, székely tájszólásban gyortya, idegenből átvett szavunk volna.  Igaz ugyan hogy e szó a görög kerosz, olasz cero, német Kerze szavakhoz hasonlít és hogy e szavaknak eredetileg viasz és faggyú értelmük volt (például latin-olasz cera = viasz), de minde szavak ősnyelvünkbeli eredete kimutatható, ám nem akarom e könyvet végtelen nyelvészeti fejtegetések által unalmassá tenni;  csupán a következőket mondom még el :

Cs:02.13

Ugyanezen cer-, ker- szótőből képződött a latin-olasz cervus, cervo (utóbbit olvassad csemo-nak) = szarvas szó is.  Márpedig e szavak egyeznek a mi cser (cserfa, cserefa) szavunkkal is;  láttuk pedig, hogy a cser és szarvas között milyen élettani és formaritmusbeli összefüggés van.  De a latin-olasz quercus, quercia (olv. kverkusz, kvercsa) = cser szavak is csak a cser szó elváltozásai.  Mi több :  a magyar szarvas szó tiszta magyar voltában igazán nem kételkedhetünk, hiszen ez tulajdonképpen nem más mint ez állat legföltűnőbb sajátságának kifejezése :  szarvas = föltűnően nagy szarvakkal bíró.  Márpedig a latin-olasz cervus, cervo = szarvas sem más mint szarvas szavunk alig kissé elváltozott alakja.  Azt pedig a tudósok is észre vették már, hogy a Heraklész által üldözött regebeli szarvas „kerinai” azaz „KERINITISZ” elnevezése csak későbbi, téves értelmezés útján lett „kerinai”-nak értelmezve, mert hiszen a kerinitisz szó épúgy mint a vele rokon latin cornutus szó is magyarul = szarvas, azaz szarvakkal bíró !  Látjuk tehát hogy akárhogyan forgatjuk is a dolgot:  a cser-viasz-szarvas-gyertya-szarv-fényesség összefüggésre minden oldalról újra és újra rá kell bukkannunk.  De csak akkor vesszük ezt észre, ha a magyar nyelvet és hagyományt tekintjük ősalapnak — aminthogy enélkül senki még észre nem is vette.

Cs:02.14

Ha a szarvas agancsát szemügyre vesszük, látjuk hogy annak minden egyes ága, hegye felé fehérebb mint másutt és bár igen kemény de fénye a viasz- vagy faggyúgyertya fényére emlékeztet, vagyis ha egy ilyen ág hegyére csillagot képzelünk, ez már magában is a gyertyát juttatja eszünkbe.  De mi még azt is megtudjuk mondani, hogy a Napnak a Csodaszarvas szarvai között kereszttel vagy feszülettel való fölcserélésére az eszmét közvetlenül mi adta meg.  Egyrészt mindenesetre az is, hogy hiszen Jézus is a Nagy Isten fia, épúgy, mint ahogy őseink szerint is a Napisten a Nagy Égisten fia volt és így tehát a Nap Jézussal azonosítható volt.  Ezért a keresztény térítők akik azon régi időkben, a térítések korában, mindezt még igen jól tudták, és tudván azt is, hogy a gyönyörű költőiségű csodaszarvasregét teljesen kiírtani úgysem lesz lehetséges, a Napistent tehát ez esetben is, mint másutt, Jézussal igyekeztek helyettesíteni, ami azonban nem mindenütt sikerült, mint például nálunk és a bolgároknál sem teljesen.  De van a Napnak a feszületteli, illetve keresztteli fölcserélésnek még egy másik, közvetlenebb oka is :  az hogy az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, Barapa vagy Barisa Nap- és Tűzistennek és a tűznek jelképei ezen jelek voltak.  Az egyenlőszárú kereszt a tűz jele volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, vagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette.  Az avaroknál ezen kereszt azon két egymáshoz dörzsölt fadarab ábrázolása volt, amelynek segítségével az ősök a legrégibb időkben tüzet gyújtottak, amire, az avar törzsek egyik ősrégi, sok ezer éves hitregéje szerint, a Napisten, aki náluk egyúttal Tűzisten is volt, gyermekeit az embereket azért tanította volt meg, hogy a tél hidegségében és sötétségében melegedhessenek és világosságuk legyen. Ezt azonban a Tűzisten, édesapja a Nagy Úristen tilalma ellenére tette volt, aki azért nem akarta, hogy az emberek a tüzet megismerjék, mert nem elég okosak ahhoz, hogy a tűz által okozott sok bajt is elkerülni tudják, meg azért is mert a tüzet megismervén, az érceket megolvasztani és rettentő fegyverek készítését is megtanulják, úgyhogy ezek által több szenvedést okoznak majd egymásnak mint okozott volt a tél.  E szófogadatlanságáért azonban fiát Úristen azzal büntette meg, hogy őt az Alvilágban egy egész télen át két egymásra keresztbe tett fadarabra kötözte.  Ezért azóta a kereszt a fájdalom és szenvedés, valamint a bűnhődés jelképe is lett.  De a kereszt a tűz jelképe is lévén, ezt az avarok a napkorongba is ábrázolni szokták volt, úgy ahogy azt föntebb mutattuk be, mivel minden földi tűz a Napból származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképen a Napból származott.  E keresztes napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriáskos (amely némileg a mai majdnem ökörnagyságú belső-ázsiai argali-koshoz is hasonlított, de egyenes és kötélmódjára csavart szarvai voltak) szarvai közé is odaábrázolták.  Ezen keresztes napkorongot alakították tehát a Hubertusz-mondában keresztény keresztté, de természetesen napkorong nélkül, majd feszületté is, amelyet aztán a szarvas szarvai közé képzettek.  Magát a gyönyörű csodaszarvasregét azonban (amelynek teljes rekonstrukcióját alább fogjuk megkísérelni, amely a magyar nemzet eredetéről szólott volt) legszebb részeitől megfosztva és ellaposítva, a Hubertusz-féle ájtatoskodó de értelmetlen mondákat csinálták belőle.  Tény az is, hogy az őskereszténység a keresztet vallásos jelképként még nem ismerte, aminthogy ez az őskeresztény katakombákban és régibb keresztény templomokban még teljesen hiányzik.  Tény, hogy ez csak az avarok kora után válott általános keresztény jelképpé, vagyis ezt a keresztények tulajdonképen csak az avarokat utánozva kezdték így használni.  Tény az is, hogy a „kereszténység” ezen magyar neve is csak különleges magyar csinálmány, mert más nyelvekben nem a kereszt nevéből, hanem Jézus görög eredetű Krisztus nevéből származott, amelynek értelme „fölkent”, és tehát „krisztian”-nak hangzik és „krisztuskövető” az értelme.

Cs:02.15

Az avar hatástól nem érintett abesziniai kereszténység a keresztet vallásos jelképként ma sem használja, illetve ezt csak legújabb európai hatás következtében kezdi alkalmazni.  Viszont a kálvinista protestáns egyház pedig utóbb, a keresztkultusz „pogány” eredetét fölismervén, ezt ismét eltörölte és a keresztet vallásos jelképként ma sem használja.


_____________

Cs:02.16

Őstörzseink közül mindegyiknek, magyaroknak, szemeréknek, besenyőknek, kunoknak stb., megvolt a maguk szócsoportja, amely egyrészt az illető törzs nevével, de annak vallási és filozófiai fölfogásával és elveivel is összefüggésben volt.  Minden törzs a maga szócsoportjába tartozó szavakkal szokta volt a saját vallási és bölcseleti fölfogása körébe tartozó dolgokat megnevezni, bár a törzsek teljes különválása és szétvándorlása előtt természetesen a más törzsek szócsoportjaibeli szavakat is értették.

Cs:02.17

A szarvas szavunk például az állat szemere és szarmata törzseinkbeli neve volt, míg a magyar törzseknél — mivel ezek szócsoportja alapját a mag szó képezte — a neve ágos, ágas volt, vagyis olyan hangokból állott, amelyek a mag szócsoportban vannak meg.  Például a kunok azonban ugyanezen ágos szót ákos nak ejtették, azért mert ők a lágy g hang helyett mindig inkább k hangot ejtettek, lévén szócsoportjuk alapszavai a kun és kút.

