Az ős-szarvas
Európa őskorában itt a maiakon kívül még számos más, ma kihalt szarvasfaj is élt, amelyek között voltak a maiakhoz képest óriástermetűek is, aminthogy az őskorban még sok más olyan állatfaj is élt, amelyek mai állatfajokhoz bár hasonlítanak de ezeknél sokkal nagyobbak voltak. Például a mammut is a mai elefántnál jóval nagyobb volt, ugyanúgy az őskor barlangi medvéje és barlangi oroszlánja is nagyobb volt a mai medvénél, illetve oroszlánnál.
Amint azonban ez állatok némelyikének fennmaradott csontjai bizonyítják, fejük a testhez viszonyítva, a mai szarvasok, lovak, medvék, oroszlánok fejénél nagyobb volt, vagyis tehát esetleg agyvelejük is, testnagyságukhoz arányítva, nagyobb lehetvén, értelmük is a maiakénál magasabb fokú is lehetett. Mivel pedig ez ősállatok a maiaknál sok esetben kevésbé voltak specializálódva, ennélfogva egész testalkatuk még emberszerűbb volt, vagyis például ragadozó karmaik, ujjaik, fogaik, állakapcsuk még nem voltak annyira átalakulva mint a mai ragadozó állatokéi s így végtagjaik, fejük, arcrészeik is az emberéihez a mai állatokéinál jobban hasonlítottak. Más szóval : ez állatok és az ember közütt még a külömbség sokkal kisebb volt mint a mai állatok és az ember között. Ma is élnek azonban állatfajok amelyek az emberéhez hasonló testalkatukat nagymértékben megőrizték. Ezek a majmok és félmajmok és utóbbiak között például az úgynevezett nyulánklóri, amely bár macskánál nem nagyobb és bár fejalkata más de viszont teslalkatában az emberhez valósággal megdöbbentően hasonlít. (Lásd: Brehm: „Tierleben (:Állatélet:)” Schlanklori.)
Igaz ugyan hogy voltak mindez alól kivételek is, mert hiszen éltek az őskorban a maiaknál sokkal kisebb valamint sokkal specializálódottabb állatfajok is, utóbbiak közül például a kardfogú tigrig, amelynek szemfogai a maiakénál sokkal nagyobbak voltak, mégis ezeket inkább kivételeknek tekinthetjük. Az eocen-kor emlősei a maiaknál átlag nagyobhak voltak; az pedig már eléggé megállapított tény, hogy a ma élő összes emlősök egy a mai majmokhoz, félmajmokhoz és az emberhez közelálló lényből kellett túlspecializálódás utján kialakuljanak. Ennek egyik legvilágosabb bizonyítéka peldául az, hogy az ős-lófajoknak eleintén még mindnégy lábukon rendes öt ujjuk volt öt körömmel. Ezek csak utóbb fejlődtek vissza hárommá, három patával, majd csak eggyé, egy patával, mint amilyenek a mai lovak lábai; ami által lábaik gyors futásra lettek kiválóan alkalmasakká de másra hasznavehetetlenekké; vagyis túlspecializálódtak. Ugyanis, ha akár az eb, a disznó vagy elefánt végtagjait vesszük szemügyre, megállapíthatjuk hogy ez állatoknak is valamikor ép oly rendes ötujjú végtagjaik kellett hogy legyenek mint amilyenek ma az ember kezei. A természettudósok pedig be is bizonyították, hogy mindezen állatok ősei valamikor az emberhez jobban hasonlítottak mint a ma élők. Vagyis : mindazon állatok amelyek megélhetésüket nem elsősorban is ésszel, gondolkodással — azaz tehát agyvelejükkel — igyekeztek biztosítani, mint az ember, hanem gyors futással, fára mászással, röpüléssel, rettentő karmokkal és fogakkal stb., azok észbeli képességek és gondolkodás tekintetéhen vagy elmaradtak vagy visszafejlődtek, lévén hogy a Természet törvényei szerint mindaz amit keveset vagy soha nem használunk, fejlődésében elmarad sőt elkorcsosul, visszafejlődik. Ezzel szemben, mivel az ember megélhetését elsősorhan is eszével biztosította, ezért csak agyveleje fejlődött mindinkább ki, ellenben teste semely része sem indult túlspecializálódásnak, vagyis teste a kezdetleges emlősökéhez — amelyektől az összes többi emlősállatok származtak — leginkább hasonlít ma is, bár bizonyos nem túlságos specializálódásoktól, mint például lábfejeit illetőleg, ő sem maradhatott mentes.
Mindez áll tehát okvetlen az őskor szarvasaira vonatkozólag is, vagyis : azok szellemi képességei, arcalakja a mai szarvasokéinál emberibb kellett hogy legyen. Hogy pedig ez valóban így is volt, ennek a néprajzi tudomány szolgáltatja is némi bizonyítékát. Tudjuk ugyanis számtalan példából, hogy a mesék sokszor képtelennek, „mesebelinek” látszó indítéka (motívuma) rendesen vagy csak túlzott, átalakított, vagypedig csak már elfeledett de egykor létezett valóságon alapul. Hiszen hogy csak a legismertebb példát hozzuk föl : a sárkányokat mindaddig mesebeli, képzeletbeli, a valóságban sohasem létezett állatoknak tartotta a tudomány, amíg a legújabb kor ásatásaival előkerült dinoszauruszcsontok meg nem győztek arról, hogy a sárkányok nem csak valóban léteztek, de hogy ezek utolsó példányait az ember még láthatta is, sőt a pterodaktiluszcsontok még arról is meggyőztek, hogy repülni tudó szárnyas sárkányok is léteztek, épúgy tehát mint a mesékben. Valamint tudjuk ma már azt is, hogy az ősember még ilyeneket is láthatott és velük bizonyára, mint veszedelmes ragadozókkal, félelmetes harcokat is vívhatott.
Ámde csak a magyar népmesékben van a sárkányoknak emberi értelme, akik emberekként beszélnek, kardjuk, buzogányuk is van; ami lehát annak emlékezetét is fönntartja, hogy az űshüllók, azaz a sárkányok között némileg emberalakúak és a közönséges állatoknál sokkal magasabb fokú éttelemmel bírók is léteztek. Annyit mindenesetre máris tudunk, hogy számos dinoszauruszfaj embermódjára két lábon járt, valamint hogy első végtagjaik az emberéhez hasonló, bár erős karmokkal ellátott kezekben végződtek.
A népmesék az állatoknak, a magyar népmesék pedig különösen a „táltos lónak” emberi értelmet és beszélőképességet tulajdonítanak. A Nagy Sándorról szóló mondák szerint e hős lova a Bukefalosz nevet viselte, ami „bikafejű”-t jelent. Elmondatik pedig e lóról, hogy szarvai voltak, mint a bikának és hogy beszélni tudott.
Együgyű mese, alaptalan képzelet lett volna ez is ?
Nem !
Először is figyeljük meg, hogy a szarvasok, szarvasmarha- és lófélék fogazata, nyelve az emberéhez mennyire hasonlítanak, sőt ez állatok némely fajának még ajkai is, mint például a lovakéi, mily mozgékonyak, akárcsak az emberéi. Ez állatoknak tehát emberi szavak ejtésére föltétlen alkalmas szájuk van, sőt tudjuk hogy madárfélék (papagály, seregély, szajkó stb.) erre sokkal kevesbbé alkalmas szájalkattal is képesek emberi szavak kiejtésére. Ha tehát a szóban volt emlősöknek fejlettebb agyveleje, értelme és agyvelejüknek többé-kevésbbé fejlett beszélőközpontja is volna, úgy természetesen emberi szavakat is képesek volnának kiejteni. Hiszen bár az állatok beszélőközpontja az emberénél összehasunlíthatatlanul fejletlenebb, de tudjuk hogy mégis külünböző állatok, de főkép a majmok, igen sok külünféle hangadásra képesek, amelyekkel nem csak saját érzemeiket, mint félelmet, haragot, örömöt, szeretetet stb, tudnak kifejezni, de társaikat veszélyre figyelmeztetni, hívni vagy ijeszteni is tudják, amely hangadások tehát kétségtelenül a beszéd kezdő alapját képezik és bizonyos hogy az emberi beszéd is ilyen hangadásokkal kezdődött.
Dél-Afrikában ma is él vadon egy antilopfajta, amely alakra és gyorsaságra a lóhoz teljesen hasonló, sőt még a lóéval egyező sörénye és hosszúszőrű farka is van és miként a ló, lovaglásra is alkalmas, de természetesen hasított patájú, feje pedig vadtekintetű, busa bikafő és a bikáéhoz hasonló hegyes szarvai is vannak. Ez az állat a gnu, amely pedig még arról is nevezetes, hogy emberi szavakat tud ejteni, amint azt egyik regényében Jókai Mór is említi.
E szavak hangzása onyo vagy nonyo, navend és belem, amelyeket többnyire egymásután szokott ejteni, úgyhogy Brehm szerint, aki ez állatot részletesen leírja (Brehm: „Tierleben”), e szavakat, illetve ezek első kettejét, a búrok (boerok) nyelvükből (hollandi) „Nonjo navend” = „Kisasszony jóestét”-nek értelmezik. Igaz, hogy a gnu ma csak Dél-Afrika pusztáin nyargalászik, az ottani zebrafélék társaságában, de elfogadhatjuk hogy régebben ugyanúgy el volt terjedve mint a zebra, illetve hogy Núbia, Etiópia és a Szomáli Félsziget is hazája volt. Eszerint pedig annál valószínűbb, hogy Nagy Sándor, aki hiszen Egyiptomot is meghódította volt, gnut is szerezhetett, amelyet aztán lovaglásra használt. Ugyhogy Nagy Sándor lova Bukefalosz nevét, valamint azt is, hogy e lónak a monda szerint szarvai voltak és hogy (miként a magyar mesék táltos lovai) beszélni is tudott, egyszeriben nem fogjuk többé képtelenségnek, hanem csak elfeledett valóságon alapulónak tartani.
Ezzel szemben egyáltalán nem akarom azt állítani, mintha népmeséink táltos lovai is csak gnufélék emlékezetét tartanák fönn, hanem ellenkezőleg azt vélem, hogy az őskori lófélék (hipparion-félék) között is voltak olyanok amelyeknek fejlettebb agyvelejük lévén, értelmesebbek is voltak és agyvelejük beszélőközpontja sem lévén annyira visszafejlődve mint a mai lovaké, valóhan tudtak még emberi szavakat ejteni s gazdájukkal, miként a magyar mesékben, értelmes szavakat váltani, sőt ha eszünkbe jut hogy az állatok ösztöne a legtöbb esetben valóban csalhatatlan, akkor még azt is elfogadhatjuk, hogy miként a magyar mesékben, gazdájuknak hasznos tanácsokat adni is tudtak.
A magyar bölény szó, amely régen bölön-, belény-, belénd-nek is hangzott, szerintem kétségtelenül elsősorban is hangutánzó szó, amely az illető állat hangadását utánozza, amely tehát szintén belem, belém, bölöm hangzású kellett hogy legyen, vagyis bömhölés volt, amely utóbbi magyar szó szintén hangutánzó és ma is főkép a bika hangjára vonatkoztatjuk, holott a mai bika szava helyesen csak bőgésnek mondható, vagyis tulajdonképen bőő-, búú-, vagy múúnak hangzik, mivel bőgésekor ez már sem nyelvét, sem ajkait nem mozgatja. Meg kell pedig jegyeznem, hogy bölény szavunkat mai irodalmi nyelvünk a latinul bison, németül Wisent-nek nevezett sötétbarna, feketés, bozontos szőrű állatra tévesen alkalmazza, mivel ez sem bömbölni sem bőgni nem tud, hanem miként a bivalynak, csak rekedt, messzire nem hallatszó hangja van, amely inkább bozz-, buzz- vagy buss-nak hangzik. Holott néphagyományaink szerint a bölénynek messzire hallható, hatalmas bömbölő hangja volt, ami abban is kifejeződik, hogy a ma is bölömbíká-nak nevezett madár, csőrét a vízbe dugva és így a vizet bugyborékoltatva, ad le hatalmas és igen messzire hangzó, mély bömbölő hangot. Vagyis bizonyos tehát, hogy úgy bölény mint bömböl szavaink eredetileg nem a bison-ra hanem a fehér színű, rövidszőrű és hatalmasan bömbölő hangú őstulokra, azaz, a latinul urus, németül Ur- vagy Auerochs-nak nevezett állatra vonatkozott (amely tehát bömbölésekor az m hangnál ajkait, az l hangnál pedig nyelvét mozgatta) míg a bison vagy Wisent neve, amint ez kimutatható, ősnyelvünkben bözön, bözönd, büzön, bozond, büzönd alaku volt, amely ősszavainkból a fönti latin és német szavak is származtak.
Ha pedig a föntebb elmondottakat a lóra és a szarvas közeli rokomára, a gnura nézve így megsejtettük vagy elfogadtuk, akkor semmi sem gátol abban, hogy az őskori szarvasfélékre vonatkozólag is ugyanezt föltételezzük, illetve hogy a Csodaszarvast azaz a Csodaszarvasról szóló rege alapjául szolgált óriástermetű ős-szarvast is valóban még emberi vagy az emberit megközelítő értelemmel és beszélőképességgel bíró, sőt az embernél tökéletesebb ösztönű s így tehát az embernél némelykor bölcsebb lénynek tartsuk.
A nemzetünk eredéteről szóló ősregénkben a Csodaszarvas azon vezető állatként szerepel, amely a magyarok és hunok ősapáit, Magyart és Hunort, egy gázlón át, jövőbeli boldogságuk helyére, egy gyönyörű, paradicsomi szigetre, az ottani tündéri leányokhoz vezéreli, akik közül a legszebb kettővel azután két családot alapítván, tőlük a magyarok és hunok nemzetségei származnak.
Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. évfolyamában megjelent „A Csodaszaroas mondája” című cikkében azt is kimutatja, hogy a szarvas vezetőállatként számos más nép meséiben és mondáiban is szerepel, sőt hogy épen legközelebbi rokonnépünk, a vogulok, mondáiban is egy jávorzarvas két vadászt vezet jövőbeli megtelepedésre és nemzetségalapítása helyére. Bár e monda szerint csak az egyik vadász marad ott és alapít nemzetséget, de e mondaindíték más népeknéli összes változatai közül mégis ez hasonlít a mi ősmondánkhoz a legjobban. Mivel pedig a vogulok nemrégen még a Kőkorszakban éltek, vagyis kőkorszakbeli műveltségük volt, ez azt bizonytíja, hogy e monda is ősidőkből származik, mert ha újabb időkből való volna, akkor magyar és vogul változata nem hasonlíthatna egymásra annyira, mivel a magyar nép és a ma Szibéria legészakibb részén lakó vogul nép egymással sok ezredév óta nem lehetett érintkezésben. Ha viszont a két egymással annyira egyező monda változatai más népeknél is megvannak, de sokkal eltérőbb alakban, úgy ebből termeszetszerűleg azt kell következtetnünk, hogy ezen más változatok épen eltérőbb voltuk miatt, csak újabb keletkezésűek lehetnek, vagyis hogy a más népek e mondát a mi őseinktől kellett örököljék ugyan, de átalakították.
Meg kell azonban fejtenünk még azt is, hogy a szarvas, illetve a Csodaszarvas, miért szerepelt őseinknél vezető állatként ?
Magától értetődő dolog az, hogy a népek hitregéiben (mithoszaiban) és mondáiban azon állat szerepelt leginkább, amely életükben is a legtöbbet szerepelt, vagy háziállatuk is volt és amelynek náluk kultusza is fejlődött ki. Ha tehát nálunk a nemzet eredetéről szóló hitregében a szarvasnak van oly fontos szerepe, ez azt jelenti, hogy őseink életében is, éspedig épen a legrégibb időkben, kellett ez állatnak igen fontos szerepének lennie. Amely föltevést igazolja is az, hogy rokonnépeinknél egy szarvasfaj, az iramszarvas, ma is háziállat, amelynek tejét, húsát, bőrét [?]; agancsait pedig szerszámkészítésre használják, de használják ez állatot lovaglásra, teherhordásra és szekér vagy szánvonásra is. Némely rokonnépünk megélhetése, mint például a lappoké, az iramszarvas nélkül el sem képzelhető. Tudjuk pedig azt is, hogy igen régen, még mielőtt a szarvas ősnépeinknél teljesen háziállattá lett volna, azon törzseink, amelyek földműveléssel kevessé foglalkoztak, a szarvasok szabadon elő nyájait csak követték. Nyáron, amidőn a szarvasnyájak a hegyi legelőket keresték föl, ők is utánuk mentek és ott éltek, majd télen, amikor fönt mindent hó borított és a szarvasok is a völgyek, lapályok legelőire ereszkedtek alá, az emberek is ide követték őkct, valamint a szarvasok nyomdokaiban járva, keltek át folyóvizek gázlóin vagy keresték föl, szomjukat oltani, a forrásokat. Így keletkeztek idővel az eredetileg egyhelyben élt néptörzsekhől az állattenyésztő, nomád népek, amilyenek a mai lappok is. Világos tehát, hogy egy ilyen nép hitregéiben, mondáiban a szarvas vezető állatként kellett szerepeljen. Ez állapotot tünteti föl Csodaszarvasunk, illetve az erről szóló regénk ma ismert alakja; amely azonban nem a legrégibb. Voltak ugyanie e regének más, régibb alakjai is, amelyekről később szólani is fogunk.
Így alakultak ki a legősibb, földművelő, tulajdonképeni magyar törzsből a belőle kivált magyari törzsek is, de amelyek a kun, kazár, székely, jász, stb., neveket is viselték. Ezek pedig aztán nem is mindig maradtak szarvaskövetők és utóbb szarvastenyésztők, hanem vidékek és éghajlat szerint juh-, kecske- vagy nagyszarvasmarha-tenyésztők lettek, illetve régebben vándorlásaikban ezen állatok nyájait követték.
E vándorló és állattenyésztő kor tehát, amint mondottuk nem volt a legrégibb, és nagy tévedésben vannak mindazok akik ősemberre gondolva, ezt csak állatbőrbe öltözött, vadászó, hűsevő, vérengző lénynek tudják elképzelni, holott mindez csak a Jégkorszak alatt jött létre, amikor a rettentő nehéz életviszonyok nyomorúságaiban az emberiség nagy része állatok öldösésére és húsevésre, sőt emberevésre is kényszerülvén, elvadult. Így keletkeztek a barlanglakó neandertaloid emberfajok, amelyek tehát nem eredeti ősfajok, hanem elzülött-, elvadult-, elállatiasodottak.
Régebben, a mesés Aranykor idejében, vagyis a Jégkorszak előtt, az emberi nem keletkezése végtelenül hosszú, valószinűleg több millió évig tartó ideje alatt, amikor a Földön még örök tavasz volt, az első ősemberek, egy jól körülzárt,elszigetelt területen éltek, amelyen ragadozó állatok nem voltak, húsevést, öldösést nem ismerve, csak gyümülcsökből, magvakhól, mézből és a szelid, akkor még vándorolni nem kényszerült állatok tejéből táplálkozva éltek és fejlődtek magas testi és szellemi színvonalra. Hogy ez így volt, ezt nem csak az ember egész testalkata, mely a ragadozásra nem alkalmas, és növényevő fogaza bizonyítják, de bizonyítják ezt a mi, a csallóközi „tündérországbeli”, egykori boldog életünkről szóló regéink, valamint a világ népei mondái is. Tény pedig, hogy az ember közelebbi rokonai, a majmok is, mind növény- és gyümölcsevők. A mondák szerint pedig az első emberek ártatlan és boldog életet éltek, harcot, öldöklést nem ismertek és csak gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkoztak, testüket pedig csak a fák leveleiből és füvekből készült ruhával födték, nem pedig állatbőrökkel, ahogyan azt a mai tudósok képzelik. Az emberiség eredeti ártatlan és boldog életéről valamint falevélruhájáról, későbbi küzdelmes életéről és állatbőrruhájáról szól a Biblia is, de ugyanezeket tükrözi vissza a görögök hiperboreus-mondái is.
Ki tudjuk pedig mutatni, hogy nálunk a szarvas már ezen legrégibb ősidőkben is szerepelt vezető állattként.