Cs:02.18

Ezen ágos vagy ágas szó az ág szóból származik, amely tehát olyan mag szócsoportbeli szó amelyből az egyik mássalhangzó hiányzik.  Agancs szavunk is ide sorolható, habár ezt ma nyelvújításbeli műszónak tartják.  Tény azonban hogy számos nyelvújításkorinak vélt szóról utóbb kiderült, hogy azokat Kazinczyék csak a régi nyelvből újították föl.  Annyi bizonyos, hogy e szavunk is az ág és akad szavaink közös ág vagy ák szótövéből származik.  Népünk a szarvasnak már említett szokásos jelzőjeként az ágas-bogas szót ma is használja, amelyet a szarvason kívül még különösen a tölgy- és cserfára alkalmazza.  Az ősi ág vagy ák szóból képződött az aggat, helyesebben akgat, akaszt, és akad is.  Bizonyítják ezt az ó-görög agkülosz, agkalisz, agkisztón szavak, amelynek értelme horog, kampós, akadás.  Hogy a  faág és a kar (emberi kar) egymással összehasonlíttatott, mondanunk sem kellene, hiszen népünk a kart és az ágat úgy élőfán mint olyan tárgyakon amelynek „karjai” vannak, például a lámpacsillárokon, ma is összehasonlítja.  Még az afrikai oromo nyelvben is harka egyaránt jelent faágat és emberi kart.  Olaszul pedig például „braccio del fiume” = a folyó ága, de „braccio” = kar.  Néprajztudósaink jól ismerik azon „ágas”-nak nevezett fogasféléket is, amelyeket népünk fiatalabb fácskákból, ezek ágcsonkjait meghagyva, ma is készít.  Ugyanilyeneket, mesterségesen beillesztett ágakkal szintén készítenek.  Ilyen ágas azonban régen szarvasagancsból is készült, amilyeneket régi kastélyokban, vadászlakokban még szintén láthatunk.  Ugyanígy fiatal fenyőfából és szarvasagancsból készült régen — amint már említettük — csillár is, valamint készült ilyen fából de mesterséges ágakkal is, amelyek neve „gyertyaágas” volt.  Igen szépeket mutat be Malonyai „A magyar nép művészete” című könyveiben.  Az ilyen ágasfélék német neve Armleuchter = karcsillár.

Cs:02.19

Az ember legelső földművelő szerszáma is egyszerű kampós ág volt;  miután azonban ez nem volt elég erős, szokták volt a rajzon látható módon kötéssel is megerősíteni, sőt a régi Egyiptomban, ahol erdők nem voltak és ezért kampós ágakat sem volt könnyű találni, ilyen földművelő szerszámot, amint ezt ábrázolatokról láthatjuk, darabokból állították össze, de a letörés ellen szintén kötésekkel erősítve meg.  Föltűnő ez alaknak az betűveli hasonlósága, ami minket azért érdekel különösen, mert a magyar rovásírás a betűje is ilyen : és mert e szerszám ős magyar neve ág, ák, aga volt.

Cs:02.20

Mivel a fából való ilyen kampó nem csak könnyen törött, de hamar el is kopott, ezért készítették azt az igen kemény szarvasagancshól is.  Ez lett aztán őseinknél a földművelés szent jelképe :  az aga, amely szent volt azért is mert a szent szarvas agancsából készült és azért is mert őseink tanítása szerint ez volt minden jónak kútforrása és az áldott, békés, termékeny munkát is jelképezte, ami az emberiség megélhetését biztosítja.  Ezért úgy az aga valamint a szarvasagancs maga is, szent jelképek lettek, amely utóbbinak aztán magyar törzsbeli őseinknek díszítőművészetében is, különfélekép stilizálva, szerepe volt.

Cs:02.21

A legrégibb fa-ekék is olyan alakúak voltak amilyeneknek e rajzon ábrázolva látjuk.  Eredetileg ezt az emberek maguk húzták, aminek emlékezete több magyar mondában is fönnmaradt, amelyekben emberek által húzott ekéről van szó.  Később azonban az ekét természetesen csak állatokkal vonatták, mikor ugyanis az embereknek már háziállataik is voltak.  Utóbb aztán az ekék hegyét, hogy oly hamar el ne kopjon, kovakőből, rézből, majd vasból is készítették, nyílhegyalakúra, amelynek szintén ék, eke volt a neve.  Mai ék és eke szavaink is csak félhangos és kunos kiejtései az aga szónak.  Az aga szónak felhangos kiejtését ma is megtaláljuk a német Egge = boronáló szóban.  Hogy e szó a boronálóra is átment, ennek oka az hogy e szerszámot régen több egymáshoz kötött szarvasagancsból készítették, holott ma fából, de vashegyekkel, vagy egészen vasból is készül.

Cs:02.22

Említettük, hogy a magyar törzs szócsoportja alapját a mag szó képezte.  E szócsoport tehát csupa olyan szóból állott, amelyek mássalhangzói az m (néha az n is) és a g vagy gy (néha h vagy d is), vagypedig ezek közül csak egy is, voltak.  De a szavak mindig csak egytagúak voltak;  például: mag, meggy, gom, gyom, ag, eg stb.  Ősnyelvünkben a mai névelő mindig a szó végén volt;  ezért például gumó, gümő, meggye ugyanaz volt mintha azt mondanók, hogy a gum, a güm, a meggy.  Utóbb alakult ki azután mostani az névelőnk őse, de még mindig a szó végére téve és többnyire sz mássalhangzóval, így gumoz vagy gumosz.  Ez maradott azután meg némely nyelvben, mint a görögben, latinban, szóvégzés képében, amikoris már elhomályosult igazi értelme (articulus volta).

Cs:02.23

Föntebb mondottuk már, hogy „Csodaszarvas” tulajdonképen „fényes” vagy „ragyogó szarvast” jelent valamint kimutattuk mindezeknek az Éggel és tűzzel való összefüggését is.  Nos pedig a magyarban nem az ág (fa ága) szóval azonos alakú Ég (mennyég) szó jelent-e égést, azaz tehát tüzet is ?  Nem a legtöbb nép ősvallása szerint az Ég-e a tűz és világosság ősfészke ?  Nem meglepetve értjük-e meg ezekután a latin ignum, szláv ogany tűz szavakat és az indiai mitológia Agni tűzistene nevét ?  Valamint ha tudjuk hogy a nagy Ég-Istent a magyar Úr-nak is nevezi, nem kell-e elcsodálkoznunk azon, hogy a latinban is urere = égni és Urania, Uranosz az Ég megszemélyesítői ?  Csak véletlen egyezések-e mindezek ?  Nem !  Mert hiszen még a törökben is aga = úr és apa, ami az indiai Ogni-t, a magyar ég igét, Ég főnevet és az említett ősmagyar ágos = szarvas szót juttatja eszünkbe, amely utóbbi a Csodaszarvas neve is volt.  Régi világegyetem-ábrázolatokon azt látjuk, hogy még néhány századdal ezelőtt is az emberek, valamely régi hagyomány alapján, meg voltak arról győződve, hogy a Föld légkörén és a felhőkön túl egy nagy tűzkör vagy tűzréteg következik.  Münster Sebastian egy 1550-ből származó ábrázolatán is föltüntetve látjuk ezen tűzréteget, amelyen túl, illetve amely fölött, ábrázolja csak a bolygókat és Csillagokat.  Ugyanezen tűzkört látjuk színezett képen ábrázolva Cellarius 1600-ból származó „harmonia Macrocosmica” című munkájában, amely képen a Föld légköre és a Hold pályája között tünteti e kört föl stilizált lángokkal ábrázolva.  (Lássad: A műveltség könyvtára: A világegyetem. — Az „Athenaeum” kiadása, Budapest 1906. — 494. oldal után következő színes tábla.)  Még csak néhány évvel ezelőtt is a tudósok lemosolyogták volna (valamint le is mosolyogták a régiek említett ábrázolatait), ha valaki az ég igénk és Ég főnevünk alapján égi tűzre következtetett volna.  Holott íme, a legújabb tudományos megállapítások szerint (1948.) az egész tudományos világ legnagyobb meglepetésére, bebizonyult hogy, habár a hőmérséklet kisebb magasságokban fölfelé fokozatosan csökken, de az igen nagy magasságokban (vagyis a 80 kilométeres magasságon túl) rohamosan emelkedik, úgyhogy 120 kilométer magasságban már a +335° Celsiust éri el és hogy még magasabban valószínűleg tovább emelkedik.  Íme tehát egy újabb példája az elveszett művemben is fölhozott adatoknak, amelyek azt bizonyítják, hogy őseinknek igen régen egy a mai emberiség műveltségét meghaladó nagy szellemi műveltségének kellett lennie, amelynek nyomait mindenfelé észrevehetjük még, de amely nem volt műszaki, hanem tisztán szellemi, illetve ismereteit, tudását nem műszaki eszközökkel hanem tisztán szellemi úton szerezte volt.