Számos állatfaj, kezdve a halaktól egészen az emlősökig a párosodás idejére bizonyos helyeket keres föl, millió évek óta mindig ugyan azokat és a párosodás, amely csak bizonyos időszakokban történik, csakis ezen helyeken megy végbe.Ilyen helyeik a szarvasoknak is mindig voltak és vannak most is, ott ahol ez állatok természetes életmódjuk szerint még élhetnek zavartalanul. Amint pedig a mondákból kitűnik, ezen helyek rendesen folyók, tavak vagy tenger szigetei voltak, ahová a szarvasok kora tavasszal, a vízen átúszva, vagypedig gázlókon átlábolva, érkeztek ; mindig előbb a nőstények és csak valamivel később a hímek. De tudjuk azt is, hogy a nemi vágy régen az embernél is csak tavasszal, ugyanakkor tehát amikor a szarvasoknál, ébredett, és hogy így van ez például Ausztrália őslakóinál ma is. Sőt még mi is azt tartjuk hogy „tavasz a szerelem ideje”.
Nos, ősmondánk nem azt beszéli-e hogy ősatyáinkat, Hunort és Magort, a Csodaszarvas vezette s ez mutatta meg nekik a gázlót, amelyen át, a szarvast követve, gyönyürű szigetre találtak, ahol táncot lejtő leányokra akadtak és ezekközül a legszebb kettőt elragadva és feleségül véve, a szigeten boldogságban éltek és a magyarok és hunok nemzetségeit alapították ? Mit jelentsen tehát mindez ? Azt, hogy tavasszal, azaz a tavaszi napéjegyenlőség idején, amidőn az ősember nemi ösztöne is ébredett, a szarvasokkal együtt, amely állatokkal, amint láttuk, egész életük egyébként is össze volt kötve, ugyanazon szigetekre gyűltek, szintén előbb a nők — mert hiszen a mondánk állítja, hogy a két ifjú a leányokat már ott talája — és utóbb a férfiak, vagy a szarvasokat a gázlón követve, vagypedig, mélyebb vizeknél, azok hátán, szarvaikba kapaszkodva, úszva, vagy későbbi időkben szarvasok bőréből való tömlők segítségével, végül pedig tutajon, csolnakon. Vagyis : a szarvas tehát még ebben is, vagyis a nászban és ennek helyére való átkelésükben is őseink vezetőállataként szerepelt.
A szarvasfélék párosodásuk idején igen buja természetüek. Több természettudós leírja, hogy a nemi aktust számtalanszor ismételik, annyira, hogy ettől a hímek egészen elgyöngülnek. Kétségtelen tehát hogy a szigetekre velük együtt gyülekező emberekre ennek látása erős erotikus hatással volt. Szokás még ma is a szarvast mindenféle sikamlós dolgokkal kapcsolatba hozni. (Lássad erre vonatkozólag Menzel Adolf német rajzoló- és festőművész némely művét.) Azon körülmény pedig, hogy a nőstények, illetve a nők gyűltek előbb a nászhelyre, azon következtetést engedi meg, hogy a nemi vágy is ezekben ébredett előbb. Ismeretes, hogy a férfinál a nemi élet hosszabb teljes szünetelése után, még akkor is ha a vágy már megvan, az erectio nehezebben és csak izgató előzmények segítségével következhet be. Ezt látszanak jelképezni, a mi népmeséinkben még elég világosan, a görög Szeléné és Endimion hitregében már nagyon elhomályosultan, azon indítékok, amelyekben az alvó férfit szerelmes nő ébresztgeti, de sokáig (harmadnapig) sikertelenül. A mi népmeséinkben ez indíték gyünyörű költői alakban van meg az Árgyirus és Tündér Ilona — valamint a Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona típusúakban.
Meglepő egyezés az is, hogy úgy a szarvasünő, mint a nő, sőt a tehén viselési ideje is körülbelöl 9 hónap. Ha tehát a párosodás kora tavasszal, azaz a tavaszi napéjegyenlőség idejében történt, akkor úgy a szarvasoknál mint az embereknél is, a születés ideje, kilenc hónapra, vagyis épen a téli napfordulóra, azaz Karácsony ünnepére kellett essen, amely hiszen még ma is gyermekszületés örömünnepe, amely őseinknél a Napisten születése napja is volt, azaz az év végén elöregedett és meghaló, az emberektől búcsút vevő és éjfél után visszatérő, újjászülető Napisten szent éjszakája. Ez a mai december 21.-ről 22.-re virradó éjszaka, amelytől kezdve a téli hosszú éjszakák ismét rövidülni, a nappalok pedig hosszabbodni kezdenek, illetve a Nap égi pályáján ismét emelkedni kezd, míg a nyári napfordulókor eléri delelőjét (a zenitet), azaz teljes fénye és dicsősége ünnepét.
De Karácsony, azaz a téli napforduló volt a régi rómaiaknál is a „dies natalis Dei invicti Soli”, vagyis „a győzhetetlen Napisten születése napja”, amelyet a kereszténység a népek emlékezetéből eltörölni meg sem kísérelhetett s ezért Jézus születése napját téve e napra, átvette illetve magának hódította s amelyet aztán naptárújításával Gergely pápának sikerült kissé eltolnia, vagyis a december 24-.ről 25.-re virradó éjszakára áttennie, hogy a régi Napisten születéséveli azonos voltát elhomályosíthassa és a népekkel feledtesse, vagyis hogy feledtesse azt, miszerint a valóságban a téli napfordulókor mégis csak a Napisten születése napja, de nem a kereszténység Jézusáé van. Ugyanez okból helyezte át az év végét és az újesztendőt is a téli napforduló éjszakájáról, vagyis a mai december 21-22-ről december 31-január 1.-re. De úgy a mi ősvallásunkban mint a többi európai népekében — akik hiszen kereszténységelőtti műveltségük alapjait ősnépeinktől örökölték — bár a téli napforduló éjszakáján éjfélkor a Napisten születését ünnepelték, de éjfél előtt, vagyis az óesztendő végén az öreg, fehérhajú, fehér szakállú Napistent bírcsúztatták, aki egyúttal a megszemélyesített Óesztendő is volt. Az evvel kapcsolatban lévő karácsonyelőtti és évvégi szokásokat, játékokat eltörölni szintén lehetetlen lévén, a keresztény egyház úgy segített a dolgon, hogy az öreget Szent Miklós myrai püspökkel azonosítva, napját Karácsony előttre tette ugyan, de nehogy a téli napfordulóvali összefüggése és az Öreg Napistenneli azonos volta észrevehető legyen, még néhány nappal korábbra, vagyis december 6.-ra helyezte, amely nap így a mai kereszténység „Mikulás napjá”-vá lett, amelyen a fehérhajú, fehérszakállú öreg ugyan még szerepel, aki téli napfordulati szerepeltetéséről a kereszténnyé lett népeket az egyház nem bírta leszoktatni, de az öreg Napistenneli azonos voltát feledtetnie mégis teljesen sikerült már. Mivel azonban a népek az új, keresztény, naptár szerinti évvégét sem tudták elképzelni egy fehérhajú és fehérszakállú öreg Óesztendő nélkül, ezért utóbb az egyház kénytelen volt ide is egy ilyen öreget tenni és ez a mai Szent Szilveszter, akit a népszokások az év végén szintén szerepeltetnek.
Tudjuk mármost, hogy a tulajdonképeni magyar törzsbeli őseink a szarvast tehát több okból is vezető állatuknak és eszerint mintegy szent állatuknak is tekintették, de megsejtettük azt is, hogy ősidőkben ez nem a mai hanem az őskori óriástermetű szarvasfajták valamelyike volt, amely a maiaknál sokkal magasabb szellemi képességekkel is bírt. Megsejtettük azt is, hogy épen a mai emlősállatoké[nál] e nagyobb szellemi képességei miatt és még emberibb szájalkata miatt, nem csak a gnu által ejtett „onye navend bele” szavakat kellett hogy ejteni tudja, hanem ennél bizonyára sokkal többet is. Megsejtettük, hogy mivel az igazi bölény (urus, Auerochs) is belem, bölöm hangzásúan bömbölt, amiből azonban az következik, hogy a szarvas és szarvasmarhafélék ősidőkben mégis főkép belem vagy bölöm alaku hangadásokat szoktak volt hallatni, kiáltani, illetve hogy tehát a vezetőállatként szerepelt óriásszarvas hangja is főkép ez volt. Mivel pedig a b és v hangok egymással hangzásbeli rokonságban vannak, annyira hogy távolabbról a kettőt fülünk meg sem tudja külömböztetni, így azt is föltételezhetjük, hogy az ősszarvas ezen belem kiáltását őseink velem-nek értelmezték, sőt azt is, hogy kiáltása valóban velem is volt.
Márpedig ezen kiáltott „Velem!” szó valóban fölszólítás arra hogy a kiáltót kövessük ! Vagyis tehát íme, őseink Csodaszarvasa még azért is vezető állat volt, mert hiszen kiáltásával őket magaután hívta, hívogatta !
Ha mármost ez állatnak ezenfelől még emberi vagy az emberit megközelítő értelmességet tulajdonítunk, akkor még azt is föltételezhetjük, hogy ez állat őseinknek, akikkel hiszen együtt élt, sokszor, ha kellett, tudatosan is mondhatta e szót és sokszor őket tudatosan is vezethette.
Miután az eddigieket elmondottuk, le kell mármost írnunk azt is, hogy őseink szent szarvasának milyen volt alakja, külseje, megjelenése.
Említettük, hogy a Csodaszarvas valamely a mai szarvasoknál sokkal nagyobb ős-szarvasfaj volt. A mai népi magyar csodaszarvasénekekből (amelyeket Sebestyén Gyula „Regős énekek” című könyvébe gyűjtött össze) a szarvas nagytestű volta említése már kiveszett ugyan, de Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. évfolymában közölt „A Csodaszarvas mondája” című cikkében a mi csodaszarvasmondánk összes ismertebb külföldi és idegennyelvű változatait, azaz származékait is ismertetvén, említi (70. oldal) például, hogy „Chlodvig kéri Istent, hogy a megáradt Vien folyón mutasson neki gázlót. Ezt csodálatos nagyságú szarvasünő mutatja meg neki. Egy bizánci mondában Nikephorosz császár járhatatlan erdőben hatalmas szarvast üldöz, ezt egy később építendő monostor oltára helyén leteríti.” Továbbá említi „Szent Meinulf legendáját, amelyben a Krisztussal azonos igen nagy testű hímszarvas az alapítandó templom főoltárának helyét jelöli ki.” (73. oldal) Ez utóbbi legendában a szarvas csak „nagy testű”, de egy kaukázusi legendában már „oly nagy testű, hogy szarva a felhőkben vész el.” (153. oldal)
Berze Nagy János számos adatot sorol föl, amelyek szerint keresztény templom vagy kolostor alapítása helyét szarvas vagy más állat jelöli meg. De hogy ez mennyire nem keresztény eredetű dolog, bizonyítja egyrészt az, hogy az isteni akarat vagy ítélet megnyilvánulása, sőt sokszor végrehajtója is, valamely állat, amely vagy a mi őseinknél vagy valamely rokonnépünknél nagyobb szerepet játszott, például a voguloknál a medve, mai népmeséinkben pedig például a „vasfejű farkas”. Bizonyítja ezt a mi csodaszarvasregénk maga is, valamint hogy ugyanez — amint látni fogjuk — igen régen, a kereszténység keletkezése előtti időben, Itáliában is megvolt, ahol pedig az etruszkok, szikulok, szamniták és szabinok fajunkbeli népek voltak, amelyek csak utóbb árjásodtak el nyelvileg. Krohn Gyula („A finnugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1908.) könyve 35. oldalán olvashatjuk, hogy ha új áldozókertet (ami ősvallásunk régibb idejében és némely rokonnépünknél napjainkig is ugyanazon szerepet töltötte be mint később a templomok) kellett alapítani, akkor „a sámán csikóra kapott, amelyen addig még senki sem ült és kengyel és zahola nélkül az erdő felé lovagolt. Ahol a csikó utoljára megállapodott, ott csináltak áldozókertet.” A sámánnak azonban gondja volt rá, hogy e hely ne legyen nagyon messze a falutól.
Eredetileg természetesen az isteni akaratot képviselő állaton senki sem ülhetett, illetve senki sem befolyásolhatta hogy a helyet hol jelölje ki. Ezen befolyásolás csak később jöhetett szokásba, azon céllal, hogy a hely ne legyen túl messze. A nem befolyásolandást azonban még jelzi az, hogy sem kengyel sem zabola az állaton nem volt szabad hogy legyen és így vezetni határozottabban mégse lehessen. Ősibb alakot tüntetnek föl Krohn Gyula ezen, a votyákokról (egyik oroszországi rokonnépünk) szóló alábbi sorai (86. oldal):
„Egy bika egyszer eliramodott a kualától (templomszerű pogány szent ház, amely előtt az istenek tiszteletére szánt állatokat áldozták föl) és az áldozóknak a szertartást félbehagyva, utána kellett indulniok, hogy vissza tereljék. A hely ahol a bikát végre elfogták, oly alkalmas fekvésűnek látszott, hogy az egész kualát oda helyezték át.”