Cs:02.24

A görög nyelvben aga = csodálatos, csodás, age = csodálat, megbámulás, agetosz = fenséges, csodás, agla = fényesség, ragyogás, fenségesség, aksziosz, akszion = érdemes, tisztelet, a latinban augusztus = fenséges, fenkölt, szent, tiszteletre méltó.  Mindezen jelzők pedig a világ minden népénél elsősorban is a legfőbb istenség jelzői, sőt annak neveiként is szerepelnek, amely legfőbb istenség pedig vagy a fényességes Égben lakónak vagy egyenesen ezzel azonosnak tekintetik, sőt az Ég szó vagy „az Ég” mondás alatt a magyarban egyenesen az Istent értjük ma is.  Ugyanígy van ez a törökben és szumirban is, ahol Tengir, Tengiz, Dengirra, Dingir egyaránt jelent Istent és Eget.  Az Ég és az Isten az ami valóban mindenek fölött magas, magasztos, fenséges, csodálatra és tiszteletre méltó.  Ne feledjük azonban azt sem, hogy a szarvasról is kiemeli úgy Brehm mint mindenki aki valaha élő hímszarvast látott, annak fenséges, fennkölt, lebilincselő megjelenését, magatartását.  Brehm szavaival :  stattlich, edel;  stolze haltung, anstandsvoll.  Hát még milyenek lehettek az őskori, óriástermetű és óriási aggancsokkal bíró szarvasok !  És milyen gyönyörű, fennséges a kép, amelyet szemeink elé képzelhetünk, ha egy ilyen állat aggancsai közé odagondoljuk az aranyosan vagy vörösen ragyogó, sugárzó napkorongot, homlokára a nagy Hajnalcsillagot (Vénusz) szügyére az ezüstös vagy gyöngyházfényű Holdat, agancsai hegyeire és szőrére kétoldalt a hol fölgyulladó s hol elalvó Csillagok sokaságát !  És ha ezen fenséges jelenség egyúttal az Ég jelképe is, akkor azonnal érteni fogjuk azt, hogy miután az Ég és Isten őseink fölfogása szerint egymással azonosak, a Csodaszarvas tehát a főistennek szimbóluma is, akit hiszen ábrázolni valóban nem, csak jelképezni lehet.  Eredetregénkben Magyar, a magyarok hitregei ősapja egyúttal a magyarok nemzeti istensége is:  a Nap, akinek a görögöknél Heraklész felel meg;  tudjuk pedig, hogy a görög mondák szerint Heraklészt szintén egy Csodaszarvas, amelynek aranyaggancsa, ezüstpatái vannak, vezeti az Isztrosz, azaz a Duna országába, vagyis Magyarország földére, ahol Artemisz Istennővel szerelemben egyesül és a szkítákat, azaz tehát őseinket nemzi, holott tudjuk hogy a mi mondánk szerint meg a Csodaszarvas vezeti Magor atyánkat egy gyönyörű szigetre (a néphagyományokból rekonstruálhatólag a Csallóközbe, ahol tavasszal, a gyöngyvirág nyílásakor, Gyöngyvirágkoszorús Selyemaranyhajú Tündér Ilonával, a Föld- és Légistennővel egyesül, aki a Magyar Napisten nejeként násza után a Magyar Ilona nevet veszi föl.), ahol szintén családi boldogságra talál és a magyarokat nemzi.  Márpedig tudjuk azt is, hogy Heraklész az Égei Tenger görögelőtti őslakóinál, valamint Elő-Ázsiában is széltére neveztetett Makar és Magar néven is, úgyhogy Magyar Napistenünknek Heraklésszeli azonos voltában nem kételkedhetünk.  Heraklesz kultusza a fönti nevek alatt különösen az Égei Tenger szigetein volt elterjedve, annyira, hogy e szigeteket róla s a magát tőle származtató népről „Makarok Szigeteinek” és „Makaria”-nak nevezték.  (Lássad: Movers: „Die Phönicier” és Fáy Elek: „A magyarok őshona” Budapest 1910.)

Cs:02.25

A görög agatósz = jó szó is mintha csak a Csodaszarvas és az Égisten egyik neve volna, azaz Ag-ata = Ag-apa.  Hogypedig az Ég Nagy Istene a jó fogalmával valóban össze is függött, be is bizonyíthatjuk :  Előszöris a magyar nép, beszédében, az Istent ma is általánosan nevezi Jó-Istennek;  valamint az olasz „Dio buono” és a német „Du guter Gott” is elég általános szólások.  Továbbá különböző rokonnépeinknél az égi főisten neve Jumo, Jumala, Jomali (jó szavunkat némely vidéken népünk -nak ma is ejti), amivel közvetlenül összehasonlíthatjuk az itáliai Jupiter égi főisten ezen nevét, amely ismét nem más mint jó-apa, mert a piter szó csak a latin pater = apa változata, épúgy mint a görög pator is.  Hogypedig ezen pit-er, pat-er, pat-or szavak és a Pét-er, és régi magyar Pet-úr személynevek egymással azonosak és hogy valamennyi a besenyő — más néven szabir, szabar, szibir és szabin — törzsünktől származik, amelynél az atya jelentésű volt, de egyúttal a Napistennek — aki náluk a halászat istenségeként is tiszteltetett — neve is volt, ezt itt ismét csak azért nem mutathatom ki mert ez jelen tárgyunkhoz egyáltalán nem tartozik és ez ismét csak száraz szószármaztatások segítségével lehetséges.

Cs:02.26

Roscher W.H. („Ausfügrliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie”. Leipzig 1884. II. 622. old.) még azt is kimutatja, hogy a római Jupiter névnek volt egy Jovis alakú nominativus (azaz nem csak genitivus) változata is és hogy — némelyek szerint — épen a Jovis a régibb alak.

Cs:02.27

De a zsidók Jahve vagy Jehova istennevét, amelynek Renan szerint még Jo és Jah alakjai is voltak (Renan Ernest: „Geschichte des Volkes Izrael,” Berlin 1894. I. kötet 102. oldal), amelyeket Movers F. („Die Phönizier”, Bonn 1941.) és mások is a kaldeai Jao főisten nevéből származtatják, amely névről pedig Movers még azt is kimutatja hogy jó értelmű volt (I. kötet 539 és 265 oldal) de természetesen annélkül hogy a magyar nyelvet ismerné és jó szavunkról tudomása volna.

Cs:02.28

Az említett Jao pedig nem más mint a jó szavunk palóc és jász (azaz pelazg és filiszteusú kiejtése), de amelynek régen jóvó, javó = jót cselekvő, jót tevő azaz józó alakjai is voltak, amit ma javit, javul, java szavaink is bizonyítanak, amelyekben a v hang, miként a latin Jovis-ban, szintén megvan.  Viszont a zsidó Jahve vagy Jehova nevekben a h csak a zsidó h-betoldásos kiejtés eredménye.

Cs:02.29

Ha pedig mégis még valaki kételkedne abban hogy ezen hímistenségnek neve a mi jó szavunk származéka, annak fölhozhatjuk hogy hiszen Jupiter felesége, azaz a főistennő neve meg Juno volt, amelyben nem világosan a jó-nő, jó-anya értelmet ismerhetjük föl, annyival is biztosabban, hogy hiszen Juno egyik megnyílvánulásában meg a Bona Dea nevet is viselte, amely név értelme szószerint Jó-Istennő.  Mi több, ha tudjuk, hogy görög-római főisten náluk gyakran bika képében jelenik meg, úgy mint a mi ősmagyar főistenünk a Csodaszarvas képében jelenik meg, és ha tudjuk hogy Hera Junot még tehén képében is szokták volt megjelentetni sőt tehénnél ábrázolni is, akkor a mi ünő (=tehén, szarvastehén) szavunkat a Juno névvel annál is inkább azonosíthatjuk, hogy szavunkat régen nem csak -nak ejtettük, hanem j nélkül is ú, ó, ű alakban, úgyhogy a görög mitológia Jo vagy Io nevű tehene nevében ugyanúgy mint a latin ovis, oláh oi, szláv ovca = juh, birka szavakban, valamint a magyar juh, azaz helyesebben és székelyes = juh, birka szavainkban is szavunk változataira, származékaira kell ismernünk.