Vagyis tehát a bika itten még teljesen szabadon, minden befolyás nélkül fejezhette ki az isteni akaratot. Márpedig szinte szóról szóra egyezik ezekkel az itáliai Alba Longa városának a római kor előtti alapításáról szóló mondája, amelyet Berze Nagy János is említ : „Aeneasnak isteni jóslat tudtul adja, hogy az általa alapítandó város helyét valamely négylábú állat fogja kijelölni. Mikor egyszer az áldozat helyén egy fehér színű és nagy testű anyadisznót le akar szúrni, ez kezeiből kisiklik és egy dombra fut, ahol 30 malacot ellik.” E helyen alapítja aztán Aeneas Alba Longa városát. Ezen hagyományokban tehát a mi mondánk nemzetalapítása helyett város, templom vagy kolostor alapításáról van szó, de mindenesetre alapításról, ami helyet az isteni akaratot kifejező állat jelöli ki. Régen pedig a nemzet és város fogalmak sokszor egymással azonosultak is, mert léteztek város-államok, illetve város-nemzetek, amilyenek például Trója, Aténé, Spárta, Velence, Genua stb. voltak. Mivel pedig a városalapítás régen sokszor templom építésével kezdődött, így tehát a közvetlen összefüggés itt is megvan. Értjük itt természetesen még kereszténység előtti templomok építését, amelyek köré azután a település történt. Ennek nyoma számtalan magyar községben ma is látható még, és ami a magyar községekre ma is jellemző még; hogy a templom pontosan a helység közepén van. Föltűnő még az Alba Longáról szóló mondában az is, hogy az állat szintén nagytestű-nek mondatik, habár itt már nem szarvasról hanem disznóról van szó; ami azonban a dolgon nem változtat, egyrészt mert voltak az őskorban igen nagytestű, disznószerű állatok is (amilyenek még ma is az orrszarvúak és a tapírok), másrészt mert amint a tulajdonképeni magyar törzs legfőbb szent állata a szarvas volt, úgy például a besenyők egyik főbb szent állata volt a disznó; márpedig Róma és Alba Longa közelében éltek a szabinok, akik épen besenyő eredetűek voltak. Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy a Róma alapításáról szóló mondának az Alba Longa alapításáról szóló csak mintegy bekezdő része s hogy ennek folytatása Romulusz és Rémusz ikertestvérekről szól, majd nőrablással folytatódik, amiben pontosan egyezik a mi nemzetalapításról szóló mondánkkal, amelyben meg Hunor és Magor ikertestvérekről van szó, s amelyben a nemzetalapítást szintén nőrablás előzi meg, úgyhogy a két monda mindezen egyezéseit véletlennek tulajdonítanunk nem lehet, annál kevésbbé, hogy hiszen az ókorban, amint már említettük, a városalapítás gyakran nemzetés államalapítással volt azonos. Vagyis az elmondottak alapján kénytelenek vagyunk Róma alapításmondáját is a mi ősnépeink Itáliába költözött törzsei hagyatékának tekinteni.
Sebestyén Gyula „Regős énekek” című könyvében közli a népünknél még fönnmaradott összes csodaszarvasének-töredékeket, valamint a népköltésünkben meglévő és a csodaszarvasmondával összefüggő maradványokat, amelyen például a „Júlia szép leány”-ról szóló székely nép ének is. Ezen regős énekekben a Csodaszarvas külsejét illetőleg még azon következetesen ismétlődő szavakat is találjuk, hogy „ezer ága-boga” van. Ez tehát mindenesetre azt jelenti, hogy itt nem holmi fiatal, fejletlen, kevés ágú szarvakkal bíró állatra, hanem teljesen kifejlett, hatalmas agancsúra kell gondolnunk. Hogypedig szarvasbikáról és nem ünőről van szó, azt alább látni fogjuk, de csupán az, hogy vannak szarvai, holott a mai közönséges szarvas ünőjének nincsenek, ez még semmit sem jelent, mert tudjuk, hogy vannak, és bizonyára az őskorban is voltak szarvasfajok, amelyek ünője is agancsos volt. Ilyenképen a ma is háziállatul is szolgáló iramszarvas, valamint tudjuk hogy több kecske és juhféle nőstényének, valamint a tehénnek is vannak, habár a hímekénél gyengébb szarvaik.
Az „ágas-bogas” jelző azonban a mai szarvasok agancsaira már nem illik teljesen, mert ezek ágasak ugyan, de nem bogosak is, vagyis e jelző szerintem még egy olyan ősszarvasfajról származott le egészen a mai nyelvhasználatig, amely fajnak szarvai valóban bogosak is voltak, vagyis rajtuk gömbölyded dudorok is voltak. Ez „ágas-bogas” jelzőt népünk még különösen a cserfára, tölgyfára, vagy ahogy még nevezi, a makkfára, használja, amely fa sajátsága pedig, hogy magasabb korában valóban minden szabály nélkül erre-arra hajló, ágazó számtalan ágan kívül még, különösen törzse alsóbb részein, de itt-ott felsőbb részei vastagabb ágain is, gömbölyded, kisebb-nagyobb dudorai vannak.
a.) A mai szarvas agancsa. b.) A föltételezett ős-szarvasfaj ágas-bogas agancsa. c.) A cserfa jellegzetes ágasbogassága, d.) A szarvasbogár feje. e,f,g.) Kecske és zergefélék dudoros szarvai.
Ezeket szokta népünk régebben levágni és kérgüktől megtisztítva, belsejüket kivájva, belőlük félgömbalakú csészéket készíteni. Vagyis tehát az „ágas-bogas” jelző a cserfára valóban talál. Ismerjük a szarvasbogár nevű rovart, amelynek nagy állkapcsai a szarvas agancsaira valóban meglepően hasonlítanak. Ezeket is, ha több águk volna, joggal nevezhetnők ágasbogasoknak, mert ágaikon kívül tényleg egész sor bogocskájuk is van; mégis, mivel águk kevés, úgy érezzük, hogy rájuk az ágas-bogas jelző túlzott. Ugyanebből azonban az is következik, hogy az „ezer ága-boga” szavak, habár az „ezer” kétségtelenül költői túlzás, mégis csak olyan állatra vonatkozhattak amelynek igen sok ága volt, helyesebben : sok ágú-bogú agancsai voltak.
Az elmondottak alapján tehát én azt következtetem, hogy a Csodaszarvas oly ős-szarvasfaj volt, amelynek ágain kívül még bogai is voltak. A mai szarvasok szarvain is vannak ugyan „gyöngyök”-nek nevezett apró dudorok de ezek oly kicsinyek, hogy a „bogas” jelzőt nem idézhették elő, vagyis a Csodaszarvas agancsai olyanok kellett legyenek amilyeneknek azt a föntebbi rajzon b.) alatt tüntettük föl. Ha a rajz szarvasagancsait, kecske- és zergeszarvait megfigyeljük és egymással összehasonlítjuk, megállapíthatjuk, hogy a szarvasagancsok ágai tulajdonképen a kecske- és zergeszarvak fölső szélén lévő dudorok nagyobbfokú kifejlődései. De meg kell még állapítanunk azon érdekes tényt is, hogy a szarvas agancsai, a cserfa ágai és a szarvasbogár állkapcsai, azaz „szarvai”, formaritmusa egymással csodálatosan egyező. Tény pedig, hogy a szarvasbogár a cserfákon él. Tápláléka főkép az ezek sérüléseiből kiméllő édes mézga, míg az állat pajorja az idősebb cserfák korhadó faanyagát eszi és abban él. Ugyszintén a szarvasok is főkép a cserfaerdőket kedvelik mivel ezek lombja a legkedvesebb eledelük. A dunántúli magyarság népi művészetében faragásokon, mindenféle díszítményeken pedig a szarvast többnyire cserfalomb-díszek között ábrázolva látjuk.