Cs:02.30

Nyelvünkben régebben és némely szónál ma is a hosszú magánhangzóval való végződés esetén a továbbképzés egy v hang közbeékelésével történt, így :  jó — javak, javít, javaim;  szó — szavak, szavalni;  szú — szuvas, kő — köves stb.  Ez pedig szintén azt bizonyítja, hogy a Jehova, Jahve, Jovis nevek a mi ősnyelvünkből származtak.  Láttuk, hogy Jupiter azaz Jó-apa mellett ott volt a rómaiaknál Bona Dea = Jó Istennő, aminthogy a latinban tényleg bonus és bona = jó.  Miért van akkor az, hogy a latinban bonus = jó, de juvare = jót tenni, javára lenni ?  Napnál világosabb, hogy ezen latin szó nem származhatott a latin bonus = jó szóból, hanem csakis a mi jó szavunk jú változatából, a közbeékelt v hanggal.  Vagyis világos tehát, hogy a latinok ezen juvare szavukat olyan nyelvből kellett vegyék amelyben a jú(=jó) szavunk megvolt és amely azt szintén közbeékelt v hanggal képezte tovább;  ami kétségtelenné teszi azt, hogy Itáliában valamikor magyari népek is éltek.

Cs:02.31

Avagy ha mindez a kételkedőket még mindig nem győzné meg eléggé, úgy hozzá tehetjük, hogy mind ennek pontos germán fordítása is megvan a germán nyelvek Gud, God, Gott = Isten és gud, god, gut = jó szavakban.

Cs:02.32

Kimutattuk tehát, hogy számos főisten- azaz Égistennév létezett amelynek értelme, tulajdonképpeni jelentése jó volt és hogy e nevek részben a mi ősnyelvünkből származnak vagypedig abból fordíttattak le.  Eszerint pedig meg okoltnak tekinthetjük azon állításunkat is, hogy a görög agatosz = jó szó viszont a mi Nagy Jó Istenünk szent jelképe a Csodaszarvas Ág-ota, Ág-ata, Ág-atya nevéből kellett hogy származzon.

Cs:02.33

Ezek után még csak azt kell kimutatnunk, hogy őseink a főistent miért nevezték Jó Istennek, illetve hogy mi okból tartották a jóságot annyira jellemző tulajdonságának, hogy egyik nevét egyenesen a szóból képezték ?

Cs:02.34

Mai fölfogásunk szerint a szigort és a jóságot csak nehezen tudjuk egymással azonosítani, illetve a jóságot inkább az engedékenységgel, könnyen való megbocsátással érezzük összeegyeztethetőnek.  Ez ha talán helyes is amikor egyenrangú társak egymáshoz való viszonyáról van szó, de nem helyes akkor ha sorsintéző, igazgató, ítélő felsőbbségről van szó.  Ez utóbbi eset áll pedig a Nagy Istennel is, akit a mindenek fölött való Nagy Törvénynek is neveztek, vagyis aki tulajdonképpen maga a Természet törvénye, illetve ennek megszemélyesítése, aki szigorúan és kérlelhetetlenül ítél.  Mai népi fölfogásunk szerint ez inkább félelmetes mint jóságos valami, amely fölfogás meg is nyilvánul abban, hogy népünk szerint „Isten meglátogatta” annyit tesz hogy „megbűnhődött” vagyis gonosz tettéért baj érte.  Eszerint Isten látogatását félelmes, nem kívánatos valaminek tekintik.  Mégis, részemről azt tartom, hogy ez csak későbbi, bizonyos fokú erkölcsi hanyatlás után bekövetkezett fölfogás lehet.  Az eredeti fölfogás az kellett hogy legyen, hogy minden bajnak, minden szenvedésünknek előidézői csak mi magunk vagyunk, vagyis hogy ezeket bűnös vagy balga tetteinkkel idézzük magunkra természetes következményként.  Vagyis: Isten látogatását csak annak kell félnie aki bűnt vagy hibát követett el.  Ez kellett hogy legyen az eredeti fölfogás, amely logikus is, míg a későbbi csak eltévelyedés, amely részben a kereszténység fölvétele által keletkezhetett, mivel az az ősvallás bölcseletét elhomályosította.  Az isteni igazság azaz tulajdonképen a Természet Törvénye abszolut igazságosan büntet és jutalmaz;  hajszálnyival sem többet sem kevesebbet mint ki amennyit érdemel, de úgy e jutalom mint e büntetés, vagyis az emelkedés vagy süllyedés, soha egy hajszálnyival sem tér el a helyestől, vagyis a természetestől.  Mindkettő pedig múlhatatlanul bizonyos és elmaradhatatlan, épen ezért mert hiszen a Természet örök törvényei szerint következik be.

Cs:02.35

Ha ezen ítélő igazság csak hajszálnyira is eltérne az abszolut pontosságtól, vagyis csak egy csekélységgel is többet vagy kevesebbet büntetne vagy jutalmazna mint amennyi jár, akkor máris nem volna tökéletes, akkor máris hibás volna;  ami természettudományi szempontból is képtelenség;  keresztény szempontból pedig nem volna „isteni” merthiszen ami isteni az csak hibátlan és tökéletes lehet.  Ha az elkövetett hibát az abszolut igazságosnál kevesebbet büntetne, akkor máris újabb bűn elkövetését könnyítené meg, vagyis tehát súlyos hibát követne el.  A logika szerint pedig :

Cs:02.36
igazságos = részrehajlatlan, tökéletes, hibátlan = jó
igazságtalan = részrehajló, tökéletlen, hibás = rossz

A jó pedig a logika szerint csak jót okozhat, eredményezhet, a rossz pedig rosszat.

Cs:02.37

Íme tehát: az abszolut igazságot büntetést és szigorúságot csak látszólag teszi kegyetlenséggé az emberek helytelen fölfogása, mert a valóságban ez az igazi jó.  És lám, őseink egykor már ezt is megállapították volt és ez okból nevezték főistenüket, vagyis a Mindenség Törvényét, Jó-nak is.

Cs:02.38

Ősnépeink hitregéiket, később nagyobb eseményeket is, az Ég Csillagaiban, csillagképeiben mintegy illusztrálni szokták volt.  E szokás aztán átöröklődött a görögökre és rómaiakra is.  Innen származnak a mai csillagászat csillagképei, amelyek ugyanis túlnyomólag a görög-római mitológia illusztrációi, de amelyek nagyrésze még a mi ősnépeinktől származik, ugyanúgy mint a görög-római mitológia maga is;  csakhogy a görögök és rómaiak a hitregék mélyebb, jelképes értelmét már nem ismervén, ezeken sok zavartkeltő és romlást okozó változtatást eszközöltek.

Cs:02.39

A hitregéknek, mondáknak csillagképekbeni illusztrálása tulajdonképeni magyar őstörzsünknél is megvolt, sőt csillagképekkel kapcsolatos regéket, meséket népünk ma is ismer.  Magyar népi csillagképeink pedig ma is teljesen önállóak, a nemzetközi csillagászat görög-római csillagképekkel nem azonosak és habár behatóbb tanulmányozás után némi összefüggéseket itt-ott fölfedezünk is, ámde épen a behatóbb tanulmányozás győz meg arról, hogy a miénk a régebbi, vagyis hogy az átvevők nem mi hanem a görögök és rómaiak voltak.  Ennek bizonyítására itt csak egy adatot hozunk föl :

Cs:02.40

Az Orion az Ég legnagyobb csillagképe.  A görög-római mitológiában Orion igen szép arcú de óriástermetű ifjúként szerepel, vagyis óriás.  Csakhogy e szó sem a görögben sem a latinban nincsen meg.  Az Orion csillagképet kilenc igen fényes csillag képezi.  Népmeséinkben pedig szerepel egy Kilenc nevű nagyerejű óriás, aki többekközött arról nevezetes, hogy a tejet igen szereti, amiből rengeteg sokat iszik meg.  Úgyszintén előfordul népmeséinkben egy másik óriás is, aki a király tejkútját minden éjjel kiissza, amiért a király igen haragszik és a királynak sikerül is az óriást elfogatnia és bezáratnia, bár utóbb ez megszökik.  Viszont a Kilenc nevűről az is elmondatik, hogy igen szép lévén, a királykisasszony belészeret.  Ezért a király nagyon haragszik, de rettentő ereje miatt fél is Kilenctől;  bántani nem meri, hanem olyan nehéz feladatok teljesítésére küldi, amelyek miatt Kilenc halálát remélheti.  Ez azonban mind teljesíti és végül a királykisasszonyt feleségül is kapja.  Ugyanígy a görög hitrege szerint Orionba Éosz (a Hajnal) lesz szerelmes, amiért Artemisz haragszik meg annyira az óriásra hogy lenyilazza.  Mindez pedig arra mutat, hogy népmeséink e két óriása nem csak Orionnal azonos, de úgy ezek mint Orion is tulajdonképen Heraklésszel is azonosak, vagyis a mi Magor Napistenünkkel is, vagyis hogy itt egy hitregének csillagokbani illusztrálásával van dolgunk.

Cs:02.41

Az Orion, azaz a Kilenc, csillagképe — amelyet népünk még „Kaszáscsillagnak” is nevez — a Tejút egyik a láthatárra eső végén van, ami annak magyarázata, hogy népmeséink említett óriásai a „tejpatakot” vagy a „tejkutat” isszák ki és hogy Kilenc a tejet annyira szereti.  (A mese szerint nagy erejét épen a sok tejtől kapta.)  Mindez azonban ez óriásokat Heraklesszel is azonosítja, akinek szintén nehéz föladatokat kell teljesítenie és aki Héra emlőjét szopta, míg Héra aludt, de akit ő, mikor ezt észrevette, emlőjéről elrántott és a Tejút azon tejből keletkezett, amely akkor kicsordult.  Héra pedig azonos a mi Nagy Ősanyagistennőnkkel, azaz a Napisten anyjával, aki hiszen a Tejút megszemélyesítése volt;  más szóval :  a Tejút azon sok tej amelyet az említett óriások isznak és amelytől nagy erejüket kapták.  Orion, Kilenc, Heraklész tehát azonosak a mi Napistenünkkel, azaz Magyarral;  de azonosak még Fehérlófia nevű mesebeli hősünkkel is, akit a Fehér Ló háromszor hét esztendeig szoptatott, amitől rettentő erejűvé lett.  Ez utóbbi mese, mivel benne a kanca a Nagy Anyaistennő jelképe, valamely kun, kabar vagy szarmata törzsünktől kellett származzon.  Őstörzseink ugyanis ugyanezen regének némileg más-más alakot adtak, majd a regéket árja és sémita népek is átvevén, azokat méginkább elváltoztatták, annyira hogy csak mélyrehatóbb tanulmányozásuk után vesszük észre közös őseredetű voltukat.

Cs:02.42

Megjegyezzük, hogy őseink fölfogásában a fényesség, világosság, ragyogás és a szépség összefüggöttek, mivel pedig az Orion csillagképe kilenc igen fényes Csillagból áll, ez is oka annak hogy Orion és Kilenc igen szépeknek mondatnak.  Csakhogy mivel e hősök eredetileg Napistenek voltak, a Nap pedig igen fényes, ők szépeknek már azért is mondattak.  Azon körülmény pedig, hogy az Orion nálunk „Kaszásnak” is mondatik, őt Szép Miklós nevű mesehősünkkel is azonosítja, aki pedig szintén a Napisten volt, akiről a mesében még az is mondatik, hogy a „Selyemrétet” kaszálja.  E „Selyemrét” azonos a görögök mitikus Nizai Mezejével.  Jelképes értelmét itt nem fejtegetjük, mert jelen tárgyunkhoz nem tartozó dolog, csak azt jegyezzük meg röviden hogy nemi vonatkozású.

Cs:02.43

Mint az elmodottakkal kapcsolatban lévő érdekes dolgot, megemlítjük még, hogy régi magyar szűrökön, farkasbőr- és párducbőrkacagányokon rendesen kilenc Csillagot, Holdat és Napot látunk kihímezve vagy ezüst- és aranylemezből képezve és fölvarrva.  Ez pedig közvetlen összefügg a görög hitregék „égisz” nevű palástjával, amely a hitregék szerint kecskebőrből való és amelyet ha az Istenek megráznak, belőle villám csapkod és mennydörgés hallatszik.  Mi más ez tehát mint „az Ég palástja”, amelyről a magyar mondás is szól a szegény vándorral kapcsolatban így :  „Kopasz föld a derékalja, Csillagos Ég takarója.”  Ámde az ógörög egisz szót csak a magyar Ég szó fejti meg, valamint az aigosz = kecske és a magyar gida, gedő = kis kecske szót.

Cs:02.44

Mindenesetre látjuk tehát, hogy a görög Orion név a mi óriás szavunkból származott.  Óriás szavunkat pedig kezdő h hanggal a hóri-horgas kifejezésünkben is fölismerjük, amely igen nagy de hajlotthátú (horgas) embert jelent.

Cs:02.45

Említettük hogy őseink hitregéiket a csillagképekben szokták volt illusztrálni.  Ugyanezt megtaláljuk rokonnépeinknél is, éspedig épen nemzeti eredetmondánk változatait a csillagképekbe helyezve :  Eredetmondánk tudvalevőleg, röviden elmondva ez :  Ménrót fejedelem két ikertestvér fia :  Hunor és Magor, vadászaton a Csodaszarvasra akadnak, űzőbe veszik, elérni nem bírják, de ez egy folyóvízen átgázolva, gyönyörű szép szigetre csalja őket, ahol eltűnik, ahol azonban az ifjak a berekben táncoló leányokra, azaz tündérekre akadnak és ezek közül a legszebb kettőt elragadva, feleségükké teszik és velük a hunok és magyarok nemzetségeit alapítják.  Utódaik a szigetben boldogan élnek, míg a túlszaporodás őket a világba való szétvándorlásra nem kényszeríti.  — Ez eredetmondánknak ugyan nem legrégibb alakja, mert a legrégibben csak egy férfi, azaz a Napisten halad a Csodaszarvas nyomában, éspedig még nem vadászként, hanem csupán a szarvas által vezettetve;  a folyóvízen pedig a szarvas hátán, annak aggancsaiba kapaszkodva, úszva kel át és a szigeten Tündér Ilona Földistennőre találván, az emberiség, azaz ősregénk szerint a magyarság, apjává lesz.  Hogy azonban a vadászati változat is mily ősrégi, épen az bizonyítja, hogy tőlünk talán 3-4 ezredévvel ezelőtt elszakadott rokonnépeinknél is már megvan.

Cs:02.46

Sebestyén Gyula („A regősök.” Budapest, 1902. 109. old.) írja Klementz Dimitrij, szentpétervári tudós nyomán, hogy a burjátok az Orion táján egy olyan csillagképet ismernek, amelyben egy megsebesített szarvas rohan a nyomában járó vadász előtt.  Nagy meglepetésünkre ugyane csillagmagyarázatot a lappok is ismerik.

Cs:02.47

A. Schiefner M.A. Castrén finn mitológiájának pótlékában említi, hogy szerintük az Orion (régebben “Kalla parneh”), egy hatalmas vadász volt, aki íjjával a szomszédos csillagkép (Cassiopeia) jávorszarvasaira vadászott.  Pápay Józsefnek meg az osztjákoknál volt alkalma e szép csillagmondát följegyeznie :  „a Göncölszekérrel azonos Jávorcsillagzatot a regebeli ember a Hótalpas Úton (Tejút) üldözi.  Nyilai hullócsillagoknak látszanak, ahol pedig elejti, föltűnik a Göncölszekér.”  E változat szerintem nem csak teljes, de igen jól megőrizte az eredeti alakot is, ha ugyanis eltekintünk attól, hogy már vadászatról van szó :  A szarvas a Göncölszekér, a Tejút a „hótalpas út” vagyis az arra járt hótalpas emberek után maradott nyom, a vadász pedig az Orion.