Az egymással ilyen összefüggésben lévő állatok, növények és természeti tárgyak formaritmusának egyezése a természetnek ma nem ismert törvényein alapszik, amelyeket azonban őseink, illetve ezek táltosai, ismertek és ez volt egyiklegfontosabb tudományuk, amelynek igen sok gyakorlati hasznát vették, valamint részben ezen, de főkép a formák és hangok egymásnak való megfelelésén alapultak őseink ható varázsigéi és énekei is. E tudomány kulcsára tanulmányaim rávezettek és tudom hogy ha az ebbeli tanulmányokat a megfelelő szükséges eszközökkel tovább folytathatnók, úgy ezen egész megbecsülhetetlen tudománynak ismét birtokába juthatnánk. Az ehhez alapul szolgálható megállapításaim ismertetésére azonban egész külön könyvecskét kellene megírnom. Mindez a második világháborúban elveszett „Az ősvallás” című nagy kéziratomban meg volt írva.* Ezenkívül azonban mindezt olaszországi száműzetésem alatt a lehető legrövidebben összefoglalva, egy teljesen rovásbetűkkel írott kéziratos könyvbe foglalva megírtam, amely könyvet Aquila városában Albano Giovanni dr orvosnak őrizetére bíztam, 1945-ben.
A ma, csontmaradványokból, legismertebb ős-szarvasfajnak azonban lapátos szarvai voltak, mint a mai jávorszarvasnak és részben a dámszarvasnak is; itt azonban megjegyezem, bár e dolog kimutatása nem tartozik ide s ennek kifejtésére is igen sokmindent kellene megírnom, hogy a lapátos-szarvú szarvasfélék főkép jász őstörzseink szent állatai voltak, bár szerepeltek a palócoknál is, de hogy a magyar törzsek szarvasa egy valóban ágas és bogas agancsú szarvas kellett hogy legyen. Hogy az őskorban egymástól menyire eltérő alakú szarvakkal bíró szarvasfajok léteztek, erre nézve összehasonlításul álljon itt e rajz.
A népmesék gyakran beszélnek, úgy nálunk mint más népeknél hatlábú lovakról, valamint vogul rokonnépünk föntemlített hitregéjében is „hat kezű-lábú” jávorszarvasról van szó. Ezt már több tudós is annak elhomályosult, zavart emlékezetének vette, hogy az őskor lovai lábának még három-három, illetve szarvasainak talán még négy-négy ujja volt a mai egy-egy, illetve kettő-kettő helyett. A legföltűnőbb azonhan az, hogy a vogulok a szarvasok első lábait következetesen kezeknek nevezik. Említettük hogy az őskorban némely emlősnek fej- és arcidomaiban még emberibb megjelenése volt mint a maiaknak, vagyis ezek az emberhez és majmokhoz a maiaknál jobban hasonlítottak. Így pedig természetes dolog, hogy lábfejeik, illetve „kezeik” ujjai sem voltak anyira vissza fejlődve mint ma, illetve a velük való járásra alkalmazkodva, vagyis ezek is még emberibbek voltak.
Fáy Elek „A magyarok őshona” (Budapest 1910.) című könyve 189. oldalán Roscher W.H. („Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie. Leipzig 1884.) nyomán írja, a Mén nevű kis-ázsiai holdistenről, amelyet későbba görögök is tiszteltek, hogy ez még a késő római császári érmeken is rendszerint lovon ülve ábrázoltatik. Azonban lova első lábai vagy emberi lábak vagy épen emberi kezek, amelyek egyike egy kígyós pálcát tart.
A ló — farok helyett — szintén kígyóban (a termékenyítés szimbólumában) végződik. Mindezek tehát — írja Fáy — arra vallanak, hogy voltaképen a ló tekintendő az istenségnek, amelyben pedig az istenség neve útján a magyar mén (csődör) ismerhető föl.
Meg kellene állapítanunk azt is, hogy őseink ezen szent szarvasa szőre milyen volt ?
Mivel ők benne — amint alább majd kitűnik, — az Ég, éspedig főkép az éjszakai csillagos Ég jelképét látták, ebből azt következtetem, hogy színe fekete, mégpedig azon bizonyos hideg, kékesfekete színű volt, amilyen a fekete haj is néha lenni szokott, de lehetett csak fekete is. Az állat két oldalát azonban kis fehér foltok tarkították, amelyek meg a Csillagok jelképei lettek, mint ahogy azt számos régi magyar, szarvast ábrázoló hímzésen föltüntetve látjuk és amilyen foltocskái a ma élő indiai akszisz-szarvasnak is vannak. Ez utóbbit ugyan fiatal korában mindig ilyen foltocskák tarkítják, amelyek később azonban rendesen eltűnnek; van rá eset mégis, hogy ha elhomályosodva is bár, de megmaradnak a kifejlett állaton is. 1945-ben a római állatkertben láttam két teljesen felnőtt és számos ágú agancsos hímszarvast amelyek két oldalán, különösen testük hátsó részén és fönt a hátgerinc közelében, a fehér foltok még tisztán kivehetők voltak. Azon körülmény hogy a mai, közönséges vörös szarvasnak e foltjai fiatal korában megvannak és később eltűnnek, az ontogenezis törvényei szerint azt bizonyítja, hogy e szarvasfaj őseinek felnőtt korában is voltak ilyen foltjai, de ezek későbbi korokban a felnőtt szarvasoknál valamely okból mindinkább eltűntek, úgyhogy meglétük ma ritkaságot képez. Az ok szerintem a következő volt :
Ma is mindazon állatok, amelyek hímjei párjukat nem vetélytársukkali véres vagy halálos küzdelemmel, hanem csak udvarlással hódítják meg, mint például a páva és a paradicsommadár, rendkívül szép és díszes külsejűek, míg azon állatfajok amelyek hímjei nőstényükért egymásközött véres harcokat vívnak, szépségüket, mint fölöslegessé váló valamit, elveszítik. Eszerint tehát a szarvasok is, ameddig értelmesebbek, emberibbek voltak, nőstényeiket is udvarlással, ésszel és díszes, szép külsejükkel szerezték meg, kevesbbé kiváló vetélytársak elől azokat elódítván; ami szellemi képességeiket és megjelenésük szépségét a nemzedékeken át folyvást növelte. Mihelyt azonban valamely állatfajnál mindent a durva erőszak és véres harc döntött el, akkor a szellemi kiválóság és a testi szépség is veszendő lett. Tökéletesen így kellett ez legyen — és így van ma is — az embernél is, amelynek szellemi képességei és testi szépsége azon, már említett boldog Aranykorban kellett kifejlődjenek és érjenek el legmagasabb tökélyt, amelyben az emberek között mindennemű vérengzés ismeretlen volt, holott azóta majdnem mindenben hanyatlott.