Cs:02.48

Legközelebb áll azonban a magyar eredetmondához az északi osztjákok azon mondája (Berze Nagy János :  Ethnographia folyóirat, 1927. évfolyam „A Csodaszarvas mondája” 72. old.) amely szerint a jávorszarvast két vadász üldözi.  Ezek közül az egyiknek sikerül azt messze vidéken elejtenie.  A másik odaér és ott marad, az Ob folyó forrásvidékén és ott nemzetséget alapít.  Közben elmondatik az is, hogy a második az első által hagyott nyomot követve akad az első által elejtett szarvasra.  Az első azonban a hús egyrészét magával vivén már távozott;  csak a második marad ott. — E monda, részleteiben bármennyire eltorzult is már, mégis a legteljesebb és a magyarhoz a legközelebb álló.  Legnagyobb eltorzulása az hogy a szarvasnak már elejtése is bekövetkezik;  amely eltorzulásnak azonban vadászatból élő népeknél idővel természetszerűleg mindenütt be kellett következnie, holott hússal nem élő népnél, amilyen eredetileg a tulajdonképeni magyar törzs volt, e mondának csak olyan alakja keletkezhetett, amelyben a szarvas csak vezető állat, de nem lesz zsákmánnyá.  A magyar eredetmonda mai közismert alakjában a testvérpár már vadász ugyan és a szarvast üldözőbe veszi, de elejtése nem következik be, mert ez, miután az ifjakat rendeltetésük helyére csalta, eltűnik.  A Heraklesz-monda e tekintetben már valamivel régibb változatot tartott fönn, mert Heraklész nem határozottan vadász-ember és a kerinai szarvast nem is vadász szándékból üldözi hanem csak azért hogy elevenen elfogja.  Itt viszont az alapítás indítéka (motívuma) hiányzik, habár Heraklészről a görög mondák tudják azt, hogy ő a szittyák (szkíták) ősapja.  Ellenben a máig a dunántúli magyar nép ajkán fönnmaradott csodaszarvas-énektöredékekben, bár a nemzetalapítás indítéka már itt is elhomályosult, de azért a szarvas még nem elejteni való vad;  leterítéséről nincsen is szó, hanem Isten küldötteként szerepel.  Ha pedig mi tudjuk hogy eredetileg a Csodaszarvas magának Istennek jelképe vagy megtestesülése, akkor azonnal észrevesszük hogy itt az elkeresztényesedés dacára is, ősrégi indítékkal van dolgunk, vagyis hogy itt az írott krónikák magyar eredetmondájának alapul szolgált hagyománynak régibb mondaváltozata töredékével van dolgunk, olyan változattal tehát, amelyben a szarvas még nem vadászni való vad.

Cs:02.49

Föntebb az alapítás indítékával (mellékes, hogy nemzet, város vagy templom alapításáról van-e szó) kapcsolatban azért mondottuk hogy ez a magyar énekekben csak „elhomályosult” és nem „elveszett” mert hiszen világos nyoma maradott meg máig is abban, hogy a regösök a Csodaszarvasról szóló ének után „összeregölik” a párokat, vagyis a legényeknek leányt, a leányoknak legényt regölnek, azaz bűvölnek, ami nagyjából a következőkép történik :  Az énekesek a regölés éjszakája előtt már előre, de többé-kevésbbé titokban kitudakolják, hogy melyik legénynek, illetve leánynak kihez hajlik a szíve, esetleg hogy szüleik gyermeküket kivel szeretnék összepárosítani, vagypedig egyszerűen maguk gondolják meg, hogy mely legények és mely leányok volnának egymáshoz valók ?  A regölés éjszakáján aztán körülbelül ilyen, illetve ilyen értelmű énekkel regölik őket össze :

Cs:02.50
Emitt vagyon szép legény,
Aki neve Balog István.
Amott vagyon szép leány,
Aki neve Kádár Anna.
Bele szeressen, belependeredjen,
Meg ne menekedjen !
Haj regö rejtem, haj regö rejtem !
Cs:02.51

Ezután ami eddig esetleg titok volt, nyilvános lesz, és mindenki meg van győződve, hogy az éneknek bűvös, ható ereje van és az egymásnak regöltek egymáséi lesznek;  ami rendesen be is következik.  Régen az összeregölés bizo nyára a tavaszi napéjegyenlőségkor ment végbe, az egykori Nászünnep alkalmával, amikoris a Csodaszarvasnak öltözött regös bűvölte így egymásnak a párokat.  Miután azonban a tavaszi regölést, annak nemi vonatkozásai miatt a keresztény egyházak annyira üldözték, hogy az teljesen ki is veszett, ezért a fiatalokat egymásnak bűvölő ezen énekmaradványt a téli napfordulati regölésbe vitték át.  Az énektöredék a mai dunántúli falvakban helységek és vidékek szerint kissé más-más ugyan, de lényegében mindig olyan mint a fönti alak.  Az utolsó bűvölő szavak értelme pedig ez :  Haj ének !  Bűvölöm !

Cs:02.52

Az is későbbi, de azért talán még mindig 10-20 ezer évvel ezelőtti fejlemény, hogy a csodaállat két testvért vezet.  Ugyanez van meg a római eredetmondában is Romolusz és Rémusz személyeiben, amely mondában azonban a vezető állat nem szarvas hanem disznó s ez nem Romuluszt és Remuszt vezeti hanem ezek elődjét és nem is nemzet- hanem városalapításra, míg a nemzetalapítás itt csak az egyik testvéré, épúgy mint az osztják mondában, ahol szintén csak az egyik vadász alapít nemzetet.  Világos tehát hogy mindezen mondaváltozatok egy közös ősmondára vezetendők vissza, amely talán 50 vagy 100 ezer évvel ezelőtt élt és az ezredévek folyamán hol ilyen hol amolyan elváltozásokon, átalakulásokon, eltorzulásokon ment körösztül, vagy különböző betoldásokat is kapott.

Cs:02.53

A két testvérről szóló változat keletkezése ideje az lehetett amidőn a Napistent már két megnyílvánulásában kezdték tisztelni :  Hunorban, mint a Napból áradó erő romboló hatalmas megszemélyesítésében és Magorban, mint a Napból áradó erő alkotó és termékenyítő képessége megszemélyesítésében.  Hunor ivadékai a zord, harcias hunok, Magyaré vagy Magoré a békés, munkás, földművelő magyarok.  Bár nem lehetetlen, hogy a két testvérről szóló monda-indíték is ősrégi és a kettő közül az egyik a Hold megszemélyesítése volt, amely ősidőkben még tüzes és fényes, a Naphoz hasonló, volt, de amely sokkal kisebb tömege miatt hamarább hűlt ki, holott a Nap akkor még kevésbé volt ragyogó mint ma, mert nagy tömege miatt kitüzesedése igen lassan következett be.

Cs:02.54

Mégis számos népmese és monda arra utal, hogy eredetileg e mondánkban a Csodaszarvast csak egy személy, az ifjú Napisten követi, majd pedig a vízhez érve, a szarvas hátán, annak agancsaiban kapaszkodva, úszik át a Boldogság Szigetére, azaz a Csallóközbe, ahol Tündér Ilona Földistennővel az embereket, azaz a magyarokat (ősnyelvünkben magyar = ember) nemzi.  A Csodaszarvas pedig tulajdonképen maga az Ég lévén, és egyúttal a Nagy Égisten — a Napisten atyja — költői megszemélyesítése is, ennélfogva a Csodaszarvas (a Nagy Isten) itt tulajdonképen saját fiát vezéreli, viszi a szigetre, amely pedig a Végtelenség Tengerében úszó Földet is jelképezi, azaz Tündér Ilonát magát.  Ha mármost tudjuk hogy kazár, székely és jász törzseinknél a szarvas helyett kos szerepelt, akkor megértjük hogy szumir ékiratban szereplő „a Mennyei Óceán Kosa” tulajdonképen azonos a Csodaszarvassal, vagyis ez is az Ég megszemélyesítése, de azon a szumirokkal szomszédos kisszi vagy kasszi nevű nép szimbolikája szerint, amely a szumir földet is egy időben meghódította volt és amely bizonyára kazár eredetű volt.  Érteni fogjuk hogy ezen mennyei kos azonos a székelyek „Júlia szép leány” énekében szerepelő azon „bárány”-nyal, amely hátán a leányt az Égbe viszi, ahonnan érette lejött.  Habár a bárány szó mai nyelvünkben egészen fiatal, még fejletlen állatot jelent;  világos azonban, hogy mai bárány lányt vinni nem volna képes;  mitöbb, még mai felnőtt kos sem bírná ezt.  Ámde mivel az orosz nyelvben ma is bárán = kos, ebből azt következtethetjük hogy valamikor ez a mi nyelvünkben is így volt.  Belső-Ázsiában pedig él az igen nagytermetű argali-juh, amelynek kosa majdnem bikanagyságú.  Elképzelhetjük, hogy az őskorban éltek olyan óriástermetű juhfélék is, amelyek kosa az embert, miként mai ló, könnyen elbírta.  Továbbá :  ha tudjuk, hogy török és palóc őstörzseinknél szarvas helyett meg bika szerepelt, és „Júlia szép leány” régi énekünket is ismerjük, akkor azonnal tisztában leszünk azon görög monda eredetével is, amelyben Zeusz Égisten (a görögök főistene) bika képében viszi át a tengeren az Európa nevű nőt.