A fönti mikénéi (a Görög Félsziget görögök előtti ősműveltsége idejéből való) szarvasábrázolatok azt bizonytíják, hogy akkoriban, 5-6000 évvel ezelőtt, nem csak a dámszarvasnak hanem az ágasszarvasoknak is voltak foltocskái és úgylehet ez ábrázolatok épen a mi ősszarvasunkat tüntetik föl. Ez ábrázolatok továbbá még azt is igazolják, hogy ugyanezen szarvas nőstényeinek is voltak szarvai, míg a rajzon bemutatott és magyar szarvasábrázolat, nem csak azt bizonyítja hogy a régi magyarok, vagy legalábbis a magyar hagyomány az ágas-szarvast (tehát nem a lapátosagancsú dámszarvast) is még foltocskásnak ismerte, hanem azt is, hogy e foltocskás szarvasfaj háziállatuk is volt, amit a szarvas nyakán látható karikás nyakravaló tanusít, amely bizonyára az állat megkötésére szolgált.
Számos ilyen foltocskás szarvasokat ábrázoló magyar hímzésminta birtokában voltam, de mindezek elveszett nagy kéziratomban voltak és azzal együtt elvesztek.
Őseink szent szarvasa külsejére vonatkozólag csak azt akarom még megemlíteni, hogy szerintem, amint ezt később megokolva fogjuk látni, homlokán a többinél valamivel nagyobb, szügyén pedig egy mégnagyobb fehér foltja kellett hogy legyen, hogy fülei belseje is fehér volt, valamint, hogy hasa és lábai belső oldala is fehér volt, de úgy hogy e fehérség a lábak külső oldalára is, a széleken keskeny sávként kiterjedett, míg lent a csűdöknél már a külső oldal is egészen fehér volt, egészen a patákig. Ez ugyanígy van némely mai gazella- és antilopfajtánál is, habár ezeknél a sötét szín nem fekete hanem barna. Igen szépen látjuk ezt még az indiai úgynevezett szarvasantilopnál is, amelynek szanszkrit neve mirga. (Lássad: Brehm: „Tierleben” (Állatélet) Hirschziegenantilope). A lábak ilyen színezettsége hozza létre azon jelenséget, amelyet az állat gyors futásakor észlelhetünk, hogy, mintha „lába a földet sem érné”. Ez tehát nem csupán költői mondás hanem annyiban a valóságon alapszik, hogy az állat és ennek lábai gyors mozgásakor a szem csak a nagyobb felületet — amely sötét színű — képes észlelni, míg a keskeny fehér felületeket és így a csűdök kis fehér felületeit is — amely utóbbiak pedig az állat futásakor épen a leggyorsabb mozgást végezik — a szem nem képes követni s így ezek a szemlélő számára valóban eltűnnek, amiértis tényleg úgy látszik mintha futás közben az állat lábai nem érintenék a földet.
Végül még arról kell szólanom, hogy a számos szarvasregében emlegetett „fehér szarvas” ősmagyar mitológiánkban csak a szóban lévő ős-szarvasunk nőstényére vonatkozott, mivel szerintem, míg a hím fekete volt, addig nősténye fehér vagy világos-szürke színű kellett hogy legyen. Ősmagyar mitológiánkat elég jól ismervén már, én ugyanis a dolgot így rekonstruálom :
Az Ég, azaz az Őserő (ős-energia), vagyis megszemélyesítve: az ősteremtő Nagy Atyaisten egyik főbb jelképe volt a hím Csodaszarvas, amelyet fekete színűnek de tiszta fehér foltokkal tarkítva ábrázoltak. Ezzel szemben a fehér szarvasünő (amelyet tehát vagy egészen fehérnek, vagy szürkésfehérnek, de ezt is tisztafehér foltocskákkal ábrázolták: a Tejűt (amelyet népünk többek között még Fehérköznek és Fehérútnak is nevez) jelképe volt. A Tejút (őseink szerint a Nap anyja) pedig az Ős-Anyaistennőben személyesíttetett meg, vagyis a Világtápláló Ős-Anyaistennőben (aki azonos volt a görög-római mitológia Hera Junójával) és Nagyboldogasszonynak is nevezték (míg a Földistennő neve csak Boldogasszony volt). E két főistenség fiának tekintették a Napot vagyis a Napistent, akit a magyar törzsnél az Aranyszarvas jelképezett, amelyet a természetben sárgának, az ábrázolatokon és a regékben pedig sima aranyszínűnek, foltocskák nélkül, kell képzelnünk, de jelképezhette a Napistent az olyan vörös színű szarvas is, mint amilyen színű a mai közönséges szarvas, mivel a fölkelő Nap (vagyis a fiatal Napisten) is vörös színű. Hogypedig e három állat ily különböző színű volta mennyire nem a természettel ellenkező képtelenség, azt ismét az előbb említett, Indiában ma is élő mirga nevű szarvasantilop bizonyítja, amelyről Brehm is elmondja, hogy hímje sötétbarna, nősténye izabellaszürke, míg a fiatal állatok vörös színűek. Mitöbb, Brehm még azt is említi („Tierleben” III. kötet, 337 oldal) hogy ez állat az indiai mitológiáhan igen nagy szerepet játszik, ami szerintem — mivel e mitológia a turáni fajú dravidaféle népektől maradott az oda később bevándorlott árja hindukra — onnan származik, hogy ez állat épen színeiben némileg hasonlított az óriásszarvaséira s így ez utóbbi eltűnésével, helyette a mirgát kezdték tisztelni.
Mindezekhez még csak azt tehetjük hozzá, hogy miután népmeséink itt-ott „zöld disznót” meg „kék juhot” is emlegetnek (lássad: Benedek Elek: „Magyar mese- és mondavilág” „Fadöntő meséje”), én ebből azt következtetem, hogy magyar törzsbeli őseink, természetesen tisztán csak költői képzeletből és a jelképes értelem kedvéért, a Földistennőt, a Föld zöld növényzete miatt, zöld szarvasünővel is szoktak volt jelképezni, míg a víztisztelő besenyő törzseink Földünk lényegének a vizet tartván, és mert szent színeik a piros-fekete-kék voltak (a magyaroké a piros-fehér-zöld), A Földistennőt, azaz szerintük a Vízistennőt, világoskék emsedisznóval is ábrázolhatták, bár a besenyők más szent állatai a bözön, a halak és a polip- vagy szépiafélék (tintahalak) voltak. Megjegyezzük még hogy míg a világoskék színűnek képzelt állat a Föld- illetve a Vízistennő jelképe volt, addig a nagy Égistent jelképező állat mindig sötétkék színűnek, vagy feketének képzeltetett.
________________________
*A kézirat Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnöknél volt, Alsó Gödön, Budapest mellett, de az orosz megszállás idején, úgy ezen ismerősömnek mint a kéziratnak nyoma veszett, bár állítólag Pethő átadta volt Makkay Zoltán könyvkiadónak, aki azonban külföldre menekült és holléte ismeretlen.