Cs:02.55

Tudjuk pedig, hogy őseinknél a tenger szó még tengiz, dengirra, dingir stb. változatokban is meglévén, egyaránt jelentett Eget, tengert és Istent;  vagyis jelentette tehát azon „Mennyei Óceánt” is.  Sőt tudván hogy a bika neve ősnyelvünkben még úr (és kezdő t hanggal túr) is volt, amely nevéből aztán a latin urus, germán Auer szavak származtak és amelyek a ma kihalt óriás termetű őstulok (az igazi bölény) nevei voltak és hogy Úr még a Nagy Égisten neve is (míg kezdő t hanggal Túr, Tór meg a Napistené), akkor egyszerre azzal is tisztában leszünk, hogy a görögök is a mondát átvették ugyan, de benne a neveket összetévesztették, mert hiszen kétségtelen hogy Úr-opa, azaz pelazg (palóc) kiejtéssel Eur-opa, vagyis Bika-apa nem a nő, hanem az őt vivő bika, vagyis Zeusz, az Ős-Atyaisten, neve volt, míg ennek neje, az Ős-Anyaistennő, a Végtelenségben meglévő ősanyag megszemélyesítése neve Úr-anya, azaz Urania kellett hogy legyen, ami aztán a görögöknél Aphrodité egyik neve lett és „mennyei”-nek értelmeztetett.  Tény pedig, hogy már őseinknél is az Ősanyagot megszemélyesítő Ős-anyaistennő (Nagyboldogasszony) és a Föld- és Légistennő (Boldogasszony) kultuszai mint anya és leányáé, teljesen egymásbafolytak.  Tény az is, hogy a Göncölszekér csillagzatát igen könnyen tekinthetjük futó vagy fekvő szarvasnak is, ha néhány a közelében meglévő Csillagot még hozzáveszünk, úgy ahogyan azt az alábbi rajz tünteti föl.  Igen fontos egyezés a magyar és az ugor csodaszarvasregék között — ami azonban tudósaink eddig figyelmen kívül hagytak — az, hogy ezeknek a csillagképekkeli összefüggése még megvan, vagy ez legalábbis még észrevehető.  Nincsen ez meg az írott magyar krónikákban, de a népi csodaszarvasénekekben még határozottan megmondva, hogy a Csodaszarvas az Égen kerekedő felhők közül tűnik elő, valamint megmondva az is hogy az Égen egy folyóvíz is van, emellett tóállás (így nevezi népünk az árvizek után a folyók mentén visszamaradó tócsákat, azaz tószerű állóvizeket) van, amelyből apró (fiatal) sás sarjadozik, vagypedig mellette van zöld pázsit, amelyen legelészik a Csodaszarvas.

Cs:02.56

Szerintem a helyesebb, eredetibb szöveg az, amely a fölsarjadozó sásról beszél és amelyszerint a szarvas tehát vízben gázolva legelészik. — Az Égi Folyóvíz :  a Tejút, a „tóállás” pedig a Vízöntő csillagképe, vagyis a Vízitáj.  Mivel ősidőkben elődeink még szabad képzeletük szerint alakították a csillagképeket és hozták azokat kapcsolatba valamely mondával, regével vagy eseménnyel, ezért, habár láttuk hogy a Göncölszekeret is nevezték volt Szarvasnak, így viszont előfordulhatott, hogy egészen más csillagképet képzeltek annak.  És íme a szumiroknál a mai Capricornus csillagkép helyén még egy félig hal, félig szarvasalakú szörny áll, amely tehát alakilag a mai Capricornusszal egyezik ugyan, csakhogy utóbbi kecskefeje helyett szarvasfeje van.  Hogypedig ez állatnak miért van halfarka, azt Sebestyén Gyula fejtette meg tökéletesen :  Azért mert e csillagkép belenyúlik a Vízöntő vagy Vízitáj csillagképébe, illetve mert ez állat félig vízben van.  Csakhogy kétségtelen miszerint az ilyen felemás állat csak későbbi, műveltségi kor költői képzelete terméke lehet.  Az eredeti mondaalakot ebben is nálunk találjuk meg, mert a mi mondánk szerint rendes alakú szarvasról van még szó, de amely vízben gázol, azért is mert a tóállásból sarjadó sásocskát legelészi és azért is mert gázlón át vezeti Hunort és Magort a szigetre.  Említettük volt, hogy őseink hitregéiket az Égen szoktak volt csillagképekben illusztrálni és íme az egész regebeli jelenet a görög-római műveltségen át még a mai nemzetközi csillagképekbe is átöröklődött, mert ezek között, éspedig épen az Állatkör (Zodiacus) csillagképeiben megvan egymásmellett a három kép, úgy ahogy azt az alábbi rajzokon látjuk :  a Vízöntő, amely őseinknél még a Tóállás vagy Vízitáj volt;  a Capricornus, amely a Csodaszarvas volt és a Nyilas, amely a szarvast követő vagy rá vadászó hős, vagy a testvérpár volt.

Cs:02.57

Látjuk a rajzokon a halfarkú kecskét (a szumirok halfarkú szarvasa) amely belenyúlik a Vízöntő csillagképébe.  Hogypedig itt valóban a mi ősregénk csillagokbeli, bár elváltozott és összezavart, képeivel van dolgunk, egészen kétségtelenné teszi az, hogy ugyancsak az Állatkör képei között még a Szűz és az Ikrek is ott vannak.  Hogy minő okokból, elváltozásokból, torzulásokból képződött azután az ezredéveken át és annyi nép hagyományain körösztül a többi, mai állatkörbeli csillagkép, azt egyenlőre nem tudom, de kétségtelennek tartom, hogy idővel ezt is mind ki fogjuk nyomozhatni.  Viszont azt hogy a mai európai árja népek ezen csillagképei aránylag későn alakulhattak ki mai formájukban, illetve akkor amikor valamennyi őstörzsünknél a szarvast követő vagy azon ülő hős, vagy hősök, már a szarvast elejteni akaró, nyilazó vadászokká alakultak át, azt épen azon tény bizonyítja, hogy az illető csillagképekben már nyilas szerepel.  Ha pedig igaznak bizonyul Sebestyén Gyula azon állítása, hogy az Állatkör csillagképei kialakulásában a praecessio is szerepet játszott, akkor ősműlveltségünk korára és korszakaira nézve is elég biztos meghatározások fognak lehetségesekké válani.  Erre vonatkozólag Sebestyén föntemlített művében többekközött így ír :  „Mivel a nap a zodiacus (Állatkör) 360 fokra osztott körét egy év leforgása alatt nem futja be egészen, hanem rajta 50 1/4"-cel hátramarad, a zodiacus csillagképei ezen hátramaradás következtében nyugat felé előrehaladnak.

Cs:02.58

Ez előrehaladás (praecessio) oly lassan történik, hogy az egész körforgás körül belül 26.000 éven át megy végbe.  Mivel e nagy időegységből (az úgynevezett platói évből) a csillagképek egyikére körülbelül 2000-2200 esztendő esik (tropicus), a csillagképek szerepében bizonyos kronológiai támpont van.  Iensen a támpontot fölhasználva azon eredményre jutott, hogy a babiloniak a Bika csillagképét és ellenlábasát, a Skorpiót, akkor figyelték meg, midőn a Nap a tavaszi napéjegyenlőség (aequinoctium) alkalmával a Bika csillagképébe lépett.  Ezzel egyidőben kellett továbbá megfigyelniök azt is, hogy a Nap a nyári napforduló (solstitium) alkalmával az Oroszlán, a téli napforduló alkalmával pedig a Vízitáj és Capricornus csillagképébe jutott.”  Ezek szerint tehát a mi Csodaszarvasmondánk, amely őseinknél hiszen a tavaszi nászünneppel függött össze (vagyis a család- illetve nemzetalapítással) olyan időpontban kellett keletkezzen amelyben a tavaszi napéjegyenlőségkor a Nap a Capricornus vagy Vízitáj csillagképében állott (Megjegyezzük újból hogy még a szumirok idejében is a Capricornus helyében szarvas szerepelt);  csak az volna még a kérdés, hogy egy vagy két vagy még több platói évvel kell-e visszamennünk, amit alapos tanulmányok révén a jövőben meg fogunk tudni állapítani.  Nehézséget csak az okoz, hogy őseinknél a vízben gázoló Csodaszarvas nem csak a tavaszi napéjegyenlőségkor és az ekkor végbemenő Nászünnepkor (amelynek napja egyúttal a Napisten hitregebeli násza napja is) amikor a Napisten a szarvas hátán a vízen átkelve érkezik a Boldogság Szigetére és amikor arca az állat szarvai között látszik, szerepel, hanem pontosan kilenc hónappal később is, Karácsonykor, vagyis a Gyermekszületés, illetve a Napisten halála és újjászületése éjszakáján is szerepelt, amikor meg a Napisten bölcsője ring a Csodaszarvas agancsai között.  Ma a szarvasöltözetű ember és az ezzel kapcsolatos szarvasénekek ideje Karácsony éjszakája.  Viszont hogy ez a tavaszi Nászünneppel is összefüggött, ezt az bizonyítja, hogy ugyanezen csodaszarvasos regösök ma is egymásnak regölik azaz bűvölik az ifjakat és leányokat.  Egészen bizonyosnak tarthatjuk tehát hogy a szerelemre kényszerítő, szerelmet bűvölő énekeket eredetileg a Csodaszarvas, illetve ennek álarcosa nem is karácsonykor hanem a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepekor énekelte, de amely ünnep a keresztény befolyás által, annak nemi vonatkozásai miatt elhomályosult és ma csak „Virágvasárnap” és a „majális” tavaszi ünnepekben maradtak csekély nyomaik holott a Karácsonyt a kereszténység is, bár átalakítva, de átvette, és a Napisten születése helyébe Jézus születését tette.

Cs:02.59

Ősrégi időkben a magyar törzsből váltak ki a kun, kazár, besenyő, jász stb. törzseink, amelyek azonban annak emlékezetéül, hogy a magyar őstörzsből származtak, saját nevükön fölül a magyari nevet is mind viselték.  E kiválott törzsek egyike volt a kabar is (más nevein kaber, heber, habur, kabil, kabul) amely mindinkább kecsketenyésztéssel kezdett foglalkozni, lakóhelyeiül a hegyes vidékeket kedvelte és szimbolikájában a kecskének jutott ugyanazon szerep mint a magyarokéban a szarvasnak.  Ha tehát ki tudnók nyomozni hogy a rómaiak halfarkú, kecskealakú csillagképe honnan származott, úgy bizonyosan azt állapít-hatnók meg, hogy ez valamely ősrégi kabar törzsünktől ered.  Talán az Asszíria szomszédságában létezett Habur ország és néptől, vagy talán Ciprus szigetéről, ahol régen, jóval a görög műveltség kora előtt, egy rézművességgel foglalkozó és kecsketenyésztő kabár törzsünk szintén élt, amely törzs műveltsége nyomai még a rómaiak korában is megvoltak, sőt az egész Földközi-tenger vidéki műveltségben, éspedig különösen a rézművességben, továbbá az úgynevezett mohamedán építészeti- és díszítő-ízlésben, de ezenkívül még az orosz építőízlésben is, ma is, mindenfelé élnek még.  Bizonyságul itt csak azt említjük meg, hogy a réz, kabár neve több árja nyelvben megmaradt, például a latin cuprum, német Kupfer és az első szótag megfordításával a szerb bakar, holott az egytagú szavak megfordítása a mi ősnyelvünk tulajdonsága volt és nyomai mai nyelvünkben is megvannak (köp-pök, buga-gubó, csavar-facsar), holott az árja nyelvekben ez ismeretlen.

Cs:02.60

Ugyancsak a kabár törzseknél a kecskén kívül szerepe volt még a lónak is, éspedig főkép a vörös-, azaz rézszínűnek, amely a ló legáltalánosabb színe.  És íme a görög-római mitológiában megtaláljuk a hyppokastokat is, vagyis a halfarkú lovakat, amelyek a szóban volt halfarkú kecskével teljesen azonos alakúak.

Cs:02.61

Bár ez ma rég feledésbe ment, de őseinknél az ilyen halfarkú képzeletbeli lények a hullámok költői jelképei is voltak.  Ugyancsak a hullámok jelképei voltak szemere, szarmata és palóc törzseinknél a halfarkú leányok is, akiket a görög-római mitológiában szintén megtalálunk, de akik a mi regéinkben sellő vagy vízilány név alatt szerepelnek és a dunántúli népi faragványokon ábrázolva is előfordulnak.  Hogy e leányok és állatok eredetileg valóban csak a hullámok jelképei, megszemélyesítései vagyis költői képzelet alkotásai voltak, kitűnik a következőkből :  A balatonvidéki nép a hullámokat ma is „kecskék”-nek nevezi.  Például: „A Balaton kecskézik” = „A Balaton hullámzik” és hogy egy több változatban is élő balatonvidéki monda szól a Balatonba rohanó fehér kecskék nyájáról, amelyek tehát a fehéren habzó, tarajos hullámokat jelentik.  Viszont nyelvünkben a hab, habok szónak hullám, hullámok értelme is van.  Innen származik habozni igénk is, amelynek értelme ide-oda ingadozni, inogni, azaz mintegy hullámzani.  Továbbá az olasz nyelvben mai is cavallone = hullám, míg cavolla (olv. kavallo) = ló. Úgy az olasz-latin capra, capella = kecske, capro, caper = bakkecske, mint a latin-olasz caballus, cavallo = ló, a legtisztább kabár szavak, de már tévesen alkalmazva, mivel a kabár szócsoport szerint a kab, keb, köb szavak nőnemű jelentésűek;  hímnemű jelentésűek, ellenben ennek megfordított alakjai a bak, bek vagy bik, habár az er = hím jelentésű szó a kab alakúak után téve azoknak hímségi jelentést is adhat, — de nem adhatja ezt az el, al.  Viszont az er szó = hím, férfi jelentése is a mi ősnyelvünkből származik, aminthogy a törökben ma is er = hím, férfi.  Ellenben helyesen mondja a magyar nyelv kabala-nak, a szerb nyelv kobila-nak kizárólag a ló nőstényét.

Cs:02.62

Népmeséinkben ma is előforduló, igen szép költői indíték az, hogy a Vörös Tenger innenső partján elnyeríti magát a mén olyan erősen mint a mennydörgés, amit a túlsó parton legelésző vad ménes meghall, belemegy a tengerbe és átússza azt.  Itt a mennydörgés valóban a ló nyerítésével van jelezve, ami a vihar kezdetét jelenti;  az úszó ménes kancái — itt is tehát nőnemű állatok — pedig a habzó, viharzó tenger sörényes hullámait, épúgy mint a dunántúli regében a Balatonba rohanó és belevesző kecskenyáj.  Ehhez a rege egyik változata még azt is hozzáteszi, hogy valahányszor a Balaton hullámzik, viharzik, meglátszanak rajta a kecskék.  Más változat szerint a Balaton habjai által sokszor kivetett kecskeköröm alakú őskori kagylók, a „kecskekörmök”, e beleveszett nyájtól származnak.

Cs:02.63

Népi csillagos egünkön Toroczkai-Wigand Ede szerint („Öreg Csillagok” Budapest, 1916.) nem ugyan a halfarkú kecske helyén, hanem közvetlen emellett van a Sellő csillagképe.  Márpedig sellőnek nevezi a magyar nyelv a halfarkú vízilányokat, de sellő a neve a folyók, patakok olyan helyeinek is, ahol a víz gyorsabb folyású és állandó hullámzásban van.  A sell, sall igetövünknek pedig valóban van hullámzik, ide-oda inog értelme is, amit világosan tanusít sallang, sallangó szavunk, valamint a szallag is.  Sallangoknak nevezték a régi magyar lószerszám hosszú, vékony szíjjacskákból készült azon csüngő részeit, amelyek a ló minden mozdulatakor, járása-futásakor ide-oda hullámozva, azaz sallongva, a ló testéről a legyeket távoltartották.  Hogy szallag szavunk szintén a sallong vagy sallang igével azonos eredetű, ahhoz közelebbi magyarázat fölösleges is.  Mindenesetre igen föltűnő, hogy e Sellő csillagképünk oly közel van a római halfarkú kecske csillagképéhez.  Talán alaposabb nyomozás még kideríthetné, hogy csak hibás följegyzés okozta az eltolódást és hogy e Sellő a Kecskehallal eredetileg azonos volt.

Cs:02.64

Mai népi csillagképeink közül a Csodaszarvas és eredetmondánk feledésbe ment ugyan, de hogy egykor megvolt, több nyom bizonyítja.  Például a Kis Göncöl rúdja folyatatásában lévő ilyen alakú kis csillagkép amelyet népünk Szarvasnyom vagy Szarvasnyomdoka néven nevez.  De ugyanezt bizonyítja a „Tündérek tánca” is, amely azon táncot jelenti amelyben, körbefogódzva a leányok a szigeten az érkezendő ifjakat várták nászuk ünnepekor.

Tovább